62 éves koromban kezdtem el hinni az Úr Jézusban. Mikor megtudtam, hogy az Úr belépést ígér követőinek a menny királyságába és az örök életbe, úgy éreztem, hogy van reménységem ebben az életben, és a gondolat, hogy ilyen nagyszerű áldást kapok, megdobogtatta a szívemet. Keményen dolgozni kezdtem, és mindennap határtalan energiával telve áldozatot hoztam az Úrért. Három évvel később abban a szerencsében volt részem, hogy elfogadhattam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Izgalommal töltött el, hogy üdvözöltem az Úr visszatérését, és hogy megadatott a reménye annak, hogy teljesen megmenekülök, és bemehetek a menny királyságába. Így hát még keményebben kezdtem dolgozni a törekvésemben, még több áldozatot hoztam, és még jobban feláldoztam magam, aktívan hirdettem az evangéliumot és végeztem a kötelességemet, és még esténként is eljártam, hogy hirdessem az evangéliumot. A testvérek később gyülekezetvezetőnek, majd prédikátornak választottak. Nagyon boldoggá tett, hogy idős koromban esélyem van ilyen fontos kötelességeket végezni. Különösen megtisztelőnek éreztem, hogy bár én voltam a legidősebb az összejöveteleinken, még mindig tudtam összejövetelek házigazdája lenni, és segíteni másoknak a problémáik megoldásában. Úgy gondoltam, hogy amíg keményen dolgozom a törekvésemben, biztosan megmenekülhetek, akárcsak a fiatalabbak, ezért szívvel-lélekkel végeztem a kötelességemet.

Hét-nyolc év villámgyorsan eltelt, és az egészségem és az energiám már nem volt a régi. Aztán 73 éves koromban agyvérzésem volt, de miután néhány napig infúziót kaptam, a tüneteim gyakorlatilag megszűntek, és nem maradtak fenn problémák. Úgy éreztem, hogy Isten bizonyára látta, hogy hajlandó vagyok teljes szívvel feláldozni magam Érte, ezért megáldott és megóvott. Nagyon hálás voltam, és folytattam a kötelességemet. A vezető azonban, figyelembe véve az egészségemet, megváltoztatta a kötelességemet, a többi testvér otthoni vendéglátását osztotta rám. A tudat, hogy számos kötelességet nem fogok többé végezni, és hogy csak otthon fogom vendégül látni a testvéreket, elkeserített. Irigyeltem a fiatalabb testvéreket, akik tele voltak energiával, és mindenféle kötelességgel voltak elfoglalva. Erre gondoltam: „Öreg vagyok, és rossz az egészségem. Már nem tudok szaladgálni, bármennyire is szeretnék, és sokféle kötelességet már nem tudok végezni. Nem azt jelenti ez, hogy értéktelen vagyok? Bárcsak visszamehetnék 10-20 évet, és mindenféle különböző kötelességet végezhetnék, mint ők! Akkor sokkal nagyobb lenne az esélyem az áldásra és az üdvösség elnyerésére! Most azonban, idős emberként, egyszerűen nem tudom felvenni a versenyt a fiatalabbakkal.” Ez a gondolat motiválatlanná tett, és mire észbe kaptam, elhatalmasodott rajtam a csüggedés. Visszagondoltam arra is, amikor agyvérzésem volt, és arra, hogy ez a betegség hajlamos újra lecsapni, így ha egy nap még egyszer megjelenne, az a végemet jelenthetné, és nem látnám meg Isten dicsőségének napját. Akkor hogyan menekülhetnék meg? Akkor mi értelme volt hinni Istenben? Ezek komor, csüggedéssel teli gondolatok voltak számomra. Egy ideig még Isten szavait sem tudtam olvasni, sem himnuszokat hallgatni. Nyomorúságomban Istenhez imádkoztam: „Istenem! Úgy érzem, hogy már nincs reményem az üdvösségre. Nagyon negatív vagyok, és úgy érzem, hogy teljesen elhagyott az életerőm. Istenem, nem akarok eltávolodni Tőled. Tudom, hogy nem vagyok jó állapotban, de nem tudom, hogyan hozhatnám ezt helyre. Kérlek, segíts, vezess ki ebből a helytelen állapotból!”

Azért, hogy ezek a negatív gondolatok ne hatalmasodjanak el rajtam, rávettem magam, hogy újra elkezdjem olvasni Isten szavait. Egy nap ezt olvastam Isten szavaiban: „Isten kívánsága az, hogy minden ember tökéletessé váljon, hogy végül megnyerje őket, hogy teljesen megtisztuljanak általa, és olyan emberré váljanak, akiket Ő szeret. Mindegy, hogy azt mondom-e nektek, hogy elmaradottak vagy gyenge képességűek vagytok, ez mind tény. Az, hogy ezt mondom, nem bizonyítja, hogy szándékomban áll elhagyni titeket, hogy elvesztettem a belétek vetett reményt, még kevésbé azt, hogy nem vagyok hajlandó megmenteni titeket. Ma azért jöttem, hogy elvégezzem az üdvösségetek munkáját, ami azt jelenti, hogy az általam végzett munka az üdvösség munkájának folytatása. Minden embernek megvan az esélye arra, hogy tökéletessé legyen téve: ha hajlandó vagy rá, ha törekszel rá, akkor végül képes leszel elérni ezt az eredményt, és egyikőtök sem lesz elhagyatva. Ha gyenge képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a gyenge képességeddel lesznek összhangban; ha jó képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a jó képességeddel lesznek összhangban; ha balga és írástudatlan vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudatlanságoddal lesznek összhangban; ha írástudó vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudásoddal lesznek összhangban; ha idős vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a koroddal lesznek összhangban; ha képes vagy vendégszeretetre, a veled szemben támasztott követelményeim ezzel a képességeddel lesznek összhangban; ha azt mondod, hogy nem tudsz vendégszerető lenni, és csak egy bizonyos feladatot tudsz ellátni, legyen az az evangélium terjesztése, vagy a gyülekezet gondozása, vagy más általános ügyek intézése, az Általam rajtad végzett tökéletesítés azzal a funkcióval lesz összhangban, amit végzel. Hűségesnek lenni, a végsőkig alávetni magad, és az Isten iránti legfőbb szeretetre törekedni – ezt kell megvalósítanod, és nincs jobb gyakorlat, mint ez a három dolog” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Isten szavai azonnal tisztázták számomra a dolgokat. Isten nem aszerint határozza meg az ember sorsát, hogy mennyit szenvedett Érte, milyen képzettségekkel rendelkezik, vagy milyen kötelességeket lát el. Mindaddig, amíg valóban feláldozza magát Istenért, az igazságra törekszik, őszintén aláveti magát Neki, megfelelő színvonalon végzi a kötelességét, és igaz bizonyságot tesz Mellette, addig Isten elismeri őt. De nem értettem Isten szándékát, és nem tudtam, hogy milyen embereket ment meg. Mindig azt hittem, hogy ha feláldozom magam Istenért, ha képes vagyok szenvedni és áldozatot hozni, és ha sok munkát végzek, akkor Isten elismer majd engem. De mivel megöregedtem, és nem tudtam olyan keményen dolgozni, mint a fiatalok, már kizártnak tartottam, hogy üdvözüljek. Negativitásba és félreértésekbe süllyedtem; annyira lázadtam Isten ellen! Az igazság az, hogy bár öreg voltam, és nem tudtam annyi kötelességet végezni, mint a fiatalok, Isten nem támasztott velem szemben ugyanolyan követelményeket. Nem fosztott meg annak esélyétől sem, hogy az igazságra törekedjek, és a kötelességemet végezzem. Az elmém és a józan eszem még mindig ép volt; még mindig tudtam olvasni Isten szavait, és mindent meg tudtam tenni, amire a kötelességemben képes voltam. De anélkül, hogy Isten szándékát kerestem volna, öregnek és haszontalannak bélyegeztem magam, olyannak, aki kiesett Isten kegyéből. Ez nem feltételezés volt Istennel kapcsolatban? Isten soha nem mondta, hogy ha valaki sok kötelességet végez, akkor megmenekül, vagy hogy ha valaki egyszer megöregszik, akkor kiiktatja, és nem menti meg többé. Valójában kristálytisztán megfogalmazta, hogy az idősebb embereknek hogyan kell az igazságra törekedniük, és a kötelességükhöz közelíteniük. Amíg hűséges vagyok, alávetem magam a végsőkig, és tudok arra törekedni, hogy szeressem Istent, addig van reményem az üdvösségre. Olyan ostoba voltam, hogy nem Isten szavai alapján néztem a dolgokat. A saját elképzeléseimet és képzelgéseimet tekintettem igazságnak, és mindvégig félreértettem Isten szándékát. Ennek felismerése bűntudatot keltett bennem, és imádkozva Isten színe elé járultam: „Ó, Istenem! Nem leszek többé negatív és ellenálló a téves nézeteim miatt. Amíg megvan a képességem, hogy még egy napon végezzem a kötelességemet, addig felfelé fogok igyekezni, és mindent megteszek, hogy az igazságra törekedjek.” Az ima és Isten szavainak útmutatása hozott némi vigaszt – már nem voltam annyira feldúlt. Azt gondoltam: „Amíg a józan eszem teljes birtokában vagyok, és amíg képes vagyok mozogni, addig Istenre hagyatkozom, hogy jó házigazdája legyek a testvéreimnek, megteszek minden tőlem telhetőt a kötelességemben, és felajánlom Istennek szívből jövő szolgálatomat.”

De még mindig volt valami, amit nem értettem. Miért lettem negatív, amikor láttam, hogy nem vagyok arra képes, amire a fiatalok, olyannyira, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy elárulom Istent? Mi volt ennek az alapvető oka? Keresésem során ezt olvastam Isten szavaiban: „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalati tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végrehajtani, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással hajtanátok végre a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeikben. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). „Egyedül azért hisznek Istenben, hogy nyereségben és áldásokban részesüljenek. Még ha ki is állnak némi szenvedést és fizetnek is némi árat, azt mind azért teszik, hogy üzletet kössenek Istennel. Óriási bennük a vágy és a szándék, hogy áldásokat és jutalmakat kapjanak, és szorosan ragaszkodnak hozzá. Egyet sem fogadnak el abból a sok igazságból, amelyet Isten kimondott, a szívükben mindig azt gondolják, hogy Istenben hinni csak az áldások elnyerésről és egy jó rendeltetési hely bebiztosításáról szól, hogy ez a legmagasabbrendű alapelv, és hogy semmi sem múlhatja azt felül. Azt gondolják, hogy nem kellene Istenben hinniük az embereknek, hacsak nem azért teszik, hogy áldásokban részesüljenek, és hogy az áldások nélkül értelmetlen és értéktelen lenne, vagyis elveszítené az értelmét és az értékét az Istenben való hit. Valaki más ültette el vajon az antikrisztusokban ezeket a gondolatokat? Valaki más tanításából vagy befolyásából merítenek vajon? Nem, a velük született antikrisztusi természetlényeg határozza meg őket, amely olyasvalami, amin senki sem változtathat. Annak ellenére, hogy a megtestesült Isten ma olyan sok szót szól, az antikrisztusok egyet sem fogadnak el közülük, hanem helyette ellenállnak nekik és elítélik azokat. A lényük igazságtól idegenkedő és az igazságot gyűlölő természete soha nem képes megváltozni. Ha nem tudnak megváltozni, az mit mutat? Azt mutatja, hogy elvetemült a természetük. Itt nem az a kérdés, hogy törekednek-e az igazságra vagy sem; ez egy elvetemült beállítottság, ez pimasz kiabálás és szembeszegülés Istennel. Ez az antikrisztusok természetlényege; ez az igazi arcuk” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Második rész)). „Az antikrisztusok ügyletnek tekintik a kötelességüket. Azzal a szándékkal végzik a kötelességüket, hogy ügyletet bonyolítsanak és áldásokat nyerjenek. Úgy vélik, hogy Istenben hinni áldások elnyerése érdekében kell, valamint hogy helyénvaló az, hogy a kötelességük végzése révén áldásokat nyernek. Eltorzítják azt a pozitív dolgot, hogy valaki teszi a kötelességét, valamint becsmérlik annak értékét és jelentőségét, hogy valaki teremtett lényként teszi a kötelességét, miközben ennek legitimitását is ócsárolják; ügyletté változtatják azt a kötelességet, amelyet a teremtett lényeknek természetszerűleg végezniük kell” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy az antikrisztusok csak azért hisznek Istenben, hogy áldásokat kaphassanak; az üzleti gondolkodásmódjuk soha nem változik, és nem adják fel, függetlenül attól, hogy milyen nehéz vagy nyomorúságos helyzetbe kerülnek. Ha elveszítik az áldás minden reményét, az olyan, mintha teljesen elvesztették volna az életüket. Úgy érzik, hogy értelmetlen továbbra is hinni Istenben, harcolnak Isten ellen, és ellenállnak Neki. Összehasonlítva magamat Isten szavaival, láttam, hogy pontosan úgy viselkedem, mint egy antikrisztus. Amikor hittem az Úrban, nagy örömmel hallottam, hogy az Úrba vetett hitem révén beléphetek a menny királyságába. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy ebben az életben kegyelmet, majd az eljövendő világban örök életet nyerjek, megéri minden szenvedést elviselni az Úrért. Az áldás és a menny királyságába való belépés lett a hitem célja, és úgy gondoltam, hogy minél több áldozatot hozok, és minél inkább feláldozom magam, annál nagyobb áldásokat kapok a jövőben. Miután elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, még inkább úgy éreztem, hogy az álmom, hogy áldott leszek, valóra válik, és még nagyobb lendületet kaptam a kötelességemhez. Bár akkor 66 éves voltam, egyáltalán nem tartottam magam öregnek. Egyszerűen csak keményen dolgoztam a kötelességemben. Mindenhova elbicikliztem az összejövetelekre, és még ha később agyvérzést kaptam is, nem érdekelt. Én csak keményen próbáltam végezni a kötelességemet, a homlokom verejtékét és a szenvedést tőkeként felhasználva, hogy áldásokra cseréljem. De amikor láttam, hogy megöregedtem, és már nem tudok annyi kötelességet végezni, hogy nem tudok úgy utazgatni, mint régen, és lassan már nem sok mindenre leszek képes, úgy éreztem, hogy egyre kevesebb reményem van arra, hogy áldott legyek. Nem akartam ezt elfogadni. Bár nem mondtam semmit, a szívem mélyén Istent hibáztattam; nem akartam elfogadni Isten szuverenitását, ezért negatív, ellenálló és irracionális lettem. A hitem indítéka az volt, hogy áldott legyek, ami azt jelentette, hogy üzleteltem Istennel. Vajon ez nem az istenhit egy antikrisztusi, téves felfogása volt? Kiforgattam valami olyan pozitív és csodálatos dolgot, mint a kötelességvégzés. Csak felhasználni tudtam a kötelességvégzésemet és az utazgatást arra, hogy Istennel üzleteljek a menny királyságának áldásaiért cserébe, a kötelességemet eszközként és alku tárgyaként kezelve, hogy eleget tegyek az ambícióimnak és a vágyaimnak. Tényleg megszédített a vágyam, hogy áldott legyek, és csak arra tudtam gondolni, hogy bejussak a menny királyságába. Csak az érdekelt, hogy áldott leszek-e, és hogy mi lesz a sorsom és a rendeltetési helyem. Nem gondoltam arra, hogy megháláljam Isten szeretetét, vagy megértsem az Ő komoly szándékait. Volt egyáltalán lelkiismeretem? Isten megadta nekem az élet leheletét, és a lehetőséget, hogy kötelességet végezzek. Már ez is az Ő nagy kegyelme számomra. De én még mindig panaszkodtam Istennek, folyton próbáltam győzködni Őt, negatív és ellenálló voltam. Nagyon lázadó voltam, és még ha Isten el is venné tőlem az életemet, az az Ő igazságossága lenne. Mindezt felismerve a szívem mélyén imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy vezessen, hogy elengedjem az áldásokért küzdő indítékaimat, és alávessem magam az Ő szuverenitásának és elrendezésének. Isten szavaira gondoltam: „Nem az életkor, a rangidősség, vagy a szenvedés mértéke alapján döntöm el, hogy kinek milyen rendeltetési helye van, és legkevésbé sem az alapján, hogy mennyire vált ki szánalmat, hanem aszerint, hogy birtokában van-e az igazságnak. Nincs más választás, csak ez” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten szavai segítettek észhez térni. Rájöttem, hogy amikor Isten meghatározza a sorsunkat és a rendeltetési helyünket, annak semmi köze ahhoz, hogy mennyi áldozatot hoztunk, vagy mennyire áldoztuk fel magunkat Istenért, mennyit dolgoztunk vagy szenvedtünk. Ez azon alapul, hogy elnyertük-e az igazságot, és hogy megváltoztak-e a beállítottságaink. Ha sok kötelességet végzünk, az nem jelenti azt, hogy birtokában vagyunk az igazságnak, vagy hogy megváltoztattuk a beállítottságainkat. Nem számít, hogy hány kötelességet végzek, a lényeg az, hogy az igazságra való törekvés útján járok-e. Korábban sok kötelességet végeztem, és mindenfelé utaztam, de soha nem kerestem az igazságot. A felületes erőfeszítéseimet arra akartam használni, hogy jó rendeltetési helyre cseréljem őket. Nem láttam azt az üzleti, ellenséges gondolkodásmódot, ami Istennel kapcsolatban mélyen bennem volt. Végül, amikor az áldás utáni vágyam szertefoszlott, vitatkoztam Istennel, és Ellene fordultam. Az igazság az, hogy ha csak rohangásznék, és az igazságra való törekvés nélkül feláldoznám magam, akkor csak még önzőbbé és arrogánsabbá válnék, és soha nem érném el a beállítottságbeli változást. A végén okoskodnék és vitatkoznék Istennel az elvégzett munkámról, és egyre gonoszabbá válnék. Ez pont olyan lenne, mint amit Pál tett: sok és nagyszerű munkát végzett, de ezt a munkát csak az igazságosság koronájáért cserébe végezte el. Ez végig egy Istennel való üzleti tranzakció volt. Még a halál küszöbén sem tért meg, és végül Isten megbüntette. Péter, ezzel ellentétben, nem sokat dolgozott, de hitében teljes szívvel az igazságra törekedett, és mindenben Isten szándékát kereste, és igyekezett alávetni magát Neki. Nem voltak feltételei, és nem arra gondolt, hogy áldott lesz-e. Végül elérte Isten legnagyobb szeretetét, és alávetette magát a halálnak, elnyerte Isten jóváhagyását, és Isten tökéletesítette. Pál és Péter is hívő volt, de az indítékaik és a törekvéseik perspektívái mások voltak, és így a sorsuk is. Ebből láthatjuk, hogy Isten igazságos, és csak ha az igazságra és a beállítottságbeli változásra törekszünk, akkor lehetünk összhangban Isten szándékával. Amire én törekedtem, és az út, amelyen jártam, ugyanolyan abszurd és helytelen volt, mint Pálé, és az én sorson is biztosan ugyanaz lett volna, mint az övé. Hála Istennek, Isten szavai megvilágosítottak és vezettek, hogy megértsem az Ő szándékát, és azt, hogy milyen látásmódot kell kialakítanom a hitemmel kapcsolatban. Megtanultam azt is, hogy alávessem magam Isten szuverenitásának és elrendezésének, és hogy észszerű teremtett lény legyek. Ez Isten szeretete. Miután megértettem Isten szándékát, sokat javult az állapotom, és nagyon hálás voltam Neki. Ezután, amikor a testvérek gyűlésre érkeztek hozzám, jó vendéglátóként fogadtam őket. Amikor nem jöttek, nyugodtan olvastam Isten szavait, és az állapotomnak megfelelően kerestem az igazságot.

Egy nap Isten szavainak e passzusát olvastam: „Isten nem csupán a születésüktől a jelenig tartó évtizedekben fizeti meg az árat minden egyes emberért. Ahogy Isten látja, te számtalanszor érkeztél meg ebbe a világba, és számtalanszor reinkarnálódtál. Ki irányítja ezt? Isten irányítja ezt. Te minderről semmiképp nem tudhatsz. Valahányszor ebbe a világba érkezel, Isten személyesen rendezi el számodra a dolgokat: Ő rendezi el, hány évig fogsz élni, miféle családba fogsz születni, mikor építesz majd otthont és karriert, valamint hogy mit fogsz csinálni ebben a világban, és hogyan keresed majd a kenyeredet. Isten elrendez számodra egy megélhetési módot, hogy akadálytalanul teljesíthesd küldetésedet ebben az életben. Ami pedig azt illeti, hogy mit tegyél a következő megtestesülésedben, Isten aszerint rendezi el és adja át neked azt az életet, hogy mivel kell rendelkezned és mit kell megkapnod... Isten sokszor elrendezte már számodra ezeket a dolgokat, míg végül megszülettél az utolsó napok korszakába, a jelenlegi családodba. Isten elrendezett számodra egy környezetet, amelyben hihetsz Benne, lehetővé tette, hogy meghalld az Ő hangját és visszatérj az Ő színe elé, hogy követni tudd Őt és kötelességet végezz az Ő házában. Csakis Istennek ezzel az útmutatásával éltél a mai napig. Nem tudod, hányszor születtél már meg az emberek között, sem azt, hányszor változott a külsőd, hány családod volt, hány korszakot és dinasztiát éltél végig – Isten keze azonban egész idő alatt támogatott téged, és mindvégig Ő őrködött fölötted. Mennyit fáradozik Isten egy ember kedvéért! Egyesek azt mondják: »Hatvanéves vagyok. Isten hatvan éve őrködik fölöttem, oltalmaz és vezérel engem. Ha öreg fejjel már nem tudok kötelességet végezni és semmit sem tudok csinálni, Isten akkor is törődik majd velem?« Hát nem butaság ilyet mondani? Istennek nem csupán egy életen át van szuverenitása az ember sorsa fölött, és nem csak ennyi ideig őrködik fölötte és oltalmazza őt. Ha csak egyetlen élet idejéről lenne szó, az nem bizonyítaná, hogy Isten mindenható és minden fölött szuverenitással rendelkezik. A munka, amelyet Isten végez, és az ár, amelyet egy-egy emberért fizet, nem pusztán abban áll, hogy elrendezi, mit csinálnak ebben az életben, hanem azt, hogy ezt számtalan életen át teszi. Isten teljes felelősséget vállal minden újból testet öltött lélekért. Figyelmesen dolgozik, élete árát fizetve, vezérelve minden embert és elrendezve minden egyes életüket. Isten így fáradozik és így fizeti meg az árat az emberért, és mindezeket az igazságokat és ezt az életet az embernek ajándékozza. Ha az emberek nem végzik a teremtett lények kötelességét ezekben a végső napokban, és nem térnek vissza a Teremtő színe elé – ha végül, akárhány életet és generációt éltek végig, mégsem végzik jól a kötelességeiket, és nem felelnek meg Isten követelményeinek –, nem lenne akkor túl nagy a tartozásuk Isten felé? Nem lennének méltatlanok mindarra az árra, amelyet Isten fizetett? Teljesen hiányozna belőlük a lelkiismeret, meg sem érdemelnék az ember nevet, mert az Istennel szembeni tartozásuk túl nagy lenne. [...] A kegyelem, szeretet és irgalom, amelyet Isten az ember iránt mutat, nem csupán egyfajta hozzáállás – hanem tény is. Milyen tény? Az, hogy Isten beléd ülteti az Ő szavait, megvilágosítva téged, hogy láthasd, mi olyan szeretetre méltó Benne, és miről szól ez a világ, hogy a szíved megteljen világossággal, lehetővé téve, hogy megértsd az Ő szavait és az igazságot. Így, bár nem is tudsz róla, elnyered az igazságot. Isten oly sok munkát végez rajtad, nagyon is valóságos módon, képessé téve téged arra, hogy elnyerd az igazságot. Amikor elnyered az igazságot, amikor elnyered azt a legdrágább dolgot, ami az örök élet, akkor Isten szándékai megelégülnek. Isten, amikor látja, hogy az emberek az igazságra törekednek és hajlandók Vele együttműködni, boldog és elégedett. Ilyenkor egyfajta hozzáállás jellemzi Őt, és amikor ez a hozzáállása, elkezd munkálkodni, az embert pedig jóváhagyja és megáldja. Így szól: »Megjutalmazlak téged azokkal az áldásokkal, amelyeket megérdemelsz.« És ekkor már el is nyerted az igazságot és az életet. Amikor tudással rendelkezel a Teremtőről, és elnyerted az Ő megbecsülését, továbbra is ürességet érzel majd a szívedben? Nem. Beteljesültnek érzed majd magad, és örömérzet tölt el. Hát nem ezt jelenti az, hogy az ember életének értéke van? Ez a legértékesebb és legjelentőségteljesebb élet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Nagy jelentőségű, hogy megfizessük az árat az igazság elnyeréséért). Isten szavai hihetetlenül megvigasztaltak és meghatottak. Nem számít, hogy milyen idős vagyok, vagy milyen az egészségem; amíg szeretem az igazságot, és az igazságra törekszem, Isten nem vet meg engem. Sajnos azelőtt félreértettem Isten szándékát. Azt gondoltam, hogy mivel öreg és haszontalan vagyok, már nem tudok annyi kötelességet végezni. Azt hittem, hogy ha egy nap súlyos beteg leszek, és hirtelen meghalok, nem lesz reményem az üdvösségre. Úgy éreztem, hogy nincs értelme hinni Istenben, és nem akartam felfelé törekedni. A téves nézeteim hatására félreértettem Isten szándékát. Gyenge és negatív állapotba süllyedtem, és a Sátán játszadozott velem. Korábban nem tudtam, hogy teremtett lényként alá kell vetnem magam Istennek, és eleget kell tennem Neki. E nélkül a tudat nélkül egyszerűen a kegyelemért és áldásokért cserébe tartottam meg a hitemet – üzletelni akartam Istennel. Most már láttam, hogy ennek a törekvésnek, még ha további száz évig élnék is, nem lenne semmi értelme vagy értéke. Például amikor Jób szembesült azokkal a katasztrófákkal, egyszer sem gondolt arra, hogy mit nyert vagy vesztett. Amikor fekélyek borították el, és az élete elviselhetetlen volt, soha nem hibáztatta Istent. Igazán hitt Istenben, alávetette magát az Ő szuverenitásának és elrendezésének, és dicsőítette az Ő nevét. A Sátán előtt hangos tanúságot tett Isten mellett, és végül Isten megáldotta őt. Ott volt Péter is, aki egész életében mindig arra törekedett, hogy szeresse Istent, és eleget tegyen Neki, és arra összpontosított, hogy az Úr szavait a valós életében gyakorolja. Végül fejjel lefelé keresztre feszítették Istenért, ezzel megmutatta az Isten iránti hatalmas szeretetét és a végső alávetettségét, értelmes életet megélve, és elnyerve Isten jóváhagyását. Most megértettem, hogy hívőként ahhoz, hogy ne az üres élet útját járjuk, hanem értelmes életet éljünk, arra kell törekednünk, hogy alávessük magunkat Istennek, mindenben eleget tegyünk Istennek, megértsük és elnyerjük az igazságot a kötelességvégzés során, elérjük az Istennek való alávetettséget, és szeressük Istent. Ez az egyetlen módja annak, hogy elnyerjük Isten jóváhagyását. Ha valaki folyton üzletelni próbál Istennel, és próbálja beváltani a kemény munkát és önmaga feláldozását a menny királyságának áldásaiért, akkor aljas módon viselkedik, és ez olyan életet eredményez, amelynek nincs értelme vagy értéke. Nem gondolhattam tovább arra, hogy vajon áldott leszek-e a jövőben vagy sem. Egyszerűen csak az igazságra kell törekednem minden egyes hátralévő napomon, mindent meg kell tennem, hogy Istenre támaszkodva jól végezzem a kötelességemet, és a beállítottságomban változásra kell törekednem. Még ha egy nap súlyos beteg leszek is, és a halállal nézek szembe, és többé nem leszek képes a kötelességemet végezni, akkor is alá fogom vetni magam Isten elrendezésének. Most arra kell koncentrálnom, hogy a lehető legjobban végezzem a kötelességemet és teljesítsem a feladatomat ebben az életben. Bármi legyen is a sorsom, élet vagy halál, az Isten szuverenitásán és elrendezésén múlik. Ez nem olyasmi, amin nekem teremtett lényként gondolkodnom kellene. Sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, amikor így gondoltam erre.

Ezután rendszeresen olvastam Isten szavait, és mindennap hallgattam himnuszokat. Amikor rájöttem, hogy romlottságot fedek fel, imádkoztam, kerestem az igazságot, felismertem a sátáni beállítottságaimat, és megnyíltam a keresés és a testvéreimmel való közösség során. Mindezekből fokozatosan nyertem egy kicsit. Általában, ha volt valami kötelességem, aktívan foglalkoztam vele, és a lehető legtöbbet hirdettem az evangéliumot a körülöttem lévőknek. Amikor láttam, hogy a testvérek a tapasztalati tanúságtételeiket cikkekben írják le, én is gyakoroltam, hogy a saját tapasztalataimat cikkekbe foglaljam, hogy tanúskodjak Isten mellett. Így cselekedve teljesnek és békésnek éreztem magam.

Egy nap Isten szavainak ezt a himnuszát hallottam: „Egy teremtett lénynek Isten vezénylésének kegyelmétől kell függnie.” Igazán megérintett. A második szakasz, amely Péter tapasztalatát említi, különösen megható volt számomra. Isten szavai azt mondják: „A múltban Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért; de neked eleget kell tenned Istennek ezekben az utolsó napokban, és fel kell használnod minden energiádat az Ő kedvéért. Mit tehet egy teremtett lény Istenért? Ezért előre át kell adnod magadat Istennek, hogy Ő úgy vezényeljen téged, ahogyan szeretne. Mindaddig, amíg ez boldoggá és elégedetté teszi Istent, engedd, hogy azt tegyen veled, amit akar. Milyen joguk van az embereknek panaszkodni?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, 41. fejezet). Újra és újra meghallgattam, és egyszerűen nem tudtam betelni vele. Minden egyes sora inspiráló és megható volt számomra, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet, így azok végigcsorogtak az arcomon. Én egy teremtett lény voltam, akit megrontott a Sátán, és aki ilyen idős kort élt meg, de még mindig megvolt a lehetőségem, hogy kövessem Istent, és megtapasztaljam az Ő munkáját, hogy végezzem a kötelességemet, és tanúságot tegyek Isten mellett. Milyen csodálatos áldás! Most, hogy ettem és ittam Isten szavait, megértettem a saját romlottságaimat, és változtattam az áldásokat célzó önző és aljas indítékaimon. Ez Isten kegyelme! A végsőkig dicsérni fogom Istent, még akkor is, ha Ő semmit sem ad nekem. Az életem akkor is meg fogja érni! Arra fogok törekedni, hogy olyan teremtett lény legyek, aki észszerű, és aláveti magát Istennek. Nem számít, hogy milyen az egészségem, vagy hogy mi a sorsom, kész vagyok hagyni, hogy Isten az Ő kívánságai szerint vezényeljen.