2019 júniusában elfogadtam Isten új munkáját, és egy idő után elkezdtem öntözni az újonnan érkezetteket. Néhány újonnan érkezett nagyon hálálkodott, miután segítettem nekik, ettől pedig nagyon büszke lettem, és úgy éreztem, hogy kiválóan alkalmas vagyok az öntözési munkára. Később egy másik újonnan érkezettet is a gondjaimra bíztak, és eleinte szorgalmasan öntöztem és támogattam őt. Észrevettem, hogy jól érti a dolgokat, nagyon gyorsan halad, és hogy a tapasztalati megértés, amiről az összejöveteleken közösséget vállalt, jó volt. Úgy éreztem, hamarosan felülmúl engem, és amikor ez megtörténik, a vezető majd őt kéri meg, hogy öntözze az összes többi testvért, és rám többé nem lesz szükség. Amikor ez eszembe jutott, már nem akartam őt rendesen öntözni, ezért csak néhány felszínes dologról beszéltem vele. Egyszer a vezető róla kérdezett, mondván: „Most több öntözőre van szükségünk, szerinted ő alkalmas lenne a művelésre?” Nem akartam, hogy műveljék, mert nagyon jó képessége volt, és attól féltem, hogy a jövőben gyülekezetvezető lesz belőle, és magasabb pozícióba kerül, mint én. Ezért azt mondtam a vezetőnek: „Nincs elég tisztánlátásom ebben a kérdésben. Talán megvizsgálhatnád te alaposabban.” Amikor meghallottam, hogy a vezető elment beszélni vele, nagy fokú féltékenységet és félelmet éreztem. Gyakran gondoltam magamban: „Talán művelik és előléptetik, és még a helyemet is átveszi.” Abban az időben a gyülekezetet felosztották, így különböző gyülekezetekbe kerültünk. Néhány hónappal később megtudtam, hogy gyülekezetvezető lett belőle. Bár gratuláltam neki, és azt mondtam, hogy örülök a sikerének, a lelkem mélyén féltékeny voltam rá. Azt gondoltam magamban: „Hogy lehet, hogy ilyen gyorsan vezető lett belőle, miközben én még mindig csak egy öntöző vagyok?” Nagyon feldúlt voltam, és keményen dolgozni kezdtem az újonnan érkezettek öntözésén, mert be akartam bizonyítani a vezetőmnek, hogy én is alkalmas vagyok gyülekezetvezetőnek.

Később engem is megválasztottak gyülekezetvezetőnek, de még mindig féltékenységet éreztem, amikor láttam, hogy mások jobbak nálam. Egyszer a többi vezetővel és diakónussal arról beszélgettünk, hogyan támogassuk és segítsük az újonnan érkezetteket, és az evangelizációs diakónus megosztotta a gondolatait az ügyben. A felsőbb vezető jónak tartotta az ötleteit, akárcsak a csoportvezetők, így megpróbáltuk az ő javaslatai szerint támogatni és öntözni az újonnan érkezetteket. Nagyon hatékony volt, és az újonnan érkezettek mind nagyon szívesen jöttek az összejövetelekre és vállaltak kötelességeket. Ettől egy kicsit féltékeny lettem, és azt gondoltam: „Az evangelizációs diakónus jobb nálam. Fejlesztenem kell magam és többet kell tanulnom.” Később megkérdeztem tőle, mióta végzi a kötelességét, és nagyon megdöbbentem, amikor azt mondta, hogy csak hat hónapja. Igazán szégyelltem magam – már két éve volt, hogy elfogadtam Mindenható Isten munkáját, és a csoport összes tagja közül én voltam a legrégebbi hívő, de még mindig olyan voltam, mint egy kezdő, akinek nincsenek ötletei. Ezek után mindig hozzá hasonlítottam magam. Amikor láttam, hogy hozzáértően végzi a munkáját, hogy mindig jó módszerei és útjai vannak a különböző gyülekezeti munkák elvégzésére, és eredményeket ér el, még jobban irigyeltem. Azt gondoltam: „Ha továbbra is ilyen nagyszerű eredményeket ér el a munkájában, és mindig jó ötletekkel áll elő a megbeszéléseken, a felsőbb vezető észreveszi, hogy jó a képessége és a munkaképessége, és kiképzi őt gyülekezetvezetőnek. Ez nem azt jelenti majd, hogy átveszi a helyemet?” Egyszer nem jött el egy összejövetelre, mert más munkával volt elfoglalva, és utána megkérdezte tőlem, mit tanultunk az összejövetelen. Tényleg nem akartam elmondani neki, ezért csak annyit mondtam, hogy elfelejtettem. Később észrevettem, hogy a felsőbb vezető gyakran vállalt közösséget vele, velem azonban ritkán, és ez nagyon feldühített. Azt gondoltam: „Ha nem beszélsz velem, akkor én sem végzem a kötelességemet!” Abban az időben egy olyan kötelességre akartam váltani, ahol mások felnézhetnek rám. Úgy gondoltam, ha hatékonyan tudnám hirdetni az evangéliumot, a testvérek talán nagyra tartanának, ezért elkezdtem az evangéliumot hirdetni, és félretettem az újonnan érkezettek öntözésének munkáját. A felsőbb vezető emlékeztetett, hogy azonnal meg kell értenem és meg kell oldanom az újonnan érkezettek nehézségeit, én pedig azt válaszoltam: „Persze, majd beszélek velük később.” De engem csak az evangélium hirdetése érdekelt, és egyáltalán nem vettem fel a kapcsolatot az újonnan érkezettekkel. A problémáik nem oldódtak meg időben, és abbahagyták a normális összejöveteleket. Nemsokára a felsőbb vezető üzenetet küldött, hogy megkérdezze, miért nem járnak összejövetelre az újonnan érkezettek, és hogy akadt-e valamilyen nehézségem, én pedig elmondtam neki a helyzetemet. A közösségvállalás során ezt mondta nekem: „Te vagy a gyülekezetvezető, és te felelsz a gyülekezet minden munkájáért, különösen az újonnan érkezettek öntözéséért. Ez a munka nagyon fontos. Nem lehetsz felületes, és nem végezheted hanyagul.” Elsírtam magam, miután ezt hallottam. Nagyon igazságtalannak éreztem, hogy egyáltalán nem vette észre az evangélium hirdetésére tett erőfeszítéseimet.

Később elkezdtem elgondolkodni a kötelességemhez való hozzáállásomon. Végig amiatt aggódtam, hogy az újonnan érkezettek jobbak lesznek nálam, és nem akartam, hogy felülmúljanak. A státuszom megőrzése érdekében nem öntöztem rendesen az újonnan érkezetteket – különösen a jó képességűeket. Arra sem bátorítottam őket, hogy végezzék a kötelességeiket. Egyáltalán nem tettem eleget a felelősségemnek. Isten szavai jutottak eszembe: „Némelyek állandóan attól félnek, hogy mások jobbak náluk vagy felettük állnak, hogy mások majd elismerésben részesülnek, míg őket figyelmen kívül hagyják, és ez arra készteti őket, hogy másokat támadjanak és kizárjanak. Vajon nem az a helyzet, hogy irigykednek a tehetséges emberekre? Vajon ez nem önző és megvetendő? Miféle beállítottság ez? Ez ádáz beállítottság. Akik csak a saját érdekeikre gondolnak, akik csak saját önző vágyaikat elégítik ki anélkül, hogy másokra gondolnának vagy fontolóra vennék Isten házának az érdekeit, azoknak rossz a beállítottsága, és Isten nem szereti őket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). „Most mindannyian teljes munkaidőben végzitek a kötelességeiteket. Nem korlátoz, avagy köt le benneteket család, házasság, illetve a vagyon. Már felülemelkedtetek ezeken a dolgokon. Azonban a fejeteket betöltő elképzelések, képzelgések, tudás, valamint személyes szándékok és vágyak teljesen érintetlenek maradnak. Így hát, amikor olyasvalamiről van szó, ami hírnevet, rangot vagy csillogási lehetőséget foglal magában – amikor például azt halljátok, hogy Isten háza különféle tehetséges egyéneket tervez gondozni –, mindannyian vágyakozva, izgatottan szeretnétek nevet szerezni magatoknak és a rivaldafénybe lépni. Mind versengeni akartok a hírnévért és a státuszért. Szégyelled ezt a viselkedést, de nem tudsz lemondani róla. Irigységet, gyűlöletet érzel és panaszkodsz, amikor olyan embereket látsz, akiket kiválasztanak, és akik rivaldafénybe kerülnek, és méltánytalanságnak véled: »Én miért nem tudok kitűnni? Miért mindig másokra esik a rivaldafény? Én miért nem kerülök soha sorra?« Neheztelést érzel a szívedben, és bár megpróbálod elnyomni, nem tudod. Imádkozol Istenhez, és egy időre jobb lehet az állapotod, amikor azonban újra ilyen helyzetbe kerülsz, még mindig nem tudsz felülkerekedni rajta. Vajon ez nem a csekély érettség megnyilvánulása? Amikor ilyen állapotba kerültök, vajon nem estetek a Sátán csapdájába? Így kötözi meg az embereket a sátáni romlott természet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Isten szava pontosan felfedte az állapotomat. Gyűlöltem, ha mások jobbak voltak nálam, vagy felülmúltak. Amikor olyan újonnan érkezettekkel találkoztam, akik jól értették a dolgokat és jó volt a képességük, attól féltem, hogy felülmúlnak és átveszik a helyemet, ezért nem akartam őket rendesen öntözni, és nem akartam, hogy a vezető művelje őket. Különösen, amikor az evangelizációs diakónussal dolgoztam együtt, és láttam, hogy az evangéliumhirdetése hatékony, hogy mindig jó javaslatokat tesz, és hogy a felsőbb vezető mindig hozzá fordul a munka megbeszélésére, irigyeltem, titokban hozzá hasonlítottam magam, és az evangélium hirdetésével akartam elérni, hogy a felsőbb vezető értékeljen. Csak a saját státuszomra és mások elismerésére gondoltam. Egyáltalán nem tettem eleget a vezetői felelősségemnek. Nagyon szégyelltem magam. Rendesen kellett volna öntöznöm az újonnan érkezetteket, hogy gyorsan megalapozódhassanak az igaz úton, de egyáltalán nem vettem figyelembe Isten szándékait. Csak a saját hírnevemre és státuszomra gondoltam, és nem öntöztem és támogattam szorgalmasan az újonnan érkezetteket, ami ahhoz vezetett, hogy nem jártak rendesen az összejövetelekre. Gonoszat cselekedtem! Elkezdtem elgondolkodni azon, hogy milyen célra törekszem a kötelességemben. Azért végzem a kötelességemet, hogy Istennek tegyek eleget, vagy a saját érdekeimért? Ha a gyülekezet munkájára gondoltam volna, és Istennek próbáltam volna eleget tenni, akkor több embert akartam volna művelni a kötelességek végzésére. De én nem ezt tettem. Ehelyett irigyeltem és elnyomtam a tehetséges embereket, remélve, hogy a vezető nem veszi észre őket. Rájöttem, hogy a kötelességemet teljes mértékben a saját pozícióm és érdekeim érdekében végeztem. Annyira önző voltam!

Később, miután egy nővér tudomást szerzett az állapotomról, elküldött nekem egy passzust Isten szavából: „Némelyek hisznek Istenben, de nem törekednek az igazságra. Mindig a test szerint élnek, testi élvezetek után sóvárognak, mindig a saját önző vágyaikat elégítve ki. Nem számít, hány éve hisznek Istenben, soha nem fognak belépni az igazságvalóságba. Ez a jele annak, hogy valaki szégyent hozott Istenre. Azt mondod: »Semmit nem tettem, amivel ellenszegültem volna Istennek. Mivel hoztam rá szégyent?« Minden elképzelésed és gondolatod elvetemült. A tetteid mögött meghúzódó összes szándék, cél és indíték, valamint a tetteid következményei is mindig a Sátánt elégítik ki, nevetségessé téve téged, és megengedve neki, hogy kifogjon rajtad. Nem tettél olyan bizonyságot, amit tennie kellene annak, aki keresztény. A Sátáné vagy. Mindenben szégyent hozol Isten nevére, és nem rendelkezel valódi bizonyságtétellel. Vajon Isten emlékezni fog a tetteidre? Végső soron milyen következtetést von majd le Isten a tetteidből, a viselkedésedből, valamint az általad elvégzett kötelességekből? Nem kell-e ebből valaminek következnie, valamilyen közlésnek? A Bibliában az Úr Jézus azt mondja: »Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!« (Máté 7:22-23). Miért mondta ezt az Úr Jézus? Miért váltak gonosztevőkké oly sokan azok közül, akik prédikáltak, démonokat űztek ki, és az Úr nevében sok csodát tettek? Azért, mert nem fogadták el az Úr Jézus által kijelentett igazságokat, nem tartották be a parancsolatait, és nem volt a szívükben szeretet az igazság iránt. Csak be akarták váltani az általuk elvégzett munkát, az általuk elviselt nehézségeket, az általuk az Úrért hozott áldozatokat a mennyek országának az áldásaira. Üzletet próbáltak kötni Istennel, megpróbálták Istent felhasználni és becsapni, ezért az Úr Jézusnak elege volt belőlük, gyűlölte őket, és gonosztevőkként elítélte őket. Ma az emberek elfogadják Isten szavainak az ítéletét és fenyítését, azonban némelyek még mindig hírnévre és rangra törekednek, és mindig ki szeretnének tűnni, mindig vezetők és munkások akarnak lenni, és hírnevet, valamint rangot szerezni. Bár mind azt mondják, hogy hisznek Istenben és Istent követik, lemondanak dolgokról és áldozatot hoznak Istenért, azért végzik a kötelességeiket, hírnevet, nyereséget és státuszt szerezzenek, és mindig megvannak a saját mesterkedéseik. Nem alávetettek Istennek és nem hűségesek Isten iránt, képesek ámokfutóként rossz dolgokat tenni anélkül, hogy egyáltalán elgondolkodnának magukon, így hát gonosztevőkké válnak. Isten utálja ezeket a gonosz embereket, és nem menti meg őket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Amikor elolvastam Isten szavának e részletét, az mélyen megérintett. A gonosztevők, akikről Isten beszél, nem a nem hívők. Olyan emberek, akik hisznek Istenben, akik követik Istent, feláldozzák magukat Istenért, akik elmennek hirdetni az evangéliumot, dolgoznak különböző helyeken, és elszenvednek némi nehézséget, de a kötelességeiket a saját presztízsük és státuszuk érdekében végzik, hogy mások felnézzenek rájuk, vagy hogy jutalmat és koronát kapjanak. Nem képesek hűségesek lenni Istenhez, sem pedig gyakorolni az igazságot és engedelmeskedni Neki, ezért mondta az Úr Jézus: „Távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Máté 7:23). Azon gondolkodtam, hogy bár már két éve hittem Istenben, feladtam a tanulmányaimat, hogy a gyülekezetben végezzem a kötelességemet, szenvedtem és árat fizettem, a szándékom mégsem az volt soha, hogy eleget tegyek Istennek. Csak a legjobb akartam lenni a gyülekezetben, és azt akartam, hogy a testvérek és a vezető nagyra tartsanak. Ezért dolgoztam olyan keményen, hogy kitűnjek. Minden, amit tettem, a saját vágyaim kielégítésére szolgált, és egy romlott sátáni beállítottságban éltem. Semmi, amit tettem, nem volt jótett – ezek gonosz cselekedetek voltak. Rossz szándékkal és motivációval végeztem a kötelességemet, ami csak Isten undorát és gyűlöletét válthatta ki. Ha így folytatom tovább, Isten végül vissza fog utasítani. Amikor ezt felismertem, félelem fogott el. Bűnbánatot akartam tartani, és nem akartam többé féltékeny lenni a testvéreimre, ezért Istenhez imádkoztam, hogy az útmutatását kérjem.

Egy nap erőt vettem magamon, és őszintén beszéltem a romlottságomról a vezetőnek. Ahelyett, hogy megdorgált volna, a saját tapasztalatai megosztásával próbált segíteni nekem. Elküldte nekem Isten szavainak egy részletét is: „Gyülekezetvezetőként nem elég az, ha megtanulod problémák megoldására használni az igazságot, meg kell tanulnod felfedezni és művelni olyan tehetséges embereket, akiket semmiképpen sem szabad irigyelned vagy elnyomnod. Ha így gyakorolsz, az hasznára válik az egyház munkájának. Ha néhány igazságra törekvőt ki tudsz művelni arra, hogy együttműködjön veled és a munka minden elemét jól végezze, és végül mindannyiuknak lesznek tapasztalati tanúságtételei, akkor te megfelelő színvonalú vezető, illetve dolgozó vagy. Ha mindent az alapelvek szerint tudsz kezelni, akkor odaadó vagy. [...] Ha valóban képes vagy figyelembe venni Isten szándékait, akkor tisztességesen tudsz majd bánni másokkal. Ha javasolsz egy jó embert, és lehetővé teszed számára, hogy képezze magát és végezzen valamilyen kötelességet, és így egy tehetséges emberrel gazdagítod Isten házát, akkor ezzel vajon nem könnyíted meg a munkádat? Vajon nem leszel ezzel odaadó a kötelességedben? Ez egy jótett Isten előtt; a vezetőkként szolgálóknak kell, hogy legyen legalább ennyi lelkiismeretük és józan eszük. Akik át tudják ültetni az igazságot a gyakorlatba, azok el tudják fogadni azt, hogy Isten átvizsgálja, amit tesznek. Ha elfogadod Isten átvizsgálását, akkor rendbe lesz téve a szíved. Ha mindig csak azért teszel dolgokat, hogy mások lássák, és mindig mások dicséretét és bámulatát szeretnéd kivívni, és nem fogadod el Isten átvizsgálását, akkor vajon ott van-e még Isten a szívedben? Az ilyen embereknek nincs istenfélő szívük. Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve státuszodra, és ne fontolgasd a személyes érdekeidet! Mindenekelőtt Isten házának az érdekeit kell figyelembe venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és mindenekelőtt annak az átgondolásával kezdd, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy odaadó voltál-e, elvégezted-e a felelősségeidet, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat. Ha gyakran gondolsz rájuk és világosan megérted, akkor könnyebb lesz jól végezned a kötelességedet. Ha gyenge a képességed, ha felszínes a tapasztalatod, vagy ha nem vagy jártas a szakmádban, akkor előfordulhat a munkádban hiba vagy hiányosság, és lehet, hogy nem érsz el jó eredményeket, de attól még minden tőled telhetőt megtettél. Nem a saját önző vágyaidat, illetve preferenciáidat elégíted ki. Ehelyett folyamatosan az egyház munkájának és Isten háza érdekeinek szenteled a figyelmedet. Lehet, hogy a kötelességedben nem érsz el jó eredményeket, azonban rendbejön a szíved. Ha pedig mindezek tetejében képes vagy az igazságot keresni a kötelességedben felmerülő problémák megoldásához, akkor megütöd a mércét a kötelességed teljesítésében, és ezzel egyidőben be tudsz majd lépni az igazságvalóságba. Ezt jelenti az, hogy bizonyságtételed van” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Isten szava nagyon világosan megfogalmazza a gyakorlás alapelveit. Gyülekezetvezetőként az embernek a gyülekezet munkáját kell az első helyre tennie. Amikor helyes a hozzáállásuk, könnyebben tudják jól végezni a kötelességüket. Azt is megértettem, hogy Istenben hinni azt jelenti, hogy mindenben figyelembe vesszük Isten szándékát, elfogadjuk Isten vizsgálatát, és nem vesszük számításba, hogy mások mit gondolnak. Ha eleget akartam tenni Istennek és megfelelő színvonalú vezetővé akartam válni, fel kellett adnom a státuszomat, a hírnevemet és az érdekeimet. Olyan tehetséges újonnan érkezőket kellett találnom, akiket érdemes művelni, és segítenem kellett nekik a kötelességeik végzésében és jótettek előkészítésében. Csak így végezhettem megfelelően a kötelességemet. Isten mindenkihez igazságos. Nem a képességeinket vagy a státuszunkat nézi, hanem azt, hogy képesek vagyunk-e törekedni az igazságra és gyakorolni azt. Ha Isten követelményei és az igazságalapelvek szerint végzem a kötelességemet, és mindig azt fontolgatom, hogyan végezzem a munkámat oly módon, ami a gyülekezet munkájának javára válik, akkor még ha a képességeim kicsit gyengébbek is, Isten akkor is megvilágosít és útmutatást ad, hogy jól végezzem a kötelességemet. Miután megértettem Isten szándékát, imádkoztam Hozzá, hogy bűnbánatot tartsak, és elmondtam, hogy hajlandó vagyok fellázadni a hús-vér test ellen, gyakorolni az igazságot és a kötelességemet Neki tetsző módon végezni.

Ezek után egyre több újonnan érkezett kezdte elfogadni Isten utolsó napokban végzett munkáját, és a vezető megkért, hogy képezzek ki több öntözőt. Újra aggódni kezdtem, hogy az általam kiképzett újonnan érkezettek átveszik a helyemet, és hogy a vezető többé nem fog értékelni. Akkor rájöttem, hogy nem szabad folyton a büszkeségemre és a státuszomra gondolnom, és hogy a gyülekezet munkáját kell figyelembe vennem. Imádkoztam Istenhez, és felidéztem néhány szavát: „Gyülekezetvezetőként nem elég az, ha megtanulod problémák megoldására használni az igazságot, meg kell tanulnod felfedezni és művelni olyan tehetséges embereket, akiket semmiképpen sem szabad irigyelned vagy elnyomnod. Ha így gyakorolsz, az hasznára válik az egyház munkájának. Ha néhány igazságra törekvőt ki tudsz művelni arra, hogy együttműködjön veled és a munka minden elemét jól végezze, és végül mindannyiuknak lesznek tapasztalati tanúságtételei, akkor te megfelelő színvonalú vezető, illetve dolgozó vagy. Ha mindent az alapelvek szerint tudsz kezelni, akkor odaadó vagy” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Gyülekezetvezetőként az én felelősségem volt, hogy műveljem az újonnan érkezőket a kötelességeik végzésére, és minden hívőnek felelőssége és kötelessége volt, hogy végezzen valamilyen kötelességet. Több újonnan érkezettet kellett kiképeznem öntözővé. Egyre több újonnan érkezett fogadta el Mindenható Istent, és ha nem képzek ki senkit, aki öntözze őket, akkor az újonnan érkezettek öntözése késedelmet szenved, ami akadályozná az életbe való belépésüket, és a gyülekezet munkája is kárt látna. Ezért kiválasztottam négy újonnan érkezettet, akik jól értették a dolgokat, kiképeztem őket csoportvezetőnek, és hagytam, hogy felváltva tartsák meg az összejöveteleket. Gyakran emlékeztettem és segítettem is őket a többi újonnan érkezett öntözésében. Az ilyen együttműködés révén nemcsak az újonnan érkezettek kaptak gyorsan öntözést, hanem nekem is több időm maradt a gyülekezet átfogó munkájára összpontosítani, és a munka hatékonysága fokozatosan javult. Nagyon boldog voltam, látva, hogy az újonnan érkezettek fokozatosan fejlődnek és elkezdik végezni a kötelességeiket. Megnyugodtam, és egy kicsit jobban megértettem Isten szavait. Pontosan úgy van, ahogy Isten szava mondja: „Ha javasolsz egy jó embert, és lehetővé teszed számára, hogy képezze magát és végezzen valamilyen kötelességet, és így egy tehetséges emberrel gazdagítod Isten házát, akkor ezzel vajon nem könnyíted meg a munkádat? Vajon nem leszel ezzel odaadó a kötelességedben? Ez egy jótett Isten előtt; a vezetőkként szolgálóknak kell, hogy legyen legalább ennyi lelkiismeretük és józan eszük” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Kizárólag Isten szavai által jutottam el erre a megértésre, és lett némi gyakorlatom és belépésem a kötelességem teljesítésében. Hála Istennek!