2015 telén, egyik éjjel, már nagyon későn vezettem, és éppen Isten szavainak könyveit szállítottam. Egy hegyi út kanyarulatánál megláttam, hogy a távolban rendőrök járműveket ellenőriznek, és három rendőrautó állt mellettük. Megdobbant a szívem: „Jaj, ne! Több mint száz könyv van a teherautóban. Ha a rendőrök megtalálják őket, végem van.” De a fényszórók éjszaka hihetetlenül feltűnőek, így ha akkor megállok és megfordulok, a rendőrök biztosan odajönnének, hogy ellenőrizzenek. Ráadásul éppen havazott; a hegyi út csúszós volt, és keskeny is, ami nagyon megnehezítette a megfordulást – nem volt más választásom, mint továbbhaladni. Mivel nagyon ideges voltam, gyorsan imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy őrizze meg a szívemet, és segítsen megnyugodnom. Eszembe jutott, hogy a testvérekkel való kapcsolattartásra használt mobiltelefon is nálam van, így azonnal lelassítottam, összetörtem a mobiltelefonomat és a SIM-kártyámat, majd kidobtam őket az ablakon. Amikor odaértem a rendőrökhöz, egyikük megkérdezte tőlem, mi van a teherautóban. Azt feleltem: „Krumpli.” Éppen akkor még két rendőr odaléptek, és felmásztak a teherautó platójára. A visszapillantó tükörbe nézve láttam, ahogy egymás után emelik fel a krumplis zsákokat, felfedezik az alattuk elrejtett dobozokat, és előhúznak néhány könyvet. Zakatolni kezdett az agyam, és arra gondoltam: „Ennyi volt. Most lebuktam. Isten szavainak ezek a könyvei annyira fontosak, annyira értékesek az igazságra való törekvésünkhöz. Meg kell védenem őket, még ha az életembe kerül is – nem hagyhatom, hogy a rendőrök kezére kerüljenek.” Így sebességbe vágtam az autót, és a gázra tapostam, hogy elmeneküljek onnan. De mivel a hó annyira síkossá tette az utat, a kerekek csak kipörögtek, és ott ragadtam. Abban a pillanatban az egyik rendőr kivett valamit egy rendőrautóból, és eldobta, betörve a szélvédőmet. A teherautó két oldalán álló két rendőr megragadta az ajtókat, betörték mindkét ablakot, kinyitották az ajtókat, majd őrült módjára verni kezdtek a gumibotjukkal a fejemen és a testemen, miközben megpróbáltak kirángatni a járműből. Egyikük beszállt, és lerúgott a földre, a kezeimet a lábaimhoz bilincselte, majd brutálisan megvert. Mivel tél volt, a rendőrök mind nagyon kemény, vastag rendőrbakancsot viseltek. Amikor megrúgtak, olyan érzés volt, mintha leszakítanák a húsomat. Aztán betuszkoltak egy rendőrautóba, a kezeim és a lábaim még mindig össze voltak bilincselve, és az első és a hátsó ülések közötti térbe tettek, arccal lefelé. Úgy éreztem, mindjárt eltörik a nyakam – olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a ruhám teljesen átázott az izzadságtól.

Teljes káosz uralkodott bennem. Nem tudtam, milyen kínzásnak fognak kitenni a rendőrök. Halálra vernek, vagy megnyomorítanak? Börtönre ítélnek? Látom-e még valaha a családomat? Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban féltem. Miközben ezeken gondolkodtam, hirtelen rájöttem, hogy az elnyomás és nehézségek közepette csak a saját testem és biztonságom járt az eszemben, és nem az, hogyan álljak meg szilárdan a bizonyságtételemben, hogy Istennek eleget tegyek. Gyorsan imádkoztam: „Istenem, félek a veréstől és attól, hogy börtönbe zárnak. Kérlek, adj nekem hitet! Szilárdan akarok állni a bizonyságtételemben Érted.” Az imám után eszembe jutott egy himnusz Isten szavaiból.

A próbatételek hitet kívánnak

1  A megpróbáltatások során normális, hogy az emberek gyengék, vagy negativitás van bennük, illetve nincsenek tisztában Isten szándékaival, vagy a gyakorlás útjával. De összességében kell, hogy legyen hited Isten munkájában, és nem szabad megtagadnod Istent, ahogy Jób se tette. [...]

2  [...] Amikor valami nem látható szabad szemmel, akkor hitre van szükség. Amikor nem tudod elengedni a saját elképzeléseidet, akkor hitre van szükség. Amikor nincs tisztánlátásod Isten munkájáról, akkor az a követelmény, hogy legyen hited, legyen határozott álláspontod, és állj meg szilárdan a bizonyságtételedben. Amikor Jób eljutott erre a pontra, Isten megjelent neki és beszélt hozzá. Vagyis csak akkor leszel képes meglátni Istent, amikor van hited. Amikor van hited, Isten tökéletessé fog tenni téged.

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük)

Akkor arra gondoltam, hogy követni akarom Jób példáját, és mindent Istenre akarok bízni. Bár a rendőrök karmai közé kerültem, Isten engedélye nélkül nem vehetik el az életemet. Hinnem kell Istenben, és bármilyen nagy is a szenvedésem, még ha bele is halok, szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben Istenért, és meg kell aláznom a Sátánt.

Egy rendőrőrsre vittek, ahol két rendőr a két lábamnál fogva vonszolt előre. Az egész hátam a padlót súrolta, és a teljes testsúlyom a bilincsekre nehezedett, amelyek belevájtak a csuklóm és a bokám húsába. Úgy éreztem, az erőtől szinte eltörnek a csuklóim. Bevonszoltak egy szobába, és durván, mint egy zsákot, egy sarokba dobtak. Minden porcikám annyira fájt, hogy alig kaptam levegőt. Kis idő múlva odajött néhány rendőr, és durván fejbe kezdtek rugdosni, és megtapostak. Az egyik dühösen azt mondta: „Azt hiszed, nagymenő vagy, amiért van merszed vallásos könyveket szállítani? Mindjárt agyonverlek!” A következő órákban folyamatosan jöttek be rendőrök, ütlegeltek és rugdostak, miközben aljas dolgokat kiabáltak. A vastag rendőrbakancsokkal minden egyes rúgás iszonyatosan fájdalmas volt. Mivel a kezem és a lábam meg volt bilincselve, nem tudtam védekezni – csak tűrnöm kellett. Eszembe jutottak Isten ezen szavai: „Tudnod kell, hogy ezek az utolsó napok. Az ördögök és a Sátán, mint ordító oroszlánok szerteszét portyáznak, keresve, hogy kit nyeljenek el” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 28. fejezet). A kínai alkotmány egyértelműen biztosítja a vallásszabadságot, én pedig csak Isten szavainak könyveit szállítottam. Nem sértettem meg semmilyen törvényt, a rendőrök mégis bevittek, és a verésekkel az életemet veszélyeztették. A kommunista párt valóban egy Istennek ellenálló démon! Azért vertek így, hogy Júdássá váljak és eláruljam Istent – nem dőlhettem be a Sátán cseleinek. Bármennyit is szenvedtem, Istenre kellett támaszkodnom, szilárdan megállnom a bizonyságtételemben Istenért, és megaláznom a Sátánt.

Addig vertek, amíg az idő nagy részében már félkómás állapotban voltam. Nem tudom, a rendőrök mikor vették le rólam a bilincset, de amikor magamhoz tértem, észrevettem, hogy a bal kezem és a bal lábam össze van kötve, ahogyan a jobb kezem és a jobb lábam is. Volt egy kötél is, ami a nyakam mögül indult, és többször a combjaim köré volt tekerve. Csomóba kötöttek, a saroknak támasztva. Az egész testem fájt, nehéz volt lélegezni, a fejem pedig fájdalmasan megduzzadt. A rendőrök továbbra is bejöttek, és szünet nélkül vertek. Néha ketten a két oldalamra álltak, és futball-labdaként rugdostak ide-oda. Kábult voltam. Amikor gyengébben ütöttek, már nem éreztem. Amikor igazán erősen ütöttek, vagy egy már sebesült helyen, éreztem egy kis borzongást, olyasmit, mint amikor elektromos áram fut végig rajtam. Amikor időnként magamhoz tértem, rájöttem, hogy minden porcikám fáj. A jéghideg padlón fekve, szomjasan, éhesen és úgy, hogy az egész testem fájt, azon tűnődtem, vajon a rendőrök mikor hagynak fel ezzel a véget nem érő veréssel. Úgy éreztem, a halál jobb lenne, mint az a gyötrelem, mert akkor legalább nem kellene így szenvednem. Kábult és zavart állapotomban hirtelen nagyon tisztán eszembe jutott egy himnusz, „Krisztus követését Isten rendelte el”: „Isten elrendelte, hogy kövessük Krisztust, és menjünk keresztül megpróbáltatásokon és nyomorúságokon. Ha igazán szeretjük Istent, alá kell vetnünk magunkat az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek. Megpróbáltatásokon és nyomorúságokon keresztülmenni azt jelenti, hogy Isten megáld minket, és Isten azt mondja, minél rögösebb utat járunk be, annál inkább megmutatkozhat a hitünk és a szeretetünk. Isten eleve elrendelte, hogy ma ráléphessünk erre az útra. Az utolsó napok Krisztusának követése a legnagyobb áldás mind közül” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket). Így van. Hogy milyen utakon kell járnunk és mennyit kell szenvednünk ebben az életben, azt mind Isten rendelte el előre – ezt senki sem kerülheti el. Az ilyen elnyomás és nehézség elszenvedése a felszínen rossz dolognak tűnt, de valójában hasznos volt a lelki növekedésemhez, és segíthetett tökéletesíteni a hitemet. Már számos veszélyes helyzeten túljutottam, ezért azt gondoltam, hogy már rendelkezem érettséggel és hittel, hogy tudok szenvedni és feláldozni magam Istenért. De amikor szembesültem azzal, hogy a rendőrök brutálisan kínoznak, féltem, hogy halálra vernek vagy megnyomorítanak, és féltem, hogy börtönre ítélnek. Csak a saját testi érdekeim és a biztonságom jártak az eszemben. Amikor a fájdalom elviselhetetlenné vált, már a halálban vágytam menedéket keresni. Ekkor jöttem rá, milyen szánalmas a hitem, hogy híján vagyok a valódi érettségnek, és még inkább az Isten iránti szeretetnek. Ez a nehézség és elnyomás segített abban is, hogy tisztábban lássam a nagy vörös sárkány gonosz és brutális démoni természetét. A kommunista párt kifelé a vallásszabadsággal dicsekszik, de valójában őrülten letartóztatja és üldözi a hívőket, és ellenségként kezeli őket. Mindannyiunkat Isten teremtett, így hinni Istenben és imádni Őt helyes és természetes dolog, ezek a rendőrök mégis letartóztatják a hívőket, és a halálba kergetnek minket. A kommunista párt valóban egy Istennek ellenálló démon! Tisztábban láttam a kommunista párt lényegét. Eszembe jutott valami, amit Isten mondott: „Isten több ezerszer nagyobb veszedelmekkel dacolt, mint a Kegyelem Korában, hogy lejöjjön arra a földre, ahol a nagy vörös sárkány lakik, és elvégezze az Ő saját munkáját, arra áldozva minden gondolatát és törődését, hogy megváltsa ezt az elszegényedett, trágyadombra került embercsoportot” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (4.)). Ezt már olvastam korábban, de nem volt róla valódi megértésem. Csak e letartóztatás után értettem meg személyesen, milyen rendkívül nehéz Istennek Kínában munkálkodnia az emberiség megmentéséért. Ha engem, egy egyszerű hívőt, aki csak követi Istent és végzi a kötelességét, ilyen brutális bántalmazásnak vetett alá a kommunista párt, akkor meddig menne el ez a démoni banda a brutalitásban a megtestesült Isten ellen? De Isten még egy ilyen veszélyes környezetben is folyamatosan fejezi ki az igazságokat, és minden tőle telhetőt megtesz az emberiség megmentéséért. Hatalmas a szeretete irántunk! Az Ő szeretetén való elmélkedés hihetetlenül megindító és bátorító volt számomra. Csendben elhatároztam, hogy bármilyen taktikát is alkalmaz a nagy vörös sárkány a kínzásomra, Istenre fogok támaszkodni, és szilárdan megállok a bizonyságtételemben; ha egy nap élve kijutok, továbbra is követni fogom Istent, és teljesítem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Neki. Az Isten szavaitól kapott hittől és erőtől sokkal nyugodtabb lettem. A képzeletem többé nem csapongott, és bár testileg szenvedtem, békesség volt a szívemben.

Egy idő után – fogalmam sincs, mennyi telt el – odajött egy rendőr, és kétszer belém rúgott, hogy lássa, élek-e még vagy sem. Még mindig megkötözve kuporogtam a sarokban, és még a fejemet sem tudtam felemelni. Csak a lábait láttam. A rendőr megkérdezte tőlem: „Tudod, milyen könyveket szállítottál?” Azt feleltem: „Igen.” Erre ő: „Hívő vagy?” Azt válaszoltam: „Az vagyok.” Ezután újra és újra azt követelte, hogy mondjam el neki, honnan származnak a könyvek, hová vittem őket, hogyan léptem kapcsolatba a többiekkel, hány szállítmány könyvet szállítottam, és így tovább. Látva, hogy megtagadom a vallomást, odajött, néhányszor belém rúgott, és azt mondta: „Jobban teszed, ha beszélsz! Mondj el mindent, és elengedünk – nincs több verés!” A következő néhány napban szüntelenül ezekkel a kérdésekkel vallattak, és amikor nem kaptak választ, újra és újra megvertek. Emlékszem, egyszer, miközben vallattak, felemeltem a fejem, hogy lássam, hogy néznek ki. Emiatt egy rendőr ököllel arcon vágott, majd megragadott egy gumibotot, ami egy asztalon hevert, és azzal nyakon ütött. Ott helyben elájultam. Fogalmam sincs, hányszor ájultam el az ott töltött napok alatt. Nemcsak vertek, hanem meg is aláztak, nem engedték, hogy használjam a mosdót. Egyszer szóltam nekik, hogy engedjenek ki a vécére, de ezért csak egy újabb verést kaptam. Az egyik rendőr gonoszul azt mondta nekem: „Szard tele a gatyádat! Hugyozd tele!” Aztán kiment. Nem volt más választásom, mint visszatartani. A hasam felpuffadt és fájt, később pedig annyira elzsibbadt, hogy már egyáltalán nem éreztem. Nem tudtam, mikor vesztettem el az uralmat a hólyagom felett – csak azt éreztem, hogy az altestem nedves és jéghideg lett. Szörnyen lealacsonyító volt, hihetetlenül megalázó.

Egyetlen falatot sem adtak enni, miután bevittek. Eleinte rendkívül éhes voltam, de később már nem kívántam az ételt – már csak a fájdalmat és a szenvedést éreztem. A szemeim annyira megduzzadtak, hogy nem tudtam kinyitni őket, de éreztem, hogy valaki nyitva tartja a számat, és hideg vizet önt bele. Eleinte szomjas voltam, de egy idő után már nem ment le a torkomon a víz, így a számba erőltették. Már semmi erőm sem volt, és amikor nagy nehezen résnyire kinyitottam a szemem, halványan ki tudtam venni egy rendőrt. Mellbe vágott, és rám ordított: „Beszélsz, vagy mi lesz?” Azt feleltem: „Már elmondtam mindent, amit el kellett. Mit akar még, mit mondjak?” Erre dühödten ütlegelni és rugdosni kezdett. Úgy éreztem, mintha letépnék rólam a húst. Miután vagy tucatszor megütött, telibe rúgott mellbe – olyan érzés volt, mintha valaki megragadta volna a szívemet, és annyira fájt, hogy elállt a lélegzetem. Aztán galléron ragadott, a saroknak szorított, és újra és újra keményen ütlegelte a fejemet, mellemet és a hasamat. Fogalmam sincs, hányszor vagy meddig ütött. Csak azt éreztem, hogy az idő nagyon lassan telik. Egyre jobban őrjöngött, miközben én hol elvesztettem az eszméletemet, hol magamhoz tértem, már elzsibbadva a fájdalomtól. Érezni kezdtem, hogy valami feltör a gyomromból, és végül már nem tudtam visszatartani, és feltört a szájamból. Halványan hallottam a rendőrt kiabálni: „Valaki jöjjön ide, vért hány!” Ezután elájultam, és fogalmam sem volt, mi történt. Amikor magamhoz tértem, láttam, hogy a ruhám csupa vér. Kábult voltam, és nem tudtam, mikor ájultam el újra. Amikor visszanyertem az eszméletemet, semmi erőm sem volt mozogni – úgy éreztem, darabokra hullok. Azt gondoltam, valószínűleg nem élem túl, ami nagyon elkeserítő volt. Éppen akkor egy gondolat Isten szavaiból nagyon tisztán eszembe jutott. Isten azt mondja: „Én vagyok a támaszod és a pajzsod, és minden az Én kezemben van” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 9. fejezet). Így van. Minden Isten kezében van, és Isten dönt arról, hogy élek-e vagy halok. Eszembe jutott, hogy Jób próbatétele idején a Sátán megtámadta őt, és rendkívül fájdalmas kelések borították el az egész testét, de Isten nem engedte meg a Sátánnak, hogy elvegye Jób életét, és a Sátán nem merte átlépni ezt a határt. Visszagondoltam a letartóztatásom óta eltelt napokra. Bár a rendőrök szüntelenül vertek, és nem tudtam, hányszor ájultam el, mégis életben voltam, teljesen Isten gondviselésének és oltalmának köszönhetően. Igazán felismertem, hogy az életünk és a halálunk teljesen Isten kezében van, és ha Ő nem engedi meg, a Sátán nem veheti el az életünket. Isten szavai hitet és erőt adtak, és csendben imádkoztam: „Istenem, készen állok, hogy az életemet a Te kezedbe tegyem, és alávessem magam a Te szuverenitásodnak és elrendezéseidnek.”

Azokban a napokban élet és halál között lebegtem. A halál lehetőségével szembenézve a legjobban a feleségem és a gyermekem aggasztott. 2012-ben a rendőrök kimentek a házamhoz, hogy letartóztassanak a hitem miatt, de szerencsére aznap nem voltam otthon. Attól a naptól fogva nem mertem visszamenni, és már három éve nem láttam őket. Arra gondoltam, hogy ha meghalok, soha többé nem láthatom őket. Évek óta nem lehettem otthon, hogy gondoskodjak róluk. Nem tudtam, hogy vannak, és a lányunk még mindig beteg volt. Hogyan fognak boldogulni a jövőben? Ettől a gondolattól sírni támadt kedvem, de még ahhoz sem volt erőm. Később eszembe jutott egy himnusz, amit gyakran énekeltem, címe: „Sirám egy sivár és tragikus világért”: „Az embereknek megvan a maguk menedéke, de Istennek nincs hol lehajtania a fejét. Hányan ajánlják fel mindenüket, amijük van? Isten eléggé megízlelte a világ hidegségét, és elszenvedte a világ minden szenvedését, mégis nagyon nehéz Számára elnyerni az ember együttérzését. Isten folyamatosan aggódik az emberiségért, az emberek között járva. Ki törődik az Ő biztonságával? Fáradhatatlanul munkálkodik a változó évszakokon át, mindent feladva az emberiségért. Soha senki nem mutatott törődést Isten kényelme iránt. Az emberek csak követelni tudnak Istentől, de nem hajlandók egy kicsit jobban figyelembe venni Isten szándékait. Az emberiség élvezi a családi boldogságot, miért fakasztják hát mindig könnyekre Istent?” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket). Ez a dal igazán megindító volt számomra, és éreztem, mennyivel tartozom Istennek. A mi megmentésünkért Isten testet öltött, és a nagy vörös sárkány országában jelenik meg és munkálkodik. Elnyomja és üldözi Őt a kommunista párt, elutasítja ez a nemzedék, és nincs hová lehajtania a fejét. Isten a teremtés Ura – annyira fenséges és tiszteletreméltó, mégis hatalmas megaláztatást visel el a megmentésünkért, és óriási árat fizet érettünk. Hatalmas a szeretete az emberiség iránt! Mindazokban az években hívő voltam, és annyi öntözést és táplálást élveztem a szavaiból, de amikor elnyomással és nehézséggel szembesültem, nem volt helye Istennek a szívemben. Nem arra gondoltam, hogyan álljak meg szilárdan a bizonyságtételemben Istenért és szégyenítsem meg a Sátánt, hanem csak a testtel és a családommal törődtem. Még igazságtalannak is éreztem ezt a szenvedést. Láttam, hogy egyáltalán nem voltam tekintettel Isten szándékaira, igazán önző és aljas voltam. Valójában ez a nehézség hasznos volt az életemnek, lehetővé tette, hogy meglássam a saját romlottságomat és hibáimat, és segített, hogy növekedjen a hitem Istenben. Ahogy Isten szeretetén elmélkedtem, nagyon megindultam és bátorítást nyertem, és megesküdtem, hogy ezt az életet Istenért fogom élni, és azért, hogy eleget tegyek Neki. Bármennyit is kell szenvednem, még ha a halálomat is jelenti, Istenre fogok támaszkodni, és szilárdan megállok a bizonyságtételemben Érte.

A rendőrök kemény és puha módszereket is bevetettek, hogy megpróbáljanak kiszedni belőlem valamit. Emlékszem, egy nap egy rendőr hozott nekem egy tálat, ami félig tele volt rizzsel, és egy másikat, ami félig tele volt paradicsommal, és azt mondta: „Napok óta nem ettél semmit. Ez a sok szenvedés és verés, és miért? Nem mintha megöltél volna valakit, vagy felgyújtottál volna valamit. Annyi verést kaptál – nem éri meg. Most rosszabb szagod van, mint egy utcai koldusnak. Csak mondd el, amit tudsz, és nem kell többet szenvedned. Hazamehetsz, és a feleségeddel meg a gyermekeddel lehetsz.” Így folytatta: „Honnan szerezted azokat a könyveket? Hová vitted őket? Ha csak az egyik kérdésre válaszolsz, azonnal elengedünk.” Továbbra sem szóltam egy szót sem, ezért néhányszor belém rúgott, és rákiabált: „Te mocskos húskupac! Látom, kijár neked egy jó verés! Még most, bár is alig tudsz rendesen beszélni, még mindig hallgatsz.” Arra gondoltam, hogy bármi történjék is, semmi esetre sem árulhatom el a testvéreket. Nem lehetek Júdás, és nem árulhatom el Istent. Látva, hogy nem fog kiszedni belőlem semmit, egyszerűen megfordult és kiment. A kezeim és a lábaim egész idő alatt meg voltak kötözve; összegömbölyödve feküdtem a sarokban, tűrve a sértéseiket és a verésüket. Egy idő után hihetetlenül nyomorultul és gyengén kezdtem érezni magam. Súlyosan megsérültem a veréstől, és gyakran elvesztettem az eszméletemet. Amikor tiszta pillanataim voltak, imádkoztam Istenhez, és gyakran eszembe jutott néhány részlet Isten szavaiból. Volt két idézet Isten szavaiból, amelyek különösen mély benyomást tettek rám. Isten azt mondja: „Az út, amelyen Isten vezet bennünket, nem egyenesen vezet felfelé, hanem kanyargós, kátyúkkal teli út; Isten azt mondja továbbá, hogy minél rögösebb az út, annál inkább felfedheti szerető szívünket” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (6.)). „Ne félj ettől meg attól, a seregek Mindenható Istene biztosan veled lesz; Ő a ti tartalék erőtök, és Ő a ti pajzsotok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 26. fejezet). Amikor Isten szavaira gondoltam, éreztem, hogy Ő ott van velem, és útmutatást ad nekem. Isten szavai adtak hitet és erőt, lehetővé téve, hogy kitartsak. Csendben imádkoztam: „Ó, Istenem! Teljesen a Te gondviselésednek és védelmednek köszönhető, hogy még élek. Hálát adok Neked!”

Másnap a rendőrök látták, hogy az erőm végén járok, ezért bevittek egy szobába, lelocsoltak egy slaggal, majd hoztak egy papírt, hogy írjam alá. A látásom nagyon homályos volt, és csak elmosódottan tudtam kivenni az egyik sort. A bűnök, amelyekkel vádoltak: csempészáru szállítása, szektához való tartozás és a társadalmi rend megzavarása. Amikor megtagadtam az aláírást, egy rendőr megragadta a kezem, és lenyomatta velem az ujjlenyomatomat. Egy idő után – nem tudom, mennyi idő múlva – csuklyát húztak a fejemre, belerángattak egy rendőrautóba, elhajtottak velem valahová, majd kirúgtak a kocsiból. Mire felálltam, és levettem a csuklyát, a rendőrautó már messze járt. Tettem néhány lépést, de aztán tényleg nem volt erőm továbbmenni. Nem tehettem mást, mint hogy leültem az út szélére. Sok viszontagság után végül visszajutottam a bérelt szobámba. A járás rendkívül nehezemre esett, és amikor beszálltam egy autóba, csak apró mozdulatokkal, lassan tudtam bejutni. A szakállam is megnőtt, így a sofőr azt hitte, öregember vagyok, és felajánlotta a segítségét. Amikor később megnéztem egy naptárat, rájöttem, hogy nyolc napig kínoztak azon a rendőrőrsön. Ha Isten nem óvott volna meg, semmiképpen sem éltem volna túl. Amikor visszaértem a szállásomra, csak feküdni tudtam az ágyban – az egész testem egyetlen kínzó fájdalom volt. A testem tele volt kék és lila foltokkal, amelyek tapintásra daganatoknak érződtek. A legkisebb nyomás is hihetetlenül fájdalmas volt ezeken a csomókon. Csak feküdtem ott, és csak a tizedik napon tudtam felkelni és járni, és csak a tizenötödik napon volt erőm ahhoz, hogy kezembe vegyek egy könyvet Isten szavaiból, hogy olvassak. Eleinte még egy egész oldalt sem tudtam végigolvasni, mert az üléstől fájt a hátam, és fekve nem volt erőm megtartani a könyvet. Minden alkalommal csak három-négy percig tudtam olvasni.

A szabadulásom után folyamatos megfigyelés alatt tartottak, és a rendőrök állandóan hívogattak és zaklattak. Emlékszem, egyszer édesanyám megbetegedett, és hazamentem a szülővárosomba, hogy meglátogassam. Emiatt másnap a rendőrök telefonáltak, és megkérdezték, miért mentem haza. Az a gondolat, hogy milyen súlyosan megsérültem, nem tarthattam a kapcsolatot a testvérekkel, és semmilyen kötelességet sem végezhettem, nagyon megterhelő volt számomra. Nem tudtam, hogyan tovább. Éppen amikor igazán nyomorultul éreztem magam, olvastam valamit Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „Akiket Isten »győztesekként« említ, azok, akik még akkor is képesek bizonyságtételükben szilárdan megállni és fenntartani eredendő bizalmukat és odaadásukat Isten iránt, amikor a Sátán befolyása alatt állnak, és amikor a Sátán ostromolja őket, vagyis amikor a sötétség erői között találják magukat. Ha még mindig képes vagy megőrizni a tiszta szívet Isten előtt, és fenntartani az Isten iránti őszinte szeretetedet, bármi történjék is, akkor bizonyságtételedben szilárdan megállsz Isten előtt, és erre mondja Isten, hogy »győztesnek« lenni. [...] Egy szent lelki test és egy tiszta szűz felajánlása Istennek azt jelenti, hogy megőrzöd az őszinte szívedet Isten előtt. Az emberiség számára az őszinteség a tisztaságot jelenti, az a képesség pedig, hogy őszinte legyél Isten felé, a tisztaság fenntartása. Ezt kellene a gyakorlatba ültetned. Amikor imádkoznod kell, imádkozol; amikor össze kell gyűlnöd a közösségben, így teszel; amikor himnuszokat kell énekelned, akkor himnuszokat énekelsz; amikor pedig fel kell lázadnod a test ellen, akkor fellázadsz a test ellen. Amikor teljesíted a kötelességedet, nem csak átevickélsz rajta; ha megpróbáltatásokkal nézel szembe, szilárdan állsz. Ez az Isten iránti odaadás” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Fenn kell tartanod Isten iránti odaadásodat). Isten szavai hitet és erőt adtak, és megvilágosították a szívemet. Bárhogyan is üldözött a nagy vörös sárkány, függetlenül attól, hogy tarthattam-e a kapcsolatot a gyülekezet többi tagjával vagy végezhettem-e kötelességet, és bármilyen kimenetelem is lesz, Istent fogom követni a végsőkig.

A rendőrök brutális kínzása miatt sok egészségügyi problémám maradt. Egy orvos azt mondta, hogy károsodtak a szívbillentyűim, csökkent a véráramlás a szívemben, és problémák vannak a májammal, az epehólyagommal, a lépemmel és a veséimmel. Azt mondta, hogy szinte darabokra hullottam. Korábban nagyon jó egészségnek örvendtem, de most egyetlen emeletnyi lépcső megmászásától is, még üres kézzel is, kifulladok, és fáj a szívem. Először, amikor elengedtek, olyan érzés volt, mintha letépték volna a fejem tetejét. Nagyon fájt, és a legkisebb érintéstől még jobban. Miután több mint 80 tasak kínai gyógyszert megittam, a fejfájásom végre enyhült egy kicsit. Azt is éreztem, hogy az alhasam mindjárt kiesik belőlem. Szörnyen fájt, és volt két nap, amikor folyamatosan véreset vizeltem. Akkoriban nem volt pénzem orvoshoz menni, és azt gondoltam, hogy valószínűleg tényleg nem élem túl, ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem, az, hogy élek-e vagy halok, teljesen a Te kezedben van. Akár túlélem, akár nem, hálát adok Neked.” Meglepetésemre, miután három napig gyulladáscsökkentőt szedtem, megszűnt a véres vizelésem.

Bár szenvedtem, amikor a kommunista párt letartóztatott és megkínzott, valóban sokat nyertem. Az a nyolc nap a pokolban világosan megmutatta nekem, hogy a kommunista párt egy Istennek ellenálló démon. Én csak egy átlagos, szerény keresztény vagyok, aki betartja a törvényt, és a saját dolgával törődik. Csak a hitemet akarom gyakorolni, az igazságra törekedni, elnyerni Isten üdvösségét, és legjobb képességeim szerint teljesíteni egy teremtett lény kötelességét. A kommunista párt rendőrei mégis letartóztattak, és majdnem megöltek. A kommunista párt erőszakos, brutális üldözéssel akarja megfélemlíteni a hívőket, hogy az emberek ne merjenek hinni és követni Istent, és így tönkretegye Isten üdvözítő munkáját. De minél inkább folytatja ezt a fajta üldözést, annál inkább látjuk a gonoszságát és brutalitását, gyűlöljük és elutasítjuk, és annál inkább vágyunk a fényre és Isten országának eljövetelére, arra a napra, amikor a méltányosság és az igazságosság uralkodik a földön. Ezen keresztül Isten szeretetét is megtapasztaltam. Ha nem lett volna Isten oltalma és szavainak útmutatása, semmiképpen sem jutottam volna ki élve abból a démoni barlangból. Szívem mélyéből hálás vagyok Istennek, és az igazságra akarok törekedni, és jól végezni a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét.