2021-ben egy nap a vezető megbízott néhány csoportos összejövetel vezetésével. Némi gyakorlás után megértettem néhány alapelvet, és kezdtem felismerni a különböző állapotokat, amelyeken az emberek keresztülmennek. Úgy éreztem, hogy ez a kötelesség segít nekem sok igazságot megérteni és gyorsan fejlődni. Később azonban a rendőrség elkezdte követni az általános ügyek diakónusát, és ő nem tarthatott kapcsolatot a többiekkel, ezért a vezető úgy intézte, hogy én foglalkozzak az általános ügyekkel. Abban az időben a testvéreket egymás után tartóztatták le. Rengeteg dolgot kellett intézni, például könyveket szállítani, új vendéglátó otthonokat találni a testvérek elszállásolására és így tovább. Gyakorlatilag minden nap úton voltam, rohangáltam, és intéztem ezeket a dolgokat. Egy idő után akarva-akaratlanul is elfogott egyfajta rosszkedv és elégedetlenség. Úgy éreztem, hogy csak a kilométereket gyűjtöm, és azzal, hogy minden időmet szaladgálással töltöm, nem tudom elnyerni az igazságot. Ha ez így megy tovább, vajon üdvözülhetek? Elkezdtem ellenállni az általános ügyekkel kapcsolatos munkának, és már nem akartam csinálni.

Jó néhányszor láttam, hogy a testvérek éppen közösséget vállalnak egy összejövetelen, amikor a vendéglátó otthonokba vittem valamit. Úgy éreztem, nagy sérelem ért, és még a vezetőre is panaszkodtam. Miért bízott meg az általános ügyek intézésével? A többiek együtt beszélgetnek az igazságról, sokat tanulnak, és gyorsan fejlődnek, én meg csak lóti-futi munkát végzek – hogyan nyerhetném el így az igazságot? Az igazság nélkül nem lesz életem, és nem üdvözülhetek. Hát nem veszteség ez nekem? Minél többet gondolkodtam ezen, annál zaklatottabb lettem, és már semmi sem hajtott a kötelességvégzésre. Egyszer tudomást szereztem egy biztonsági kockázatról egy nővér otthonában, és az ott lévő könyveket a lehető leghamarabb biztonságos helyre kellett szállítani. Azon tűnődtem: „Miért van ennyi általános feladat? Ez időt és energiát emészt fel, de nem tudom elnyerni az igazságot. Hát nem hiába teszem mindezt?” Amikor így gondolkodtam, némi ellenállást éreztem. De a helyzet sürgős volt, ezért mennem kellett, hogy segítsek elszállítani a könyveket. Váratlanul, alighogy végeztünk, probléma merült fel egy másik otthonnal, ahol könyveket tároltak. Miközben azokat a könyveket költöztettem, újra ugyanaz a rendszerezési és csomagolási folyamat zajlott, és egy egész napos munka után csordultig tele voltam panasszal. Amikor kimerülten hazavánszorogtam, a vezető és az öntöző diakónus épp munkamegbeszélést folytatott. A vezető megkérdezte tőlem: „Nem csak egy nővért vittél egy új vendéglátó otthonhoz? Miért tartott ez el egész nap?” Nagyon rosszulesett, amit mondott. Ők mind együtt az igazságról és az alapelvekről beszélgettek, míg én kint rohangáltam. Mit nyerhetnék azzal, hogy csak az általános ügyeket intézem? Bármennyit is teszek, a végén legjobb esetben is mi más lehetnék, mint egy munkás? Ha bent maradhatnék Isten szavait olvasni, összegyűlni és közösséget vállalni a többiekkel, és a munkát végrehajtani, hát nem lenne nagyszerű? Az könnyebb lenne, és el tudnám nyerni az igazságot, így a jövőben üdvözülnék. Ahogy ezen gondolkodtam, egyre ingerültebb lettem, és végül nagyon negatívnak és teljesen kimerültnek éreztem magam. Folyton ezen rágódtam: Miért az általános ügyekért felelek? Azt akarta Isten, hogy munkás legyek? Ha ez így megy tovább, akkor már örökké csak lóti-futi munkára leszek jó? Mit nyerhetek én ebből?

Másnap rengeteg általános feladat várt elintézésre, és már nem tudtam visszatartani a panaszaimat. A vezető észrevette, hogy nem vagyok túl jó állapotban, és emlékeztetett, hogy gondolkodjak el magamon, és tanuljak ebből. Ez egyfajta ébresztő volt számomra. Mialatt az általános ügyeket intéztem, végeztem ugyan a munkát, de legbelül dacos voltam. Elégedetlenkedtem, és válogatni akartam a kötelességek között. Még azt is gondoltam, hogy Isten igazságtalan velem. Rájöttem, hogy veszélyes állapotban vagyok. Nem lehetek továbbra is ennyire ellenálló. Keresnem kellett az igazságot, és bűnbánatot kellett tartanom Isten előtt.

A következőket olvastam Isten szavaiban: „Az alapelvek, amelyeket meg kell értened, és az igazságok, amelyeket gyakorlatba kell ültetned, ugyanazok, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végzel. Kérjenek bár arra, hogy vezető vagy dolgozó legyél, főzz házigazdaként ételeket vagy kérjenek meg valamilyen külső ügy intézésére, avagy fizikai munka végzésére, e különböző kötelességek végzésekor betartandó igazságalapelvek ugyanazok, ezeket az igazságra és Isten szavaira kell alapozni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságalapelvek kutatásával végezheti jól a kötelességét). „Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mit jelent üdvözülni. Egyesek azt hiszik, hogy ha régóta hisznek Istenben, akkor valószínű, hogy üdvözülni fognak. Egyesek azt gondolják, hogy ha sok szellemi doktrínát értenek, akkor valószínűleg üdvözülni fognak, illetve egyesek azt hiszik, hogy a vezetők és dolgozók minden bizonnyal üdvözülnek majd. Ezek mind emberi elképzelések és képzelgések. A döntő dolog, hogy az embereknek meg kell érteniük, mit jelent az üdvösség. Üdvözülni elsősorban azt jelenti, hogy megszabadulunk a bűntől, megszabadulunk a Sátán befolyása alól, őszintén Istenhez fordulunk és alávetjük magunkat Istennek. Mivel kell rendelkezned ahhoz, hogy szabad legyél a bűntől és a Sátán befolyásától? Az igazsággal. Ha az emberek abban reménykednek, hogy szert tesznek az igazságra, akkor fel kell vértezniük magukat Isten sok szavával, képesnek kell lenniük megtapasztalni és gyakorolni azokat, hogy megérthessék az igazságot és bemehessenek a valóságba. Csak ekkor üdvözülhetnek. Annak, hogy valaki üdvözülhet-e vagy sem, semmi köze ahhoz, hogy milyen régóta hisz Istenben, mennyi ismerete van, vannak-e adottságai vagy erősségei, illetve hogy mennyit szenved. Az egyetlen dolog, amelynek közvetlen kapcsolata van az üdvösséggel, az az, hogy az ember szert tud e tenni az igazságra vagy sem. Tehát ma hány igazságot értettél meg igazán? Isten szavaiból pedig hány vált az életeddé? Isten összes követelménye közül melyikbe sikerült belépned? Az Istenben való hited évei alatt mennyire mentél be Isten szavának valóságába? Ha nem tudod, illetve ha Isten egyetlen szavának a valóságába sem sikerült belépned, akkor őszintén, nincs reményed az üdvösségre. Nem lehet téged megmenteni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavainak olvasásából megértettem, hogy a gyülekezetben akár az öntözési munkáról, akár az általános ügyekről van szó, ezek olyan kötelességek, amelyeket el kell végeznünk. Isten azt reméli, hogy miközben a kötelességünket végezzük, törekszünk az igazságra, és lesz némi belépésünk az életbe. Bár a kötelességeink különbözőek lehetnek, az igazságalapelvek, amelyeket a kötelességeinkben gyakorlunk, ugyanazok. Mindannyian romlottságot mutatunk, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végzünk. Ha keressük az igazságot, amikor romlottságot mutatunk, majd bűnbánatot tartunk és megváltozunk, fejlődhetünk az életben. Akkor elnyerhetjük az igazságot, és üdvözülhetünk. De ha nem tanulunk semmilyen leckét, amikor helyzetek adódnak, vagy ha amit teszünk, az nem kapcsolódik az igazság gyakorlásához vagy a beállítottságunk megváltoztatásához, akkor Isten ezt pusztán munkavégzésnek tekinti, és nem fogjuk elnyerni az igazságot, még kevésbé Isten üdvösségét. Én azonban tévesen azt hittem, hogy az általános ügyek intézésével nem nyerhetem el az igazságot, és hogy bármennyit is teszek, legjobb esetben is csak egy munkás lennék. Azt gondoltam, hogy ha valaki vezető vagy csoportvezető, közösséget vállal az igazságról és támogat másokat, mindennap olvassa Isten szavait, és közösséget vállal róluk, akkor gyorsan fejlődik az életben, és elnyerheti az igazságot, és üdvözülhet. Hát nem volt ez nevetséges tőlem? Valójában az, aki igazán törekszik az igazságra, képes tanulni a dolgokból, amelyekkel szembesül, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez, és utána valódi gyarapodást érhet el. Pontosan úgy, ahogy a tapasztalati tanúságtételekről szóló videókban láttam. Néhány testvér általános ügyeket intéz, mégis képesek azon fáradozni, hogy Isten szavait a gyakorlatba ültessék, keressék az igazságot, és feloldják a romlottságukat, miután feltárták azt. Képesek megváltozni egy tapasztalat után, és képesek megosztani a saját valós bizonyságtételüket. És vannak olyan vezetők, akik gyakran olvassák Isten szavait másoknak, és segítenek megoldani a problémáikat, de valójában nem gyakorolják, amiről prédikálnak, csak szavakról és doktrínákról beszélnek, és végül lelepleződnek és kiiktatásra kerülnek. Ezek a dolgok valóban megtörténnek, nem igaz? Isten nem részrehajló azért, mert az emberek különböző kötelességeket végeznek. Akik nem törekszenek az igazságra, azok az egyszerű munkások. Aki törekszik az igazságra, az bármelyik kötelességben gyarapodást ér el. Isten igazságos, és nem részesít senkit előnyben. Én azonban beleragadtam a téves nézeteimbe, és válogatni akartam a kötelességek között. Ellenálltam az általános ügyek intézésének – nem akartam csinálni. Még a vezetővel szemben is elfogulttá váltam, bosszankodtam, hogy ilyen munkára jelölt ki. Nem törekedtem az igazságra. Romlottságot mutattam, de nem gondolkodtam el magamon, és nem oldottam fel azt. És mégis negatív voltam, siránkoztam, és mindenért másokat hibáztattam. Azt gondoltam, Isten csak munkásnak használ; hát nem értettem félre Őt? Nagyon is valóságos környezetben voltam, de nem tanultam a leckéből. Tele voltam panasszal. Milyen észszerűtlen. Ha így folytattam volna, és nem nyertem volna el semmilyen igazságot, akkor tényleg munkássá váltam volna. Néhány általános feladat került elém, de nem tudtam Istentől elfogadni és alávetni magam. Nem tudtam megoldani a saját problémáimat, még kevésbé más testvérekét. Mégis ebben az állapotban akartam öntözési munkát végezni! Nem volt ez észszerűtlen? Eszembe jutott, amit Isten mondott: „Végső soron az, hogy az emberek elérhetik-e az üdvösséget, nem attól függ, hogy milyen kötelességet végeznek, hanem attól, hogy képesek-e megérteni és elnyerni az igazságot, és attól, hogy végső soron képesek-e teljesen alávetni magukat Istennek, kiszolgáltatni magukat az Ő vezénylésének, nem gondolva saját jövőjükre vagy sorsukra, és hogy képesek-e megfelelő színvonalú teremtett lényekké válni. Isten igazságos és szent, és ezek azok a mércék, amivel Ő az egész emberiséget méri. És jegyezd meg jól, ezek a mércék nem változtathatók meg. Vésd e mércéket az elmédbe, és soha ne gondolj arra, hogy más utat keress, hogy valami valótlan dologra törekedj. A normák, melyeket Isten mindenkitől megkövetel, aki üdvözülni szeretne, örökre változatlanok. Ezek ugyanazok maradnak, bárki is vagy” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavait olvasva rájöttem, hogy akár általános ügyeket intéz valaki, akár vezetőként szolgál, a kulcs az, hogy törekedjen az igazságra, miközben a kötelességét végzi. Azok az emberek üdvözülhetnek, akik képesek keresni az igazságot az Isten által kialakított környezetben, és képesek megismerni önmagukat, bűnbánatot tartani és megváltozni. Ennek megértése felderítette a szívemet.

Később újra elkezdtem átgondolkodni a dolgokat. Miért voltam olyan zaklatott és vonakodó a munkával szemben, amikor az általános ügyekkel bíztak meg? A következőket olvastam Isten szavaiban: „Az emberiség Istenbe vetett hitével kapcsolatban az a legszomorúbb, hogy az ember Isten munkája közepette intézi a saját irányítását, és mégsem törődik Isten irányításával. Az ember legnagyobb kudarca abban áll, hogy miközben igyekszik alávetni magát Istennek és Őt imádni, az ember a saját ideális rendeltetési helyét építgeti, és azt tervezgeti, hogyan kaphatná meg a legnagyszerűbb áldást és a legjobb rendeltetési helyet. Még ha valaki fel is fogja, hogy ő mennyire szánalmas, megvetésre méltó és kisszerű, hányan lennének készek elhagyni saját ideáljaikat és reményeiket? És ki képes megállítani saját lépteit és többé nem saját magának terveket készíteni? Istennek azokra van szüksége, akik hajlandók szorosan együttműködni Vele, hogy beteljesítsék az Ő irányítását. Azokra van szüksége, akik készek alávetni magukat Neki azáltal, hogy teljes elméjüket és testüket az Ő irányítási munkájának szentelik. Olyan emberekre nincs szüksége, akik mindennap csak a markukat tartják, hogy kolduljanak Tőle, olyanokra pedig még kevésbé, akik adnak egy keveset, aztán várják a jutalmat. Isten megveti azokat, akik egy apró hozzájárulás után csak ülnek a babérjaikon. Gyűlöli azokat a hidegvérű embereket, akik nehezményezik az Ő irányítási munkáját, és csak arról hajlandók beszélni, hogyan jutnak a mennybe és nyernek áldásokat. Még nagyobb utálat él Benne azok iránt, akik kihasználják a lehetőséget, amelyet az emberiség megmentéséért végzett munkája jelent. Ez azért van, mert ezek az emberek sohasem törődtek azzal, hogy Isten mit kíván megvalósítani és megszerezni az Ő irányítási munkája révén. Csakis az érdekli őket, hogyan használhatják ki az Isten munkája által teremtett alkalmat arra, hogy áldásokat nyerjenek. Nincsenek tekintettel Isten szívére, teljesen lefoglalják őket a saját kilátásaik és a saját sorsuk. Azok, akik nehezteléssel tekintenek Isten irányítási munkájára, és hiányzik belőlük a legcsekélyebb érdeklődés is az iránt, hogy Isten hogyan menti meg az emberiséget, és mik az Ő szándékai, csak azt csinálják, ami nekik örömet szerez, oly módon, aminek semmi köze Isten irányítási munkájához. Az ő viselkedésükről Isten nem emlékezik meg, nem helyesli azt – és még kevésbé tekint rá kegyesen” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Isten szavai a saját állapotomat fedték fel. Azért vonakodtam az általános ügyek intézésétől, mert nem volt megfelelő az indíttatásom a kötelességemben. Azért végeztem a kötelességem, hogy áldott legyek, a szívemben mindig a nyereségeket és veszteségeket számolgattam. Mohón megfizettem bármilyen árat, amikor valami hasznomra vált, de amint láttam, hogy az általános ügyekkel bíztak meg, és lehet, hogy csak egy munkás leszek, úgy éreztem, hogy ez nagy veszteség lenne. Savanyú képet vágtam, és morgolódtam, és bár végeztem némi munkát, elégedetlen voltam vele. Olyan sátáni filozófiák szerint éltem, mint „Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „Soha ne húzd a rövidebbet” és „Jutalom nélkül soha ne mozdítsd az ujjad sem”. A „jutalom” mindig az első helyen állt, és még az is, hogy feláldoztam magam Istenért, egyfajta üzletkötés volt Vele. Az elejétől a végéig nem gondoltam arra, hogyan végezzem jól a kötelességemet. Még azok között a zord körülmények között sem az volt az elsődleges szempontom, hogy megvédjem a testvéreket és a gyülekezet vagyonát, és a lehető leghamarabb biztonságba helyezzem őket, hanem inkább az, hogy megéri-e ezt a munkát elvégezni, hogy hasznos lesz-e a rendeltetési helyem szempontjából. Láttam, hogy a Sátán megrontott, és ezért önzővé és aljassá váltam, minden lelkiismeret és józan ész nélkül. Annyira rideg voltam, csak magammal törődtem. A gyülekezet tagja voltam, így bármilyen feladatot is kellett elvégezni, együtt kellett volna működnöm a gyülekezet érdekeinek védelmében. De én nagyon célorientált voltam mindenben, amit tettem. Úgy éreztem, hogy igazán rosszul járnék, ha ennyi kemény munka után nem lennék áldott. A fejem tele volt gondolatokkal arról, hogyan lehetnék áldott, és hogyan kerülhetnék előnybe. A tények megmutatták nekem, hogy a hitemben tett többéves erőfeszítésem indítéka csupán az áldások iránti vágy volt. Ez eszembe juttatta Isten szavait: „Még az emberek is, akik kedvességet tanúsítanak mások iránt, megkapják fizetségüket, azonban Krisztus, aki annyit munkálkodott közöttetek, senki szeretetét nem kapta meg, sem jutalmat, sem alávetettséget. Hát nem szívszaggató ez?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A Krisztussal összeférhetetlenek minden bizonnyal Isten ellenfelei). Isten szavaival szembenézve még jobban megbántam a tetteimet, és szörnyen éreztem magam. Annyit ettem és ittam Isten szavaiból, és annyit kaptam Isten öntözéséből és gondoskodásából, de soha nem gondoltam arra, hogy Isten szeretetét a kötelességem jól végzésével viszonozzam. Egyedül arra összpontosítottam, hogy mit kapok. Kielégíthetetlenül fordultam Istenhez áldásokért, azt akarva, hogy jó rendeltetési helyet adjon nekem. Sértődött voltam, amikor ezt nem kaptam meg, és tele voltam panasszal, amikor a legkisebb kötelességet végeztem. A lelkiismeretem és a józan eszem teljesen elzsibbadt, és ez igazán bántó volt Isten számára. Ahogy ezen gondolkodtam, még inkább adósnak és bűnösnek éreztem magam. Gyűlöltem magam, amiért ennyire hiányzott belőlem a lelkiismeret és az emberi mivolt.

Később a következőket is olvastam Isten szavaiban: „Bármikor bármire rendeljenek is Isten házában, legyen az nehézség vagy fárasztó munka, és akár tetszik neked, akár nem, az lesz a kötelességed. Ha Istentől kapott megbízatásként és felelősségként tudod kezelni, akkor számítasz az embert megmentő munkája szempontjából. Ha pedig az, amit teszel, és a kötelesség, amelyet végzel, releváns Istennek az embert megmentő munkája számára, te pedig komolyan és őszintén el tudod fogadni a megbízatást, amelyet Isten neked adott, akkor hogyan fog kezelni téged Isten? Családjának tagjaként fog kezelni. Áldás ez vagy pedig átok? (Áldás.) Ez nagy áldás” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). Ez a passzus nagyon megérintett. Ha valaki hajlandó kötelességet végezni, Isten ad neki esélyt. A gyülekezetben minden munka értelmes, még azok is, amelyek jelentéktelennek tűnnek. Mindegyiket el kell fogadnunk, és saját kötelességünknek és felelősségünknek kell tekintenünk. Ha megpróbálsz törekedni az igazságra a kötelességedben, és azt Isten elvárásainak megfelelően, helyesen teszed, akkor lesz esélyed az üdvösségre. Ha a kötelességedet üzletként kezeled, mint tőkét, amit áldásokra cserélhetsz, vagy mint belépőjegyet Isten királyságába, bármilyen keményen is dolgozol, soha nem fogsz belépni az igazságba, mert a törekvéssel kapcsolatos nézeteid és az út, amelyen jársz, helytelen. Az, hogy lehetőséged van kötelességet végezni és Isten munkájáért szolgálatot végezni, Isten felemelése és óriási áldás. Hogyan is válogathattam volna a kötelességeim között? El kellett volna fogadnom, és alá kellett volna vetnem magam. Teremtett lényként ezt kellett volna tennem. De én nem láttam meg az áldásokat, amelyek körülvettek, és nem becsültem meg a lehetőséget, hogy e kötelesség által törekedjek az igazságra. A kötelességemet nehéz munkaként, az Istennel való alku tárgyaként kezeltem, és félreértettem és hibáztattam Istent. Annyira vak voltam. Ezt felismerve már nem éreztem ellenállást az általános ügyek intézésével szemben. Őszintén késznek éreztem magam elfogadni azt és alávetni magam, és jól végezni ezt a kötelességet.

Egy másik passzust is elolvastam Isten szavaiból: „Kötelességeik teljesítése során az emberek arra használják az igazságra való törekvést, hogy megtapasztalják Isten munkáját, fokozatosan megértsék és elfogadják az igazságot, majd gyakorolják az igazságot. Ekkor elérik azt az állapotot, amikor levetik romlott beállítottságukat, megszabadulnak a Sátán romlott természetének kötelékeitől és irányításától, és így olyasvalakivé válnak, aki rendelkezik az igazságvalósággal és normális emberi mivolttal. Kötelességed teljesítése és cselekedeteid csak akkor lesznek építő jellegűek az emberek és kielégítőek Isten számára, ha normális emberi mivolttal rendelkezel. És csak akkor lehetnek az emberek megfelelő színvonalú teremtett lények, ha Isten elismeri őket kötelességük végzéséért. Ezért, ami a kötelességetek végzését illeti, jóllehet az, amit most feláldoztok és odaadással előhoztok, azok a különböző készségek, ismeret és tudás, amit megszereztetek, pontosan a kötelességetek végzésének csatornáján keresztül érthetitek meg az igazságot és tudhatjátok meg, hogy mit jelent a kötelesség végzése, mit jelent Isten elé járulni, mit jelent teljes szívvel feláldozni magatokat Istenért. Ezen a csatornán keresztül tudni fogjátok, hogyan vessétek le romlott beállítottságotokat, és hogyan lázadjatok fel önmagatok ellen, hogyan ne legyetek arrogánsak és önelégültek, valamint hogyan vessétek alá magatokat az igazságnak és Istennek. Csak így érhetitek el az üdvösséget” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazság elnyeréséhez az embernek a közeli emberektől, eseményekből és dolgokból kell tanulnia). Isten szavaiból megtanultam, hogy a kötelességvégzés az út a beállítottságunk megváltoztatásához és az igazság elnyeréséhez. Ennek nincs köze ahhoz, hogy valaki áldott lesz-e, vagy előnyökhöz jut-e. Bármilyen kötelességet is végzel, az igazságra való törekvés és a beállítottság megváltoztatására való összpontosítás az egyetlen helyes út. Azért nem tanultam semmit az általános ügyekkel kapcsolatos munkából, mert nem törekedtem az igazságra, és nem dolgoztam az életbe való belépésen. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy milyen kötelességet végeztem. Azt gondoltam, az általános ügyekkel kapcsolatos munka csak gürcölés. Amikor romlottságot mutattam, nem arra összpontosítottam, hogy keressem az igazságot, és feloldjam azt. Negatív voltam és hanyag a kötelességemben, és bár elvégeztem a munkát, nem nyertem el semmit, és a beállítottságom egyáltalán nem változott. Semmi esélyem nem lett volna az üdvösségre, ha ez így folytatódik. Ennek felismerése utat mutatott a gyakorláshoz. Legyen szó akár az általános ügyek intézéséről, akár a testvérek öntözéséről és támogatásáról, nem kezelhettem tovább puszta munkaként. Az imára és az igazságalapelvek keresésére kellett összpontosítanom, és amikor romlottságot mutattam, el kellett gondolkodnom magamon, és keresnem kellett az igazságot, hogy feloldjam azt. Miután egy ideig így gyakoroltam, szinte észre sem vettem, és jobban megértettem magam, és valóságosabb megértésre tettem szert az igazságról.

Emlékszem egy esetre, amikor egy nővér mindig arra kért, hogy csatlakozzak hozzá mindenben, amit tervezett. Még olyan egyszerű dolgokban is a segítségemet kérte, amelyeket egyedül is meg tudott volna csinálni. Amikor újra megkért, helyreigazítottam a gondolkodásmódomat, és nem éreztem ellenállást amiatt, hogy mennyi munkát kell elvégeznem. Miközben együtt dolgoztunk, észrevettem, hogy nem vállal igazi terhet a kötelességében, és mohón vágyott a kényelemre. Szerettem volna ezt szóvá tenni neki, de féltem, hogy esetleg úgy érzi majd, nehéz velem kijönni, ezért tekintettel voltam a hús-vér testére. Úgy gondoltam, majd én elvégzem a többletmunkát – nem tettem említést, és nem is vállaltam vele közösséget erről. Később, miután elolvastam Isten szavait, és elgondolkodtam magamon, rájöttem, hogy kényszeres megfelelőként viselkedtem. Úgy tűnt, mintha figyelmes és megértő lennék, de valójában saját indítékom volt, mégpedig az, hogy jó benyomást keltsek benne. Ez nem tett volna jót az életének, és azt okozta volna, hogy mindig rám támaszkodik. Ekkor megnyíltam neki, és beszéltem neki a romlottságomról, valamint megemlítettem az ő problémáit is. Ezek után a nővér állapota némileg helyreállt, aktívabb lett a kötelességében, és kevésbé függött tőlem.

Ezek a tapasztalatok megtanítottak arra, hogy megérthetem az igazságot, és beléphetek abba, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végzek. Isten valóban nem részesít senkit előnyben. Ugyanakkor azt is felismertem, hogy nem számít, milyen munkát végzek, vagy milyen helyzettel szembesülök, az a lényeg, hogy képes legyek keresni az igazságot és azt a gyakorlatba ültetni.