2021 augusztusában új híveket öntöztem a gyülekezetben. Egy idő után azt vettem észre, hogy az egyik újonnan érkező elég arrogáns természetű, és nem tudott jól együttműködni a testvéreivel. Amikor a többiek rámutattak a problémáira, nem volt hajlandó elfogadni, vitatkozott a jóról és a rosszról, valamint megítélt és megbélyegzett másokat a hátuk mögött, ami feszélyezte a többieket, és a gyülekezeti munkát is zavarta. Az alapelvek szerint alkalmatlan volt a szolgálatra, és közölnöm kellene ezt vele, és felmentenem a szolgálat alól. De akkoriban gondjaim voltak. Először voltam vezető, még senkivel sem kellett ilyet közölnöm, és nem tudtam, hogy kell csinálni, de a felügyelőt sem akartam megkérdezni, mert féltem, hogy azt fogja gondolni, alkalmatlan vagyok, amiért ezt nem tudom, kiviláglanak majd számára a hibáim, és nem fog többé becsülni vagy támogatni. Arra is gondoltam, hogy ez az új belépő francia, és a beszélt franciatudásom nem olyan jó, így ha nem érteném a szavait, vagy nem tudnám elmagyarázni, amit szeretnék, az új belépőnek elképzelései támadnának, visszalépne, és a felelősséget nekem kellene vállalnom. Vívódtam magamban, és végül Claude testvérre, az új belépő gyülekezetvezetőjére bíztam a dolgot. Még igazolást is találtam, hogy ez egy gyakorlat Claude testvérnek, amiből megtanulja, hogyan oldja meg egyedül a problémákat. De később, mivel Claude testvér nem beszélt világosan a közösségvállalás során, az új belépő visszalépett. Emiatt Claude testvér nagyon levert volt. Azt mondta, túl buta a közösségvállaláshoz. Akkoriban nem nyíltam meg előtte, hogy kifejtsem a problémámat. Átvettük az eltévelyedéseit, és a szokásos módon beszéltem vele. Nem fedtem fel a valódi helyzetemet, és hagytam, hogy tévesen azt higgye, meg tudom oldani a problémákat.

Pár nappal később, egy megbeszélésen a vezetőnk arról beszélt, hogy néhány öntözőmunkás felelőtlenül teljesíti a kötelességeit. Nem saját maguk oldották meg a problémákat, hanem inkább az újdonsült vezetőt kérték meg rá, így a problémák megoldatlanok maradtak, és emiatt az új belépők elhagyták a gyülekezetet. Amikor meghallottam, hogy a vezető ilyen egyértelműen rámutat a problémámra, azonnal elszégyelltem magam. Nagyon zavarba jöttem. Azt gondoltam: „Minden gyülekezet felügyelői és öntözőmunkásai itt vannak. Mit fognak most rólam gondolni? Azt fogják gondolni, hogy teljesen megbízhatatlan vagyok.” Amikor a vezető végzett, megkérte a többieket, hogy beszéljenek. Azt gondoltam: „A vezető kertelés nélkül beszélt, és én voltam a tettes. Ha most nem vállalok aktív közösséget, vajon az nem úgy fogja-e kivenni magát, hogy nem vagyok képes elfogadni a metszést és a foglalkozást? Ez egész biztosan rossz benyomást keltene a vezetőmben.” Hogy helyrehozzam a rólam kialakult képet, én szóltam először, és kissé panaszosan azt mondtam: „Nagy bűntudatom van, hogy hagytam ilyesmit megtörténni. Már látom, milyen felelőtlen ember vagyok.” Miután megmutattam, hogy „ismerem” magamat, elkezdtem magyarázkodni, és azt mondtam: „Az elején nagy árat fizettem, hogy megismerjem az új belépő nehézségeit, és szeretetteljes közösséget vállaltam vele Isten igéjéről, de mivel nincs munkatapasztalatom, valamint a nyelvi akadályok miatt, az újdonsült vezetőt kértem meg, hogy foglalkozzon ezzel. Nem vettem figyelembe a tettem következményeit, aminek eredményeképp az új belépő visszalépett.” A beszéd után az egyik nővérem üzenetet küldött, és kertelés nélkül megírta: „A beszéded hangvétele finomkodó volt. Előre megfontoltnak hangzott. Kényelmetlenül hatott. Olyan volt, mintha már tudtad volna, hogy tévedtél, és azt akarnád, ne szapuljunk tovább.” Amikor elolvastam az üzenetet, az arcom azonnal lángolni kezdett a megaláztatástól. Úgy éreztem, mintha tetten értek volna ravaszkodás közben. Nagyon kínos volt. A nővér szavait ezután mindig a szívemen viseltem. Nyíltan rámutatott a problémáimra, és bizonyára Isten akarata volt emögött. Gondolkodnom kellett. Amikor elgondolkodtam, rájöttem, hogy valahányszor valami rosszat tettem és foglalkoztak velem, mindig proaktívan bevallottam a problémáimat, majd szomorú és megbántott hangnemben fejeztem ki tényleges nehézségeimet, hogy elnyerjem a többiek együttérzését és megértését, s így megbocsássanak és ne tartsanak felelősnek. Így azt az érzetet keltettem másokban, hogy el tudom fogadni a metszést és a foglalkozást, ami jó színben tüntetett fel. Miután ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy sok ravaszság volt a szavaimban. Később Isten szavát kerestem ebben a kérdésben.

Egy nap eszembe jutott az Isten és Sátán közötti párbeszéd a Bibliában. „Jahve megkérdezte a Sátánt: Honnan jössz? A Sátán ezt felelte Jahvénak: A földön barangoltam, ott jártam-keltem” (Jób 1:7). Aztán elolvastam Isten elemzését a Sátán beszédmódjáról, amely szerint: „A Sátán szavainak van egy bizonyos jellemzője: Amit a Sátán mond, attól csak vakarhatod a fejedet, nem tudod azonosítani a szavai forrását. Néha a Sátánnak vannak indítékai, és átgondoltan beszél, néha pedig a természete irányítja: az ilyen szavak spontán módon törnek elő, és egyenesen a Sátán szájából jönnek. A Sátán nem tölt sok időt ezeknek a szavaknak a mérlegelésével, hanem inkább gondolkodás nélkül mondja ki őket. Amikor Isten megkérdezte tőle, honnan jön, a Sátán néhány kétértelmű szóval válaszolt. Teljesen tanácstalannak érzed magad, sohasem tudhatod pontosan, honnan való a Sátán. Van köztetek bárki, aki így beszél? Miféle beszédmód ez? (Kétértelmű, és nem ad határozott választ.) Milyen szavakkal írhatnánk le ezt a beszédmódot? Elterelő és félrevezető. Tegyük fel, hogy valaki nem szeretné, ha mások megtudnák, mit csinált tegnap. Te megkérdezed az illetőtől: »Láttalak tegnap. Hová mentél?« Ő nem mondja el neked egyenesen, hogy hová ment. Ehelyett azt mondja: »Micsoda nap volt tegnap! Annyira fárasztó volt!« Megválaszolta a kérdésedet? Igen, de nem olyan választ adott, amilyet te hallani akartál. Ez a »zseniális« az emberi beszéd trükkjeiben. Soha nem jössz rá, mire céloz, és nem tudod azonosítani a szavai forrását vagy szándékát. Nem tudod, mit próbál elkerülni, mert a szívében megvan a maga története – ez alattomos. Van köztetek bárki, aki szintén gyakran szokott így beszélni? (Igen.) Ilyenkor mi a célotok? Néha a saját érdekeitek védelme, néha a saját büszkeségetek, pozíciótok, imázsotok fenntartása, a magánéletetek titkainak védelme? Bármi is a cél, elválaszthatatlanul kapcsolódik az érdekeitekhez. Hát nem ilyen az ember természete? Mindazok, akiknek ilyen a természete, közeli rokonságban állnak a Sátánnal, ha nem egyenesen a családtagjai. Így is megfogalmazhatjuk, nemde? Általánosságban szólva ez a megnyilvánulás megvetésre méltó és visszataszító” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az Egyedülálló IV.). A múltban, amikor Isten elemzését olvastam arról, hogy a Sátán félrevezető módon beszél, mindig úgy éreztem, hogy aki ezeket a módszereket használja, az biztosan cselszövő és ravasz ember. De amikor újraolvastam, rájöttem, hogy én is ezt teszem, nálam is megnyilvánulnak ezek a dolgok. Amikor a vezető leleplezett a testvéreim előtt, látszólag elfogadtam és elismertem, hogy felelőtlen voltam, de valójában nem fogadtam el, sőt, úgy éreztem, hogy igazságtalanság ért. Nem régóta végeztem ezt a szolgálatot, ezért úgy gondoltam, hogy a problémáim megbocsáthatóak. Miért leplezett le a megbeszélésen, nem kímélve a méltóságomat? Ezek után bizonyára mindenki azt gondolta, hogy megbízhatatlan és felelőtlen vagyok. Miközben bántott a dolog, azt is éreztem, hogy ha nem nyilvánulok meg abban a helyzetben, mindenki azt fogja gondolni, hogy egyáltalán nem fogadom el a megmetszést és elszámolást, és hogy nem értem meg a saját problémáimat, így még rosszabb benyomásuk lesz rólam. Hogy helyreállítsam a rólam kialakult képet, proaktívan beismertem a hibámat, és halk hangon, szándékosan panaszosan beszéltem, hogy mindenki hallja, tisztában vagyok vele, hogy tévedtem, bűntudatot és szomorúságot érzek, és remélem, hogy nem hibáztatnak többé. Ki akartam nyilvánítani, hogy képes vagyok orvosolni a hibáimat és el tudom fogadni az igazságot. A felszínen úgy tűnt, ismerem magam, de valójában arra használtam ezt a módszert, hogy becsapjam a többieket. Nem akartam, hogy a vezető számon kérjen. Ez volt a valódi szándékom. Ahogy ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy olyan gonosz és ravasz vagyok, mint a Sátán. Minden szavamat átitatták az emberek megtévesztésére irányuló terveim. Felelőtlenül teljesítettem a kötelességemet, és a vezető megnevezett, amikor problémám adódott. Nemcsak hogy nem bántam meg bűnömet, de hogy fenntartsam a rólam kialakult képet és a státuszomat, mások előtt úgy tettem, mintha ismerném magam, hogy azt higgyék, olyan valaki vagyok, aki el tudja fogadni az igazságot. Igazán ravasz és álnok voltam. A nyílt beszéd és az önismeret az igazság gyakorlásának megnyilvánulása kell hogy legyen, de az én vallomásom ravaszságot és cseleket rejtett magában. Önismeretről beszéltem, de igazából csak kibújtam a felelősség alól. Hogy milyen alattomos voltam!

Egy nap megláttam Isten szavának egy másik passzusát, amely feltárja az emberek gonosz természetét. Isten mondja: „A csalárdság általában kívülről észrevehető: valaki kerülgeti a forró kását, vagy virágnyelven fogalmaz, és senki sem tudja kiolvasni belőle, hogy mire gondol. Ez csalárdság. Mi az elvetemültség elsődleges jellemzője? Az, hogy a szavai különösen tetszetősen hangzanak, és a felszínen minden rendben lévőnek tűnik. Látszatra nincs semmi probléma, és a dolgok minden szemszögből elég jól néznek ki. Amikor valamit tesz, nem látszik, hogy különösebb eszközöket használna, és látszólag nyoma sincs gyenge pontoknak vagy hibáknak, sőt, eléri a célját. Rendkívül titokzatoskodó módon intézi a dolgokat. Az antikrisztusok így vezetik félre az embereket. Az ilyen embereket és ügyeket a legnehezebb felismerni. Egyesek gyakran mondanak helyes dolgokat, jól hangzó kifogásokat használnak, és bizonyos doktrínákat, mondásokat vagy intézkedéseket alkalmaznak, amelyek megfelelnek az emberi gyengédségnek, hogy megtévesszék az embereket. Egyvalamit színlelnek, miközben mást tesznek, hogy megvalósítsák hátsó szándékukat. Ez elvetemültség, az emberek többsége azonban csalárdságnak tartja ezeket a viselkedésformákat. Az embereknek viszonylag korlátozott megértésük van az elvetemültségről, és kevésbé boncolgatják azt. Valójában az elvetemültséget nehezebb felismerni, mint a csalárdságot, mivel sokkal titokzatoskodóbb, a módszerei és gyakorlatai pedig kifinomultabbak. Ha valakiben csalárd beállítottság van, akkor mások, miután kapcsolatba kerültek vele, általában két-három napon belül észreveszik a csalárdságát, illetve a cselekedeteiből és szavaiból érzékelni tudják a csalárd beállítottsága feltárulását. Tegyük fel azonban, hogy ez az ember elvetemült. Ez nem olyasmi, amit néhány nap alatt fel lehet ismerni, mert ha rövid időn belül nem történik semmi jelentős esemény vagy különleges körülmény, akkor nem könnyű bármit is felismerni abból, hogy csak hallgatjuk, amint beszél. Mindig a helyes dolgokat mondja és teszi, egyik helyes doktrínát a másik után mutatja be. Miután néhány napig kapcsolatba kerültél vele, úgy gondolhatod, hogy ez az ember elég jó, képes lemondani dolgokról, illetve feláldozni önmagát, van lelki megértése, Istent szerető szíve van, valamint van lelkiismeret és értelem is abban, ahogyan cselekszik. Miután azonban elintéz néhány ügyet, látod, hogy a beszéde és a tettei túl sok mindennel, túl sok ördögi szándékkal keverednek. Ráébredsz, hogy ez az ember nem becsületes, hanem csalárd – egy elvetemült dolog. Gyakran használja a megfelelő szavakat és megnyerő kifejezéseket, amelyek összhangban vannak az igazsággal, és emberi gyengédséggel rendelkezik, amikor kapcsolatba lép az emberekkel. Egyrészt megalapozza önmagát, másrészt félrevezet másokat, presztízst és státuszt szerezve az emberek között. Az ilyen emberek hihetetlenül félrevezetőek, és amint hatalomra és státuszra tesznek szert, sok embert félrevezethetnek és árthatnak nekik. Az elvetemült beállítottságú emberek rendkívül veszélyesek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Ötödik tétel: Félrevezetik, behúzzák, fenyegetik és irányítják az embereket).Isten szava feltárta, hogy a gonosz természetű emberek fő jellemzője a titkolózás. Hogy elrejtsék a szándékaikat mások elől, mindig a megfelelő szavakat és a kifelé elvszerűnek tűnő módszereket használják mögöttes céljaik eléréséhez. Rájöttem, hogy én is ezt teszem: nem tudtam megbirkózni az új belépő problémáival, így, hogy elrejtsem a felügyelőm elől az igazi mivoltomat, az ügyet az újdonsült vezetőre hárítottam. Még egy magasztosnak hangzó kifogást is találtam: ez arra szolgál, hogy Claude testvér megtanulja, hogyan kell megoldani a problémákat. Végül nem kezelte jól a helyzetet, és én segítettem neki összegezni az eltévelyedéseit. Nemcsak, hogy nem fedtem fel a valódi helyzetemet, hanem megpróbáltam jó képet kialakítani előtte, hogy azt higgye, jól tudom kezelni ezeket a problémákat. Amikor a vezető leleplezett, hogy helyreállítsam a rólam kialakult képet mindenki szívében, proaktívan beismertem előttük a hibáimat, és halk hangon, szándékosan panaszosan beszéltem, hogy elenyerjem szimpátiájukat, és elhitessem velük, hogy olyan vagyok, aki el tudja fogadni az igazságot, ismeri magát, és bűnbánó magatartást tanúsít. Így nem fognak felelősnek tartani. Miután Isten szavai alapján átgondoltam saját szavaimat és tetteimet, rájöttem, hogy igazán borzasztó voltam. Olyan szavakat használtam, amelyek úgy tűntek, hogy összhangban vannak az emberek érzéseivel és az igazsággal, hogy elrejtsem saját aljas szándékaimat és ezáltal megtévesszek, összezavarjak, és teljesen félrevezessek mindenkit, és végül megszilárdítsam magamat. Csak amikor rájöttem erre, akkor láttam, hogy gonosz, álnok és kiismerhetetlen ember vagyok. Amikor rájöttem, hogy Isten igéje felfedi, hogy az emberek gonoszak, soha nem alkalmaztam Isten igéjét saját magamra, mert azt gondoltam, hogy én nem vagyok ilyen ember, de amikor a környezetem leleplezett, és miután Isten igéje alapján elgondolkodtam, végül némileg tudatosult bennem gonosz természetem.

Később tovább gondolkodtam. Rájöttem, hogy sok mindenben megmutatkozott gonosz természetem. Nem sokkal korábban a felettesem megkérte Marina nővért, hogy vegyen át tőlem egy munkát. Amikor meghallottam ezt az intézkedést, csalódott voltam. Több mint két éve én voltam ennek a munkának az egyedüli felelőse, és úgy gondoltam, hogy senki sem helyettesíthet ebben. Nem gondoltam, hogy átadják valaki másnak. Meg akartam kérdezni a felettesemet, hogy nem folytathatnám-e én, de féltem, hogy azt fogja gondolni, túl nagyravágyó és oktalan vagyok, így nem mondtam semmit. Látszólag engedelmeskedtem, de amikor átadtam a munkát, a felügyelő és Marina jelenlétét arra használtam fel, hogy szándékosan megemlítsem a munka néhány kulcsfontosságú részletét. Azt akartam, hogy lássák, olyan tapasztalatokat és alapelveket tanultam e kötelesség teljesítése során, amiket nem lehet pár hét alatt megtanulni, és így talán a felügyelő engedni fogja, hogy én folytassam ezt a feladatot. Persze az átadás után a felügyelő meg is kérdezte, hogy mentorálnám-e Marinát egy kicsit tovább. Ezt nagy örömmel hallottam. Bár nem folytathattam a munka irányítását, a mondandóm elérte a célját. Később, amikor Marinának problémája adódott a kötelességével, hozzám jött értékelésre, és arra is megkért, hogy minden feladatot vizsgáljak felül. Így csendben visszavettem a hatalmat a saját kezembe. Visszatekintve az akkori viselkedésemre, nyilvánvalóan nem akartam, hogy átvegye a helyemet, de hogy a felettesem ne gondoljon önteltnek és oktalannak, a munka átadását arra használtam fel, hogy megmutassam a nagyszerűségemet. Anélkül, hogy tudatában lettem volna, elnyertem a felettesem jóváhagyását. Jogszerűen szereztem és tartottam meg a hatalmat, és „ügyesen” elrejtettem a saját szándékaimat. Nagyon ügyes voltam a cseles módszerekben és mesterkedésekben! Minél többet gondolkodtam a viselkedésemen, annál jobban megijedtem. Szinte el sem hittem, hogy ilyen ember vagyok.

Később két olyan részt olvastam Isten igéiből, amelyek leleplezték az antikrisztus természetét. Mindenható Isten mondja: „Az antikrisztusok elvetemültségének van egy nyilvánvaló jellemzője, és most megosztom veletek a felismerése titkát: ez az, hogy sem a beszédükben, sem a cselekvésükben nem tudod kifürkészni a mélységeiket és nem tudsz a szívükbe látni. Amikor beszélnek hozzád, folyamatosan forgatják a szemüket, és nem tudod megmondani, milyen tervet szőnek épp. Időnként azt éreztetik veled, hogy hűségesek és egészen őszinték, ám erről szó sincs – sosem tudsz átlátni rajtuk. Egy különös érzés van a szívedben, annak érzete, hogy gondolataikat mélységes szövevényesség, kifürkészhetetlen mélység hatja át, hogy fondorlatosak” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Második rész)). „A »ravasz« itt alattomosat és fortélyosat jelent, és abnormális viselkedésre utal. Ez az abnormalitás arra utal, hogy mélyen elrejtett és átláthatatlan az átlagember számára, aki így nem képes látni, hogy mit gondolnak vagy tesznek az ilyen emberek. Más szóval: az ilyen típusú ember cselekedeteinek módszereit, indítékait és kiindulópontjait különösen nehéz kifürkészni, és néha a viselkedésük is sunyi és titokzatos. Röviden: van egy kifejezés, amellyel leírható egy ember ravaszságának a tényleges megnyilvánulása és állapota, ez pedig »az átláthatóság hiánya«, ami kifürkészhetetlenné és megérthetetlenné teszi őt mások számára. Az antikrisztusok cselekedetei ilyen természetűek – vagyis amikor azt veszed észre és azt érzékeled, hogy nem egyenes szándékkal tesznek valamit, azt elég rémisztőnek találod, de rövid távon vagy valamely oknál fogva mégsem tudod átlátni a motivációikat és a szándékaikat, és mindössze tudat alatt érzed, hogy ravaszok a cselekedeteik. Miért keltenek ilyesfajta érzést benned? Egyfelől azért, mert senki sem képes ráérezni arra, amit mondanak vagy tesznek. Egy másik ok az, hogy gyakran hímeznek-hámoznak, félrevezetnek téged, mígnem végül már nem vagy biztos abban, hogy mely kijelentéseik igazak és melyek hamisak, és hogy mit is jelentenek valójában a szavaik. Amikor hazudnak, azt gondolod, hogy az az igazság; nem tudod, hogy melyik kijelentés igaz vagy hamis, és gyakran azt érzed, hogy bolondot csináltak belőled és rászedtek. Miért merül fel ez az érzés? Azért, mert az ilyen emberek soha nem cselekszenek átláthatóan; nem láthatod világosan, hogy mit is csinálnak vagy hogy mivel foglalatoskodnak, amitől óhatatlanul gyanakodni kezdesz rájuk. Végül meglátod, hogy csalárd, alattomos és elvetemült is a beállítottságuk” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hatodik tétel). Isten szavaiból kiderült, hogy az antikrisztusok természete rendkívül gonosz. Mindig van egy hátsó szándék abban, amit mondanak vagy tesznek, ami megközelíthetetlenné teszi őket. Céljuk elérése érdekében gyakran használnak szemfényvesztést és sunyi módszereket, hogy megtévesszék és összezavarják az embereket. Mindenkit teljesen összezavarnak, így senki sem tudja, hogy a szavaik igazak vagy hamisak. Beláttam, hogy a viselkedésem olyan alattomos, mint egy antikrisztusé. Mindig rejtett szándék volt a szavaimban és a tetteimben. Amikor nehézségem adódott a kötelességem teljesítése során, azon törtem a fejem, hogyan kerülhetném el, és azt is próbáltam megakadályozni, hogy a felettesem előtt kiderüljön, milyen is vagyok valójában. Amikor a vezetőm feltárta a kötelességemet érintő problémákat, csak az járt a fejemben, hogyan tudnám éreztetni az emberekkel, hogy olyan valaki vagyok, aki elfogadja az igazságot, de ugyanakkor megpróbáltam kibújni a felelősség alól is. Amikor meg akartam ragadni a hatalmat és megtartni a pozíciómat, csak az érdekelt, nehogy napvilágra kerüljenek az ambícióim, és hogy miként tudom elérni a felettesemnél, hogy megtarthassam a munkám és enyém legyen az utolsó szó. Amikor valami veszélyeztette a reputációmat és a státuszomat, csak arra gondoltam, hogyan rejtőzhetnék el, és hogyan zavarhatnék össze másokat. Főként a vezetők és a felettesek előtt alaposan megfontoltam minden szavam, hogy melyekkel érhetem el a célomat, amelyek egyben valódi gondolataim elrejtésében is segítenének. Isten azt mondja, hogy azok, akik ilyet tesznek, úgy viselkednek, mint egy antikrisztus! Amikor ezen elmélkedtem, kicsit féltem. Isten megköveteli tőlünk, hogy becsületes emberek legyünk, és mondjuk ki, amit valóban gondolunk, beleértve a romlottságot, amit felfedünk, amit nem értünk és amit nem tudunk megtenni. De én csak arra tudtam gondolni, hogy miként tudom álcázni magam, hogyan érhetném el, hogy az emberek felnézzenek rám, és hogyan tartsam fenn a rólam kialakult képet. Minden tettem előre kiszámított, alattomos és ravasz volt, és minden, amit felfedtem, az a Sátán álnok és gonosz természete volt. Amint erre rájöttem, átélt jelenetek bukkantak fel a gondolataimban. Anyám gyakram mondogatta: „A hangos doboknak nincs szükségük nehéz ütőkre, a gyors lovaknak nincs szükségük ostorra,” ezért mindig arra törekedtem, hogy „gyors ló” és „hangos dob” legyek, és „engedelmes”, illedelmes gyerek. Ha valami rosszat tettem, azonnal bevallottam. A szüleim szinte soha nem szidtak le vagy fegyelmeztek gyerekként, ezért úgy éreztem, hogy sok szenvedést elkerülhetek, ha okos vagyok, és bevallom a hibáimat. Például, ha megbuktam egy vizsgán, hogy a szüleim ne hibáztathassnak vagy büntethessenek meg, még mielőtt megszólaltak volna, én elkezdtem sírni, és megpróbáltam magamat szánalmasnak és gyámoltalannak beállítani, mert tudtam, hogy nem bírják elviselni, ha sírok. Attól tartottak, hogy nem bírom tovább a nyomást, ezért nem hibáztattak tovább. Inkább megvigasztaltak. Minden alkalommal, amikor sírtam, megmenekültem a szüleim szemrehányása elől. Az önbecsülésem sértetlen volt, és kikerültem a felelősséget. Miután megtértem Istenhez, még mindig ilyen voltam. Amikor nem teljesítettem jól a kötelességemet, és felelősséget kellett vállalnom, ravaszkodtam, sajnálatra méltónak tettettem magam, és megvédtem az ügyemet, hogy palástoljam a kötelességem teljesítése során tanúsított hanyag és felelőtlen viselkedésemet, és így senki se alkalmazza a megmetszést és elszámolást velem szemben. Rájöttem, hogy e sátáni filozófiák szerint élve egyre ravaszabbá és álnokabbá válok majd. Sok alattomos trükköt tanulnék meg, eleven Sátánná változtatnám magam. A legfélelmetesebb dolog az volt, hogy a csalást normálisnak éreztem. Ha a nővérem nem emlékeztetett volna rá és nem leplezett volna le, a legcsekélyebb mértékben sem tudatosult volna bennem, és nem éreztem volna szégyent. Eszembe jutott Isten igéje: „Isten megmenti a becsületes embereket, azok pedig, akiket az Ő királyságába akar, becsületes emberek. Ha képes vagy hazugságokra és csalásra, akkor csalárd, elvetemült és alattomos ember vagy; nem vagy becsületes ember. Ha nem vagy becsületes ember, akkor nincs rá esély, hogy Isten megmentsen, és nem is lehetséges, hogy megmenekülj” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A becsületes emberi lét legalapvetőbb gyakorlata). „Ha a szavaid tele vannak kifogásokkal és értéktelen magyarázkodással, akkor azt mondom, olyan vagy, aki gyűlöli a gyakorlatba ültetni az igazságot. Ha sok olyan bizalmas információd van, amelyeket vonakodsz megosztani, ha nagyon idegenkedsz attól, hogy a titkaidat – a nehézségeidet – felfedd mások előtt, hogy a világosság útját keresd, akkor azt mondom, olyan vagy, aki nem fogja könnyen elérni az üdvösséget, és aki nem fog könnyen kiemelkedni a sötétségből” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Három intelem). Isten igéjéből láthatjuk, hogy Isten gyűlöli és megveti a csalfa embereket. A csalfa embereknek túl sok sötét vonás van a szívében. Szavaik és tetteik mindig félrevezetnek és összezavarnak, és soha nem gyakorolják Isten igéjét. Nem számít, hány évig hisznek Istenben, romlott természetük soha nem fog megváltozni, és soha nem érhetik el az üdvösséget. Amint ezt felismertem, beláttam, hogy valódi veszélyben vagyok! Imádkoztam Istenhez, azt mondtam, hogy bűnbánatot akarok tartani, és kértem Istent, hogy vezessen és segítsen nekem valóban megváltozni.

Egy nap azt olvastam Isten igéjében: „Légy becsületes ember; imádkozz Istenhez, hogy szabadítson meg a szívedben lévő csalárdságtól. Mindenkor tisztítsd meg magad az imádságon keresztül, indítson meg Isten Lelke az imádkozás által, és a beállítottságod fokozatosan megváltozik” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az imádság gyakorlatáról). „Az igazságot kell keresned, hogy bármely felmerülő problémát megoldj, legyen az bármi, és semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – legyél teljesen nyitott mindegyikkel kapcsolatban, és vállalj közösséget mindegyikről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted, könnyű belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved és megmutatsz mindent, amid van, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; lecsupaszítod magad mások és Isten számára, hogy lássanak; semmit sem rejtegetve Isten elől, semmit sem titkolva, semmit sem álcázva, csalárdság és csalás nélkül, és ugyanígy nyitott és becsületes vagy másokkal. Ily módon a fényben élsz, és nem csupán Isten fog tüzetesen megvizsgálni, hanem mások is láthatják majd, hogy elvszerűen és bizonyos fokú átláthatósággal cselekszel. Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd. Az életbe való belépés első lépése, hogy megtanuld, hogyan kell nyitottnak lenni közösségvállaláskor. A következő az, hogy meg kell tanulnod boncolgatni a gondolataidat és a cselekedeteidet, hogy lásd, melyek a rosszak és melyek nem tetszenek Istennek, és meg kell tanulnod azonnal fordítani rajtuk és orvosolni őket. Mi a célja az orvoslásuknak? Az, hogy elfogadd és megértsd az igazságot, miközben megszabadulsz azoktól a dolgaidtól, amelyek a Sátánhoz tartoznak, és az igazsággal helyettesíted őket. Korábban mindent a csalárd beállítottságod szerint tettél, amely hazudozik és megtévesztő; úgy érezted, hogy hazugság nélkül semmit sem tudsz elérni. Most, hogy érted az igazságot és utálod a Sátán módszereit, amelyek szerint a dolgokat végzi, többé nem cselekszel így, a becsületesség, a tisztaság és az alávetettség szellemiségében cselekszel. Ha nem tartasz vissza semmit, ha nem színlelsz, nem játszod meg magad és nem leplezed a dolgokat, ha felfeded magad a testvérek előtt, nem rejted el a legbensőbb eszméidet és gondolataidat, hanem ehelyett engeded másoknak, hogy lássák a becsületes hozzáállásodat, akkor az igazság fokozatosan gyökeret ereszt majd benned, kivirágzik és gyümölcsöt terem, majd apránként eredményeket hoz. Ha a szíved egyre becsületesebb és egyre inkább Isten felé fordul, és ha a kötelességed teljesítése közben védeni tudod Isten házának érdekeit, s a lelkiismereted nyugtalan, amikor nem sikerül megvédened ezeket az érdekeket, akkor ez annak bizonyítéka, hogy az igazság hatást ért el benned és az életeddé vált” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai megérintették a szívemet. Isten elvárása valójában nagyon egyszerű. Annyi, hogy tisztán és őszintén beszéljünk és cselekedjünk, hogy a szívünkben ne legyen megtévesztés, hogy őszinte legyen a szívünk Isten és mások felé. Ha rosszat tettünk, be kell ismernünk, el kell gondolkodnunk rajta, és őszintén el kell fogadnunk az igazságot. Így szűnik meg a sátáni természet. Amikor egyes testvéreket megmetszünk és elszámolunk velük, bár ilyenkor szégyellik magukat, de el tudják fogadni és képesek engedelmeskedni. Később kutathatják az igazságot, elgondolkodhatnak önmagukon, és megtalálhatják kudarcuk okát. Idővel egyre jobban haladnak a kötelességeikkel, Isten áldásával. De ami engem illet, hogy fenntartsam a rólam kialakult képet és a státuszomat, mindig használtam bizonyos eszközöket, hogy kibújjak a felelősség alól, és elkerüljem a megmetszést és elszámolást, és úgy éreztem, okosan cselekszem. És mi lett a vége? Évek múltán sem változott a hozzáállásom. Még mindig ugyanolyan ravasz, csaló, gonosz és önző voltam. Úgy végeztem a kötelességemet, hogy nem értettem meg az alapelveket, és nem tudtam, hogyan kell megoldani a problémákat. Végül rájöttem: azzal, hogy trükkökkel próbálom elkerülni a megmetszést és elszámolást, tulajdonképpen elutasítom Isten üdvösségét, lerombolom az esélyemet az igazság elnyerésére. És minden alkalommal, amikor trükkökkel próbáltam kibújni a felelősség alól, törnöm kellett a fejem, hogy kitaláljam, mit mondjak és milyen kifogást használjak. Egyszer talán megúszhatom, de legközelebb, amikor ismét veszélybe kerül a jó hírem és a rólam kialakult kép, egy újabb módszert kellett kitalálnom az emberek megtévesztésére. Minden nap ebben a hazug és becstelen állapotban élni nagyon fárasztó volt, Isten gyűlöli és megveti ezt, és végül elvesztettem volna az esélyt, hogy elnyerjem az igazságot és üdvözüljek. Ez egyáltalán nem volt okos dolog. Tudatlanság és ostobaság volt. Amikor rájöttem erre, fel akartam számolni hazug és gonosz természetemet, és őszinte akartam lenni.

Később eszembe jutott, hogy Claude testvér még mindig nem tudja, milyen aljas indítékból kértem őt arra, hogy közösséget vállaljon az új belépővel. Ha nem nyílnék meg előtte, nem látná tisztán, milyen vagyok, továbbra is felnézne rám, negatív állapotban lenne, és úgy érezné, nem képes elvégezni a munkát. Így odamentem Claude testvérhez, bevallottam neki, hogy miért küldtem őt, hogy az új belépővel beszéljen, és azt is elmondtam, mit tanultam a dologból. Azt is megemlítettem, hogy engem terhel a felelősség nagy része, és hogy önző és alávaló vagyok. A saját személyem és érdekeim védelmében becsaptam őt, és ráhárítottam a felelősséget. Ezután megnyílt előttem az ügyet érintő önvizsgálatáról, tudásáról és bizonyságairól. Miután meghallgattam a közösségvállalását, nagy megkönnyebbülést éreztem. Őszintén megtapasztaltam, hogy csak akkor érezhetünk békét és biztonságot, ha őszinte emberek vagyunk.

Ezt követően a felettesem megbeszélést szervezett, hogy átbeszéljük a munkánkban mutatkozó zavarokat. A hatékonyságom nagymértékben csökkent abban a hónapban. Világosan tudtam, hogy ezen az összejövetelen Isten minden szavamat és cselekedetemet megvizsgálja, hogy lássa, visszatérek-e a régi trükkjeimhez a rólam kialakult kép megvédése és a hiányosságaim elfedése érdekében, vagy pedig szembenézek a problémáimmal, nyíltan beszélek és őszinte leszek. Azt mondtam magamnak, hogy az igazságot kell gyakorolnom, akkor is, ha ez árt a rólam kialakult képnek. Tehát megnyíltam azzal kapcsolatban, hogy hogyan bolyongtam és ravaszkodtam a munkámban ebben az időszakban, és azt mondtam, hogy változtatni fogok a hozzáállásomon, minden problémával foglalkozom, és megpróbálok hatékonyabb lenni. Ezután megkönnyebbültem, és meglett az akaratom és motivációm, hogy jól teljesítsem a kötelességemet. Innentől fogva a többiek nem néztek le engem. Ehelyett megvitatták, hogyan javíthatnánk a feladatainkon. Sokat profitáltam a közösségvállalásukból, és több módszert is megtanultam arra, hogyan változtassak az eltévelyedéseimen. Ezután ennek megfelelően gyakoroltam, és lassanként egyre hatékonyabb lettem a munkámban. Amikor ezt észrevettem, nagyon hálás voltam Istennek.

Ez a tapasztalat őszintén megmutatta, hogy nem számít, milyen hibákat követünk el, vagy milyen romlottságot fedünk fel kötelességeink során, amíg képesek vagyunk megnyílni és keresni az igazságot, addig nemcsak hogy senki sem fog lenézni minket, de magunkon is elgondolkodhatunk és jobban teljesíthetjük a feladatainkat. Azt is átéreztem, hogy csak azoknak van jelleme és méltósága, akik őszinték, és csak ők érzik igazán a könnyednek és a felszabadultnak magukat.