Isten minden szavából látható, hogy Isten napja minden egyes múló nappal egyre közelebb kerül. Mintha ez a nap közvetlenül az emberek szeme előtt lenne, mintha holnap érkezne el. Így Isten szavainak olvasása után minden embert rémület fog el, és a világ pusztulásának egy részét is megérzik, mint a szellőben lehulló levelek, amelyeket enyhe eső kísér. Az emberek nyomtalanul eltűnnek, mintha mindannyian teljesen semmivé váltak volna. Mindenkinek baljós érzése van, és bár valamennyi ember nagyon igyekszik és szeretne megfelelni Isten szándékainak, és minden ember minden erejével azon van, hogy Isten szándékainak eleget tegyen, hogy Isten akarata zökkenőmentesen és akadálytalanul haladjon. Az ilyen érzés mindig összekeveredik egy baljós előérzettel. Vegyük a mai kijelentéseket: Ha ezeket a tömegeknek sugároznák, az egész világegyetemnek hirdetnék, akkor minden ember meghajolna és sírva fakadna, hiszen a következő szavakban: „Vigyázni fogok az egész földre, és a világ keleti felén igazsággal, fenséggel, haraggal és fenyítéssel megjelenve kinyilatkoztatom magamat az emberiség számtalan seregének!” mindenki, akinek van lelki megértése, látja, hogy Isten fenyítése elől senki sem menekülhet, és hogy a fenyítés szenvedésének megtapasztalása után mindenki a fajtája szerint lesz elkülönítve. Valóban, ez Isten munkájának egy lépcsőfoka, és ezt senki sem változtathatja meg. Amikor Isten megteremtette a világot, amikor az emberiséget vezette, megmutatta bölcsességét és csodálatos voltát, és csak amikor véget vet ennek a korszaknak, akkor fogják az emberek meglátni az Ő valódi igazságosságát, fenségét, haragját és büntetését. Sőt, csak a fenyítésen keresztül láthatják meg az Ő igazságosságát, fenségét és haragját; ez egy olyan út, amelyet meg kell járni, ahogyan az utolsó napokban Isten megtestesülése is szükséges és nélkülözhetetlen. Az egész emberiség végének meghirdetése után Isten megmutatja az embereknek azt a munkát, amelyet ma végez. Például Isten azt mondja: „A régi Izráel megszűnt létezni, és a mai Izráel felemelkedett, toronymagasan felegyenesedve a világban és az egész emberiség szívében. A mai Izráel az Én népemen keresztül biztosan elnyeri a lét forrását!” „Ó, gyűlölt Egyiptom! [...] Hogyhogy nem tudsz létezni a fenyítésemben?” Isten szándékosan mutatja meg az embereknek, hogy milyen következményekkel jár, ha két ellentétes ország találkozik az Ő kezében: az egyik értelemben Izráelre utal, ami anyagi, a másik értelemben pedig Isten összes választottjára – vagyis arra, hogy hogyan változnak Isten választottjai, ahogy Izráel változik. Amikor Izráel teljes egészében visszatér eredeti formájához, az összes kiválasztott teljessé válik – ez azt jelenti, hogy Izráel jelentőségteljes szimbóluma azoknak, akiket Isten szeret. Egyiptom eközben azoknak a reprezentatív konvergenciája, akiket Isten gyűlöl. Minél jobban elkorcsosul, annál romlottabbá válnak azok, akiket Isten gyűlöl – Babilon pedig ezt követően elbukik. Ez világos kontrasztot képez. Azzal, hogy Isten Izráel és Egyiptom végét hirdeti, minden ember rendeltetését feltárja; így amikor Isten Izráelt említi, Egyiptomról is beszél. Ebből látható, hogy Egyiptom pusztulásának napja a világ megsemmisülésének napja, az a nap, amikor Isten minden embert megfenyít. Ez hamarosan megtörténik; Isten azon van, hogy befejezze, ami az ember számára szabad szemmel teljesen láthatatlan, mégis nélkülözhetetlen és megváltoztathatatlan. Isten azt mondja: „Mindazokat, akik Ellenem vannak, biztosan meg fogom fenyíteni örök időkre. Mert Én féltékeny Isten vagyok, és nem kímélem könnyelműen az embereket mindazért, amit tettek.” Miért beszél Isten ilyen abszolút értelemben? És miért öltött személyesen testet a nagy vörös sárkány nemzetében? Isten szavaiból kitűnik a célja: nem azért jött, hogy megmentse az embereket, vagy hogy könyörületet mutasson irántuk, vagy gondoskodjon róluk, vagy megvédje őket – azért jött, hogy megfenyítse mindazokat, akik ellene szegülnek. Isten ugyanis azt mondja: „Senki sem menekülhet meg az én fenyítésem elől.” Isten testben él, ráadásul Ő egy normális ember, mégsem bocsát meg az embereknek azon gyengeségükért, hogy képtelenek Őt személyesen megismerni; ehelyett egy „normális ember” segítségével ítéli el az embereket a bűneikért, mindazokat, akik az Ő testét látják, fenyítésnek veti alá, és így ők áldozatokká válnak mindazokért, akik nem a nagy vörös sárkány népéhez tartoznak. De Isten megtestesülésének ez mégsem az egyik elsődleges célja. Isten elsősorban azért lett testté, hogy testben harcoljon a nagy vörös sárkánnyal, és a harc által megszégyenítse. Mivel Isten nagy hatalmát jobban bizonyítja a nagy vörös sárkánnyal való harc a testben, mint a Lélekben, Isten azért harcol a testben, hogy megmutassa tetteit és mindenhatóságát. Számtalan ember lett „ártatlanul” kárhoztatva Isten megtestesülése miatt, és számtalan ember jutott ezáltal a pokolba, került fenyítésre és szenved a testben. Ez Isten igazságos természetének a bizonyítéka, és függetlenül attól, hogy az Istennel szemben állók ma hogyan változnak, Isten igazságos természete soha nem fog megváltozni. Az emberek, ha egyszer elítéltettek, örökre elítéltettek, és soha többé nem tudnak felemelkedni. Az ember beállítottsága nem lehet olyan, mint Istené. Az Istennel szemben állók iránt az emberek felváltva hevesek és ridegek; jobbra-balra ingadoznak, hol felfelé, hol lefelé; képtelenek változatlanok maradni, néha ízig-vérig gyűlölik azokat, akik Istennel szemben állnak, néha pedig magukhoz ölelik őket. A mai körülmények azért alakultak ki, mert az emberek nem ismerik Isten munkáját. Miért mond Isten ilyen szavakat: „Az angyalok végül is angyalok; Isten végül is Isten; a démonok végül is démonok; az igazságtalanok még mindig igazságtalanok; a szentek pedig még mindig szentek?” Nem tudjátok ezt felfogni? Lehet, hogy Isten rosszul emlékezett? Így szól Isten: „Minden egyes ember fajtája szerint elkülönül, és észrevétlenül visszatalál családja kebelébe.” Ebből látható, hogy ma már Isten mindent besorolt a maga családjába, így ez már nem egy „végtelen világ”, és az emberek már nem ugyanabból a nagy fazékból esznek, hanem a saját házukban, a saját szerepüket játszva végzik a saját kötelességüket. Ez volt Isten eredeti terve a világ teremtésekor; miután az emberek fajtánként elkülönültek, „mindenki a maga étkét eszi”, vagyis Isten megkezdi az ítéletet. Ennek eredményeként Isten szájából ezek a szavak hangzottak el: „Visszaállítom a teremtés korábbi állapotát; mindent úgy állítok vissza, ahogyan eredetileg volt, mélyrehatóan megváltoztatva mindent, hogy minden visszatérjen tervem kebelébe.” Pontosan ez a célja Isten minden munkájának, és ezt nem nehéz megérteni. Isten be fogja fejezni a munkáját – útjába állhatna-e az ember az Ő munkájának? És Isten felrúghatja-e a közte és az ember között létrejött szövetséget? Ki tudná megváltoztatni azt, amit Isten Lelke tesz? Megtehetné ezt egyáltalán bármelyik ember?

A múltban az emberek Isten szavaiban egy törvényt ragadtak meg: Amikor Isten szavai kimondásra kerülnek, hamarosan valósággá válnak. Ebben nincs semmi hamisság. Mivel Isten azt mondta, hogy minden népet meg fog büntetni, és ráadásul, mivel kiadta adminisztratív rendeleteit, látható, hogy Isten munkája egy bizonyos szakaszig megvalósult. Az alkotmány, amely minden embernek ki volt adva, az életükre és az Istenhez való hozzáállásukra vonatkozott. Nem nyúlt a gyökerekhez; nem azt mondta, hogy ez Isten általi elrendeltetésen alapul, hanem az ember akkori viselkedésén. A mai adminisztratív rendeletek rendkívüliek, és arról beszélnek, hogy „minden ember a maga fajtája szerint lesz elkülönítve, és tetteinek megfelelő fenyítésben részesül”. Alapos olvasás nélkül ebben nem lehet problémát találni. Mivel Isten csak az utolsó korszakban választ el mindent fajtája szerint, ezért ennek elolvasása után a legtöbb ember tanácstalan és zavarodott marad; még mindig lagymatagon viselkedik, nem látva az idők sürgősségét, és így nem veszi ezt figyelmeztetésnek. Miért mutatja meg ezen a ponton az embernek Isten az adminisztratív rendeleteit, amelyeket az egész világegyetemnek hirdetett meg? Vajon ezek az emberek képviselik az egész világegyetemben élők összességét? Lehet, hogy Isten ezek után jobban megkegyelmezne ezen embereknek? Két fejet növesztettek ezek az emberek? Amikor Isten megfenyíti az egész világegyetem népét, amikor mindenféle katasztrófák sújtanak, e katasztrófák nyomán változások következnek be a Napban és a Holdban, és amikor e katasztrófák véget érnek, a Nap és a Hold megváltozik – és ezt nevezik „átmenetnek”. Elég, ha azt mondjuk, hogy a jövő katasztrófái szörnyűek lesznek. Lehet, hogy az éjszaka veszi át a nappal helyét, lehet, hogy a Nap egy évig nem jelenik meg, lehet, hogy több hónapig perzselő hőség lesz, lehet, hogy az emberiség mindig fogyó Holddal néz szembe, lehet, hogy megjelenik az a bizarr állapot, hogy a Nap és a Hold együtt kel fel, és így tovább. Több ciklikus változást követően, végül az idő múlásával ezek megújulnak. Isten különös figyelmet fordít az ördöghöz tartozókra vonatkozó intézkedéseire. Így szándékosan mondja: „A világegyetem emberi lényei közül mindazok, akik az ördöghöz tartoznak, ki lesznek irtva.” Mielőtt ezek az „emberek” megmutatták volna valódi arcukat, Isten mindig is szolgálatra használta őket; ennek következtében nem törődik a tetteikkel, nem ad nekik „jutalmat”, ha jól teljesítenek, és nem vonja meg a „bérüket”, ha rosszul teljesítenek. Mint ilyeneket, figyelmen kívül hagyja és elutasítja őket. Nem változik meg hirtelen a „jóságuk” miatt, mert az ember lényege, függetlenül az időtől és a helytől, nem változik, ahogyan az Isten és az ember között létrejött szövetség sem, és mint ahogyan az ember mondja: „akkor sem lesz változás, ha a tengerek kiszáradnak és a sziklák összedőlnek”. Így Isten egyszerűen fajtájuk szerint válogatja ezeket az embereket, és nem szívesen figyel rájuk. A teremtéstől kezdve egészen napjainkig az ördög soha nem viselkedett jól. Mindig is félbeszakításokat, zavarokat és nézeteltéréseket okozott. Amikor Isten cselekszik vagy beszél, az ördög mindig megpróbál részt venni abban, de Isten nem vesz róla tudomást. Az ördög említésére Isten dühe elfojthatatlanul kitör; mivel nem egy lélekből valók, ezért nincs köztük kapcsolat, csak távolság és elkülönülés. A hét pecsét kinyilatkoztatását követően a föld állapota mindig rosszabbodik, és minden dolog „vállvetve halad előre a hét pecsét nyomán”, a legkevésbé sem marad le. Isten Igéiben az embereket Isten kábultnak látja, de ők egyáltalán nem ébrednek fel. Azért, hogy magasabb pontra jusson, hogy minden ember erejét előhozza, sőt, hogy Isten munkáját a csúcson fejezze be, Isten kérdések sorát teszi fel az embereknek, mintha felfújná a gyomrukat, és így minden embert feltölt. Mivel ezeknek az embereknek nincs igazi alkatuk, a tényleges körülmények alapján, akiket felfújnak, azok a színvonalnak megfelelő termékek, míg akiket nem, azok haszontalan szemét. Ez Isten követelménye az emberrel szemben, és ez a célja annak a módszernek, amellyel Ő beszél. Különösen, amikor Isten azt mondja: „Lehet-e, hogy amikor a földön vagyok, nem ugyanaz vagyok, mint a mennyben? Lehet-e, hogy amikor a mennyben vagyok, nem tudok leszállni a földre? Lehet-e, hogy amikor a földön vagyok, méltatlan vagyok arra, hogy a mennybe vigyenek?” Ezek a kérdések világosabb utat mutatnak, amelyen az ember megismerheti Istent. Isten szavaiból látható Isten sürgető szándéka; az emberek képtelenek elérni azt, és Isten többször is feltételeket szab, így emlékeztetve minden embert, hogy ismerje meg a mennyei Istent a földön, és ismerje meg az Istent, aki a mennyben van, de a földön él.

Isten szavaiból kitűnik az ember állapota: „Az egész emberiség energiát fordít a szavaimra, saját kutatásokra vállalkozik külső megjelenésemmel kapcsolatban, de mindannyian kudarcot vallanak, erőfeszítéseik nem hoznak gyümölcsöt, ehelyett szavaim lesújtják őket, és nem mernek újra felállni.” Ki értheti meg Isten szomorúságát? Ki tudja megvigasztalni Isten szívét? Ki ért egyet Isten szándékaival abban, amit kér? Amikor az emberek nem teremnek gyümölcsöt, megtagadják magukat, és valóban engedik, hogy Isten irányítsa őket. Fokozatosan, ahogy megmutatják az igazi szívüket, mindegyikük a fajtája szerint válik szét, és így látható, hogy az angyalok lényege az Istennek való tiszta alávetettség. Isten Tehát azt mondja: „Az emberiség az eredeti formájában tárul fel.” Amikor Isten munkája eléri ezt a lépcsőfokot, akkor minden befejeződik. Úgy tűnik, Isten nem mond semmit arról, hogy Ő példaképe a Fiainak és az embereknek, ehelyett arra összpontosít, hogy minden ember eredeti formájában mutatkozzon. Érted-e e szavak valódi jelentését?