Igazság szerint, annak alapján, amit Isten tett az emberekben, és amit adott nekik, valamint annak alapján, amivel az emberek rendelkeznek, elmondható, hogy az Ő követelményei az emberekkel szemben nem túlzóak, hogy nem kér tőlük sokat. Hogyan ne próbálhatnának tehát eleget tenni Istennek? Isten száz százalékot ad az embernek, de Ő csak egy százalék töredékét követeli meg az emberektől – vajon ez túl nagy kérés? Vajon Isten a semmiből csinál gondot? Sokszor az emberek nem ismerik magukat; nem vizsgálják meg magukat Isten előtt, és így gyakran előfordul, hogy csapdába esnek – hogyan lehetne ezt Istennel való együttműködésnek tekinteni? Ha valaha is lenne olyan időszak, amikor Isten nem rakna súlyos terheket az emberekre, akkor az emberek szétmorzsolódnának, mint a sár, és nem vennék a fáradságot, hogy tennivalót találjanak. Ilyenek az emberek – vagy passzívak vagy negatívak, mindig képtelenek aktívan együttműködni Istennel, mindig keresnek egy negatív okot, hogy feladják. Valóban olyasvalaki vagy, aki nem magadért teszel mindent, hanem azért, hogy Istennek eleget tegyél? Valóban olyasvalaki vagy, aki nem az érzelmekre támaszkodik, akinek nincsenek saját személyes preferenciái, és aki Isten munkájának szükségleteit teljesíti? „Miért próbálnak az emberek mindig alkudozni Velem? Talán egy kereskedelmi központ vezérigazgatója vagyok? Miért van az, hogy teljes szívemből teljesítem, amit az emberek kérnek Tőlem, de amit Én kérek az embertől, abból nem lesz semmi?” Miért kérdez Isten ilyen dolgokat többször egymás után? Miért kiált fel így megdöbbenve? Isten semmit sem nyert az emberekben; Ő csak azt a munkát látja, amit ők kiválasztanak. Miért mondja Isten, hogy „de amit Én kérek az embertől, abból nem lesz semmi”? Tegyétek fel magatoknak a kérdést: ki képes elejétől a végéig elvégezni azt a munkát, ami a kötelessége, azt a munkát, ami felett egyáltalán nincs választási lehetősége? Ki az, aki nem a szívében lévő érzések alapján cselekszik? Az emberek szabad kezet adnak a személyiségüknek, soha nem kitartóak abban, amit tesznek, mintha három napig halásznának, majd elhagynák a hálójukat, és a következő két napot tétlenül töltenék. Váltakozó a hangulatuk: amikor forróak, képesek elhamvasztani mindent a földön, amikor pedig hidegek, képesek megfagyasztani minden vizet a földön. Ez nem az ember funkciója, mégis ez a legmegfelelőbb hasonlat az ember állapotáról. Hát ez nem tény? Lehet, hogy „elképzeléseim” vannak az emberekről, lehet, hogy becsmérlem őket – de ettől függetlenül „az igazsággal az egész földet bejárjátok; az igazság nélkül sehová sem fogtok eljutni”. Bár ez egy emberi aforizma, úgy gondolom, hogy itt is helyénvaló. Nem szándékosan tompítom az emberek lelkesedését és cáfolom a tetteiket. Hadd konzultáljak veletek néhány kérdésben: Ki tekinti Isten munkáját saját kötelességének? Ki mondhatja: „amíg képes vagyok Istennek eleget tenni, addig mindent beleadok”? Ki képes azt mondani: „Másoktól függetlenül mindent megteszek, amire Istennek szüksége van, és nem számít, hogy Isten munkájának időtartama hosszú vagy rövid, teljesíteni fogom a kötelességemet; az Ő munkájának befejezése Isten dolga, és nem olyasmi, amiről én gondolkodom”? Ki képes ilyen tudásra? Nem számít, mit gondoltok – talán neked magasabb rendű meglátásaid vannak, ebben az esetben belenyugszom, elismerem a vereséget –, de azt el kell mondanom nektek, hogy Isten hűséges szívet akar, olyan szívet, amely őszinte és szenvedélyes, nem pedig farkasszívet, amely hálátlan. Mit tudsz te erről az „alkudozásról”? Az elejétől a végéig „beutaztátok a világot”. Az egyik pillanatban még „Kunming” városában vagytok, az örök tavaszával, majd egy szempillantás alatt megérkeztetek a nyomasztóan hideg, hófödte „Déli-sarkra”. Ki nem fordult még vissza önmagától? Amit Isten kér, az „a halálig nincs nyugalom” szelleme; amit Ő akar, az olyan szellemiség, amelyben az emberek „nem fordulnak vissza, amíg a déli falba nem ütköznek”. Isten szándéka természetesen nem az, hogy az emberek rossz útra térjenek, hanem az, hogy ilyen lelkületet sajátítsanak el. Ahogy Isten mondja: „Amikor összehasonlítom az általuk adott »ajándékokat« az Én dolgaimmal, az emberek azonnal felismerik értékemet, és csak ekkor látják meg mérhetetlen voltomat.” Hogyan magyarázhatók ezek a szavak? Talán a fenti szavak olvasása némi ismeretet nyújt számodra, mert Isten kiveszi az ember egész szívét boncolásra, és ekkor az emberek megismerik ezeket a szavakat. De Isten szavainak mély belső értelme miatt az emberek továbbra is értetlenül állnak a régi test előtt, mert nem tanultak orvosi egyetemen, és nem is régészek, ezért úgy érzik, hogy ez az új kifejezés érthetetlen – és csak akkor engednek valamelyest. Az emberek ugyanis tehetetlenek a régi test előtt; bár ez nem olyan, mint egy vadállat, és nem is képes elpusztítani az emberiséget, mint egy atombomba, mégsem tudják, mit kezdjenek vele, olyanok, mintha tehetetlenek lennének. De Nekem megvannak a módjaim ahhoz, hogy elbánjak a régi testtel. Az, hogy az ember soha nem tett erőfeszítést arra, hogy ellenintézkedésre gondoljon, oda vezetett, hogy az ember különböző sajátosságai állandóan felvillannak a szemem előtt; ahogy Isten mondta: „Amikor megmutatom nekik teljességemet, tágra nyílt szemmel néznek Rám, mozdulatlanul állnak Előttem, mint egy sóoszlop. Amikor pedig furcsaságukat látom, alig tudom megállni, hogy ne nevessek. Mivel kinyújtják a kezüket, hogy kérjenek Tőlem dolgokat, odaadom nekik azt, ami a kezemben van, és ők a mellükhöz szorítják, dédelgetik, mint egy újszülött csecsemőt – egy mozdulat, amellyel csak pillanatnyilag foglalkoznak.” Nem a régi test cselekedetei ezek? Tekintettel arra, hogy az emberek ma már megértik ezt, miért nem mondanak le erről, és miért folytatják tovább? Valójában Isten követelményeinek egy része nem elérhetetlen az ember számára, az emberek mégsem törődnek vele, mert „nem fenyítem elhamarkodottan az embert. Ez az oka annak, hogy az emberek mindig is szabad kezet adtak a testüknek. Nem tartják be az Én akaratomat, hanem mindig is az Én ítélőszékem előtt hízelegtek Nekem”. Hát nem ez az ember érettsége? Nem arról van szó, hogy Isten szándékosan akadékoskodik, hanem arról, hogy ez a valóság – meg kell-e ezt magyaráznia Istennek? Ahogy Isten mondja: „Ez azért van, mert az emberek »hite« olyan nagy, hogy ők »csodálatra méltóak«.” Emiatt engedelmeskedem Isten intézkedéseinek, és ezért nem sokat beszélek erről; az emberek „hite” miatt ragaszkodom ehhez, kihasználva a hitüket, hogy rávegyem őket, hogy elvégezzék a feladatukat anélkül, hogy Én emlékeztetném őket. Vajon helytelen ezt tenni? Vajon nem pontosan ez az, amire Istennek szüksége van? Lehet, hogy az ilyen szavak hallatán néhány ember úgy érzi, hogy elege van – ezért valami másról fogok beszélni, hogy egy kicsit lazábban vegyem őket. Amikor Isten valamennyi választott népe az egész világegyetemben átmegy a fenyítésen, és amikor az emberben lévő állapot helyreáll, az emberek a szívükben titokban örülni fognak, mintha megmenekültek volna a nyomorúságtól. Ebben a pillanatban az emberek nem maguknak fognak többé választani, mert pontosan ez az a hatás, amit Isten elért a végső munkája során. Azzal, hogy az Ő lépései a mai napig eljutottak, Isten fiai és népe mind beléptek a fenyítésbe, és az izráeliták sem menekülhetnek meg ettől a fázistól, mert az embereket belülről megfertőzte a tisztátalanság, ezért Isten minden embert a nagy olvasztókemencébe vezet a finomítás érdekében, ami egy szükséges út. Miután ez elmúlt, az emberek feltámadnak a halálból, ami pontosan az, amit Isten „a hét Lélek kijelentéseiben” megjövendölt. Erről nem beszélek többet, hogy ne keltsek ellentétet az emberekben. Mivel Isten munkája csodálatos, az Isten szájából elhangzott próféciáknak végső soron meg kell valósulniuk. Amikor Isten azt kéri, hogy az emberek még egyszer beszéljenek az elképzeléseikről, elnémulnak, és ezért senkinek sem kell aggódnia vagy szorongania. Amint mondtam: „minden munkám közül volt-e valaha is olyan lépés, amelyet az ember keze hajtott végre?” Érted-e e szavak lényegét?