Isten szavain az emberek csak vakargatják a fejüket; olyan ez, mintha Isten, amikor beszél, kerülné az embert, és a levegőbe beszélne, mintha egyáltalán nem gondolna arra, hogy az ember tetteire több figyelmet fordítson, és egyáltalán nem törődne az ember érettségével, mintha a szavai nem az emberek elképzeléseire irányulnának, hanem kerülné az embert, Isten eredeti szándékának megfelelően. Isten szavai számtalan okból kifolyólag felfoghatatlanok és áthatolhatatlanok az ember számára. Ez nem meglepő. Isten szavainak eredeti célja nem az, hogy az emberek szaktudást szerezzenek belőlük, vagy trükköket tanuljanak azokból; hanem az egy eszköz, amellyel Isten a kezdetektől napjainkig munkálkodik. Természetesen az emberek valóban szereznek valamit Isten szavaiból: misztériumokkal kapcsolatos dolgokat, vagy a Péterrel, Pállal és Jóbbal kapcsolatos dolgokat – de ez az, amit el kellene érniük, és amit képesek elérni, továbbá, az érettségüknek megfelelően, ezeknek a dolgoknak az elérésében már el is jutottak, ameddig csak tudtak. Miért van az, hogy az a hatás, amit Isten kér, hogy elérjenek, nem magas, mégis olyan sok szót szól? Ez összefügg a fenyítéssel, amelyről Ő beszél, és természetesen mindez úgy valósul meg, hogy az emberek észre sem veszik. Ma az emberek nagyobb szenvedést viselnek el Isten szavainak támadásai alatt. Felszínesen úgy tűnik, hogy egyiket sem metszették meg az emberek elkezdtek szabaddá válni a munkájuk elvégzésében, és a szolgálattevők Isten népévé emelkedtek – ez úgy tűnik az emberek számára, hogy beléptek az élvezetekbe. Valójában az igazság az, hogy a finomításból mindannyian még szigorúbb fenyítésbe kerültek. Ahogyan Isten mondja: „munkám lépcsőfokai szorosan kapcsolódnak egymáshoz, mindegyik egyre magasabbra visz”. Isten kiemelte a szolgálattevőket a feneketlen mélységből, és a tűz és kénkő tavába vetette őket, ahol a fenyítés még súlyosabb. Így még nagyobb nehézséget szenvednek el, amelyből alig tudnak megszabadulni. Nem súlyosabb-e az ilyen fenyítés? Miután egy magasabb birodalomba léptek, miért van az, hogy az emberek inkább szomorúságot éreznek, mint boldogságot? Miért mondják, hogy miután megszabadultak a Sátán kezéből, a nagy vörös sárkány kezébe kerülnek? Emlékeztek-e arra, amikor Isten azt mondta, hogy „a munka utolsó része a nagy vörös sárkány otthonában fejeződik be”? Emlékeztek-e arra, amikor Isten azt mondta, hogy „az utolsó nehézség az, hogy szilárd, harsogó bizonyságot teszünk Isten mellett a nagy vörös sárkány előtt”? Ha az emberek nem kerülnek a nagy vörös sárkány kezébe, hogyan tudnának bizonyságot tenni előtte? Ki mondott valaha olyan szavakat, mint „legyőztem az ördögöt”, miután végzett magával? A saját testüket ellenségüknek látni, majd megölni magukat – hol van ennek a gyakorlati jelentése? Miért beszélt Isten így? „Nem az emberek sebhelyeit nézem, hanem azt a részüket, amelyik nem sebhelyes, és ez örömömre szolgál.” Ha igaz lenne, hogy Isten azt szeretné, hogy azok, akiknek nincsenek sebhelyeik, az Ő kifejeződései legyenek, akkor miért mondott volna türelmesen és komolyan annyi mindent az ember szemszögéből, hogy visszavágjon az emberek elképzeléseinek? Miért törődne ezzel? Miért fáradozna feleslegesen egy ilyen dologgal? Így látható, hogy Isten megtestesülésének gyakorlati jelentése van, hogy nem „írná le” a testet, miután testté lett és befejezte az Ő munkáját. Miért mondják, hogy „az arany nem lehet tiszta és az ember nem lehet tökéletes”? Hogyan magyarázhatók ezek a szavak? Amikor Isten az ember lényegéről beszél, mit jelentenek a szavai? Pusztán emberi szemmel nézve a test képtelennek tűnik bármire is, vagy pedig túlságosan is hiányosnak. Isten szemében ez egyáltalán nem fontos – az emberek számára viszont óriási jelentőségű kérdés. Mintha teljesen képtelenek lennének ezt megoldani, mintha ezt személyesen egy mennyei testnek kellene kezelnie – hát nem emberi elképzelés ez? „Az emberek szemében én csak egy »kis csillag« vagyok, aki leszállt az égből; egy kis csillag az égben, és a mai földre érkezésemet Isten rendelte el. Ennek eredményeképpen az emberek több értelmezést találtak ki az »Én« és az »Isten« szavakra.” Mivel az emberek semmit sem érnek, miért tárja fel Isten az ő elképzeléseiket különböző perspektívákból? Talán ez is Isten bölcsessége? Nem nevetségesek-e az ilyen szavak? Ahogy Isten mondja: „Bár van egy hely, amelyet az emberek szívében létesítettem, ők nem igénylik, hogy ott tartózkodjak. Ehelyett arra várnak, hogy a szívükben lévő »Szent« hirtelen megérkezzen. Mivel az Én identitásom túl »alacsonyrendű«, nem felelek meg az emberek elvárásainak, és ezért kirekesztenek maguk közül.” Mivel az emberek „túl nagyra” becsülik Istent, sok minden „elérhetetlen” Isten számára, ami „nehéz helyzetbe” hozza Őt. Az emberek nem igazán tudják, hogy az, amire Istent kérik, hogy képes legyen, az az ő elképzelésük. Vajon nem ez a jelentése annak, hogy „az okos ember a saját találékonyságának áldozatává válhat”? Ez valóban az „általában okos, de ezúttal bolond” esete! A prédikációitokban azt kéritek, hogy az emberek szabaduljanak meg az elképzeléseik Istenétől, de vajon az elképzeléseitek Istene eltűnt-e? Hogyan lehet értelmezni Isten azon szavait, hogy „az emberrel szemben támasztott követelményeim egyáltalán nem nagyok”? Ennek nem az a célja, hogy az embereket negatívvá és szétszórttá tegye, hanem az, hogy Isten szavainak tiszta felfogását adja nekik – értitek? Vajon a megtestesült Isten valóban az az „»Én«, aki fenséges és hatalmas”, ahogyan azt az emberek képzelik?

Bár vannak olyanok, akik olvasták Isten minden szavát, és tudnak egy általános képet nyújtani azokról, de ki tud arról beszélni, hogy mi Isten végső célja? Ez az, ami hiányzik az emberiségből. Függetlenül attól, hogy Isten milyen nézőpontból beszél, az Ő átfogó célja az, hogy az emberek megismerjék a testet öltött Istent. Ha semmi emberi mivolt nem volna Benne – ha csak a mennyei Isten tulajdonságai lennének Benne –, akkor nem lenne szükség arra, hogy Isten ilyen sokat beszéljen. Azt lehet mondani, hogy ami az emberekből hiányzik, az első kézből származó anyagként szolgál, amely korrelál Isten szavaival. Ez azt jelenti, hogy ami az emberben megnyilvánul, az a háttere annak, amit Isten mond az emberek elképzeléseiről, és így az emberek Isten kijelentéseit szolgálják. Természetesen ennek alapja az, amit Isten mond az emberek elképzeléseiről – csak így mondhatjuk, hogy ez az elmélet és a valóság kombinációja; csak így lehet az embereket hatékonyabban rávenni arra, hogy komolyan vegyék önmaguk megismerését. Mi értelme lenne, ha a testet öltött Isten összeegyeztethető lenne az emberek elképzeléseivel, és ha Isten is tanúságot tenne Róla? Isten pontosan ezért dolgozik a negatív oldalról, és az emberek elképzeléseit használja fel arra, hogy rávilágítson az Ő nagy hatalmára. Hát nem ez Isten bölcsessége? Minden, amit Isten tesz mindenkiért, az jó – miért ne dicsérnénk hát ilyenkor? Ha a dolgok eljutnának egy bizonyos pontra, vagy ha eljönne a nap, vajon Péterhez hasonlóan te is képes lennél-e mélyről jövő imákat mondani a megpróbáltatások közepette? Csak ha Péterhez hasonlóan képes vagy Istent dicsérni akkor is, amikor a Sátán kezében vagy, akkor válik valóságossá, hogy igazán mit jelent „a Sátán rabságából való kiszabadulás, a test legyőzése és a Sátán legyőzése”. Hát ez nem egy sokkal reálisabb bizonyságtétel Istenről? Csakis ez az a hatás, amelyet „a cselekvésre megjelenő isteni mivolt és az emberben működő hétszeresen felerősödött Lélek” ér el, és ugyanígy szintén ez az a hatás, amelyet „a testből kiáramló Lélek” ér el. Vajon az ilyen cselekedetek nem valódiak? Korábban figyeltél a valóságra, de van-e ma valódi ismereted a valóságról? „Az emberrel szemben támasztott követelményeim egyáltalán nem nagyok, az emberek mégis másként gondolkodnak. Így »alázatuk« minden mozdulatukban megmutatkozik. Mindig hajlamosak arra, hogy Előttem járjanak, utat mutatva Nekem, mélységesen félve attól, hogy eltévedek, rettegve attól, hogy a hegyek mélyén lévő ősi erdőkbe tévedek. Ennek eredményeként az emberek mindig előre vezettek Engem, nagyon félve attól, hogy a tömlöcbe fogok besétálni.” Milyen ismeretekkel rendelkeztek ezekről az egyszerű szavakról – valóban képesek vagytok felfogni Isten szavainak gyökereit bennük? Figyeltetek-e arra, hogy Isten mely elképzeléseitekről szólt ilyen szavakat? Naponta ráirányítod-e a figyelmedet erre a kulcsfontosságú pontra? A következő rész egyik mondatában, amely szorosan ezután következik, Isten ezt mondja: „Az emberek azonban nem ismerik a szándékaimat, és folyton imádkoznak Hozzám dolgokért, mintha az, amivel megajándékoztam őket, képtelen lenne kielégíteni igényeiket, mintha a kereslet meghaladná a kínálatot.” Ebben a mondatban látható, hogy milyen elképzelések vannak bennetek. Isten nem emlékszik arra, és nem kutatja, hogy mit tettetek az elmúlt időkben, ezért ne gondoljatok többé a múlt dolgaira. Sokkal fontosabb az, hogy képesek vagytok-e megteremteni „Péter szellemét a végső időkben” a jövő útján – megvan-e bennetek a hit, hogy ezt elérjétek? Amit Isten kér az embertől, az nem más, mint Péter utánzása, hogy az emberek végül olyan utat kovácsoljanak, amely szégyent hoz a nagy vörös sárkányra. Ezért mondja Isten: „Csak abban reménykedem, hogy az emberekben megvan az elhatározás, hogy együttműködjenek Velem. Nem azt kérem, hogy finom ételt főzzenek Nekem, vagy hogy rendezzenek be számomra egy olyan helyet, ahol le tudom hajtani a fejem [...]”. A világban arra kérik az embereket, hogy hozzák be a kilencvenes évekbe „Lei Feng szellemét”, de Isten házában Isten azt kéri, hogy teremtsétek meg „Péter egyedi stílusát”. Értitek-e Isten szándékát? Képesek vagytok-e valóban erre törekedni?

„Én a világegyetemek fölött mozgok, és ahogy sétálok, az egész világegyetem népét figyelem. A földi emberek tömegei között soha nem volt még olyan, aki alkalmas lett volna a munkámra, vagy aki igazán szeretett volna Engem. Ezért ebben a pillanatban megdöbbenve sóhajtok fel, és az emberek azonnal szétszélednek, hogy többé ne gyűljenek össze, mélységesen félve attól, hogy »mindnyájukat egyetlen hálóba fogom«.” A legtöbb ember számára talán nagyon nehezen érthetőek ezek a szavak. Azt kérdezik, hogy Isten miért nem kér sokat az embertől, mégis megdöbbenve sóhajtoznak, mert senki sincs, aki alkalmas lenne az Ő munkájára. Van-e itt valami ellentmondás? Szó szerint véve igen, de a valóságban nincs ellentmondás. Talán még emlékszel arra, amikor Isten azt mondta: „Minden szavam olyan hatást vált ki, amilyet akarok.” Amikor Isten testben cselekszik, az emberek odafigyelnek minden cselekedetére, hogy lássák, pontosan mit fog tenni. Amikor Isten a szellemi birodalomban végzi a Sátán ellen irányuló új munkáját, akkor, úgymond, mindenféle elképzelések keletkeznek a földi emberek között a testben lévő Isten miatt. Amikor Isten megdöbbenve felsóhajt – vagyis amikor az ember minden elképzeléséről beszél –, az emberek mindent megtesznek, hogy foglalkozzanak ezekkel, még olyanok is vannak, akik reménytelennek hiszik magukat, mert Isten azt mondja, hogy mindazok, akiknek elképzeléseik vannak Róla, azok az Ő ellenségei – így hát hogy is ne „szélednének szét” emiatt az emberek? Különösen ma, amikor megérkezett a fenyítés, az emberek még jobban félnek attól, hogy Isten eltörli őket. Azt hiszik, hogy a fenyítés után Isten „mindnyájukat egyetlen hálóba fogja”. Pedig a tények nem így állnak. Ahogy Isten mondja: „Nem akarom az embereket »fogva tartani« fenyítésem közepette úgy, hogy soha ne tudjanak elmenekülni. Mivel irányításomból hiányoznak az emberi tettek, nem lehetséges, hogy munkámat sikeresen befejezzem, ami megakadályozza, hogy munkám eredményesen haladjon.” Isten szándéka nem az, hogy munkája véget érjen, amint minden ember a halálba lesz küldve – ennek mi értelme lenne? Azáltal hogy Isten az emberekben munkálkodik és megfenyíti őket, nyilvánvalóvá fogja tenni az Ő cselekedeteit rajtuk keresztül. Mivel az emberek soha nem fogták fel, hogy Isten szavainak hangnemében már ott van a fenyítés, ezért ez soha nem jutott el a tudatukig. Az emberek képtelenek kifejezni elhatározásukat, így Isten semmit sem tud mondani a Sátán előtt, ez pedig akadályozza Isten munkájának előrehaladását. Így Isten azt mondja: „Egyszer meghívtam az embert vendégségbe a házamba, ő azonban ide-oda futkosott a hívásaim miatt – mintha nem is vendégségbe hívtam volna, hanem a kivégzőhelyre vittem volna. Így az Én házam üresen maradt, mert az ember mindig került Engem, és mindig óvakodott Tőlem. Így nem maradtak eszközeim, hogy munkám egy részét véghez vigyem.” Isten az emberek munkájában elkövetett hibák miatt fogalmazza meg egyértelműen az emberrel szemben támasztott követelményeit. Továbbá azért tesz hozzá Isten további kijelentéseket, mert az emberek nem teljesítik a munkának ezt a lépcsőfokát – pontosan ez a „munkának egy másik része az emberen”, amiről Isten beszél. Nem fogok azonban hosszasan beszélni arról, hogy „mindnyájukat egyetlen hálóba fogom”, amiről Isten beszél, mert ennek kevés köze van a mai munkához. Természetesen az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című könyvben Isten sok szava foglalkozik az emberrel – de az embereknek meg kell érteniük Isten szándékait; függetlenül attól, hogy mit mond, az Ő szándékai mindig jók. Elmondható, hogy mivel Isten szavainak eszközei oly sokfélék, az emberek nem száz százalékig biztosak Isten szavaiban, ezért úgy vélik, hogy Isten szavainak nagy része az Ő munkájának szükségszerűségei miatt hangzik el, és nem sok valóságos dolgot tartalmaz. Ez összezavarja őket, és a saját gondolataik nyomasztják őket – mert az ő elképzeléseik szerint Isten annyira bölcs és teljesen elérhetetlen számukra, hogy olyan, mintha semmit sem tudnának, és fogalmuk sem lenne arról, hogyan kell Isten szavait enni. Az emberek Isten szavait elvonttá és bonyolulttá teszik – ahogy Isten mondja: „az emberek mindig fűszerezni akarják szavaimat”. Mivel az elképzeléseik túl bonyolultak, és Isten számára „alig megközelíthetőek”, Isten szavainak egy részét az emberek korlátozzák, így nem hagynak neki más választást, minthogy egyenesen beszéljen. Mivel az emberek igényei „túl magasak”, és mivel a képzeletük túl gazdag – mintha képesek lennének átlépni a szellemi birodalomba, hogy lássák a Sátán tetteit –, ez csökkentette Isten szavait, mert minél többet mond Isten, az emberek arca annál melankolikusabbá válik. Miért nem tudnak egyszerűen engedelmeskedni, ahelyett, hogy a saját végükön töprengenének? Hol van ennek a haszna?