Néhány embernek lehet egy kis rálátása Isten szavaira, de egyikük sem bízik az érzéseiben; mélyen félnek attól, hogy negativitásba zuhannak. Így mindig is az öröm és a bánat váltakozott bennük. Joggal mondhatjuk, hogy minden ember élete tele van szomorúsággal; hogy ezt egy lépéssel tovább vigyük, minden ember mindennapi életében van finomítás, mégis elmondhatom, hogy senki sem nyer feloldozást mindennap a lelkében, és olyan ez, mintha három nagy hegy nehezedne a fejére. Egyikük élete sem boldog és örömteli egész nap – és még amikor egy kicsit boldogok is, egyszerűen csak a látszatot próbálják fenntartani. A szívükben az emberek mindig érzik, hogy valami befejezetlen. Így nem állhatatosak a szívükben; így élve a dolgok üresnek és igazságtalannak tűnnek, és ha az Istenbe vetett hitről van szó, elfoglaltak és kevés az idejük, vagy pedig nincs idejük Isten szavait enni és inni, vagy nem tudják, hogy hogyan kell Isten szavait megfelelően enni és inni. Egyikük sem nyugodt, világos és állhatatos a szívében. Mintha mindig is borús égbolt alatt éltek volna, mintha oxigén nélküli térben élnének, és ez vezetett a zűrzavarhoz az életükben. Isten mindig egyenesen beszél az emberek gyengeségeiről, mindig az Achilles-sarkuknál csap le rájuk – nem láttad tisztán, hogy milyen hangnemben beszélt mindvégig? Isten soha nem adott lehetőséget az embereknek a bűnbánatra, és minden embert arra kényszerít, hogy a „holdon” éljen oxigén nélkül. A kezdetektől napjainkig Isten szavai látszólag feltárták az ember természetét, de mégsem látja senki tisztán ezeknek a szavaknak a lényegét. Úgy tűnik, hogy az ember lényegének leleplezésével az emberek megismerik önmagukat, és ezáltal megismerik Istent is, de lényegében nem ez az út. Isten szavainak hangvétele és nagyobb mélysége egyértelmű különbséget mutat Isten és az ember között. Érzéseikben ez öntudatlanul elhiteti az emberekkel, hogy Isten elérhetetlen és megközelíthetetlen; Isten mindent nyilvánosságra hoz, és úgy tűnik, hogy senki sem képes visszaállítani Isten és ember kapcsolatát a régi állapotba. Nem nehéz belátni, hogy Isten minden kijelentésének az a célja, hogy szavakat használjon minden ember „megdöntésére”, és ezzel befejezze az Ő munkáját. Ezek Isten munkájának lépései. Mégsem ezt hiszik az emberek az elméjükben. Azt hiszik, hogy Isten munkája közeledik a csúcspontjához, hogy közeledik legszembetűnőbb hatásához, hogy legyőzze a nagy vörös sárkányt, vagyis felvirágoztassa a gyülekezeteket úgy, hogy senkinek ne legyenek elképzelései a megtestesült Istenről, illetve mindenki ismerje Istent. Olvassuk el azonban, mit mond Isten: „Az emberek tudatában Isten az Isten, és nem könnyű Vele kapcsolatot teremteni, míg az ember az ember, és nem szabadna egykönnyen elzüllenie. [...] Ennek eredményeként mindig alázatosak és türelmesek Előttem; képtelenek Velem összeegyeztethetők lenni, mert túl sok elképzelésük van.” Ebből látható, hogy függetlenül attól, hogy mit mond Isten vagy mit tesz az ember, az emberek teljesen képtelenek Isten megismerésére; a lényegük által betöltött szerep miatt, bármi legyen is, végső soron képtelenek ismerni Istent. Így Isten munkája véget ér, amikor az emberek a pokol fiainak tekintik magukat. Ahhoz, hogy lezárja az Ő teljes irányítását, nincs szükség arra, hogy Isten rászabadítsa haragját az emberekre, vagy közvetlenül elítélje őket, vagy végső soron halálra ítélje őket. Csupán a Maga ütemében csevegésbe bocsátkozik, mintha művének befejezése mellékes lenne, olyasmi, amit szabadidejében, a legkisebb erőfeszítés nélkül valósít meg. Kívülről úgy tűnik, hogy Isten munkája valamennyire sürgős – Isten azonban nem tett és nem is tesz mást, csak beszél. A gyülekezetek között végzett munka nem olyan nagyszabású, mint a régi időkben: Isten nem ad hozzá embereket, nem űzi el őket, és nem fedi fel őket – az ilyen munka túlságosan triviális. Úgy tűnik, mintha Istennek nem lenne kedve ilyen munkát végezni. Csak egy keveset mond abból, amit kellene, aztán megfordul, és nyomtalanul eltűnik – ami természetesen az Ő kijelentései befejezésének jelenete. És amikor elérkezik ez a pillanat, minden ember felébred szendergéséből. Az emberiség évezredek óta letargikus szendergésben van, végig bódulatban volt. És sok éven át az emberek ide-oda rohangáltak álmaikban, és még fel is kiáltanak álmukban, képtelenek beszélni a szívükben rejlő igazságtalanságról. Így „egy kis melankóliát éreznek a szívükben” – de amikor felébrednek, felfedezik a valódi tényeket, és felkiáltanak: „Szóval ez történik!” Ezért hangzpttal el ezek a szavak: „Ma a legtöbb ember még mélyen alszik. Csak amikor megszólal a királyság himnusza, akkor nyitják ki álmos szemüket, és egy kis melankóliát éreznek a szívükben.”

Soha senkinek a lelke nem volt felszabadult, soha senkinek a lelke nem volt gondtalan és boldog. Amikor Isten munkája teljesen befejeződik, az emberek lelke felszabadul, mert mindenki fajtája szerint lesz osztályozva, és így mindnyájan szilárdak lesznek a szívükben. Ez olyan, mint amikor az emberek valamilyen távoli utazásra mennek, és a szívük rendíthetetlenné válik, amikor hazatérnek. Hazaérve az emberek többé nem érzik üresnek és igazságtalannak a világot, hanem békében élnek otthonukban. Ilyenek lesznek a körülmények az egész emberiség körében. Így Isten azt mondja, hogy „az emberek soha nem tudták kiszabadítani magukat a Sátán rabságából”. Senki sem képes kiszabadítani magát ebből az állapotból, amíg hús-vér testben van. Pillanatnyilag tegyük félre, amit Isten mond az ember különféle aktuális állapotairól, és beszéljünk csak azokról a rejtélyekről, amelyeket Istennek még fel kell fednie az ember számára. „Számtalanszor néztek Rám gúnyos szemekkel az emberek, mintha testemet tövisek borították volna, és utálatos lenne számukra, és ezért az emberek irtóznak Tőlem, és azt hiszik, hogy értéktelen vagyok.” Ezzel szemben lényegében az ember valódi énje Isten szavaiban tárul fel: az embert tollak borítják, nincs benne semmi tetszetős, és így Isten ember iránti gyűlölete növekszik, mert az ember nem más, mint egy tüskékkel borított sündisznó, akiben semmi csodálatra méltó sincs. Felületesen úgy tűnik, hogy ezek a szavak az ember Istennel kapcsolatos elképzeléseit írják le – de a valóságban Isten az ő képe alapján fest az emberről egy képet. Ezek a szavak Isten leírása az emberről, és olyan, mintha Isten fixálót fújt volna az ember képére; így az ember képe magasan áll a világegyetemben, és még az embereket is megdöbbenti. Attól fogva, hogy elkezdett beszélni, Isten felsorakoztatta erőit az emberrel vívott nagy csatára. Olyan Ő, mint egy egyetemi algebraprofesszor, aki elmagyarázza a tényeket az ember számára, és amit az Általa felsorolt tények bizonyítanak – a bizonyítékok és az ellenbizonyítékok –, az minden embert teljesen meggyőz. Isten minden szavának ez a célja, és ezért veti Isten ezeket a rejtélyes szavakat lezseren az ember elé: „összességében Én végképp értéktelen vagyok az ember szívében, egy nélkülözhető háztartási cikk vagyok”. E szavak elolvasása után az emberek kénytelenek elmondani egy imát a szívükben, és megismerik Isten iránti adósságukat, ami miatt elítélik önmagukat, elhiszik, hogy az embernek meg kell halnia, és nincs semmi értéke. Isten azt mondja: „és ennek köszönhető, hogy abban a helyzetben találom Magam, amiben ma vagyok”, ami, ha a mai aktuális körülményekhez kapcsolják, arra készteti az embereket, hogy elítéljék magukat. Ez nem tény? Ha arra késztetnének, hogy megismerd önmagad, akkor jöhetnének-e olyan szavak a szádból, mint ezek: „Valóban meg kellene halnom!”? Ilyenek az ember valódi körülményei, és nem érdemes túl sokat gondolkodni ezen – ez csak egy találó példa.

Bizonyos értelemben, amikor Isten az ember bocsánatáért és hosszútűréséért könyörög, az emberek látják, hogy Isten gúnyolódik velük, másrészt pedig saját lázadó mivoltukat is nézik – csak arra várnak, hogy Isten a lehető legtöbbet megtegye az emberért. Emellett, ha már az emberek elképzeléseiről beszélünk, Isten azt mondja, hogy nem jártas a világi ügyekre vonatkozó filozófiában vagy az ember nyelvében. Így ez egyrészt arra készteti az embereket, hogy ezeket a szavakat a gyakorlati Istenhez hasonlítsák, másrészt pedig Isten szándékát látják szavaiban – Isten kigúnyolja őket, mert értik, hogy Isten felfedi az ember valódi arcát, és valójában nem Isten valódi körülményeiről beszél az embereknek. Isten szavainak eredendő jelentése tele van gúnnyal, szarkazmussal, csúfolódással és az ember iránti gyűlölettel. Mintha az ember mindazzal, amit tesz, kiforgatná a törvényt és vesztegetést fogadna el; az emberek szajhák, és amikor Isten szóra nyitja a száját, remegnek a rémülettől, mélységesen félve attól, hogy a róluk szóló igazság alaposan fel lesz fedve, és így túlságosan szégyellik magukat, hogy bárkivel is szembenézzenek. De a tények tények. Isten nem hagyja abba kijelentéseit az ember „bűnbánata” miatt; minél kimondhatatlanabbul szégyenkeznek és szavakkal kifejezhetetlenül zavarban vannak az emberek, Isten annál inkább az arcukra szegezi égő tekintetét. A szájából elhangzó szavak kiterítik az asztalra az ember minden csúnya tettét – ez igazságos és elfogulatlan, ezt hívják Qingtiannak^[a], ez a nép legfelsőbb bíróságának ítélete. Így, amikor az emberek olvassák Isten szavait, hirtelen szívroham éri őket, megemelkedik a vérnyomásuk, olyan, mintha szívkoszorúér-betegségben szenvednének, mintha egy agyvérzés visszaküldené őket a nyugati paradicsomba, hogy találkozzanak az őseikkel – ez a reakció, amikor Isten szavait olvassák. Az embert az évekig tartó kemény munka teszi beteggé, kívül-belül beteg, mindene beteg, a szívétől az erekig, a vastagbélig, a vékonybélig, a gyomorig, a tüdőig, a vesékig stb. Semmi sem egészséges az egész testében. Így Isten munkája nem az ember számára elérhetetlen szintre jut el, hanem önmaguk megismerésére készteti az embereket. Mivel az ember testét vírusok sújtják, és mivel megöregedett, közeledik halálának napja, és nincs visszaút. De ez csak egy része a történetnek; a belső jelentést még fel kell fedni, mert az ember betegségének forrását keressük. Valójában az az idő, amikor Isten munkájának összessége befejeződik, nem az az idő, amikor az Ő földi munkája befejeződik, mert amikor ez a munkalépés befejeződik, nem lesz mód a jövő munkájának végrehajtására a hús-vér testben, és Isten Lelkére lesz szükség a teljesítéséhez. Így tehát Isten azt mondja: „Amikor hivatalosan kinyitom a tekercset, akkor az emberek az egész világegyetemben meg vannak fenyítve, amikor az Én munkám eléri csúcspontját, akkor az emberek szerte a világon próbatételeknek vannak kitéve.” Az az idő, amikor a hús-vér testben végzett munka befejeződik, nem az, amikor Isten munkája eléri a csúcspontját – ennek az időnek a csúcspontja csupán az ebben a szakaszban végzett munkára utal, és nem a teljes irányítási terv csúcspontja. Tehát Isten követelményei az emberrel szemben nem magasak. Csupán azt kéri, hogy az emberek ismerjék meg önmagukat, ezzel szolgálva a munka következő lépcsőfokát, amelyben Isten szándékai megvalósulnak. Ahogy Isten munkája változik, az emberek „munkaegysége” is változik. A mai nap Isten földi munkájának a szakasza, ezért az alsó szinten kell dolgozniuk. A jövőben szükség lesz a nemzet igazgatására, így át lesznek helyezve a „Központi Bizottságba”. Ha külföldre látogatnak, akkor a tengerentúli utazással kapcsolatos eljárásokkal kell foglalkozniuk. Ilyenkor a tengerentúlon lesznek, távol hazájuktól – de ez is Isten munkájának követelményei miatt lesz. Ahogy az emberek mondták: „Életünket adjuk Istenért, ha szükséges” – vajon nem ez az az út, amelyen a jövőben járni kell? Ki élvezett már ilyen életet? Az ember mindenfelé utazhat, ellátogathat a tengerentúlra, útmutatást nyújthat vidéken, beolvadhat az egyszerű emberek közé, és magas szintű szervezetek tagjaival is beszélhet a nemzet fontos dolgairól; és ha szükséges, személyesen is megízlelheti a pokolbeli életet, ami után visszatérhet, és még mindig élvezheti a mennyei áldásokat – vajon nem az ember áldásai ezek? Ki hasonlított valaha Istenhez? Ki utazott már be minden nemzetet? Valójában az emberek képesek lennének megérteni egy keveset Isten bizonyos szavaiból mindenféle útmutatás vagy magyarázat nélkül is – csakhogy nincs hitük önmagukban, és ez az, ami miatt Isten munkája a mai napig elhúzódott. Mivel az emberek túl sok mindenben szenvednek hiányt – ahogy Isten mondta, „nincs semmijük” –, a mai munka óriási nehézségek elé állítja őket; mi több, gyengeségük természetesen korlátozta Isten száját – és nem éppen ezek a dolgok akadályozzák Isten munkáját? Ezt még mindig nem látod? Mindennek, amit Isten mond, rejtett értelme van. Amikor Isten beszél, megragadja a szóban forgó kérdést, és mint egy tanmese, minden szava, amit kimond, mély üzenetet tartalmaz. Ezek az egyszerű szavak mély jelentéssel bírnak, és így fontos kérdéseket magyaráznak meg – vajon nem ebben a legjobbak Isten szavai? Tudod ezt?

Lábjegyzet:

a. Qingtian: Ezt a kifejezést a kínai császárkorban egy igazságos bíróra használták.