Az emberek képzeletében Isten Isten, az emberek pedig emberek. Isten nem beszéli az emberek nyelvét, és ők sem beszélik Isten nyelvét. Az, hogy eleget tegyen az emberek Vele szemben támasztott igényeinek, Isten számára gyerekjáték, míg Istennek az emberrel szemben támasztott követelményei elérhetetlenek és elképzelhetetlenek az emberek számára. Az igazság azonban épp ennek ellenkezője: Isten mindössze „0,1” százalékot kér az emberből. Ez nem csupán megdöbbenti az embereket, hanem rendkívül meg is zavarja őket, mintha teljesen irányt tévesztettek volna. Csakis Isten megvilágosításának és kegyelmének köszönhető, hogy az emberek némi tudást szereztek Isten akaratáról. Március 1-jén azonban ismét mindenki összezavarodott és a fejét vakarta; Isten azt kérte, hogy népe olyan legyen, mint a csillogó hó, ne pedig olyan, mint a sodródó felhők. Mire utal tehát ez a „hó”? És mit jelentenek a „sodródó felhők”? Ezen a ponton Isten szándékosan nem árul el semmit e szavak mélyebb jelentéséről. Ez zavarba ejti az embereket és így növeli hitüket, miközben a tudást keresik – ugyanis ez nem más, mint egy Isten népével szemben támasztott különleges követelmény; ezért az emberek azon kapják magukat, hogy akaratlanul is több időt töltenek e kifürkészhetetlen szavak fontolgatásával. Következésképpen különféle ötletek sarjadnak az eszükben, szemük előtt kósza hópelyhek villódznak, és elméjükben azonnal az égen sodródó felhők tűnnek fel. Miért kéri Isten azt, hogy népe olyan legyen, mint a hó, ne pedig olyan, mint a sodródó felhők? Mi ennek a valódi értelme? Konkrétan mire utalnak ezek a szavak? A „hótól” nem csupán szép lesz a természet, hanem a termőföldnek is jó; alkalmas a baktériumok elpusztítására. Egy sűrű hóesést követően a tündöklő hó az összes baktériumot belepi, és az egész terület azonnal megtelik élettel. Hasonlóképpen, Isten népének nem csak ismernie kell a megtestesült Istent, hanem fegyelmeznie is kell magát Isten megtestesülésének ténye alapján; ezáltal fogják megélni a normális emberi mivoltot. Így szépíti meg a hó a természetet; végül Isten népének érettsége véget vet a nagy vörös sárkánynak, megalapítja Isten országát a földön, valamint terjeszti és dicsőíti Isten szent nevét, hogy az egész földi királyság megteljen Isten igazságával, csillogjon az Ő fényességétől és ragyogjon az Ő dicsfényétől. Mindenütt a béke és az elégedettség, a boldogság és a megelégedettség, valamint a folyamatosan megújuló szépség jelenetei lesznek. A jelenleg létező különféle ragályok – a romlott sátáni hajlamok, mint például az igazságtalanság, a gazság és az álnokság, a gonosz vágyak és hasonlók – mind megsemmisülnek, és így az ég és a föld egyaránt megújul. Ezt jelenti valójában a „sűrű hóesés után”. Azok, akik olyanok, mint a sodródó felhők, az afféle emberekhez hasonlóak, akik az Isten által említett csordát követik; ha a Sátán kísértései vagy Isten próbatételei érik őket, azonnal tovasodródnak, nem léteznek többé. Anyagukból sem marad meg semmi, hiszen már rég eltűntek. Ha az emberek olyanok, mint a sodródó felhők, akkor nemcsak arra képtelenek, hogy megéljék Isten képmását, hanem a nevére is szégyent hoznak, ugyanis az ilyen embereket az a veszély fenyegeti, hogy bármikor és bárhol elragadja őket a Sátán, aki táplálékként fogyasztja őket – és amikor a Sátán foglyul ejti őket, elárulják majd Istent és a Sátánt szolgálják. Ez egyértelműen szégyent hoz Isten nevére, és ez az, amit Isten a legjobban nehezményez; az ilyen emberek Isten ellenségei. Így tehát hiányzik belőlük a normális emberi lényeg, és nincs semmilyen gyakorlati értékük. Emiatt van az, hogy Isten efféle követelményeket támaszt a népével szemben. Miután azonban valamit megértettek ezekből a szavakból, az emberek tanácstalanok a következő lépést illetően, ugyanis Isten szavainak témája Magára Istenre fordult, ami nehéz helyzetbe hozza őket: „Mivel a szent földről származom, nem olyan vagyok, mint a lótusz, amelynek csak neve van, de lényege nincs, ugyanis a mocsárból származik, nem pedig a szent földről.” Miért írja le Isten a Saját születését, miután a népével szemben támasztott követelményeiről beszélt? Lehetséges-e, hogy van összefüggés a kettő között? Bizony, egy eredendő kapcsolat van közöttük; ha nem lenne, Isten nem mondaná ezt az embereknek. A zöld levelek között a lótusz ide-oda ringatózik a lágy szellőben. Tetszetős a szemnek és nagy becsben tartják. Az emberek egyszerűen nem tudnak betelni vele, és alig várják, hogy ússzanak a vízben, hogy leszedhessenek egy lótuszvirágot, és közelebbről is megnézhessék. Isten azonban azt mondja, hogy a lótusz a mocsárból származik, és csak neve van, de lényege nincs; úgy tűnik, Isten nem tulajdonít jelentőséget a lótuszoknak, és szavaiból nyilvánvalóvá válik, hogy bizonyos utálattal viseltetik irántuk. Az idők során sokan dicsérték áradozva a lótuszokat, mert azok tisztán emelkednek ki a mocsokból, sőt, úgy tűnik, még azt is sugallják, hogy a lótuszok páratlanok és leírhatatlanul csodálatosak. Isten szemében azonban a lótuszok értéktelenek – és pontosan ez a különbség Isten és az emberek között. Látható tehát, hogy Isten és az emberek közötti különbség oly hatalmas, mint az égbolt és a föld alapja közötti távolság. Mivel a lótusz a mocsárból származik, a tápanyagok, amelyekre szüksége van, szintén mind onnan származnak. Egyszerűen arról van szó, hogy a lótusz képes álcázni magát és így szemet gyönyörködtető látványt nyújtani. Sokan csak a lótusz gyönyörű külsejét látják, azt azonban senki sem veszi észre, hogy a benne rejlő élet mocskos és tisztátalan. Így aztán Isten azt mondja, hogy csak neve van, de lényege nincs – ami teljesen helytálló és igaz. Vajon nem pontosan ilyen-e ma Isten népe? Alávetettségük Istennek és a Belé vetett hitük felszínes csupán. Isten előtt hízelegnek és parádéznak, hogy Ő elégedett legyen velük; belül azonban tömve vannak romlott, sátáni természettel, és hasuk tisztátalanságoktól duzzad. Ezért tesz fel Isten kérdéseket az embereknek, érdeklődvén, hogy Isten iránti hűségük tisztátalanságokkal szennyezett-e vagy pedig makulátlan és őszinte. Szolgálattevőként sok ember dicsérte Istent fennhangon, de szívében átkozta Őt. Szavaikkal alávetették magukat Istennek, ám a szívükben nem engedelmeskedtek Neki. Szájuk negatív szavakat szólt, szívükben pedig ellenállást tápláltak Istennel szemben. Még olyanok is voltak, akiknek a cselekedeteit összehangoltság jellemezte: szájukat trágárságok hagyták el és kezükkel mutogattak, teljesen kicsapongva, a nagy vörös sárkány valódi arcát élénken és élethűen kifejezve. Az ilyen emberek tényleg megérdemlik, hogy a nagy vörös sárkány ivadékának nevezzék őket. Ma azonban a hűséges szolgálattevők helyén állnak, és úgy tesznek, mintha Isten hűséges emberei lennének – milyen szégyentelenek! Ez azonban nem csoda; a mocsárból származnak, így nem tehetnek mást, mint hogy megmutatják valódi arcukat. Mivel Isten szent és tiszta, valódi és valóságos, teste a Lélektől származik. Ez határozott és kétségbevonhatatlan. Nemcsak a Maga Isten melletti tanúságtételre való képesség, hanem az a képesség, hogy teljesen Isten akarata teljesítésének szentelje Magát: ezek képviselik Isten lényegének egyik oldalát. Az, hogy a test egy képmással bíró Lélektől származik, azt jelenti, hogy a test, amelybe a Lélek öltözködik, lényegileg különbözik az emberek testétől, és ez a különbség elsősorban a lelkükben rejlik. Amire a „képmással bíró Lélek” utal, az az, hogy a normális emberi mivoltba burkolózás eredményeképp hogyan tud az isteni mivolt normálisan munkálkodni belülről. Ez a legkevésbé sem természetfeletti, és nem korlátozza az emberi mivolt. A „Lélek képmása” a teljes isteni mivoltra utal, és nem korlátozza az emberi mivolt. Ily módon Isten eredendő természete és valódi képmása teljességgel megélhető a megtestesült testben, ami nem csupán normális és stabil, hanem fenséggel és haraggal is bír. Az első megtestesült test csak azt az Istent mutathatta meg, akit az emberek el tudtak képzelni; vagyis Ő csak jeleket és csodákat tudott tenni és próféciákat mondani. Így aztán nem élte meg teljességében Isten valóságát, és nem volt a képmással bíró Lélek megtestesülése; Ő csak az isteni mivolt közvetlen megjelenése volt. Sőt, mivel túllépett a normális emberi mivolton, nem nevezték Magának a teljes gyakorlati Istennek, de volt Benne valamennyi a homályos mennyei Istenből; Ő az emberek elképzeléseinek Istene volt. Ez a lényegi különbség a két megtestesülés között.

Isten a világegyetem legmagasabb pontjáról figyeli az emberiség minden mozdulatát és mindazt, amit az emberek mondanak és tesznek. Még a legbensőbb gondolataikat is kirstálytisztán figyeli, sosem tévesztve szem elől őket; ily módon szavai közvetlenül az emberek szívébe hasítanak, minden gondolatukra lecsapnak, Isten szavai pedig okosak és tévedéstől mentesek. „Bár az emberek »ismerik« a Lelkemet, mégis megsértik azt. Szavaim minden ember csúnya arcát leleplezik, legbensőbb gondolataikkal együtt, és mindenkit arra késztetnek a földön, hogy összeroskadjon a vizsgálódásom közepette.” Ebből nyilvánvaló, hogy bár Isten követelményei az emberiséggel szemben nem túl szigorúak, az emberek mégsem képesek elviselni Isten Lelkének vizsgálódását. „Azonban annak ellenére, hogy összeroskadnak, szívük nem mer messzire kóborolni Tőlem. A teremtés tárgyai között ki nem szeret meg Engem tetteim eredményeképp?” Ez még inkább jelzi Isten teljes bölcsességét és mindenhatóságát, és így feltárja mindazt, amit Isten népe gondolt, amikor a szolgálattevők helyzetében volt: a kudarccal végződött „ügyletet” követően a fejükben lévő „százezrek” vagy „milliók” semmivé lettek. Isten adminisztratív rendeletei és Isten fensége, valamint haragja miatt azonban – bár szomorúan lógatták fejüket – továbbra is negatív gondolkodásmóddal szolgálták Istent, és minden múltbéli gyakorlatuk üres beszéddé vált, és teljesen feledésbe merült. Hogy szórakoztassák magukat, hogy elüssék vagy tétlenül múlassák az időt, inkább tetszés szerint csináltak olyan dolgokat, amelyek boldoggá tették őket és mindenki mást... Ez folyt valójában az emberek között. Így aztán Isten megnyílik az emberiség előtt, és azt mondja: „Ki nem sóvárog Utánam szavaim folyományaképp? Kiben nem ébred fel a ragaszkodás érzése szeretetem eredményeképp?” Őszintén szólva, az emberek mind hajlandóak elfogadni Isten szavait, és nincs köztük egyetlen sem, aki ne szeretné olvasni Isten szavait; csak éppen képtelenek Isten szavait a gyakorlatba ültetni, mivel a természetük akadályozza őket. Miután elolvasták Isten szavait, sokan nem bírják elviselni, hogy elszakadjanak tőlük, és felszínre tör bennük az Isten iránti szeretetük. Így Isten ismét megátkozza a Sátánt, újra leleplezve annak csúf arcát. „Ez a korszak, amelyben a Sátán tombol és vadul önkényeskedik” egyben az a korszak is, amikor Isten megkezdi hivatalos nagy munkáját a földön. Ezután kezd a világ megsemmisítésének munkájához. Más szóval, minél nagyobb a Sátán ámokfutása, annál korábban érkezik el Isten napja. Tehát minél többet beszél Isten a Sátán féktelenségéről, annál közelebb kerül a nap, amelyen Isten megsemmisíti a világot. Ez Isten kiáltványa a Sátánnak.

Miért mondta Isten ismételten: „[...] ráadásul a hátam mögött folytatják azokat a »dicséretes« piszkos ügyleteket. Azt hiszed, hogy a test, amelybe Magamat öltöztetem, semmit sem tud a cselekedeteidről, a viselkedésedről és a szavaidról?” Nem csupán egyszer-kétszer szólt ilyen szavakat. Vajon miért? Ha Isten egyszer már megvigasztalta az embereket, és azok tudatában vannak annak, hogy Isten bánkódik az emberiségért, akkor könnyedén megfeledkeznek a múltról, amint tovább küzdenek. Mindazonáltal Isten a legkevésbé sem elnéző az emberekkel szemben, továbbra is célba veszi a gondolataikat. Így újra és újra felszólítja az embereket, hogy ismerjék meg önmagukat, hogy hagyjanak fel a kicsapongással, ne vegyenek részt többé efféle dicséretes piszkos ügyletekben, és soha többé ne csapják be a megtestesült Istent. Bár az emberek természete nem változik, mégis hasznos néhányszor emlékeztetni őket. Ezután Isten emberi nézőpontból beszél, hogy feltárja a szívükben lévő rejtélyeket: „Sok éven át viseltem a szelet és az esőt, és hasonlóképp megtapasztaltam az emberi világ keserűségét is; ugyanakkor alaposabban megfontolva, nincs annyi szenvedés, ami miatt a hús-vér emberiség elveszítené a Belém vetett reményt, még kevésbé képes bármely édesség arra késztetni a testben élő embereket, hogy hideggé, csüggedtté vagy elutasítóvá váljanak Velem szemben. Vajon a szeretetük Irántam valóban a szenvedés vagy az édesség hiányára korlátozódik?” „A nap alatt minden üres” – ezeknek a szavaknak valóban van egy belső jelentése. Isten tehát azt mondja, hogy semmi sem késztetheti arra az embereket, hogy elveszítsék a Belé vetett reményt vagy hogy elhidegüljenek Iránta. Ha az emberek nem szeretik Istent, akkor akár halottak is lehetnek; ha nem szeretik Istent, akkor a szenvedésük hiábavaló, az általuk élvezett boldogság pedig üres és a bűneikhez adódik hozzá. Mivel egyetlen ember sem szereti igazán Istent, Ő azt mondja: „Vajon a szeretetük Irántam valóban a szenvedés vagy az édesség hiányára korlátozódik?” Az emberiség világában hogyan létezhetne bárki is szenvedés vagy édesség nélkül? Isten újra és újra mondja: „Egyetlen ember sem látta még igazán az arcomat és nem hallotta igazán a hangomat, mert az emberek nem ismernek Engem igazán.” Isten azt mondja, hogy az emberek nem ismerik Őt igazán, de miért kéri arra az embereket, hogy ismerjék meg Őt? Nem ellentmondás ez? Isten minden egyes szavának van egy bizonyos célja. Mivel az emberek tompává váltak, Isten azt az alapelvet alkalmazza, hogy munkájának 100%-át az embereken keresztül végzi, hogy végül mindegyikük szívének 0,1 százalékát birtokolja. Ilyen módszerrel munkálkodik Isten, és Istennek így kell cselekednie, hogy elérje a céljait. Pontosan ez az Isten szavaiban rejlő bölcsesség is. Felfogtátok ezt?

Isten így szól: „Amikor közvetlenül feltárom titkaimat, és világossá teszem akaratomat a testben, ti nem veszitek észre; halljátok a hangokat, de nem értitek a jelentésüket. Szomorúság tölt el. Bár a testben vagyok, képtelen vagyok a test szolgálatának munkáját végezni.” Egyrészt ezek a szavak arra késztetik az embereket, hogy tompaságuk miatt kezdeményezzék az együttműködést Istennel; másrészt Isten a megtestesült testben nyilatkoztatja ki isteni mivoltának valódi arcát. Mivel az emberek érettsége igen csekély, az isteni mivolt kinyilatkoztatása abban az időszakban, amíg Isten a testben van, csak az emberek befogadó képességének megfelelően történik. A munka e lépése során a legtöbb ember továbbra is képtelen azt teljesen befogadni, ami kellőképpen mutatja, hogy mennyire nem fogékonyak. Így hát e munka során az isteni mivolt nem teljesíti eredeti funkciójának teljességét, hanem annak csak egy kis részét látja el. Ez rámutat, hogy a jövőbeli munkában az isteni mivolt fokozatosan nyilatkozik majd meg az emberiség felépülésének állapotától függően. Az isteni mivolt azonban nem növekszik fokozatosan; hanem az az, amit a megtestesült Isten lényegében birtokol, ami nem hasonlít az emberek érettségéhez.

Annak, hogy Isten megteremtette az embert, célja és értelme volt; ezért mondta: „Ha az egész emberiséget elpusztítaná a haragom, mi lenne a jelentősége annak, hogy megteremtettem a mennyet és a földet?” Miután az emberek megromlottak, Isten azt tervezte, hogy megnyer belőlük egy részt az Ő örömére; nem az volt a szándéka, hogy minden ember elpusztuljon, és az sem, hogy Isten adminisztratív rendeleteinek legenyhébb megsértése esetén kiirtja őket. Ez nem Isten akarata; amint Isten mondta, ez értelmetlen lenne. Pontosan emiatt az „értelmetlenség” miatt válik világossá Isten bölcsessége. Nincs-e még nagyobb jelentősége annak, hogy Isten sokféle eszközzel beszél és munkálkodik, hogy minden embert megfenyítsen, megítéljen és lesújtson, és végül csak azokat válassza ki, akik igazán szeretik Őt? Pontosan ilyen módon tárulnak fel Isten tettei, és ezáltal az emberek megteremtése még nagyobb jelentőséget kap. Következésképp azt mondják, hogy Isten szavainak többsége egyszerűen elúszik mellettük; ez egy cél elérése érdekében történik, és pontosan ez az Ő szavai egy részének a valósága.