Hogyan törekedjünk az igazságra? (3.)

Meddig jutottunk el a közösségünkben az utóbbi összejövetelünkön? Arról beszélgettünk, hogy hogyan törekedjünk az igazságra, ami két fő témához kapcsolódik, ezek pedig leginkább a gyakorlat két aspektusát képezik. Melyik az első? (Az első az elengedés.) És a második? (A második az odaszánás.) Az első az elengedés, a második pedig az odaszánás. Az „elengedés” gyakorlatával kapcsolatosan először a különböző negatív érzelmek elengedéséről beszélgettünk. Az első aspektus, az „elengedés” különböző negatív érzelmek elengedését foglalja magában. Amikor a különböző negatív érzelmek elengedéséről beszéltünk, melyeket említettük meg? (Isten először a kisebbrendűségről, a gyűlöletről és a haragról beszélt, másodszor pedig a depresszióról.) Először tehát arról beszéltem, hogy el kell engedni a gyűlöletet, a haragot és a kisebbrendűséget – erről a három negatív érzelemről beszéltem elsősorban, aztán a depresszióról is elég hosszan beszéltem. A második alkalommal a negatív érzelmek egyike, a depresszió elengedésének gyakorlásáról beszéltem. Az emberek sokféle okból válhatnak depresszióssá, és legutóbb főként azokról a különböző módokról beszéltem, ahogyan a depresszió, mint negatív érzelem kialakulhat. Mondjátok csak, milyen fő okokat említettem a depresszió, mint érzelem kialakulására? (Isten, három ilyen ok van összesen. Az első az, hogy az emberek mindig úgy érzik, hogy rossz sorsuk van; a második, hogy az emberek a balszerencséjüket okolják, amikor valami történik velük; a harmadik pedig az, amikor az emberek súlyos vétkeket követtek el a múltban, vagy pedig ostoba és tudatlan dolgokat cselekedtek, amelyek miatt depresszióba süllyedtek). Ez a három fő ok. Az első az, hogy az emberek azt hiszik, hogy rossz sorsuk van, és ezért gyakran depressziósak; a második az, hogy az emberek azt hiszik, hogy szerencsétlenek, és ezért gyakran szintén depressziósak; a harmadik ok pedig, az, hogy az emberek súlyos vétkeket követtek el, ami miatt gyakran érzik magukat depressziósnak. Ez tehát a három fő ok. A depresszió érzése nem a negativitás vagy a szomorúság múló érzése, hanem inkább egy szokásos és visszatérő negatív érzelem az elmében, amelyet bizonyos okok idéznek elő. Ez a negatív érzelem okozza az emberekben a sok negatív gondolatot, negatív véleményt és álláspontot, sőt számos szélsőséges és téves gondolatot, nézetet, viselkedésmódot és módszert. Ez nem egy pillanatnyi hangulat vagy egy röpke gondolat, hanem egy visszatérő és megszokott negatív érzelem, amely állandóan az emberben van, ami végigkíséri az ember életét, ott van a szíve mélyén és a lelke mélyén, és elkíséri a gondolataiban és a tetteiben. Ez a negatív érzelem nem csupán az emberek normális emberi mivoltának lelkiismeretét és értelmét befolyásolja, hanem hatással lehet azokra a különböző álláspontokra, nézetekre és perspektívákra is, amelyekkel az embereket és a dolgokat szemlélik, valamint a viselkedésükre és cselekedeteikre a mindennapi életükben. Ezért szükségünk van arra, hogy elemezzük a különböző negatív érzéseket, hogy boncolgassuk és felismerjük őket, mielőtt elengednénk és egyenként megváltoztatnánk azokat, igyekezve fokozatosan magunk mögött hagyni őket, hogy a lelkiismereted és az értelmed, valamint az emberi mivoltodból fakadó gondolkodásod normális és gyakorlatias legyen. Továbbá azért, hogy ezek a negatív érzések többé ne befolyásolják, irányítsák vagy akár nyomják el azt, ahogyan az emberekre és a dolgokra tekintesz, illetve ahogyan viselkedsz és dolgokat teszel a mindennapi életedben – ez tehát a fő célja annak, hogy boncolgassuk és felismerjük ezeket a negatív érzelmeket. A fő cél nem az, hogy meghallgasd, megismerd és megértsd, amit mondok, azután pedig annyiban hagyd, hanem az, hogy a szavaimból pontosan megtudd, hogy a negatív érzelmek mennyire károsak az emberekre, hogy megtudd, mennyire károsak, és milyen nagy hatással vannak az emberek mindennapi életére, arra, ahogyan az embereket és a dolgokat szemlélik, valamint a magatartásukra és viselkedésükre.

Korábban arról is szóltunk, hogy bizonyos értelemben ezek a negatív érzelmek nem érik el a romlott beállítottság és a romlott lényeg szintjét, bizonyos mértékig azonban elősegítik és súlyosbítják az emberek romlott beállítottságát, alapot adva ahhoz, hogy romlott beállítottságuk alapján cselekedjenek, és még több okot adva az embereknek arra, hogy romlott beállítottságuk szerint éljenek, miközben ezek a negatív érzelmek támogatják őket, valamint arra is, hogy bárkit vagy bármit romlott beállítottságuk alapján szemléljenek. Ezek a negatív érzelmek tehát mind hatással vannak az emberek mindennapi életére különböző mértékben, befolyásolják és irányítják az emberek gondolatait bizonyos szinten, valamint befolyásolják az igazsághoz és Istenhez való hozzáállásukat, perspektívájukat és álláspontjukat. Elmondhatjuk, hogy ezek a negatív érzelmek egyáltalán nincsenek jó hatással az emberekre, nincs semmilyen pozitív vagy hasznos hatásuk, hanem éppen ellenkezőleg, csak árthatnak az embereknek. Ez az oka annak, hogy amikor az emberek ezekkel a negatív érzelmekkel élnek, akkor a szívüket természetszerűleg ezek befolyásolják és irányítják, így képtelenek megakadályozni, hogy a negativitás állapotában éljenek, sőt, abszurd álláspontokból, szélsőséges nézeteket tesznek magukévá az emberekről és a dolgokról. Ha az emberek egy személyt vagy egy dolgot a negatív érzelmek perspektívájából és nézőpontjából szemlélnek, akkor természetesen az általuk tanúsított viselkedés, megközelítés, valamint a magatartásuk és cselekedeteik hatásai szélsőséges, negatív és depresszív érzelmekkel lesznek meghamisítva. Ezek a negatív, depresszív és szélsőséges érzelmek pedig arra fogják késztetni az embereket, hogy engedetlenek legyenek Istennel szemben, elégedetlenek legyenek Istennel, hibáztassák Istent, dacoljanak Vele, sőt Ellene szegüljenek, és természetesen, hogy gyűlöljék Őt. Például, ha valaki úgy gondolja, hogy rossz sorsa van, vajon kit hibáztat érte? Talán nem mondja ki, de a szíve mélyén azt hiszi, hogy Isten helytelenül cselekedett, hogy igazságtalan, és azt gondolja: „Őt miért teremtette Isten ilyen jóképűnek? Neki miért engedte meg Isten, hogy ilyen nagyszerű családba szülessen? Miért adott neki Isten ilyen adottságokat? Miért adott neki ilyen jó képességeket? Az én képességeim miért olyan rosszak? Miért intézte Isten úgy, hogy ő vezető legyen? Én miért nem kerülök soha sorra, miért nem lehetek egyszer sem vezető? Neki miért megy minden olyan simán, és ha én bármit teszek, az miért nem megy soha jól vagy simán? Miért ilyen szerencsétlen a sorsom? Miért annyira más az, ami velem történik? Miért csak rossz dolgok történnek velem?” Bár ezek a nyomasztó érzelmekből fakadó gondolatok nem okozzák azt, hogy az emberek Istent hibáztatják, vagy hogy szubjektív tudatosságukban szembefordulnak Istennel és a sorsukkal, mégis azt eredményezik, hogy az emberek a szívük legmélyén gyakran és önkéntelenül belesüllyednek az engedetlenség, az elégedetlenség, a neheztelés, az irigység és a gyűlölet érzelmeibe. Ezek súlyos esetekben akár szélsőséges gondolatok és viselkedésmódok kialakulásához is vezethetnek. Egyes emberek például, amikor látják, hogy valaki jobban teljesít náluk, és Isten dicséretben részesíti az illetőt, irigység és gyűlölet támad bennük. Következésképp kicsinyes cselekedetek sorozata indul be: a háta mögött rosszat beszélnek a másikról és lejáratják, titokban kétes és oktalan dolgokat tesznek, és így tovább. Ennek a problémasorozatnak a megjelenése közvetlenül összefügg a depressziójukkal és a negatív érzelmeikkel. A depresszív érzelmeikből eredő gondolatok, viselkedésmódok és megközelítések ezen sorozatáról eleinte úgy tűnhet, hogy ezek csak afféle érzelmek, de amint a dolgok előrehaladnak, ezek a negatív és depresszív érzelmek egyre inkább arra ösztönözhetik az embereket, hogy romlott sátáni beállítottságuk szerint éljenek. Ha azonban az emberek megértik az igazságot és normális emberi mivoltukban élnek, amikor ezek a negatív és depresszív érzelmek felbukkannak bennük, a lelkiismeretük és az értelmük azonnal működésbe léphet, és képesek lesznek érzékelni ezeknek a depresszív érzelmeknek a jelenlétét és zavaró hatását, és átlátni rajtuk. Ezután nagyon gyorsan maguk mögött tudják hagyni a depresszív érzelmeiket, és amikor emberekkel, eseményekkel és dolgokkal találkoznak a jelen helyzetükben, képesek lesznek ésszerű döntéseket hozni, és racionálisan, a helyes perspektívából szemlélni a helyzeteket, amelyekkel találkoznak, és a dolgokat, amelyeket megtapasztalnak. Amikor az emberek mindezt racionálisan teszik, a legalapvetőbb dolog, amit képesek lesznek elérni az, hogy elfogadják a normális emberi mivoltból fakadó lelkiismeret és értelem kormányzását. Ami ennél is jobb, ha megértik az igazságot, akkor képesek lesznek az igazságalapelveknek megfelelően racionálisabban, a lelkiismeretük és az értelmük alapján cselekedni, és nem a romlott beállítottságuk irányítása szerint fognak viselkedni vagy cselekedni. Ha azonban a negatív érzelmek veszik át a meghatározó szerepet a szívükben, és azok befolyásolják gondolataikat, szemléletüket, valamint azt, ahogyan a dolgokat kezelik és ahogyan viselkednek, akkor természetesen ezek a negatív érzelmek hatással lesznek az életben való előrehaladásukra, és azt eredményezik, hogy gondolataik, döntéseik, viselkedésük és hozzáállásuk mindenféle helyzetben akadályokba ütközik. Ezek a negatív érzelmek egyrészt elősegítik az emberek romlott beállítottságát, ezért az emberek úgy érzik, hogy nyugodtan és jogosan élnek a romlott beállítottságukban; másrészt viszont arra is ösztönözhetik az embereket, hogy ellenálljanak a pozitív dolgoknak, és negativitásban éljenek, elfordulva a világosságtól. Így a negatív érzelmek egyre zabolátlanabbá és erősebbé válnak, és egyáltalán nem engedik, hogy az emberek racionálisan, a lelkiismeret és az értelem határain belül cselekedjenek. Ehelyett meggátolják az embereket abban, hogy az igazságot keressék és Isten előtt éljenek, így az emberek természetszerűleg még jobban elfajulnak, és nemcsak negatívan éreznek, hanem Istentől is eltávolodnak. Mi lesz a következménye annak, ha a dolgok így folytatódnak? A negatív érzelmek nemcsak hogy nem hoznak megoldást az emberek romlott beállítottságára, de még elő is segítik azt, ez pedig oda vezet, hogy az emberek a romlott beállítottságuk alapján kezelik a dolgokat, aszerint viselkednek, és a saját fejük után mennek. Mit fognak tenni az emberek, ha téves gondolatok és szélsőséges nézetek uralkodnak el rajtuk? Vajon megzavarják az egyház munkáját? Vajon terjeszteni fogják a negativitást, elítélik Istent és Isten házának munkarendjét? Vajon Istent fogják hibáztatni és szembeszállnak vele? Minden bizonnyal! Ezek a végső következmények. Az emberekben egy sor olyan hozzáállás fog kialakulni, mint az engedetlenség, az elégedetlenség, a negativitás és az ellenállás – ezek mind annak a következményei, hogy a negatív érzelmek hosszú időn át meghatározó szerepet töltenek be az emberek szívében. Nézd, csak egy apró negatív érzelem – egy olyan, amit az emberek láthatólag képtelenek megérezni, aminek a létezését az emberek még csak nem is érzékelik, vagy nem is érzik, hogy milyen hatással van rájuk – ez az apró negatív érzelem mégis úgy követi őket, mintha születésüktől bennük volna. Ez mindenféle kárt okoz az embereknek, sőt, folyamatosan beburkol, megfélemlít, elnyom és megkötöz téged olyannyira, hogy állandóan elkísér, akárcsak az életed, de te egyáltalán nem veszed észre, benne élsz és természetesnek veszed, és olyanokat gondolsz, hogy: „Így kell az embereknek gondolkodniuk, ebben nincs semmi rossz, ez nagyon is normális. Kinek nincsenek ilyen élénk gondolatai? Kinek nincsenek negatív érzelmei?” Nem vagy képes érzékelni a kárt, amit ez a negatív érzelem okoz neked, de a kár nagyon is valós, és sokszor akaratlanul is arra ösztönöz, hogy természetesen kiáraszd a romlott beállítottságodat, hogy a romlott beállítottságod alapján cselekedj és viselkedj, amíg végül mindent a romlott beállítottságod alapján teszel. Képzelheted, hogy végül mi lesz ennek az eredménye: Ezek mind negatív és ártalmas dolgok, egyáltalán nem hasznosak vagy pozitívak, és egyáltalán nem segíthetnek az embereknek elnyerni az igazságot és Isten helyeslését – ezek nem valami optimista eredmények. Tehát amíg valakiben negatív érzelmek léteznek, addig mindenféle negatív gondolat és szemlélet befolyásolja és uralja az életét. Mindaddig, amíg negatív gondolatok és nézetek befolyásolják és uralják az életüket, óriási akadályok fogják meggátolni őket abban, hogy törekedjenek az igazságra, gyakorolják az igazságot, és belépjenek az igazságvalóságba. Szükséges tehát, hogy folytassuk ezeknek a negatív érzelmeknek a leleplezését és boncolgatását, hogy megoldást találhassunk mindegyikre.

A negatív érzelmek, amelyekről az imént beszélgettünk, erőteljesen hatnak az emberekre, és súlyos károkat okoznak nekik, de vannak más negatív érzelmek is, amelyek szintén befolyásolják az embereket és ártanak nekik. A gyűlölet, a harag, a kisebbrendűség és a depresszió negatív érzelmei mellett, amelyekről már beszéltünk, ott vannak a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmei is. Ezek az érzelmek hasonlóképpen mélyen gyökereznek az emberek szíve mélyén, és elkísérik őket mindennapi életükben, szavaikban és tetteikben. Természetesen, amikor valami történik az emberekkel, az hatással van a bennük felmerülő gondolatokra és nézetekre, valamint az általuk képviselt álláspontokra és perspektívákra is. Ma a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeit fogjuk boncolgatni és feltárni, és igyekszünk segíteni az embereknek, hogy felfedezzék ezeket önmagukban. Miután ezeket a negatív érzelmeket az emberek felfedezik magukban, a végső cél az, hogy alaposan megismerjék ezeket a negatív érzelmeket, hogy kisöpörjék ezeket, hogy többé ne éljenek a befolyásuk alatt, és hogy többé ne éljenek és viselkedjenek ezen negatív érzelmek alapján. Először is nézzük meg a „bánat, szorongás és aggodalom” szavakat. Hát nem érzelemkifejezési módok ezek? (De igen.) Mielőtt kifejtenénk ezt a témát, először elmélkedjünk rajta, hogy megismerjük a „bánat, szorongás és aggodalom” alapvető fogalmát. Akár a szó szerinti jelentéséhez, akár egy azon túlmenő, mélyebb megértéshez jutunk el, lesz egy alapvető ismeretünk ezekről a negatív érzelmekről. Először is mondjátok el, hogy mi okozott nektek aggodalmat a múltban, vagy mi miatt érzel mindig bánatot, szorongást és aggodalmat. Ezek olyanok lehetnek, mint egy nagy kő, amely összezúz, vagy olyanok, mint egy árnyék, amely mindig követ és gúzsba köt téged. (Isten, mondok pár dolgot. Amikor semmilyen eredményt sem érek el a kötelességemben, akkor ez az érzés eléggé meghatározó, és aggódom, hogy lelepleznek-e és kivetnek-e, és hogy jó lesz-e a jövőm és a rendeltetési helyem. Amikor eredményeket érek el a kötelességemben, akkor nem érzem ezt, de valahányszor nem érek el eredményt benne, ez a fajta negatív érzelem rendkívül nyilvánvaló.) Hát nem a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeinek a megnyilvánulása ez? (De igen.) Így van. Ez a fajta negatív érzelem állandóan ott rejtőzik az emberek szíve mélyén, és állandóan befolyásolja a gondolataikat. Jóllehet amikor semmi rossz nem történt, az emberek nem érzékelik ezt a fajta negatív érzelmet, olyan ez, mint egy illat, vagy mint valami gáz, vagy még inkább, mint egy elektromos hullám. Nem látod, és amikor nem vagy tudatában, érezni sem vagy képes. A szíved mélyén azonban mindig érzékelheted a jelenlétét, mint az úgynevezett hatodik érzék, és tudat alatt állandóan érzed az ilyen gondolatok és érzelmek létezését. Az efféle negatív érzelem a megfelelő időben, a megfelelő helyen és a megfelelő kontextusban fokozatosan felszínre fog jutni, és apránként elő fog törni. Nem így van? (De igen.) Tehát, mi egyéb okoz nektek bánatot, szorongást és aggodalmat? Nincs semmi más az imént említetten kívül? Ha így van, akkor biztosan nagyon boldogan, aggodalom és szorongás nélkül éltek, anélkül, hogy bármi miatt is bánkódnátok – így valóban szabad emberek lennétek. Így van ez? (Nem.) Nos, akkor mondjátok el nekem, hogy mi van a szívetekben. (Amikor nem teljesítem jól a kötelességemet, mindig azon aggódom, hogy elveszítem a hírnevemet és a státuszomat, aggódom, hogy mit fognak rólam gondolni a testvéreim, és mit fog gondolni rólam a vezetőm. Aztán, amikor a testvéreimmel együtt dolgozom a kötelességem teljesítésén, és folyton romlott beállítottságot tanúsítok, mindig az aggaszt, hogy olyan régóta hiszek Istenben, mégsem változtam semmit, és ha ez így folytatódik, akkor egy nap talán kivetnek. Ezek az aggályaim). Amikor ilyen aggályaid vannak, felmerülnek-e benned a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmei? (Igen.) Tehát a legtöbben azért szorongtok és aggódtok, mert nem jól végzitek a kötelességeiteket, így van? (Én leginkább a jövőm és a sorsom miatt aggódom.) Ez a legmeghatározóbb, a jövőnkért és a sorsunkért való aggódás. Amikor az emberek nem képesek átlátni, megérteni és elfogadni az Isten által elrendezett körülményeket vagy alávetni magukat az Ő szuverenitásának, és amikor az emberek különböző nehézségekkel szembesülnek a mindennapi életükben, vagy amikor ezek a nehézségek meghaladják azt, amit normális ember el tud viselni, akkor tudat alatt mindenféle aggodalmat és szorongást, sőt bánatot éreznek. Nem tudják, hogy mit hoz a holnap, vagy a holnapután, vagy hogy mi lesz néhány év múlva, vagy hogy milyen lesz a jövőjük, ezért bánkódnak, szoronganak és aggódnak mindenféle dolog miatt. Milyen kontextusban bánkódnak, szoronganak és aggódnak az emberek mindenféle dolog miatt? Amikor nem hisznek Isten szuverenitásában – azaz képtelenek hinni Isten szuverenitásában és átlátni azt. Még ha a saját szemükkel látnák is, akkor sem értenék meg, vagy nem hinnék el azt. Nem hiszik el, hogy Isten szuverén úr a sorsuk felett, nem hiszik el, hogy az életük Isten kezében van, ezért bizalmatlanság támad a szívükben Isten szuverenitásával és intézkedéseivel szemben, azután pedig hibáztatni fogják Őt, és képtelenek lesznek az alávetettségre. A hibáztatás és az alávetettségre való képtelenség mellett saját sorsuk urai akarnak lenni, és saját kezdeményezésből akarnak cselekedni. Mi lesz viszont a helyzet azután, hogy saját kezdeményezésükre kezdenek el cselekedni? Mindössze annyit tehetnek, hogy a saját tehetségükre és képességeikre támaszkodva élnek, de sok mindent nem tudnak elérni vagy megvalósítani a saját tehetségükkel és képességeikkel. Például: mi fog történni velük a jövőben, bejutnak-e a főiskolára, jó állást kapnak-e a főiskola befejeztével, és minden jól fog-e alakulni számukra, miután munkát kapnak? Ha pedig feljebb akarnak jutni a ranglétrán és meg akarnak gazdagodni, képesek lesznek-e néhány éven belül megvalósítani az ideáljaikat és vágyaikat? Aztán, amikor társat keresnek, meg akarnak házasodni és családot alapítani, milyen társ lesz számukra megfelelő? Az ilyen dolgok ismeretlenek az ember számára, és mivel ezek ismeretlenek, az emberek tanácstalanok. Amikor az emberek úgy érzik, hogy tanácstalanok, akkor bánkódni, szorongani és aggódni kezdenek – bánkódnak, szoronganak és aggódnak mindazért, amit a jövő tartogathat számukra. Miért történik ez? Azért, mert a normális emberi mivolt keretein belül az emberek egyszerűen nem tudják mindezt elviselni. Senki sem tudja, hogy mi lesz vele néhány év múlva, senki sem tudja, hogy milyen lesz a munkája, a házassága vagy a gyerekei a jövőben – az emberek egyszerűen nem tudják ezeket. Ezek olyan dolgok, amelyeket a normális emberi mivolt képességein és keretein belül nem lehet előre tudni, ezért az emberek mindig bánkódnak, szoronganak és aggódnak miattuk. Nem számít, mennyire egyszerű valakinek az elméje, amíg képes gondolkodni, ezek a negatív érzelmek egytől egyig fel fognak merülni a szíve mélyén, amint eléri a felnőttkort. Miért ébred az emberekben bánat, szorongás és aggodalom? Azért, mert az emberek mindig olyan dolgok miatt bosszankodnak és idegeskednek, amelyek meghaladják képességeik határait; mindig olyan dolgokat akarnak tudni, megérteni és elérni, amelyek meghaladják képességeik határait, sőt, olyan dolgokat akarnak irányítani, amelyek kívül esnek a normális emberi mivolt képességeinek a határain. Irányítani akarják mindezt, és nem csak ennyit – azt is szeretnék, hogy e dolgok alakulásának törvényei és eredményei a saját akaratuk szerint haladjanak és teljesüljenek. És mivel ilyen irracionális gondolatok uralják őket, az emberek bánatot, szorongást és aggodalmat éreznek, ezeknek az érzelmeknek a következményei pedig személyenként eltérőek. Függetlenül attól, hogy az emberek mely dolgok miatt bánkódnak, szoronganak vagy aggódnak nagyon, hogy mi miatt jönnek létre ezek a negatív érzelmek, az embereknek nagyon komolyan kell venniük ezeket, és az igazságot kell keresniük a megoldás érdekében.

Elsősorban két szempontból fogunk a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeiről beszélgetni. Az első az emberek nehézségeinek boncolgatása lesz, hogy lássuk, melyek azok, és ebből kiindulva pontosan lássuk, hogy mi okozza a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeinek kialakulását, és hogy ezek pontosan hogyan alakulnak ki; a második a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeinek boncolgatása lesz abból a szempontból, hogy az emberek hogyan viszonyulnak Isten munkájához. Értitek? (Igen.) Hány szempont van? (Kettő.) A bánat, a szorongás és az aggodalom, mint negatív érzelmek megjelenésének okait először az emberek nehézségei, másodszor pedig az emberek Isten munkájához való hozzáállásának szempontjából kell boncolgatnunk. Ismételjétek el ezt nekem. (A bánat, a szorongás és az aggodalom, mint negatív érzelmek kialakulásának okait először az emberek nehézségei szempontjából kell boncolgatnunk, másodszor pedig az emberek Isten munkájához való hozzáállása szerint.) Az embereknek számos nehézségük lehet, az emberek mindezzel találkoznak a mindennapi életükben, olyan nehézségek, amelyek gyakran felmerülnek a normális emberi mivolt megélése során. Hogyan jönnek létre ezek a nehézségek? Úgy jönnek létre, hogy az emberek mindig megpróbálnak túllépni a saját határaikon, mindig megpróbálják irányítani a saját sorsukat, előre tudni a jövőjüket. Ha a jövőjük nem tűnik jónak, azonnal keresnek egy feng shui szakértőt vagy jósnőt, hogy helyrehozza és korrigálja azt. Ezért ütköznek az emberek oly sok nehézségbe a mindennapi életükben, és ezek a nehézségek okozzák azt, hogy az emberek gyakran belecsúsznak a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeibe. Melyek ezek a nehézségek? Először vessünk egy pillantást arra, amit az emberek a legnagyobb nehézségüknek tartanak – mi az? Ezek a jövőbeli kilátásaik, vagyis, hogy milyen jövőjük lesz ebben az életben, hogy gazdagok lesznek-e a jövőben vagy átlagemberek, hogy képesek lesznek-e kitűnni, nagy sikereket elérni, és boldogulni a világban illetve az emberek között. Különösen azok között, akik hisznek Istenben, vannak olyanok, akik nem tudják ugyan, hogy másokkal mi fog történni a jövőben, de gyakran aggódnak a saját jövőjük miatt, és mindig így töprengenek: „Ez minden, ami az Istenben való hitben van? Ki fogok-e valaha is tűnni a tömegből a jövőben? Képes leszek-e betölteni valamilyen fontos szerepet Isten házában? Képes leszek-e arra, hogy csoportvezető vagy felelős személy legyek? Képes leszek-e vezető lenni? Mi fog történni velem? Ha állandóan így teljesítem a kötelességemet Isten házában, mi lesz belőlem a végén? Elérem-e az üdvösséget? Vannak-e jövőbeli kilátásaim? Szükséges-e még, hogy folytassam a munkámat a világban? Kell-e tovább tanulnom a szakmát, amit eddig tanultam, vagy hasznosítsam azt további tanulmányok során? Ha teljes munkaidőben végezhetném a kötelességemet Isten házában, akkor nem lenne gondom az élet alapvető szükségleteire, de ha nem teljesítem jól a kötelességemet, és áthelyeznek vagy leváltanak, akkor hogyan fogok megélni? Megragadjam-e a lehetőséget most, mielőtt leváltanak vagy kivetnek, hogy felkészüljek erre az eshetőségre?” Ezeken töprengenek, és látva, hogy van némi megtakarításuk, így gondolkodnak: „Hány évig élhetek abból, amit megtakarítottam? Most a harmincas éveimben járok, tíz év múlva pedig a negyvenes éveimben leszek. Ha kitesznek a gyülekezetből, képes leszek-e tartani a lépést, amikor visszamegyek a világba? Vajon elég jó lesz az egészségem ahhoz, hogy tovább dolgozhassak? Képes leszek-e eleget keresni a megélhetéshez? Vajon nehezen fogok megélni? Isten házában teljesítek kötelességet, de itt fog-e tartani Isten mindvégig?” Bár állandóan ezeken gondolkodnak, soha nem találnak válaszokat. Bár sosem jutnak semmilyen következtetésre, nem tehetnek mást, mint hogy folyton ezeken gondolkodnak – ezt nem tudják irányítani. Amikor valamilyen kudarcba vagy nehézségbe ütköznek, vagy amikor valami nem úgy megy, ahogy szeretnék, a szívük mélyén ezeket a dolgokat fontolgatják, anélkül, hogy bárkinek is elmondanák. Egyesek, amikor metszésben és foglakozásban részesülnek, amikor leváltják őket a kötelességeikben, és más feladatokra osztják be őket, vagy amikor valamilyen krízishelyzettel találkoznak, önkéntelenül is keresik a visszavonulás útját, és nem tehetnek mást, mint hogy terveket készítenek a következő lépéseikre. Függetlenül attól, hogy mi történik végül, az emberek gyakran készítenek terveket ara vonatkozóan, ami miatt aggódnak, szoronganak és bánkódnak. Vajon nem ezeken a dolgokon gondolkodnak az emberek a saját jövőbeli kilátásaik miatt? Vajon nem azért jelentkeznek ezek a negatív érzelmek, mert az emberek képtelenek elengedni jövőbeli kilátásaikat? (De igen.) Amikor az emberek úgy érzik, hogy igazán lelkesek, és amikor a dolgok nagyon simán mennek a kötelességeik teljesítésében, különösen akkor, ha előléptetik, vagy fontos feladattal bízzák meg őket, amikor testvéreik többségének támogatását élvezik, és amikor a saját értékük megmutatkozik, olyankor nem gondolnak ezekre a dolgokra. Viszont abban a pillanatban, amint a hírnevük, a státuszuk és az érdekeik veszélybe kerülnek, nem tehetnek mást, minthogy visszahúzódnak a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeibe. Amikor visszatérnek a negatív érzelmekhez, nem úgy közelítik meg ezeket a negatív érzelmeket, hogy elmenekülnek előlük vagy elutasítják őket, hanem inkább úgy, hogy kiszolgálják azokat, és megpróbálnak mindent megtenni azért, hogy elmerüljenek a bánat, a szorongás és az aggodalom érzéseiben, hogy mélyebbre merüljenek azokban. Miért mondom ezt? Ha az emberek ezekbe a negatív érzelmekbe süllyednek, akkor több okuk, több ürügyük van terveket készíteni a jövőjükre és a következő lépéseikre vonatkozóan, és szabadabban megtehetik azt. Miközben ezeket a terveket készítik, azt gondolják, hogy ennek pontosan így kell lennie, hogy ezt kell tenniük, és arra a mondásra hivatkoznak, hogy „Aki bírja, marja, ördög vigye az utolsót”, illetve egy másikra is: „Aki nem tervez, a bukást tervezi meg”, ami azt jelenti, hogy ha te nem tervezel és nem gondolsz előre a jövődre és a sorsodra, akkor senki más nem fog ezekért aggódni helyetted, és senki más nem fog ezekkel törődni helyetted. Ha fogalmad sincs arról, hogyan tedd meg a következő lépést, akkor az kínos, fájdalmas és kellemetlen lesz számodra, és te leszel az, aki fájdalmat és megpróbáltatásokat fogsz elszenvedni. Az emberek tehát úgy érzik, hogy nagyon okosak, és minden lépésnél tíz lépéssel előrébb tekintenek. Abban a pillanatban, amikor bármilyen nehézséggel vagy csalódással találkoznak, azonnal visszatérnek a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeihez, hogy megvédjék magukat, hogy a jövőjük és a következő lépésük az életben egészen biztos legyen, hogy legyen élelmük és ruhájuk, hogy ne az utcán kóboroljanak, és ne legyen hiányuk ételben vagy ruházatban. Ezért e negatív érzelmek hatására gyakran figyelmeztetik magukat, gondolván: „Előre kell terveznem, vissza kell tartanom bizonyos dolgokat, és elegendő visszavonulási lehetőséget kell hagynom magamnak. Nem szabad ostobának lennem – a sorsom a saját kezemben van. Az emberek gyakran mondják: »Sorsunk Isten kezében van, és Isten szuverén úr az ember sorsa felett«, de ez csupán tréfa. Valójában ki látta ezt? Hogyan gyakorol Isten szuverén uralmat a sorsunk felett? Ki látott olyat, hogy Isten személyesen gondoskodik valaki számára a napi háromszori étkezésről, vagy mindarról, amire az életben szüksége van? Senki.” Az emberek azt hiszik, hogy amikor nem látják Isten szuverenitását, és bánkódnak, szoronganak és aggódnak a jövőbeli kilátásaik miatt, akkor ezek a negatív érzelmek megvédik őket, olyanok, mint egy védőpajzs, egy biztos menedék. Folyamatosan figyelmeztetik és emlékeztetik magukat, hogy terveket kell készítsenek a jövőre, hogy aggódniuk kell a holnap miatt, hogy nem szabad egész nap csak étellel tömni magukat, és tétlenkedni; hogy nem baj, ha az ember terveket készít magának, ha kiutat keres magának, és éjjel-nappal dolgozik a saját jövőjéért. Úgy gondolják, hogy ez természetes és teljes mértékben indokolt, és nem olyasmi, ami miatt szégyenkezniük kellene. Tehát, annak ellenére, hogy az emberek úgy gondolják, hogy a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmek, soha nem gondolnak arra, hogy rossz dolog ezeket érezni, soha nem gondolják, hogy ezek a negatív érzelmek bármilyen módon árthatnak nekik, vagy hogy akadályozhatják őket az igazságra való törekvésben és az igazságvalóságba való belépésben. Ehelyett fáradhatatlanul élvezik ezeket, szívesen és fáradhatatlanul élnek ezekben a negatív érzelmekben. Ez azért van, mert úgy gondolják, hogy csak akkor lehetnek biztonságban, ha ezekben a negatív érzelmekkel élnek, és állandóan bánkódnak, szoronganak és aggódnak a jövőbeli kilátásaik miatt. Különben ki más bánkódna, szorongana és aggódna a jövőjük miatt? Senki. Senki sem szereti őket jobban saját maguknál, és senki sem érti meg őket úgy, mint ők maguk. Tehát, még akkor is, ha az emberek bizonyos mértékig és szó szerinti, elméleti szinten felismerik, hogy az ilyen negatív érzelmek létezése káros számukra, nem hajlandók lemondani az ilyen negatív érzelmekről, mert ezek a negatív érzelmek lehetővé teszik, hogy szilárdan magukhoz ragadják a kezdeményezést, hogy megragadják és kezükbe vegyék saját jövőjük irányítását. Helyes-e ez a megállapítás? (Igen.) Az emberek számára tehát a jövőjükkel kapcsolatos aggódás, szorongás és bánkódás óriási felelősséget jelent. Számukra ez nem szégyenletes, nem sajnálatos, nem gyűlöletes, hanem inkább olyasmi, aminek így kell lennie. Éppen ezért ezeket a negatív érzelmeket az emberek nagyon nehezen engedik el, olyan, mintha születésük óta bennük lennének. Az emberek születésük óta csupán saját magukra gondolnak, és ami a legfontosabb számukra, azok a saját jövőbeli kilátásaik. Azt gondolják, hogy ha határozottan kezükbe veszik a jövőjüket, és folyamatosan figyelnek arra, akkor gondtalanul élhetnek. Azt gondolják, hogy a jó jövőbeli kilátásokkal mindenük meglesz, amire vágynak, és minden biztosítva lesz. Így az emberek soha nem unják meg, hogy újra meg újra bánkódjanak, szorongjanak és aggódjanak a jövőjük miatt. Annak ellenére, hogy Isten ígéretet tett, annak ellenére, hogy az emberek gazdagon részesültek Isten kegyelmében, annak ellenére, hogy látták, hogy Isten mindenféle áldást árasztott az emberiségre, és hasonlók, az emberek mégis a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeiben akarnak élni, és terveket akarnak szőni a jövőjükre vonatkozóan.

A jövőbeli kilátások mellett van még valami fontos, valami, ami miatt az emberek gyakran bánkódnak, szoronganak és aggódnak, ez pedig a házasság. Egyesek nem aggódnak emiatt, és nem zavarja őket, hogy a harmincas éveikben járnak, és még mindig nem házasok, mert most sokan vannak a harmincas éveikben, akik nem házasok. Gyakran látunk ilyet a társadalomban, emiatt senki nem nevet ki, és senki nem mondja, hogy valami baj van veled. Azonban ha valaki nem házasodik meg mire a negyvenes éveihez ér, akkor enyhe pánikot kezd érezni a lelke mélyén, és azon gondolkodik: „Keressek társat vagy ne keressek? Megházasodjak vagy sem? Ha nem házasodok meg és nem alapítok családot, ha nem lesz gyerekem, lesz-e aki gondoskodjon rólam, amikor idősebb leszek? Gondoskodik majd rólam valaki, ha beteg leszek? Lesz-e aki intézze a temetésemet, amikor meghalok?” Az emberek aggódnak ezek miatt. Akik nem tervezik, hogy megházasodjanak, azok nem bánkódnak, nem szoronganak és nem aggódnak ennyire. Például egyesek azt mondják: „Most már hiszek Istenben, és hajlandó vagyok feláldozni magam Istenért. Nem fogok társat keresni, és nem fogok megházasodni. Nem fogok ezek miatt szorongani, akárhány éves leszek is.” Az egyedülállóknak, azoknak, akik 10 vagy 20 éve egyedülállóak, akik 20 éves koruktól 40 éves korukig egyedülállóak voltak, nem kell különösebben aggódniuk. Még ha időnként enyhe aggodalmat és szorongást is éreznek környezeti tényezők vagy objektív okok miatt, mivel hisznek Istenben és a kötelességük teljesítésével vannak elfoglalva, és mivel jelenlegi elhatározásuk nem változott, az a fajta aggodalom, amit éreznek, homályos, csak néha-néha jelentkezik, és nem nagy ügy. Ez a fajta érzelem, amely nem befolyásolja a kötelességek normális teljesítését, nem okoz kárt az embereknek, és nem is tekinthető negatív érzelemnek, vagyis ez nem vált negatív érzelemmé számodra. Ami azokat illeti, akik már házasok, milyen dolgok miatt aggódnak? Ha mind a férj, mind pedig a feleség hisznek Istenben és teljesítik kötelességeiket, megmarad-e ez a házasság? Beszélhetünk-e még családról? Mi lesz a gyerekekkel? Továbbá, ha az egyik törekszik az igazságra, a másik pedig nem, ha az, aki nem törekszik az igazságra, mindig a világi dolgokra, a gazdagságra törekszik, az pedig, aki az igazságra törekszik, mindig a kötelességét akarja teljesíteni, miközben az, aki nem az törekszik az igazságra, mindig fékezni próbálja a házastársát, de kínosan érzi magát, időnként hangot ad valamilyen panasznak, vagy negatív dolgokat mond, hogy elkedvetlenítse a házastársát, akkor az, aki az igazságra törekszik, ezt fogja gondolni: „Ó, a férjem nem hisz igazán Istenben, mi lesz így velünk a jövőben? Ha elválunk, egyedülálló leszek, és képtelen leszek eltartani magam. Ha vele maradok, nem ugyanazt az utat fogjuk járni, különböző álmaink lesznek, akkor mit fogok csinálni?” Bánkódnak, szoronganak és aggódnak ezek miatt. Egyes nővérek, miután elkezdtek hinni Istenben, úgy gondolják, hogy bár a férjeik nem hisznek Istenben, de különösebben nem akadályozzák őket az Istenbe vetett hitükben, és nem zaklatják őket, így nincs okuk a válásra. Ha azonban együtt maradnak, mindig úgy érzik, hogy valami korlátozza és befolyásolja őket. Mi az, ami befolyásolja őket? A vonzalmuk korlátozza és befolyásolja őket, a családi élet és a házasság különböző nehézségei pedig időnként felkavarják a szívük mélyét, ami miatt némi bánatot, szorongást és aggodalmat élnek át, ami nem nagy, de nem is kicsi. Ilyen körülmények között a házasság egy formalitás, amely fenntartja a normális családi életet, de egy idő után megbéklyózza a feleség normális gondolkodását, a normális életét, sőt még a kötelességei normális teljesítését is – nehéz fenntartani a házasságot, de nem tudnak kiszabadulni belőle. Nincs különösebb okuk arra, hogy fenntartsanak egy ilyen házasságot, de arra sincs különösebb okuk, hogy elváljanak; egyikre sincs elegendő ok. Nem tudják, mi lenne a helyes döntés, és nem tudják, mi lenne a helytelen. Ezért bánat, szorongás és aggodalom támad bennük. A bánat, a szorongás és az aggodalom ezen érzései állandóan ott lebegnek a fejükben, lekötik őket a mindennapi életükben, és kihatással vannak a normális életükre is. Ezek a dolgok a kötelességeik teljesítése közben állandóan az elméjükben kavarognak, és felmerülnek a szívük legmélyén, befolyásolva a kötelességeik normális teljesítését. Habár ezek a dolgok nem jelentenek egyértelmű üzenetet arra vonatkozóan, hogy mit kellene tenniük ezeknek a feleségeknek, vagy hogy milyen döntést kellene hozniuk, mégis azt eredményezik, hogy mélyen belemerülnek a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeibe, emiatt úgy érzik, hogy elnyomják őket és csapdában vannak. Hát nem egy másik fajta nehézség ez? (De igen.) Ez egy másfajta nehézség, egy olyan nehézség, amelyet a házasság okoz.

Vannak olyanok is, akiknek, mivel elkezdtek hinni Istenben, aktív gyülekezeti életet élnek, olvassák Isten szavait és teljesítik kötelességeiket, nem lesz idejük arra, hogy normálisan kapcsolatot tartsanak a nem hívő gyermekeikkel, a feleségükkel (vagy férjükkel), a szüleikkel, vagy a barátaikkal és rokonaikkal. Különösen nem lesznek képesek megfelelően gondoskodni a nem hívő gyermekeikről, vagy nem lesznek képesek megtenni azokat a dolgokat, amelyekre a gyermekeiknek szükségük van, ezért aggódnak a gyermekeik jövője és kilátásai miatt. Különösen amikor a gyermekeik felnőnek, egyesek aggódni kezdenek: Fog-e a gyermekem főiskolára járni vagy sem? Milyen szakra fog járni, ha bekerül a főiskolára? A gyermekem nem hisz Istenben, és főiskolára akar menni, akkor én, mint Istenben hívő, fizessem-e a tanulmányait? Gondoskodjak-e a mindennapi szükségleteiről, és támogassam-e a tanulmányaiban? Aztán amikor arra kerül a sor, hogy megházasodjon, munkát vállaljon, sőt, saját családja és gyermekei legyenek, milyen szerepet kell vállalnom? Mit kellene tennem és mit nem? Fogalmuk sincs ezekről a dolgokról. Abban a pillanatban, amikor valami ilyesmi adódik, amikor ilyen helyzetbe kerülnek, tanácstalanok, fogalmuk sincs, mit tegyenek, és nem tudják, hogyan kezeljék az ilyen dolgokat. Ahogy az idő múlik, bánat, szorongás és aggodalom támad bennük ezekkel kapcsolatban: Ha megteszik ezeket a gyermekükért, attól félnek, hogy Isten akarata ellen cselekszenek, és Isten nemtetszését váltják ki, ha pedig nem teszik meg ezeket, attól félnek, hogy nem teljesítik szülői kötelességeiket, és a gyermekeik és más családtagok hibáztatni fogják őket. Ha megteszik ezeket a dolgokat, attól tartanak, hogy bizonyságtételükben csődöt mondanak, ha pedig nem teszik meg, attól félnek, hogy a világi emberek és a szomszédaik kigúnyolják, kinevetik és elítélik őket; félnek, hogy szégyent hoznak Istenre, de attól is félnek, hogy ők maguk rossz hírbe keverednek, és annyira szégyellik magukat, hogy nem mernek nyilvánosan mutatkozni. Miközben ezen vacillálnak, bánat, szorongás és aggodalom támad a szívükben; bánkódnak, mert nem tudják, hogy mit tegyenek, szoronganak, hogy vajon nem tesznek-e rosszat, bármit is választanak, nem tudják, hogy helyénvaló-e az, amit tesznek, és aggódnak, hogy ha ezek továbbra is így történnek, akkor egy nap nem fognak tudni megbirkózni velük, és ha összeomlanak, akkor még nehezebb lesz a helyzetük. Az ilyen helyzetben lévő emberek bánkódnak, szoronganak és aggódnak mindezen dolgok miatt, amelyek az életben felbukkannak, akár nagy dolgokról, akár apróságokról van szó. Amint ezek a negatív érzések megjelennek bennük, belemerülnek ebbe a bánatba, szorongásba és aggodalomba, amiből képtelenek szabadulni. Ha emezt teszik, rossz, ha amazt teszik, rossz, és már azt sem tudják, hogy mi a helyes; szeretnének másoknak megfelelni, de félnek attól, hogy nem fognak tetszeni Istennek; szeretnének mások kedvében járni, hogy az emberek jót mondjanak róluk, de nem akarják megszégyeníteni Istent, és nem akarják, hogy Isten meggyűlölje őket. Ezért merülnek el mindig a bánat, a szorongás és az aggódás érzéseiben. Bánkódnak mind mások miatt, mind önmaguk miatt; szoronganak mind mások, mind önmaguk miatt; és aggódnak dolgokon, mind mások, mind pedig önmaguk miatt, így kettős nehézségbe keverednek, amelyből nem tudnak szabadulni. Az ilyen negatív érzelmek, mint ezek, nemcsak a mindennapi életüket befolyásolják, hanem a kötelességeik teljesítését is, és bizonyos mértékig természetesen az igazságra való törekvésüket is. Ez egy bizonyos fajta nehézség, vagyis ezek olyan nehézségek, amelyek a házassággal, a családi élettel és a személyes élettel kapcsolatosak, és ezek miatt ragadnak az emberek gyakran bánatba, szorongásba és aggodalomba. Nem kell-e sajnálni az embereket, amikor ilyen negatív érzelmekbe ragadnak bele? (De igen.) Sajnálni kell-e őket? Még mindig azt mondjátok, hogy „igen”, ami azt mutatja, hogy még mindig nagyon együttéreztek velük. Amikor valakit negatív érzelem tölt el, függetlenül attól, hogy mi áll annak a negatív érzelemnek a hátterében, mi okozza ennek kialakulását? Vajon a környezet, vagy az illető személyt körülvevő emberek, események és dolgok? Vagy talán az, hogy az Isten által kifejezett igazság zavarja az illetőt? Vajon a környezet befolyásolja, vagy az, hogy Isten szavai felkavarják az életét? Pontosan mi az oka? Tudjátok-e? Mondjátok csak, jelen vannak-e ezek a nehézségek, legyen szó az emberek normális életéről vagy a kötelességeik teljesítéséről, ha az emberek törekszenek az igazságra, és hajlandóak gyakorolni az igazságot? (Nincsenek.) Ezek a nehézségek objektív tényként vannak jelen. Ti azt mondjátok, hogy nincsenek jelen, lehetséges volna, hogy ti már megoldottátok ezeket a nehézségeket? Vajon képesek vagytok erre? Ezek a nehézségek megoldhatatlanok, és objektív tényként vannak jelen. Mi lesz ezeknek a nehézségeknek a következménye azok esetében, akik törekszenek az igazságra, és mi lesz a következmény azok életében, akik nem törekszenek az igazságra? Két teljesen eltérő következményük lesz. Ha az emberek törekszenek az igazságra, nem fognak belekeveredni ezekbe a nehézségekbe, és nem fognak a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeibe süllyedni. Ellenben, ha az emberek nem törekszenek az igazságra, akkor ezek a nehézségek ugyanúgy jelen vannak életükben, és mi lesz ennek a következménye? Úgy behálóznak majd, hogy képtelen leszel kiszabadulni belőlük, és ha nem vagy képes megoldani ezeket, végül negatív érzelmekké válnak, amelyek összefonódnak a szíved legmélyén; hatással lesznek a normális életedre és a kötelességeid normális teljesítésére, elnyomottnak fogod érezni magad, és nem fogsz tudni feloldozást találni – ez lesz a végeredmény számodra. Ez a két eredmény eltérő, nem igaz? (Igen.) Akkor hát térjünk vissza a kérdéshez, amit az imént feltettem. Mit is kérdeztem? (Vajon a környezeti hatások vagy Isten nyugtalanító szavai keltenek negatív érzelmeket az emberekben?) Mi tehát az oka ennek? Mi a válasz? (Ez azért van, mert az emberek nem törekszenek az igazságra.) Így van, egyik sem ezek közül, hanem ez azért van, mert az emberek nem törekszenek az igazságra. Amikor az emberek nem törekszenek az igazságra, olyankor gyakran merülnek szélsőséges gondolatokba és negatív érzelmekbe, és képtelenek kiszabadulni azokból. Ismételjük meg az imént feltett kérdést. (Vajon a negatív érzelmek megjelenése az emberekben a környezetük és a körülöttük lévő emberek, események és dolgok miatt történik, vagy pedig azért, mert az Isten által kifejezett igazság zavarja őket?) Egyszerűen fogalmazva: vajon a környezeti hatások miatt van, vagy azért, mert Isten szavai zavarják az embereket? Melyik ezek közül? (Egyik sem.) Helyes, egyik sem. A környezet mindenkit meglehetősen befolyásol; ha az igazságra törekszel, akkor nem fogsz negatív érzelmekbe süllyedni valamilyen környezeti hatás miatt. Azonban ha nem törekszel az igazságra, akkor nagyon is természetes, hogy a környezeted újra és újra elhatalmasodik feletted, és megrekedsz a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeiben. Ebből a szemszögből nézve, vajon nem fontos az igazságra való törekvés? (De igen.) Mindenben, ami történik, ott vannak az igazság alapelvei, hogy keressük azokat. A valóságban azonban, mivel az emberek nem törekszenek az igazságra és nem keresik az igazságalapelveket, vagy pedig világosan tudják, hogy mit vár el Isten, mik az igazságalapelvek, milyen utat kell követniük, és mik a gyakorlás kritériumai, de egyáltalán nem figyelnek rájuk, vagy nem követik őket, amikor döntéseket hoznak és terveket készítenek, végül mi fog történni velük? Amikor az emberek nem Isten szavai szerint járnak el, állandóan ezért vagy azért aggódnak, akkor csak egy kimenetel van, mégpedig az, hogy bánatba, szorongásba és aggodalomba merülnek, és nem tudnak többé kijutni innen. Lehetséges-e, hogy az emberek mindig a saját képzelgésükre hagyatkozzanak, hogy a dolgok mindig úgy alakuljanak, ahogyan ők szeretnék, hogy mások kedvében járjanak, és közben Isten jóváhagyását is elnyerjék? Ez lehetetlen! Mindig úgy szeretnék intézni a dolgokat, hogy körülöttük mindenki boldog és elégedett legyen, és mindenki dicsérje őket. Szeretnék, hogy jó embernek nevezzék őket, és hogy Isten elégedett legyen velük, és amikor nem felelnek meg ennek a mércének, bánkódni fognak. És nem érdemlik-e meg, hogy bánkódjanak? (De igen.) Ezt az emberek maguknak választják.

Olyan ostoba emberek is vannak, akik azt mondják: „Ha Isten nem mondana olyan sok szót, akkor én a jó emberek erkölcsi normái szerint cselekednék. Ez nagyon egyszerű lenne, nem lenne ennyi állítás. Ugyanúgy, ahogy a Kegyelem Korában az emberek megtartották a parancsolatokat, kitartottak és tűrtek, hordozták a keresztet és szenvedtek – és ez olyan egyszerű volt. Hát nem ez volt a dolgok célja? Most, hogy Isten annyi igazságot mondott, és annyi gyakorlati alapelvet közölt velünk, az emberek miért nem tudják megvalósítani azokat ilyen hosszú idő után sem? Az emberek képességei túlságosan hiányosak, képtelenek mindent megérteni, és sok igazság van, amit nem tudnak elérni; az emberek azt illetően is sok nehézségbe ütköznek, hogy az igazságot gyakorlatba ültessék, és még ha meg is értik azt, akkor is nehezen tudják megvalósítani. Amikor az ember megérti az igazságot, de nem gyakorolja, nyugtalannak érzi magát, de amikor gyakorolja, akkor is sok gyakorlati nehézsége adódik.” Az emberek azt hiszik, hogy Isten szavai zavarják őket, de vajon valóban így van ez? (Nem.) Ez úgy hívják, hogy észszerűtlenség és irracionalitás. Elegük van az igazságból, nem törekszenek az igazságra, és nem gyakorolják az igazságot, de mégis lelki embereknek szeretnék beállítani magukat, úgy tesznek, mintha gyakorolnák az igazságot, és szeretnének üdvösségre jutni. Végül, amikor nem érhetik el ezeket a dolgokat, levertnek és elkeseredettnek érzik magukat, és azt gondolják: „Ki tudja mindezt egyensúlyban tartani? Jobb lenne, ha Isten kissé csökkentené a mércét, akkor az emberek rendben lennének, Isten is rendben lenne, mindenki rendben lenne – micsoda mennyei élet volna!” Az ilyen emberek mindig azt gondolják, hogy a szavak, amelyeket Isten mond, tapintatlanok az emberrel szemben. Valójában, amikor a bánat, szorongás és aggodalom érzése tölti el őket, sok mindent illetően elégedetlenek Istennel. Különösen, amikor arról van szó, hogy hogyan közelítsék meg az igazságalapelveket, nem tudják azokat elérni vagy teljesíteni, egyáltalán nem tudnak azokról beszélni, ez pedig nagy hatással van a hírnevükre és a tekintélyükre a többi ember szemében, ahogyan arra a vágyukra is, hogy áldásban részesüljenek. Emiatt bánatba, szorongásba és aggodalomba süllyednek, és ezért gondolják azt, hogy Isten sok olyan dolgot tesz, amivel ők nincsenek megelégedve. Még olyanok is vannak, akik azt mondják: „Isten igaz, ezt nem tagadom; Isten szent, ezt sem tagadom. Minden, amit Isten mond, biztosan igaz, csak kár, hogy amit Isten most mond, az túl fennkölt, az elvárásai az emberekkel szemben túl szigorúak, és az embereknek nem könnyű mindezt elérni!” Az ilyen emberek nem szeretik az igazságot, és minden felelősséget Istenre hárítanak. Abból indulnak ki, hogy Isten igaz és szent, és azt hiszik, hogy mindez így van. Isten igaz, Isten szent – szükséges-e, hogy te elismerd Isten lényegét? Ezek tények; ezek nem csupán azért igazak, mert te elismered őket. Tehát, hogy ne érje őket az a vád, hogy Istent hibáztatják, sietve hozzáteszik, hogy Isten igaz, Isten szent. Azonban bármit mondanak is arról, hogy Isten igaz és szent, a bánat, szorongás és aggodalom negatív érzelmei még mindig jelen vannak, és ezek az érzelmek nemcsak, hogy jelen vannak, de nem is hajlandóak elengedni ezeket az érzelmeket, nem hajlandóak elhagyni őket, nem hajlandóak megváltoztatni gyakorlásuk alapelveit, megváltoztatni törekvésük irányát, és megváltoztatni az utat, amelyet életük során követnek. Az ilyen emberek szánalmasak és gyűlöletesek. Egyszerűen nem érdemlik meg az együttérzést, és bármennyit szenvednek is, nem érdemlik meg a szánalmunkat. Nem kell mást tennünk, mint ezt a néhány szót mondani nekik: Így kell neked! Ha belehalnál is abba, hogy ennyire gyötrődsz, akkor sem fog senki sajnálni téged! Ki kényszerített, hogy ne keresd az igazságot a problémáid megoldására? Ki tett téged képtelenné arra, hogy alávesd magad Istennek és gyakorold az igazságot? Kinek a kedvéért tölt el bánat, szorongás és aggodalom? Vajon azért érzed ezeket, hogy elnyerd az igazságot? Vagy azért, hogy elnyerd Istent? Talán Isten munkája érdekében? Vagy Isten dicsősége végett? (Nem.) Akkor miért vannak benned ezek az érzelmek? Ezek mind önmagadért vannak, a gyermekeidért, a családodért, az önbecsülésedért, a hírnevedért, a jövődért és a kilátásaidért, mindenért, ami magaddal kapcsolatos. Az ilyen ember nem ad fel semmit, nem enged el semmit, nem mond le semmiről és nem hagy el semmit; nincs igazi Istenbe vetett hite, és nincs valódi hűsége a kötelessége teljesítéséhez. Az Istenbe vetett hitében nem igazán áldozza fel magát, csak azért hisz, hogy áldásokhoz jusson, és csak azzal a meggyőződéssel hisz Istenben, hogy áldásokat kapjon. Telve van az Istenbe vetett „hittel”, valamint Isten munkájába és ígéreteibe vetett „hittel”, de Isten nem dicséri az ilyen hitet, és nem is emlékszik rá, hanem inkább megveti azt. Az ilyen emberek nem követik vagy gyakorolják azokat az alapelveket, amelyeket Isten megkövetel tőlük bárminek a kezelésében, nem engedik el azt, amit el kellene engedniük, nem adják fel azt, amit fel kellene adniuk, nem hagyják el azt, amit el kellene hagyniuk, és nem tanúsítanak olyan hűséget, amilyet tanúsítaniuk kellene, így megérdemlik, hogy a bánat, szorongás és aggodalom negatív érzelmeibe süllyedjenek. Bármennyit szenvednek is, ezt csak önmagukért teszik, nem a kötelességükért és nem az egyház munkájáért. Tehát az ilyen emberek egyszerűen nem törekszenek az igazságra – csak egy rakás olyan ember, aki névlegesen hisz Istenben. Pontosan tudják, hogy ez az igaz út, de nem gyakorolják, és nem is követik azt. A hitük szánalmas, amivel nem nyerhetik el Isten jóváhagyását, és Isten nem fog rá emlékezni. Az ilyen emberek a bánat, szorongás és aggodalom negatív érzelmeibe merülnek az otthoni életük sokféle nehézsége miatt.

Aztán vannak olyanok, akiknek rossz az egészségi állapotuk, gyenge az alkatuk és nincs energiájuk, akik gyakran betegeskednek kisebb-nagyobb kórok miatt, akik még a mindennapi élethez szükséges alapvető dolgokat sem tudják elvégezni, akik nem tudnak úgy élni vagy boldogulni, mint a normális emberek. Az ilyen emberek gyakran érzik magukat kényelmetlenül és rosszul a feladataik végzése közben; egyesek fizikailag gyengék, másoknak valódi betegségeik vannak, és természetesen vannak olyanok is, akiknek valamilyen ismert és lehetséges betegségük van. Az ilyen emberek, mivel ilyen gyakorlati fizikai nehézségeik vannak, gyakran süllyednek negatív érzelmekbe, és bánat, szorongás és aggodalom keríti hatalmába őket. Miért éreznek bánatot, szorongást és aggodalmat? Azért aggódnak, hogy ha továbbra is így végzik a kötelességüket, így fáradoznak és rohangálnak Istenért, és mindig ilyen fáradtnak érzik magukat, akkor vajon az egészségük egyre jobban meg fog romlani? Amikor elérik a 40 vagy az 50 éves kort, vajon ágyhoz lesznek kötve? Helytállóak-e ezek az aggodalmak? Tudna-e valaki konkrét megoldást adni arra, hogyan lehet ezt kezelni? Ki fog ezért felelősséget vállalni? Ki lesz a felelős? Akiknek rossz az egészségi állapotuk, és akik fizikailag alkalmatlanok, azok bánatot, szorongást és aggodalmat éreznek az ilyen dolgok miatt. A betegségben szenvedő emberek gyakran gondolják, hogy „Ó, én eltökélt vagyok, jól teljesítem a kötelességemet, de van ez a betegségem. Kérem Istent, hogy őrizzen meg a bajtól, és Isten oltalmával nem kell félnem. De vajon, ha kimerülök a feladataim teljesítése közben, nem fog-e súlyosbodni az állapotom? Mit fogok tenni, ha a betegségem tényleg kiújul? Ha kórházba kell mennem, hogy megműtsenek, nincs pénzem, hogy kifizessem, és ha nem veszek fel kölcsönt, hogy kifizessem a kezelésemet, vajon még rosszabb lesz az állapotom? És ha igen súlyossá válik, meg fogok halni? Normális halálnak tekinthető-e egy ilyen halál? Ha tényleg meghalok, Isten emlékezni fog-e az elvégzett kötelességeimre? Vajon úgy tekint majd rám, mint aki jót cselekedett? Üdvösségre jutok-e majd?” Olyanok is vannak, akik tudják, hogy betegek, vagyis tudják, hogy valamilyen valódi betegségük van, például gyomorbetegség, derék- és lábfájás, ízületi gyulladás, reuma vagy bőrbetegség, nőgyógyászati betegség, májbetegség, magas vérnyomás, szívbetegség és így tovább. Ők azt gondolják: „Ha továbbra is teljesítem a kötelességemet, vajon Isten háza kifizeti-e a betegségem kezelését? Ha a betegségem súlyosbodik, és az befolyásolja a kötelességem teljesítését, meggyógyít-e Isten? Mások meggyógyultak, miután hittek Istenben – akkor én is meggyógyulok? Meggyógyít-e engem Isten ugyanúgy, ahogy másokkal is kedvesen bánik? Ha hűségesen teljesítem a kötelességemet, Istennek meg kell gyógyítania engem, de mi van akkor, ha csak én kívánom, hogy Isten meggyógyítson, és Ő nem gyógyít meg?” Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, mélységes szorongás támad a szívükben. Annak ellenére, hogy soha nem hagyják abba a kötelességük teljesítését, és mindig megteszik, amit kell, állandóan a betegségükre, az egészségükre, a jövőjükre, az életükre és a halálukra gondolnak. Végül arra a következtetésre jutnak, hogy vágyakozva gondolkodnak: „Isten meggyógyít engem, Isten megőriz engem. Isten nem fog elhagyni, és Isten nem fogja tétlenül nézni, ha látja, hogy megbetegszem.” Az ilyen gondolatoknak semmi alapjuk sincs, sőt mondhatni, ezek egyfajta elképzelések. Ilyen elképzelésekkel és képzelgésekkel az emberek sosem lesznek képesek megoldani a gyakorlati nehézségeiket, és legbelül bizonytalanul bánkódnak, szoronganak és aggódnak az egészségük és a betegségeik miatt; fogalmuk sincs, hogy ki fog felelősséget vállalni ezekért a dolgokért, vagy hogy egyáltalán vállalja-e valaki a felelősséget.

Vannak továbbá olyanok is, akik bár valójában nem érzik magukat betegnek, és nem diagnosztizálták őket semmivel, mégis tudják, hogy valamilyen látens betegségük van. Milyen látens betegség? Lehet például valami örökletes, például szívbetegség, cukorbetegség vagy magas vérnyomás, de lehet Alzheimer-kór, Parkinson-kór vagy valamilyen rák – ezek mind látens betegségek. Egyesek tudják, hogy mivel ilyen családba születtek, ez a genetikai betegség előbb-utóbb őket is megtámadja. Azon tűnődnek, hogy ha hisznek Istenben, és törekszenek az igazságra, jól végzik a kötelességüket, elegendő jócselekedetet tesznek, és Isten tetszésére lehetnek, vajon elkerülik-e ezt a látens betegséget, és az nem éri el őket? Isten azonban soha nem tett nekik ilyen ígéretet, nekik pedig soha nem volt efféle hitük Istenben, és soha nem mertek garanciát vállalni, illetve irreális elképzeléseket táplálni. Mivel semmilyen garanciát vagy biztosítékot nem kaphatnak, sok energiát és erőfeszítést fordítanak a feladataik elvégzésére, a szenvedésre összpontosítanak és az ár megfizetésére, mindig többet tesznek, mint mások, és másoknál jobban kitűnnek, azt gondolva: „Én leszek az első, aki szenvedni fog, és az utolsó, aki élvezetben részesül.” Mindig ilyen mottóval motiválják magukat, de a mélyen bennük rejlő félelmet és aggodalmat a lappangó betegségük miatt nem tudják elűzni, és ez az aggodalom, ez a bánat mindig kíséri őket. Még ha képesek is elviselni a szenvedést és a kemény munkát, és kötelességeik teljesítése során hajlandóak megfizetni az árat, akkor is úgy érzik, hogy nem tudják megszerezni Isten ígéretét vagy Isten konkrét szavát ebben a kérdésben, így továbbra is tele vannak bánattal, szorongással és aggodalommal ezt a dolgot illetően. Bár mindent megtesznek azért, hogy ne tegyenek semmit a lappangó betegségük ellen, mégis időnként tudat alatt mindenféle népi gyógymódot keresnek, hogy megakadályozzák, hogy ez a lappangó betegség egy bizonyos napon, egy bizonyos órában, vagy anélkül, hogy tudnának róla, hirtelen rájuk törjön. Vannak, akik alkalomadtán néhány kínai gyógynövényt készítenek, hogy bevegyék, vannak, akik időnként népi gyógykészítmények után érdeklődnek, amelyeket szükség esetén bevehetnek, míg mások időről időre az interneten keresnek edzési tippeket, hogy gyakorolhassanak és kísérletezhessenek. Bár lehet, hogy ez csak egy lappangó betegség, mégis ez van az első helyen az elméjükben; ezek az emberek nem érzik ugyan magukat rosszul vagy egyáltalán nincsenek tüneteik, mégis tele vannak aggodalommal és szorongással emiatt, és mélyen legbelül nyomottnak és depressziósnak érzik magukat, mindig abban reménykedve, hogy imával vagy a kötelességeik teljesítésével képesek lesznek enyhíteni vagy elűzni magukból ezeket a negatív érzelmeket. Akik valóban betegek vagy lappangó betegségben szenvednek, azokkal együtt, akik aggódnak, hogy a jövőben megbetegszenek, és azokkal, akik rossz egészséggel születtek, akiknek nincs súlyos betegségük, de állandóan kisebb bajoktól szenvednek, állandóan nyugtalankodnak és aggódnak a betegségek és a test különböző nehézségei miatt. Szeretnének szabadulni ezektől, menekülni előlük, de nincs rá módjuk; szeretnék elengedni ezeket, de nem tudják; szeretnék kérni Istent, hogy vegye el tőlük ezeket a betegségeket és nehézségeket, de nem tudják kimondani a szavakat, és zavarban vannak, mert úgy érzik, hogy nincs létjogosultsága egy ilyen kérésnek. Jól tudják, hogy Istent nem szabad kérlelni ilyesmire, de szívükben tehetetlennek érzik magukat; azon tűnődnek, hogy ha minden reményüket Istenbe vetik, vajon megnyugodnak-e, és megnyugszik-e a lelkiismeretük? Ezért időről időre szívükben csendben imádkoznak ezért. Ha Isten részéről valami pluszt vagy váratlan szívességet, illetve kegyelmet kapnak, akkor egy kis örömöt vagy vigaszt éreznek; ha viszont egyáltalán nem részesülnek különleges gondoskodásban Isten házából, és egyáltalán nem érzik Isten jóságát, akkor tudtukon kívül ismét lecsúsznak a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeibe. Annak ellenére, hogy a születés, az öregség, a betegség és a halál állandó az emberiség körében, és elkerülhetetlenek az életben, vannak olyan fizikai alkattal vagy különleges betegséggel rendelkezők, akik – akár teljesítik kötelességüket, akár nem – bánatba, szorongásba és aggodalomba süllyednek a test nehézségei és betegségei miatt; aggódnak a betegségük miatt, és a sok nehézség miatt, amit a betegségük okozhat nekik, aggódnak, hogy a betegségük súlyos lesz-e, milyen következményei lesznek, ha súlyosbodik, és hogy belehalnak-e. Különleges helyzetekben és bizonyos körülmények között ez a kérdéssorozat azt eredményezi, hogy bánatba, szorongásba és aggodalomba merülnek, amiből képtelenek szabadulni; egyesek már azért is a bánat, szorongás és aggodalom állapotában élnek, mert tudják, hogy súlyos vagy lappangó betegségük van, semmit sem tehetnek, hogy elkerüljék, és ezek a negatív érzelmek hatnak rájuk, befolyásolják és irányítják őket. Némelyek, amint e negatív érzelmek irányítása alá kerülnek, teljesen lemondanak az üdvösség elérésének minden esélyéről és reményéről; úgy döntenek, hogy feladják kötelességük teljesítését, sőt minden esélyt arra, hogy megkapják Isten kedvességét. Ehelyett úgy döntenek, hogy segítséget nem kérve és semmilyen lehetőségre nem várva maguk néznek szembe saját betegségükkel és kezelik azt. Betegségük kezelésének szentelik magukat, nem teljesítenek többé semmilyen kötelességet, még akkor sem, ha fizikailag képesek lennének erre. Mi ennek az oka? Aggódnak: „Ha a betegségem továbbra is így halad előre, és Isten nem gyógyít meg, akkor tovább teljesíthetem a kötelességemet úgy, ahogy most teszem, és a végén mégis meghalok. Ha abbahagyom a kötelességem teljesítését és gyógymódot keresek, akkor még élhetek néhány évet, és talán még meg is gyógyulhatok. Ha tovább teljesítem a kötelességemet, Isten pedig nem mondta, hogy meggyógyít, akkor az egészségem akár rosszabbodhat is. Nem szeretném még 10 vagy 20 évig teljesíteni a kötelességemet, hogy aztán meghaljak. Szeretnék még élni néhány évet, nem akarok meghalni ilyen hamar, ilyen korán!” Tehát teljesítik a kötelességüket Isten házában egy ideig, figyelnek egy ideig, mondhatnánk, hogy figyelik, hogy mi történik, aztán tűnődni kezdenek: „Teljesítettem a kötelességemet, de a betegségem nem javult és nem enyhült. Úgy néz ki, nincs remény a gyógyulásra. Valamikor volt egy tervem, azt gondoltam, ha mindent feladok, és hűségesen teljesítem a kötelességemet, talán Isten megszabadít ettől a betegségtől. De semmi sem úgy lett, ahogyan terveztem, ahogy gondoltam és kívántam. A betegségem épp olyan, mint volt. Eltelt annyi év, és a betegség egy cseppet sem enyhült. Úgy néz ki, hogy magamnak kell kezelnem ezt a betegséget. Nem számíthatok senki másra, nincs kire támaszkodni. A saját kezembe kell vennem a sorsomat. A tudomány és technológia most már annyira fejlett, ahogyan az orvostudomány is, hogy hatékony gyógyszerek vannak mindenféle betegség kezelésére, és mindenre fejlett kezelési módszerek vannak. Biztos vagyok benne, hogy ez a betegség kezelhető.” Miután ilyen terveket szőttek, elkezdenek az interneten keresgélni vagy kérdezősködni, érdeklődni, míg végre találnak valamilyen megoldást. Végül eldöntik, hogy milyen gyógyszert szedjenek, hogyan kezeljék a betegségüket, hogyan tornázzanak, és vigyázzanak saját egészségükre. Így gondolkodnak: „Ha nem teljesítem a kötelességemet, és a betegség kezelésére összpontosítok, akkor van remény a gyógyulásra. Annyi eset van, amikor egy ilyen betegségből meggyógyultak.” Miután egy ideig így tervezgetnek és okoskodnak, végül úgy döntenek, hogy nem teljesítik többé a kötelességüket, és a betegségük kezelése lesz az első számú prioritásuk – semmi sem fontosabb számukra, mint élni. Bánatuk, szorongásuk és aggodalmuk egyfajta gyakorlati cselekvéssé válik; a szorongásuk és aggodalmuk a merő gondolkodásból egyfajta cselekvéssé válik. A hitetleneknek van egy mondásuk, amely így szól: „A cselekvés jobb, mint a gondolat, és a cselekvésnél még jobb az azonnali cselekvés.” Az ilyen ember gondolkodik, azután cselekszik, és gyorsan cselekszik. Egyik nap még a betegsége kezelésén gondolkodik, másnap reggelre pedig már össze is pakolt, és készen áll az indulásra. Alig telik el pár hónap és érkezik a rossz hír, hogy meghalt anélkül, hogy a betegségéből meggyógyult volna. Vajon felépült a betegségéből? (Nem.) Nem feltétlen lehetséges, hogy egy betegségből egyedül kigyógyulj, de az vajon biztos, hogy nem leszel beteg, ha Isten házában teljesíted a kötelességedet? Senki sem ígéri ezt meg neked. Hogyan kell tehát döntened, és hogyan kell megközelítened a megbetegedés kérdését? Ez nagyon egyszerű, csupán egyetlen utat kell követned: törekedj az igazságra. Törekedj az igazságra, és Isten szavai valamint az igazságalapelvek szerint tekintsd ezt a dolgot – ilyen felfogása kell, hogy legyen az embereknek. És hogyan kell gyakorolni? Mindezeket a tapasztalatokat figyelembe véve, ültesd gyakorlatba mindazt a megértést, amire eljutottál, valamint az igazságalapelveket, amelyeket megértettél az igazság és Isten szavai szerint, és ezek váljanak számodra valósággá és életté – ez az egyik aspektus. A másik aspektus az, hogy nem szabad feladnod a kötelességedet. Akár beteg vagy, akár fájdalmaid vannak, amíg csak lélegzel, amíg még élsz, amíg még tudsz beszélni és járni, addig van energiád a kötelességed teljesítésére, és jól kell viselkedned a kötelességed teljesítése során, szilárdan megállva abban. Nem szabad lemondanod a teremtett lény kötelességéről és a felelősségről, amelyet a Teremtő adott neked. Amíg meg nem halsz, teljesítened kell a kötelességedet, és jól kell teljesítened. Némelyek azt mondják: „Ezek a dolgok, amiket mondasz, nem valami tapintatosak. Beteg vagyok, és ezt nehezen viselem!” Amikor nehéz neked, pihenhetsz, gondoskodhatsz magadról, és kaphatsz kezelést. Ha még mindig el akarod látni a kötelességedet, csökkentheted a terhelést, és végezhetsz valamilyen megfelelő feladatot, olyat, amely nem befolyásolja a gyógyulásodat. Ez bizonyítja, hogy a szívedben nem hagytad el a kötelességedet, hogy a szíved nem tért el Istentől, hogy a szívedben nem tagadtad meg Isten nevét, és hogy a szívedben nem hagytad el a vágyat, hogy megfelelő teremtett lény legyél. Vannak, akik azt mondják: „Én megtettem mindezt, tehát Isten el fogja venni tőlem ezt a betegséget?” Vajon elveszi? (Nem feltétlenül.) Akár elveszi tőled Isten, akár nem, akár meggyógyít, akár nem, azt kell tenned, amit egy teremtett lénynek tennie kell. Függetlenül attól, hogy fizikailag képes vagy-e teljesíteni a kötelességedet vagy sem, hogy bármilyen munkát el tudsz-e vállalni vagy sem, vagy hogy az egészséged megengedi-e, hogy teljesítsd a kötelességedet vagy sem, a szíved nem távolodhat el Istentől, és nem szabad feladnod a kötelességedet a szívedben. Így teljesíted majd a feladataidat, a kötelezettségeidet és a kötelességedet – ez az a hűség, amelyhez ragaszkodnod kell. Csak azért, mert nem tudsz a kezeddel dolgozni, vagy már nem tudsz beszélni, vagy már nem látsz, vagy a tested nem képes többé mozogni, nem szabad azt gondolnod, hogy Istennek meg kell gyógyítania téged, és ha nem gyógyít meg, akkor a szíved mélyén meg akarod tagadni Őt, fel akarod adni a kötelességedet, és el akarod hagyni Istent. Mi a természete egy ilyen cselekedetnek? (Ez Isten elárulása.) Ez árulás! Egyes emberek, amikor nem betegek, gyakran járulnak Isten elé imádkozni, amikor pedig betegek, és remélik, hogy Isten meggyógyítja őket, akkor is Isten elé járulnak, minden reményüket Istenbe vetik, és nem hagyják el Őt. Miután azonban eltelt egy kis idő és Isten még mindig nem gyógyította meg őket, csalódnak Istenben, a szívük mélyén elhagyják Istent, és feladják kötelességeiket. Egyesek, amikor a betegségük nem annyira súlyos, és Isten nem gyógyítja meg őket, nem hagyják el Istent; amikor azonban a betegségük súlyossá válik, és a halállal néznek szembe, akkor biztosan tudják, hogy Isten valóban nem gyógyította meg őket, és egész idő alatt csak a halálra vártak, ezért szívükben elhagyják és megtagadják Istent. Azt hiszik, hogy ha Isten nem gyógyította meg őket, akkor Ő nem is létezik; hogy ha Isten nem gyógyította meg őket, akkor Isten egyáltalán nem is Isten, és nem érdemes hinni benne. Mivel Isten nem gyógyította meg őket, még azt is megbánják, hogy valaha hittek Istenben, és nem hisznek többé Benne. Vajon ez nem Isten elárulása? Ez Isten súlyos elárulása. Tehát semmiképpen sem szabad erre az útra lépned – csak azoknak van igaz hitük, akik mindhalálig engedelmeskednek Istennek.

Milyen utat kövessenek az emberek, amikor valamilyen betegség jelentkezik? Hogyan döntsenek? Az embereknek nem kellene bánatba, szorongásba és aggodalomba süllyedniük, és saját jövőbeli kilátásaikról és útjaikról töprengeniük. Sőt, minél inkább ilyen idők, ilyen különleges helyzetek és körülmények adódnak, és minél inkább ilyen azonnali nehézségekbe kerülnek az emberek, annál inkább kellene keresniük az igazságot és törekedniük az igazságra. Csak így nem lesznek hiábavalók a prédikációk, amelyeket a múltban hallottál, valamint az igazságok, amelyeket megértettél, és csak így fognak hatni. Minél inkább ezekhez hasonló nehézségekkel találod szemben magad, annál inkább le kell mondanod a saját vágyaidról, és alá kell vetned magad Isten irányításának. Isten célja azzal, hogy ilyen helyzeteket alakít és ilyen feltételeket rendez számodra, nem az, hogy a bánat, szorongás és aggodalom érzelmeibe süllyedj, és nem az, hogy próbára tedd Istent, hogy meggyógyít-e, ha betegség ér, vagy hogy kiderítsd az igazságot; Isten azért alakítja számodra ezeket a különleges helyzeteket és körülményeket, hogy az ilyen helyzetek és körülmények között gyakorlati leckéket tanulj, hogy még inkább be tudj lépni az igazságba és az Istennek való alávetettségbe, és hogy világosabban és pontosabban lásd, hogyan rendez Isten minden embert, eseményt és dolgot. Az emberek sorsa Isten kezében van, és akár érzékelik ezt, akár nem, akár igazán tudatában vannak ennek, akár nem, az embereknek engedelmeskedniük kell, nem pedig ellenállniuk Istennek és elutasítaniuk Őt, és főleg nem próbára tenniük Őt. Mindenképpen meghalhatsz, és ha ellenállsz Istennek, elutasítod és próbára teszed Őt, akkor magától értetődő, hogy mi lesz a véged. Ezzel szemben, ha ugyanezen helyzetekben és körülmények között képes vagy azt keresni, hogy hogyan kellene egy teremtett lénynek alávetnie magát a Teremtő irányításának, azt keresni, hogy milyen leckéket kell megtanulnod és milyen romlott beállítottságokat kell ismerned azokban a helyzetekben, amelyeket Isten hoz létre számodra, ha képes vagy megérteni Isten akaratát ezekben a helyzetekben és jól tanúskodni, hogy megfelelj Isten elvárásainak, akkor ez az, amit tenned kell. Amikor Isten úgy intézi, hogy megbetegedj, akár nagyobb, akár kisebb betegségben, az Ő célja ezzel nem az, hogy kiértékeld a betegség csínját-bínját, a kárt, vagy a nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazt a számtalan érzést, amit a betegség miatt érzel – az Ő célja a betegség által nem az, hogy kiértékeld a betegséget. Az Ő célja inkább az, hogy tanulj a betegségből, hogy megtanulj ráérezni Isten akaratára, hogy megismerd a romlott beállítottságot, amelyet mutatsz, és a helytelen magatartást, amelyet Istennel szemben tanúsítasz, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan kell alávetned magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, hogy Isten iránti valódi engedelmességre juss, és képes legyél szilárdan megállni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit szeretne megtisztítani benned? Szeretne megtisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől Istennel szemben, sőt megtisztítani a különböző tervektől, ítéletektől és cselszövésektől is, amelyekkel a túlélés és életben maradás érdekében mindenáron előállsz. Isten nem kéri, hogy terveket készíts, nem kéri, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy túlzó vágyaid legyenek Vele szemben; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint hogy megismerd a saját személyes vágyaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni értékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így intézte számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni értékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően. Éppen ezért, amikor a betegség jelentkezik, nem szabad mindig azon gondolkodnod, hogyan úszhatod meg vagy menekülhetsz el előle, illetve hogyan zárhatod ki. Egyesek azt mondják: „Azt mondod, hogy nem szabad menekülnöm előle, vagy kizárnom, és nem szabad megpróbálnom szabadulni tőle, tehát Szerinted nem szabad elmennem és kezeltetnem magam!” Én soha nem mondtam ilyet; ez a te helytelen értelmezésed. Én támogatlak téged abban, hogy aktívan kezeld a betegségedet, de nem akarom, hogy a betegségedben élj, vagy hogy a betegséged okozta hatás miatt bánatba, szorongásba és aggodalomba merülj, míg végül eltávolodsz Istentől, és elhagyod Őt a betegséged okozta fájdalmak miatt. Ha a betegséged nagy szenvedést okoz neked, és szeretnéd, hogy kezelést kapj és a betegséged elmúljon, akkor ez természetesen rendben van. Ehhez jogod van; jogod van ahhoz, hogy a kezelést válaszd, és senkinek sincs joga megakadályozni téged. Nem szabad viszont a betegségedben élned és megtagadnod a kötelességed teljesítését, feladnod azt, illetve elutasítanod Isten irányítását és intézkedését azért, mert kezelést kapsz. Ha a betegséged nem gyógyítható, akkor bánatba, szorongásba és aggodalomba roskadsz, ezért tele leszel panaszokkal és kétséggel Istent illetően, és még az Istenbe vetett hitedet is elveszíted, elveszíted a reményt. Vannak, akik úgy döntenek, hogy feladják a kötelességeiket – ezt aztán tényleg nem szabad tenned. Amikor betegséggel nézel szembe, kereshetsz aktívan kezelést, de pozitív hozzáállással kell megközelítened. Arra vonatkozóan, hogy mennyire kezelhető a betegséged – és hogy gyógyítható-e, bármi történjék is a végén –, mindig alá kell vetned magad, és nem szabad panaszkodnod. Ezt a hozzáállást kell magadévá tenned, hiszen teremtett lény vagy, és nincs más választásod. Nem mondhatod, hogy „ha meggyógyulok ebből a betegségből, akkor elhiszem, hogy ez Isten nagy ereje, de ha nem gyógyulok meg, akkor nem leszek elégedett Istennel. Miért adta Isten nekem ezt a betegséget? Miért nem gyógyítja meg ezt a betegséget? Miért éppen én kaptam meg ezt a betegséget, és nem valaki más? Nem akarom ezt a betegséget! Miért kell ilyen korán, ilyen fiatalon meghalnom? Mások hogyan élhetnek tovább? Miért?” Ne kérdezd, hogy miért, ez Isten irányítása. Nincs semmi értelme, és nem is kellene kérdezned, hogy miért. Azt kérdezni, hogy miért, lázadó beszéd, és ez nem olyan kérdés, amit egy teremtett lénynek fel kellene tennie. Ne kérdezd, hogy miért, nincs „miért”. Isten így rendezte és tervezte a dolgokat. Ha azt kérdezed, miért, arra csak azt lehet mondani, hogy túlságosan lázadó és hajthatatlan vagy. Ha valami nem tetszik neked, vagy Isten nem azt teszi, amit szeretnél, vagy nem engedi, hogy a saját utadat járd, akkor boldogtalan leszel, elégedetlenkedsz, és mindig azt kérdezed, hogy miért. Úgyhogy Isten megkérdezi tőled: „Mint teremtett lény, miért nem végezted jól a kötelességedet? Miért nem teljesítetted hűségesen a kötelességedet?” És te hogyan válaszolsz? Azt mondod: „Nincs »miért«, én már csak ilyen vagyok.” Elfogadható ez? (Nem.) Az elfogadható, hogy Isten így beszél veled, de az nem fogadható el, hogy te így beszélj Istennel. Rossz az álláspontod, és túlságosan ostoba vagy. Egy teremtett lény bármilyen nehézségekkel is találkozzon, a Menny által elrendelt és a Föld által elismert, hogy alá kell vetnie magát a Teremtő intézkedésének és irányításainak. Például a szüleid nemzettek téged, ők neveltek fel, és te anyának és apának hívod őket – ez a Menny által elrendelt és a Föld által elismert dolog, és ennek így kell lennie; nincs „miért”. Tehát Isten intézi számodra mindezeket, és akár áldásokat élvezel, akár megpróbáltatásokat szenvedsz, ezt is a Menny rendelte, és a Föld ismerte el, és ebben neked nincs választásod. Ha a végsőkig alá tudod vetni magad, akkor elnyered az üdvösséget, mint Péter. Ha azonban hibáztatod Istent, elhagyod és elárulod Őt valamilyen átmeneti betegség miatt, akkor az összes lemondás, áldozatvállalás, kötelességteljesítés és az ár megfizetése, amit korábban tettél, hiábavaló volt. Ez azért van, mert az összes eddigi kemény munkád nem teremtette meg az alapot ahhoz, hogy jól teljesítsd a teremtett lény kötelességét, vagy teremtett lényként elfoglald a megfelelő helyedet, és semmit sem változtatott rajtad. Ez aztán azt fogja okozni, hogy elárulod Istent a betegséged miatt, és te is olyan véget érsz majd, mint Pál, hogy a végén büntetést kapsz. Ennek az elhatározásnak az oka, hogy minden, amit korábban tettél, azért volt, hogy koronát szerezz és áldásokat kapj. Ha majd, amikor végül a betegséggel és a halállal nézel szembe, még mindig képes leszel panasz nélkül alávetni magad, az azt fogja bizonyítani, hogy mindent, amit korábban tettél, őszintén és szívesen tetted Istenért. Engedelmeskedsz Istennek, és végül az engedelmességed tökéletes véget jelöl ki az Istenbe vetett hittel teli életednek, és Isten dicséri ezt. A betegség tehát oda vezethet, hogy jó véged lesz, vagy azt eredményezheti, hogy rossz véged lesz; az, hogy milyen véget érsz, attól függ, hogy milyen utat követsz, és hogyan viszonyulsz Istenhez.

Nos, megoldódott-e az a probléma, hogy az embereket negatív érzelmek kerítik hatalmukba a betegség miatt? (Megoldódott.) Helyes gondolataid és nézeteid vannak-e már arról, hogyan kell szembenézni a betegséggel? (Igen.) Tudod-e, hogyan kell ezt gyakorolni? Ha nem, akkor adok egy ütőkártyát, elmondom, hogy mi a legjobb, amit tehetsz. Tudjátok-e, hogy mi az? Ha megbetegszel, nem számít, hogy mennyi doktrínát értesz, a betegséget mégsem tudod legyőzni, a szívedben továbbra is bánat, szorongás és aggodalom lesz, és nemcsak, hogy nem tudsz majd nyugodtan szembenézni az üggyel, de a szíved is tele lesz panaszokkal. Állandóan azon fogsz töprengeni: „Miért nem betegedett meg valaki más ebben a kórban? Miért én kaptam el ezt a betegséget? Hogy is történt ez velem? Ez azért van, mert nincs szerencsém, és rossz sorsom van. Nem bántottam meg soha senkit, és nem követtem el semmilyen bűnt – akkor miért történt ez velem? Isten olyan igazságtalanul bánik velem!” Látod, a bánat, szorongás és aggodalom mellett még depresszióba is esel, egyik negatív érzelem követi a másikat, és ezekből nem menekülhetsz, bármennyire is szeretnél. Mivel ez egy valódi betegség, nem lehet könnyen elvenni tőled vagy meggyógyítani, mit tehetsz hát? Szeretnéd alávetni magad, de nem tudod, és ha egyik nap aláveted magad, másnapra az állapotod romlik, nagy fájdalmaid lesznek, úgyhogy többé nem akarod alávetni magad, és megint panaszkodni kezdesz. Mindegyre így ingadozol, tehát mit kellene tenned? Hadd áruljam el neked a siker titkát. Akár súlyos betegséggel, akár enyhébbel találkozol, abban a pillanatban, amikor a betegséged komolyra fordul, vagy amikor a halállal nézel szembe, emlékezz egy dologra: ne félj a haláltól. Még akkor is, ha a rák végső stádiumában vagy, még ha az adott betegségedet illető halálozási arány nagyon magas is, ne félj a haláltól. Függetlenül attól, hogy mennyire szenvedsz, ha félsz a haláltól, akkor nem fogod alávetni magad. Egyesek azt mondják: „Ezt hallva ihletet érzek, és van egy még jobb ötletem. Nemcsak hogy nem fogok félni a haláltól, hanem könyörögni fogok érte. Hát nem lesz-e így könnyebb átvészelni?” Miért könyörögne valaki a halálért? A halálért könyörögni szélsőséges ötlet, miközben nem félni a haláltól észszerű hozzáállás. Nem így van? (Igaz.) Milyen a helyes magatartás, amelyet ki kell alakítanod ahhoz, hogy ne félj a haláltól? Ha a betegséged annyira súlyosbodik, hogy meghalhatsz, és a halálozási arány magas, függetlenül attól, hogy hány éves az, aki elkapja a betegséget, és az idő, ami a betegség megjelenésétől a halál beálltáig eltelik, nagyon rövid, akkor mit gondolj magadban? „Nem szabad félnem a haláltól, a végén mindenki meghal. Az Istennek való alávetettség azonban olyasmi, amire a legtöbb ember nem képes, és ezt a betegséget felhasználhatom arra, hogy gyakoroljam az Istennek való alávetettséget. Gondolkodásom és hozzáállásom az kell legyen, hogy alávetem magam Isten rendezésének és intézkedésének, és nem szabad félnem a haláltól.” Meghalni könnyű, sokkal könnyebb, mint élni. Lehetnek rendkívüli fájdalmaid, és nem leszel tudatában, és amint lehunyod a szemed, megszűnsz lélegezni, a lelked elhagyja a testedet, és az életed véget ér. Így működik a halál; ez ilyen egyszerű. Nem félni a haláltól az egyik hozzáállás, amit magadévá kell tenned. Továbbá nem szabad amiatt aggódnod, hogy a betegséged rosszabbodni fog-e vagy sem, vagy hogy meghalsz-e, ha nem tudnak meggyógyítani, vagy hogy mennyi idő van még a halálodig, vagy milyen fájdalmat fogsz érezni, amikor elérkezik a halál ideje. Nem szabad aggódnod ezek miatt; ezek nem olyan dolgok, amelyek miatt aggódnod kellene. Ez azért van, mert annak a napnak el kell jönnie, el kell jönnie valamelyik évben, valamelyik hónapban, és egy bizonyos napon. Nem bújhatsz el és nem menekülhetsz előle – ez a sorsod. Az úgynevezett sorsodat Isten előre elrendelte és már eleve elrendezte. Az éveid számát, a korodat és azt az időt, amikor meghalsz, Isten már meghatározta, tehát miért is aggódsz? Aggódhatsz miatta, de ez nem változtat semmin; aggódhatsz miatta, de nem tudod megelőzni, hogy bekövetkezzen; aggódhatsz miatta, de nem tudod megakadályozni, hogy eljöjjön az a nap. Ezért az aggódásod felesleges, és csak még nehezebbé teszi a betegséged terhét. Az egyik szempont az, hogy ne aggódj, a másik pedig, hogy ne félj a haláltól. Egy másik szempont, hogy ne nyugtalankodj, efféle kérdésekkel: „Miután meghaltam, vajon a férjem (vagy a feleségem) újraházasodik-e? Ki fog vigyázni a gyermekemre? Ki veszi át a kötelességemet? Ki fog emlékezni rám? Miután meghaltam, hogyan fog Isten dönteni, mi lesz a végem?” Semmit sem kell aggódnod az ilyen kérdések miatt. Minden embernek, aki meghal, megvan a megfelelő helye, ahova megy, Isten intézkedett erről. Az élők tovább fognak élni; egyetlen ember létezése sem befolyásolja az emberiség normális tevékenységét és túlélését, és egyetlen ember eltűnése sem változtat semmin, ezért ezek miatt mit sem kell aggódnod. Szükségtelen aggódnod a rokonaid miatt, és még kevésbé szükséges amiatt aggódnod, hogy emlékezni fog-e rád valaki a halálod után. Mi értelme lenne annak, hogy valaki is emlékezzen rád? Ha olyan lennél, mint Péter, akkor lenne némi értelme, hogy emlékezzenek rád; ha olyan lennél, mint Pál, akkor csak szerencsétlenséget hoznál az emberekre, így miért akarna bárki is emlékezni rád? Van egy másik téma, ami alapot szolgáltat az aggodalomra, egy nagyon is reális gondolat, ami az embereket foglalkoztatja. Azt mondják: „Ha egyszer meghalok, soha többé nem fogom megpillantani ezt a világot, és soha többé nem fogom tudni élvezni az anyagi világ dolgait. Ha egyszer meghalok, semmi sem fog többé foglalkoztatni ebben a világban, és az élet érzése is megszűnik. Hová fogok kerülni, ha egyszer meghalok?” Az, hogy hová kerülsz, nem olyasmi, ami miatt aggódnod kellene, és nem is olyasmi, ami miatt szoronganod kellene. Többé nem leszel élő ember, és amiatt aggódsz, hogy soha többé nem leszel képes érzékelni az anyagi világban az embereket, eseményeket, dolgokat, környezetet és így tovább. Ez még inkább olyasmi, ami miatt nem kellene aggódnod, és még ha nem is tudod elengedni ezeket, úgy sincs értelme. Ami viszont egy kis vigaszt nyújthat, hogy talán a halálod vagy a távozásod egy új kezdet lehet a következő inkarnációd számára, egy jobb kezdet, egy egészséges kezdet, egy teljesen jó kezdet, hogy a lelked újra visszatérhessen. Ez nem lesz feltétlenül rossz dolog, mivel talán visszatérhetsz, hogy másképp és más formában létezz. Hogy pontosan milyen formában, az Isten és a Teremtő intézkedésétől függ. Ezen a ponton azt lehet mondani, hogy mindenkinek csak várnia kell, és meglátja. Ha azt választod, hogy jobban és jobb formában akarsz élni, miután meghalsz ebben az életben, akkor függetlenül attól, hogy mennyire súlyosbodik a betegséged, az a legfontosabb, hogy hogyan nézz szembe azzal, milyen jó cselekedeteket végezz, nem pedig az értelmetlen bánatod, szorongásod és aggodalmad. Ha így gondolkozol, nem csökken-e a haláltól való félelmed, rettegésed és a halál elutasításának foka? (De igen.) Hány szempontról beszéltünk eddig? Az egyik az volt, hogy ne féljünk a haláltól. Milyen más szempontok voltak még? (Ne aggódjunk amiatt, hogy a betegségünk rosszabbodik-e vagy sem, és ne aggódjunk a házastársunk vagy a gyermekeink miatt vagy a saját végünk és rendeltetési helyünk miatt, és így tovább.) Bízzuk mindezt Istenre. Egyéb? (Ne aggódjunk amiatt, hogy hová megyünk a halálunk után.) Felesleges aggódni ezek miatt. Élj a jelenben, és végezd jól azokat a dolgokat, amelyeket itt és most kell tenned. Nem tudod, hogyan alakulnak a dolgok a jövőben, ezért mindezt Istenre kell bíznod. Van-e még? (Igyekeznünk kell jó cselekedeteket előkészíteni a jövőbeli rendeltetési helyünket illetően.) Így van, az embereknek több jó cselekedetet kell tenniük a jövőre nézve, az igazságra kell törekedniük, valamint olyan embereknek kell lenniük, akik megértik az igazságot, és birtokában vannak az igazságvalóságnak. Egyesek azt kérdezik: „Te most a halálról beszélsz, vagyis úgy érted, hogy a jövőben mindenkinek szembe kell néznie a halállal? Vajon ez egy rossz ómen?” Ez nem rossz ómen, és nem is nyújt megelőző védőoltást, de nem is átkoz halálra senkit – ezek nem az átok szavai. Akkor mi ez? (Ez a gyakorlás útja az emberek számára.) Helyes: ez az, amit az embereknek gyakorolniuk kell, ezek a helyes nézetek és hozzáállások, amelyekhez az embereknek ragaszkodniuk kell, és ezek azok az igazságok, amelyeket az embereknek meg kell érteniük. Még azoknak is, akiknek nincs semmiféle betegségük, ilyen hozzáállást kell tanúsítaniuk, hogy szembenézhessenek a halállal. Ezért néhányan azt kérdezik: „Ha nem félünk a haláltól, vajon az azt jelenti, hogy elkerüljük azt?” Vajon ez az igazság? (Nem.) Akkor mi ez? (Ez egy elképzelés és ez az ő képzetük.) Abszurdum, logikus érvelés és sátáni filozófia – ez nem az igazság. Nem arról van szó, hogy ha nem félsz vagy nem aggódsz a halál miatt, akkor nem ér utol a halál, és nem fogsz meghalni – nem ez az igazság. Én arról beszélek, hogy az embereknek milyen hozzáállással kellene viszonyulniuk a halálhoz és a betegséghez. Ha elfogadod ezt a fajta hozzáállást, akkor magad mögött tudod hagyni a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeit. Nem fogsz leragadni a betegségedben, és a betegséged ténye nem fog ártani a gondolkodásodnak, valamint a lelked világának, illetve nem fogja zavarni azokat. Az egyik személyes probléma, amivel az emberek szembesülnek, a jövőre vonatkozó kilátásaik, a másik pedig a betegség és a halál. A jövőbeli kilátások és a halandóság gondolata hatalmába kerítheti az emberek szívét, de ha megfelelően tudsz szembenézni ezzel a két problémával, és képes vagy legyőzni a negatív érzelmeidet, akkor a hétköznapi nehézségek nem fognak legyőzni téged.

A betegségen kívül az emberek gyakran bánkódnak, szoronganak és aggódnak életük más valódi problémái miatt is. Sok valódi probléma van az életben, például az otthonodban idős emberek vagy gyerekek vannak, akik gondozásra vagy nevelésre szorulnak, a gyerekeidnek pénzre van szükségük az iskoláztatáshoz és a megélhetésükhöz, az időseknek pénzre van szükségük egészségügyi gondjaik kezeléséhez, valamint nagy pénzösszegekre van szükség a mindennapi megélhetéshez. Szeretnéd teljesíteni a kötelességedet, de ha feladod a munkádat, hogyan fogsz megélni? A megtakarításaid gyorsan elfogynak, mit fogsz majd csinálni pénz nélkül? Ha elmész pénzt keresni, az késedelmet okoz majd a kötelességed teljesítésében, ha viszont feladod a munkádat, hogy teljesítsd a kötelességedet, akkor nem fogod tudni megoldani az otthoni problémákat. Mit tegyél tehát? Sokan küszködnek és zavarodnak össze efféle dolgok miatt, ezért mindannyian vágynak arra, hogy eljöjjön Isten napja, és azon tűnődnek, hogy vajon mikor fognak bekövetkezni a nagy katasztrófák, és hogy kell-e előre élelmet beszerezniük. Amikor előkészületeket tesznek, nincs otthon tartalék pénzük, és az élet nagyon nehézzé válik. Látják, hogy mások jobban öltözködnek és jobban étkeznek, emiatt boldogtalannak érzik magukat, és úgy érzik, hogy túl nehéz az életük. Hosszú időn át nem esznek húst, és ha van néhány tojásuk, nem szívesen esznek belőle, hanem gyorsan a piacra viszik, hogy eladják, és egy kis aprópénzhez jussanak. Ahogy ezekre a nehézségekre gondolnak, elkezdenek aggódni: „Mikor múlnak már el ezek a nehéz napok? Mindig azt mondják: »Közeledik Isten napja, közeledik Isten napja«, és »Isten munkája hamarosan véget ér«, de mikor mondja már meg valaki, hogy ez valójában mikor fog megtörténni? Ki tudja ezt biztosan megmondani?” Vannak, akik éveket töltenek azzal, hogy otthonuktól távol teljesítik kötelességüket, és időről időre azt gondolják: „Fogalmam sincs, hogy a gyerekeim most mekkorák, vagy hogy a szüleim jó egészségben vannak-e. Ennyi éven át távol voltam otthonról, és nem gondoskodtam róluk. Vajon vannak nehézségeik? Mit tesznek majd, ha megbetegednek? Gondoskodik-e majd róluk valaki? A szüleim most már a nyolcvanas vagy kilencvenes éveikben járhatnak, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán élnek-e még.” Amikor ezekre gondolnak, megnevezhetetlen szorongás támad a szívükben. Azon túl, hogy szoronganak, aggódni fognak, de az aggódás soha nem old meg semmit, és így elkezdenek bánkódni. Amikor nagyon bánkódnak, figyelmük Isten munkájára és Isten napjára terelődik, és azon tűnődnek: „Miért nem érkezett még el Isten napja? Hát mindig ilyen bolyongó és elszigetelt életet kell élnünk? Mikor érkezik már el Isten napja? Mikor ér már véget Isten munkája? Mikor fogja Isten elpusztítani ezt a világot? Mikor válik nyilvánvalóvá Isten országa a földön? Mikor látjuk már meg Isten személyes megjelenését?” Újra és újra elgondolkoznak ezeken a dolgokonk, és a bánat, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmei törnek fel a szívükben, azonnal aggódó arckifejezést öltenek, nem éreznek többé örömöt, kedvetlenül járnak, étvágytalanul esznek, és minden napjuk úgy telik el, hogy a gondolataik kavarognak. Jó dolog-e ilyen negatív érzelmekben élni? (Nem.) Még egy apró nehézség miatt is előfordulhat, hogy az emberek időnként a passzivitás e negatív érzelmeibe kerülnek, sőt néha minden ok nélkül, vagy minden különösebb összefüggés nélkül, vagy anélkül, hogy bárki olyasmit mondana, ezek a negatív érzelmek tudtukon kívül elárasztják a szívüket. Amikor ezek a negatív érzelmek elárasztják az emberek szívét, az Isten napjának eljövetele utáni vágyuk, az Ő munkájának befejezése és az Ő országának eljövetele utáni sóvárgásuk még erősebbé válik. Egyesek még komolyan le is térdelnek, és könnyáradatban imádkoznak Istenhez, mondván: „Ó, Istenem, gyűlölöm ezt a világot, és gyűlölöm ezt az emberiséget. Kérlek, vess véget mindennek, amilyen gyorsan csak lehet, vess véget az emberek testi létének, és vess véget ezeknek a megpróbáltatásoknak.” Gyakran imádkoznak így, eredménytelenül, és az aggodalom, a szorongás és a bánat negatív érzelmei még mindig körülfonják a szívüket, azok a gondolataikban és a lelkük mélyén benne maradnak, erőteljesen befolyásolják és körülveszik őket. Valójában ez nem másért történik, mint azért, mert arra vágynak, hogy Isten napja hamarabb eljöjjön, hogy Isten munkája hamarabb véget érjen, hogy minél hamarabb áldásokhoz jussanak, hogy jó rendeltetési helyük legyen, hogy a mennyországba jussanak, vagy a saját elképzeléseik és vágyaik szerinti országba; a szívük mélyén ezért foglalkoznak mindig ezekkel a dolgokkal. A felszínen úgy mutatják, hogy nagyon izgatottak ezektől a dolgoktól, de valójában bánkódnak, szoronganak és aggódnak. Amikor az embereket állandóan a bánat, a szorongás és az aggodalom ilyen érzései veszik körül, akkor egy élénk gondolatuk támad, és azt gondolják: „Ha Isten napja nem jön el hamarosan, és Isten munkája nem fejeződik be a lehető leghamarabb, akkor ki kell használnom fiatalságomat és képességemet, hogy keményen dolgozzak. Szeretnék dolgozni és pénzt keresni, keményen dolgozni egy ideig a világban, és élvezni az életet. Ha nem jön el hamarosan Isten napja, akkor haza akarok térni és újra együtt akarok lenni a családommal, társat akarok találni, egy darabig jól élni, támogatni a szüleimet, nevelni a gyermekeimet. Amikor megöregszem, sok gyermekem lesz, velem együtt fognak lakni, és élvezni fogjuk a családi életet – micsoda gyönyörű jelenet! Milyen kedves kép!” Így gondolkodva alig várják, hogy élvezhessék ezt a fajta életet. Amikor az emberek úgy gondolják, hogy Isten napja hamarosan elérkezik, és Isten munkája hamarosan véget ér, a vágyaik még hevesebben lángolnak, és sóvárgásuk, hogy Isten munkája minél hamarabb véget érjen, még erősebbé válik. Ilyen helyzetben, amikor a tények nem felelnek meg annak, amit az emberek kívánnak, amikor az emberek nem látják jelét annak, hogy Isten munkája véget érne, vagy Isten napja elérkezne, a bánatuk, szorongásuk és aggodalmuk egyre súlyosabbá válik. Amiatt aggódnak, hogy néhány év múlva, amikor megöregedtek, és nem találtak társat, ki fog gondoskodni róluk idős korukban. Aggódnak, hogy ha állandóan Isten házában teljesítik kötelességüket, és minden kapcsolatot megszakítottak a társadalommal, vajon vissza tudnak-e majd illeszkedni a társadalomba, amikor hazatérnek. Aggódnak, hogy ha néhány év múlva visszatérnek az üzleti életbe, vagy visszamennek dolgozni, vajon képesek lesznek-e lépést tartani a korral, képesek lesznek-e kitűnni a tömegből, és képesek lesznek-e fennmaradni. Minél többet aggódnak az ilyen dolgokon, és minél jobban szoronganak és bánkódnak emiatt, annál kevésbé képesek nyugodtan teljesíteni a kötelességüket Isten házában és követni Istent. Így egyre többet aggódnak a jövőjük, a kilátásaik és a családi életük miatt, valamint aggódnak minden olyan nehézség miatt, amely a jövőben az életben felmerülhet. Mindenre gondolnak, mindenért aggódnak; még az unokáikért is aggódnak, és azért, hogy milyen lesz az unokáik leszármazottainak az élete. Gondolataik messzire nyúlnak, nagyon alaposak, és mindent átgondolnak. Amikor az embereknek ilyen aggodalmaik, szorongásaik és bánataik vannak, képtelenné válnak arra, hogy nyugodtan végezzék kötelességeiket, és nem tudják egyszerűen követni Istent. Ehelyett gyakran támadnak élénk gondolataik, és gyakran ingadoznak. Amikor azt látják, hogy nagyon jól megy az evangéliumi munka, azt gondolják: „Nemsokára eljön Isten napja, jól kell teljesítenem a kötelességemet, igen! Gyerünk! Folytatnom kell még néhány évig, nincs már sok hátra. Megéri ez a sok szenvedés, minden meghozza majd a gyümölcsét, és nem lesz többé gondom!” Néhány év elteltével azonban még mindig nem érkeztek el a nagy katasztrófák, és senki sem emlegeti Isten napját, ezért a szívük elhidegül. Ez a bánat, szorongás és aggodalom, valamint eleven gondolataik így jönnek és mennek, így ismétlődnek újra meg újra, és a nemzetközi helyzetnek, valamint az Isten házában uralkodó helyzetnek megfelelően végtelen körforgásban vannak, anélkül, hogy ellenőrizni tudnák őket – képtelenek megváltoztatni az állapotot, amelyben vannak, bárki bármit is mondjon. Vannak ilyen emberek? (Igen.) Könnyű az ilyen embereknek szilárdan állni? (Nem.) A kötelességük teljesítése során tanúsított hozzáállásuk és hangulatuk, valamint az, hogy mennyi energiát fordítanak a kötelességeikre, mind a „legfrissebb hírekre” épül. Egyesek azt mondják: „Megbízható hírek szerint Isten evangéliuma csodálatosan terjed!” Mások pedig azt mondják: „A legfrissebb hírek szerint mostanában nagyon gyakran történnek katasztrófák szerte a világon, és úgy tűnik, hogy a világ állapota és a katasztrófák már beteljesítették a Jelenések könyvében szereplő ilyen és ilyen katasztrófát. Isten munkája hamarosan befejeződik, Isten napja hamarosan itt lesz, a vallásos világ pedig teljesen felbolydult!” Amikor meghallják a „legfrissebb híreket” vagy a „megbízható híreket”, a bánat, a szorongás és az aggodalom átmenetileg megszűnik, és nem zavarja őket többé, és élénk gondolataikat elengedik egy időre. Amikor azonban egy ideig nem hallanak „megbízható híreket” vagy „pontos híreket”, kezdi elárasztani őket a bánat, a szorongás és az aggodalom, valamint az élénk gondolatok. Vannak, akik úgy készülődnek, hogy azon gondolkodnak, milyen munkahelyre jelentkezzenek, hol dolgozzanak, hány gyermeket vállaljanak, néhány év múlva hova járjanak iskolába a gyermekeik, hogyan teremtsék elő a főiskolai tandíjat, és még azt is tervezik, hogy házat, telket vagy autót vásárolnak. A „megbízható hírek” hallatán azonban ezeket átmenetileg félreteszik. Hát nem olyan ez, mint egy vicc? (De igen.) Hisznek Istenben, de nem adják bele a szívüket, és azt mondják, hogy az Istenbe vetett hit a helyes út az életben, hogy így élni a legértelmesebb és a legértékesebb; nem számít, Isten hogyan vezeti őket, vagy mit tesz, biztosak benne, hogy minden, amit Isten tesz, az emberek megmentése érdekében történik, ezért a végsőkig követni fogják Istent. Akár addig tart, amíg az ég és a föld megöregszik, akár addig, amíg a csillagok megváltoztatják a helyüket, akár amíg a tengerek kiszáradnak, a sziklák elporladnak, vagy a tengerekből szárazföld lesz, és a szárazföldből tenger, a szívük ugyanaz marad, ebben határozottak. A szívüket egész életükre Istennek adják, és ha lesz még egy élet ezután, akkor is Istent fogják követni. Ezek az emberek azonban, akiknek annyi nehézség van az életükben, nem így gondolkodnak. Az Istenbe vetett hitükhöz hozzátartozik, hogy egyelőre figyelnek, és úgy élik az életüket, ahogyan szerintük élniük kell. Nem változtatják meg az életmódjukat és eszközeiket, nem változtatják meg a kívánságaikat vagy terveiket csak azért, mert hisznek Istenben és az Istenbe vetett hit ösvényét követik. Bármilyen terveik is voltak kezdetben, nem változtatják meg azokat csak azért, mert hisznek Istenben, egyáltalán semmit sem változtatnak, és igyekeznek úgy élni, ahogyan a hitetlenek. Az Istenbe vetett hit azonban magában foglal egy különleges dolgot, mégpedig azt, hogy Isten napja hamarosan elérkezik, Isten országa hamarosan eljön, és a nagy katasztrófák bekövetkeznek. Akkor azok, akik hisznek Istenben, megszabadulhatnak a katasztrófáktól, nem lesznek a katasztrófák áldozatai, megmenekülhetnek, és csak e különleges körülmény miatt érdekli őket annyira az Istenben való hit. Tehát a céljuk csakis ez, és mindig erre az egy dologra összpontosítanak az Istenbe vetett hitükben. Nem számít, hogy hány prédikációt hallgatnak, vagy hány igazságról hallanak tanítást, vagy hogy milyen rég hisznek Istenben, az Istenben való hitük soha nem változik, és soha nem adják fel azt. Nem változnak vagy nem engednek az Istenbe vetett hittel kapcsolatos téves nézeteikből, sem a prédikációk miatt, amelyeket hallgatnak, sem az igazságok miatt, amelyeket megértettek. És ezért, ha történik valami változás, vagy hallanak valamit akár a külvilágban, akár az Isten házában fennálló helyzettel kapcsolatban, az mindig hatással van erre a dologra, ami a szívük mélyén a leginkább foglalkoztatja őket. Amikor azt hallják, hogy Isten munkája hamarosan befejeződik, örülnek. Ha azonban azt hallják, hogy még túl korán van ahhoz, hogy Isten munkája befejeződjön, és ők nem tudják folytatni, akkor napról napra nő a bánatuk, a szorongásuk és az aggodalmuk, és elkezdenek készülődni, hogy bármikor búcsút vehessenek Isten házától és a testvéreiktől, hogy teljesen megváljanak Isten házától. Persze vannak olyanok is, akik bármikor hajlandók lennének arra, hogy teljesen kitöröljék a testvérek minden elérhetőségét és minden üzenetét, és hogy visszaadják az Isten szavait tartalmazó könyveket, amelyeket Isten háza küldött nekik. Így gondolkodnak: „Igazán nem tudom tovább követni az Istenben való hit és az igazságra való törekvés útját. Azt hittem, hogy az Istenben való hit azt jelenti, hogy boldog életet fogok élni, gyermekeim lesznek, áldásokat kapok, és belépek a mennyek országába. Most ez a gyönyörű álom szertefoszlott, úgyhogy továbbra is azt választom, hogy boldog életet élek, gyermekeim lesznek, és élvezem az életet. Az Istenbe vetett hitemet azonban még mindig nem tudom feladni. Ha van rá esély, hogy százannyitt kapjak ebben az életben és örök életet az eljövendő életben, nem lenne az még jobb?” Ez az ő nézetük az Istenbe vetett hitről, ez az ő tervük, és természetesen ezt is teszik. Ez a gondolkodás és tervezés van azok szívében, akik az Istenbe vetett hitükben a képzelődéseikre támaszkodnak, akik mindig bánkódnak, szoronganak és aggódnak a test szerinti életük miatt, ez szemlélteti azt amire törekszenek, és azt az utat, amit az Istenbe vetett hitükben követnek. Mi az, ami leginkább izgatja őket? Az, hogy mikor jön el Isten napja, mikor ér véget Isten munkája, mikor következnek be a nagy katasztrófák, és hogy képesek lesznek-e megmenekülni a nagy katasztrófák elől – ez az, ami leginkább izgatja őket.

Ami azokat illeti, akik mindig bánkódnak, szoronganak és aggódnak a földi életük miatt, az ő törekvésük az Istenbe vetett hitükben az, hogy „százannyit kapjanak ebben az életben és örök életet az eljövendő életben”. Nem szeretnek azonban hallani arról, hogy mennyire haladt előre Isten munkája, hogy elérik-e az Istenben hívők az üdvösséget, hogy hányan nyerték el az igazságot, hányan ismerték meg Istent, és hányan tettek jó bizonyságot, mintha ezeknek semmi közük nem lenne hozzájuk. Akkor hát mit szeretnének hallani? (Hogy mikor ér véget Isten munkája.) Nekik nagyobb reményeik vannak, igaz? Az emberek többsége túlságosan kicsinyes, de nézd meg, hogy ők mit tűznek ki maguk elé: csak nagy dolgokat remélnek – micsoda magasztos helyzetben vannak! A legtöbb ember egyszerűen közönséges, mindig a beállítottságbeli változásokról, az Istennek való alávetettségről, a kötelességük hűséges teljesítéséről és az igazságalpelvek szerinti cselekvésről beszél – milyen emberek ők? Túlságosan szűklátókörűek! Hogy mondják a kínaiak? Túlságosan alantasak. Mit jelent az, hogy alantas? Azt, hogy túl közönséges. És milyen célokat tűznek maguk elé ezek az emberek? Nagy dolgokat remélnek, magasztos dolgokat, előkelő dolgokat. Azok, akik előkelő dolgokat remélnek, mindig felfelé akarnak haladni, és hiába remélik, hogy Isten egy nap majd felemeli őket a levegőbe, hogy találkozzanak Vele. Szeretnél találkozni Istennel, de nem kérdezed meg, hogy Isten akar-e találkozni veled, vagy sem – továbbra is csak ezeket a csodálatos dolgokat akarod! Még csak néhányszor találkoztál Istennel? Az emberek nem ismerik Istent, ezért amikor találkozni fogsz Istennel, akkor is dacolni fogsz Vele. Mi rejlik tehát ezeknek az embereknek a bánata, szorongása és aggodalma mögött? Vajon tényleg az életükben lévő nehézségek? Nem, nem arról van szó, hogy valóban nehézségeik volnának az életben, hanem arról, hogy az Istenbe vetett hitükben a test szerinti életükre helyezték a hangsúlyt. A törekvésük középpontjában nem az igazság áll, hanem az, hogy boldog életet éljenek, és hogy élvezzék a jó életet és a szép jövőt. Vajon könnyen megoldhatóak ezeknek az embereknek a problémái? Vannak ilyen emberek a gyülekezetben? Ők folyton azt kérdezik másoktól: „Ó, mikor jön el Isten napja? Hát nem azt mondták néhány évvel ezelőtt, hogy Isten munkája hamarosan véget ér? Akkor miért nem ért még véget?” Van-e mód arra, hogy az ilyen emberekkel foglalkozzunk? Csak egy szót kell mondani nekik, azt, hogy „hamarosan”. Amikor ilyen emberrel van dolgod, először kérdezd meg tőle: „Mindig erről kérdezősködsz, van valami terved? Ha igen, akkor ne vesződj azzal, hogy akaratod ellenére itt maradj. Csak tedd azt, amit szeretnél. Ne cselekedj a saját vágyaid ellen, és ne nehezítsd meg az életedet. Isten háza nem tart itt téged, nem tart itt csapdában. Bármikor elmehetsz, amikor csak akarsz. Ne kérdezd mindig, hogy mi újság. Ha a szóbeszédre vagy kíváncsi, csak ezt a választ kapod: »hamarosan«. Ha nem tetszik ez a válasz, ha a szívedben már terveket szőttél, amelyeket előbb-utóbb úgyis véghez fogsz vinni, akkor fogadd meg a tanácsomat: minél hamarabb add vissza Isten szavainak könyveit a gyülekezetnek, csomagolj össze, és menj. Egyszerűen elbúcsúzunk egymástól, és soha többé nem kell bánkódnod, szoronganod vagy aggódnod ezek miatt. Menj haza, és éld az életed. Minden jót kívánok! Kívánok neked boldog és elégedett életet, és remélem, hogy minden jól alakul számodra a jövőben!” Mit szóltok ehhez? (Ez jó.) Tanácsoljátok nekik azt, hogy hagyják el a gyülekezetet; ne próbáljátok visszatartani őket. Miért ne próbáljátok visszatartani? (Ők nem hisznek igazán Istenben, így nincs értelme itt tartani őket.) Így van; ők nem hívők! Mi értelme lenne itt tartani a nem hívőket, és nem rúgni ki őket? Egyesek azt mondják: „De hát semmi rosszat nem tettek, és semmit sem zavartak meg” Szükséges-e, hogy bármit is megzavarjanak? Mondjátok meg, vajon az, hogy egy ilyen ember egy csoportban marad, nem jelent-e zavart? Bárhová is mennek, már a viselkedésük és a cselekedeteik is zavart képeznek. Soha nem tartanak áhítatot, soha nem olvassák Isten szavait, soha nem imádkoznak, és nem tesznek bizonyságot az összejöveteleken, épp csak elvégzik a kötelességeiket, és mindig azt kérdezik, hogy mi újság. Rendkívül érzelgősek és szeszélyesek. Emellett főleg az evésre, ivásra és szórakozásra összpontosítanak, sőt, vannak akik lusták, akik az evésnek hódolnak, akik az alvásnak hódolnak, akik szórakoznak, akik csak azért vannak ott, hogy a létszámot növeljék Isten házában. Nem foglalkoznak a kötelességeik teljesítésével, csak lopják a napot. Amikor Isten házába jönnek, csak azt keresik, hogy hasznot húzzanak és kihasználják a helyzetet. Ha nem tudnak hasznot húzni, akkor egy pillanat alatt távoznak. Látva, hogy egy pillanat alatt elmennek, nem jobb-e nekik, ha minél hamarabb elmennek? Az ilyen emberek nem is tudnak kitartóan szolgálatot végezni, és szolgálatuknak nincs jó hatása. Amikor szolgálatot végeznek, akkor sem a helyes dolgokat teszik – ők egyszerűen nem hívők. Istenhitükben egy harmadik perspektívából tekintenek a dolgokra. Amikor Isten háza gyarapszik, boldogok, mert azt gondolják, hogy van reményük az áldásra, hogy előnyük van, hogy az Istenbe vetett hitük nem volt hiábavaló, hogy nem vesztesek, hanem a győztes oldalon állnak. Azonban amikor Isten házát sátáni erők nyomják el, amikor a társadalom cserbenhagyja, amikor rágalmak és üldöztetések érik, és szörnyű helyzetbe kerülnek, akkor nemhogy nem háborodnak fel, de még nevetnek is rajta. Megtarthatunk-e ilyen embereket a gyülekezetben? (Nem.) Ők nem hívők és ellenségek! Ha egy ellenség van melletted, és mégis testvérednek tekinted, vajon nem vagy-e ostoba? Ha az ilyen emberek nem képesek önként szolgálatot teljesíteni, akkor ki kell rúgni őket, nem igaz? (Így van.) Valóban, azonnal és alaposan végezzétek el ezt. Nem kell tanácsot adni nekik, csak nyugodtan kérjétek meg őket, hogy távozzanak. Nem kell energiát pazarolni rájuk, egyszerűen csak küldjétek haza őket. Ők lényegében nem Isten házához tartozó emberek, ők csupán olyan nem hívők, akik bekerültek a gyülekezetbe. Menjenek csak vissza oda, ahonnan jöttek, te pedig egyszerűen megkérheted őket, hogy távozzanak. Egyesek, miután bejutottak a gyülekezetbe, világos különbséget tesznek maguk és a testvérek között, illetve Isten háza között. Ez azért van, mert tudják, hogy miért jöttek, tudják, hogy igazán hisznek vagy sem, és a reményeiken kívül – hogy mikor ér véget Isten munkája, és hogy áldásban részesülhetnek-e –, egyáltalán semmi közük Isten házának munkájához vagy azokhoz az igazságokhoz, amelyeket Isten megkövetel az emberektől, hogy belépjenek azokba. Nem fordítanak figyelmet ezekre, nem olvassák el Isten szavainak könyveit, amelyeket az egyház küld nekik, azok egyszerűen ott hevernek, még a csomagolásuk sincs kibontva. Az ilyen emberek csak mondják, hogy hisznek Istenben; a felszínen úgy tűnik, hogy ugyanúgy hisznek, mint mások, és kelletlenül teljesítik ugyan a kötelességeiket, de soha nem olvassák Isten szavait. Egyetlen egyszer sem nyitották ki Isten szavainak könyvét, soha egyet sem lapoztak abban, soha semmit nem olvastak belőle. Úgyszintén sosem nézik meg a tapasztalati tanúságtételeket tartalmazó videókat, az evangéliumi filmeket, vagy az énekeket és így tovább, amelyeket Isten háza tesz fel az internetre. Mit néznek általában? A híreket, népszerű műsorokat, videoklipeket és vígjátékokat: csak olyasmit, ami értelmetlen. Miféle emberek ezek? Néha felkeresik a gyülekezetet, hogy megkérdezzék: „Hány országban terjedt el már az evangéliumi munka? Hány ember tért már meg Istenhez? Hány országban létesült már gyülekezet? Hány gyülekezet van? Milyen szakaszban tart Isten munkája?” Szabadidejükben mindig ezekről kérdezősködnek. Nem merül-e fel a gyanú, hogy az ilyenek kémek? Mondjátok csak, rendben van-e, hogy ilyen embereket megtartsunk? (Nem.) Ha nem mennek el önként a gyülekezetből, akkor el kell távolítanotok őket, amint felfedezitek őket, és meg kell szabadítanotok a gyülekezetet ezektől a csapásoktól. Megtartani őket értelmetlen, és csak bajt okoz. Tehát, ami miatt ezek az emberek bánkódnak, szoronganak és aggódnak, annak egyáltalán semmi köze sincs hozzánk. Ne fáradjatok azzal, hogy tanácsot adtok nekik, és nincs értelme beszélni velük az igazságról. Egyszerűen szabaduljatok meg tőlük, és kész – ez a legjobb bánásmód az ilyen emberekkel szemben.

A testvérek között a nem hívőkön kívül vannak idős emberek is, akik 60 fölöttiek és 80-90 év körüliek, és akik előrehaladott koruk miatt szintén nehézségeket tapasztalnak. Az ő gondolkodásuk az életkoruk ellenére nem feltétlenül annyira helyes vagy racionális, az elképzeléseik és nézeteik pedig nem feltétlenül egyeznek az igazsággal. Ezeknek az idős embereknek ugyanúgy vannak problémáik, és állandóan így aggódnak: „Az egészségem már nem olyan jó, és a lehetőségeim a kötelességek végzése területén korlátozottak. Vajon emlékezni fog rám Isten, ha csak ezt az aprócska kötelességet teljesítem? Néha megbetegszem, és szükségem van arra, hogy valaki gondoskodjon rólam. Amikor nincs, aki gondoskodjon rólam, nem vagyok képes ellátni a kötelességemet, mit tehetnék hát? Idős vagyok, nem emlékszem Isten szavaira, amikor olvasom azokat, és nehéz megértenem az igazságot. Amikor a közösségben az igazságot szólom, zavarosan és logikátlanul beszélek, és nincsenek olyan tapasztalataim, amelyeket érdemes lenne megosztanom. Öreg vagyok, és nincs elég energiám, a látásom nem valami jó, és már nem vagyok erős. Számomra minden nehéz. Nemcsak, hogy nem tudom teljesíteni a kötelességemet, de könnyen elfelejtek és elrontok dolgokat. Néha összezavarodom, és problémákat okozok a gyülekezetnek és a testvéreimnek. Szeretnék üdvösségre jutni és az igazságra törekedni, de ez nagyon nehéz. Mit tehetek?” Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, nyugtalankodni kezdenek, és azt gondolják: „Hogy lehet, hogy csak ennyi idősen kezdtem el hinni Istenben? Hogyhogy nem vagyok olyan, mint azok, akik a 20-as és 30-as éveikben járnak, vagy mint azok, akik a 40-es és 50-es éveikben? Hogyhogy csak most találkoztam Isten munkájával, amikor ilyen idős vagyok? Nem arról van szó, hogy rossz a sorsom; legalább most találkoztam Isten munkájával. A sorsom jó, és Isten jó volt hozzám! Csak egy dolognak nem örülök, éspedig, hogy túl öreg vagyok. Nem túl jó a memóriám, és az egészségem sem, de a szívem erős. Csak a testem nem akar engedelmeskedni, és elálmosodom, miután egy ideig hallgatok az összejöveteleken. Néha behunyom a szemem, hogy imádkozzak, és elalszom, az elmém pedig elkalandozik, amikor Isten szavait olvasom. Egy kevés olvasás után álmos leszek, elbóbiskolok, és a szavak nem mélyülnek el bennem. Mit tehetnék? Képes vagyok-e még ilyen gyakorlati nehézségek mellett is törekedni az igazságra és megérteni azt? Ha nem, és ha nem vagyok képes az igazságalapelvek szerint gyakorolni, akkor nem lesz-e hiábavaló az egész hitem? Nem maradok-e le az üdvösségről? Mit is tehetnék? Annyira aggódom! Ebben a korban már semmi sem fontos. Most, hogy már hiszek Istenben, nincs többé semmi gondom, vagy bármi, ami miatt aggódjak, a gyermekeim felnőttek, és nincs szükségük többé arra, hogy gondozzam vagy neveljem őket, a legnagyobb vágyam az életben, hogy az igazságra törekedjek, teljesítsem a teremtett lény kötelességét, és a hátralevő éveimben végül elérjem az üdvösséget. Most azonban a jelenlegi helyzetemet tekintve, homályosan látok a korom miatt, zavaros az elmém, rossz az egészségem, nem tudom jól teljesíteni a kötelességemet, és néha problémákat okozok, amikor próbálok minél többet tenni, úgy tűnik, hogy nem lesz könnyű számomra az üdvösség elérése.” Újra meg újra átgondolják ezeket a dolgokat, nyugtalanná válnak, majd azt gondolják: „Úgy tűnik, hogy a jó dolgok mindig csak a fiatalokkal történnek, nem az öregekkel. Úgy látszik, hogy bármilyen jók is a dolgok, én már nem fogom tudni élvezni azokat.” Minél többet gondolkodnak ezeken, annál inkább bosszankodnak, és annál nyugtalanabbak lesznek. Nemcsak aggódnak maguk miatt, hanem sértődöttek is. Ha sírnak, úgy érzik, nem igazán érdemes sírni, ha pedig nem sírnak, akkor ez a fájdalom és sérelem mindig velük marad. Mit kellene tehát tenniük? Vannak különösen olyan idős emberek, akik teljes idejükkel Istennek akarják áldozni magukat, és teljesíteni a kötelességüket, de fizikailag nincsenek jól. Néhányuknak magas a vérnyomása, másoknak magas a vércukorszintje, másoknak gyomor-bélrendszeri problémáik vannak, és fizikai erejük nem tud lépést tartani a kötelességük követelményeivel, ezért idegeskednek. Látják a fiatalokat, akik képesek enni és inni, futni és ugrálni, ezért irigykednek. Minél inkább látják, hogy a fiatalok ezt teszik, annál inkább elkeserednek, és azt gondolják: „Én is jól akarom végezni a kötelességemet, az igazságra akarok törekedni, megérteni és gyakorolni azt, de miért olyan nehéz ez? Olyan öreg és fölösleges vagyok! Vajon Istennek nem kellenek az öregek? Tényleg fölöslegesek az öregek? Hát nem érhetjük el az üdvösséget?” Szomorúak és képtelenek boldogok lenni, bárhogy is gondolkodnak erről. Nem akarnak lemaradni egy ilyen csodálatos időszakról és nagyszerű lehetőségről, de nem képesek teljes szívvel és lélekkel feláldozni magukat és teljesíteni a kötelességüket, mint a fiatalok. Ezek az idős emberek koruk miatt mély bánatba, szorongásba és aggodalomba merülnek. Minden alkalommal, amikor valamilyen problémával, kudarccal, nehézséggel vagy akadállyal találkoznak, a korukat hibáztatják, sőt, gyűlölik és nem szeretik magukat. De minden hasztalan, nincs megoldás, és nincs kiút számukra. Lehetséges-e, hogy tényleg nincs kiút számukra? Van-e valamilyen megoldás? (Az idős embereknek is teljesíteniük kell a kötelességeiket, amennyire képesek.) Ugye, elfogadható, hogy az idős emberek teljesítsék a kötelességeiket, amennyire képesek rá? Vajon az idősek már nem törekedhetnek az igazságra a koruk miatt? Vajon nem képesek megérteni az igazságot? (De igen, képesek.) Meg tudják-e érteni az idős emberek az igazságot? Valamennyit meg tudnak érteni, de még a fiatalok sem tudnak mindent megérteni. Az idős emberek mindig abban a tévhitben élnek, hogy zavarodottak, hogy rossz a memóriájuk, és ezért nem tudják megérteni az igazságot. Igazuk van? (Nincs.) Bár a fiataloknak sokkal több az energiájuk, mint az időseknek, és fizikailag erősebbek, valójában a megértési, felfogási és megismerési képességük ugyanolyan, mint az időseké. Nem voltak-e az idősek is valamikor fiatalok? Nem öregnek születtek, és egyszer a fiatalok is meg fognak öregedni. Az idős embereknek nem szabad mindig azt gondolniuk, hogy azért, mert öregek, fizikailag gyengék, mivel nincsenek jól, és rossz a memóriájuk, különböznek a fiataloktól. Valójában nincs különbség. Hogy értem, azt, hogy nincs különbség? Akár idős valaki, akár fiatal, a romlott beállítottsága ugyanaz, a magatartása és a nézetei a dolgokról ugyanazok, valamint a dolgokat illető látásmódja és álláspontja ugyanaz. Az idős embereknek tehát nem szabad azt gondolniuk, hogy mivel ők öregek, mivel a fiatalokénál kevesebb a túlzó vágyuk, és képesek stabilnak lenni, nekik nincsenek vad ambícióik vagy vágyaik, és kevesebb a romlott beállítottságuk – ez egy tévhit. A fiatalok tudnak a pozícióért versengeni, vajon az idősek nem tudnak a pozícióért versengeni? A fiatalok képesek az alapelvekkel ellentétes dolgokat tenni és önkényesen cselekedni, vajon az idősek nem tehetik ugyanezt? (De igen.) A fiatalok lehetnek arrogánsak, tehát az idősek nem lehetnek ugyanúgy arrogánsak? Amikor azonban az idős emberek arrogánsak, előrehaladott koruk miatt nem olyan agresszívak, ez nem olyan nagyképű arrogancia. A fiatalok esetében nyilvánvalóbbak az arrogancia megnyilvánulásai a rugalmas tagjaik és elméjük miatt, míg az idősebbeknél kevésbé nyilvánvalóak az arrogancia megnyilvánulásai a merev tagjaik és a kevésbé rugalmas elméjük miatt. Az arroganciájuk és romlott beállítottságuk lényege azonban ugyanaz. Nem számít, hogy egy idős személy mennyi ideje hisz Istenben, vagy hány éve teljesíti kötelességét, ha nem az igazságra törekszik, akkor romlott beállítottsága megmarad. Egyes idős emberek például, akik egyedül élnek, hozzászoktak ahhoz, hogy egyedül vannak, és megrögzöttek a szokásaikban. Meghatározott időpontjaik és saját rendjük van az étkezésre, alvásra és pihenésre, és nem hajlandók megzavarni a dolgok rendjét az életükben. Ezek az idős emberek kívülről csodálatos embereknek tűnnek, de még mindig romlott beállítottságúak, és erre akkor jössz rá, amikor már hosszú ideje együtt vagy velük. Egyes idős emberek hihetetlenül szeszélyesek és arrogánsak; feltétlenül azt kell enniük, amit akarnak, és senki sem állíthatja meg őket, ha valahova el akarnak menni kikapcsolódni. Amikor valamire elszánják magukat, hat ökör sem mozdítja ki őket a helyükből. Senki sem tudja őket megváltoztatni, és egy életen át szeszélyesek. Az ilyen makacs öregek még az önfejű fiataloknál is nagyobb gondot okoznak! Ezért, amikor egyesek azt mondják, hogy: „az öregek nem olyan romlottak, mint a fiatalok; az öregek olyan korban éltek, amely meglehetősen konzervatív és zárt volt, ezért nem olyan nagyon romlott az ő generációjuk” – vajon helytálló ez az állítás? (Nem.) Ez csupán a saját érdekükben történő köntörfalazás. A fiatalok nem szeretnek másokkal együtt dolgozni, akkor vajon az idősek nem lehetnek ugyanilyenek? (De igen.) Egyes idős emberek romlott beállítottsága még rosszabb, mint a fiataloké, mindig hivalkodnak az öregségükkel, és büszkélkednek a nyugdíjas éveikkel, mondván: „Én már előrehaladott korú vagyok. Te hány éves vagy? Én vagyok az idősebb, vagy te? Nem fogod szívesen hallani, de több van nekem a kisujjamban, mint neked a fejedben, és hallgatnod kell rám. Én tapasztalt és tájékozott vagyok; mit értesz te fiatal gyermek? Én már akkor hittem Istenben, amikor te még meg sem születtél!” Hát nem sokkal zavaróbb ez? (De igen.) Ha egyszer megkapják az „idős” címet, az idősebb emberek még akadékoskodóbbak lehetnek. Nem arról van szó, hogy az idős embereknek nincs semmi dolguk, és nem képesek végezni a kötelességüket, még kevésbé arról, hogy képtelenek az igazságra törekedni – sok minden van, amit tehetnek. A különböző eretnekségek és tévtanok, amelyeket életed során felhalmoztál, valamint a különböző hagyományos eszmék és elképzelések, a tudatlanság és makacsság, a konzervatív, irracionális dolgok és képtelenségek, amelyeket felhalmoztál, mind felgyülemlettek a szívedben, és ezek kiásására, boncolgatására és felismerésére még több időt kell fordítanod, mint a fiataloknak. Nem arról van szó, hogy nincs semmi dolgod, vagy hogy bánkódnod, szoronganod és aggódnod kellene, ha elakadsz – ez sem nem a te feladatod, sem nem a te felelősséged. Mindenekelőtt, az idős embereknek megfelelő gondolkodásmóddal kell rendelkezniük. Bár lehet, hogy múlnak az éveid, és viszonylag idős vagy fizikailag, mégis fiatalos gondolkodásmódod kell, hogy legyen. Bár öregszel, a gondolkodásod lelassult és a memóriád gyenge, de ha még mindig tisztában vagy önmagaddal, megérted a szavaimat, és megérted az igazságot, akkor ez azt bizonyítja, hogy nem vagy öreg, és hogy nem hiányosak a képességeid. Ha valaki a 70-es éveiben jár, de képtelen megérteni az igazságot, akkor ez azt mutatja, hogy az érettsége nagyon csekély, és nem nőtt fel a feladathoz. Ezért amikor az igazságról van szó, nem számít az életkor, sőt, a kor akkor sem számít, amikor a romlott beállítottságról van szó. A Sátán több tízezer éve, több százmillió éve létezik, és még mindig Sátán, mégis oda kell tennünk egy állandó jelzőt a „Sátán” szó elé, és ez a „vén Sátán”, ami azt jelenti, hogy gonosz a végsőkig, igaz? (Igen.) Szóval, hogyan kell az idős embereknek gyakorolniuk? Az egyik szempont az, hogy ugyanolyan gondolkodásmódod kell, hogy legyen, mint a fiataloknak, törekedned kell az igazságra és meg kell ismerned önmagadat, és ha már megismerted magad, meg kell térned. Egy másik szempont az, hogy a kötelességed teljesítése során keresned kell az alapelveket, és az igazságalapelvekkel összhangban kell gyakorolnod. Nem szabad feladnod az igazságra való törekvést, mondván, hogy öreg, előrehaladott korú vagy, hogy gondolkodásod nem olyan aktív, mint a fiataloké, hogy nincs olyan romlott beállítottságod, mint a fiataloknak, hogy már mindent megtapasztaltál ebben az életben, betekintést nyertél mindenbe, és ezért nincsenek vad ambícióid vagy vágyaid. Ez alatt valójában a következőt érted: „Az én romlott beállítottságom nem olyan súlyos, ezért az igazságra való törekvés nektek, fiataloknak való. Ehhez nekünk, öregeknek semmi közünk. Mi, öregek csak végezzük el a munkát és fáradozzunk Isten házában, ahogy csak tudunk, akkor teljesítettük a kötelességünket és megmenekülünk. Nektek, fiataloknak azt kell megértenetek, hogy Isten feltárja az emberek romlott, antikrisztusi beállítottságát és antikrisztusi lényegét. Ti csak figyelmesen hallgassatok, és elég az, ha jól fogadunk benneteket, és szemmel tartjuk a környezeteteket, hogy biztonságban legyetek. Nekünk, öregeknek nincsenek vad ambícióink. Mi már öregszünk, az agyunk lassan reagál, és ezért minden válaszunk pozitív. Mielőtt meghalnánk, jólelkűvé válunk. Amikor az emberek megöregszenek, jó modorúvá válnak, így mi jó modorú emberek vagyunk.” Ez alatt valójában azt értik, hogy nincs romlott beállítottságuk. Mikor mondtuk azt, hogy az idős embereknek nem kell törekedniük az igazságra, vagy hogy az igazságra való törekvés életkortól függően különbözik? Mondtunk valaha is ilyet? Nem, nem mondtuk. Vajon Isten házában, és amikor az igazságról van szó, az idősek különleges csoportot alkotnak? Nem. Az életkor lényegtelen, amikor az igazságról van szó, ugyanúgy, mint amikor a romlott beállítottságodról, a romlottságod mélységéről, és arról van szó, hogy alkalmas vagy-e arra, hogy törekedj az igazságra, hogy el tudod-e érni az üdvösséget, vagy hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy megmenekülj. Hát nem így van? (Így van.) Már oly sok éve beszélünk az igazságról, de soha nem beszéltünk különböző igazságokról az emberek különböző életkorának megfelelően. Az igazságot soha nem hirdettük kizárólag a fiataloknak vagy az időseknek, a romlott beállítottságokat sem tártuk fel ilyen módon, és azt sem mondtuk, hogy az idős koruk, merev gondolkodásuk és az új dolgok befogadására való képtelenségük miatt a romlott beállítottságuk természetesen csökken és megváltozik – ezt soha nem mondtuk. Soha egyetlen igazságot sem tárgyaltunk kifejezetten az emberek életkorának megfelelően, vagy az idősek kizárásával. Az idősek nem egy különleges csoportot képeznek a gyülekezetben, Isten házában vagy Isten előtt, hanem ugyanolyanok, mint bármely más korosztály. Nincs bennük semmi különleges, csupán annyi, hogy egy kicsit tovább éltek, mint mások, hogy néhány évvel korábban érkeztek erre a világra, mint mások, a hajuk egy kicsit őszebb, mint másoké, és a testük egy kicsit korábban öregedett meg, mint másoké; ezeken kívül nincs különbség. Ha tehát az idős emberek mindig azt gondolják: „öreg vagyok, tehát ez azt jelenti, hogy jól nevelt ember vagyok, hogy nincsenek romlott beállítottságaim, és csak egy kevés romlottság van bennem” – vajon ez nem egy téves felfogás? (De igen.) Vajon nem szégyentelen kissé? Néhány idős ember ravasz, vén gazember, a végletekig furfangos. Azt mondják, hogy nincs romlott beállítottságuk, sőt, hogy a romlott beállítottságuk lekopott, holott valójában a romlott beállítottságuk kiáradása nem kevesebb, mint más embereké. Valójában sokféleképpen jellemezhetjük az ilyen idős emberek romlott beállítottságát és emberi mivoltát. Például: „ravasz vén gazemberek” és „a vén gyömbér jobban csíp, a tapasztalat legyőzi a fiatalságot” – mindkettő a „vén” szót használja, igaz? (Igaz.) Milyen más megnevezések vannak még, amelyek a „vén” szót használják? (Vén cselszövők.) Igen, ez jó, „vén cselszövők”. Látjátok, mindegyikben ott van a „vén” szó. Aztán ott van a „vén Sátán” és a „vén ördögök” – az aggastyánok kvintesszenciája! Mit gondolnak az emberek, amikor egy idős emberekből álló csoporthoz tartoznak? Azt gondolják: „A mi romlott tulajdonságaink már mind elkoptak. A romlott beállítottság titeket, fiatalokat jellemez. Ti sokkal romlottabbak vagytok, mint mi.” Hát nem szándékos torzítás ez? Jó színben akarják feltüntetni magukat, és a saját dicséretüket zengik, de valójában nem ez a helyzet, és nem így állnak a dolgok. „Vén ördögök”, „vén Sátán”, „vén cselszövők”, „ravasz vén gazemberek” és a „vénségükkel kérkedők” – ezek a jellemzések, amelyek a „vén” szót használják, nem jó, és nem pozitív dolgok.

Azért beszélünk most erről, hogy az idős embereket figyelmeztessük, hogy tanácsoljuk és eligazítsuk őket, és azért is, hogy a fiataloknak egy megelőző oltást adjunk. Milyen probléma megoldásának céljával mondjuk elsősorban ezeket? A cél az, hogy eloszlassuk az idős emberek bánatát, szorongását és aggodalmát, és hogy biztosan megértsék, hogy ez a bánat, szorongás és aggodalom fölösleges és szükségtelen. Ha szeretnél teljesíteni valamilyen kötelességet, és alkalmas vagy a kötelesség teljesítésére, vajon Isten háza vissza fog utasítani? (Nem.) Isten háza biztosan lehetőséget ad a kötelesség teljesítésére. Semmiképpen sem fogja azt mondani, hogy „Nem teljesíthetsz kötelességet, mert öreg vagy. Menj innen, nem adunk neked lehetőséget.” Nem, Isten háza mindenkit igazságosan kezel. Mindaddig, amíg alkalmas vagy valamilyen kötelesség teljesítésére, és nem áll fenn rejtett veszély, Isten háza lehetőséget biztosít számodra, és megengedi, hogy kötelességet teljesíts, a képességeid szerint. Továbbá, ha szeretnéd megismerni önmagadat és szeretnél törekedni az igazságra, vajon ki fog-e gúnyolni valaki, mondván: „Vajon egy ilyen öreg, mint te, alkalmas-e arra, hogy törekedjen az igazságra?” Fog-e bárki is gúnyolni? (Nem.) Vajon fogja-e valaki is mondani: „Öreg vagy és össze vagy zavarodva. Mi értelme, hogy az igazságra törekedj? Isten nem fog megmenteni egy olyan öreget, mint te”? (Nem.) Nem, nem fogják ezt mondani. Az igazság előtt mindenki egyenlő, és mindenki igazságos bánásmódban részesül. Csupán arról van szó, hogy talán nem törekszel az igazságra, és mindig a vén baka jön elő benned, mindig ezt gondolva: „Öreg vagyok, és nem tudok semmilyen kötelességet végezni.” Valójában sok kötelesség van, amit a képességeid szerint tehetsz. Ha nem teljesítesz semmilyen kötelességet, hanem inkább az öregségeddel hencegsz, és ki akarsz oktatni másokat, akkor ki fog rád hallgatni? Senki. Állandóan azt mondod: „Ó, ti fiatalok egyszerűen nem értitek a dolgokat!” „Ó, ti fiatalok olyan önzőek vagytok!” „Ó, ti fiatalok olyan arrogánsak vagytok!” „Ó, ti fiatalok olyan lusták vagytok! Mi öregek keményen dolgozunk, az én időmben ilyenek és ilyenek voltunk.” Mi értelme ilyeneket mondani? Ne emlegesd a „csodálatos” történeteidet; senki sem kíváncsi rájuk. Nincs értelme ilyen elavult dolgokról beszélned, ezek nem az igazságot képviselik. Ha szeretnél valamiről beszélni, akkor próbálkozz az igazsággal, értsd meg valamivel jobban az igazságot, ismerd meg magad, tekints magadra hétköznapi emberként, ne pedig egy különleges csoport tagjaként, akinek kijár a tisztelet, a tekintély, akit mások nagyra becsülnek és az emberek körülrajongnak. Ez egy túlzó vágy, és helytelen gondolkodás. Az életkor nem az identitásod szimbóluma, az életkor nem jelent jogosultságot, és az életkor nem jelent rangot, még kevésbé jelenti, hogy az igazság vagy az emberi mivolt birtokában vagy, továbbá az életkor nem képes csökkenteni romlott beállítottságodat. Ugyanolyan vagy tehát, mint a többi ember. Ne tituláld magad mindig „idősnek”, hogy megkülönböztesd, sőt szentként minősítsd magadat. Ez azt mutatja, hogy egyáltalán nem ismered magad! Az idős embereknek, amíg élnek, még inkább kell törekedniük az igazságra, az életbe való belépésre, és harmonikusan együtt kell működjenek a testvérekkel, hogy teljesítsék kötelességüket; csak így fejlődhet az érettségük. Az időseknek egyáltalán nem szabad azt feltételezniük magukról, hogy mások fölött állnak, sem az öregségüket fitogtatniuk. A fiatalok mindenféle romlott beállítottságot mutathatnak, akárcsak te; a fiatalok mindenféle bolondságot tehetnek, akárcsak te; a fiatalok elképzeléseket dédelgetnek, ahogyan az idősek is; a fiatalok lázadhatnak, ahogyan az idősek is; a fiatalok antikrisztusi beállítottságot tanúsíthatnak, ahogyan az idősek is; a fiataloknak vad ambícióik és vágyaik vannak, akárcsak az időseknek, a legcsekélyebb különbség nélkül; a fiatalok rendbontást és zavart okozhatnak, és eltávolíthatják őket az egyházból; ugyanez a helyzet az idősekkel is. Tehát azon kívül, hogy jól végezzék a kötelességüket a képességeik szerint, még sok mindent tehetnek. Hacsak nem vagy ostoba, tébolyult, és nem vagy képes megérteni az igazságot, és hacsak nem vagy képtelen gondoskodni magadról, akkor sok minden van, amit meg kell tenned. Éppen úgy, mint a fiatalok, törekedhetsz az igazságra, keresheted az igazságot, és gyakran kell Isten elé járulnod, hogy imádkozz, keresd az igazságalapelveket, törekedj arra, hogy teljes mértékben Isten szavai szerint szemléld az embereket és a dolgokat, azok szerint cselekedj, az igazságot mércédnek tekintve. Ezt az utat kell követned, és nem kell, hogy bánatot, szorongást vagy aggodalmat érezz azért, mert öreg vagy, mert sok betegséged van, vagy mert a tested öregszik. A bánat, szorongás és aggodalom érzése nem helyes – ezek irracionális megnyilvánulások. Az időseknek el kellene engedniük az „idős” titulust, egyesülniük kellene a fiatalokkal, és egyenrangú félként kellene leülniük velük. Nem szabad fitogtatnod az öregségedet, állandóan azt gondolva, hogy tiszteletre méltó, magasztos erényekkel rendelkezel, hogy rendkívül képzett vagy, hogy irányíthatod a fiatalokat, hogy te vagy az idősebb és a vén a fiatalok számára, mindig azzal az ambícióval, hogy irányítsd a fiatalokat, és azzal a vággyal, hogy vezesd a fiatalokat – ez kimondottan romlott beállítottság. Minthogy az idős emberek romlott beállítottságúak, akárcsak a fiatalok, és gyakran felfedik romlott beállítottságaikat az életben és a kötelességeik teljesítésében, akárcsak a fiatalok, akkor miért nem teszik az idősek azt, ami helyes, és ehelyett miért bánkódnak, szoronganak és aggódnak mindig az öregségük miatt, és amiatt, hogy mi történik velük a haláluk után? Miért nem végzik úgy a kötelességeiket, mint a fiatalok? Miért nem törekednek úgy az igazságra, mint a fiatalok? Ez a lehetőség megadatott neked, tehát ha nem ragadod meg, és tényleg olyan öreg leszel majd, hogy már nem hallasz, nem látsz, és nem tudsz magadról gondoskodni, akkor meg fogod bánni ezt, és az életed így fog elmúlni. Megértetted? (Igen.)

Megoldódott-e már az idős emberek negatív érzelmeinek problémája? Ha megöregszetek, vajon fitogtatni fogjátok az öregkorotokat? Vajon ravasz vén gazemberekké és vén cselszövőkké váltok? Amikor megláttok egy idős embert, vajon „öreg testvérnek” vagy „öreg nővérnek” fogjátok szólítani? Van nevük, de nem a nevükön szólítod meg őket, ehelyett az „öreg” szót használod. Ha mindig hozzáteszed az „öreg” szót, amikor idős emberekkel beszélsz, nem ártasz-e ezzel nekik? Ők már amúgy is öregnek gondolják magukat, és vannak negatív érzelmeik, tehát ha „öregnek” szólítod őket, az olyan, mintha azt mondanád nekik: „Öreg vagy, öregebb, mint én, már hasznavehetetlen vagy.” Vajon jól fogják érezni magukat, amikor ezt hallják tőled? Minden bizonnyal boldogtalannak fogják érezni magukat. Nem sérti-e őket, ha így szólítod meg? Egyes idős emberek örülni fognak, amikor hallják, hogy így szólítod meg, és azt fogják gondolni: „Lám, milyen tiszteletre méltó, magasztos erényem és méltó hírnevem van. Amikor a testvérek meglátnak, nem a nevemen szólítanak. Isten házában az emberek nem szólítják az öregeket bácsinak, nagypapának vagy nagymamának, hanem amikor a testvérek megszólítanak, hozzáteszik az »öreg« szót, és »öreg testvérnek« (vagy »öreg nővérnek«) szólítanak. Nézd meg, milyen méltóságteljes és milyen tiszteletreméltó vagyok mások előtt. Isten háza jó – itt az emberek tisztelik az öregeket, és gondoskodnak a fiatalokról!” Méltó vagy-e a tiszteletre? Mennyiben járultál hozzá a testvéreid épüléséhez? Mennyiben voltál hasznukra? Mivel járultál hozzá Isten házához? Mennyit értesz meg az igazságból? Mennyi igazságot ültetsz gyakorlatba? Úgy gondolod, hogy tiszteletre méltó, magasztos erényű ember vagy, de egyáltalán nem járultál hozzá, megérdemled-e tehát, hogy a testvéreid „öreg testvérnek” vagy „öreg nővérnek” nevezzenek? Egyáltalán nem! Te fitogtatod az öregségedet, és mindig azt akarod, hogy az emberek tiszteljenek! Vajon jó az, ha „öreg testvérnek” vagy „öreg nővérnek” szólítanak? (Nem.) Nem, nem jó, mégis gyakran hallom. Ez annyira rossz, az emberek mégis még mindig gyakran így szólítják az idősebbeket. Ez milyen légkört teremt? Ugye, milyen undorító? Minél gyakrabban szólítasz egy idős személyt „öreg testvérnek” vagy „öreg nővérnek”, azok annál képzettebbnek gondolják magukat, és annál tiszteletre méltóbb magasztos erényűnek tartják magukat. Minél gyakrabban szólítod őket „öreg ennek vagy annak”, annál különlegesebbnek, fontosabbnak és jobbnak gondolják magukat másoknál, a szívük annál inkább hajlik arra, hogy másokat vezessenek, és annál távolabb kerülnek az igazságra való törekvéstől. Mindig vezetni és irányítani akarnak másokat, mindig jobbnak tartják magukat másoknál, mindig ellenszenvesnek találnak másokat, mindig meglátják mások problémáit, de magukban nem veszik észre azokat. Mondd csak, egy ilyen ember képes-e még mindig törekedni az igazságra? Nem, nem képes. Tehát az embereket „öreg testvér” vagy „öreg nővér” megszólítással illetni nem használ nekik, ez csak sérti őket és árt nekik. Ha egyszerűen a nevükön szólítod őket, és elhagyod az „öreg” megnevezést, ha korrekt módon illeted őket, és egyenrangú félként ülsz le velük, akkor az állapotuk és a mentalitásuk normális lesz, és nem fognak többé büszkélkedni a vénségükkel, sem lenézni másokat. Így könnyű lesz számukra másokkal egyenrangúnak tekinteni magukat, képesek lesznek helyesen szemlélni önmagukat és másokat, képesek lesznek úgy tekinteni magukra, mint más emberekre, mint átlagos emberekre, akik semmivel sem jobbak másoknál. Ily módon a nehézségeik lecsökkennek, és nem fogják tapasztalni azokat a negatív érzelmeket, amelyek előrehaladott koruk miatt, és amiatt támadnak, hogy még nem nyerték el az igazságot, és így reményük lesz törekedni az igazságra. Amikor ezek a negatív érzelmek nem jelentkeznek, olyankor helyes gondolkodásmóddal tekintenek a saját problémáikra, különösen a romlott beállítottságukra. Ez pozitív és jótékony hatással van az igazságra való törekvésükre, az önismeretükre, valamint arra való képességükre, hogy kövessék az igazságra való törekvés útját. Hát nem fognak-e ekkor megoldódni az idősek negatív érzelmekkel kapcsolatos problémái? (De igen.) Megoldódnak, és nem lesznek többé nehézségek. Melyik tehát az a gondolkodásmód, amelyet az idős emberek elsősorban el kell, hogy fogadjanak? Pozitív gondolkodásmódot kell kialakítaniuk; nemcsak megfontoltnak, hanem nagylelkűnek is kell lenniük. Nem szabad nagy felhajtást csapniuk a fiatalok dolgai miatt, hanem példát és utat kell mutatniuk a fiataloknak, és nem szabad, túlságosan szigorúnak lenniük velük szemben. A fiatalok heves vérmérsékletűek és gyorsan beszélnek, úgyhogy ne csinálj velük hűhót a dolgok miatt. Ők fiatalok, éretlenek és tapasztalatlanok, de néhány évnyi formálódás majd helyreigazítja őket. Így kell lennie ezeknek, és az idősebbek meg kell értsék ezt. Tehát milyen gondolkodásmódot kell az idős embereknek elsajátítaniuk, amely egyezik az igazsággal? Helyesen kell bánniuk a fiatalokkal, ugyanakkor nem szabad, hogy arrogánsak és önhittek legyenek, azt gondolván magukról, hogy nagy tapasztalattal rendelkeznek és éleselméjűek. Hétköznapi embereknek kell tekinteniük magukat, ugyanolyanoknak, mint mindenki más – ez a helyes. Nem szabad, hogy az idős embereket visszatartsa a koruk, de a fiatalok mentalitására sem szabad átváltaniuk. Az sem normális, ha a fiatalok gondolkodásmódjára váltanak, csak egyszerűen ne hátráltasson a korod. Ne mindig azon gondolkodj, hogy „Ó, én már olyan öreg vagyok, nem tehetem ezt, nem mondhatom ezt, nem tehetem azt. Mivel én ilyen öreg vagyok, ezt kell tennem, azt kell tennem, egy bizonyos módon kell ülnöm, vagy állnom, és még ennem is egy bizonyos megfelelő módon kell, csak azért, hogy a fiatalok lássák, és ne nézzék le az idős embereket.” Ez a gondolkodásmód helytelen, és azzal, hogy így gondolkodsz, egyfajta helytelen gondolkodásmód irányít és korlátoz, így kissé mesterkélt, hamis és álságos vagy. A korod ne legyen akadály, légy olyan, mint mindenki más, tégy meg mindent, amire képes vagy, és tedd azt, amit tenned kell – ily módon egy normális gondolkodásmódod lesz. Megértetted? (Igen.) Amikor tehát egy idős ember gondolkodásmódja normális, akkor a különböző negatív érzelmek, amelyek az előrehaladott életkora miatt támadhatnak benne, eltűnnek anélkül, hogy ennek tudatában lenne; azok nem tudnak többé téged behálózni, a kár, amit okoznak neked, szintén eltűnik, és akkor mind az emberi mivoltod, mind az értelmed és a lelkiismereted aránylag normális lesz. A normális lelkiismeret és racionalitás előfeltételei mellett az emberek kiindulási pontja aránylag helyes lesz az igazságra való törekvéshez, ahhoz, hogy kötelességüket teljesítsék, hogy bármilyen tevékenységbe és munkába bekapcsolódjanak, és az elért eredmények is viszonylag helyesek lesznek. Először is, az idős embereket nem fogja akadályozni az életkoruk, hanem képesek lesznek objektíven és gyakorlatiasan mérlegelni önmagukat, képesek lesznek azt tenni, amit tenniük kell, olyannak lenni, mint mások, és a legjobb tudásuk szerint teljesíteni az elvégzendő kötelességüket. A fiataloknak viszont nem szabad azt gondolniuk: „Te olyan öreg vagy, soha nem engedsz teret nekem, és nem is gondoskodsz rólam. Olyan öreg vagy, tapasztaltnak kellene hát lenned, de nem adsz nekem ötleteket, hogy hogyan csináljam a dolgokat, és semmi hasznom nem származik abból, hogy veled vagyok. Öreg vagy, tehát hogyhogy nem tudsz megértő lenni a fiatalokkal szemben?” Helyénvaló így beszélni? (Nem.) Helytelen ilyen követelményeket támasztani az idősekkel szemben. Az igazság előtt tehát minden ember egyenlő. Ha az egész gondolkodásod gyakorlatias, objektív, helyes és racionális, akkor az biztosan összhangban lesz az igazság alapelveivel. Ha téged nem befolyásol semmilyen objektív körülmény, ok, környezet, sőt egyáltalán semmilyen tényező, ha csak azt teszed, amit az embereknek tenniük kell, és csak azt teszed, amit Isten tanít az embereknek, hogy tegyenek, akkor az, amit teszel, biztosan megfelelő és helyes lesz, alapvetően összhangban lesz az igazsággal. Nem fogsz a bánat, szorongás és aggodalom negatív érzelmeibe sem süllyedni az idős korod miatt, és ez a probléma megoldódik.

Nagyszerű, itt befejezzük a mai közösséget. Viszontlátásra!

2022. október 22.

Előző: Miért kell az embernek az igazságra törekednie

Következő: Hogyan törekedjünk az igazságra? (5.)

Fontos-e Isten az életedben? Ha azt mondod „IGEN”, szeretnéd-e megismerni Isten szavait, hogy közel kerülj Hozzá?

Beállítások

  • Szöveg
  • Témák

Egyszínű háttér

Témák

Betűtípusok

Betűméret

Sorköz

Sorköz

Oldalszélesség

Tartalom

Keresés

  • Keresés ebben a szövegben
  • Keresés ebben a könyvben

Lépjen kapcsolatba velünk Messengeren