A himnuszokat, amelyeket hallgattok, általában összefüggésbe hozzátok a saját állapotaitokkal és tapasztalataitokkal? Odafigyelsz és figyelmesen eltöprengsz bizonyos szavakon és témakörökön, amelyek kapcsolódnak a tapasztalataidhoz és a megértésedhez, vagy amelyeket képes vagy elérni? (Néha, Istenem, amikor bizonyos dolgokon megyek keresztül, a saját helyzetemre vonatkoztatom a himnuszokat, amelyeket hallgatok, míg máskor csak felületesen hallgatom őket.) A legtöbbször csak felületesen hallgatjátok, nem igaz? Ha az idő 95 százalékában, amikor himnuszokat hallgattok, csak megszokásból teszitek, akkor az ilyen hallgatásnak van bármi jelentősége? Mi a célja a himnuszok hallgatásának? Az a legkevesebb, hogy segít az embereknek lenyugodni, elvonni a szívüket a különféle bonyolult ügyektől és gondolatoktól, és elcsendesedni Isten előtt, Isten szavai elé járulva, hogy figyelmesen meghallgassanak és átgondoljanak minden mondatot és bekezdést. Annyira lefoglalnak most a feladatok, hogy nincs időtök hallgatni és energiátok eltöprengeni, vagy egyszerűen csak nem tudjátok, hogyan olvassátok imádkozva Isten szavait, töprengjetek az igazságon és csendesedjetek el Isten előtt? Mindennap szorgosan végzitek a kötelességeteket; noha az talán nehéz és fárasztó, hiszitek, hogy minden nap teljes, és nem érzitek magatokat üresnek vagy szellemileg tehetetlennek. Úgy érzitek, hogy a nap nem ment kárba; van értéke. Ha minden nap céltalanul él valaki, azt átevickélésnek nevezzük. Nem így van? (De igen.) Mondjátok meg Nekem, ha a dolgok így folytatódnak, akkor további három, öt, nyolc vagy tíz év múlva fel tudtok majd mutatni bármi jelentőségteljes dolgot? (Nem.) Ha nem találkoztok semmilyen, Isten által elrendezett különleges eseményekkel vagy különleges körülményekkel, ha nincs személyes útmutatás és vezetés a Fennvalótól, hogy összejöveteleket és közösséget adjon nektek, és hogy ízekre szedje a különféle emberek, események és dolgok esszenciáját, kézen fogva és tanítva titeket, akkor sokszor valójában minden egyes napot elpazaroltok, lassan fejlődtök, és lényegében semmit sem nyertek az életbe való belépésetekben. Ezért amikor történik valami, az ítélőképességetek nem növekszik, nem fejlődtök az igazság megtapasztalásában és megértésében, és az Istenben való hitetekben és a Neki való alávetettségben sem szereztek tapasztalatot és nem fejlődtök. Amikor legközelebb szembesültök valamivel, még mindig nem tudjátok, hogyan kezeljétek azt az igazságalapelvek szerint. A kötelességetek végzése és a különféle dolgok megtapasztalása során még mindig nem tudtok aktívan törekedni az alapelvekre és az igazságalapelvek szerint gyakorolni. Ez időpocsékolás. Milyen végső következményekhez vezet az időpocsékolás? Az időd és energiád kárba vész, a fáradságos erőfeszítéseid ára pedig hiábavaló. Az út, amelyet mindezekben az években jártál, Pál útjaként jellemezhető. Ha éveken át vezető vagy dolgozó voltál, de az életbe való belépésed sekélyes, az érettséged csekély, és semmilyen igazságalapelvet nem értesz, akkor nem vagy alkalmas a szerepre, és képtelen vagy önállóan teljesíteni egy feladatot. A vezetők és a dolgozók alkalmatlanok a szerepükre, az átlagos testvérek pedig nem tudják önállóan élni a gyülekezeti életet, nem tudják önállóan enni és inni Isten szavait, nem tudják, hogyan tapasztalják meg Isten munkáját, és nincs életbe való belépésük. Ha senki sem felügyeli vagy vezeti őket, akkor eltévelyedhetnek; ha a vezetőket és a dolgozókat nem felügyelik vagy igazgatják a munkájukban, akkor eltérhetnek, létrehozhatnak egy független királyságot, félrevezethetik őket az antikrisztusok, és még követhetik is az antikrisztusokat anélkül, hogy észrevennék, továbbra is úgy gondolva, hogy Istenért áldozzák fel magukat. Nem szánalmas ez? (De igen.) A jelenlegi helyzetetek pontosan ilyen: egyaránt szegény és szánalmas. Amikor helyzetekkel szembesültök, tehetetlenek vagytok és nincs út előttetek. Ami a valódi problémákat és a munka valódi tartalmát illetti, nem tudjátok, hogyan cselekedjetek vagy mit tegyetek; minden össze van gabalyodva, és fogalmatok sincs, hogyan oldjátok meg őket. Elég boldognak érzitek magatokat attól, hogy minden nap olyan elfoglaltak vagytok, testileg kimerültök, és nagy nyomást éreztek mentálisan, a munkátok eredményei azonban korántsem olyan jók. Isten háza munkarendjein keresztül minden igazság alapelveit, valamint a gyakorlás útjait mind világosan megismerhettétek, nektek mégsincs utatok a munkátokban, nem találjátok az alapelveket, a helyzetekkel szembesülve összezavarodtok, nem tudva, hogyan cselekedjetek, és az egész munkátok egy zűrzavar. Nem szánalmas állapot ez? (De igen.) Ez valóban egy szánalmas állapot.

Egyesek ezt mondják: „Több, mint tíz éve hiszek Istenben; érett hívő vagyok.” Némelyek ezt mondják: „Húsz éve hiszek már Istenben.” Mások ezt mondják: „Húsz évnyi hit micsoda? Én már több mint harminc éve hiszek Istenben.” Már jónéhány éve hisztek Istenben, és vannak köztetek, akik még vezetőként vagy dolgozóként is sok éve szolgálnak, és jelentős tapasztalattal rendelkeznek. De hogy halad az életbe való belépésetek? Mennyire tudjátok felfogni az igazságalapelveket? Sok éve vezetőként vagy dolgozóként szolgálsz, és nyertél némi tapasztalatot a munkádban, ám amikor mindenféle feladattal, emberrel és dolgokkal szembesülsz, a gyakorlatodat az igazságalapelvekre fogod alapozni? Megerősíted majd Isten nevét? Megvéded Isten házának érdekeit? Védelmezed Isten munkáját? Meg tudsz állni szilárdan a bizonyságtételedben? Amikor az egyház munkájában az antikrisztusok és gonosz emberek által keltett megszakításokkal és zavarásokkal találkozol, lesz önbizalmad és erőd küzdeni ellenük? Képes vagy megvédeni Isten választott népét és támogatni Isten házának munkáját, megvédve Isten házának érdekeit és az Ő nevét a megszégyenüléstől? Meg tudod tenni ezt? Abból, amit látok, nem tudjátok megtenni, és nem is tettétek meg. Mindennap eléggé elfoglaltak vagytok – mivel foglalatoskodtok? Mindezen évek során feláldoztátok a családotokat és a karriereteket, szenvedést álltatok ki, megfizettétek az árat, és sok erőfeszítést fektettetek be, ám keveset nyertetek. Vannak olyan vezetők és dolgozók, akik több alkalommal is szembesültek hasonló eseményekkel, emberekkel és körülményekkel, mégis sorra követik el ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a vétkeket hagyva maguk után. Ez vajon nem a növekedés hiányát mutatja az életükben? Nem azt jelenti, hogy nem nyerték el az igazságot? (De igen.) Nem azt mutatja, hogy még mindig a Sátán irányítja őket az ő sötét hatalma alatt, és nem érték el az üdvösséget? (De igen.) Amikor különböző időpontokban mindenféle különböző események támadnak és bontakoznak ki körülötted a gyülekezetben, tehetetlen vagy bármit is csinálni. Különösen, amikor a gyülekezet munkájában megszakításokat és zavarásokat okozó antikrisztusokkal és gonosz emberekkel szembesültök, nem tudjátok hogyan kezelni azt. Csak hagyjátok elsikkadni a dolgokat, vagy legjobb esetben mérgesek lesztek és megmetszitek a zavarást okozókat, a probléma azonban megoldatlan marad, nektek pedig nincs másik akciótervetek. Némelyek még ezt is gondolják: „Minden erőmet és az egész szívemet beleadtam – talán nem azt mondta Isten, hogy mindkét dolgot oda kell adnunk? Odaadtam mindenemet; ha még most sincsenek eredmények, az nem én hibám. Az emberek egyszerűen ilyen rosszak: még amikor az igazságról beszélgetsz is velük, nem figyelnek.” Azt mondod, hogy odaadtad minden erődet és az egész szívedet, de a munka semmilyen eredményt nem valósított meg. Nem támogattad az egyház munkáját, és nem védted meg Isten házának érdekeit, és hagytad, hogy a gonosz emberek átvegyék a gyülekezet irányítását. Megengedted a Sátánnak, hogy ámokfutást rendezzen és szégyent hozzon Isten nevére, mialatt te a partvonalról nézted, képtelenül arra, hogy bármit is tegyél, még a rendelkezésre álló hatalmaddal sem voltál képes bármit is kezelni. Nem tudtál szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételedben, mégis úgy gondolod, hogy megértetted az igazságot, és odaadtad a szíved és erőd egészét. Ezt jelenti jó sáfárnak lenni? (Nem, nem ezt.) Amikor mindenféle gonosz emberek és álhívők előjönnek és különféle szerepeket játszanak, mint ördögök és Sátánok, szembemennek a munkarendekkel, és valami egészen mást tesznek, hazudnak és megtévesztik Isten házát; amikor zavarják és megszakítják Isten munkáját, olyan dolgokat tesznek, amelyek szégyent hoznak Isten nevére és foltot ejtenek Isten házán, a gyülekezeten, te semmit nem teszel, csak megharagszol, amikor ezt látod, mégsem tudsz felállni, hogy igazságot szolgáltass, leleplezd a gonosz embereket, támogasd az egyház munkáját, foglalkozz ezekkel a gonosz emberekkel és kezeld őket, és megakadályozd, hogy zavarják a gyülekezet munkáját és foltot ejtsenek Isten házán, az egyházon. Azáltal, hogy nem teszed meg ezeket a dolgokat, elmulasztottál tanúságot tenni. Egyesek ezt mondják: „Nincs bátorságom megtenni ezeket a dolgokat, félek, hogy ha túl sok emberrel foglalkozom, talán felmérgesítem őket, és mit fogok tenni, hogy csoportba tömörülnek ellenem, hogy megbüntessenek és eltávolítsanak a hivatalomból?” Mondd el Nekem, vajon ők gyávák és félénkek, nincs meg bennük az igazság és nem tudják megkülönböztetni az embereket, illetve átlátni a Sátán zavarásán, vagy hűtlenek a kötelességük végzésében, és csak magukat próbálják megvédelmezni? Mi itt az igazi probléma? Gondolkodtál már valaha ezen? Ha természetednél fogva félénk, törékeny, gyáva és félős vagy; mégis, miután annyi éven át hittél Istenben, bizonyos igazságok megértése alapján valódi hited alakul ki Istenben, nem leszel vajon képes legyőzni néhányat az emberi gyengeségeid, félénkséged és törékenységed közül, és többé nem félsz majd a gonosz emberektől? (De igen.) Akkor hát mi a gyökere annak, hogy képtelen vagy kezelni a gonosz embereket és foglalkozni velük? Arról van szó, hogy az emberi mivoltod eredendően gyáva, félénk és félős? Ez nem a probléma kiváltó oka, és nem is a probléma esszenciája. A probléma esszenciája az, hogy az emberek nem hűségesek Istenhez; saját magukat védelmezik, a személyes biztonságukat, a hírnevüket, a státuszukat és a kiútjukat. A hűtlenségük abban nyilvánul meg, ahogy mindig saját magukat védik, teknőchöz hasonlóan visszahúzódnak a páncéljukba, amikor csak szembesülnek valamivel, és várnak, amíg elmúlik a dolog, mielőtt újból kidugják a fejüket. Bármivel is találkoznak, mindig tojáshéjon járnak, tele vannak szorongással, aggodalommal és rossz előérzettel, képtelenek felállni és megvédeni az egyház munkáját. Mi itt a probléma? Nem a hit hiánya vajon? Nincs valódi hited Istenben, nem hiszed, hogy Isten minden dolog felett szuverén, és nem hiszed, hogy az életed és mindened Isten kezében van. Nem hiszed, amit Isten mond: „Isten engedélye nélkül a Sátán egyetlen szőrszálat sem mer megmozdítani a testeden.” A saját szemeidre hagyatkozva ítéled meg a tényeket, a saját számításaid alapján ítéled meg a dolgokat, mindig önmagadat védelmezve. Nem hiszed, hogy az ember sorsa Isten kezében van; félsz a Sátántól, félsz a gonosz erőktől és a gonosz emberektől. Ez vajon nem az Istenbe vetett őszinte hit hiánya? (De igen.) Miért nincs valódi hit Istenben? Vajon azért, mert az emberek tapasztalatai túlságosan sekélyesek és nem tudnak átlátni ezeken a dolgokon, vagy azért, mert túl keveset értenek meg az igazságból? Mi az oka? Van valami köze az emberek romlott beállítottságaihoz? Azért van, mert az emberek túlságosan furfangosak? (Igen.) Nem számít, hány dolgot tapasztalnak meg, nem számít, hány tényt tárnak eléjük, nem hiszik, hogy ez Isten munkája, vagy hogy az ember sorsa Isten kezében van. Ez egy szempont. Egy másik végzetes probléma az, hogy az emberek túl sokat törődnek önmagukkal. Nem hajlandóak semmilyen árat megfizetni, vagy bármilyen áldozatot hozni Istenért, az Ő munkájáért, Isten házának érdekeiért, az Ő nevéért vagy az Ő dicsőségéért. Nem hajlandóak semmi olyat tenni, ami akár a legkisebb veszéllyel is jár. Az emberek túl sokat törődnek magukkal! A haláltól, a megaláztatástól, vagy az attól való félelmük miatt, hogy a gonosz emberek csapdába ejtik őket, vagy bármiféle kínos helyzetbe kerülnek, az emberek messzire mennek azért, hogy megőrizzék a saját testüket, igyekezve megakadályozni, hogy belépjenek bármilyen veszélyes helyzetbe. Egy szempontból ez a viselkedés azt mutatja, hogy az emberek mind túlságosan fortélyosak, míg egy más szempontból felfedi, hogy saját magukat akarják fenntartani, és önzőek. Nem vagy hajlandó átadni magad Istennek, amikor pedig azt mondod, hogy hajlandó vagy feláldozni magad Istenért, az semmivel nem több, mint egy vágy. Amikor arra kerül sor, hogy ténylegesen előállj és tanúságot tegyél Isten mellett, harcolva a Sátán ellen, és szembenézve a veszéllyel, a halállal, a különféle nehézségekkel és problémákkal, akkor többé már nem vagy készséges. A kis vágyad összeomlik, és minden lehetségest megteszel azért, hogy először magadat védd meg, azután elvégzel némi felszínes munkát, amit meg kell tenned, olyan munkát, amit mindenki számára látható. Az emberek elméje még mindig fürgébb, mint egy gép: tudják, hogyan alkalmazkodjanak, amikor helyzetekkel találkoznak, tudják, hogy mely cselekedetek szolgálják a saját érdekeiket és melyek nem, és gyorsan be tudnak vetni minden rendelkezésükre álló módszert. Ennek következtében, amikor bizonyos dolgokkal szembesülsz, az Istenbe vetett csekély bizalmad nem tud szilárdan megállni. Furfangosan viselkedsz Istennel, taktikákhoz folyamodsz Ellene és trükközöl, ez pedig felfedi az Istenbe vetett őszinte hited hiányát. Úgy véled, hogy Isten nem méltó a bizalomra, hogy talán nem képes megvédeni téged vagy gondoskodni a biztonságodról, és hogy Isten talán azt is megengedi, hogy meghalj. Úgy érzed, hogy Isten megbízhatatlan, és hogy egyedül önmagadra támaszkodva lehet bizonyosságod. Mi történik a végén? Mindegy, milyen körülményekkel vagy ügyekkel szembesülsz, e módszerek, taktikák és stratégiák segítségével közelíted meg őket, és képtelen vagy szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételedben. A körülményektől függetlenül képtelen vagy arra, hogy alkalmas vezető vagy dolgozó legyél, képtelen vagy egy sáfár tulajdonságait vagy cselekedeteit felmutatni, és képtelen vagy teljes hűséget mutatni, ezáltal elveszítve a bizonyságtételedet. Függetlenül attól, hogy hány dologgal szembesülsz, képtelen vagy az Istenbe vetett hitedre támaszkodni, hogy hűséget tanúsíts és végrehajtsd a felelősségedet. Ebből adódóan a végeredmény az, hogy semmit sem nyersz. Minden olyan körülményben, amelyet Isten vezényelt a számodra, és amikor csatáztál a Sátán ellen, mindig úgy döntöttél, hogy visszavonulsz és elmenekülsz. Nem követted azt a pályát, amelyet Isten jelzett vagy jelölt ki a számodra, hogy megtapasztald. Így ennek a csatának a közepette lemaradsz az igazságról, a megértésről és azokról a tapasztalatokról, amelyeket el kellett volna nyerned. Minden alkalommal, amikor Isten által vezényelt körülmények között találod magad, ugyanúgy mész át rajtuk, és mindegyiket ugyanúgy fejezed be. A végén ugyanazokat a doktrínákat és leckéket tanulod meg. Nincs semmilyen valódi megértésed, pusztán néhány tapasztalatot és leckét szívtál magadba, mint például: „A jövőben nem szabadna ezt tennem. Amikor hasonló helyzetekkel találkozom, óvatosnak kell lennem ezzel kapcsolatban, emlékeztetnem kell magamat erre, óvakodnom kell az efféle embertől, el kell kerülnöm ezt a típust, és résen kell lennem az ilyen típussal.” Ez minden. Mi az, amit nyertél? Eszességet és éleslátást vajon, vagy tapasztalatot és tanulságokat? Ha annak, amit nyersz, semmi köze az igazsághoz, akkor semmit sem nyertél, semmi olyat, amit valóban nyerned kellett. Ezért az Isten által irányított körülményekben csalódást okoztál Neki; nem szerezted meg azt, amit Ő szánt neked, így bizony cserben hagytad Istent. Ebben az Isten által vezényelt próbatételben vagy körülményben nem szerezted meg az igazságot, amit Ő akart, hogy meglegyen neked. Az Istent félő szíved nem növekedett, továbbra is homályosak azok az igazságok, amelyeket meg kellene értened, még mindig hiányzik a megértésed azokon a területeken, ahol megértésre van szükséged önmagadról, nem tettél szert azokra a tanulságokra, amelyeket magadba kellett volna szívnod, és az igazságalapelvek, amelyeket követned kellene, elkerültek téged. Ezzel egyidőben az Istenben való hited sem növekedett; ugyanott van, ahonnan indult. Egyhelyben menetelsz. Akkor hát mi növekedett? Most talán értesz néhány doktrínát, amelyet korábban nem ismertél, vagy megláttad egy bizonyos embertípus csúnya oldalát, amelyet korábban nem értettél. Ám az igazsággal kapcsolatos legapróbb részlet is láthatatlan marad számodra, nem fogtad fel, nem ismerted fel és nem tapasztaltad meg. Ahogy folytatod a munkádat vagy a kötelességed végzését, továbbra sem érted vagy ismered azokat az alapelveket, amelyeket követned kellene. Ez nagyon kiábrándító Isten számára. Legalábbis ebben a konkrét körülményben nem növelted az Isten iránti hűséget vagy a hitet, amelynek eredendően növekednie kellett volna benned. A kettő közül egyiket sem valósítottad meg, ami egyszerűen szánalmas! Egyesek talán ezt mondják: „Azt állítod, hogy nem nyertem semmit, de ez nem helytálló. Legalább nyertem önismeretet és megértést az engem körülvevő emberekről, eseményekről és dolgokról. Világosabb megértésem van az emberi mivoltról és önmagamról.” E dolgok megértése valódi fejlődésnek számít? Még ha nem is hiszel Istenben, amikor eléred a negyven- vagy ötvenéves kort, akkor többé-kevésbé ismerni fogod ezeket a dolgokat. A kevés vagy átlagos képességgel rendelkező emberek képesek megvalósítani ezt; lehet megértésük önmagukról, az emberi mivoltuk előnyeiről és hátrányairól, erősségeiről és gyengeségeiről, ahogy arról is, hogy miben jók és miben nem azok. Mire elérik a negyvenes vagy ötvenes éveiket, többé-kevésbé kell legyen megértésük a különféle embertípusok emberi mivoltáról, akikkel rendszeresen érintkeznek. Tudniuk kell, mely embertípusok alkalmasak arra, hogy érintkezzenek velük, és melyek nem, melyek alkalmasak arra, hogy társuljanak velük és melyek nem, melyektől kellene távolságot tartaniuk, és melyekhez kellene közel kerülniük – többé-kevésbé képesek megérteni mindezeket a dolgokat. Ha valakinek zavaros az elméje, a képességei túl gyengék, idióta vagy szellemi fogyatékos, akkor nincs ilyen megértése. Ha sok éve hiszel Istenben, oly sok igazságot hallottál, és olyan sok különböző körülményt megtapasztaltál, és az egyetlen nyereséged az emberek emberi mivoltának területén van, az emberek megkülönböztetésében vagy néhány egyszerű kérdés megértésében, ezt valódi nyereségnek lehet tekinteni? (Nem, nem lehet.) Mi tehát a valódi nyereség? Az érettségeddel függ össze. Ha nyersz valamit, akkor fejlődsz és érettebbé válsz; ha igazából nem nyersz semmit, akkor az érettséged nem növekszik. Mire utal tehát ez a nyereség? Legalábbis az igazsággal kapcsolatos; konkrétabban az igazságalapelvekkel. Amikor megérted, képes vagy követni és gyakorolni az igazságalapelveket, amelyeket a különféle dolgok és emberek kezelése közben követni kell, és ezek válnak a magaviseleted alapelveivé és mércéivé, akkor ez egy valódi nyereség. Amikor ezek az igazságalapelvek válnak a magaviseletedhez követendő alapelvekké és kritériumokká, akkor az életed részévé válnak. Amikor az igazságnak ez az aspektusa beléd ivódik, az életeddé válik, az életed pedig ekkor növekedik. Ha még nem fogtad fel az ilyen dolgokkal kapcsolatos igazságalapelveket, és még most sem tudod, hogyan kezeld őket, amikor szembesülsz velük, akkor ebből a szempontból nem nyerted még el az igazságot. Egyértelmű, hogy az igazságnak ez az aspektusa nem az életed, és az életed nem növekedett. Hasztalan, ha valakinek jó a beszélőkészége – ez mind doktrína amúgy is. Fel tudjátok ezt mérni? (Igen, fel tudom mérni.) Fejlődtetek ez alatt az idő alatt? (Nem, nem fejlődtem.) Pusztán arra használtad az emberi akaratodat és intellektusodat, hogy néhány tapasztalatot összefoglalj, például így: „Ezúttal megtanultam, hogy milyen dolgokat nem fogok többé mondani vagy tenni, mely dolgokból fogok többet vagy kevesebbet tenni, és mi az, amit egész biztosan nem teszek majd.” Ez a növekedés jele az életedben? (Nem, nem az.) Ez annak a jele, hogy komolyan hiányzik belőled a lelki megértés. Nem tudsz mást tenni, mint összefoglalni a szabályokat, szavakat és szlogeneket, amelyeknek semmi közük az igazsághoz. Nem ezt teszitek vajon? (De igen.) Minden alkalommal, amikor megtapasztaltok valamit, minden jelentős eseményt követően, így intitek magatokat: „Istenem, a jövőben így vagy úgy kellene ezt tennem.” Ám legközelebb, amikor hasonló helyzet adódik, továbbra is kudarccal végződik, te pedig frusztrált leszel, és így szólsz. „Miért vagyok ilyen?” Megharagszol magadra, azt gondolva, hogy nem sikerült eleget tenned a saját elvárásaidnak. Ez vajon hasznos? Nem arról van szó, hogy nem tettél eleget a saját elvárásaidnak, vagy ostoba vagy, vagy hogy az Isten által vezényelt körülmények tévesek, és semmiképpen nem arról, hogy Isten igazságtalanul bánik az emberekkel. Azért van, mert nem törekszel az igazságra és nem keresed azt, nem cselekszel Isten szavaival összhangban, és nem hallgatsz Isten szavaira. Mindig beleviszed az emberi akaratot; a magad ura vagy, és nem hagyod, hogy Isten szavai átvegyék az irányítást. Szívesebben hallgatsz más embereket, mint Isten szavait. Nem így áll a dolog? (De igen.) Azt hiszed, hogy ha egyetlen eseményből vagy egy konkrét körülményből némi tapasztalatot és tanulságot gyűjtesz, akkor fejlődtél? Ha igazán fejlődtél, akkor, amikor Isten legközelebb megpróbál téged, képes leszel megóvni Isten nevét, megvédeni Isten házának érdekeit és munkáját, biztosítani, hogy az egész munka simán folyjon, és semmi ne zavarja vagy akadályozza. Biztosítod, hogy Isten neve feddhetetlen és szeplőtelen maradjon, hogy a testvéreid életének növekedése ne szenvedjen veszteségeket, és hogy Isten adományai védve legyenek. Ez azt jelenti, hogy fejlődtél, alkalmas vagy a használatra, és van életbe való belépésed. Jelenleg még mindig nem tartotok ott; bár az agyatok kicsi, sok dologgal van tele, és nem vagytok egyszerűek. Habár meglehet bennetek az őszinteség, hogy feláldozzátok magatokat Istenért, és a vágy, hogy mindent elengedjetek és elhagyjatok Érte, a dolgokkal szembesülve mégis képtelenek vagytok lázadni a különféle sóvárgásaitok, szándékaitok és terveitek ellen. Minél inkább szembesül Isten háza és Isten munkája a különféle nehézségekkel, annál inkább visszahúzódsz, annál láthatatlanabbá válsz, és annál kevésbé valószínű, hogy felállsz és felelősséget vállasz azért a munkáért, hogy megvéded Isten házának és Isten munkájának érdekeit. Mi lett hát azzal a komoly szándékoddal, hogy feláldozod magad Istenért? Az a csekélyke komolyság miért olyan törékeny és sebezhető? Mi lett azzal az aprócska hajlandóságoddal, hogy mindent felajánlj és mindenről lemondj Istenért? Miért nem képes szilárdan megállni? Mi teszi olyan sebezhetővé? Mit igazol ez? Azt igazolja, hogy nincs valódi érettséged, hogy az érettséged szánalomra méltóan csekély, és egy kis démon könnyedén össze tud zavarni: egy kis félbeszakítás, és máris megfordulnál, hogy kövesd ezt a kis démont. Még ha van is némi érettséged, az bizonyos felszínes, a saját érdekeidhez nem fűződő ügyekkel kapcsolatos tapasztalataidra korlátozódik, és még mindig alig vagy képes megvédeni Isten házának érdekeit, és megtenni néhány apró dolgot, amit úgy érzel, hogy meg tudsz valósítani, és a képességeid hatókörén belül van. Amikor valóban arra kerül a sor, hogy szilárdan megállj a bizonyságtételedben, amikor az gyülekezet nagy rajtaütéssel, valamint a gonosz emberek és antikrisztusok zavarásaival szembesül, hol vagy te? Mit csinálsz? Mire gondolsz? Ez világosan illusztrálja a problémát, ugye? Ha egy antikrisztus a kötelessége teljesítése közben megtéveszti azokat, akik felette és alatta vannak, és vakmerően cselekszik, megszakítva és zavarva a gyülekezet munkáját, eltékozolva az adományokat és félrevezetve a testvéreket, hogy őt kövessék, és nem csupán nem ismered fel őt, nem fékezed meg az erőfeszítéseit vagy jelented őt, hanem még el is kíséred és segíted az antikrisztust abban, hogy mindezeknek a megcselekvése által elérje a kívánt eredményeket, akkor, mondd el Nekem, milyen hatás van jelen abban a kis elhatározásodban, hogy valóban feláldozd magad Istenért? Vajon nem ez az igazi érettséged? Amikor az antikrisztusok, gonosz emberek és mindenféle álhívők eljönnek, hogy zavarják és elpusztítsák Isten házának munkáját, különösen, amikor foltot ejtenek az egyházon és szégyent hoznak Isten nevére, mit teszel? Felálltál, hogy felszólalj Isten háza munkájának védelmében? Felálltál, hogy gátat vess az erőfeszítéseiknek, vagy korlátozd azokat? Nem csupán nem álltál fel és nem állítottad meg őket, hanem társa voltál az antikrisztusoknak a gonosztevésben, segítetted és támogattad őket, és az ő eszközükként és inasukként viselkedtél. Ezen túlmenően, amikor valaki levelet ír, hogy egy antikrisztusokkal kapcsolatos problémáról tájékoztasson, te félreteszed a levelet és úgy döntesz, hogy nem foglalkozol vele. Így ebben a döntő pillanatban volt bármi hatása egyáltalán annak az elhatározásodnak és vágyadnak, hogy mindenről lemondj azért, hogy őszintén feláldozd magad Istenért? Ha nem volt hatásuk, akkor egészen nyilvánvaló, hogy ez az úgynevezett vágy és elhatározás nem a te valós érettséged, nem a sok éven át tartó istenhitedből nyerted őket. Nem képesek az igazságot helyettesíteni; ezek nem az igazság, és nem is az életbe való belépés. Nem jelképezik azt, hogy valakinek van élete, ezek pusztán egyfajta ábrándos gondolkodás, az emberek vágyódása és sóvárgása valami szépre – semmi közük az igazsághoz. Ezért fel kell ébrednetek, és tisztán látni a valós érettségeteket. Ne gondold, hogy csak mert van egy kevés képeséged, és sok mindenről lemondtál, például az oktatásról, karrierről, családról, házasságról, és a test kilátásairól, az érettséged valamelyest nagyszerű. Egyesek még vezetők és dolgozók is azóta, hogy alapot vetettek az Istenben való kezdeti hitükben. Az évek során összegyűjtöttek bizonyos tapasztalatokat és tanulságokat, és képesek pár szót és doktrínát prédikálni. Emiatt úgy érzik, hogy az érettségük nagyobb másokénál, hogy van életbe való belépésük, valamint, hogy ők pillérek és oszlopok Isten házán belül, és ők azok, akiket Isten tökéletesít. Ez helytelen. Ne gondoljátok magatokat jónak – még mindig messze vagytok ettől! Még az antikrisztusokat sem tudjátok megkülönböztetni; nincs valódi érettségetek. Bár sok éve vezetőként vagy dolgozóként szolgálsz, még mindig nincs egyetlen terület sem, ahol alkalmas lehetsz, képtelen vagy sok valódi munkát végezni, és csak vonakodva lehet használni titeket. Nem vagy nagy tehetségű ember. Ha bármelyikőtökben megvan az a lelkület, hogy kemény dolgozzatok és elviseljétek a nehézséget, akkor legjobb esetben is csak igáslovak vagytok. Nem vagytok alkalmasok. Egyesekből csupán azért lesznek vezetők és dolgozók, mert lelkesek, mert megvan az oktatásban szerzett alapjuk és rendelkeznek bizonyos képességgel. Továbbá, bizonyos gyülekezetek képtelenek megtalálni az ideális személyt a vezetéshez, így ezeket az embereket a szabály alóli kivételként léptetik elő, és képzésnek vetik alá őket. Ezek közül az egyének közül néhányat fokozatosan lecseréltek és kiiktattak a különféle embertípusok felfedésének folyamata során. Noha néhányan, akik mostanáig folytatták a követést, még mindig megmaradnak, továbbra sem tudnak megkülönböztetni semmit. Csak azért voltak képesek megmaradni, mert semmi gonoszt nem tettek. Továbbá, teljes mértékben a Fennvalótól jövő munkarendeknek köszönhető, a közvetlen útmutatással, felügyelettel, vizsgálódással, nyomonkövetéssel, ellenőrzéssel, valamint megmetszéssel egyetemben, hogy képesek némi munkát végezni – ez nem azt jelenti, hogy ők alkalmas egyének. Ez azért van, mert gyakran imádtok másokat, követitek őket, eltévelyedtek, rossz dolgokat tesztek, bizonyos eretnekségek és tévtanok pedig a zűrzavar örvényébe sodornak titeket, elveszítitek az irányérzéketeket, és a végén nem tudjátok, hogy kiben hisztek igazán. Ez a tényleges érettségetek. Ha azt mondanám, hogy egyáltalán nincs életbe való belépésetek, az igazságtalan lenne veletek szemben. Csak annyit mondhatok, hogy a tapasztalataitok köre túlságosan korlátozott. Csak azután van némi belépésetek, hogy megmetszettek titeket és komolyan meg lettetek fegyelmezve, ám amikor jelentős alapelveket érintő dolgokra kerül a sor, különösen, amikor antikrisztusokkal, az embereket félrevezető és zavarásokat keltő hamis vezetőkkel szembesültök, akkor nincs mit felmutatnotok, és nincs semmilyen bizonyságtételetek. Élettapasztalatok és az életbe való belépés tekintetében a tapasztalataitok túl sekélyesek, és nincs valódi megértésetek Istenről. E tekintetben még most sem tudtok semmit felmutatni. Amikor valódi gyülekezeti munkáról van szó, nem tudjátok, hogyan beszéljetek az igazságról és hogyan oldjátok meg a problémákat; itt sem tudtok mit felmutatni. Ezekben a vonatkozásokban nincs mit felmutatnotok. Így nem vagytok alkalmasok a vezető és a dolgozó szerepére. Hétköznapi hívőkként azonban a legtöbbeteknek van egy kevés életbe való belépése, habár nagyon csekély, és nem üti meg az igazságvalóság mércéjét. Azt, hogy képesek vagytok-e kiállni a próbákat, még meg kell figyelni. Csak olyankor, amikor nagyobb próbatételek, jelentős kísértések, vagy Istentől jövő komoly és közvetlen fenyítés és ítélet támad, akkor tudják megvizsgálni, hogy van-e valódi érettséged és igazságvalóságod, meg tudsz-e állni szilárdan a bizonyságtételedben, milyen válaszok lesznek a tesztlapodon, és hogy eleget teszel-e Isten követelményeinek – ekkor tárul fel az igazi érettséged. Egyelőre korai azt mondani, hogy van érettséged. A vezetői és dolgozói szerepet illetően nincs semmilyen valódi érettségetek. Amikor dolgokkal néztek szembe, összezavarodtok, amikor pedig gonosz emberek és antikrisztusok általi zavarásokkal szembesültök, vereséget szenvedtek. Semmilyen fontos feladatot nem tudtok önállóan teljesíteni; mindig szükségetek van valakire, aki felügyel, irányt mutat és együttműködik veletek, hogy a munka elkészüljön. Más szóval, nem tudjátok kormányozni a hajót. Akár a vezető szerepét játsszátok, vagy egy támogatói szerepet, nem tudjátok egyedül felvállalni azt, sem önállóan teljesíteni egy feladatot; reménytelenül képtelenek vagytok jól elvégezni egy feladatot a Fennvaló felügyelete és törődése nélkül. Ha a végén a munkátok ellenőrzése azt mutatja, hogy minden szempontból jól teljesítettetek, hogy a munkátok minden részébe beletettétek a szíveteket, hogy mindent jól csináltatok, és mindent helyesen és az igazságalapelvekkel összhangban kezeltetek, és hogy az igazság világos megértése és az igazságalapelvekre való törekvés alapján munkálkodtatok, hogy képesek legyetek ügyeket megoldani és jól végezni a munkátokat, akkor alkalmasok vagytok. Azonban eddig a pontig, mindazok alapján ítélve, amiket idáig megtapasztaltatok, nem vagytok alkalmasok. A kulcsprobléma az alkalmasságotokkal az, hogy nem tudjátok önállóan elvégezni a kijelölt feladataitokat – ez egy szempont. Más szempontból, a Fennvaló felügyelete nélkül félrevezethetnétek az embereket, vagy a helyes út elhagyására késztethetnétek őket. Nem tudjátok Isten elé vezetni őket, sem behozni a gyülekezeti testvéreket az igazságvalóságba vagy az Istenben való hit helyes útjára, hogy így Isten minden választottja teljesíthesse a kötelességét. Semmit sem tudtok megvalósítani ebből. Ha eltelik egy kis idő anélkül, hogy a Fennvaló tudakozódna, akkor mindig sok eltérés és hiba van azon a munkakörön belül, amelyért ti feleltek, valamint mindenféle formájú és méretű probléma; ha pedig a Fennvaló nem korrigálja, felügyeli vagy nem kezeli őket személyesen, akkor ki tudja, milyen messzire mennek el ezek az eltérések, vagy mikor állnak meg. Ez a ti valódi érettségetek. Ezért mondom, hogy meglehetősen alkalmatlanok vagytok. Akarjátok ezt hallani? Nem érzitek negatívan magatokat attól, hogy ezt halljátok? (Istenem, ez elég kényelmetlen érzés a szívünkben, de amiről Isten beszél, az valóban tény. A legcsekélyebb érettséggel, sem az igazságvalósággal nem rendelkezünk. Amikor az antikrisztusok megjelennek, nem leszünk képesek felismerni őket.) Fel kell hívnom a figyelmeteket ezekre a dolgokra, különben állandóan úgy fogjátok érezni, hogy ártottam nektek és rosszul bántam veletek. Nem értitek az igazságot; csak azt tudjátok, hogyan beszéljetek néhány szóról és doktrínáról. Az összejövetelek során általában már nem is készítetek vázlatot ahhoz, hogy a doktrínákról beszéljetek, és már nincs lámpalázatok, ezért úgy gondoljátok, hogy van érettségetek. Ha van érettséged, akkor miért nem vagy alkalmas? Miért nem tudsz beszélni az igazságról, és foglalkozni a problémákkal? Csak azt tudod, hogyan kell szavakról és doktrínákról beszélni, hogy a testvéreid elismerjenek. Ez nem elégíti ki Istent, téged pedig nem tesz alkalmassá. Az a képességed, hogy ezekről a szavakról és doktrínákról beszélj, semmilyen tényleges problémát nem tud megoldani. Isten elrendez egy apró szituációt, ami leleplez téged, és világossá válik, hogy milyen csekély az érettséged, hogy egyáltalán nem érted az igazságot, és hogy semmin sem látsz át; ez pedig leleplezi, hogy szegény, szánalmas, vak és tudatlan vagy. Nem így van? (De igen.) Ha el tudjátok fogadni ezeket a dolgokat, az jó; ha nem tudjátok elfogadni, akkor szánjatok rá időt, és gondoljátok át őket. Fontoljátok meg, amit mondok: Van értelme, a valóságon alapul? Vonatkozik rátok? Még ha vonatkozik is rátok, ne váljatok negatívvá. Ha negatív vagy, az nem segít megoldanod semmilyen problémát. Istenben hívőként, ha teljesíteni akarod a kötelességedet és vezető vagy dolgozó akarsz lenni, akkor nem hagyhatod abba, amikor hátráltatásokkal és kudarcokkal találkozol. Újra fel kell állnod, és tovább kell haladnod előre. Arra kell összpontosítanod, hogy felvértezd magad az igazság bizonyos aspektusaival azokon a területeken, ahol hiányosságaid vagy tökéletlenségeid vannak, és ahol komoly problémáid vannak. Az, ha negatív vagy, vagy lefagysz, nem fog megoldani semmit. Fejezd be azt, hogy a dolgokkal szembesülve szavakat és doktrínákat, valamint a különböző fajta objektív érveléseket hozol fel – ezek nem fognak segíteni. Amikor Isten próbára tesz téged és ezt mondod: „Abban az időben nem volt túl jó az egészségem, fiatal voltam, és a környezetem nem volt túl békés”, vajon Ő odafigyel erre? Isten meg fogja kérdezni: „Hallottad az igazságot, amikor beszéltek róla neked?” Ha azt mondod, hogy „igen, hallottam”, akkor meg fogja kérdezni: „Nálad vannak az átadott munkarendek?” Ekkor ezt mondod: „Igen, nálam vannak”, Ő pedig így folytatja: „Akkor miért nem követted azokat? Miért vallottál ilyen szánalmasan kudarcot? Miért nem tudtál szilárdan megállni a bizonyságtételedben?” Semmilyen objektív ok, amit kihangsúlyozol, nem állja meg a helyét. Istent nem érdeklik a kifogásaid vagy az érvelésed. Ő nem azt nézi, hogy mennyi doktrínát tudsz elmondani, vagy milyen jól tudod megvédeni magad. Amit Isten akar, az az, hogy a valódi érettséged és az életed növekedjen. Nem számít, mikor, nem számít, hogy milyen szintű vezető lesz belőled, vagy milyen magas a státuszod, soha ne feledd, hogy ki vagy, és mi vagy te Isten előtt. Nem számít, mennyi doktrínát tudsz elmondani, nem számít, milyen gyakorlott vagy a doktrínák szólásában, nem számít, mit tettél, vagy mi mindennel járultál hozzá Isten házához, ezek egyike sem mutatja, hogy valódi érettséged van, és nem is azt jelzik, hogy van életed. Amikor belépsz az igazságvalóságba, felfogod az igazságalapelveket, szilárdan megállsz a bizonyságtételedben, amikor dolgokkal szembesülsz, képes vagy önállóan megoldani a feladatokat, és alkalmas vagy a használatra, akkor valódi érettséged lesz. Rendben van, zárjuk le itt ezt a beszélgetést, és térjünk rá a közösségünk fő témakörére.

Hol hagytuk abba a közösségünket a legutóbbi összejövetelünkön? (Az utolsó összejövetelen Isten „az ember családjából eredő terhek elengedéséről” beszélt. Ennek egyik része, hogy az ember elengedje az utódaival szemben támasztott elvárásait. Isten ezt két szakaszban magyarázta el nekünk: az egyik a szülők viselkedésére vonatkozik, amíg a gyermekeik még kiskorúak, a másik pedig azzal a viselkedéssel kapcsolatos, amely a gyermekeik felnőttkorában jellemzi őket. A gyermekeik korától függetlenül, akár felnőttek, akár nem, a szülők viselkedése és cselekedetei valójában ellenkeznek Isten szuverenitásával és elrendezéseivel. Mindig irányítani akarják a gyermekeik sorsát és beavatkozni az életükbe, ám az út, amit azok választanak, valamint a törekvéseik nem olyan dolgok, amelyeket a szülők meghatározhatnak. Az emberek sorsa nem olyasvalami, amit a szüleik irányíthatnak. Isten arra a helyes nézőpontra is rámutatott, amellyel szemlélni kell a dolgokat: nem számít, hogy a gyermek élete melyik szakaszában jár, elegendő annyi, ha a szülei eleget tesznek a felelősségeiknek, a többi pedig az Isten szuverenitásának, elrendezéseinek és eleve elrendelésének való alávetésről szól.) Legutóbb arról a tényről beszélgettünk, hogy az embereknek el kell engedniük a szülői elvárásaikat az utódaikkal szemben. Ezeket az elvárásokat természetesen az emberi akarat és találékonyság hajtja, és nincsenek összhangban azzal a ténnyel, hogy Isten rendezi el az emberi sorsot. Ezek az elvárások nem képezik részét az emberi felelősségnek; ezek olyasmik, amiket az embereknek el kellene engedniük. Függetlenül attól, hogy a szülőknek milyen nagyszerű elvárásaik vannak a gyermekeikkel szemben, és függetlenül attól, hogy milyen igaznak és helyesnek tartják a szülők a gyermekeikkel szembeni elvárásaikat, mindaddig, amíg ezek az elvárások ellentmondanak annak az igazságnak, hogy Isten szuverén az emberi sors felett, addig ezek olyasvalamik, amiket az embereknek el kell engedniük. Elmondható, hogy ez egyben negatív dolog is; se nem helyes, se nem pozitív. A szülői kötelezettségek ellen irányul és túlmegy ezeknek a kötelezettségeknek a hatáskörén, valamint valószerűtlen elvárásokból és követelésekből áll, amelyek ellentétesek az emberi mivolttal. Legutóbb néhány rendellenes cselekedetről és magatartásról beszélgettünk, valamint néhány szélsőséges viselkedésről is, amelyet a szülők a még nem felnőtt gyermekeik irányában tanúsítanak, ami a gyermekeikre gyakorolt mindenféle negatív befolyáshoz és nyomáshoz vezet, így tönkreteszi a gyermekeik fizikai, mentális és szellemi jólétét. Ezek a dolgok azt jelzik, hogy amit a szülők tesznek, az helytelen és nem megfelelő. Ezek olyan gondolatok és cselekedetek, amelyeket az igazságra törekvő embereknek el kell engedniük, mert az emberi mivolt szemszögéből ezek kegyetlen és embertelen módjai annak, hogy derékba törjék a gyermek fizikai és mentális jólétét. Ezért amit a szülőknek a még nem felnőtt gyermekeikért tenniük kell, az az, hogy teljesítik kötelezettségeiket, nem pedig az, hogy megtervezik, irányítják, vezénylik vagy meghatározzák a jövőjüket és sorsukat. Ugye legutóbb annak két fő szempontját hoztuk fel, ahogy a szülők teljesítik a kiskorú gyermekeik iránti kötelezettségeiket? (Igen, így volt.) Ha ez a két szempont megvalósul, akkor eleget tettél a felelősségednek. Ha nem valósultak meg, akkor, még ha valamilyen művészt vagy tehetséges embert nevelsz is a gyermekeidből, a kötelezettséged továbbra sincs teljesítve. Mindegy, mennyi erőfeszítést fektetnek a szülők a gyermekeikbe, jelentse ez azt, hogy megőszülnek az aggodalomtól, megbetegszenek a kimerültségtől; mindegy, milyen nagy árat fizetnek, mennyire öntik ki a szívüket, vagy mennyi pénzt szórnak el, ezek egyike sem tekinthető a kötelezettségeik teljesítésének. Mit jelent tehát, amikor azt mondom, hogy a szülőknek teljesíteniük kell a fiatal gyermekeik iránti kötelezettségeiket? Mi a két fő szempont? Ki emlékszik rájuk? (Legutóbb Isten két kötelezettségről beszélt. Az egyik a gyermek fizikai egészségéről való gondoskodás, a másik pedig a mentális egészségükben való vezetésük, oktatásuk és támogatásuk.) Ez elég egyszerű. A gyermek fizikai egészégéről gondot viselni valójában könnyű; csak ne hagyd, hogy túl sok puklit vagy horzsolást szerezzenek, vagy rossz dolgokat egyenek, ne tégy semmit, ami negatív hatással lesz a növekedésükre, és a szülőként lehetséges legnagyobb mértékben biztosítsd, hogy legyen elég ételük, hogy jól és egészségesen táplálkozzanak, hogy megfelelően pihenjenek, ne, vagy csak alkalmanként betegedjenek meg, és időben kezeltesd őket, amikor betegek. A legtöbb szülő képes elérni ezeket a normákat? (Igen.) Ez olyasmi, amit el tudnak érni az emberek; az Isten által az embernek adott feladok könnyűek. Mivel az állatok is eleget tudnak tenni ezeknek a normáknak, ha az emberek képtelenek eleget tenni nekik, akkor vajon nem rosszabbak az állatoknál? (De igen, rosszabbak.) Ha még az állatok is el tudják érni ezeket, de az emberek nem, akkor ők igazán szánalmasak. Ez a szülők felelőssége a gyermekeik fizikai egészségét tekintve. A gyermekeik mentális jóléte szintén olyan kötelezettség, amit a szülőnek teljesíteniük kell a fiatal gyermekek felnevelése közben. Ha a gyermekeik testileg egészségesek, akkor a szülőknek a mentális egészségüket és a gondolataik egészségét is támogatniuk kell, biztosítva, hogy a problémákon pozitív, aktív és optimista módon és irányban gondolkodjanak, hogy jobb életet élhessenek, és ne legyenek radikálisak, torzulásra hajlamosak vagy rosszindulatúak. Mi más? Úgy kellene felnőniük, hogy normálisak, egészségesek és boldogok lesznek. Például amikor a gyerekek elkezdik megérteni, amit a szüleik mondanak, és képesek egyszerű, normális beszélgetéseket folytatni velük, és amikor érdeklődést kezdenek mutatni az új dolgok iránt, akkor a szülők bibliai történeteket mesélhetnek nekik, vagy megoszthatnak velük egyszerű történeteket a jó magaviseletről, hogy vezessék őket. Ily módon a gyermekek megérthetik, hogy mit jelent viselkedni, és mit kell tenniük ahhoz, hogy jó gyerekek és jó emberek legyenek. Ez egyfajta mentális útmutatás a gyermekek számára. A szülőknek nem szabadna csak annyit mondaniuk nekik, hogy sok pénzt kell keresniük, amikor felnőnek, vagy magas rangú tisztviselőkké kell válniuk, ami végtelen vagyont biztosítana a számukra, és meggátolná, hogy szenvedjenek vagy nehéz fizikai munkát végezzenek, továbbá hatalmat és tekintélyt adna nekik, hogy másoknak parancsolgassanak. Nem szabadna ilyen negatív dolgokat elültetniük a gyermekeikben, hanem pozitív dolgokat kell megosztaniuk velük. Vagy pedig olyan történeteket kell mesélniük a gyerekeiknek, amelyek a koruknak megfelelőek és pozitív, nevelő célzatú üzenetet hordoznak. Például megtanítani nekik, hogy ne hazudjanak, és ne olyan gyerekek legyenek, akik hazudnak, megértetni velük, hogy az embernek viselnie kell a hazudozás következményeit, elmagyarázni a saját hozzáállásukat a hazugsághoz, és kihangsúlyozni, hogy azok a gyerekek, akik hazudnak, rossz gyerekek, és az emberek nem szeretik az ilyen gyerekeket. A legkevesebb, hogy tudassák a gyermekeikkel, hogy becsületesnek kell lenniük. Ezen kívül a szülőknek meg kell akadályozniuk, hogy a gyermekeik szélsőséges vagy radikális eszméket alakítsanak ki. Hogy lehet ezt megakadályozni? A szülőknek meg kell tanítaniuk a gyermekeiket, hogy toleránsak legyen másokkal, hogy türelmet és megbocsátást gyakoroljanak, ne legyenek akaratosak vagy önzőek, amikor dolgok felmerülnek, és tanuljanak meg kedvesek és békések lenni, amikor másokkal érintkeznek; ha gonosz vagy rossz emberekkel találkoznak, akik ártani akarnak nekik, akkor meg kell tanulniuk odébb állni ahelyett, hogy konfrontációval és erőszakkal kezelnék a helyzetet. A szülők kerüljék, hogy erőszakos hajlamok magjait vagy gondolatait ültessék el a fiatal gyermekeik elméjében. Világossá kell tenniük, hogy az erőszak nem olyasmi, amit a szülők értékelnek, azok a gyermekek pedig, akik hajlamosak az erőszakra, nem jó gyerekek. Ha az embereknek erőszakos hajlamaik vannak, akkor végül talán arra vetemednek, hogy bűntetteket kövessenek el, és társadalmi megszorításokkal és a törvény szerinti büntetéssel néznek szembe. Az erőszakos hajlamokkal bíró emberek nem jó emberek, nem olyanok, akiket nagy becsben tartanak. Más tekintetben, a szülőknek arra kellene tanítaniuk a gyermekeiket, hogy önellátók legyenek. A gyermekek ne várják el, hogy csak úgy az ölükbe hulljon az élelem és a ruházat; meg kell tanulniuk, hogy ők maguk tegyék meg a dolgokat, amikor csak megtehetik, vagy tudják, hogy miként tegyék meg, elkerülve egy állandósult lusta hozzáállást. A szülőknek különféle módokon utat kell mutatniuk a gyermekeiknek, hogy azok megértsék ezeket a pozitív és helyes dolgokat. Amikor negatív dolgokat látnak megtörténni vagy felmerülni, akkor a szülőknek természetesen egyszerűen csak tájékoztatniuk kell a gyermekeiket, hogy az ilyen viselkedés nem jó, hogy a jó gyerekek nem ezt teszik, hogy ők maguk nem szeretik az ilyen viselkedést, és hogy azok a gyerekek, akik ezt teszik, jogi büntetéssel, bírságokkal és megtorlással szembesülhetnek a jövőben. Röviden, a szülőknek közvetíteniük kell a gyermekeik felé a magatartás és a cselekvés legegyszerűbb és legalapvetőbb alapelveit. Az a legkevesebb, hogy amíg még nem felnőttek, a gyermekek megtanulják gyakorolni az ítélőképességet, különbséget tenni jó és rossz között, tudni, hogy mely cselekedetek határoznak meg egy jó embert egy rossz emberhez képest, mely dolgok demonstrálják egy jó ember viselkedését, valamint, hogy mely tettek minősülnek gonosznak és demonstrálják egy rossz ember viselkedését. Ezek a legalapvetőbb dolgok, amelyekre meg kell őket tanítani. Ezenkívül a gyerekeknek meg kell érteniük, hogy néhány viselkedést mások megvetnek, mint például a lopás, vagy engedély nélkül elvenni mások tulajdonát, a hozzájárulásuk nélkül használni a tulajdonukban lévő dolgokat, pletykákat terjeszteni, és viszályt szítani az emberek között. Ezek és az ehhez hasonló cselekedetek mind a rossz ember viselkedését jelzik, negatív dolgok, és nincsenek Isten tetszésére. Ahogy a gyermekek kicsit idősebbek lesznek, meg kell tanítani nekik, hogy ne legyenek akaratosak semmiben, amit tesznek, ne veszítsék el gyorsan az érdeklődést, továbbá ne legyenek lobbanékonyak vagy meggondolatlanok. Fontolják meg a következményeit minden cselekedetüknek, és ha tudják, hogy azok a következmények kedvezőtlenek vagy katasztrofálisak lehetnek, akkor fogják vissza magukat és ne hagyják, hogy a nyereség vagy a vágyak a fejükbe szálljanak. A szülőknek a rossz emberek jellemző szavairól és tetteiről is tanítaniuk kell a gyermekeiket, egy alap megértést nyújtva nekik a rossz emberekről és arról, hogy milyen mércék szerint kell mérni őket. Meg kell tanulniuk, hogy ne bízzanak meg idegenekben vagy azok ígéreteiben túl könnyen, és ne fogadjanak el dolgokat idegenektől óvatlanul. Mindezeket a dolgokat meg kell tanítani nekik, mert a világ és a társadalom gonosz és tele van csapdákkal. A gyerekeknek nem szabadna könnyedén bizalmat fektetniük csak úgy bárkibe; meg kell tanítani őket arra, hogy felismerjék a gonosz embereket és a rossz embereket, hogy óvakodjanak a gonosz emberektől és tartsanak távolságot tőlük, hogy azok ne tudják hamisan gyanúba keverni vagy megtéveszteni őket. Ezeket az alapvető leckéket illetően a szülőknek pozitív szemlélettel kell vezetniük és igazgatniuk a gyermekeiket a formálódásuk évei alatt. Egyrészt törekedniük kell annak biztosítására, hogy a gyermekeik egészségben és erőben nőjenek fel neveltetésük során, másrészt elő kell segíteniük a gyermekeik egészséges mentális növekedését. Mik a jelei egy egészéges elmének? Az, ha valakinek helyes az életszemlélete és képes a helyes utat választani. Még ha nem is hisz Istenben, akkor is elkerüli, hogy gonosz irányzatokat kövessen a formálódásának évei alatt. Ha a szülők bármilyen eltérést vesznek észre gyermekeikben, akkor azonnal ellenőrizniük és korrigálniuk kell a viselkedésüket, és megfelelően vezetni a gyermekeiket. Például, ha gyermekeik bizonyos, gonosz irányzatok részeként történő dolgoknak, vagy bizonyos helytelen érveléseknek vagy gondolatoknak és nézőpontoknak vannak kitéve a korai éveik alatt, akkor olyan esetekben, ahol nincs ítélőképességük, talán követni vagy utánozni fogják azokat. A szülőknek korán észlelniük kell ezeket a problémákat, és azonnali korrekciót, illetve pontos útmutatást kell nyújtaniuk. Ez szintén az ő felelősségük. Röviden, a cél annak biztosítása, hogy a gyermekeknek alapvető, pozitív és helyes irányuk legyen ahhoz, hogy fejlődjenek a gondolataikban, a magaviseletükben, a másokkal való bánásmódjukban, valamint a különböző emberek, események és dolgok észlelésében, hogy egy építő, nem pedig egy elvetemült irányba fejlődhessenek. A nem hívők például gyakran mondják: „Az élet és a halál előre el van rendelve; a vagyon és tisztesség felől a Menny dönt.” Isten előre meghatározza, hogy valakinek mennyi szenvedést és élvezetet kell megtapasztalnia az életében, és ezt ember nem változtathatja meg. A szülőknek egyrészt informálniuk kell a gyermekeiket ezekről az objektív tényekről, másrészt pedig meg kell tanítaniuk nekik, hogy az élet nem csupán a fizikai szükségletekről szól, és semmiképpen nem a gyönyörről. Vannak ebben az életben fontosabb teendők az ember számára, mint az evés, az ivás és a szórakozás keresése; hinnie kell Istenben, törekednie kell az igazságra és törekednie kell az Istentől származó üdvösségre. Ha az emberek csak a gyönyörért, az evésért, ivásért és a testben való szórakozás kereséséért élnek, akkor olyanok, mint a zombik, és az életüknek egyáltalán semmi értéke nincs. Nem teremtenek semmilyen pozitív vagy jelentőségteljes értéket, és nem érdemlik meg, hogy éljenek, vagy akár csak emberi lények legyenek. Még ha egy gyermek nem is hisz Istenben, legalább legyen jó ember és olyasvalaki, aki ellátja a megfelelő kötelességét. Természetesen, ha Isten kiválasztja őt, és hajlandó részt venni a gyülekezeti életben és végezni a saját kötelességét, ahogy felnő, az még jobb. Ha ilyenek a gyermekeik, akkor az Isten által az emberek intésére adott alapelvek szerint a szülőknek még inkább teljesíteniük kell a kiskorú gyermekeik iránti kötelezettségeiket. Ha nem tudod, hogy fognak-e hinni Istenben, vagy Isten kiválasztja-e őket, akkor az a legkevesebb, hogy teljesítsd a gyermekeid iránti kötelezettségeidet a formálódásuk évei alatt. Még ha nem is tudod vagy képtelen vagy felfogni ezeket a dolgokat, akkor is teljesítened kell ezeket a kötelezettségeket. A lehető legnagyobb mértékben véghez kell vinned a teljesítendő kötelezettségeidet és felelősségeidet, megosztva azokat a pozitív gondolatokat és dolgokat a gyermekeiddel, amelyeket már ismersz. Az a legkevesebb, hogy biztosítsd, hogy a szellemi fejlődésük egy építő irányba halad, az elméjük pedig tiszta és egészéges. Ne kényszerítsd őket arra, hogy fiatal koruktól kezdve mindenféle készséget és ismeretet tanuljanak a te elvárásaid, nevelésed, vagy akár elnyomásod alatt. Még ennél is komolyabb dolog, hogy egyes szülők elkísérik a gyermekeiket, amikor azok különféle tehetségkutató műsorokban és tanulmányi vagy sportversenyeken vesznek részt, követve mindenféle társadalmi irányzatot és olyan eseményekre járva, mint a sajtómeghallgatások, a dedikálások meg a tanulmányi értekezletek, és részt vesznek bármilyen versenyen és díjátadó ünnepségek elfogadó beszédein, stb. Szülőként az a legkevesebb, hogy ne hagyják, hogy gyermekeik a nyomdokaikba lépjenek, azáltal, hogy ők maguk ilyen dolgokat tesznek. Ha a szülők ilyen tevékenységekre veszik rá a gyermekeiket, akkor egy szempontból egyértelmű, hogy nem teljesítették szülői kötelezettségeiket. Másrészt nyíltan egy olyan úton vezetik gyermekeiket, ahonnan nincs visszaút, akadályozva a konstruktív értelmi fejlődésüket. Hová vezették ezek a szülők a gyermekeiket? Gonosz irányzatokba vezették bele őket. Ez olyasvalami, amit nem szabadna tenniük a szülőknek. Továbbá, ami azt illeti, hogy a jövőben milyen utat választanak és milyen karriert hajszolnak a gyermekeik, a szülőknek nem szabadna ilyen dolgokat sugalmazniuk: „Nézd meg xy-t, ő egy zongorista, aki négy vagy öt évesen kezdett zongorázni. Nem merült bele a szünidei játékba, nem voltak barátai vagy játékai, és minden nap a zongorázást gyakorolta. A szülei elkísérték a zongoraórákra, különféle tanárokkal konzultáltak, és zongoraversenyekre nevezték be őt. Nézd csak, milyen híres ember lett belőle, jól táplált, jól öltözködik, dicsfény veszi körül és tisztelet övezi, amerre csak jár.” Ez az a fajta nevelés, ami elősegíti a gyermeki elme egészséges fejlődését? (Nem, nem az.) Miféle nevelés ez akkor? Ez az ördög nevelése. Az efféle nevelés minden fiatal elmére nézve káros. Arra bátorítja őket, hogy törekedjenek hírnévre, sóvárogjanak különféle nimbuszok, kitüntetések, pozíciók és élvezetek után. Emiatt fiatal koruktól epekednek e dolgok után és hajszolják őket, ami szorongásba, intenzív nyugtalanságba és aggodalomba vezeti őket, és még mindenféle árat is kifizetnek a megszerzésükért, korán kelnek és későig dolgoznak, hogy átnézzék a házifeladatukat és különböző készségeket tanuljanak, és elveszítik a gyerekkoruk éveit, ezekre a dolgokra cserélve azokat az értékes éveket. A kiskorú gyermekeknek nincs meg a képessége ahhoz, hogy ellenálljanak a gonosz irányzatok által támogatott dolgoknak, vagy felismerjék azokat. A kiskorú gyermekeik gondviselőiként tehát a szülőknek teljesíteniük kell ezt a kötelezettséget, segítve őket abban, hogy felismerjék a világ gonosz irányzataiból származó különféle nézőpontokat és minden negatív dolgot, és ellenálljanak azoknak. Pozitív iránymutatást és nevelést kell nyújtaniuk. Természetesen mindenkinek megvannak a saját törekvései, néhány fiatal gyermek pedig, noha a szülei talán elleneznek bizonyos törekvéseket, mégis vágyik azokra. Hadd vágyódjanak arra, amire akarnak; a szülőknek teljesíteniük kell kötelezettségeiket. Szülőként kötelezettséged és felelősséged szabályozni a gyermekeid gondolatait, és egy pozitív, építő irányba vezetni őket. Az, hogy ők úgy döntenek-e, hogy hallgatnak rád vagy a tanításaid szerint akarnak-e cselekedni, amikor felnőnek, az a személyes választásuk, amibe nem szólhatsz bele, és amit nem irányíthatsz. Röviden, a gyermekeik formálódásának évei alatt a szülők felelősséggel tartoznak és kötelesek különféle egészséges, helyes, és pozitív gondolatokat és nézőpontokat, valamint életcélokat ültetni el a gyermekeik elméjében. Ez a szülők felelőssége.

Néhány szülő ezt mondja: „Azt sem tudom, hogyan neveljem a gyermekeimet. Egészen gyermekkorom óta zavarodott vagyok, csak tettem, amit a szüleim mondtak nekem, anélkül, hogy különbséget tettem volna jó és rossz között. Még most sem tudom, hogyan tanítsam a gyermekeimet.” Ne aggódj amiatt, hogy nem tudod; ez nem feltétlenül rossz dolog. Ami rosszabb, az az, amikor tudod, ám nem ülteted a gyakorlatba, továbbra is kizárólag arra tanítva a gyermekeidet, hogy kiemelkedjenek, és ezt mondod: „Már nem vagyok jó, de azt akarom, hogy a gyermekeim túlszárnyaljanak engem. A fiatalabb generáció az idősebbek fényében sütkérezik, és túl kell ragyogniuk őket. Én jelenleg szakaszvezetőként szolgálok, ezért a gyermekemnek polgármesternek, kormányzónak kell lennie, vagy akár magasabb kormányzati szintekre kell emelkednie, vagy elnökké válnia.” Az ilyen embereknek nem szükséges bármi többet mondani. Nem foglalkozunk az ilyen emberekkel. Az a szülői felelősség, amiről beszélünk, pozitív, proaktív, és az igazsággal kapcsolatos. Ami az igazságra törekvőket illeti, ha szeretnéd teljesíteni a gyermekeid iránti kötelezettségedet, ám nem vagy biztos abban, hogy miként teljesítsd azt a kötelezettséget, akkor kezdd elölről a tanulást – ez egyszerű. Felnőtteket tanítani nem könnyű, de a gyermekeket tanítani igen, nem igaz? Tanulj és taníts egyszerre, tanítsd azt, amit éppen megtanultál. Hát nem könnyű ez? A gyermekeid oktatása könnyű. Még jobb, ha eleget teszel a gyermekeid mentális egészségére vonatkozó felelősségednek. Még ha nem is tudod tökéletesen tenni ezt, akkor is jobb, mintha egyáltalán nem oktatnád őket. A gyermekek fiatalok és naivak; ha hagyod, hogy a televízióból és különféle forrásokból szerezzék az információkat, hajszolják, amit csak akarnak, illetve úgy gondolkodjanak és cselekedjenek, ahogy nekik tetszik, oktatás vagy szabályozás nélkül, akkor nem teljesítetted szülői kötelezettségedet. Kudarcot vallottál a kötelességedben, és nem tettél eleget a felelősségednek és kötelezettségednek. Ha a szülőknek teljesíteniük kell a gyermekeik iránti kötelezettségeiket, akkor nem lehetnek passzívak, hanem aktívan tanulmányozniuk kell bizonyos tudást és ismereteket, amelyek segíthetik táplálni a gyermekeik mentális egészségét, vagy az igazsággal kapcsolatos néhány alapvető alapelvet, az elején kezdve. Mindezek olyan dolgok, amelyeket a szülőknek meg kell tenniük: ezt a kötelezettség teljesítésének nevezik. A tanulásod természetesen nem lesz hiábavaló. A tanulás és gyermekeid tanítása során te is nyersz majd valamit. Mert miközben a gyermekeidet tanítod, hogy egy építő irányba fejleszd a mentális egészségüket, felnőttként óhatatlanul kapcsolatba kerülsz majd bizonyos pozitív eszmékkel, és tanulsz róluk. Amikor aprólékosan és komolyan közelíted meg ezeket a pozitív eszméket, vagy a jó magaviselet és cselekvés alapelveit és kritériumait, önkéntelenül is nyerni fogsz valamit – nem lesz hiábavaló. A saját gyermekeid iránti kötelezettséged teljesítése nem olyasmi, amit mások kedvéért teszel; a hozzájuk fűződő saját érzelmi és vér szerinti kapcsolatod miatt kell megtenned. Még ha a gyermekeid úgy is cselekszenek vagy viselkednek, ami nem felel meg az elvárásaidnak, miután ezt megteszed, akkor is legalább nyertél valamit. Tudod, hogy mit jelent nevelni a gyermekeidet és teljesíteni a kötelezettségedet irántuk. Már megtetted a kötelességedet. Ami azt illeti, hogy a gyermekeid a későbbiekben milyen út követését választják, milyen magaviselet mellett döntenek, illetve az életben rájuk váró sorsok többé már nem a te gondod. Amikor elérik a felnőttkort, csak annyit tehetsz, hogy mellettük állsz és nézed, ahogy az életük és sorsuk kibontakozik. Többé nem kötelességed vagy felelősséged a részvétel. Ha nem biztosítottál számukra időben vezetést, nevelést és korlátokat bizonyos kérdésekben, amikor kiskorúak voltak, akkor talán megbánod, amikor felnőttként váratlan dolgokat mondanak vagy tesznek, vagy olyan gondolatokat és viselkedéseket mutatnak fel, amelyekre nem számítottál. Például, amikor fiatalok voltak, folyamatosan így oktattad őket: „Tanulj keményen, menj főiskolára, törekedj posztgraduális tanulmányokra vagy doktorátusra, találj egy jó munkahelyet, találj egy jó társat, akivel összeházasodsz és családot alapítasz, és akkor jó lesz az élet.” Azáltal, hogy tanítottad, bátorítottad és különböző módokon presszionáltad őket, azt a pályát élték és hajszolták, amit te jelöltél ki a számukra, és elérték azt, amit elvártál, pont úgy, ahogy szeretted volna, most pedig képtelenek visszafordulni. Ha most, hogy a hited miatt megértettél bizonyos igazságokat és Isten szándékait, és birtokába jutottál a helyes gondolatoknak és nézőpontoknak, próbálod elmondani nekik, hogy többé ne hajszolják azokat a dolgokat, valószínűleg visszavágnak inkább: „Talán nem pontosan azt teszem, amit akartál? Nem te tanítottad nekem ezeket a dolgokat, amikor fiatal voltam? Nem ezt követelted meg tőlem? Most miért állítasz meg? Rosszat csinálok? Megvalósítottam ezeket a dolgokat és most élvezhetem őket; boldognak kellene érezned magad, elégedettnek, és büszkének kellene lenned rám, nem így van?” Hogy éreznéd magad ennek hallatán? Boldognak kellene lenned, vagy sírnod kellene? Nem éreznél megbánást? (De igen.) Most már nem tudod visszanyerni őket. Ha nem így tanítottad volna őket, amikor fiatalok voltak, ha boldog gyermekkort adtál volna nekik anélkül, hogy bármi nyomást helyezel rájuk, anélkül, hogy arra tanítod őket, hogy emelkedjenek ki a többiek közül, hogy magas tisztségük legyen vagy sok pénzt keressenek, vagy hogy hírnevet, hasznot és státuszt hajszoljanak, ha egyszerűen csak hagytad volna, hogy jó, átlagos emberek legyenek anélkül, hogy megkövetelted volna, hogy sok pénzt keressenek, olyan sok mindent élvezzenek és olyan sokat adjanak vissza neked, ha pusztán annyit kértél volna, hogy egészségesek és boldogok legyenek, hogy egyszerű és boldog emberek legyenek, akkor talán fogékonyak lettek volna néhány gondolatodra és nézőpontodra, amelyekkel az Istenben való hited óta rendelkezel. Akkor talán most boldog lenne az életük, kevesebb nyomással az élet és a társadalom részéről. Noha nem nyertek volna hírnevet és profitot, legalább a szívük boldognak, csendesnek és békésnek érezné magát. Ám a fejlődésük évei során az ismétlődő ösztökélésednek és unszolásodnak köszönhetően, a te nyomásod alatt könyörtelenül hajszolták a tudást, a pénzt, a hírnevet és a nyereséget. A végén nyertek hírnevet, hasznot és státuszt, az életük fejlődött, több élvezetben volt részük és több pénzt kerestek, de az életük kimerítő. Minden alkalommal, amikor találkozol velük, fáradt a tekintetük. Csak akkor merik levenni a maszkjukat és elismerni, hogy fáradtak és pihenni akarnak, amikor hazatérnek hozzád. Ám abban a pillanatban, ahogy kiteszik a lábukat, már nem ugyanazok – újra felveszik a maszkot. Ránézel a fáradt és szánalmas arckifejezésükre, és sajnálatot érzel irántuk, de nincs erőd ahhoz, hogy visszafordítsd őket. Már nem képesek megfordulni. Hogyan történt ez? Vajon nem a neveléseddel kapcsolatos? (De igen.) Ezek egyike sem olyasmi volt, amit ösztönösen tudtak vagy amire fiatal koruk óta törekedtek; határozott összefüggésben van a szülői neveléseddel. Amikor látod az arcukat, amikor látod az életüket ebben az állapotban, nem vagy feldúlt? (De igen.) Azonban tehetetlen vagy, nem marad semmi, csak megbánás és szomorúság. Úgy érzed, hogy a gyermekedet teljes mértékben elragadta a Sátán, hogy nem képes visszatérni, neked pedig nincs erőd megmenteni őt. Ez azért van, mert nem tettél eleget a szülői felelősségednek. Te vagy az, aki ártott neki, aki félrevezette őt a hibás ideológiai neveléseddel és útmutatásoddal. Soha nem tud visszatérni, a végén pedig nem marad más neked, mint a megbánás. Tehetetlenül nézed végig, amíg a gyermeked szenved, e gonosz társadalom által megrontva, az élet nyomásainak terhe alatt, neked pedig nem áll módodban segíteni neki. Csak ennyit tudsz mondani: „Gyere haza gyakrabban, és főzök neked valami finomat.” Milyen problémákat oldhat meg egy adag étel? Semmit nem tud megoldani. A gondolatai már éretté váltak és formát öltöttek, és nem hajlandó lemondani arról a hírnévről és státuszról, amelyet elért. Csak annyit tehet, hogy teljes gőzzel halad előre, és soha nem fordul vissza. Ilyen káros eredménye van annak, ha a szülők a téves útmutatást adják és helytelen elképzeléseket ültetnek el gyermekeikben a fejlődésük meghatározó évei alatt. Ezért ezen évek során a szülőknek teljesíteniük kell kötelezettségüket, irányítaniuk kell a gyermekeik mentális egészségét, a gondolataikat és cselekedeteiket pedig egy konstruktív irányba kell terelniük. Ez egy nagyon fontos ügy. Talán ezt mondod: „Nem tudok sokat a gyermekek neveléséről”, de még a kötelezettségedet sem tudod teljesíteni? Ha igazán megérted a világot és ezt a társadalmat, ha valóban felfogod, hogy mi a hírnév és a nyereség, ha képes vagy igazán lemondani a világi hírnévről és nyereségről, akkor védd meg a gyermekeidet, és ne engedd, hogy a formálódásuk évei alatt túl gyorsan elfogadják a társadalomtól ezeket a helytelen eszméket. Például amikor néhány gyerek belép a középiskolába, elkezd felfigyelni olyan dolgokra, hogy hány milliárd dollárnyi vagyona van egy bizonyos iparmágnásnak, milyen luxusautói vannak a környék leggazdagabb emberének, milyen pozícióban van egy másik ember, mennyi pénze van, hány autó parkol a házánál, és milyen dolgokat talál élvezetesnek. A gondolatai elkalandoznak: „Most középiskolás vagyok. Mi lesz, ha nem találok munkát a főiskola után? Munka nélkül mihez kezdek, ha nem engedhetek meg magamnak egy palotát vagy luxusautókat? Pénz nélkül hogyan válhatok kimagaslóvá?” Elkezd aggódni és irigyelni azokat a társadalomban, akiknek van tekintélye, és akiknek az élete extravagáns és fényűző. Amikor a gyerekek ráébrednek ezekre a dolgokra, elkezdenek a társadalomból különféle információkat, eseményeket és jelenségeket befogadni, és a fiatal elméjükben nyomást és szorongást kezdenek érezni, valamint kezdenek aggódni a jövőjükért és tervezgetni azt. Egy ilyen helyzetben vajon a szülőknek nem kellene teljesíteniük a kötelezettségüket, és vigaszt meg útmutatást nyújtaniuk, segíteniük megérteni, hogyan szemléljék és kezeljék helyesen ezeket az ügyeket? Gondoskodniuk kell arról, hogy a gyermekeik ne bonyolódjanak bele ezekbe a dolgokba fiatal koruktól kezdve, hogy kialakulhasson a helyes szemléletük ezekkel kapcsolatban. Mondd el Nekem, hogyan kellene a szülőknek ezeket a kérdéseket megbeszélniük a gyermekeikkel? Vajon manapság a gyerekek nincsenek már nagyon fiatalon kitéve a társadalom különféle aspektusainak? (De igen.) Vajon manapság nem tudnak a gyerekek sokat az énekesekről, filmsztárokról, sportcsillagokról, valamint az internetes hírességekről, iparmágnásokról, gazdag emberekről és multimilliomosokról – mennyi pénzt keresnek, mit viselnek, miben lelik örömüket, hány luxusautójuk van, és így tovább? (De igen.) Ezért ebben a bonyolult társadalomban a szülőknek teljesíteniük kell szülői kötelezettségüket, meg kell védelmezniük a gyermekeiket, és egészséges elmét kell biztosítaniuk a számukra. Amikor a gyermekek tudatára ébrednek e dolgoknak, vagy bármilyen egészségtelen információt hallanak és fogadnak be, a szülőknek meg kell tanítaniuk őket a helyes gondolatok és szemléletek kialakítására, hogy képesek legyenek időben odébb állni ezektől az ügyektől. A szülőknek legalább egy egyszerű doktrínát át kell adniuk nekik: „Még mindig fiatal vagy, a te korodban pedig az a felelősséged, hogy jól tanulj és megtanuld, amit meg kell tanulnod. Nem kell egyéb dolgokon gondolkodnod; ami azt illeti, hogy mennyi pénzt keresel majd, vagy mit fogsz venni, nem kell megoldanod ezeket a dolgokat, majd csak akkor, miután felnőttél. Egyelőre fókuszálj arra, hogy megcsináld az iskolai feladatodat, végezd el a tanáraid által kijelölt munkát, és igazgasd a dolgokat a saját életedben. Nem kell túl sokat gondolkodnod semmi máson. Nem lesz túl késő akkor megfontolni ezeket a dolgokat, miután belépsz a társadalomba, és kapcsolatba kerülsz velük. A társadalomban jelenleg zajló dolgok a felnőttekre tartoznak. Te nem vagy felnőtt, ezért ezek nem olyan dolgok, amelyeken gondolkodnod kellene, vagy amelyekben részt kellene venned. Most arra koncentrálj, hogy jól csináld az iskolai munkádat és figyelj arra, amit mondunk neked. Mi felnőttek vagyunk, és többet tudunk nálad, ezért hallgatnod kell ránk, mindarra, amit mondunk. Ha tudomást szerzel azokról az ügyekről a társadalomban, és követed, illetve leutánozod őket, az nem válik előnyére a tanulmányaidnak és az iskolai munkádnak – ez befolyásolhatja a tanulásodat. Miféle emberré válsz később, vagy milyen karriered lesz: ezeket a dolgokat később kell megfontolni. Most az a feladatod, hogy a tanulmányaiddal foglalkozz. Ha nem jeleskedsz a tanulmányaidban, akkor nem leszel sikeres az oktatásodban, és nem leszel jó gyerek. Ne gondolkodj más dolgokon; azok nem vonatkoznak rád. Ha majd idősebb leszel, akkor meg fogod érteni azokat a dolgokat.” Vajon nem ez a legalapvetőbb doktrína, amit az embereknek meg kell érteniük? (De igen.) Tudasd a gyermekekkel: „A te feladatod jelenleg az, hogy tanulj, nem pedig az evés, ivás és a szórakozás. Ha nem tanulsz, akkor elvesztegeted a saját idődet, és elhanyagolod az oktatásodat. A társadalomban az evéssel, az ivással, a szórakozás keresésével és mindenféle más ügyekkel kapcsolatos dolgok mind a felnőttekre tartoznak. Akik még nem felnőttek, azoknak nem szabadna részt venniük azokban a tevékenységekben.” Könnyen el tudják fogadni a gyerekek ezeket a szavakat? (Igen.) Nem fosztod meg őket attól a joguktól, hogy tudjanak ezekről a dolgokról, vagy hogy irigységet érezzenek ezek miatt. Ugyanakkor rámutatsz arra, hogy mi az, amit tenniük kellene. Jó útja ez a gyermeknevelésnek? (Igen.) Egyszerű folyamat ez? (Igen.) A szülőknek meg kell tanulniuk ezt tenni, és amennyire képesek rá, tanulmányozniuk kell azt, hogy miként neveljék és ügyeljék kiskorú gyermekeiket a saját képességeik, feltételeik és képességük alapján; teljesíteniük kell a kötelezettségüket irántuk, és mindezt a legjobb tudásuk szerint kell tenniük. Nincsenek erre szigorú vagy merev előírások; ez egyénenként változó. Mindenkinek mások a családi körülményei, mindenkinek más a képessége. Ezért amikor a gyermeknevelés kötelezettségének teljesítéséről van szó, mindenkinek megvannak a maga módszerei. Azt tedd, ami hatékonyan működik, ami meghozza a kívánt eredményeket. Alkalmazkodnod kell a gyermekeid személyiségéhez, korához és neméhez: némelyeknek talán több szigorra van szükségük, míg mások szelídebb megközelítést igényelnek. Egyeseknek talán előnyére válik egy parancsolóbb stílus, míg mások talán egy nyugodt környezetben virágoznak. A szülőknek a gyermekeik egyéni helyzetéhez kell igazítaniuk a módszereiket. Bárhogy is legyen, a végső cél a mentális egészségük biztosítása, hogy egy konstruktív irányba vezessék őket mind a gondolataikban, mind a cselekedeteikre vonatkozó kritériumokban. Ne erőltess rájuk semmit, ami ellenkezik az emberi mivolttal, semmit, ami szembemegy a természetes fejlődés törvényeivel, vagy meghaladja azt, amit a jelenlegi korosztályukban el tudnak érni, illetve a képességük mértékét. Amikor a szülők mindezt meg tudják tenni, akkor már teljesítették a kötelezettségüket. Nehéz ezt megvalósítani? Ez nem egy bonyolult kérdés.

A szülők elvárásai az utódaikkal szemben két szempontot érintenek: az egyik szempont a gyermekeik formálódásának évei alatti elvárásokkal kapcsolatos, a másik pedig az akkori elvárásokat érinti, amikor a gyermekeik felnőtté válnak. Legutóbbi közösségünk röviden érintette azokat az elvárásokat, amikor a gyermekek felnőtté válnak. Miről beszélgettünk? (Isten, legutóbb arról beszélgettünk, hogy a szülők azt remélik, a felnőtt gyermekeiknek nyugodt munkakörnyezetük, boldog és kielégítő házasságuk, és sikeres karrierjük lesz.) Nagyjából ez az, amiről beszélgettünk. Miután a szülők felnőttkorig nevelik a gyermekeiket, a gyermekeikből felnőttek lesznek és munkával, karrierrel, házassággal, családdal, valamint az önálló életükkel, sőt, a saját utódaik felnevelésével kapcsolatos körülményekkel szembesülnek. Elhagyják apjukat és anyjukat és függetlenek lesznek, egyedül nézve szembe minden problémával, amivel találkozhatnak az életben. Mivel a gyermekeik már felnőttek, a szülők többé nem viselik a felelősséget azért, hogy a gyermekeik fizikai egészégével törődjenek, vagy közvetlenül részt vegyenek az életükben, a munkájukban, a házasságukban, a családjukban és így tovább. Az érzelmi és családi kötelékek miatt természetesen a szülők nyújthatnak felszínes törődést, időnként adhatnak tanácsot, tehetnek néhány javaslatot, vagy segíthetnek egy tapasztalattal rendelkező személy szerepéből, vagy ideiglenesen biztosíthatják a szükséges törődést. Röviden, amint a gyermekek felnőtté válnak, a szülők többnyire teljesítették kötelezettségeiket a gyermekeik iránt. Ezért a szülők némelyik elvárása a felnőtt gyermekeik iránt, legalábbis az Én szemszögemből, szükségtelen. Miért szükségtelenek? Mert függetlenül attól, hogy a szülők elvárása szerint mivé kellene válniuk a gyermekeiknek, hogy milyen házasságot, családot, munkát vagy karriert várnak el tőlük, hogy gazdagok vagy szegények lesznek-e, vagy bármilyen elvárásai is legyenek a szülőknek, ezek nem többek, mint elvárások, felnőttként pedig a gyermekeik élete végső soron a saját kezükben van. Alapvetően természetesen a fiuk vagy lányuk egész életének sorsát, és hogy gazdagok-e vagy szegények, mindezt Isten rendeli el. A szülők nem felelősek és nem kötelesek felügyelni ezeket az ügyeket, és közbeavatkozni sincs joguk. Ezért a szülői elvárások egyszerűen csak egyfajta jókívánságok, amelyek a ragaszkodásukra alapulnak. Egy szülő sem akarja, hogy a gyermeke szegény, házasulatlan, elvált legyen, diszfunkcionális legyen a családja, vagy nehézséget tapasztaljon a munkája során. Egyikük sem ezekre a dolgokra számít a gyermekei számára; kétségtelenül a legjobbat remélik a gyermekeiknek. Azonban, ha a szülők elvárásai ellentmondásban állnak a gyermekeik életének realitásával, vagy ha az a valóság ellentétes az elvárásaikkal, akkor hogyan álljanak hozzá? Erről kell beszélgetnünk. Amikor arról van szó, hogy szülőként milyen hozzáállást tápláljon valaki a felnőtt gyermekei iránt, azon kívül, hogy csendben megáldja őket, és jó elvárásai vannak velük kapcsolatban, nem számít, hogy milyen megélhetése van a gyermekeinek, milyen sorsuk vagy életük van, a szülők nem tehetnek mást, mint azt, hogy hagyják megtörténni. Egy szülő sem tud ezek egyikén sem változtatni, és irányítani sem tudja. Bár megszülted a gyermekeidet és felnevelted őket, ahogyan azt korábban már megvitattuk, a szülők nem urai gyermekeik sorsának. A szülők nemzik a gyermekeik fizikai testét, és felnőttkorukig nevelik őket, ami azonban a gyermekeik sorsát illeti, azt nem a szüleik adják vagy választják, és egész biztosan nem a szüleik döntenek róla. Azt szeretnéd, hogy a gyermekeidnek jó sora legyen, de ez garantálja vajon, hogy úgy lesz? Nem kívánod, hogy csapással, balszerencsével és mindenféle szerencsétlen eseménnyel találkozzanak, de vajon ez azt jelenti, hogy képesek lesznek elkerülni azokat? Függetlenül attól, hogy mivel szembesülnek a gyermekeid, e dolgok közül egyik sem az emberi akarattól függ, és nem is a szükségeid vagy elvárásaid határozzák meg bármelyiket közülük. Mit mond ez tehát neked? Mivel a gyermekek felnőttekké váltak, képesek arra, hogy gondoskodjanak magukról, hogy legyenek önálló gondolataik és nézőpontjaik a dolgokról, magasviseleti alapelveik és életszemléletük, illetve többé már nem befolyásolják, uralják, korlátozzák és irányítják őket a szüleik, akkor valóban felnőttek. Mit jelent az, hogy felnőtté váltak? Azt jelenti, hogy a szüleiknek el kell engedniük őket. Írott nyelvezetben ezt nevezzük „elengedésnek”, amikor megengedjük, hogy a gyermekek önállóan felfedezzék és kiválasszák a saját útjukat az életben. Élő beszédben mit mondunk? „Lépj oldalra.” Más szóval, a szülőknek nem szabad többé parancsokat adniuk a felnőtt gyerekeiknek, ilyesmiket mondva: „Ilyen munkát kellene keresned, ebben az ágazatban kellene dolgoznod. Azt ne csináld, túl kockázatos!” Helyénvaló dolog, ha a szülők parancsolgatnak a felnőtt gyerekeiknek? (Nem, nem az.) Folyton az irányításuk alatt és a látókörükben akarják tartani a felnőtt gyermekeik életét, házasságát és családját, szorongani és aggódni, félni és nyugtalankodni kezdenek, ha valamiről nem tudnak, vagy nem tudják irányítani, ezt mondva: „Mi lesz, ha a fiam nem fontolja meg alaposan azt a dolgot? Vajon jogi problémába keveredhet? Nincs pénzem pereskedni! Ha beperelik és nincs pénz, börtönbe kerülhet? Ha börtönbe kerül, megvádolhatják vajon hamisan a gonosz emberek, és nyolc-tíz évet is ülhet? El fogja hagyni a felesége? Ki fog gondoskodni a gyerekekről?” Minél többet gondolkodnak rajta, annál több mindenért kell aggódniuk. „A lányom munkahelyén nem mennek jól a dolgok. Az emberek folyton rosszul bánnak vele, és a főnöke sem jó hozzá. Mit tehetünk? Találjunk neki másik munkahelyet? Megmozgassunk néhány szálat, használjuk fel a kapcsolatainkat, költsünk pénzt és szerezzünk neki állást egy kormányzati osztályon, ahol kormányzati alkalmazottként minden napja könnyű lehet? Noha a fizetés nem magas, legalább nem fognak rosszul bánni vele. Amikor fiatal volt, nem tudtuk rávenni magunkat, hogy kezet emeljünk rá, és úgy babusgattuk, mint egy hercegnőt; most pedig mások zsarnokoskodnak felette. Mit tegyünk?” Olyan mértéket ölt az aggodalmaskodásuk, hogy nem tudnak enni és aludni, a szájuk pedig egészen felhólyagosodik a szorongástól. Minden alkalommal, amikor a gyerekeik szembesülnek valamivel, szorongóvá válnak és a szívükre veszik a dolgot. Mindenben részt akarnak venni, minden helyzetben ott akarnak lenni. Amikor csak lebetegszenek a gyerekeik vagy valami nehézséggel találkoznak, kínlódnak és gyötrődnek, ezt mondva: „Csak azt akarom, hogy jól legyél. Miért nem vagy jól? Azt akarom, hogy minden simán menjen a számodra, azt akarom, hogy minden pont úgy menjen, ahogy szeretnéd, pont úgy, ahogy tervezed. Azt akarom, hogy élvezd a sikert, nem pedig, hogy balszerencse érjen, becsapjanak vagy hamisan megvádoljanak és jogi problémáid legyenek!” Néhány gyermek jelzáloghitelt vesz fel egy házra, és a jelzáloghitelük harminc vagy akár ötven évig is tarthat. A szüleik aggódni kezdenek: „Mikor lesznek kifizetve mindezek a hitelek? Nem ugyanazt jelenti ez, mint a jelzálog rabszolgájának lenni? A mi nemzedékünknek nem volt szüksége jelzálogra ahhoz, hogy házat vegyen. A vállalat által biztosított lakásokban éltünk, néhány dollár bérleti díjat fizettünk minden hónapban. Az élethelyzetünk igen nyugodtnak tűnt. Manapság nagyon nehéz ezeknek a fiataloknak; valóban nem könnyű nekik. Jelzáloghitelt kell felvenniük, és még ha jól is élnek, mindennap olyan keményen dolgoznak – kimerültek! Gyakran sokáig fennmaradnak túlóráznak, az étkezési és alvási rendjük rendszertelen, és mindig rendelt ételt esznek. A gyomruk szenved, és az egészségük úgyszintén. Főznöm kell nekik és ki kell takarítanom a lakásukat. Rendet kell raknom nekik, mert nincs rá idejük – egy zűrzavar az életük. Én most már öregasszony vagyok öreg csontokkal, és nem tehetek sokat, így hát a cselédjük leszek. Ha felvesznek egy igazi cselédet, akkor pénzt kell költeniük, és az is lehet, hogy az illető nem megbízható. Ezért, én leszek a cselédjük, ingyen.” Így hát szolga lesz ebből az asszonyból, aki mindennap takarítja a gyermekei otthonát, rendet rak, főz, amikor eljön az evés ideje, zöldségeket és gabonát vásárol, és számtalan kötelezettséget vállal magára. Szülőből öreg szolgává, cseléddé válik. Amikor a gyermekei hazaérnek és nincs jó kedvük, figyelnie kell az arckifejezéseiket és óvatosan kell beszélnie, amíg a gyermekei ismét boldogok, és ő csak ekkor lehet boldog. Boldog, amikor a gyermekei boldogok, és aggódik, amikor a gyermekei aggódnak. Értékes életmód az ilyen? Ez egyenértékű önmagunk elvesztésével.

Lehetséges, hogy a szülők fizessék meg a gyermekeik sorsának árát? A hírnév, haszon és világi gyönyörök hajszolása érdekében a gyermekek hajlandóak elviselni bármilyen nehézséget, amivel találkoznak. Továbbá, felnőttként vajon rendben van az, hogy szembenéznek bármilyen nehézséggel, ami a saját túlélésükhöz szükséges? Amennyi élvezetben van részük, ugyanannyi szenvedésre is fel kell készülniük – ez természetes. A szüleik teljesítették kötelezettségeiket, úgyhogy függetlenül attól, hogy a gyermekeik mit akarnak élvezni, nem szabadna rendezniük a számlát. Nem számít, milyen jó életet akarnak a szülők a gyermekeik számára, ha a gyermekeik jó dolgokat akarnak élvezni, akkor nekik maguknak kell viselniük az egész nyomást és szenvedést, nem pedig a szüleiknek. Ezért, ha a szülők folyton mindent meg akarnak tenni a gyermekeikért, és viselni a nehézségeik árát, önként a rabszolgájukká válva, akkor ez vajon nem túlzó? Felesleges, mert túlmegy azon, amit a szülőktől elvárhatunk. Egy másik fő ok az, hogy nem számít, mit és mennyit teszel a gyermekeidért, nem tudod megváltoztatni a sorsukat vagy enyhíteni a szenvedésüket. Mindenkinek, aki próbál a társadalomban boldogulni, akár hírnevet és nyereséget hajszol, akár a helyes utat választja az életben, felnőttként felelősséget kell vállalnia a saját vágyaiért és eszméiért, és magának kell fizetnie a dolgait. Senkinek nem kell semmit felvállalnia érte; még a szülei, akik életet adtak neki és felnevelték őt, a hozzá legközelebb álló emberek sem kötelesek fizetni helyette vagy részesülni a szenvedéséből. A szülők sem különböznek ebben a tekintetben, mert semmit sem tudnak megváltoztatni. Ezért bármit teszel a gyermekeidért, hiábavaló. Mivel hiábavaló, fel kellene hagynod ezzel a viselkedéssel. Habár a szülők talán idősek, és már eleget tettek a gyermekeik iránti felelősségeiknek és kötelezettségeiknek, habár bármi, amit a szülők tesznek, jelentéktelen a gyermekeik szemében, attól még meg kellene legyen a saját méltóságuk, a saját törekvéseik, és a saját teljesítendő küldetésük. Istenben hívő és az igazságra, valamint az üdvösségre törekvő emberként azt az időt és energiát, ami még hátravan az életedben, a kötelességed végrehajtására és arra kell fordítani, amit Isten rád bízott; egyáltalán nem szabadna időt szánnod a gyermekeidre. Az életed nem a gyermekeidhez tartozik, és nem szabad felemészteni az ő életükért vagy túlélésükért, sem azért, hogy a velük szemben támasztott elvárásaidat kielégítsd. Ehelyett az Istentől kapott kötelességnek és rád bízott feladatnak kell szentelni, valamint annak a küldetésnek, amit teremtett lényként teljesítened kell. Ebben rejlik az életed értelme és értéke. Ha hajlandó vagy elveszíteni a saját méltóságodat és a gyermekeid rabszolgájává válni, értük aggódni, és bármit megtenni értük annak érdekében, hogy a saját, velük szemben támasztott elvárásaidnak eleget tegyél, akkor mindez értelmetlen és értéktelen, és nem lesz emlékezetes. Ha kitartóan csinálod ezt, és nem engeded el ezeket az elképzeléseket és cselekedeteket, az csak azt jelentheti, hogy nem olyasvalaki vagy, aki az igazságra törekszik, hogy nem vagy alkalmas teremtett lény, és hogy meglehetősen lázadó vagy. Nem becsülöd sem az életet, sem az időt, amit Isten adott neked. Ha az életedet és idődet egyedül a testednek és a ragaszkodásodnak szenteled, nem pedig az Isten által neked adott kötelességnek, akkor az életed szükségtelen és nincs értéke. Nem érdemled meg, hogy élj, nem érdemled meg, hogy élvezd az életet, amit Istentől kaptál, és nem érdemled meg, hogy élvezd mindazt, amit Isten adott neked. Isten csak azért adott gyermekeket neked, hogy élvezd a felnevelésük folyamatát, hogy szülőként élettapasztalatot és tudást nyerj belőle, hogy engedjen megtapasztalnod valami különlegest és rendkívülit az emberi életben, majd pedig engedje, hogy sokasodjanak az utódaid... Természetesen azért is, hogy szülőként teljesítsd egy teremtett lény kötelezettségét. Ez az a felelősség, amelyet Isten rendelt el, hogy teljesíts a következő generáció iránt, valamint az a szerep, amit szülőként játszol a következő nemzedékért. Egy szempontból azért, hogy keresztülmenj a gyermeknevelés e rendkívüli folyamatán, más szempontból azért, hogy szerepet játssz a következő generáció szaporodásában. Amint ez a kötelezettség teljesül, és a gyermekeid felnőtté válnak, akár kimagaslóan sikeresek lesznek, akár színtelen, átlagos és egyszerű személyek maradnak, annak semmi köze hozzád, mert a sorsukat nem te határozod meg, és nem is a te választásod, és semmiképpen nem te adtad nekik – Isten rendelte azt el. Mivel Isten rendelte el, nem szabad közbeavatkoznod, vagy beleütnöd az orrodat az életükbe vagy a túlélésükbe. A szokásaik, a napi rutinjaik és az élethez való hozzáállásuk, bármilyen túlélési taktikáik is vannak, bármilyen is az életszemléletük, bárhogy is viszonyulnak a világhoz – ezek az ő saját döntéseik kell legyenek, és nem a te gondod. Nem vagy köteles kijavítani őket vagy bármilyen szenvedést elviselni értük, hogy biztosítsd a mindennapi boldogságukat. Mindezek a dolgok feleslegesek. Minden egyes ember sorsát Isten határozza meg; ezért azt, hogy mennyi áldást vagy szenvedést tapasztalnak meg az életben, miféle családjuk, házasságuk és gyermekeik vannak, milyen tapasztalatokon mennek keresztül a társadalomban, és milyen eseményeket tapasztalnak meg az életben, ők maguk nem láthatják előre és nem változtathatják meg ezeket a dolgokat, a szülők pedig még kevésbé képesek változtatni ezeken. Ezért, ha a gyermekek bármilyen nehézséggel néznek szembe, a szülőknek pozitívan és proaktívan kell segíteniük, ha képesek rá. Ha nem azok, akkor a legjobb, ha a szülők lazítanak és a teremtett lények perspektívájából szemlélik ezeket a dolgokat, a gyermekeiket teremtett lényekként egyenlőként kezelve. Azt a szenvedést, amit megtapasztalsz, nekik is meg kell tapasztalniuk; az életet, amit élsz, nekik is élniük kell; ők is át fognak menni azon a folyamaton, amin te átmentél a gyermekeid felnevelése során; azokat a fordulatokat és csavarokot, csalást és megtévesztést, amit megtapasztalsz a társadalomban és az emberek között, továbbá az érzelmi bonyodalmakat és a személyes konfliktusokat, valamint minden hasonló dolgot, amit megtapasztaltál, ők is meg fogják tapasztalni. Hozzád hasonlóak ők mind romlott emberi lények, mindannyiukat elragadják a gonoszság hullámai, a Sátán megrontotta őket; nem kerülheted el ezt, és ők sem tudják elkerülni. Ezért az, ha segíteni akarsz nekik minden szenvedést elkerülni, és élvezni minden áldást a világban, ostoba illúzió és bolond elképzelés. Nem számít, milyen hatalmasok egy sas szárnyai, nem tudják egész életén át megvédeni a fiatal sasfiókát. A sasfióka végül eljut oda, amikor fel kell nőnie és egyedül repülnie. Amikor a sasfióka úgy dönt, hogy egyedül fog repülni, senki sem tudja, hogy az égbolt mely része lehet az övé, vagy merre fog repülni. Ezért a legészszerűbb hozzáállás a szülők részéről, miután gyermekeik felnőnek, ha elengedik őket, hagyják, hogy önállóan tapasztalják meg az életet, hagyják, hogy önállóan éljenek, és önállóan nézzenek szembe az élet különböző kihívásaival, valamint önállóan kezeljék és oldják meg azokat. Ha segítséget kérnek tőled, neked pedig megvannak a lehetőségeid és a feltételeid hozzá, akkor természetesen segítő kezet nyújthatsz, és megadhatod a szükséges segítséget. Ennek azonban az az előfeltétele, hogy bármilyen segítséget is nyújtasz, legyen az anyagi vagy lelki, az csak átmeneti lehet, és nem tud érdemben változtatni semmilyen lényeges problémán. A saját útjukat kell járniuk az életben, neked pedig nem kötelességed bármilyen ügyüket vagy a következményeket a válladra venni. Ez az a hozzáállás, amit a szülőknek tanúsítaniuk kell a felnőtt gyermekeik iránt.

Miután a szülők megértették, hogy miként viszonyuljanak a felnőtt gyermekeikhez, a felnőtt gyermekeikkel kapcsolatos elvárásaikat is el kell engedniük? Néhány tudatlan szülő nem képes felfogni az életet és a sorsot, Isten szuverenitását sem ismeri fel, és hajlamos ostoba dolgokat tenni a gyerekeivel kapcsolatban. Előfordulhat például, hogy a gyermekei a függetlenné válásukat követően bizonyos különleges helyzetekkel, nehézségekkel vagy fontos eseményekkel szembesülnek; egyesek betegséggel néznek szembe, mások peres ügyekbe bonyolódnak, néhányan elválnak, van, akit megtévesztenek és csalás áldozatává válik, némelyeket pedig elrabolnak, bántanak, súlyosan megvernek, vagy a halállal néznek szembe. Még olyanok is akadnak, akik kábítószerfogyasztók lesznek, és így tovább. Mit tegyenek a szülők ezekben a különleges és fontos helyzetekben? Mi a legtöbb szülő tipikus reakciója? Azt teszik, amit szülői identitással rendelkező teremtett lényként tenniük kell? Nagyon ritka, hogy egy szülő ilyen hír hallatán úgy reagál, mintha egy idegennel esett volna meg az a dolog. A szülők többsége egész éjjel fent marad, amíg megőszül, éjszakákon át nem alszik, napközben nincs étvágya, töri a fejét gondolkodva, néhányan még keservesen sírnak is, amíg a szemük ki nem vörösödik és el nem fogynak a könnyeik. Buzgón imádkoznak Istenhez, hogy Isten vegye számításba a saját hitüket és védje meg a gyerekeiket, kegyelmezzen nekik és áldja meg őket, mutasson irgalmat és kímélje meg az életüket. Szülőként egy ilyen helyzetben az emberi gyengeségeik, sebezhetőségeik és a gyermekeik iránti érzéseik mind lelepleződnek. Mi más tárul fel? Az Isten elleni lázadó mivoltuk. Könyörögnek Istenhez és imádkoznak Hozzá, esedezve Neki, hogy őrizze meg gyermekeiket a csapástól. Még ha katasztrófa történik is, azért imádkoznak, hogy gyermekeik ne haljanak meg, hogy elkerülhessék a veszélyt, a gonosz emberek ne bántsák őket, a betegségeik ne súlyosbodjanak, hanem javuljanak, és így tovább. Mi az, amiért valójában imádkoznak? (Istenem, ezekkel az imákkal követelőznek Istentől, panaszos felhanggal.) Egyrészt rendkívül elégedetlenek a gyermekeik helyzetével, panaszkodva, hogy Istennek nem lett volna szabad megengednie, hogy ilyen dolgok történjenek a gyermekeikkel. Elégedetlenségük panasszal vegyül, és kérik Istent, hogy gondolja meg Magát, ne cselekedjen így, szabadítsa meg gyermekeiket a veszélytől, vigyázzon rájuk, gyógyítsa meg a betegségeiket, segítsen nekik elkerülni a pereket, hárítsa el a szerencsétlenséget, amikor felüti a fejét, és így tovább – röviden, intézze el, hogy minden simán menjen. Azáltal, hogy így imádkoznak, egyrészt panaszkodnak Istennek, másrészt követeléseket támasztanak Vele szemben. Vajon ez nem a lázadó mivolt megnyilvánulása? (De az.) Burkoltan azt mondják, hogy amit Isten tesz, az nem helyes vagy jó, hogy nem szabadna így cselekednie. Mivel ezek az ő gyermekeik, ők pedig hívők, úgy vélik, hogy Istennek nem lenne szabad megengednie, hogy ilyen dolgok történjenek a gyerekeikkel. Az ő gyermekeik különböznek másoktól; nekik kivételes áldásokban kell részesülniük Istentől. Az ő Istenbe vetett hitük miatt Neki meg kell áldania a gyermekeiket, ha pedig nem teszi, akkor elkeserednek, sírnak, hisztiznek, és nem akarják Istent követni többé. Ha a gyermekük meghal, úgy érzik, hogy ők sem élhetnek tovább. Ilyen gondolatok járnak a fejükben? (Igen.) Ez nem az Isten elleni tiltakozás egy formája? (De igen.) Ez Isten elleni tiltakozás. Olyan, mint az étkezési időben etetést követelő kutyák, akik azonnal hisztiznek, ha csak egy kicsit is késik az etetés. Felkapják a tálat a szájukba, és a padlóhoz verik – nem észszerűtlen ez? (De igen.) Néha, ha pár napon át húst adsz nekik, de időnként egy napig kimarad a hús, akkor a kutyák állatias vérmérsékletükben talán a padlóra borítják az eledelüket, vagy pedig a szájukba veszik a tálat és a földhöz ütögetik, a tudomásodra hozva, hogy húst akarnak kapni, hogy szerintük húst kellene adnod nekik, és elfogadhatatlan, ha nem adsz nekik húst. Az emberek ugyanilyen észszerűtlenek tudnak lenni. Amikor a gyermekeik gondokkal szembesülnek, ők Istennek panaszkodnak, követelőznek Tőle, és tiltakoznak Ellene. Ez vajon többé-kevésbé nem állatias viselkedés? (De igen.) Az állatok nem értik az igazságot, sem az emberek úgynevezett doktrínáit és emberi érzéseit. Amikor ők hisztiznek vagy jelenetet rendeznek, az valamelyest érthető. De amikor az emberek tiltakoznak így Isten ellen, észszerűen viselkednek? Meg lehet bocsátani nekik? Ha az állatok viselkednek így, az emberek talán ezt mondják: „Ez a kis fickó elég temperamentumos. Még azt is tudja, hogy tiltakozzon; ez nagyon okos. Szerintem nem kellene alábecsülnünk.” Szórakoztatónak tartják, és úgy gondolják, hogy ez az állat kicsit sem hétköznapi. Tehát amikor egy állat jelenetet rendez, az emberek jobban megbecsülik. Ha egy ember tiltakozna Isten ellen, Istennek is így el kellene ismernie az illetőt, és ezt mondani: „Ez a fickó olyan követelésekkel hozakodik elő; nem egyszerű eset!” Isten ilyen nagyra becsülne téged? (Nem.) Akkor hát hogyan definiálja Isten ezt a viselkedést? Nem lázadás ez? (De igen.) Az Istenben hívő emberek vajon nem tudják, hogy ez a viselkedés helytelen? Nem múlt már el régen el az a kor, amikor „egy ember hite az Úrban áldásokat hoz az egész családnak”? (De elmúlt.) Akkor miért böjtölnek és imádkoznak még mindig így az emberek, szégyentelenül könyörögve Istennek, hogy védje és áldja meg a gyermekeiket? Miért mernek még mindig tiltakozni Isten ellen és vitázni Vele, ezt mondva: „Ha nem így csinálod, akkor tovább imádkozom; böjtölni fogok!” Mit jelent a böjtölés? Azt jelenti, hogy éhségsztrájkba kezdenek, ami egy másik értelemben szégyentelen viselkedés és hisztizés. Amikor az emberek szégyentelenül viselkednek más emberekkel szemben, talán dobbantanak a lábukkal és így szólnak: „Ó, a gyermekem elment; nem akarok tovább élni, nem tudom folytatni!” Amikor Isten előtt vannak nem teszik ezt; olyankor igencsak elegánsan beszélnek, ezt mondva: „Isten, könyörgök Neked, védelmezd meg a gyermekemet és gyógyítsd meg a betegségét. Isten, Te vagy a nagy orvos, aki megmenti az embereket – Te mindent megtehetsz. Kérlek, hogy vigyázz rá és védd meg őt. A Te Lelked ott van mindenhol, Te igazságos vagy, olyan Isten vagy, aki irgalmat tanúsít az emberek iránt. Te törődsz vele és dédelgeted őt.” Mit értenek ez alatt? Nincs semmi rossz abban, amit mondanak, egyszerűen csak nem most van az ideje annak, hogy ilyeneket mondjanak. Ez azt sugallja, hogy ha Isten nem menti és védi meg a gyermekedet, ha nem teljesíti a kívánságaidat, akkor Ő nem egy szerető Isten, nincs Benne szeretet, nem irgalmas Isten, és nem Isten. Nem ez a helyzet? Nem szégyentelen viselkedés ez? (De igen.) A szégyentelenül viselkedő emberek tisztelik Isten nagyságát? Istent félő szívük van? (Nem.) A szégyentelenül viselkedő emberek pont olyanok, mint a gazemberek – nincs Istent félő szívük. Van merszük vitatkozni Istennel és tiltakozni Ellene, és még észszerűtlenül is viselkednek. Ez talán nem ugyanaz, mint keresni a halált? (De igen.) Miért olyan különlegesek a gyermekeid? Amikor Isten vezényli vagy uralja valaki másnak a sorsát, szerinted az rendben van mindaddig, amíg semmi köze hozzád. De úgy gondolod, hogy a te gyermekeid sorsát ne legyen képes uralni? Isten szemében az egész emberiség Isten szuverenitása alá tartozik, és senki sem menekülhet az Isten kezei által meghatározott szuverenitás és intézkedések elől. A te gyerekeid miért lennének kivételek? Isten szuverenitását Ő rendelte el és tervezte meg. Rendben van az, ha te meg akarod ezt változtatni? (Nem, nincs rendben.) Nincs rendben. Ezért az embereknek nem szabad ostoba és észszerűtlen dolgokat tenniük. Bármi, amit Isten tesz, előző életekből eredő okokon és okozatokon alapul – mi köze ennek hozzád? Ha ellenállsz Isten szuverenitásának, akkor a halált keresed. Ha nem szeretnéd, hogy a gyermekeid megtapasztalják ezeket a dolgokat, az ragaszkodásból fakad, nem igazságosságból, irgalomból vagy jóságból – ez csupán a ragaszkodásod hatásának köszönhető. A ragaszkodás az önzőség szóvivője. Ezt aragaszkodásodat nem érdemes mutogatnod; még önmagad előtt sem tudod igazolni, mégis arra akarod használni, hogy megzsarold vele Istent. Egyesek még ezt is mondják: „Beteg a gyerekem, és ha meghal, akkor én sem fogok tovább élni!” Tényleg van bátorságod meghalni? Akkor próbálj meghalni! Őszinte az ilyen emberek hite? Tényleg nem fogsz többé hinni Istenben, ha meghal a gyermeked? Mit változtathat meg a halála? Ha nem hiszel Istenben, attól sem Isten identitása, sem az Ő státusza nem változik meg. Isten akkor is Isten. Isten nem azért Isten, mert te hiszel Benne, és nem is szűnik meg Isten lenni a te hitetlenséged miatt. Még ha az egész emberiség sem hinne Istenben, Isten személyazonossága és esszenciája akkor is változatlan maradna. Változatlan maradna a státusza. Mindig Ő lesz az Egyetlen, aki szuverén az egész emberiség sorsa és az univerzum felett. Semmi köze ahhoz, hogy te hiszel-e vagy sem. Ha hiszel, akkor kegyben részesülsz majd. Ha nem hiszel, nem lesz lehetőséged az üdvösségre, és nem fogod elérni azt. Szereted és védelmezed a gyermekeidet, ragaszkodsz a gyermekeidhez, nem tudod elengedni őket, ezért nem engeded meg Istennek, hogy bármit tegyen. Van ennek értelme? Összhangban van ez az igazsággal, az erkölcsiséggel, vagy az emberi mivolttal? Nincs összhangban semmivel, még az erkölcsiséggel sem, nem így van? Nem dédelgeted a gyermekeidet, hanem pajzsként véded őket – a ragaszkodásod befolyása alatt állsz. Még azt is mondod, hogy ha a gyermeked meghal, akkor nem fogsz tovább élni. Mivel olyan felelőtlen vagy a saját életedet tekintve, és nem becsülöd meg az Istentől kapott életet, ha a gyermekeidért akarsz élni, akkor menj csak és halj meg velük együtt. Bármilyen betegség is veszi le őket a lábukról, gyorsan meg kellene fertőződnöd ugyanazzal a betegséggel és velük együtt meg kell halnod; vagy csak keress egy kötelet és akaszd fel magad, hát nem lesz egyszerű? Miután meghalsz, te és a gyermekeid ugyanolyan fajták lesztek? Akkor is ugyanolyan fizikai kapcsolat lesz köztetek? Akkor is fogtok ragaszkodni egymáshoz? Amikor visszatérsz a másik világba, megváltozol. Nem így lesz talán? (De igen.) Amikor az emberek a szemükkel nézik a dolgokat és megítélik, hogy azok jók-e vagy rosszak, vagy mi a természetük, akkor mire hagyatkoznak? A gondolataikra hagyatkoznak. Csupán a szemükkel nézve a dolgokat nem látnak túl az anyagi világon; nem láthatnak bele a szellemi birodalomba. Mit fognak gondolni az emberek az elméjükben? „Ebben a világban azok az emberek állnak hozzám a legközelebb és azok a legkedvesebbek számomra, akik életet adtak nekem és felneveltek. Szeretem is azokat az embereket, akik életet adtak nekem és felneveltek. Nem számít, hogy mikor, mindig a gyermekem áll hozzám legközelebb, és mindig a gyermekemet becsülöm a legjobban.” Idáig terjed a mentális látókörük széle és hossza; ennyire „széles” a mentális látképük. Ostoba dolog ezt mondani vagy sem? (Ostoba.) Nem gyerekes? (Gyerekes.) Annyira gyerekes! A gyermekeid egyedül ebben az életben állnak vérrokonságban veled; mi a helyzet az elmúlt életükkel, akkor milyen kapcsolat fűzte őket hozzád? Hová mennek, miután meghalnak? Amikor meghalnak, a testük kiadja az utolsó leheletet, a lelkük eltávozik, ők pedig teljesen búcsút intenek neked. Többé már nem ismernek fel téged, egy másodpercig sem maradnak, egyszerűen csak visszatérnek a másik világba. Amikor visszatérnek abba a másik világba, te sírsz, hiányoznak neked és szörnyen érzed magad, gyötrődsz és ezt mondod: „Ó, eltávozott a gyermekem, és soha több nem látom majd!” Egy halott személynek van bármilyen tudatossága? Nincs tudomása rólad, a legkevésbé sem hiányol téged. Amint elhagyja a testét, azonnal egy harmadik féllé változik, és többé nincs kapcsolata veled. Hogyan szemlél téged? Ezt mondja: „Az az idős hölgy, az az idős ember – ki miatt sír? Ó, egy test miatt sír. Úgy érzem, hogy épp most szakadtam el attól a testtől. Most nem vagyok olyan nehéz, és már nem érzem a betegség fájdalmát – szabad vagyok.” Ez az, amit érez. Miután meghal és elhagyja a testét, tovább létezik a másik világban, egy másik alakban jelenik meg, és többé nincs veled semmilyen kapcsolata. Te itt sírsz és vágyódsz utána, szenvedsz érte, ő azonban semmit sem érez, semmit sem tud. Sok év múltán, a sorsnak vagy a véletlennek köszönhetően talán a munkatársad lesz belőle, vagy egy falubélid, vagy talán távol él tőled. Noha ugyanazon a világon éltek, két különböző személy lesztek, akik között nincs kapcsolat. Még ha egyesek különleges körülményeknek vagy valamilyen különleges dolognak köszönhetően, ami elhangzott, fel is ismerik, hogy előző életükben x és y voltak, akkor sem éreznek semmit, amikor találkoznak veled, és te nem érzel semmit, ha találkozol velük. Még ha a gyermeked is volt az illető az előző életében, most semmit nem érzel iránta – te csak az elhalálozott gyermekedre gondolsz. Ő sem érez semmit irántad: megvannak a saját szülei, a saját családja, és egy másik vezetékneve – semmilyen kapcsolat nem köti őt hozzád. De te még mindig hiányolod őt – mi az, ami hiányzik neked? Csupán a fizikai test hiányzik és az a név, ami egykor vér szerinti kapcsolatban állt veled; ez csak egy kép, egy árnyék, amely a gondolataidban vagy az elmédben ott marad – nincs valódi értéke. Ő újjászületett, emberré vagy bármi más élőlénnyé változott át – nincs kapcsolata veled. Ezért amikor egyes szülők ezt mondják: „Ha meghal a gyermekem, akkor én sem fogok tovább élni!” – ez egész egyszerűen tudatlanság! Az ő élettartama a végéhez ért, de te miért ne élnél tovább? Miért beszélsz ilyen felelőtlenül? Az ő élettartama elérte a végét, Isten elvágta a fonalát, és más feladata van – mi közöd neked ehhez? Ha neked másik feladatod van, Isten a te fonaladat is elvágja majd; de egyelőre nem így van, ezért tovább kell élned. Ha Isten élve akar téged, akkor nem halhatsz meg. Legyen szó akár valakinek a szüleiről, gyermekeiről, vagy más rokonokról, vagy vele vérrokoni kapcsolatban lévő emberekről az életében, amikor ragaszkodásról van szó, ilyen nézőpontja és megértése kell legyen: az emberek között létező ragaszkodás tekintetében, ha vérrokoni kapcsolatban állnak, akkor elég annyi, ha az ember eleget tesz a felelősségének. Azon kívül, hogy eleget tesznek a felelősségeiknek, az emberek nem kötelesek és nem is képesek bármin változtatni. Ezért hát felelőtlenség, ha a szülők ezt mondják: „Ha a gyermekeink elmennek, ha szülőként el kell temetnünk a saját gyerekeinket, akkor nem fogunk tovább élni.” Ha a gyermekeket tényleg a szüleik temetik el, akkor csak annyit lehet mondani, hogy az idejük ezen a földön csak ennyi ideig tartott, és menniük kellett. A szüleik viszont még mindig itt vannak, ezért nekik továbbra is jól kell élniük. Az emberi mivoltuk szerint természetesen normális dolog, ha a gyermekeikre gondolnak, de nem szabadna a hátrévő idejüket arra pazarolni, hogy az elhalálozott gyermekeiket hiányolják. Ez ostobaság. Ezért amikor ezzel a kérdéssel foglalkoznak az emberek, egyrészt felelősséget kell vállalniuk a saját életükért, másrészt pedig teljesen meg kell érteniük a családi kapcsolatokat. Az a kapcsolat, ami valóban létezik az emberek között, nem hús és vér kötelékén alapul, hanem két, Isten által teremtett élőlény közötti kapcsolat. Az ilyen kapcsolattal nem jár hús-vér kötelékkekkel; csak két független élőlény között áll fenn. Ha ebből a szemszögből gondolsz rá, akkor szülőként, amikor a gyermekeidet olyan balszerencse éri, hogy megbetegszenek vagy az életük veszélyben van, neked helyesen kell szembenézned ezekkel a dolgokkal. Nem szabad feladnod a hátralévő idődet, az utat, amelyen járnod kell, sem a teljesítendő felelősségeidet és kötelezettségeidet a gyermekeid balszerencséi vagy halála miatt – helyesen kell szembenézned ezekkel a dolgokkal. Ha helyesek a gondolataid és nézőpontjaid, valamint képes vagy átlátni ezeket a dolgokat, akkor képes leszel gyorsan felülkerekedni a csüggedésen, a gyászon és a vágyódáson. De mi van akkor, ha nem látod át őket? Akkor előfordulhat, hogy ez egész hátralévő életedben kísérteni fog téged, egészen a halálod napjáig. Azonban, ha átlátod ezt a körülményt, akkor ez az időszak az életedben véges lesz. Nem fog örökké tartani, és nem is fog elkísérni az életed későbbi részében. Ha át tudod látni ezt, akkor egy részét el tudod engedni, ami jó dolog a számodra. Ám ha nem látod át a gyermekeiddel összekötő családi kötelékeket, akkor képtelen leszel elengedni, ez pedig kegyetlen dolog lesz számodra. Nincs olyan szülő, akit hidegen hagyna a gyermekei halála. Amikor bármely szülő megtapasztalja azt, hogy el kell temetnie a gyermekeit, vagy amikor tanúja annak, hogy a gyermekei szerencsétlen helyzetben vannak, az élete hátralévő részében róluk fog gondolkodni és miattuk fog aggódni, a fájdalom csapdájában rekedve. Senki sem menekülhet ettől: ez sebet és kitörölhetetlen nyomot hagy a lelken. Nem könnyű az embereknek elengedniük ezt az érzelmi kötődést, amíg a testben élnek, ezért szenvednek miatta. Azonban, ha képes vagy átlátni ezt a gyermekeid és közötted lévő érzelmi köteléket, akkor az intenzitása nagy mértékben csökkenni fog. Természetesen sokkal kisebb mértékben fogsz szenvedni; egyáltalán nem szenvedni lehetetlen, de a szenvedésed nagy mértékben enyhül. Ha nem látod át ezt, akkor ez az ügy kegyetlenül fog érinteni. Ha átlátod, akkor ez egy súlyos érzelmi traumát okozó különleges tapasztalat lesz, amelynek köszönhetően mélyebben fogod értékelni és érteni az életet, a családi kötelékeket, valamint az emberi mivoltot, így gazdagítva az élettapasztalatodat. A gazdagodásnak ez a konkrét formája természetesen olyasmi, amit senki sem szeretne birtokolni vagy átélni. Senki nem akar szembenézni vele, ám ha ez a dolog bekövetkezik, akkor helyesen kell foglalkoznod vele. Elkerülendő, hogy kegyetlenül bánj magaddal, el kell engedned a korábbi tradicionális, rothadt és téves gondolataidat és nézőpontjaidat. Megfelelő módon kell szembenézned az érzelmi és vér szerinti kötelékeiddel, és helyesen kell szemlélned a gyermekeid halálát. Ha egyszer igazán felfogod ezt, akkor képes leszel teljesen elengedni, és ez a dolog nem fog gyötörni többé. Ugye értesz Engem? (Igen, értelek.)

Egyesek ezt mondják: „A gyermekek olyan vagyontárgyak, amelyeket Isten adott a szülőknek, ezért a szülők magántulajdonát képezik.” Helyes ez az állítás? (Nem, nem az.) Néhány szülő ezt hallva így szól: „Ez az állítás helytálló. Semmi más nem tartozik hozzánk, csak a gyermekeink, akik a saját testünk és vérünk. Ők a legkedvesebbek számunkra.” Helyes ez az állítás? (Nem.) Mi helytelen ezzel kapcsolatban? Kérlek magyarázzátok el az érveléseteket. Helyénvaló magántulajdonként kezelni a gyermekeket? (Nem, nem helyénvaló.) Miért nem helyénvaló? (Azért, mert a magántulajdon saját magunkhoz tartozik, nem pedig másokhoz. A gyermekek és szülők közti kapcsolat azonban valójában semmi több, mint egy testi kapcsolat. Az emberi élet Istentől jön, ez az Isten által adott lehelet. Ha valaki úgy hiszi, hogy ő adott életet a gyermekeinek, akkor a perspektívája és álláspontja helytelen, és egyáltalán nem hisz Isten szuverenitásában és intézkedésében sem.) Hát nem ez a helyzet? A fizikai kapcsolattól eltekintve Isten szemében a gyermekek és a szülők élete független egymástól. Nem tartoznak egymáshoz, sem hierarchikus kapcsolat sincs köztük. Természetesen egyáltalán nincs köztük birtokviszony. Az életük Istentől jön, és Isten szuverén a sorsuk felett. Egyszerűen arról van szó, hogy a gyermekek a szüleiktől születnek meg, a szülők idősebbek a gyermekeiknél, a gyermekek pedig fiatalabbak a szüleiknél; e kapcsolat, e felszínes jelenség alapján az emberek mégis azt hiszik, hogy a gyermekek a szülők tartozékai és magántulajdonai. Ilyenkor nem a gyökereitől kiindulva néznek a dologra, hanem csak a felszín, a hús-vér test és az ember érzései alapján szemlélik. Ezért hát önmagában téves az efféle megfontolás, és téves ez a perspektíva. Nem így van? (De igen.) Mivel a gyermekek nem a szüleik tartozékai vagy magántulajdonai, hanem független emberek, ezért tekintet nélkül arra, hogy a szülőknek miféle elvárásai vannak a már felnőtt gyermekeikkel szemben, ezeknek az elvárásoknak meg kell maradniuk az elméjükben létező elképzeléseknek – nem lehet valósággá változtatni őket. Természetesen, még ha vannak is elvárásaik a szülőknek a felnőtt gyermekeikkel szemben, nem szabad megpróbálniuk megvalósítani azokat, és arra sem szabadna használniuk őket, hogy valóra váltsák a saját ígéreteiket, vagy bármilyen áldozatot hozzanak vagy bármilyen árat fizessenek értük. Mit tegyenek tehát a szülők? Az elengedést kell választaniuk, miután a felnőtt gyermekeik megszerezték a független életet és a túlélési képességet. Az elengedés az egyetlen igaz útja annak, hogy tiszteletet mutassanak irántuk és felelősséget vállaljanak értük. Ha mindig uralják a gyermekeiket, irányítják őket, vagy be akarnak avatkozni az életükbe, illetve a túlélésükbe és részt venni azokban, az tudatlan és értelmetlen magatartás a szülők részéről, és gyerekes viselkedés. Nem számít, milyen magas szintű elvárásai vannak a szülőknek a gyermekeikkel szemben, azok semmit nem változtathatnak meg, és nem válhatnak valóra. Ezért, ha a szülők bölcsek, el kell engedniük mindezeket a reális vagy valószerűtlen elvárásokat, el kell sajátítaniuk egy helyes perspektívát és álláspontot, hogy onnan kezeljék a gyermekeikkel való kapcsolatukat és közelítsék meg a felnőtt gyermekeik minden cselekedetét, vagy az eseményeket, amelyek megtörténnek velük. Ez az alapelv. Ez helyénvaló? (Igen, helyénvaló.) Ha ezt meg tudod valósítani, az azt bizonyítja, hogy elfogadod ezeket az igazságokat. Ha nem tudod megvalósítani, és ragaszkodsz ahhoz, hogy úgy csináld a dolgokat, ahogy te akarod, azt gondolva, hogy a családi ragaszkodás a legnagyszerűbb és legfontosabb, a legjelentőségteljesebb dolog a világon, mintha felügyelhetnéd és a kezedben tarthatnád a gyermekeid sorsát, akkor rajta, próbáld meg – nézd meg, mi lesz a végeredmény. Mondani sem kell, hogy ez csakis nyomorult vereségben végződhet, jó kimenetel nélkül.

Azon kívül, hogy a szülőknek ilyen elvárásaik vannak a felnőtt gyermekekkel szemben, egy olyan követelményük is van a saját gyermekeikkel szemben, amely a világon minden szülőnél gyakori, miszerint remélik, hogy kötelességtudó gyermekek lehetnek, akik jól bánnak a szüleikkel. Némely konkrét etnikai csoportnak és térségnek természetesen sajátságosabb követelményei vannak a gyermekeikkel szemben. Például azon túl, hogy hűek legyenek a szüleikhez, halálukig gondoskodniuk is kell a szüleikről és elrendezni a temetésüket, a felnőttkor elérése után is a szüleikkel kell élniük, és felelősséget kell vállalniuk a szüleik megélhetéséért. Ez az utolsó szempontja az utódokkal szembeni szülői elvárásoknak, amelyet most megtárgyalunk – azt követelni, hogy a gyermekeik kötelességtudóak legyenek és gondoskodjanak róluk idős korukban. Talán nem ez minden szülő eredeti szándéka a mögött, hogy gyerekeket vállal, ahogy a gyermekeivel szembeni alapvető követelmény is? (De igen, az.) A szülők ezt kérdezik a gyermekeiktől, amikor azok még fiatalok és nem értik a dolgokat: „Amikor felnősz majd és pénzt keresel, kire fogod azt költeni? Anyura és apura költöd majd?” „Igen.” „Apu szüleire költöd majd?” „Igen.” „Anyu szüleire költöd majd?” „Igen.” Összesen mennyi pénzt kereshet egy gyermek? Támogatnia kell a szüleit, mindkét nagyszülőpárt, és még a távoli rokonokat is. Mondd meg Nekem, ez vajon nem nehéz teher egy gyereknek, nem szerencsétlenek vajon ezek a gyerekek? (De igen.) Noha olyan ártatlanul, naivan beszélnek, mint a gyermekek, és nem tudják, mit mondanak valójában, ez egy bizonyos valóságot tükröz, amely nem más, mint az, hogy a szülők egy céllal nevelik fel gyermekeiket, ez a cél pedig se nem tiszta, se nem egyszerű. Amikor a gyermekeik még nagyon fiatalok, a szülők már akkor követelményeket kezdenek támasztani, és folyton tesztelik őket ilyen kérdésekkel: „Amikor felnősz, támogatod majd anyut és aput?” „Igen.” „Támogatod majd apu szüleit?” „Igen.” „Támogatod majd anyu szüleit?” „Igen.” „Kit szeretsz a legjobban?” „Anyut szeretem a legjobban.” Akkor az apa féltékeny lesz: „És mi a helyzet apuval?” „Aput szeretem a legjobban.” Anya féltékeny lesz: „Kit szeretsz igazából a legjobban?” „Anyut és aput.” Ekkor mindkét szülő elégedett. Arra törekszenek, hogy a gyermekeik már attól fogva kötelességtudóak legyenek, amikor még épp csak megtanultak beszélni, és remélik, hogy a gyermekeik jól bánnak majd velük, amikor felnőnek. Bár ezek a fiatal gyermekek nem tudják világosan kifejezni magukat és nem értenek sokat, a szülők akkor is ígéretet akarnak hallani a gyermekeik válaszában. Ugyanakkor a saját jövőjüket is látni akarják a gyermekeikben és remélik, hogy az általuk nevelt gyermekek nem hálátlan, hanem kötelességtudó gyermekek lesznek, akik felelősséget vállalnak értük, sőt még inkább olyanok, akikre támaszkodhatnak majd, és akik támogatják őket idős korukban. Habár azóta kérdezgetik ezeket a kérdéseket, hogy a gyermekeik fiatalok voltak, ezek nem egyszerű kérdések. Ezek teljes mértékben követelmények és remények, amelyek e szülők szívének mélyéből támadnak, nagyon is valós követelmények és nagyon valós remények. Így amint a gyermekeik megértést kezdenek szerezni a dolgokról, a szülők remélik, hogy törődést tudnak mutatni, amikor a szüleik betegek, mellettük lesznek a betegágyuknál és gondoskodnak róluk, még ha ez csak annyit is jelent, hogy vizet töltenek nekik, hogy igyanak. Bár a gyermekeik nem tehetnek sokat, képtelenek anyagi vagy gyakorlatiasabb segítséget nyújtani, legalább ennyi gyermeki jámborságot kellene tanúsítaniuk. A szülők látni akarják ezt a gyermeki jámborságot, amíg a gyermekeik fiatalok, és időről időre ellenőrizni azt. Például amikor a szülők nem érzik jól magukat vagy fáradtak a munkától, megfigyelik, hogy a gyermekeik tudnak-e innivalókat vinni nekik, odavinni a cipőjüket, kimosni a ruháikat, vagy elkészíteni nekik egy egyszerű fogást, még ha az csak rántotta és rizs is, vagy megkérdezik-e a szüleiktől: „Fáradt vagy? Ha igen, akkor hadd készítsek neked enni valamit.” Vannak szülők, akik elmennek otthonról a vakációk alatt, és szándékosan nem mennek vissza étkezési időben, hogy ennivalót készítsenek, csak hogy lássák, vajon a gyermekeik felnőttek-e és értelmesekké váltak-e, hogy tudnak-e főzni nekik, tudnak-e kötelességtudóak és figyelmesek lenni, tudnak-e osztozni a nehézségeikben, vagy pedig szívtelen hálátlanok, hiába nevelték fel őket. Mialatt a gyermekeik felnőnek, sőt még a felnőttkorban is, a szüleik folyamatosan tesztelik őket és kíváncsiskodnak ebben az ügyben, ugyanakkor pedig folyamatosan követelményeket támasztanak a gyermekeikkel szemben. „Nem szabadna ilyen szívtelen hálátlannak lenned. Mi, a szüleid, miért neveltünk fel egyáltalán? Úgy volt, hogy te viselsz majd gondot rólunk, amikor megöregszünk. Hiába neveltünk hát fel? Nem szabadna dacolnod velünk. Nem volt könnyű felnevelnünk téged. Kemény munka volt. Előzékenynek kellene lenned, és tudnod ezeket a dolgokat.” Vannak olyan gyerekek, akik – különösen az úgynevezett lázadó szakasz, vagyis a serdülőkorból a felnőttkorba való átmenet során – nem túl értelmesek és nem jó az ítélőképességük, gyakran szembeszegülnek a szüleikkel, és bajt okoznak. A szüleik sírnak, jelenetet rendeznek és nógatják őket, ezt mondva: „Nem tudod, mennyit szenvedtünk azért, hogy vigyázzunk rád, amíg fiatal voltál! Nem azt vártuk, hogy ilyen leszel, ha felnősz, egy cseppet sem kötelességtudó, tudatlan a házimunka terheiben vagy a nehézségeinkben való osztozást illetően. Nem tudod, milyen nehéz ez a számunkra. Nem vagy kötelességtudó, dacos vagy, nem vagy jó ember!” Azon kívül, hogy megharagszanak a gyermekeikre, amiért azok engedetlenek, vagy radikális viselkedést tanúsítanak a tanulmányaikban illetve a mindennapi életükben, a haragjuk egy másik oka az, hogy nem látják a saját jövőjüket a gyermekeikben, vagy azt látják, hogy a gyermekeik a jövőben nem lesznek kötelességtudóak, hogy nem figyelmesek, sem sajnálatot sem éreznek a szüleik iránt, hogy nem őrzik a szívükben a szüleiket, vagy még pontosabban, nem tudják, hogy el kell menniük a szüleikhez és gyermekhez illően kell viselkedniük velük. Ezért, ahogy a szüleik látják ezt, nem helyezhetik a reményeiket ilyen gyerekekbe. Lehet, hogy hálátlanok és dacosak, a szüleik szíve pedig megszakad, és úgy érzik, hogy a gyermekeikre fordított befektetéseik és kiadásaik hiábavalók voltak, hogy rossz üzletet kötöttek, nem érte meg, és bánják a dolgot, szomorúak, csüggedtek és gyötrődnek. Ám képtelenek visszaszerezni, amit elköltöttek, és minél kevésbé tudják visszaszerezni, annál több megbánást éreznek, annál jobban meg akarják követelni a gyermekeiktől, hogy kötelességtudóak legyenek, ez mondva: „Nem tudsz valamivel kötelességtudóbb lenni? Nem tudsz értelmesebb lenni? Vajon nem számíthatunk rád, amikor felnősz?” Tegyük fel például, hogy a szülőknek pénzre van szükségük, és egy mukkot sem szólnak róla, a gyerekeik mégis hazaviszik nekik azt a pénzt. Tegyük fel, hogy a szülők húst, vagy valami ízletest és táplálót ennének, és semmit nem szólnak róla, de a gyerekeik hazaviszik nekik azt az ennivalót. Azok a gyermekek különös tekintettel vannak a szüleikre – bármilyen elfoglaltak is legyenek a munkával, vagy bármilyen nehezek is a saját családi terheik – mindig gondolnak a szüleikre. Akkor a szüleik ezt fogják gondolni: „Ó, az én gyermekemre lehet számítani, végre felnőtt, megérte a nevelésére fordított összes energia, a rá költött pénz, láttuk megtérülni a befektetésünket.” Azonban, ha a gyermekeik bármit olyat tesznek, ami egy cseppet is alatta van a szüleik elvárásának, az alapján fogják megítélni azt, hogy mennyire kötelességtudóak, és megállapítják, hogy hűtlenek, megbízhatatlanok, hálátlanok, és hiába nevelték fel őket.

Néhány olyan szülő is akad, akiket időnként leköt a munka vagy az ügyintézés, és valamivel később arra érnek haza, hogy a gyerekeik vacsorát készítettek, és abból nem tettek félre nekik semmit. Ezek a fiatalok még nem érték el azt a kort, talán nem gondolnak erre, vagy nem szokásuk ezt tenni, vagy némelyekből egyszerűen hiányzik ez az emberi mivolt, és nem képesek törődést vagy gondoskodást tanúsítani mások iránt. Az is lehet, hogy a szüleik befolyásolják őket, vagy lehetséges, hogy az emberi mivoltuk eredendően önző, ezért maguk eszik meg, amit főznek anélkül, hogy hagynának a szüleiknek vagy eggyel több adagot készítenének. Amikor a szüleik hazaérve ezt látják, a szívükre veszik és bosszankodnak. Mi miatt bosszúsak? Úgy vélik, hogy a gyermekeik nem kötelességtudóak, és nem is értelmesek. Különösen, amikor egyedülálló anyákról van szó: őket még inkább feldühíti, ha azt látják, hogy a gyermekeik így viselkednek. Sírni és kiabálni kezdenek: „Azt hiszed, könnyű volt annyi éven át nevelnem téged? Apád és anyád is voltam egyszerre, mindvégig neveltelek. Olyan keményen dolgozom, és amikor hazaérek, még egy tál ételt sem főzöl nekem. Még ha csak egy tál zabkása is, még ha nem is forró, akkor is szép gesztusa lenne a szeretetednek. Hogy lehet az, hogy a te korodban nem érted ezt?” Nem értik és nem megfelelően viselkednek, ám ha nem lenne ilyen elvárásod velük szemben, akkor is ilyen mérges lennél? Ilyen komolyan vennéd ezt a dolgot? A gyermeki jámborság kritériumának tekintenéd vajon? Ha nem főznek neked, akkor is főzhetsz magadnak. Ha nem lennének ott a gyermekeid, vajon nem kellene akkor is tovább élned? Ha nem kötelességtudóak veled szemben, akkor vajon meg sem kellett volna szülnöd őket? Ha tényleg sosem tanulják meg, hogy hogyan becsüljenek meg és gondoskodjanak rólad egész életükben, akkor mit kell tenned? Helyesen kell kezelned ezt a dolgot, vagy mérgesnek, feldúltnak kell lenned, sajnálkozni miatta, mindig összeszólalkozva velük? Mi a helyes viselkedés? (Helyesen kell megközelíteni a kérdést.) Mindent egybevetve, még most sem tudod, mit tegyél. Végül csak ezt mondod az embereknek: „Ne legyenek gyerekeid. Megbánsz minden gyermeket, akit szülsz. Semmi jó nincs abban, ha az embernek gyerekei vannak, vagy felneveli őket. Mindig szívtelen, hálátlan felnőttek lesznek belőlük! Jobb, ha magadhoz vagy jó, és senkihez nem fűzöl reményeket. Senki sem megbízható! Mindenki azt mondja, hogy a gyerekekre lehet támaszkodni, de te mire támaszkodhatsz? Inkább ők támaszkodhatnak rád. Százféleképpen is jól bánsz velük, viszonzásul azonban ők azt gondolják, hogy ha egy icipicit is kedvesebbek hozzád, az már mérhetetlen kedvesség, és azt jelenti, hogy korrektül bánnak veled.” Helytelen ez az állítás? Olyan vélemény, olyan gondolat és nézőpont ez, amely létezik a társadalomban? (Igen, olyan.) „Mindenki azt mondja, hogy ha gyermekeket nevelsz, az segít abban, hogy idős korodban gondoskodjanak rólad. Még arra sem könnyű rávenni őket, hogy egy tál ételt készítsenek neked, még kevésbé arra, hogy gondoskodjanak rólad idős korodban. Ne számíts erre!” Miféle állítás ez? Vajon ez nem csak egy csomó zsörtölődés? (De igen, az.) Miből fakad ez a zsörtölődés? Nem onnan vajon, hogy a szülők elvárásai túl magasak a gyermekeikkel szemben? Mércéik és követelményeik vannak velük szemben, megkövetelve tőlük, hogy kötelességtudóak, figyelmesek legyenek, engedelmeskedjenek minden szavuknak, miután felnőnek, és tegyenek meg mindent, ami a kötelességtudathoz szükséges, és azt tegyék, amit a gyermekeknek tenniük kell. Amint felállítod ezeket a követelményeket és mércéket, lehetetlen, hogy a gyermekeid megfeleljenek ezeknek, bármit is tesznek, te pedig tele leszel zsörtölődéssel, és lesz egy halom panaszod. Bármit is tesznek a gyermekeid, bánni fogod, hogy megszülted őket, úgy érezve, hogy a veszteségek túlsúlyban vannak a nyereségekkel szemben, és a befektetésed nem térül meg. Talán nem így van? (De igen.) Vajon nem azért van ez, mert a gyermeknevelésed célja helytelen? (De igen.) Helyes vagy helytelen ilyen következményeket idézni elő? (Helytelen.) Az ilyen következmények előidézése helytelen, és egyértelmű, hogy a gyermeknevelésed eredeti célja is rossz volt. A gyermeknevelés önmagában az emberi lények felelőssége és kötelezettsége. Eredetileg emberi ösztön volt, később pedig kötelezettséggé és felelősséggé vált. A gyermekeknek nem kell kötelességtudónak lenni a szüleik iránt, vagy támogatni a szüleiket amikor azok megöregszenek, és nem úgy van, hogy csak akkor kell gyereket vállalniuk az embereknek, ha azok kötelességtudóak. Ennek a célnak az eredete önmagában tisztátalan, így végül arra vezeti az embereket, hogy ilyen téves gondolatnak és nézőpontnak adjanak hangot: „Jó ég, bármit is csinálsz, csak gyerekeket ne nevelj.” Mivel a cél tisztátalan, a belőle fakadó gondolatok és nézőpontok is helytelenek. Akkor vajon nem kell helyreigazítani és elengedni ezeket? (De igen.) Hogyan engedje el és igazítsa helyre ezeket az ember? Miféle cél az, ami tiszta? Milyen gondolat és nézőpont helyes? Más szóval, mi a helyes módja annak, hogy valaki a gyermekeivel való kapcsolatát kezelje? Először is, a gyermeknevelés a te választásod, te önként szülted meg őket, ők pedig passzívak voltak abban, hogy megszülettek. Eltekintve attól a feladattól és felelősségtől, amelyet Isten adott az embereknek, hogy utódot nemzzenek, és eltekintve Isten elrendelésétől, a szülők szubjektív oka és kiindulási pontja az, hogy hajlandóak voltak életet adni a gyermekeiknek. Ha hajlandó vagy gyermekeket szülni, akkor nevelned és táplálnod kell őket, amíg felnőnek, lehetővé téve, hogy önállósuljanak. Hajlandó vagy gyermekeket szülni, és már sokat nyertél abból, hogy nevelted őket – nagy hasznod származott belőle. Először is, örömteli időszakot élveztél, amíg együtt éltél a gyermekeiddel, és élvezted a felnevelésük folyamatát is. Bár ennek a folyamatnak megvoltak a maga hullámvölgyei, többnyire az a boldogság töltötte ki, hogy kísérhetted a gyermekeidet, ők pedig téged kísértek, ami egy szükséges folyamat az emberi mivolt számára. Élvezted ezeket a dolgokat, és már sokat nyertél a gyermekeidtől, nem így van? A gyerekek boldogságot és társaságot nyújtanak a szüleiknek, és a szülők azok, akik – árak megfizetése, valamint az idejük és energiájuk befektetése révén – láthatják, hogy ezek az apró életek fokozatosan felnőtté cseperednek. Tanácstalan és fiatal életekként indulva, akik semmit sem tudnak, a gyermekeik fokozatosan megtanulnak beszélni, szert tesznek a szavak összeillesztésének képességére, megtanulnak különbséget tenni a tudás különböző fajtái között, beszélgetni és kommunikálni a szüleikkel, és egyenlő alapállásból szemlélni a dolgokat. Ilyen folyamaton mennek végig a szülők. Számukra ez a folyamat nem helyettesíthető semmilyen más eseménnyel vagy szereppel. A szülők már élvezték és elnyerték ezeket a dolgokat a gyermekeiktől, ami nagy vigasz és jutalom a számukra. Valójában már a gyermekek megszülése és felnevelése által sokat nyertél tőlük. Az, hogy a gyermekeid kötelességtudóak lesznek-e veled szemben, hogy támaszkodhatsz-e rájuk halálod előtt, és hogy mit szerezhetsz meg tőlük, ezek a dolgok azon múlnak, hogy együttélésre vagytok-e rendelve, ez pedig Isten elrendelésétől függ. Más szempontból az is Isten elrendelésén múlik, hogy a gyermekeid milyen környezetben élnek, milyenek az életkörülményeik, olyanok-e a körülményeik, hogy gondoskodni tudnak rólad, hogy anyagilag kényelmesen élnek-e, és van-e plusz pénzük arra, hogy anyagi örömet és segítséget nyújtsanak neked. Ráadásul, szubjektíven szülőként az is Isten elrendelésétől függ, hogy az-e sorsod, hogy a gyermekeidtől kapott anyagi javakat, pénzt vagy érzelmi kényelmet élvezd. Nem így van talán? (De igen.) Ezek nem olyan dolgok, amelyeket az emberek kérelmezhetnek. Látod, néhány gyermeket nem szeretnek a szüleik, és a szüleik nem hajlandóak velük élni, Isten azonban úgy rendelte, hogy a szüleikkel éljenek, ezért nem tudnak messzire utazni vagy elhagyni a szüleiket. Egész életükre ott ragadnak a szüleikkel – akkor sem tudnád elhajtani őket, ha megpróbálnád. Másrészt vannak olyan gyerekek, akiknek a szülei nagyon szívesen vannak velük; elválaszthatatlanok, mindig hiányoznak egymásnak, különböző okokból azonban nem tudnak a szüleikkel azonos városban, vagy akár azonos országban lakni. Nehezen tudnak találkozni és beszélni egymással; habár már olyan fejlettek a kommunikációs módszerek, és lehetőség van videócsevegésre, az mégsem ugyanaz, mint nap mint nap együtt élni. A gyermekeik valamilyen okból kifolyólag külföldre mennek, máshol dolgoznak vagy élnek, miután megházasodtak, és így tovább, a szüleiktől pedig nagy-nagy távolság választja el őket. Nem könnyű akár csak egyszer is találkozni, egy telefon- vagy videóhívás lebonyolítása pedig az időponttól függ. Az időeltolódás vagy más kellemetlenségek miatt nem túl gyakran tudnak kommunikálni a szüleikkel. Mivel kapcsolatosak ezek a fő szempontok? Nem Isten elrendeléséhez kapcsolódnak ezek mind? (De igen.) Ez nem olyasvalami, amit el lehet dönteni bármely szülő vagy gyermek szubjektív kívánsága alapján; ez leginkább Isten elrendelésétől függ. Másrészt a szülők aggódnak amiatt, hogy a jövőben vajon támaszkodhatnak-e a gyermekeikre. Miben akarsz támaszkodni rájuk? Hogy teát hozzanak és vizet töltsenek? Miféle függőség ez? Te magad talán nem tudod ezt megtenni? Talán nem nagyszerű mindent egyedül csinálni, ha egészséges vagy, és képes vagy mozogni és gondoskodni magadról? Miért kell másokra hagyatkoznod, hogy kiszolgáljanak? Valóban boldogság az, ha a gyermekeid törődését és társaságát élvezheted, ahogy az is, ha ők szolgálnak ki téged a vacsoaraasztalnál és azon kívül is? Nem feltétlenül. Ha nem tudsz mozogni, és tényleg ők kell, hogy kiszolgáljanak úgy az asztalnál, mint azon kívül, az jelenti számodra a boldogságot? Ha választhatnál, azt választanád-e, hogy egészséges légy és ne legyen szükséged a gyermekeid gondoskodására, vagy azt választanád, hogy az ágyban feküdj bénultan, a gyermekeid pedig melletted legyenek? Melyiket választanád? (Hogy egészséges legyek.) Sokkal jobb egészségesnek lenni. Ha 80, 90 vagy akár 100 évig is élsz, továbbra is gondoskodhatsz magadról. Ez egy jó életminőség. Bár lehet, hogy megöregszel, lassulhat az észjárásod, talán rossz a memóriád, kevesebbet eszel, lassabban és nem olyan jól csinálod a dolgokat, és nem olyan kényelmes kimozdulnod, mégis nagyszerű, hogy képes vagy gondoskodni a saját alapvető szükségleteidről. Elegendő, ha a gyermekeid időnként felhívnak telefonon, hogy köszönjenek, vagy hazamennek és veled maradnak az ünnepek alatt. Miért követelnél bármi többet tőlük? Mindig a gyermekeidre támaszkodsz; csak akkor leszel boldog, amikor a rabszolgáid lesznek? Vajon nem önző dolog így gondolkodnod? Mindig azt követeled, hogy a gyermekeid legyenek kötelességtudóak, és támaszkodhass rájuk – mire kellene támaszkodni? A te szüleid rád támaszkodtak? Ha még a szüleid sem támaszkodtak rád, akkor miért gondolod, hogy neked a saját gyermekeidre kellene támaszkodnod? Vajon ez nem észszerűtlen? (De igen.)

Ami azt a kérdést illeti, hogy a szülők elvárják a gyermekeiktől, hogy gyermeki hűséggel legyenek irántuk, a szülőknek egyrészt tudniuk kell, hogy mindent Isten vezényel és minden Isten elrendelésétől függ. Másrészt, az embereknek észszerűnek kell lenniük, azáltal pedig, hogy világra hozzák a gyermekeiket, a szülők ennek velejárójaként megtapasztalnak valami különlegeset az életben. Máris sokat nyertek a gyermekeiktől és tisztában vannak azzal, hogy milyen bánatokkal és örömökkel jár együtt a szülői lét. Ez a folyamat egy gazdag megtapasztalás az életükben, és természetesen egy emlékezetes tapasztalat is. Kárpótolja őket az emberi mivoltukban meglévő hiányosságokért és tudatlanságért. Szülőként már elnyerték azt, amit a gyermekeik neveléséből nyerniük kell. Ha nem elégedettek ezzel, és megkövetelik a gyermekeiktől, hogy személyzetként vagy rabszolgaként szolgálják őket, és elvárják a gyerekeiktől, hogy gyermeki hűséget tanúsítva hálálják meg szüleiknek azt, hogy felnevelték őket, gondot viselve róluk idős korukban, elkísérve őket utolsó útjukra, koporsóba helyezve őket, megakadályozva, hogy a testük a házban rothadjon meg, keservesen sírva értük, amikor elmennek, három évig siránkozva és gyászolva őket stb., megengedve, hogy a gyermekeik ezek által fizessék vissza adósságukat, akkor ez észszerűtlenné és embertelenné válik. Látod, ami azt illeti, hogy Isten milyen bánásmódra tanítja az embereket a szüleikkel kapcsolatban, Ő csak annyit követel meg, hogy gyermeki hűséggel legyenek a szüleik iránt, azt pedig egyáltalán nem követeli meg, hogy a gyermekek halálig támogassák a szüleiket. Isten nem ad az embereknek ilyen felelősséget és kötelezettséget – Ő soha semmi ilyet nem mondott. Isten egyedül azt tanácsolja a gyermekeknek, hogy gyermeki hűséggel legyenek a szüleik iránt. A szülők iránti gyermeki jámborság tanúsítása egy általános, széles körű kijelentés. Ahogy ma konkrét kifejezésekkel beszélünk erről, azt jelenti, hogy a képességeid és körülményeid határán belül teljesíted a kötelezettségeidet – ez elegendő. Ez ilyen egyszerű, ez az egyetlen követelmény a gyermekekkel szemben. Hogy kell hát értenie ezt a szülőknek? Isten nem követeli meg, hogy „a gyermekek tanúsítsanak gyermeki hűséget a szüleik iránt, gondoskodjanak róluk idős korukban és búcsúztassák el őket.” Ezért azok, akik szülők, engedjék el az önzőségüket és ne várják el, hogy a gyermekeikkel kapcsolatban minden körülöttük forogjon csak azért, mert ők adtak életet nekik. Ha a gyermekek nem a szüleik körül forognak és nem őket tekintik az életük középpontjának, akkor nem helyénvaló az, ha a szülők folyamatosan feddik őket, megfertőzik a lelkiismeretüket, és ilyeneket mondanak: „Hálátlan vagy, hűtlen és engedetlen, és még most sem támaszkodhatom rád, azok után, hogy olyan sokáig neveltelek” – folyton így dorgálva a gyermekeiket és terheket helyezve rájuk. Ha valaki megköveteli, hogy a gyerekei gyermeki hűséget tanúsítsanak iránta és elkísérjék őt, gondoskodjanak róla idős korában és temessék el, és folyamatosan rá gondoljanak, bármerre is járnak, az egy eredendően helytelen cselekedet, valamint embertelen gondolat és elképzelés. Az ilyen gondolkodásmód kisebb-nagyobb mértékben talán létezik a különböző országokban vagy a különböző népcsoportok között, ám a hagyományos kínai kultúrát tekintve, a kínai nép különösen hangsúlyozza a gyermeki jámborságot. Az ősidőktől fogva napjainkig ezt mindig is az emberi mivolt részeként, valamint annak mércéjeként vitatták és hangsúlyozták az emberek, hogy valaki jó-e, avagy rossz. A társadalomban természetesen létezik az az elterjedt gyakorlat és közvélemény is, hogy ha a gyermekek nem hűségesek, akkor a szüleik is szégyenkeznek, a gyermekek pedig úgy érzik majd, hogy képtelenek elviselni ezt a bélyeget a hírnevükön. Különféle tényezők befolyása alatt a szülőket is mélyen megmérgezi ez a tradicionális gondolkodásmód, amely gondolkodás vagy megkülönböztetés nélkül azt követeli, hogy a gyermekeik gyermekhez illően hűségesek legyenek. Mi a gyermeknevelés célja? Nem a saját céljaid érdekében történik, hanem ez olyan felelősség és kötelezettség, amelyet Isten adott neked. Az egyik szempont az, hogy a gyermeknevelés az emberi ösztönhöz tartozik, míg más szempontból ez az emberi felelősség része. Ösztönből és felelősségérzetből döntesz amellett, hogy gyermekeket hozol a világra, nem pedig amiatt, hogy felkészülj az öregkorra, és gondoskodjanak rólad, amikor idős vagy. Talán nem helyes ez az álláspont? (De igen.) A gyermektelen emberek vajon elkerülhetik az öregedést? Az öregedés feltétlenül azt jelenti vajon, hogy az ember nyomorult lesz? Nem feltétlenül, igaz? A gyermektelen emberek attól még megélhetik az öregkort, néhányan közülük pedig még egészségesek is, élvezik a kései éveiket, és békében mennek a sírba. Vajon a gyermekesek egész biztosan boldogan és egészségben élvezhetik a kései éveiket? (Nem feltétlenül.) Ezért hát az öregkort megérő szülők egészségének, boldogságának és élethelyzetének, valamint az anyagi életük minőségének valójában kevés köze van ahhoz, hogy gyermekeik gyermeki hűséggel viseltetnek-e irántuk, és a kettő között nincs közvetlen kapcsolat. A te időskori élethelyzeted, életminőséged és fizikai állapotod azzal kapcsolatos, amit Isten rendelt el a számodra, valamint azzal az életkörnyezettel, amelyet Ő rendez el számodra, és ezek nem állnak közvetlen kapcsolatban azzal, hogy a gyermekeid gyermeki hűséget tanúsítanak-e vagy sem. A gyerekeid nem kötelesek felelősséget vállalni a te élethelyzetedért a kései években. Talán nem így van? (De igen.) Ezért hát függetlenül attól, hogy miként viszonyulnak a gyermekek a szüleikhez, hogy hajlandóak-e gondoskodni róluk, hozzávetőleges munkát végeznek-e ezen a területen, vagy egyáltalán nem akarnak gondoskodni róluk, gyermekként ez az ő hozzáállásuk. Egyelőre tegyük félre azt, hogy a gyermekek szemszögéből beszéljünk, hanem szóljunk helyette egyedül a szülők látószögéből. A szülőknek nem szabadna megkövetelniük, hogy a gyerekeik hűségesek legyenek, gondot viseljenek róluk idős korukban, és viseljék a szülők későbbi életének terhét – erre nincs szükség. Egyrészt a szülőknek így kell hozzáállniuk a gyerekeikhez, másrészt pedig ilyen méltósága kell legyen a szülőknek. Természetesen van egy fontosabb szempont is: az az alapelv, amely szerint a szülőknek mint teremtett lényeknek bánniuk kell a gyermekeikkel. Ha a gyermekeid figyelmesek, hűségesek, és hajlandóak gondot viselni rólad, akkor nem kell elutasítanod őket; ha nem hajlandóak úgy tenni, akkor nem kell egész nap sóhajtoznod és morgolódnod, kényelmetlenül és elégedetlenül érezned magad a szívedben, vagy neheztelned a gyermekeidre. Felelősséget kell vállalnod és viselned kell a terhet a saját életedért és túlélésedért mindaddig, amíg képes vagy rá, és nem szabadna ezt másokra hárítanod, legkevésbé a gyermekeidre. Proaktívan és helyesen kell szembenézned az élettel a gyermekeid társasága és segítsége nélkül, és még ha távol is vagy a gyermekeidtől, akkor is képes vagy egyedül szembenézni mindazzal, amit csak hoz az élet. Természetesen, ha alapvető segítségre van szükséged a gyermekeidtől, megkérheted őket, de ennek nem szabad azon az elképzelésen alapulnia, hogy a gyermekeidnek gyermeki hűséggel kell lenniük irántad, vagy hogy neked rájuk kell támaszkodnod. Ehelyett mindkét fél a felelősségei teljesítése szempontjából közelítse meg azt, hogy megtesznek dolgokat egymásért, hogy így racionálisan kezeljék a szülő és a gyermek közötti kapcsolatot. Ha mindkét fél racionális, ha teret adnak egymásnak és tisztelik egymást, akkor természetesen végül biztosan képesek lesznek jobban és harmonikusabban kijönni egymással, becsülni ezt a családi ragaszkodást, valamint megbecsülni az egymás iránti törődésüket, gondoskodásukat és szeretetüket. Ha a kölcsönös tisztelet és megértés alapján tesszük ezeket a dolgokat, az természetesen sokkal humánusabb és megfelelőbb. Nem ez a helyzet? (De igen.) Amikor a gyermekek képesen helyesen megközelíteni és végrehajtani a feladataikat, te pedig szülőként már nem támasztasz semmilyen túlzó vagy oda nem illő követelményt a gyerekeiddel szemben, akkor meglátod majd, hogy mindaz, amit tesznek, egészen természetes és normális, és azt fogod gondolni, hogy ez egy nagyon jó dolog. Nem fogsz ugyanazzal a kritikus szemmel bánni velük, mint korábban, amikor is mindent, amit tettek, visszatetszőnek, helytelennek, vagy elégtelennek találtál ahhoz, hogy visszafizessék azt az adósságot, amellyel a felnevelésükért tartoznak neked. Ellenkezőleg, mindennel a helyes hozzáállással fogsz szembenézni, hálás leszel Istennek azért a társaságért és gyermeki jámborságért, amit a gyermekeid nyújtanak, és úgy gondolod majd, hogy a gyermekeid elég illedelmesek és emberségesek. Még a gyermekeid társasága és gyermeki jámborsága nélkül sem fogod Istent okolni, és nem fogod megbánni, hogy felnevelted őket, nemhogy gyűlölni őket. Röviden, a szülők számára az a legfontosabb, hogy helyesen nézzenek szembe a gyermekeik önmagukhoz való hozzáállásával, bármilyen is legyen az. Helyesen nézni szembe ezzel azt jelenti, hogy semmilyen túlzó követelményt nem támasztanak velük szemben, nem viselkednek velük szélsőségesen, és semmiképpen nem fogalmaznak meg semmilyen embertelen vagy negatív kritikát vagy ítéletet semmivel kapcsolatban, amit tesznek. Ily módon elkezdesz méltósággal élni. Szülőként a saját képességeidnek, körülményeidnek és természetesen Isten elrendelésének megfelelően élvezned kellene azt, amit csak Isten ad neked, ha pedig Ő nem ad meg neked valamit, akkor is hálát kell adnod Istennek, és alá kell vetned magad Neki. Nem szabadna másokhoz hasonlítanod magad, ezt mondva: „Nézd csak XY családját, az ő gyerekük olyan hűséges, mindig elviszi a szüleit kocsikázni, és délre jár üdülni. Ahányszor csak visszatér, fel van pakolva mindenféle méretű szatyrokkal. Az a gyermek olyan hűséges! Nézd csak meg a gyereküket, ő olyan, akire támaszkodhatnak. Ilyen fiút kellene nevelned ahhoz, hogy valaki gondoskodjon rólad öregkorodban. Most nézd meg a mi fiunkat: üres kézzel jön haza, és soha nem vesz nekünk semmit; nemcsak, hogy üres a keze, hanem alig jön haza egyáltalán. Ha nem hívom őt, akkor nem jön haza. Ha viszont egyszer hazajön, csak enni és innivalót akar, és egyáltalán nem akar még dolgozni sem.” Mivel ez a helyzet, akkor egyszerűen ne hívd őt haza. Ha hazahívod őt, azzal nem te magad keresed a boldogtalanságot? Tudod, hogy ha hazajön, akkor csak ingyen eszik és iszik majd, miért hívod hát? Ha semmi indíttatásod nincs erre, akkor is hazahívnád őt? Nem azért teszed csupán, mert lealacsonyítod magad és önzően viselkedsz? Mindig rá akarsz támaszkodni, remélve, hogy nem hiába nevelted fel, remélve, hogy akit felneveltél, talán nem egy szívtelen, hálátlan alak. Mindig bizonyítani akarod, hogy akit felneveltél, nem egy szívtelen és hálátlan alak, hogy a te gyermeked egy hűséges gyermek. Mi értelme ezt bizonygatni? Képtelen vagy jól élni a saját életedet? Nem tudsz gyermekek nélkül élni? (De igen.) Képes vagy tovább élni. Túl sok ilyen példa létezik, nem így van?

Némelyek egy rothadt és elavult elképzeléshez ragaszkodva ezt mondják: „Nem számít, hogy az emberek azért vállalnak-e gyermekeket, hogy azok gyermeki hűséggel viseltessenek irántuk, és hogy a gyermekeik hűségesek-e, amíg a szüleik élnek, ám amikor meghalnak, akkor a gyermekeiknek koporsóban kell kivinniük őket. Ha nincsenek mellettük a gyermekeik, senki sem fogja tudni, amikor meghalnak, a testük pedig a házukban fog megrothadni.” Mi van akkor, ha senki sem fogja megtudni? Amikor meghalsz, halott vagy, és többé már nem vagy tudatában semminek. Amikor a tested meghal, a lelked azonnal elhagyja azt. Nem számít, hol van a test, vagy hogy néz ki a halál után, talán nem halott amúgy is? Még ha koporsóban hordozzák is egy nagyszabású temetésen, és a földbe temetik is, a test akkor is el fog rothadni, ugye? Az emberek így gondolkodnak: „Dicsőséges dolog, ha melletted vannak a gyermekek, hogy koporsóba helyezzenek, hogy temetési ruhákat öltsenek érted, kisminkeljék magukat és rendezzenek egy nagyszabású temetést. Ha úgy halsz meg, hogy senki nem rendez neked temetést vagy nem kísér el utolsó utadra, az olyan, mintha nem lenne megfelelő lezárása az egész életednek.” Helyes ez az elgondolás? (Nem, nem az.) Manapság a fiatalok nem fordítanak túl sok figyelmet az ilyen dolgokra, de még most is vannak olyanok, akik távolabbi területeken élnek, illetve csekély rálátással bíró idősebb emberek, akiknek a szívében mélyen gyökerezik az a gondolat és nézőpont, hogy a gyermekeknek gondot kell viselniük idős szüleikről, és el kell búcsúztatniuk őket. Bárhogy is beszélsz az igazságról, nem fogadják el azt – mi ennek a végső következménye? Az a következménye, hogy nagyon szenvednek. Ez a daganat már régóta ott rejtőzik bennük, és meg fogja mérgezni őket. Amikor kiássák és eltávolítják, többé már nem mérgezi őket, az életük pedig szabad lesz. Bármely rossz cselekedetet rossz gondolatok okoznak. Ha attól félnek, hogy meghalnak és a házukban rothadnak meg, akkor mindig így gondolkodnak majd: „Fel kell nevelnem egy fiút. Amikor a fiam felnő, nem hagyhatom, hogy nagyon messzire menjen. Mi lesz, ha nincs mellettem, amikor meghalok? Életem legnagyobb bánata lenne, ha nem lenne valaki, aki gondoskodik rólam öreg koromban és elbúcsúztat! Ha van valakim, aki ezt megteszi értem, akkor nem hiába éltem az életemet. Tökéletes élet lenne. Bárhogy is legyen, de nem lehetek a szomszédaim gúnyolódásának tárgya.” Nem egy rothadt ideológia ez? (De igen.) Ez szűklátókörű és degenerált, túl nagy jelentőséget tulajdonít a fizikai testnek! A fizikai test valójában értéktelen: a születés, az időskor, betegség és a halál megtapasztalása után semmi nem marad belőle. Az emberek csak akkor fognak örökké élni, ha még az életük során elnyerték az igazságot, ha üdvözülnek. Ha nem nyerted el az igazságot, akkor, amikor a tested meghal és elenyészik, nem marad semmi; nem számít, hogy a gyermekeid mennyire hűségesek irántad, nem leszel képes élvezni azt. Amikor valaki meghal, és a gyermekei koporsóba temetik, vajon érezhet bármit is az az öreg test? Képes bármit is érzékelni? (Nem, nem képes.) Egyáltalán nincs semmilyen érzékelése. Az életben azonban az emberek nagy jelentőséget tulajdonítanak ennek a kérdésnek, sokat követelnek meg a gyermekeiktől arra vonatkozóan, hogy el tudják-e búcsúztatni őket, ami ostobaság, nem igaz? (De igen.) Vannak gyermekek, akik ezt mondják a szüleiknek: „Hiszünk Istenben. Amíg éltek, hűségesek leszünk hozzátok, gondot viselünk rólatok és szolgálunk titeket. De amikor meghaltok, nem fogunk temetést rendezni nektek.” A szülők ennek hallatán megharagszanak. Semmi más nem bosszantja fel őket, amit mondasz, ám amikor ezt megemlíted, felrobbannak, ez mondva: „Hogy mit mondtál? Te hűtlen jószág, eltöröm a lábaidat! Bár meg se szültelek volna – megöllek!” Semmi más nem zavarja őket, amit mondasz, egyedül ez. Életük során a gyermekeiknek sok lehetőségük adódott arra, hogy jól bánjanak velük, a szülők azonban ahhoz ragaszkodtak, hogy elbúcsúztassák őket. Mivel a gyermekeik hinni kezdtek Istenben, ezt mondták a szüleiknek: „Amikor meghalsz, nem fogunk szertartást tartani neked: elhamvasztunk és keresünk egy helyet, ahol az urnát tároljuk. Amíg még élsz, élvezheted a társaságunk áldását, ellátunk élelemmel és ruházattal, és megóvunk attól, hogy bajod essen.” Talán nem realisztikus ez? A szülők így felelnek: „Mindez nem számít. Amit én akarok, az az, hogy temetést rendezzetek nekem, miután meghalok. Ha nem törődsz velem öregkoromban, és nem búcsúztatsz el, akkor soha nem fogom ezt elengedni!” Amikor valaki ennyire ostoba, képtelen egy ilyen egyszerű érvelést megérteni, és bárhogy is magyarázod neki, akkor sem fogja fel – olyan, mint egy állat. Ezért, ha te az igazságra törekszel, szülőként mindenekelőtt el kell engedned a hagyományos, rothadt és degenerált gondolatokat és álláspontokat azzal kapcsolatban, hogy a gyermekek hűségesek-e, törődnek-e veled öreg korodban, és elbúcsúztatnak-e egy temetéssel, és helyesen kell megközelítened ezt a kérdést. Ha a gyermekeid igazán hűségesek hozzád, akkor fogadd azt megfelelően. Azonban, ha a gyermekeidnek nem adottak a körülményei, nincs energiájuk hozzá vagy nem vágynak arra, hogy gyermeki hűséggel legyenek irántad, és amikor megöregszel, nem tudnak melletted állva gondoskodni rólad vagy elbúcsúztatni, akkor nincs szükség rá, hogy ezt megköveteld vagy szomorú legyél. Minden Isten kezében van. A születésnek megvan az ideje, a halálnak megvan a helye, és Isten elrendelte, hogy az emberek hol születnek és hol halnak meg. Még ha a gyermekeid ilyen ígéreteket tesznek is neked: „Amikor meghalsz, feltétlenül ott leszek melletted; soha nem hagylak cserben” – nem Isten vezényelte ezeket a körülményeket. Amikor közeledik a halálod, előfordulhat, hogy a gyermekeid nincsenek melletted, és bármennyire is igyekeznek visszasietni, lehet, hogy nem érnek oda időben – nem lesz lehetőségük még utoljára találkozni veled. Lehet, hogy három-öt nap is eltelt azóta, hogy kilehelted az utolsó leheletedet, a tested már teljesen bomlásnak indult, ők pedig csak ekkor jönnek vissza. Érnek-e bármit is az ígéreteik? Még a saját életüknek sem tudnak urai lenni. Ezt már elmondtam neked, de egyszerűen nem hiszed el. Ragaszkodsz ahhoz, hogy ígéret csikarj ki belőlük. Vajon érnek-e bármit az ígéreteik? Illúziókkal elégíted ki magad, és azt hiszed, hogy a gyermekeid ki tudnak állni az ígéreteik mellett. Tényleg azt hiszed, hogy meg tudják tenni? Nem tudják. Hogy hol lesznek és mit csinálnak minden egyes nap, és hogy mit tartogat számukra a jövő – még ők maguk sem tudják ezeket a dolgokat. Az ígéreteik valójában csak arra jók, hogy becsapjanak téged, hamis biztonságérzetet adva, te pedig hiszel nekik. Még most sem tudod felfogni, hogy az ember sorsa Isten kezében van.

Azt, hogy a szülők és gyermekeik sorsa mennyire kapcsolódik egymáshoz, és mennyit nyerhetnek a szülők a gyermekeiktől, a nem hívők úgy hívják, hogy „támogatásban részesülni” vagy „nem részesülni támogatásban”. Mi nem tudjuk, hogy ez mit jelent. Végső soron azt, hogy az ember támaszkodhat-e a gyermekeire, egyszerűen fogalmazva Isten rendeli el előre és határozza meg. Nem úgy van, hogy minden pontosan úgy alakul, ahogy te szeretnéd. Természetesen mindenki azt akarja, hogy jól menjenek a dolgok, és hasznot akar húzni a gyerekeiből. De miért nem tűnődtél el azon soha, hogy vajon ezt a sorsot szánták-e neked, hogy ez van-e megírva a sorsodban? Hogy meddig fog tartani a közted és a gyermekeid közötti kötelék, hogy az életedben végzett bármely munka kapcsolódni fog-e a gyermekeidhez, hogy Isten elrendezte-e, hogy a gyermekeid részt vegyenek az életed jelentős eseményeiben, és hogy a gyermekeid részesei lesznek-e annak, amikor megtapasztalsz egy fontos életeseményt – mindezek Isten elrendelésén múlnak. Ha Isten nem úgy rendelte, akkor miután felnőttkorig nevelted a gyermekeidet, még ha nem is kergeted el őket a háztól, maguktól el fognak menni, ha eljön az ideje. Ez olyasmi, amit az embereknek fel kell fogniuk. Ha nem tudod felfogni ezt a dolgot, akkor mindig személyes vágyakhoz és igényekhez ragaszkodsz majd, továbbá különféle szabályokat hozol és különféle ideológiákat fogadsz el a saját fizikai élvezeted kedvéért. Mi fog történni végül? Megtudod majd, amikor meghalsz. Sok ostobaságot tettél az életed során, és sok valószerűtlen dologra gondoltál, amelyek nem felelnek meg a tényeknek vagy Isten elrendelésének. Vajon nem lesz túl késő mindezt a halálos ágyadon felismerni? Nem így van? (De igen.) Használd ki, amíg még életben vagy, az elméd pedig még nem zavart, amíg még képes vagy megérteni bizonyos pozitív dolgokat, és gyorsan el tudod fogadni őket. Az elfogadásuk nem azt jelenti, hogy egy ideológiai elméletté vagy szlogenné változtatod őket, hanem azt, hogy megpróbálod megtenni ezeket a dolgokat és gyakorlatba ülteted őket. Fokozatosan engedd el a saját elgondolásaidat és önző vágyaidat, és ne gondold, hogy szülőként minden, amit teszel, helyes és elfogadható, vagy hogy a gyermekeidnek el kell azt fogadniuk. Az efféle érvelés a világon sehol sem létezik. A szülők emberi lények – a gyerekeik vajon nem azok? A gyermekek nem a kiegészítőid vagy rabszolgáid; ők független teremtett lények – mi köze hozzád annak, hogy ők gyermeki hűséget tanúsítanak-e vagy sem? Ezért nem számít, miféle szülő vagy, mennyi idősek a gyerekeid, vagy hogy a gyermekeid elérték-e a hozzád való gyermeki hűség korát, vagy az önálló élet korát, szülőként magadévá kell tenned ezeket az elgondolásokat, illetve helyes gondolatokat és nézőpontokat kell kialakítanod arról, hogy miként bánj a gyermekeiddel. Nem szabad szélsőségekbe esned, vagy mindent azok alapján a téves, dekadens vagy elavult gondolatok és nézőpontok alapján mérned. Azok a gondolatok és nézőpontok talán igazodnak az emberi elképzelésekhez, az emberi érdekekhez, valamint az emberek fizikai és érzelmi szükségleteihez, de ezek nem az igazság. Függetlenül attól, hogy szerinted helyesek vagy helytelenek, ezek a dolgok végül csak különféle gondokat és terheket hozhatnak neked, különböző kínos helyzetek csapdájába ejthetnek téged, és arra késztetnek, hogy felfedd a forrófejűségedet gyermekeid előtt. Kifejted az érvelésedet, ők kifejtik a sajátjukat, a végén pedig mindketten gyűlölitek majd egymást, és egymást hibáztatjátok. A család nem családként fog viselkedni többé: egymás ellen fordultok és ellenségekké váltok. Ha mindenki elfogadja az igazságot, illetve a helyes gondolatokat és nézőpontokat, akkor könnyű lesz szembenézni ezekkel a kérdésekkel, és a belőlük fakadó ellentmondások és viták megoldódnak. Azonban, ha ragaszkodnak a tradicionális elképzelésekhez, akkor ezek a problémák nemcsak megoldatlanok maradnak, hanem az ellentmondásaik is el fognak mélyülni. A hagyományos kultúra önmagában nem mérce a dolgok értékeléséhez. Köze van az emberi mivolthoz, és keverednek benne a hús-vér test olyan dolgai, mint az emberek vonzalmai, önző vágyai és forrófejűsége. Természetesen létezik egy olyan dolog is, ami a hagyományos kultúrában a leglényegesebb, mégpedig a képmutatás. Az emberek a saját gyermekeik hűséges voltát annak bizonyítására használják, hogy jól tanították őket, és a gyermekeiknek van emberi mivolta; hasonlóképpen a gyermekek a szüleik iránti gyermeki hűséget annak bizonyítására használják, hogy ők nem hálátlan emberek, hanem alázatos és szerény úriemberek és hölgyek, ezáltal megvetik a lábukat a különféle fajok és csoportok között a társadalomban, és a túlélésük eszközévé teszik ezt. A hagyományos kultúrán belül természeténél fogva ez a legképmutatóbb és leglényegesebb szempont, és ez nem mérce a dolgok értékeléséhez. Ezért ami a szülőket illeti, el kellene engedniük ezeket a gyermekeikkel szemben támasztott követelményeket, továbbá a helyes gondolatokat és nézőpontokat használva kellene bánniuk a gyermekeikkel, valamint szemlélniük a gyermekeik önmagukkal szembeni hozzáállását. Ha nem rendelkezel az igazsággal vagy nem érted azt, akkor legalábbis az emberi mivolt szempontjából kellene nézned. Hogy kell az emberi mivolt szempontjából nézni? Az ebben a társadalomban, a különböző csoportokban, munkakörökben és társadalmi osztályokban élő gyermekek élete nem könnyű. Vannak dolgok, amelyekkel a különböző változatos környezetekben szembe kell nézniük és meg kell birkózniuk. Megvan a saját életük és az Isten által meghatározott sorsuk. Megvannak a saját túlélési módszereik is. Természetesen a modern társadalomban minden független személyre nagyon nagy nyomás helyeződik. Szembesülnek túlélési problémákkal, a felettesek és beosztottak közötti viszonyokkal, valamint a gyerekekkel kapcsolatos problémákkal stb. – mindezek nyomása óriási. Hogy igazságosak legyünk, senkinek sem könnyű. Különösen a mai kaotikus, rohanó életkörnyezetben, amely mindenhol versengéssel és véres konfliktusokkal van tele, senkinek sem könnyű az élete, mindenkié meglehetősen nehéz. Nem megyek bele abba, hogy ez hogyan alakult ki. Ilyen környezetben élve, ha valaki nem hisz Istenben, és nem hajtja végre a kötelességét, akkor nem marad számára út, amin járhat. Az egyetlen út számára, hogy a világot hajszolja, hogy életben tartsa magát, hogy folyamatosan ehhez a világhoz igazodjon, és hogy minden áron harcoljon a jövőjéért és a túlélésért, hogy átvészeljen minden egyes napot. Valójában minden nap fájdalmas a számára, és minden napot végigküszködik. Ezért, ha a szülők ezen felül megkövetelik a gyermekeiktől, hogy ezt vagy azt tegyék, az kétségtelenül további sérülést fog okozni, tönkreteszi és meggyötri a testüket és elméjüket. A szülőknek megvannak a saját társadalmi köreik, életmódjuk és életkörnyezeteik, és a gyerekeknek is megvannak a saját életkörnyezeteik és tereik, ahogy a saját életháttereik is. Ha a szülők túl sokat avatkoznak közbe vagy túlzó követelményeket támasztanak a gyermekeikkel szemben, arra kérve őket, hogy megtegyenek értük ezt-azt, hogy így viszonozzák az erőfeszítéseiket, amelyeket egykor a gyermekeik érdekében tettek; ha ilyen szempontból nézel erre, akkor ez meglehetősen embertelen, nem igaz? Attól függetlenül, hogy a gyermekeik hogyan élnek vagy hogyan maradnak életben, vagy milyen nehézségekkel találkoznak a társadalomban, a szülők nem felelősek vagy kötelesek bármit is megtenni értük. Ennek ellenére a szülőknek attól is tartózkodniuk kell, hogy a gyermekeik bonyolult életét vagy nehéz élethelyzeteit bármilyen gonddal vagy terhekkel tetézzék. Ez az, amit a szülőknek tenniük kellene. Ne követelj túl sokat a gyermekeidtől, és ne okold őket túlságosan. Korrektül és egyenlően bánj velük, a helyzetüket pedig empátiával szemléld. A szülőknek természetesen a saját életüket is kezelniük kell. A gyerekek tisztelni fogják az ilyen szülőket, ők pedig méltóak lesznek a tiszteletre. Szülőként, ha hiszel Istenben és végrehajtod a kötelességeidet, akkor az Isten házában végrehajtott kötelességeidtől függetlenül, nem lesz időd olyasmiken gondolkodni, hogy gyermeki hűséget követelj a gyermekeidtől és arra számíts, hogy öregkorodban ők támogatnak majd téged. Ha még mindig vannak ilyen emberek, akkor ők nem igazi hívők, és bizonyosan nem az igazságra törekvők. Mindannyian csak zavaros fejű emberek és álhívők. Talán nem ez a helyzet? (De igen.) Ha a szülők elfoglaltak, ha végrehajtandó kötelességeik vannak és leköti őket a munka, akkor egész biztosan nem szabadna felhozniuk azt a kérdést, hogy a gyermekeik gyermeki hűséget tanúsítanak-e vagy sem. Ha a szülők folyton felhozzák ezt, mondván: „A gyerekeim nem hűségesek: nem számíthatok rájuk, és nem lesznek képesek támogatni öreg koromban” – akkor csak tétlenek és lusták, ok nélkül keresik a bajt. Nem így van talán? Mit tegyetek, ha ilyen szülőkkel találkoztok? Tanítsatok meg nekik egy leckét. Hogy tegyétek ezt? Csak mondjátok: „Képtelen vagy egyedül élni? Oda jutottál, hogy már nem tudsz enni vagy inni? Azon a ponton vagy, ahol már nem tudsz életben maradni? Ha képes vagy élni, akkor menj és élj; ha nem vagy képes, akkor halj meg!” Van bátorságod valami ilyet mondani? Mondd meg Nekem, embertelen kimondani ezt? (Nincs merszem ezt mondani.) Képtelen vagy kimondani, nem igaz? Nem bírod kimondani. (Ez így van.) Amikor kicsit idősebbek lesztek, képesek lesztek kimondani. Ha a szüleid túl sok dühítő dolgot tettek, akkor képes leszel kimondani. Igazán jók voltak hozzád és sosem bántottak; ha bántanak téged, akkor képes leszel kimondani. Nem így van talán? (De igen.) Ha mindig követelik, hogy menj haza, ezt mondva: „Gyere haza és hozz nekem pénzt, te hálátlan gyermek!”, és mindennap megfeddenek és átkoznak téged, akkor képes leszel kimondani. Azt mondod majd: „Ha képes vagy élni, akkor rajta és élj; ha nem vagy képes, akkor halj meg! Nem tudsz életben maradni gyermekek nélkül? Nézd meg azokat az idős embereket, akiknek nincsenek gyerekei, talán ők nem élnek elég jól és boldogan? Minden egyes nap gondoskodnak a saját életükről, és ha van egy kis szabadidejük, elmennek sétálni és megtornáztatják a testüket. Az életük mindennap elég kiteljesedettnek tűnik. Nézz magadra – semmit sem nélkülözöl, miért nem tudsz tovább élni? Lealacsonyítod magad és megérdemled, hogy meghalj! Gyermeki hűséggel kellene viseltetnünk irántad? Nem vagyunk a rabszolgáid, sem a magántulajdonod. A saját utadat kell járnod, és mi nem vagyunk kötelesek ezt a felelősséget viselni. Eleget adtunk neked ahhoz, hogy legyen mit enned, viselned és használnod. Miért szórakozol? Ha tovább szórakozol, akkor idősotthonba fogunk küldeni!” Így kellene bánni az ilyen szülőkkel, nem igaz? Nem kényeztetheted el őket. Ha nincsenek ott a gyerekeik, hogy gondoskodjanak róluk, akkor egész nap sírnak és zokognak, mintha leszakadna az ég, mintha nem tudnának tovább élni. Ha nem tudnak tovább élni, akkor hagyd őket meghalni és hadd lássák meg ők maguk – de nem fognak meghalni, túlságosan nagyra becsülik az életüket. Az az életfilozófiájuk, hogy másokra támaszkodva jobban, szabadabban és akaratosabban éljenek. A gyermekeik szenvedésére kell felépíteniük a saját boldogságukat és örömüket. Vajon ezeknek a szülőknek nem kellene meghalnia? (De igen.) Ha a gyermekeik társaságot nyújtanak nekik és mindennap szolgálják őket, akkor boldogok, örülnek és büszkének érzik magukat, miközben a gyermekeiknek szenvedniük kell és el kell ezt viselniük. Nem kellene meghalnia ezeknek a szülőknek? (De igen.)

Fejezzük be itt a mai közösségünket a szülők utódaikkal szembeni elvárásainak utolsó elemét illetően. Tisztázódott a kérdés azzal kapcsolatban, hogy a szülők hogyan állnak ahhoz, hogy gyermekeik hűségesek-e, megbízhatóak-e, gondoskodnak-e róluk idős korukban, és elbúcsúztatják-e őket? (Igen.) Szülőként nem szabadna ilyen követelményeket támasztanod, ilyen gondolatokkal és nézőpontokkal rendelkezned, vagy ilyen reményeket fűznöd a gyermekeidhez. A gyermekeid semmivel nem tartoznak neked. A te felelősséged felnevelni őket; hogy ezt jól teszed-e vagy sem, az más kérdés. Ők nem tartoznak neked semmivel: pusztán azért jók hozzád és azért gondoskodnak rólad, mert egy felelősséget teljesítenek, nem pedig azért, hogy bármilyen adósságot törlesszenek, ugyanis nem tartoznak neked semmivel. Ezért nem kötelesek gyermeki hűséggel viseltetni irántad, vagy olyasvalakinek lenni, akire támaszkodhatsz és akire számíthatsz. Érted? (Igen.) Gondot viselnek rólad, olyanok, akikre támaszkodhatsz, és adnak neked egy kis költőpénzt – ez csupán a gyermeki felelősségük, ez nem azt jelenti, hogy gyermeki hűséget tanúsítanak. Korábban már említettük a szüleiket etető varjak, illetve a tejet szopni letérdelő bárányok metaforáját. Még az állatok is megértik ezt a doktrínát és képesek végrehajtani, természetesen az embereknek is képeseknek kell lenniük rá! Az emberek minden élőlény közül a legfejlettebb teremtmények, akiket Isten gondolatokkal, emberi mivolttal és érzésekkel teremtett. Emberként megértik ezt anélkül, hogy tanítani kellene nekik. Az, hogy a gyermekek képesek-e gyermekien hűségesnek lenni vagy sem, nagy mértékben attól függ, Isten elrendelte-e, hogy közös sorsotok legyen, hogy lesz-e köztetek egy egymást kiegészítő és kölcsönösen támogató kapcsolat, és hogy élvezheted-e ezt az áldást; még pontosabban attól függ, hogy a gyermekeidnek van-e emberi mivolta. Ha valóban van lelkiismeretük és értelmük, akkor nem kell oktatnod őket – fiatal koruktól fogva érteni fogják ezt. Ha az egészet értik fiatalságuktól kezdve, nem gondolod, hogy felnőve még jobban fogják érteni? Nem így van talán? (De igen.) Fiatal koruktól értik az olyan doktrínákat, hogy „a jó gyerekek pénzt keresnek, hogy azt anyára és apára költsék,” így vajon nem fogják még jobban érteni ezt, amikor felnőnek? Továbbra is nevelni kell őket? Szükség van rá, hogy a szülők továbbra is ilyen ideológiai leckéket adjanak nekik? Nincs rá szükség. Ezért ostoba cselekedet a szülők részéről azt követelni a gyermekeiktől, hogy gyermekien hűek legyenek, gondoskodjanak róluk idős korukban és elbúcsúztassák őket. Vajon nem emberek azok a gyermekek, akinek életet adsz? Vajon ők fák vagy művirágok? Vajon tényleg nem értik, tényleg oktatnod kell őket? Még a kutyák is megértik ezt. Nézd csak meg, amikor két kiskutya az anyjával van, ha más kutyák elkezdenek ugatva az anyjuk felé szaladni, nem fogják hagyni: megvédik az anyjukat a kerítés mögül és nem engedik, hogy más kutyák ugassanak rá. Még a kutyák is megértik ezt, természetesen az embereknek is érteniük kell! Nem szükséges tanítani őket: a kötelezettségek teljesítése olyasvalami, amire az emberek képesek, és nincs szükség rá, hogy a szülők ilyen gondolatokat ültessenek el a gyermekeikben – maguktól is megteszik ezt. Ha nem rendelkeznek emberi mivolttal, akkor még a megfelelő feltételek között sem fogják ezt megtenni; ha van emberi mivoltuk és adottak a megfelelő feltételeik, akkor ösztönösen megteszik majd. Ezért nem szükséges, hogy a szülők követeljenek a gyermekeiktől, ösztökéljék vagy hibáztassák őket azzal kapcsolatban, hogy gyermekien hűségesek-e vagy sem. Mindez szükségtelen. Ha élvezheted a gyermekeid gyermeki jámborságát, az áldásnak számít. Ha nem élvezheted ezt, az nem számít a veszteségednek. Mindent Isten rendel el, nem így van? Rendben, fejezzük itt be a mai közösségünket. Viszlát!

2023. május 27.