Pár nappal ezelőtt súlyos incidens történt, amikor is antikrisztusok zavarták meg az evangélium terjesztését. Mindannyian tudtok erről? (Igen.) Miután megtörtént ez az incidens, megkezdődött Isten háza evangéliumi munkájának átszervezése, és néhány embert elkezdtünk átcsoportosítani vagy áthelyezni, majd egyes munkával kapcsolatos dolgok is ki lettek igazítva, így van? (Igen.) Efféle nagy esemény történt Isten házában, és antikrisztusok bukkantak fel körülöttetek – meg tudtatok tanulni valamilyen leckét abból, hogy szembekerültetek egy ilyen jelentős eseménnyel? Kerestétek az igazságot? Megláttátok egyes problémák lényegét és képesek voltatok levonni pár tanulságot egy ilyen nagy eseményből? Amikor történik valami, vajon a legtöbb ember nem csak látszólag von le belőle néhány tanulságot és ért meg pár doktrínát, anélkül, hogy leásna azok lényegéig, és anélkül, hogy megtanulná, miként szemlélje az embereket és a dolgokat, illetve hogyan viselkedjen és cselekedjen az igazságnak megfelelően? Vannak páran, akik csak a saját elméjük és számításaik szerint mérlegelnek, bármi is történik velük. Teljesen híján vannak az igazságalapelveknek, és híján vannak az intelligenciának és a bölcsességnek is. Csak összegeznek néhány leckét, aztán elhatározásra jutnak: „Amikor ezek a dolgok újra megtörténnek a jövőben, óvatosnak kell lennem és oda kell figyelnem arra, hogy milyen dolgokat nem mondhatok ki, milyen dolgokat nem tehetek meg, valamint hogy miféle emberektől kell óvakodnom és milyen típusú embereket kell közel tartanom magamhoz.” Ez vajon tanulság levonásának és tapasztalatszerzésnek számít? (Nem.) Tehát amikor ilyen dolgok történnek – akár nagy, akár kisebb események –, akkor hogyan kellene az embereknek megélniük és megközelíteniük ezeket, illetve mélyen belépniük ezekbe, hogy tanulságokat vonhassanak le és megérthessenek néhány igazságot, valamint érettségükben növekedhessenek, miközben ezekkel a körülményekkel találkoznak? A legtöbb ember nem elmélkedik ezeken a dolgokon, igaz? (Igaz.) Ha nem elmélkednek ezeken a dolgokon, akkor vajon ők olyan emberek, akik keresik az igazságot? Olyan emberek, akik az igazságra törekednek? (Nem.) Gondoljátok, hogy olyan emberek vagytok, akik az igazságra törekednek? Mely dolgok alapján gondoljátok, hogy nem vagytok olyan emberek, akik az igazságra törekednek? És alkalomadtán mely dolgok alapján gondoljátok, hogy olyan emberek vagytok, akik az igazságra törekednek? Amikor elviseltek némi szenvedést és megfizettek egy kisebb árat a kötelességetekben, és néha egy kicsit komolyabban veszitek a munkátokat, vagy hozzájárultok egy kis pénzzel, illetve elhagyjátok a családotokat, felmondtok a munkahelyeteken, feladjátok a tanulmányaitokat és lemondtok a házasságról annak érdekében, hogy feláldozzátok magatokat Istennek, tartózkodjatok a világi trendek követésétől vagy elkerüljétek a gonosz embereket, akikkel találkoztok, és így tovább – amikor képesek vagytok megtenni ezeket a dolgokat, akkor úgy érzitek, hogy olyan emberek vagytok, akik az igazságra törekednek és igaz hívők? Nem ezt gondoljátok? (De igen.) Nos, mi alapján gondoljátok ezt? Isten szavai és az igazság alapján? (Nem.) Ez ábrándozás; saját magatok felett hoztok ítéletet. Amikor alkalomadtán betartotok néhány szabályt és előírásosan tesztek meg dolgokat, továbbá rendelkeztek a jó emberi mivolt néhány megnyilvánulásával, amikor képesek vagytok türelmesnek és toleránsnak lenni, amikor látszólag alázatosak, egyszerűek, szerények vagytok, nem pedig arrogánsak, és amikor képesek vagytok némi felelősségteljes elhatározásra, illetve gondolkodásmódra Isten házának munkájában, azt gondoljátok, hogy valóban az igazságra törekedtetek, és hogy valóban olyan emberek vagytok, akik az igazságra törekednek. Vajon ezek a megnyilvánulások alkotják az igazságra való törekvést? (Nem.) Pontosabban fogalmazva ezek a külvilágnak szóló cselekedetek, viselkedésformák és megnyilvánulások nem azonosak az igazságra való törekvéssel. Akkor miért gondolják az emberek mindig, hogy ezek a megnyilvánulások jelentik az igazságra való törekvést? (Az elképzeléseikben az emberek úgy gondolják, hogy ha egy kicsit fáradoznak és áldozatot hoznak, akkor ezek az igazságra való törekvés megnyilvánulásai. Nos, amikor megfizetnek egy kis árat vagy szenvednek egy kicsit a kötelességeikben, azt gondolják, hogy ők olyan emberek, akik az igazságra törekednek, korábban viszont soha nem keresték azt, hogy Isten szavának mi mondanivalója van erről a dologról, vagy Isten miként ítéli meg, hogy valaki az igazságra törekszik-e. Ebből kifolyólag mindig az elképzeléseik és a képzelgéseik közepette élnek, azt gondolván, hogy ők nagyszerűek.) Az emberek soha nem engedik el az elképzeléseiket, és amikor arra a jelentős dologra kerül a sor, hogy meghatározzák, hogy ők olyan emberek-e, akik az igazságra törekednek, akkor mindig a saját elképzeléseikre, képzelgéseikre és az ábrándozásaikra hagyatkoznak. Miért cselekednek így? Vajon nem azért, mert megnyugszanak, amikor így gondolkodnak és cselekednek, abban a hitben, hogy igazából nem kell árat fizetniük az igazságra való törekvés érdekében, de végül mégis részesülhetnek előnyökben és áldottak lehetnek? Van egy másik ok, mégpedig az, hogy az emberek úgynevezett jó magaviselete, úgy mint az áldozatkészségük, a szenvedésük, az, hogy megfizetik az árakat és így tovább, olyan dolgok, amelyeket teljesíthetnek és elérhetnek, igaz? (Igaz.) Az embereknek könnyű lemondaniuk a családjukról és a munkájukról, de nem könnyű valóban az igazságra törekedniük, az igazságot gyakorolniuk, illetve az igazságalapelvek szerint cselekedniük, és nem könnyű elérniük ezeket a dolgokat. Még ha meg is értesz valamennyit az igazságból, nagyon nehéz lesz elhagynod a saját eszméidet, elképzeléseidet vagy a romlott beállítottságaidat, és nagyon nehéz lesz kitartanod az igazságalapelvek mellett. Ha olyan ember vagy, aki az igazságra törekszik, akkor miért tűnik úgy, hogy az Istenbe vetett hited évei alatt nem tettél semmilyen előrelépést az igazság különféle aspektusainak tekintetében? Függetlenül attól, hogy fizettél-e árat vagy miről mondtál le és mit hagytál el, az általad elért végső eredményeket az igazságra való törekvés és az igazság gyakorlása által érted el? Függetlenül attól, hogy mennyi árat fizettél meg, mennyit szenvedtél vagy mennyi testi dologról mondtál le, végül is mire tettél szert? Szert tettél az igazságra? Elnyertél bármit az igazsággal kapcsolatban? Tettél előrelépést az életbe való belépésed terén? Megváltoztattad a romlott beállítottságaidat? Valóban alávetetted magadat Istennek? Nem fogunk olyan mélyreható leckéről vagy gyakorlatról beszélni, mint az Istennek való alávetettség, ehelyett csak a legegyszerűbb dologról beszélgetünk. Elhagytál mindent, szenvedtél és árakat fizettél oly sok éven át – meg tudod védeni Isten házának érdekeit? Különösen akkor, amikor antikrisztusok és rossz emberek gonosz dolgokat tesznek, hogy megzavarják az egyház munkáját, akkor te szemet hunysz, támogatva azoknak a rossz embereknek az érdekeit és védve magadat, vagy pedig Isten oldalán állsz, az Ő házának érdekeit támogatva? Az igazságalapelvek szerint gyakoroltál? Ha nem, akkor a szenvedésed és az általad fizetett árak nem különböznek Pálétól. Csak az áldások elnyerése érdekében került rájuk sor, és mind hiábavalóak. Ugyanazok, mint amit Pál mondott a harcok megvívásáról és a neki szánt út bejárásáról, majd végül az áldások és egy jutalom elnyeréséről – egyáltalán nincs semmilyen különbség. Pál útját járod; nem az igazságra törekszel. Úgy véled, hogy az áldozatkészséged, a ráfordításaid, a szenvedésed és az általad megfizetett árak az igazság gyakorlását jelentik, nos hát mennyi igazságot értettél meg ezen évek alatt? Mennyi igazságvalósággal rendelkezel? Hány ügyben védted meg Isten házának érdekeit? Hány ügyben álltál az igazság és Isten oldalán? Hány cselekedetedben tartózkodtál gaztettektől vagy a saját akaratod követésétől azért, mert Istent félő szíved van? Ezek mind olyan dolgok, amelyeket az embereknek meg kellene érteniük és meg kellene vizsgálniuk. Ha nem vizsgálják meg ezeket a dolgokat, akkor minél tovább hisznek Istenben, és főleg, minél tovább teljesítenek egy kötelességet, annál inkább azt fogják gondolni, hogy érdemi hozzájárulást tettek, hogy biztosan meg lesznek mentve, és hogy ők Istentől valók. Ha egy nap elbocsátják, leleplezik és kirekesztik őket, így szólnak majd: „Még ha nem is végeztem érdemi szolgálatot, akkor is legalább keményen dolgoztam, és még ha nem is dolgoztam keményen, akkor is legalább kifárasztottam magam. Az alapján, hogy oly sok éven át szenvedtem és megfizettem az árakat, Isten házának nem kellene engem elbocsátania vagy így bánnia velem. Isten házának nem kellene csak úgy eldobnia engem, miután dolgoztam neki!” Ha tényleg olyan ember vagy, aki az igazságra törekszik, akkor nem szabadna ezeket a dolgokat mondanod. Ha olyan ember vagy, aki az igazságra törekszik, akkor hány alkalommal hajtottad végre mélyrehatóan és szóról szóra Isten házának munkarendjét? Hányat valósítottál meg közülük? Hány munkaelemet követtél nyomon? Hányat ellenőriztél közülük? A felelősségeid és a kötelességed keretein belül, és azon belül, amit a képességeiddel, felfogóképességeddel és az igazság megértésével el tudsz érni, mennyi mindent tettél meg, amit csak telett tőled? Mely kötelességeket teljesítetted jól? Hány jócselekedetet vittél véghez? Ezekkel a mércékkel vizsgálható meg, hogy valaki az igazságra törekszik-e. Ha mindezen dolgokat elpuskáztad, és nem jutottál semmilyen eredményre, az azt bizonyítja, hogy abban a reményben szenvedtél és fizettél árakat ezekben az években, hogy áldásokban részesülj, továbbá azt bizonyítja, hogy nem gyakorlod az igazságot és nem veted alá magadat Istennek; mindent önmagadért tettél, státuszért és áldásokért, ez pedig nem Isten útjának a követése. Nos, mi mindent tettél meg? Vajon az ilyen embereknek nem ugyanaz a végső sorsuk, mint Pálnak? (De igen.) Ezek az emberek mind Pál útját járják, és természetesen ugyanarra a sorsra jutnak, mint Pál. Ne gondold, hogy érdemleges hozzájárulást tettél, csak mert hiszel Istenben és lemondtál a munkádról, a családodról és egyes esetekben még a kisgyermekeidről is. Nem tettél semmilyen érdemleges hozzájárulást, csak egy teremtett lény vagy, és mindent önmagadért teszel, illetve azokért a dolgokért, amelyeket meg kellene tenned. Vajon képes lennél szenvedni és árakat fizetni, ha ez nem az áldások elnyerése érdekében történne? Képes lennél lemondani a családodról és feladni a munkádat? Ne kezeld úgy a családod feladását, a munkád elhagyását, a szenvedést és az árak megfizetését, mintha mindez egyenlő lenne az igazságra való törekvéssel és önmagad Istennek való feláldozásával. Ez pusztán önbecsapás.

Azokat, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot, illetve azt, hogy megmetszik őket és foglalkoznak velük, egyesével leleplezik és elzavarják minden alkalommal, amikor Isten háza nagy megtisztítást hajt végre. Egyeseknek, akikkel nincs túl komoly gond, megengedik, hogy maradjanak; megfigyelik őket, és kapnak egy esélyt, hogy bűnbánatot tanúsítsanak, miután leleplezik őket. Mások, akikkel túl súlyos gond van, az ismételt bírálat dacára javíthatatlanok maradnak, ugyanazokat a dolgokat művelik, újra és újra ugyanazokat a hibákat követik el, és megzavarják, megszakítják és elpusztítják az egyház munkáját, ezért végül az alapelveknek megfelelően elzavarják és kiutasítják őket, és nem kapnak több esélyt. Egyesek azt mondják: „Sajnálom őket, hogy nem kapnak több esélyt.” Nem kaptak elég esélyt? Nem hisznek Istenben, hogy hallgassanak a szavaira, hogy elfogadják az Ő szavainak fenyítését és ítéletét, vagy hogy elfogadják az Ő megtisztítását és üdvösségét, hanem a saját dolgaikat intézik. Miután elvállalják az egyház munkáját, vagy nekiállnak különféle kötelességeket teljesíteni, elkezdenek mindenféle gaztettekkel, megzavarással és megszakítással foglalatoskodni, súlyos kárt okozva az egyház munkájában, valamint súlyos veszteségeket okozva Isten házának érdekeiben. Miután Isten háza ismételten esélyt adott nekik, majd fokozatosan kirekesztette őket különféle kötelességteljesítő csoportokból, elrendezi számukra, hogy az evangéliumi csoportban teljesítsék a kötelességeiket, ám miután ezek az emberek megérkeznek oda, nem dolgoznak keményen a kötelességeiken, hanem továbbra is különféle gaztetteket követnek el, anélkül, hogy valamelyest is megbánást tanúsítanának vagy megváltoznának. Akárhogyan is beszél Isten háza az igazságról, vagy akármilyen munkakörülményeket is teremt, továbbá annak ellenére, hogy esélyeket és figyelmeztetéseket ad ezeknek az embereknek, sőt, még foglalkozik is velük és meg is metszi őket, mindez hiábavaló. Nem túl fásultak, túlságosan hajthatatlanok. Ez a hajthatatlanság természetesen a romlott beállítottságaik szempontjából értendő. Lényegüket tekintve ők nem emberek, hanem ördögök. Azzal, hogy belépnek az egyházba, azonfelül, hogy Sátánként viselkednek, nem tesznek semmit Isten háza munkájának és az egyház munkájának javára. Csakis rossz dolgokat tesznek; csak azért jönnek, hogy megzavarják és elpusztítsák az egyház munkáját. Miután megnyertek mindössze néhány embert az evangélium hirdetése során, úgy érzik, hogy van tőkéjük és érdemleges hozzájárulást tettek, majd ülnek a babérjaikon, azt gondolván, hogy királyként uralkodhatnak Isten háza felett, parancsokat osztogathatnak és döntéseket hozhatnak a munka bármely aspektusával kapcsolatban, valamint kényszeríthetik az embereket, hogy gyakorolják és megvalósítsák azokat. Akárhogyan is beszél a Fennvaló az igazságról, illetve akárhogyan is rendezi el a munkát, ezek az emberek nem veszik azt komolyan. Szemtől szembe egészen kellemesen hangzó dolgokat mondanak: „Isten házának munkarendje jó, pontosan az, amire szükségünk van, épp időben korrigálták a dolgokat, máskülönben nem tudnánk, mennyire tévelyedtünk el.” Amikor elfordítják a fejüket, változtatnak, és elkezdik a saját eszméiket terjeszteni. Mondd meg Nekem, az ilyen emberek tényleg emberiek? (Nem.) Ha nem emberek, akkor mik? A felszínen egy réteg emberi bőrt viselnek, de lényegében nem emberi dolgokat tesznek – ők démonok! Az egyházban konkrétan azt a szerepet játsszák, hogy megzavarják a munka különféle elemeit Isten házában. Bármilyen munkát végeznek, azt megzavarják, és soha nem keresték az igazságot vagy az alapelveket, soha nem vették figyelembe a munkarendet, illetve nem cselekedtek annak megfelelően. Mihelyt lesz egy kis hatalmuk, fitogtatják azt és visszaélnek vele Isten választott népe előtt. Mindegyiküknek démonarca van, és nincs bennük emberi hasonlatosság. Soha nem támogatták Isten házának érdekeit, csak a saját érdekeiket és státuszukat védelmezték. Nem számít, hogy milyen szintű vezetőként szolgálnak, vagy hogy milyen munkaelemet felügyelnek, mihelyt rájuk bízzák a munkát, az az övéké lesz, ők mondják ki az utolsó szót, mások pedig jobb ha nem is gondolnak arra, hogy ellenőrizzék, felügyeljék vagy nyomon kövessék azt, és még kevésbé jusson eszükbe közbeavatkozni. Vajon nem valóságos antikrisztusok ezek? (De igen.) És ezek az emberek mégis áldásokban akarnak részesülni! Két szavam van ezekre az emberekre: oktalanok és javíthatatlanok. Azok, akik nem az igazságra törekednek, megbotolhatnak bármilyen akadályban, és nem jutnak messzire. A múltban mindig azt mondtam nektek: „Ha tudtok a végsőkig szolgálatot végezni, és hű szolgálattevők tudtok lenni, az is egészen jó.” Egyesek nem szeretik az igazságot, és nem hajlandóak törekedni rá. Mit a teendő ezzel? Legyenek szolgálattevők. Ha tudsz keményen dolgozva szolgálatot végezni, és nem idézel elő megszakítást vagy zavarást, továbbá nem teszel semmi rosszat, ami ahhoz vezet, hogy elzavarjanak, valamint tudod szavatolni, hogy nem fogsz rosszat tenni, és továbbra is a végsőkig szolgálatot végzel, akkor életben tudsz maradni. Bár nem részesülhetsz túl sok áldásban, legalább szolgálatot végeztél Isten munkájának időszaka alatt, hű szolgálattevő leszel, és végül Isten nem fog rosszul bánni veled. Most viszont van pár szolgálattevő, akik valójában nem tudnak a végsőkig szolgálatot végezni. Miért van ez így? Mert nincs emberi szellemük. Nem fogjuk megvizsgálni, hogy miféle szellem lakozik bennük, de ha csak megnézzük a viselkedésüket az elejétől a végéig, a lényegük az ördögé, nem egy emberé. Egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és még távolabb állnak attól, hogy törekedjenek rá.

Tíz évvel ezelőtt, amikor nem beszéltünk részletesen az igazság minden egyes aspektusáról, az emberek nem értették, hogy mit jelent az igazságra törekedni, illetve az igazságalapelvek alapján kezelni a dolgokat. Egyesek a saját akaratuk, képzelgéseik és elképzeléseik alapján cselekedtek, illetve szabályokat követtek. Ez megbocsátható volt, hiszen nem értették. Ma viszont, tíz évvel később, az igazság különböző aspektusairól szóló beszélgetésünk ugyan még nem zárult le, de az emberek munkájával és kötelességteljesítésével kapcsolatos különféle alapvető igazságok legalább világosan el lettek magyarázva az alapelvek szempontjából. Függetlenül attól, hogy miféle kötelességet teljesítenek, azoknak az embereknek, akiknek van szívük és szellemük, akik szeretik az igazságot és tudnak rá törekedni, a lelkiismeretükre és az értelmükre támaszkodva képesnek kell lenniük gyakorolni az igazságalapelvek egy részét. Az emberek nem érnek fel odáig, és kudarcot vallanak abban, hogy magasztosabb és mélyebb igazságokat érjenek el, és nem látják át egyes problémák lényegét, illetve az igazsággal kapcsolatos lényegeket, de képesnek kell lenniük a gyakorlatba ültetni azokat az igazságokat, amelyeket el tudnak érni, és amelyek kifejezetten elő lettek írva. Az a legkevesebb, hogy képesek legyenek betartani, végrehajtani és terjeszteni az Isten háza által kifejezetten előírt munkarendet. Azok viszont, akik a démonoktól valók, még ezeket a dolgokat sem tudják megtenni. Ők olyan típusú emberek, akik még szolgálatot sem tudnak végezni a végsőkig. Amikor az emberek még szolgálatot sem tudnak végezni a végsőkig, az azt jelenti, hogy félúton kidobják őket a kocsiból. Miért dobják ki őket a kocsiból? Ha csendben ülnének a kocsiban, aludnának, veszteg maradnának vagy akár elszórakoztatnák magukat, amíg nem zavarnának senkit, illetve nem zavarnák meg a teljes vonat haladási irányát, addig kinek lenne szíve kidobni őket a kocsiból? Senkinek. Ha valóban tudnának szolgálatot végezni, Isten sem dobná ki őket a kocsiból. De ezeknek az embereknek a szolgálattételre való felhasználása most több veszteséget vonna maga után, mint nyereséget. Isten háza munkájának különféle aspektusai túl nagy veszteségeket szenvedtek el ezen emberek zavarkeltése miatt. Túl sok aggodalmat okoznak! Nem értik az igazságot, akárhogyan is beszélünk róla, utána pedig továbbra is rossz dolgokat tesznek. Az ilyen emberekkel való interakció tényleg azt jelenti, hogy soha véget nem érő beszélgetésbe bonyolódunk, és soha véget nem érő dühöt tapasztalunk meg. A kritikus pont az, hogy ezek az emberek túl sok rosszat tettek és túl nagy veszteségeket okoztak Isten háza evangéliumterjesztési munkájában. Az általuk teljesített kevéske kötelesség során csak megszakítást és zavart keltenek, az Isten házának munkájában okozott veszteségek pedig helyrehozhatatlanok. Ezek az emberek mindenféle rossz dolgot tesznek. Amíg a gyülekezet átlagos tagjai körében vannak, úgy cselekszenek, ahogy nekik tetszik, elherdálják az áldozatokat, eltúlozzák az az evangélium terjesztése közben általuk megnyert emberek számát és helytelen módon kihasználják a többieket. Kizárólag csak néhány rossz, zavarodott embert használnak fel, valamint olyanokat, akik ámokfutásuk során gonosz dolgokat tesznek. Nem hallgatják meg senkinek a javaslatait, elnyomnak és megbüntetnek bárkit, aki véleményt alkot. Az ő hatáskörük alatt nem hajtják végre Isten szavait, követelményeit és munkarendjét, hanem félrerakják azokat. Ezek az emberek helyi zsarnokokká és despotákká válnak; türannosz lesz belőlük. Mondd meg Nekem, meg lehet tartani az ilyen embereket? (Nem.) Jelenleg pár ember el lett bocsátva, és miután elbocsátották őket, az „Isten háza munkarendjének való alávetettségről” beszélnek, hogy megmutassák, mennyire nemeslelkűek, mennyire engedelmesek és milyen igazságra törekvők. Ezt úgy értik, hogy nincs mondanivalójuk semmiről, amit Isten háza tesz, illetve hogy hajlandóak alávetni magukat Isten háza elrendezéseinek. Azt mondják, hogy hajlandóak alátvetni magukat Isten háza elrendezéseinek – akkor miért tettek olyan sok rosszat, ami ahhoz vezetett, hogy az egyház elbocsátotta őket? Miért nem értik ezt meg? Miért nem adtak erről számot? Különféle bajt és veszteségeket hoztak Isten háza munkájába, miközben dolgoztak – vajon nem kell megnyílniuk és felfedniük magukat e tekintetben? Ha egyszerűen csak nem tesznek róla említést, akkor az ügy le van zárva? Azt mondják, hogy alá akarják vetni magukat Isten háza elrendezéseinek, megmutatva, hogy milyen nemeslelkűek és nagyszerűek – ez teljes mértékben színlelés és trükközés! Ha épp tanulják, hogy miként vessék alá magukat Isten háza elrendezéseinek, akkor miért nem vetették alá magukat Isten háza korábbi munkarendjének? Miért nem hajtották végre azokat? Mit csináltak akkor? Kinek engedelmeskednek valójában? Miért nem adnak erről számot? Ki az ő uruk? Végrehajtották az Isten háza által elrendezett munka minden egyes aspektusát? Elértek eredményeket? Kiállja a munkájuk a gondos vizsgálódást? Hogy fogják kárpótolni a veszteségeket, amelyeket az ámokfutásuk során elkövetett gaztetteikkel okoztak Isten háza munkájában? Nem érdemel ez az ügy valamilyen magyarázatot? Mondhatják simán csak azt, hogy alávetik magukat Isten háza elrendezéseinek, és kész? Mondd meg Nekem, rendelkeznek az ilyen emberek emberi mivolttal? (Nem.) Híján vannak az emberi mivoltnak, az értelemnek és a lelkiismeretnek, és nincs szégyenérzetük! Nem érzékelik, hogy oly sok rossz dolgot tettek, és oly nagy veszteségeket okoztak Isten házának. Nagyon sok zavarást és megszakítást idéztek elő, megbánás nélkül, a lekötelezettség érzése nélkül, illetve mindezek felismerése nélkül. Ha felelőssé próbálod őket tenni, azt mondják: „Nem csak én egyedül tettem ezt” – megvannak a maguk kifogásai. Úgy értik, hogy ha mindenki bűnös, akkor a büntetéseket nem lehet végrehajtani, és hogy mivel mindenki tett rosszat, őket mint egyéneket nem kellene felelősnek tartani. Ez helytelen. Számot kell adniuk az elkövetett rossz dolgokról – minden egyénnek számot kell adnia bármely elkövetett rossz dologról. Alá kell vetniük magukat Isten háza elrendezéseinek és helyesen kell megközelíteniük a saját problémáikat. Ha megvan bennük ez a hozzáállás, akkor kaphatnak újabb esélyt és maradhatnak, de nem követhetnek el folyton rossz dolgokat! Ha nincs tudatosság a lelkiismeretükben, ha nem érzik, hogy bármilyen módon tartoznak Istennek, és egyáltalán nincs bennük bűnbánat, akkor emberi szempontból kaphatnak egy esélyt, végezhetik a kötelességeiket és nem tartják felelősnek őket, de vajon Isten hogyan látja ezt? Ha az emberek nem tartják őket felelősnek, akkor Isten sem fogja? (De igen.) Isten minden emberrel és dologgal alapelvek szerint bánik. Isten nem fog kompromisszumot kötni veled és elsimítani a dolgokat, nem az embereknek akar tetszelegni, mint te. Istennek vannak alapelvei, és igazságos természete van. Ha megszeged Isten háza alapelveit és adminisztratív rendeleteit, az egyháznak és Isten házának az alapelvek és az adminisztratív rendeletek kikötései szerint kell foglalkoznia veled. Ami Isten megsértésének következményeit illeti, valójában tudod a szívedben, hogy Isten miként lát téged, illetve hogyan bánik veled. Ha tényleg Istenként bánsz Istennel, akkor Elé kellene járulnod gyónni, be kellene ismerned a bűneidet és bűnbánatot kellene gyakorolnod. Ha nincs meg benned ez a hozzáállás, akkor nem hívő vagy, hanem ördög, Isten ellensége, és meg kell téged átkozni! Akkor mi értelme van prédikációkat hallgatnod? El kellene takarodnod; nem érdemled meg, hogy prédikációkat hallgass! Az igazságok a normális romlott emberek számára hangzanak el; bár az ilyen embereknek romlott beállítottságaik vannak, de megvan bennük az elhatározás és az akarat, hogy elfogadják az igazságot, magukba tudnak nézni, amikor történik velük valami, és tudnak gyónni, bűnbánatot gyakorolni, valamint visszafordulni, amikor valami rosszat tesznek. Az ilyen embereket meg lehet menteni, és számukra hangzanak el az igazságok. Azok az emberek, akikben nincs meg a bűnbánó hozzállás, történjék velük bármi, nem átlagos romlott emberek, hanem valami teljesen mások; a lényegük ördögi, nem emberi. Bár lehet, hogy az átlagos romlott emberek sem törekednek az igazságra, de ők többnyire tudnak tartózkodni a rossz dolgok elkövetésétől a normális emberi mivoltukban meglévő lelkiismeretük és a csöppnyi szégyenérzetük alapján, valamint a bennük meglévő kevéske értelem alapján, továbbá nem áll szándékukban akarattal megszakításokat és zavart előidézni. Normális körülmények között az ilyen emberek a végsőkig tudnak szolgálatot végezni és követni, valamint képesek életben maradni. Vannak azonban olyan típusú emberek, akikben nincs lelkiismeret, illetve értelem, akikben egyáltalán nincs becsület vagy szégyenérzet, és akiknek nincs megbánás a szívükben, bármennyi rossz dolgot követnek is el, valamint akik szégyentelenül megbújnak Isten házában, továbbra is azt remélve, hogy áldásokban részesülnek, és továbbra sem ismerve a bűnbánatot. Amikor valaki azt mondja, hogy „megszakítást és zavarást idéztél elő ezzel a cselekedeteddel”, ők így szólnak: „Tényleg? Akkor hibát követtem el, legközelebb jobban csinálom.” A másik ember erre így válaszol: „Akkor meg kellene ismerned a romlott beállítottságaidat”. Erre ők: „Megismerni miféle romlott beállítottságokat? Csak tudatlan voltam és ostoba. Legközelebb jobban csinálom.” Hiányzik belőlük a mély megértés, és a szavaikkal csak becsapják az embereket. Tudnak az ilyen hozzáállással rendelkező emberek bűnbánatot gyakorolni? Még szégyenérzetük sincs – nem emberek! Egyesek azt kérdik: „Ha nem emberek, akkor szörnyetegek?” Szörnyetegek, de még a kutyáknál is alantasabbak. Gondolj bele, amikor egy kutya valami rosszat tesz vagy bajt csinál, ha egyszer megszidod, azonnal rosszul érzi magát, és továbbra is kedves lesz hozzád, amivel azt jelzi, hogy „kérlek, ne gyűlölj engem. Soha többé nem teszek ilyet.” Ha ismét valami hasonló történik, a kutya szándékosan azt fogja mondani a tekintetével: „Nem fogom megtenni, ne aggódj.” Függetlenül attól, hogy a kutya a veréstől fél-e, vagy pedig a gazdája kegyét akarja elnyerni, akárhogy is tekintesz erre, amikor a kutya tudja, hogy a gazdája valamit nem szeret vagy nem engedi meg, nem fogja azt megtenni. Képes megtartóztatni magát; van szégyenérzete. Még az állatoknak is van szégyenérzetük, de ezeknek az embereknek nincs. Nos, ennek ellenére emberek? Még az állatoknál is kevesebbek, embertelenek és nem élő dolgok, valóságos ördögök. Sohasem néznek magukba, illetve nem gyónnak, bármennyi rosszat is tesznek, és semmiképpen sem tudnak bűnbánatot gyakorolni. Némely ember szégyell szembenézni a testvéreivel, mert elkövetett egy kis rosszaságot, és ha a testvérek őt választják egy szavazáson, így szól: „Nem vállalom el ezt a kötelességet, nem vagyok rá alkalmas. A múltban tettem pár ostoba dolgot, amelyek némi veszteséget okoztak az egyház munkájában. Nem érdemlem meg ezt a posztot.” Az ilyen emberekben van szégyenérzet, és van bennük lelkiismeret és értelem. Azoknak a gonosz embereknek viszont nincs szégyenérzetük. Ha arra kéred őket, hogy legyenek vezetők, azonnal felállnak és így szólnak: „Na látjátok! Mit gondoltok erről? Isten háza nem tud meglenni nélkülem. Nagymenő vagyok, nagyon is alkalmas vagyok!” Mondd meg Nekem, nem nehéz ezekből az emberekből szégyenérzetet kiváltani? Mennyire nehéz? Nehezebb, mint megmászni a kínai Shanhai-hágó falait – szégyentelenek! Akármennyi rosszat is tesznek, továbbra is szégyentelen módon végiglustálkodják a napjaikat a gyülekezetben. Sohasem voltak alázatosak a testvérekkel való kapcsolattartás során, még mindig úgy élnek, ahogy mindig is tették, és időnként eldicsekednek a „nagyszerű eredményeik”-kel, a múltbeli áldozataikkal, ráfordításaikkal, szenvedésükkel és az általuk megfizetett árakkal, valamint a múltbeli „dicsőségükkel és nagyszerűségükkel”. Mihelyt lehetőségük nyílik, azonnal nekiállnak kérkedni és hencegni, a tőkéjükről beszélnek és a tulajdonságaikat fitogtatják, ámde arról soha nem beszélnek, hogy mennyi rosszat tettek, Isten mennyi áldozatát herdálták el, vagy mennyi veszteséget okoztak Isten házának munkájában. Még csak nem is gyónnak, amikor magukban imádkoznak Istenhez, és soha nem ejtenek egy könnycseppet sem az általuk elkövetett hibák miatt vagy a veszteségek miatt, amelyeket Isten házának okoztak. Ilyen hajthatatlanok és szégyentelenek. Nem teljesen észszerűtlenek és javíthatatlanok? (De igen.) Javíthatatlanok, és nem lehet őket megmenteni. Bármilyen módon is adsz nekik esélyeket, az olyan, mintha a falnak beszélnél, vagy erőn felüli teljesítményre kényszerítenél valakit, vagy megkérnéd az ördögöket és a Sátánt, hogy imádják Istent. Nos, ezen emberekre vonatkozóan Isten házának hozzállása végül is az, hogy lemond róluk. Ha hajlandóak kötelességeket teljesíteni, megtehetik, Isten háza ad nekik némi esélyt. Ha nem hajlandóak kötelességeket teljesíteni és azt mondják, hogy „elmegyek dolgozni, pénzt fogok keresni és eltöltöm a napjaimat; a saját üzletemet fogom irányítani”, elmehetnek, Isten házának ajtaja nyitva áll, iparkodhatnak és távozhatnak! Nem akarom többé látni az ábrázatukat, annyira visszataszítóak! Mire föl játsszák meg magukat? A kevéske szenvedés, amelyet elviseltek, a kicsi árak, amelyeket megfizettek, a kis lemondásaik és ráfordításaik csak az általuk megtett előfeltételek voltak ahhoz, hogy rossz dolgokat tehessenek. Ha Isten házában maradnak, miféle szolgálatot tudnak végezni számára? Milyen hasznot tudnak hajtani Isten háza munkája számára? Van fogalmad arról, hogy hat hónap leforgása alatt mennyi megszakítást és zavarást tudnak előidézni az egyház munkájában azok a gonosztettek és rossz cselekedetek, amelyeket egyetlen rossz ember, egyetlen antikrisztus követ el? Mondd meg Nekem, hány testvérnek kell azon munkálkodnia, hogy ezt ellensúlyozza? Vajon megéri a fáradságot annak a rossz embernek, annak az antikrisztusnak a felhasználása egy kis szolgálatvégzésre? (Nem éri meg.) Nem fogunk azoknak a veszteségeknek a nagyságáról beszélni, amelyeket egy rossz cselekedetekre összeverődött antikrisztus banda tud okozni, de mekkora kárt okozhat az egyház munkájában egy antikrisztus egyetlen félrevezető megszólalása vagy ördögi kijelentése, illetve egy antikrisztus egyetlen abszurd parancsa? Mondd meg Nekem, hány embernek kell munkálkodnia és mennyi ideig, hogy ellensúlyozzák ezeket? Ki fog felelősséget vállalni ezért a veszteségért? Senki sem tud! Lehet ellensúlyozni ezt a veszteséget? (Nem.) Egyesek azt mondják: „Ha kerítünk több embert segíteni, és a testvérek kibírnak egy kicsit több szenvedést, akkor talán ellensúlyozhatjuk.” Bár talán ellensúlyozhatod egy részét, mennyi munkaerőt és anyagi forrást kell Isten házának feláldoznia? És legfőképpen, ki tudja ellensúlyozni az elveszett időt és a veszteségeket, amelyeket Isten válaszott népe elszenvedett az életbe való belépésük vonatkozásában? Senki sem tudja. Ezért az antikrisztusok által tett rossz dolgokat nem lehet megbocsátani! Egyesek azt mondják: „Az antikrisztusok azt mondták, hogy »kárpótlást fogunk adni az elveszett pénzért«.” Természetes, hogy kárpótlást kell adniuk! „Az antikrisztusok azt mondták, hogy »kárpótlásként hozunk több embert, ellensúlyozandó az elveszetteket«.” Ez a legkevesebb, amit megtehetnek. Ellensúlyozniuk kell a rosszat, amit elkövettek! De ki fogja ellensúlyozni az elveszett időt? Ők meg tudják tenni? Ezt lehetetlen ellensúlyozni. Nos, az ilyen emberek által elkövetett rossz dolgok a bűnök legförtelmesebbjei! Ezeket nem lehet megbocsátani. Mondd meg Nekem, nem így van? (De igen.)

Amikor egyesek látják, hogy Isten háza meglehetősen keményen bánik az antikrisztusokkal – nem ad nekik esélyt és azonnal elküldi őket – gondolnak róla ezt-azt: „Isten háza nem azt mondta, hogy esélyt ad az embereknek? Amikor egy ember elkövet egy kis hibát, Isten háza már nem is akarja őt? Nem ad neki egy esélyt? Adnia kellene neki egy esélyt; Isten háza túl rideg!” Mondd meg Nekem, hány esélyt kaptak azok az emberek? Hány prédikációt hallgattak meg? Túl kevés esélyt kaptak? Amikor dolgoznak, nem tudják, hogy kötelességeket teljesítenek? Nem tudják, hogy az evangéliumot terjesztik és Isten házának munkáját végzik? Nem tudják ezeket a dolgokat? Egy üzletet, céget vagy gyárat vezetnek? A saját vállalkozásukat irányítják? Hány esélyt adott Isten háza ezeknek az embereknek? Mindegyikük jó néhány esélyt élvezhetett. Azok közül, akik különféle csoportokból át lettek helyezve az evangéliumi csoportba, vajon el lett bárki is bocsátva, pusztán néhány, az evangéliumi csoportban töltött nap után? Egyikük sem, hacsak az elkövetett rossz dolog nem volt botrányos, mert akkor el lettek bocsátva. Mindegyikük elég esélyt kapott, csak éppen nem tudják megbecsülni azokat, illetve bűnbánatot gyakorolni. A saját útjukat járják, mindig Pál útján járnak. Nagyon kellemesen hangzó és egyértelmű szavakkal beszélnek, de nem úgy cselekednek, mint az emberek. Mégis esélyt kellene adni az ilyen embereknek? (Nem.) Ha kapnának egy esélyt, akkor emberként lennének kezelve, ők azonban nem emberek. Nem olyan dolgokat csinálnak, amilyeneket az emberek, úgyhogy sajnálom, Isten házának ajtaja nyitva áll – felkerekedhetnek és távozhatnak. Isten háza nem fogja többé használni őket. Isten háza szabadon dönthet az emberek felhasználásáról, joga van ehhez. Rendjén lesz az, ha Isten háza nem használja őket? Ha hinni akarnak, megtehetik Isten házán kívül. Akárhogy is, Isten háza nem fogja használni őket – nem teheti meg, hisz túl sok gondot okoznak. Túl nagy veszteségeket okoztak Isten házának, és egyikük sem tudja kifizetni ezekért a számlát – nem engedhetnék meg maguknak! Nem arról van szó, hogy nincs szerencséjük, nem arról van szó, hogy Isten háza nem adott nekik esélyt, nem arról van szó, hogy Isten háza rideg, és túl keményen bánt velük, és főleg nem arról van szó, hogy Isten háza eldobja őket, miután elvégezték a munkájukat. Arról van szó, hogy ezek az emberek túl messzire mentek, többé nem lehetett őket eltűrni, és nem tudtak elszámolni az általuk elkövetett dolgokkal. Isten háza a munka minden eleméhez adott munkaelveket, a Fennvaló pedig személyesen biztosított útmutatást, felülvizsgálatot és kiigazítást. Nem pusztán arról van szó, hogy Isten háza és a Fennvaló tartott pár összejövetelt vagy mondott pár szót; sok szót mondtak és sok összejövetelt tartottak, komolyan biztatva az embereket, de cserébe végül trükközést kaptak, végső soron pedig az egyház munkája meg lett szakítva és zavarva, és teljes zűrzavar lett belőle. Mondd meg Nekem, ki lenne hajlandó továbbra is esélyt adni ezeknek az embereknek? Ki lenne hajlandó megtartani őket? Ámokfutást rendezhetnek a gaztetteikkel, de ők biztosan nem tiltják meg Isten házának, hogy az alapelvek szerint bánjon velük. Az efféle bánásmódot nem kellene ridegnek nevezni, hanem azt kellene mondani, hogy „vannak alapelvek”. Azok az emberek kapnak szeretetet, akiket lehet szeretni, valamint a tudatlanok, akiknek meg lehet bocsátani; a rossz emberek, az ördögök, illetve akik szándékosan idéznek elő megszakításokat és zavarokat, azok nem kapnak, ahogyan az antikrisztusok sem. Az antikrisztusok csak elátkozást érdemelnek! Miért csak elátkozást érdemelnek? Mert bármennyi rosszat is tesznek, nem bánják meg, nem gyónnak, illetve nem fordulnak vissza, hanem a végsőkig versengenek Istennel. Azzal járulnak Isten elé, hogy „amikor meghalok, állva halok meg. Megingathatatlan vagyok. Amikor Eléd járulok, nem fogok letérdelni vagy hajbókolni. Nem fogom elismerni a vereséget!” Micsoda dolog ez? Még amikor haldokolnak, akkor is azt mondják, hogy „továbbra is ellenállok Isten házának a végsőkig. Nem gyónom meg a bűneimet – nem tettem semmi rosszat!” Rendben, ha nem tettek semmi rosszat, elmehetnek. Isten háza nem fogja használni őket. Jó lesz az, ha Isten háza nem használja őket? Tökéletesen jó lesz! Egyesek így szólnak: „Ha Isten háza nem fog engem használni, akkor nincs senki, akit használhat.” Ezeknek az embereknek meg kellene nézniük, hogy tényleg nincs-e senki – vajon bármely munka Isten házában az emberekre támaszkodik? A Szentlélek munkája és Isten oltalma nélkül ki juthatott volna el oda, ahol most van? Milyen munkaelemet lehetett volna mostanáig fenntartani? Azt gondolják ezek az emberek, hogy a szekuláris világban vannak? Ha a szekuláris világban bármely csoport elveszítené egy tehetséges vagy jó adottságú csoport védelmét, akkor nem lenne képes elvégezni egyetlen feladatát sem. Isten házában más a munka. Isten házában Isten védi, vezeti és irányítja a munkát. Ne gondoljátok, hogy Isten házának munkája bármely ember támogatásán múlik. Nem így van, ez egy nem hívőnek a nézőpontja. Szerintetek helyénvaló, ha Isten háza elhagyja az olyan rossz embereket, mint az antikrisztusok és a nem hívők? (Igen.) Miért helyénvaló? Mert azok a veszteségek, amelyeket ezeknek az embereknek a munkvégzésre való felhasználása okozott, túl nagyok; az ilyen emberek korlátlanul elherdálják a munkaerőt és a pénzügyi forrásokat egyaránt, és egyáltalán nincsenek alapelveik. Nem hallgatnak Isten szavára, és teljes mértékben a saját ambícióik és vágyaik alapján cselekednek. Egyáltalán nem tisztelik Isten szavait vagy Isten házának munkarendjét, viszont amikor egy antikrisztus mond valamit, azt a legnagyobb tiszteletben tartják és aszerint gyakorolnak. Hallottam, hogy volt egy bolond, aki Európában tartózkodott, de olyan feladatokon dolgozott, amelyek Ázsiában voltak. Isten háza mondta, hogy áthelyezné őt, hogy Európában dolgozzon az evangélium terjesztésén, így megspórolva neki az időeltolódással való bajlódást, ő azonban nem egyezett bele, és nem tért át arra, hogy Európában lévő feladatokon dolgozzon, még úgy sem, hogy Isten háza ezt elrendezte, ugyanis az általa imádott antikrisztus Ázsiában volt, s ő nem volt hajlandó otthagyni a mesterét. Hát nem bolond? (De igen.) Mondd meg Nekem, méltó a kötelessége teljesítésére? Akarjuk őt? Az Isten háza által készített munkarend helyénvaló volt. Ha Európában vagy, akkor Európában lévő feladatokon kellene dolgoznod, nem Ázsiában lévőkön. Bármely kontinensen vagy, ottani feladatokon kellene dolgoznod, ily módon el tudod kerülni az időeltolódással való bajlódást – ez remek dolog! Ez az ember mégsem egyezett bele. Isten házának szavai nem hatottak rá; Isten háza nem tudta rávenni az áthelyezésre, a mestere parancsára volt szüksége. Ha a mestere azt mondaná, hogy „térj át arra, hogy európai feladatokon dolgozz”, akkor áttérne arra, hogy azokon a feladatokon dolgozzon. Ha a mestere azt mondaná, hogy „nem térhetsz át arra, hogy európai feladatokon dolgozz, arra van szükségem, hogy itteni dolgokon munkálkodj”, akkor ő az mondaná, hogy „akkor nem térhetek át”. Kinek végzett szolgálatot? (A mesterének.) A mesterének végzett szolgálatot – egy antikrisztusnak. Akkor nem kellene őt a mesterével együtt eltávolítani? Nem kellene kirúgni? (De igen.) Miért haragszom ennyire az ilyen emberekre? Mert túl sok rosszat tesznek; bárki dühös lenne, ha hallaná. Ezek az emberek tágra nyílt szemekkel próbálják rászedni Istent – ez túlságosan rosszhiszemű dolog! Mondd meg Nekem, miért haragszom ennyire az ilyen emberekre? (Azt mondják, hogy hisznek Istenben, de valójában a mesterükre hallgatnak. Valójában nem követik Istent és nem vetik Neki alá magukat.) Teljesen annak szentelték magukat, hogy ördögöket és sátánokat kövessenek. Amikor azt mondják, hogy Istent követik, az csak a kirakat. Isten követésének és önmaguk Istenért való feláldozásának álcája mögött a Sátánt követik és szolgálják, a végén pedig továbbra is jutalmakat és áldásokat akarnak kapni Istentől. Nem teljesen szégyentelen dolog ez? Nem teljesen észszerűtlen és jóvátehetetlen? (De igen.) Mondd meg Nekem, Isten háza megtartana ilyen embereket? (Nem.) Akkor mi a megfelelő bánásmód velük szemben? (El kell távolítani őket a mestereikkel együtt.) Szívesen követik a mestereiket, makacs módon hajlandóak halálra dolgozni magukat a mestereikért; a kötelességeik teljesítése közben nem védelmezik Isten házának érdekeit, nem teljesítik a kötelességeiket, miközben Isten előtt élnek, az antikrisztusok bandájában szolgálják a mestereiket – ez a munkájuk lényege. Ezért bármit it tesznek, arról nem fogunk megemlékezni. Az ilyen embereket el kell távolítani, még arra sem méltóak, hogy szolgálatot végezzenek! Nos, szerintetek a hozzájuk hasonló emberek csak azért lesznek ilyenek, mert rossz emberekkel találkoznak, vagy mert efféle munkát végeznek? A körülményeik befolyásolják őket vagy rossz emberek vezetik félre őket? (Egyik sem.) Akkor miért ilyenek? (Természetlényegükben ilyen típusú emberek.) Ezeknek az embereknek ugyanaz a természetlényegük, mint az antikrisztus mestereiknek. Ugyanolyan típusú emberek. Közös kedvteléseik, gondolataik és nézeteik vannak, valamint közös cselekvési eszközeik és módszereik; közös nyelvük van és ugyanolyan törekvési útjuk, valamint ugyanazokkal a vágyakkal, indítékokkal és gyakorlási módszerekkel rendelkeznek ahhoz, hogy elárulják Istent és megzavarják Isten házának munkáját. Gondolj bele, ugyanaz a hozzáállásuk Isten házának munkarendjét illetően, mégpedig az, hogy hazudjanak a felettük állóknak, az alattuk állók elől pedig eltitkoljanak dolgokat. Irányelveik vannak a felettük állók felé, és stratégiáik az alattuk állók felé. A felettük állók irányában látszólag teljesen engedelmesen viselkednek, az alattuk lévők irányában pedig ámokfutást rendeznek a gaztetteikkel. Közösek az eljárásaik és a módszereik. Amikor a Fennvaló foglalkozik velük, így szólnak: „Elkövettem egy hibát, tévedtem, rossz vagyok, engedetlen vagyok, ördög vagyok!” Aztán elfordulnak, és azt mondják: „Ne hajtsuk végre a Fennvaló munkarendjét!” Ezt követően a saját módjukon cselekednek. Ímmel-ámmal hirdetik az evangéliumot, eltúlozzák a számokat és rászedik Isten házát. Ezek az ilyen antikrisztusbandák módszerei. Mindig a saját stratégiáikkal és módszereikkel közelítik meg a munkarendet – vajon nem lepleződött le a démoni ábrázatuk? Emberek ők? Nem, nem azok, ők démonok! Nem lépünk kapcsolatba démonokkal, úgyhogy gyorsan tessékeljük ki őket innen. Nem akarom látni a démoni ábrázatukat; el kell takarodniuk! Azokat, akik hajlandóak szolgálatot végezni, a B csoportba lehet küldeni, azokat pedig, akik nem hajlandóak szolgálatot végezni, el lehet űzni. Megfelelő ez az eljárásmód? (Igen.) Ez a legmegfelelőbb eljárásmód! Közös a lényegük, úgyhogy amikor beszélgetnek és együtt cselekednek, azt nagyon zökkenőmentesen teszik, és amikor együtt művelnek dolgokat, akkor hihetetlen mennyiségű összetartás és hallgatólagos megértés van közöttük. Amint ezek a mesterek kinyítják a szájukat, bármilyen ördögi dolgokat is mondanak, a követőik azonnal visszhangozzák azokat, és ezek a követők még büszkék is a szívükben, azt gondolván: „Igazad van, csináljuk így! A Fennvaló munkarendje túlságosan szőrszálhasogató, nem csinálhatjuk így a dolgokat.” Függetlenül attól, hogy milyen jól vagy konkrétan lett kihirdetve a Fennvaló munkarendje, ezek az emberek nem fogják azt végrehajtani, illetve bármilyen torzak vagy abszurdak is az ördögök és a sátánok által mondott dolgok, ők hallgatni fognak azokra. Akkor kinek végeznek szolgálatot? Tudnak az ilyen emberek a végsőkig szolgálatot végezni Isten házában? (Nem.) Nem tudnak a végsőkig szolgálatot végezni. Annak, hogy Isten türelmet tanúsít egy ember felé vagy egy ördög tettei felé, mindig van határa. A lehető legnagyobb mértékben toleranciát tanúsít, de amikor eljön egy bizonyos pont, le fogja leplezni azokat, akiknek le kellene lepleződniük, és ki fogja rekeszteni azokat, akiket ki kellene rekeszteni. Amikor eljön ez a pont, azok az emberek elérik az út végét. Nem egyszerűen arról van szó, hogy nem törekednek az igazságra vagy nem szeretik azt, hanem arról, hogy a természetlényegük ellentétes az igazsággal. Gondolj bele, ha bármikor pozitív dolgokról beszélsz, tiszta megértésről vagy az igazsággal összhangban lévő alapelvekről, ők nem figyelnek oda. Minél tisztábbak a szavaid, ők annál rosszabbul érzik magukat. Mihelyt elkezdesz az igazságalapelvekről beszélni, nem tudnak nyugton ülni és megtalálják a módját, hogy kifogást találjanak és eltereljék a beszélgetést, másra helyezik a hangsúlyt vagy egyszerűen elmennek és töltenek maguknak egy pohár vizet. Mihelyt az igazságról vagy az önismeretről beszélsz, ők ezt taszítónak érzik és nem akarnak odafigyelni. Ha nem a mosdóba kell kimenniük, akkor szomjasak, éhesek vagy álmosak, fel kell venniük a telefont vagy el kell intézniük valamit. Mindig van kifogásuk és nem tudnak nyugton ülni. Ha az ő módszereiket használva az ő kijelentéseikről és megközelítéseikről beszélsz, amelyek kizárólag megszakításokat és zavarokat okoznak, akkor feltöltődnek és képesen lesznek folytatni. Ha nem ugyanazt a nyelvet beszélitek, ellenszenvet fognak érezni irántad és kerülnek téged. Ezek tipikus ördögök! Vannak páran, akik mostanáig még mindig nem látnak át az efféle ördögön, és azt gondolják, hogy ezek az emberek pusztán csak nem törekednek az igazságra. Hogy lehetnek ilyen együgyűek? Hogy mondhatnak ilyen buta dolgokat? Vajon ezek az emberek pusztán csak nem törekednek az igazságra? Nem, ők gonosz démonok, és szerfelett elegük van az igazságból. Ezek az emberek egész jól viselkednek az összejöveteleken, de ez mind szélhámosság. Igazából vajon tényleg odafigyelnek az ott elhangzó tartalomra vagy Isten szavaira, amelyeket felolvasnak az összejöveteleken? Hány szóra figyelnek oda valójában? Mennyit fogadnak el? Mennyit tudnak betartani? Még a legegyszerűbb és leggyakrabban említett doktrínákról sem tudnak beszélni. Az ilyen emberek vonatkozásában nem számít, hogy mióta dolgoznak vagy milyen szintű vezetőként vagy felügyelőként szolgálnak, nem tudnak prédikálni, avagy a saját tapasztalataikról beszélni. Ha valaki azt mondja, hogy „beszélj kicsit az ezzel és ezzel kapcsolatos tudásodról. Nem muszáj hogy legyen benne tapasztalatod, csak beszélj a tudásról és a megértésről, amelyekkel rendelkezel”, akkor nem lesznek képesek kinyitni a szájukat, mintha pecséttel lezárták volna, és még egy-egy doktrínáról sem lesznek képesek beszélni. Ha sikerül erőltetve néhány szót mondaniuk ezekről, akkor az kínosan és furcsán fog hangzani. Néhány testvér azt kérdezi: „Miért van az, hogy amikor egyes vezetők prédikálnak, az úgy hangzik, mintha tanárok olvasnának fel gyerekeknek egy szöveget? Miért szól ilyen kínosan és furcsán?” Ezt nevezik úgy, hogy „nem tudnk prédikálni”. És miért nem tudnak prédikálni? Mert hiányzik belőlük az igazságvalóság. Miért hiányzik belőlük az igazságvalóság? Mert nem fogadják el az igazságot, a szívükben torkig vannak vele, és ellenállnak az igazság bármely alapelvének, illetve állításának. Ha azt mondjuk, hogy ellenállnak, lehetséges, hogy te ezt nem leszel képes kívülről látni, akkor hát miből tudod megmondani, hogy ellenállnak? Akárhogyan is beszél Isten háza az igazságról, ők azt tagadni fogják és elutasítják a szívükben, valamint hihetetlenül taszítani fogja őket. Akárhogyan is beszélnek mások az igazsággal kapcsolatos tudásukról, ők azt fogják gondolni, hogy „lehet, hogy te ezt hiszed, én viszont nem”. Hogyan mérik fel valamiről, hogy az igazság-e? Amíg az olyan valami, amiről úgy hiszik, hogy jó és helyes, akkor azt fogják gondolni, hogy az az igazság. Ha egy állítás nem tetszik nekik, akkor azt nem fogják az igazságnak tartani, bármennyire is helyes. Ezért, amikor megnézzük e dolog gyökerét, a szívük mélyén ellenállnak az igazságnak, elegük van az igazságból és gyűlölik az igazságot. Az igazságnak egyáltalán nincs helye a szívükben – megvetik azt. Egyesek talán nem látják ezt át, és így szólnak: „Általában nem hallom, hogy bármi olyasmit mondanak, ami sérti Istent, káromolja az igazságot vagy megszegi az igazságalapelveket.” Akkor egy tény van, amit látnak: minden konkrét részletre szükség van, amelyet Isten házának munkarendje előírt, és ezek annak érdekében lettek előterjesztve, hogy megvédjék Isten házának érdekeit, Isten választott népének az előrehaladását az életben, a gyülekezeti élet normális rendjét és az evangéliumi munka normális terjesztését. A munkarendnek minden időszakban az az értelme, illetve azért kerül sor a konkrét alkalmazásra, szervezésre és a munka minden egyes aspektusának módosítására, hogy ezek megvédjék Isten háza munkájának normális fejlődését, és még inkább azért, hogy segítsenek a testvéreknek megérteni az igazságalapelveket és belépni azokba. Pontosabban fogalmazva azt mondhatjuk, hogy ezek a dolgok Isten elé hozzák a testvéreket és segítenek nekik belépni az igazságvalóságokba, továbbá ezek a dolgok minden embert kézen fogva vezetnek és húznak előre, miközben tanítják, támogatják és ellátják őket. Amikor a munkarend végrehajtásáról van szó – legyen az egy erről való beszélgetés lefolytatása az összejövetelek során, vagy szájhagyomány útján történő terjesztés – az a cél, hogy lehetővé tegyük Isten választott népe számára, hogy megtapasztalják Isten munkáját és igaz belépést nyerjenek az életbe, ez pedig mindenkor előnyös Isten választott népének életbe való belépéséhez. Nincs egyetlen olyan elrendezés sem, amely ártalmas Isten házának munkájára vagy Isten választott népének életbe való belépésére nézve, és egyik elrendezés sem teremt zavart vagy pusztítást. Az antikrisztusok mégsem tisztelik soha ezt a munkarendet, és soha nem hajtják végre azokat. Ehelyett megvetik őket, azt gondolván, hogy túl egyszerűek és jelentéktelenek, és nem olyan lenyűgözőek, mint ahogyan ők maguk dolgoznak. Továbbá úgy vélik, hogy nem fognak nagyobb előnyöket kapni a presztízsük, a státuszuk és a hírnevük érdekében, miközben ezt a munkát végzik. Ennek eredményeként soha nem figyelnek oda a munkarendre, nem fogadják azt el és végképp nem hajtják őket végre. Ehelyett a maguk módján cselekednek. Ez alapján mondd meg Nekem, vajon az antikrisztusok pusztán csak nem törekednek az igazságra? Innen világosan láthatod, hogy gyűlölik az igazságot. Ha csak mondjuk, hogy gyűlölik az igazságot, nem leszel képes ezt átlátni, de ha megnézed, hogy ezek az antikrisztusok hogyan közelítik meg a munkarend végrehajtását, képes leszel betekintést nyerni. Teljesen világos, hogy ha arról van szó, hogy a hamis vezetők és dolgozók hogyan közelítik meg a munkarendet, leginkább csak ímmel-ámmal cselekednek, egyszer átbeszélik a munkarendet, és kész. Nem hajtják végre megfelelően a későbbi nyomon követést és ellenőrzést, sem a konkrét munkát. Ezek hamis vezetők. A hamis vezetők legalább ímmel-ámmal még végre tudják hajtani a munkarendet és fenn tudják azt tartani. Az antikrisztusok még fenntartani sem tudják a munkarendet, egyszerűen nem hajlandóak elfogadni vagy végrehajtani azt, hanem inkább a maguk módján cselekednek. Mit mérlegelnek? A saját státuszukat, hírnevüket és presztízsüket. Azt mérlegelik, hogy vajon a Fennvaló megbecsüli-e őket, hány testvér támogatja őket, hány ember szívében van számukra hely, hány embert irányítanak a szívükön uralkodva, illetve hány ember van a markukban. Ezek a dolgok érdeklik őket. Soha nem mérlegelik, hogy miként öntözzék a testvéreket, vagy hogyan lássák el őket ahhoz, hogy megalapozzák az igaz utat, és végképp nem mérlegelik, hogy miként halad a testvérek életbe való belépése, hogyan teljesítik a testvérek a kötelességeiket, legyen az az evangélium terjesztése vagy másféle kötelességek, illetve hogy vajon tudnak-e az alapelvek szerint cselekedni. Soha nem érdekelte őket az sem, hogy miként hozzák a testvéreket Isten elé. Nem érdeklik őket ezek a dolgok. Hát nem tárultak mindezen tények a szemetek elé? Nem ezeket a megnyilvánulásokat látjátok gyakran az antikrisztusokban? Nem bizonyítják kellőképpen ezek a tények, hogy ezek az emberek gyűlölik az igazságot? (De igen.) Egy antikrisztust mindenkor csakis a státusz, a hírnév és a presztízs érdekli. Tegyük fel, hogy egy antikrisztust teszel a gyülekezeti élet vezetőjévé, hogy lehetővé tegye a testvérek számára, hogy megfelelő gyülekezeti életet éljenek, és segítsen nekik megérteni az igazságot és a gyülekezetben élve megszerezni az alapokat, hogy igaz hitük legyen Istenben, hogy Isten elé járuljanak és elnyerjék az önálló élet képességét, valamint a hitet a kötelességeik teljesítéséhez. Ily módon Isten házának evangéliumterjesző munkája kapna némi erősítést, és folyamatosan több tehetséges evangéliumi dolgozót lehetne biztosítani, akik teljesítenék kötelességeiket az evangélium terjesztésében. Vajon így gondolkodna az antikrisztus? Egyáltalán nem így gondolkodna. Azt mondaná: „Mit számít a gyülekezeti élet? Ha mindenki teljes szívéből a gyülekezeti életet éli és olvassa Isten szavait, továbbá ha mindannyian értik az igazságot, akkor ki fog hallgatni a parancsaimra? Kit fog törődni velem? Ki fog rám figyelni? Nem hagyhatom, hogy mindenki folyton a gyülekezeti életre fókuszáljon vagy a megszállottjává váljon. Ha mindig mindenki Isten szavait olvassa, és ha mindenki Isten elé járult, ki marad körülöttem?” Vajon nem ez egy antikrisztus hozzáállása? (De igen.) Azt gondolják, hogy ha ellátják a testvéreket, ami az igazság és az élet elnyerését illeti, az ártani fog az ő presztízsre, nyereségre és sátuszra való törekvésüknek. Azt gondolják magukban: „Ha minden időmet azzal töltöm, hogy a testvérekért teszek dolgokat, vajon lesz még időm presztízsre, nyereségre és státuszra törekedni? Ha a testvérek mind Isten nevét dicsőítik és Istent követik, akkor nem marad senki, aki nekem engedelmeskedik. Ez annyira kínos lenne számomra!” Ez egy antikrisztus arca. Az antikrisztusok nem egyszerűen csak kudarcot vallanak abban, hogy az igazságra törekedjenek; ők fölöttébb torkig vannak az igazsággal. A szubjektív tudatukban nem mondják azt, hogy „gyűlölöm az igazságot, gyűlölöm Istent és gyűlölök minden munkarendet, kijelentést és gyakorlatot, amelyek a testvéreknek kedveznek”. Nem mondják ezt. Csak éppen olyan megközelítéseket és viselkedésformákat alkalmaznak, amelyekkel ellenállnak Isten háza munkarendjének. Vagyis e megközelítéseknek és viselkedésformáknak az a lényegük, hogy a maguk módján cselekednek és arra késztetik az embereket, hogy rájuk figyeljenek és nekik vessék alá magukat. Ebből kifolyólag bármit is tesz Isten háza, ők nem fogják azt tisztelni. Nem ez a helyzet? (De igen.) A múltban elég sokat beszélgettünk az antikrisztusok ezen megnyilvánulásairól. A ti érettségetek csekély, és csak felszínesen értitek az igazságot; az antikrisztusok oly sok rosszat tettek a szemetek láttára, ti mégsem vettétek észre. Ostobák és szánalmasak vagytok, tompultak és nehéz felfogásúak, nincstelenek és vakok. Ezek a ti valódi megnyilvánulásaitok és a ti valódi érettségetek. Az antikrisztusok oly sok gondot és oly nagy veszteségeket okoznak Isten házának munkájában, egyesek mégis azt mondják, hogy fel kellene őket használni szolgálatvégzésre. A felhasználásuk több kárt okozott, mint hasznot, mégsem tudjátok elbocsátani vagy kezelni őket – hány évbe telik majd, amíg az érettségetek és ezen eszméitek megváltoznak? Egyesek folyton azzal dicsekednek, hogy „olyan ember vagyok, aki az igazságra törekszik”, de nem képesek felismerni az antikrisztusokat, amikor találkoznak velük, és talán még követik is ezeket az antikrisztusokat – hol vannak az igazságra való törekvésük megnyilvánulásai? Oly sok prédikációt hallgattak meg, de még mindig hiányzik belőlük az ítélőképesség. Rendben, itt befejezem a beszélgetést erről a témáról, legközelebb a fő témakörünkről fogunk beszélni.

A legutóbbi összejövetelünkön a szülői elvárásokhoz kapcsolódó tartalomról beszélgettünk „a családból eredő terhek elengedésének” témakörén belül. Befejeztük a beszélgetést az ezt érintő releváns alapelvekről és főbb témákról. Most a családból eredő terhek elengedésének egy másik aspektusáról fogunk beszélni: az utódokkal szembeni elvárások elengedéséről. Ezúttal szerepet cserélünk. Ami a szülői elvárások megközelítését magában foglaló tartalmat illeti, ezek olyan dolgok, amelyeket egy gyermek szemszögéből nézve az embereknek meg kellene tenniük. Amikor arról van szó, hogy a gyermekeknek miként kellene megközelíteniük és kezelniük a szüleik velük szemben támasztott különféle elvárásait és a szüleik velük szemben alkalmazott különféle megközelítéseit, illetve hogy milyen alapelveket kellene gyakorolniuk, az a szülőktől eredő különböző problémák helyes megközelítéséről szól egy gyermek szemszögéből nézve. Ma az „utódokkal szembeni elvárások elengedésének” témájáról fogunk beszélni, ami az emberek gyermekeikkel kapcsolatos különféle problémáinak kezeléséről szól egy szülő szemszögéből nézve. Itt vannak leckék, amelyeket meg kellene tanulni, és alapelvek, amelyeket be kellene tartani. Gyermekként az számít leginkább, hogy miként nézz szembe a szüleid elvárásaival, miként viszonyulj ezen elvárásokhoz, továbbá hogy milyen utat kövess és milyen gyakorlási alapelveknek légy a birtokában ebben a helyzetben. Természetesen minden embernek van lehetősége szülővé válni, vagy már most is szülők; ez érinti az emberek utódaikkal szemben támasztott elvárásait és hozzáállásait. Akár a szülő vagy, akár a gyermek, különböző alapelvekkel kellene rendelkezned a másik fél elvárásainak kezeléséhez. A gyermekeknek rendelkezniük kellene alapelvekkel, amelyeket be kellene tartaniuk a szüleik elvárásainak megközelítését illetően, és természetesen a szülőknek is kellene rendelkezniük igazságalapelvekkel, amelyeket be kellene tartaniuk a gyermekeik elvárásainak megközelítését illetően. Először is gondolkozzatok el azon, hogy milyen alapelveket láttok vagy milyen alapelvek jutnak most eszetekbe, amelyeket a szülőknek be kellene tartaniuk a gyermekeikkel való bánásmód kapcsán? Ha az alapelvekről beszélünk, ez egy kicsit távol állhat tőletek, és a téma talán kicsit túlságosan tág és mély, ezért inkább beszéljünk arról, hogy milyen elvárásaid lennének az utódaiddal szemben, ha szülő lennél. (Istenem, ha egy nap szülővé válnék, először is azt remélném, hogy a gyermekeim egészségesek lesznek és egészségesen nőhetnek fel. Azt is remélném, hogy lehetnének saját álmaik, és igyekeznének valóra váltani az álmaikat az életben, és hogy jó kilátásaik lehetnek. Ez a két legfontosabb dolog, amiben reménykednék.) Remélnéd, hogy a gyermekeid magas rangú tisztviselők lesznek, illetve hogy nagyon jómódúak lesznek? (Ezekben is reménykednék. Remélném, hogy legalább előbbre juthatnak a világban, jobbak lehetnek másoknál és a többiek felnézhetnek rájuk.) A szülők gyermekeikre vonatkozó legalapvetőbb kívánalmai azok, hogy testileg egészségesek legyenek, sikeresek legyenek a pályájukon, előrelépjenek a világban, és minden jól haladjon az életükben. Vannak más elvárásaik a szülőknek az utódaikkal szemben? Akinek van gyermeke, szólaljon meg. (Remélem, hogy a gyermekeim egészségesek lesznek és a dolgok zökkenőmentesen fognak haladni az életükben, valamint békés és biztonságos lesz az életük. Remélem, hogy harmóniában élnek majd a családjukkal, és képesek lesznek tisztelni az időseket és gondoskodni a fiatalokról.) Bármi egyéb? (Ha egy nap szülővé válnék, az imént említett elvárásokon kívül abban is reménykednék, hogy a gyermekeim engedelmesek és értelmesek lesznek, gyermeki tiszteletet tanúsítanak irántam és számíthatok rájuk, hogy gondoskodnak rólam öregkoromban.) Ez az elvárás meglehetősen kulcsfontosságú. A szülők abbéli reménye, hogy a gyermekeik gyermeki tiszteletet fognak tanúsítani irántuk, viszonylag hagyományos elvárás, amely ott van az emberek elképzeléseiben és tudatalattijában. Ez egy meglehetősen jellemző dolog.

Az utódokkal szembeni elvárások elengedése nagyon fontos része a családból eredő terhek elengedésének. Minden szülő támaszt bizonyos elvárásokat a gyermekeivel szemben. Akár nagyok, akár kicsik, közeliek vagy távoliak, ezek az elvárások egy olyan hozzáállást képviselnek, amellyel a szülők viszonyulnak a gyermekeik viselkedéséhez, tetteihez, életéhez, illetve ahhoz, hogy a gyermekeik hogyan közelítsék meg őket. Ezek egyúttal egyfajta konkrét követelményt is jelentenek. Ezek a konkrét követelmények a gyermekeik szemszögéből nézve olyan dolgok, amelyeket nekik meg kellene tenniük, mert a hagyományos elképzelések alapján a gyermekek nem szegülhetnek szembe a szüleik parancsainak – ha megteszik, akkor nincs bennük gyermeki tisztelet. Ebből kifolyólag sok ember hurcol nagy és nehéz terheket ezzel kapcsolatban. Nos, az embereknek vajon nem kellene megérteniük, hogy a szülők konkrét elvárásai az utódaikkal szemben észszerűek-e vagy sem, és hogy a szüleiknek kellene-e rendelkezniük ezekkel az elvárásokkal vagy sem, továbbá hogy ezen elvárások közül melyek észszerűek, melyek észszerűtlenek, melyek jogosak, illetve melyek erőltetettek és jogtalanok? Léteznek továbbá igazságalapelvek, amelyeket az embereknek meg kellene érteniük és be kellene tartaniuk, amikor arról van szó, hogy miként közelítsék meg a szülői elvárásokat, hogyan fogadják vagy utasítsák el azokat, illetve mely hozzáállásból és nézőpontból kiindulva szemléljék és közelítsék meg ezeket az elvárásokat. Amikor ezek a dolgok nem oldódnak meg, a szülők gyakran a vállukra veszik az effajta terheket, azt gondolván, hogy az ő feladatuk és kötelezettségük, hogy elvárásaik legyenek a gyermekeikkel és az utódaikkal szemben, és hogy ezek nyilván még inkább olyan dolgok, amelyekkel rendelkezniük kellene. Úgy gondolják, hogy ha nem lennének elvárásaik az utódaikkal szemben, az ugyanolyan lenne, mintha nem teljesítenék az utódaikkal kapcsolatos feladataikat vagy kötelezettségeiket, valamint egyenlő azzal, hogy nem teszik azt, amit a szülőknek tenniük kellene. Úgy gondolják, hogy ettől rossz szülők lennének, olyan szülők, akik nem teljesítik a feladataikat. Ezért, amikor az utódaikkal szemben támasztott elvárásaikról van szó, az emberek önkéntelenül is különféle követelményeket alakítanak ki a gyermekeikkel szemben. Különböző alkalmakkor és különböző körülmények között különböző követelményeik vannak a különböző gyermekekkel szemben. Mivel ezt így látják, és efféle teher van rajtuk, amikor a gyermekeikről van szó, a szülők nekilátnak és megteszik azokat a dolgokat, amelyeket ezen íratlan szabályok szerint meg kell tenniük, akár igazuk van, akár tévednek. A szülők igényeket támasztanak a gyermekeikkel szemben, miközben egyfajta kötelezettségként kezelik ezeket a megközelítéseket, egyszersmind ráerőltetik ezeket a gyermekeikre, arra sarkallva őket, hogy teljesítsék őket. Több szakaszra fogjuk osztani ezt a dolgot a beszélgetésünkben; úgy világosabb lesz.

Mielőtt a gyermekeik elérik a felnőttkort, a szülők már különféle követelményeket támasztottak velük szemben. Természetesen e különféle követelményeken belül különféle elvárásokat is támasztanak velük szemben. Tehát miközben a szülők különböző elvárásokat támasztanak a gyermekeikkel szemben, ők maguk különféle árakat fizetnek és különféle megközelítéseket alakítanak ki annak érdekében, hogy megvalósítsák ezeket az elvárásokat. Ezért, mielőtt a gyermekek elérik a felnőttkort, a szülők különféle módokon oktatják őket, és különféle követelményeik vannak velük szemben. Például nagyon fiatal kortól kezdve azt mondják a gyermekeiknek: „Jól kell tanulnod és többet kell tanulnod. Csak akkor leszel jobb bárki másnál, és csak akkor nem néznek le mások, ha jól teljesítetted a tanulmányaidat.” Olyan szülők is vannak, akik arra tanítják a gyermekeiket, hogy miután felnőnek, gyermeki tiszteletet kell tanúsítaniuk irántuk, és ezt olyan szinten művelik, hogy amikor a gyermekeik még csak két-három évesek, folyton azt kérdezik tőlük: „Gondoskodni fogsz apáról, miután felnősz?” És a gyermekeik azt mondják: „Igen.” A szülők azt kérdezik: „Gondoskodni fogsz anyáról?” „Igen.” „Apát vagy anyát szereted jobban?” „Apukámat szeretem.” „Nem, azt kell mondanod, hogy először is anyukádat szereted, aztán kell azt mondanod, hogy apukádat szereted.” Majd a gyermekek megtanulják ezeket a dolgokat a szüleiktől. Az oktatás a szülők részéről, akár szavak, akár példa útján, mély hatással van a gyermekek fiatal elméjére. Természetesen ad nekik egy bizonyos mértékű alapvető tudást is, megtanítva nekik, hogy a szüleik azok az emberek, akik a világon a legjobban szeretik és imádják őket, és akik iránt a leginkább engedelmességet és gyermeki tiszteletet kellene tanúsítaniuk. Természetesen az az elképzelés, hogy „mivel a szüleim a hozzám legközelebb álló emberek a világon, mindig engedelmeskednem kell nekik” el van ültetve a fiatal elméjükbe. Egyszersmind a fiatal elméjükben felmerül a gondolat, hogy mivel a szüleik a hozzájuk legközelebb álló emberek, akkor a szüleik bizonyára mindent azért tesznek, hogy biztosítsák gyermekeik számára, hogy jobb életet élhessenek. Ebből kifolyólag azt gondolják, hogy feltétel nélkül el kell fogadniuk a szüleik cselekedeteit; bármilyen módszereket is alkalmaznak, akár humánusakat, akár nem, úgy vélik, el kell azokat fogadniuk. Abban a korban, amikor még nincs meg bennük a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége, a szüleik szavak vagy példa általi nevelése elülteti bennük az efféle gondolatot. Az efféle elképzelés irányítása alatt a szülők megkövetelhetik, hogy a gyermekeik tegyenek meg különféle dolgokat, annak álcája alatt, hogy ők a legjobbat akarják nekik. Annak ellenére, hogy ezen dolgok némelyike nincs összhangban az emberi mivolttal vagy a gyermekeik tehetségeivel, képességeivel vagy preferenciáival, ilyen körülmények között, amikor a gyermekeknek nincs joguk a saját kezdeményezésükből vagy saját önrendelkezésükből cselekedni, nincs választásuk és nincs meg a képességük, hogy ellenálljanak a szüleik úgynevezett elvárásainak és igényeinek. Csak annyit tehetnek, hogy engedelmeskednek szüleik minden szavának, hagyják, hogy a szülők a maguk módján cselekedjenek, a szüleik irgalmára bízzák magukat, és hagyják, hogy a szüleik akármilyen útra tereljék őket. Ezért, mielőtt a gyermekeik elérik a felnőttkort, a szülők minden akaratlan vagy jó szándékú tettének lesz némi pozitív vagy negatív hatása a gyermekeik viselkedésére és tetteire. Vagyis minden tettük különféle elképzeléseket és nézeteket ültet el a gyermekeikben, és lehet, hogy ezek az elképzelések és nézetek mélyen beássák magukat a gyermekeik tudatalattijába, olyannyira, hogy miután felnőtté válnak, ezek az elképzelések és nézetek továbbra is nagyban befolyásolják azt, ahogyan az embereket és a dolgokat szemlélik, ahogyan viselkednek és cselekednek, sőt az általuk járt utakat is.

Mielőtt elérik a felnőttkort, a gyermekeknek nincsenek eszközeik a lakókörnyezet, az örökség, illetve a nevelés ellen, amelyet a szüleik rájuk hagyományoznak, mert nem felnőttek még, és nem teljesen értik még a dolgokat. Amikor arról az időszakról beszélek, mielőtt egy gyermek eléri a felnőttkort, arra utalok, amikor egy gyermek nem tud önállóan gondolkodni vagy megkülönböztetni a jót a rossztól. Ezen körülmények között a gyermekek csak a szüleik irgalmára bízhatják magukat. Ez pontosan azért van, mert a szülők döntenek mindenről, mielőtt a gyermekeik elérik a felnőttkort, mert e gonosz korszakban a szülők fognak megfelelő nevelési módszereket, elképzeléseket és nézeteket alkalmazni a társadalmi irányzatok alapján, hogy bizonyos dolgok elvégzésére sarkallják a gyermekeiket. Például a versengés a társadalomban jelenleg nagyon ádáz. A szülőket befolyásolja a különféle társadalmi irányzatok és megegyezések légköre, így elfogadják ezt az üzenetet, miszerint a verseny ádáz, és gyorsan továbbadják ezt a gyermekeiknek. Elfogadják, hogy a társadalmi versengés jelensége és irányzata ádáz, de egyfajta nyomást éreznek. Amikor ezt a nyomást érzik, gyorsan a gyermeikre gondolnak, mondván: „Jelenleg nagyon ádáz a versengés a társadalomban, nem ilyen volt, amikor mi fiatalok voltunk. Ha a gyermekeink tanulnak, dolgoznak és ugyanúgy közelítik meg a társadalmat és a különféle embereket és dolgokat, ahogyan mi, akkor gyorsan ki lesznek rekesztve a társadalomból. Ezért előnyt kell kovácsolnunk a tényből, hogy még mindig fiatalok, már most el kell kezdenünk dolgozni rajtuk – nem hagyhatjuk, hogy a gyermekeink a startvonalnál veszítsenek.” Jelenleg ádáz verseng folyik a társadalomban, és az emberek mind nagy reményeket fűznek a gyermekeikhez, úgyhogy gyorsan rátestálják a gyermekeikre ezt a fajta nyomást, amelyet ők elfogadtak a társadalom részéről. Vajon a gyermekeik tudatában vannak ennek? Mivel még nem felnőttek, egyáltalán nincsenek ennek tudatában. Nem tudják, hogy ez a szüleiktől eredő nyomás helyes vagy helytelen, illetve hogy elutasítsák vagy elfogadják azt. Amikor a szülők látják, hogy a gyermekeik így viselkednek, megdorgálják őket: „Hogy lehetsz ilyen ostoba? A versengés jelenleg nagyon ádáz a társadalomban, és te még mindig nem értesz semmit. Siess, és menj az óvodába!” Hány évesen mennek a gyerekek óvodába? Vannak, akik három- vagy négyévesen kezdik. Miért van ez így? Terjed most egy mondás a társadalomban: nem hagyhatod, hogy a gyermekeid a startvonalnál veszítsenek, az oktatásnak már nagyon fiatal korban el kell kezdődnie. Látod, nagyon kicsi gyermekek szenvednek, és három- vagy négyévesen elkezdik az óvodát. És miféle óvodát választanak az emberek? Az átlagos óvodákban a pedagógusok gyakran játszanak olyan játékokat a gyerekekkel, mint „a sas és a csirkék”, ezért a szülők úgy gondolják, hogy nem választhatnak ilyen óvodákat. Úgy vélik, hogy előkelő, kétnyelvű óvodát kell választaniuk. És számukra pusztán egy nyelv tanulása nem elég. Amikor a gyermekek még az anyanyelvüket sem beszélik jól, meg kell tanulniuk egy második nyelvet. Vajon ez nem nehezíti meg a gyermekek dolgát? De mit mondanak a szülők? „Nem hagyhatjuk, hogy a gyermekünk a startvonalnál veszítsen. Ma már vannak egyéves gyerekek, akiket a dadák tanítanak otthon. A gyerekek szülei az anyanyelvükön beszélnek, a dadák pedig egy második nyelven, angolra, spanyolra vagy portugálra tanítva a gyerekeket. A mi gyermekünk már négyéves, egy kicsit már túl idős. Ha most nem kezdjük el tanítani, akkor túl késő lesz. A lehető legkorábban kell elkezdenünk tanítani őt, és találni egy olyan óvodát, ahol két nyelvre tanítják, ahol a tanároknak alap- és mesterdiplomájuk van.” Az emberek azt mondják: „Az efféle iskola túl drága.” Erre ők így felelnek: „Rendben. Nagy házunk van; elköltözhetünk egy kissebbe. Eladjuk a három hálószobás házunkat és lecseréljük egy két hálószobásra. Félretesszük azt a pénzt és előkelő óvodába küldjük belőle a gyermekünket.” Nem elég egy jó óvoda kiválasztása, úgy gondolják, hogy magántanárokat kell felvenniük, akik segítenek a gyermekeiknek szabadidejükben felkészülni a matematikai olimpiára. Még ha a gyermekeik eredendően nem is szeretik ezt tanulni, akkor is meg kell tenniük, és ha nem sikerül nekik elsajátítani, akkor majd táncot fognak tanulni. Ha nem jók a táncban, akkor majd énekelni tanulnak. Ha nem jók az éneklésben, és a szülők úgy látják, hogy jó felépítésűek, hosszú a karjuk és a lábuk, akkor azt gondolják, hogy talán lehetne belőlük modell. Ekkor elküldik őket művészeti iskolába modellkedést tanulni. Ily módon elkezdik a gyerekeket bentlakásos iskolába küldeni négy- vagy ötéves korukban, a családjuk pedig a három hálószobás házból két hálószobás házba költözik, a két hálószobásból egy hálószobás házba, az egy hálószobás házból apedig bérházba. A gyerekeik iskolán kívüli tanóráinak száma egyre nagyobb lesz, az otthonuk pedig fokozatosan kisebb. Még olyan szülők is vannak, akik az egész családjukat délre vagy északra költöztetik, ide-oda költöznek, hogy a gyerekeik jó iskolákba járhassanak, majd a végén már nem tudják, hova menjenek, a gyerekeik nem tudják, hol van a szülővárosuk, és az egész egy nagy zűrzavar. A szülők különféle árakat fizetnek a gyermekeik jövője érdekében, mielőtt azok elérik a felnőttkort, hogy ne veszítsenek a startvonalnál, és hogy tudjanak alkalmazkodni ehhez az egyre versengőbb társadalomhoz, továbbá később jó állásuk és stabil jövedelmük legyen. Egyes szülők nagyon hozzáértők, nagy üzletet vezetnek vagy magas rangú tisztviselőként szolgálnak, és nagy, hatalmas befektetéseket tesznek a gyerekeikbe. Egyes szülők nem ilyen hozzáértők, de ugyanúgy, mint mások, előkelő iskolába akarják küldeni a gyermekeiket, különféle különórákra, táncórákra, művészeti órákra és különböző nyelveket és zenét tanulni, nagy nyomást helyezve a gyermekeikre és fájdalmat okozva nekik. A gyermekeik azt gondolják: „Mikor engedik meg, hogy játsszak egy kicsit? Mikor fogok felnőni és mikor dirigálhatok, ahogyan a felnőttek? Mikor nem kell már többé iskolába járnom, mint a felnőtteknek? Mikor nézhetem kicsit a tévét, csendesíthetem le az elmémet és mehetek el sétálni egyedül, anélkül, hogy a szüleim terelnének?” De a szüleik gyakran így szólnak: „Ha nem tanulsz, a jövőben koldulnod kell az ételért. Nézd, mennyire nem vagy ígéretes! Még nincs ideje a játéknak, majd játszhatsz, ha idősebb leszel! Ha most játszol, nem leszel sikeres a jövőben; ha később játszol, többet és jobban szórkozhatsz, bejárhatod a világot. Nem láttad azokat a vagyonos embereket a világban – vajon ők játszottak, amikor fiatalok voltak? Csak tanultak.” A szüleik csak hazudnak nekik. Látták a szüleik a saját szemükkel, hogy azok a vagyonos emberek csak tanultak, és sose játszottak? Értik ezt a dolgot? A világ leggazdagabb és legvagyonosabb embereinek némelyike nem járt egyetemre – ez tény. Néha, amikor a szülők mondják a magukét, csak becsapják a gyermekeiket. Mielőtt a gyermekeik elérik a felnőttkort, a szülők mindenféle hazugságokat mondanak nekik annak érdekében, hogy jobban kézben tartsák a jövőjüket, irányítsák és engedelmességre bírják őket. Természetesen elviselnek mindenféle szenvedést is, és mindenféle árat megfizetnek ezért. Ez a szülő úgynevezett „dicséretes szeretete”.

Annak érdekében, hogy valóra váltsák az utódaikkal szembeni elvárásaikat, a szülők nagy reményeket fűznek a gyermekeikhez. Ebből kifolyólag nemcsak a szavaikkal nevelik, irányítják és befolyásolják a gyermekeiket, hanem egyszersmind konkrét cselekedeteket is alkalmaznak a gyermekeik megregulázásához, illetve ahhoz, hogy rávegyék őket, hogy engedelmeskedjenek nekik és az általuk kijelölt pályának és iránynak megfelelően cselekedjenek és éljenek. Akár hajlandóak a gyermekeik megtenni ezt, akár nem, a szülők végső soron csak egy dolgot mondanak: „Ha nem hallgatsz rám, meg fogod bánni! Ha nem engedelmeskedsz nekem vagy nem veszed most komolyan a tanulmányaidat, és egy nap megbánod, ne gyere hozzám, ne mondd, hogy én nem szóltam!” Egyszer elmentünk egy épületbe valamilyen ügyeket intézni, és láttunk pár költöztetőt, akik nagy erőfeszítések árán vittek fel bútorokat a lépcsőn. Szembetalálkoztak egy anyával, aki a fiát vezette lefelé a lépcsőn. Ha egy normális ember ezt a jelenetet látná, így szólna: „Az emberek bútorokat cipelnek, térjünk ki az útjukból.” A lefelé menő embereknek sietve ki kellene térniük az útból, anélkül hogy nekimennének valaminek vagy zavarnák a költöztetőket. De amikor az anya látta ezt a jelenetet, megragadta az alkalmat, hogy nekiálljon némi kioktatást eszközölni. Még mindig nagyon világosan emlékszem, hogy mit mondott. Mit mondott? Azt mondta: „Nézd, milyen nehéz dolgokat cipelnek, milyen fárasztó ez. Nem vették komolyan a tanulmányaikat, amikor gyerekek voltak, most pedig nem találnak jó állást, ezért bútort kell cipelniük és keményen kell dolgozniuk. Látod?” Úgy tűnt, a fia részben érti, és úgy véli, hogy helyes, amit az édesanyja mond. A félelem, a rémület és a meggyőződés őszinte kifejeződése jelent meg a szemében, bólintott, majd újra a költöztetőkre nézett. Az anya kihasználta ezt a lehetőséget, hogy gyorsan kioktassa a fiát, s így szólt: „Látod? Ha nem veszed komolyan a tanulmányaidat, amikor fiatal vagy, akkor felnőttként bútorokat kell cipelned és ilyen keményen kell dolgoznod, hogy meg tudj élni.” Helyesek voltak ezek a kijelentések? (Nem.) Milyen értelemben voltak tévesek? Az anya minden lehetőséget megragadott, hogy kioktassa a fiát – szerinted mit gondolt a fia, miután ezt hallotta? Képes volt megállapítani, hogy ezek a kijelentések helyesek vagy tévesek? (Nem.) Akkor mit gondolt? („Ha nem veszem komolyan a tanulmányaimat, ilyen keményen kell majd dolgoznom a jövőben.”) Azt gondolta: „Jaj ne, mindenki, akinek igazán keményen kell dolgoznia, nem vette komolyan a tanulmányait. Hallgatnom kell anyukámra, és jól kell teljesítenem a tanulmányaimban. Anyukámnak igaza van, mindenkinek, aki nem tanul, nagyon keményen kell dolgoznia.” Az édesanyjától kapott elképzelések életre szóló igazságokká válnak a szívében. Mondd meg Nekem, nem ostoba ez a szülő? (De igen, az.) Milyen értelemben ostoba? Ha ezt a dolgot használja arra, hogy tanulásra kényszerítse a fiát, a fia biztosan vinni fogja valamire? Garantálni fogja ez, hogy nem kell majd keményen dolgoznia vagy verejtékeznie a jövőben? Jó dolog, ha arra használja ezt a dolgot, ezt a jelenetet, hogy megijessze a fiát? (Rossz dolog.) Életre szóló árnyékot fog vetni a fiára. Ez nem jó dolog. Még ha ez a gyermek nyer is némi tisztánlátást ezekről a szavakról, miután felnő, továbbra is nehéz lesz eltávolítani az édesanyja által kijelentett elméletet a szívéből és a tudatalattijából. Bizonyos fokig félre fogja vezetni és gúzsba fogja kötni a gondolatait, és bizonyos dolgokra fogja irányítani a nézeteit. A szülők leginkább azt várják el a gyermekeiktől, mielőtt felnőtté válnak, hogy tudjanak sokat tanulni, keményen próbálkozni, legyenek szorgalmasak és ne maradjanak el az elvárásaiktól. Ezért, mielőtt a gyermekeik felnőtté válnak, bármennyibe is kerül, a szülők mindent megtesznek a gyermekeikért, feláldozzák a saját ifjúságukat, éveiket és idejüket, valamint a saját egészségüket és a normális életüket, sőt egyes szülők még a saját állásukat, a régi törekvéseiket, akár még a saját hitüket is feladják annak érdekében, hogy képezzék a gyermekeiket és segítsenek nekik tanulni, amíg iskolába járnak. Az egyházban van számos ember, akik minden idejüket a gyermekeikkel töltik, tanítják őket, hogy mellettük lehessenek, miközben felnőnek, hogy sikeresek lehessenek a pályájukon, a jövőben stabil állásuk legyen, és hogy a dolgok zökkenőmentesen menjenek a munkájukban. Ezek a szülők nem járnak összejövetelekre és nem teljesítenek kötelességeket. Vannak bizonyos igényeik a szívükben a saját hitükkel kapcsolatban, és rendelkeznek némi elszántsággal és törekvéssel, de mivel nem tudják elengedni a gyermekeikkel szembeni elvárásaikat, úgy döntenek, hogy őket kísérik ezen időszak alatt, mielőtt elérik a felnőttkort, elhanyagolva a saját kötelességeiket teremtett lényként, illetve a saját, hitükkel kapcsolatos törekvéseiket. Ez a legtragikusabb dolog. Egyes szülők nagy árat fizetnek annak érdekében, hogy taníttassák a gyermekeiket, hogy színészek, művészek, írók vagy tudósok legyenek, és hogy lehetővé tegyék számukra, hogy teljesítsék az ő elvárásaikat. Otthagyják az állásukat, elhagyják a karrierjüket, sőt, elhagyják a saját álmaikat és örömüket, hogy a gyermekeiket kísérjék. Még olyan szülők is vannak, akik a gyermekeikért feladják a házasságukat. Miután elválnak, magukra veszik azt a nehéz terhet, hogy egyedül neveljék és taníttassák a gyermekeiket, rájuk teszik fel az életüket és feláldozzák az ő jövőjüknek, csak hogy valóra válthassák a gyermekeikkel szembeni elvárásaikat. Vannak olyan szülők is, akik sok mindent megtesznek, amit nem kellene, akik sok szükségtelen árat megfizetnek, feláldozzák a saját idejüket, testi egészségüket és törekvéseiket, mielőtt a gyermekeik elérik a felnőttkort, azért, hogy a gyermekeik a jövőben előbbre jussanak a világban és megvessék lábukat a társadalomban. Bizonyos szempontból a szülők számára ez némi szükségtelen áldozat. Más szempontból ezek a megközelítések óriási nyomást és terhet helyeznek a gyermekeikre, mielőtt elérik a felnőttkort. Ez azért van így, mert a szüleik túl sok árat fizettek, túl sok mindent áldoztak fel akár pénz, idő vagy energia vonatkozásában. Mielőtt azonban ezek a gyerekek elérik a felnőttkort, és miközben továbbra is hiányzik belőlük a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége, nincs választásuk: csak hagyják, hogy a szüleik így cselekedjenek. Még ha van is néhány gondolat az elméjük mélyén, továbbra is a szüleik cselekedeteihez alkalmazkodnak. Ilyen körülmények között a gyermekek észrevétlenül is azt kezdik gondolni, hogy a szüleik nagyon nagy árakat fizettek, hogy taníttassák őket, ők pedig nem lesznek képesek teljesen törleszteni a szüleiknek vagy kártalanítani őket ebben az életben. Következésképpen az idő alatt, amíg a szüleik taníttatják és kísérik őket, úgy gondolják, hogy az egyetlen, amit tehetnek, amit meg tudnak valósítani, hogy törlesszenek a szüleiknek, az az, ha boldoggá teszik őket, ha nagy dolgokat érnek el, hogy eleget tegyenek nekik és ha nem okoznak nekik csalódást. Ami a szülőket illeti, abban az időszakban, mielőtt a gyermekeik elérik a felnőttkort, miután megfizették ezeket az árakat, és amint az elvárásaik a gyermekeikkel szemben egyre nagyobbak lesznek, a gondolkodásmódjuk fokozatosan a gyermekeikkel szemben támasztott igénnyé alakul. Vagyis miután a szülők megfizették ezeket az úgynevezett árakat és eszközölték ezeket az úgynevezett kiadásokat, megkövetelik, hogy a gyermekeik sikeresek legyenek és nagy dolgokat érjenek el, hogy törlesszenek nekik. Ezért akár a szülő, akár a gyermek szemszögéből nézzük ezt, a „feláldozni valamiért” és a „feláldozottnak lenni valamiért” kapcsolaton belül a szülők gyermekeikkel szembeni elvárásai egyre nagyobbak lesznek. „Az elvárásaik egyre nagyobbak lesznek” egy kedves megfogalmazása ennek. Valójában a szülők minél több mindent áldoznak fel, a szívük mélyén annál inkább úgy gondolják, hogy a gyermekeiknek sikerrel kell törleszteniük nekik, és egyszersmind egyre inkább úgy gondolják, hogy a gyermekeik az adósaik. Minél többet áldoznak fel a szülők, és minél nagyobb reményeik vannak, annál magasabbak lesznek az elvárásaik, és annál nagyobbra nőnek az elvárásaik azzal kapcsolatban, hogy a gyermekeik törlesszenek nekik. A szülők utódaikkal szembeni elvárásai a felnőttkor elérése előtt fokozatosan egyfajta gyermekeikkel szemben támasztott igénnyé válnak, kezdve onnan, hogy „sok dolgot kell megtanulniuk, nem veszíthetnek a startvonalnál”, egészen addig hogy „miután felnőnek, előbbre kell jutniuk a világban és meg kell vetniük a lábukat a társadalomban”. Az igény a következő: miután felnősz és megveted a lábadat a társadalomban, ne feledd a gyökereidet, ne feledd a szüleidet, a szüleid azok, akiknek először törlesztened kell, gyermeki tiszteletet kell mutatnod irántuk és segítened kell nekik, hogy jó életet élhessenek, mert ők a te jótevőid ezen a világon, ők azok, akik kitaníttattak téged; az, hogy most megvetetted a lábadat a társadalomban, és minden, aminek örvendesz, mindened, amid van, a szüleid fáradhatatlan erőfeszítéseiből lett megvásárolva, úgyhogy életed hátralévő részét arra kell használnod, hogy törlessz nekik, kártalanítsd őket és jó légy hozzájuk. A szülők gyermekeik iránti elvárásai a felnőttkor elérése előtt – hogy megvessék a lábukat a társadalomban és előbbre jussanak a világban – ide fejlődnek, egy nagyon normális szülő elvárásból fokozatosan átalakulnak egyfajta igénnyé és kérelemmé, amelyet a szülők a gyermekeikkel szemben támasztanak. Tegyük fel, hogy abban az időszakban, mielőtt elérik a felnőttkort, a gyermekeik nem szereznek jó jegyeket; mondjuk, hogy lázadnak, hogy nem akarnak tanulni vagy engedelmeskedni a szüleiknek, és ellenük szegülnek. A szüleik majd azt mondják: „Szerinted nekem könnyű dolgom van? Szerinted kiért teszem mindezt? A te javadra teszem, nem? Mindent érted teszek, és te nem becsülöd meg. Ostoba vagy?” Ezeket a szavakat fogják használni, hogy megfélemlítsék a gyermekeiket és túszként fogva tartsák őket. Helyes ez a fajta megközelítés? (Nem.) Nem helyes. A szülőknek ez a „nemes” oldala egyben a szülők megvetendő oldala is. Pontosan mi a baj ezekkel a szavakkal? (Az, hogy a szülőknek elvárásaik vannak a gyermekeikkel szemben és taníttatják őket, egyoldalú törekvés. Bizonyos nyomást helyeznek a gyermekeikre, hogy megtanuljanak ezt-azt, hogy jó kilátásaik legyenek, büszkék lehessenek rájuk a szüleik és a jövőben gyermeki tiszteletet mutassanak irántuk. Valójában a szülők mindent önmagukért tesznek.) Ha félretesszük azt a tényt, hogy a szülők öncélúak és önzőek, és csak a felnőttkor elérése előtt a gyermekekbe nevelt elképzelésekről és a rájuk helyezett nyomásról beszélünk, miközben megkövetelik, hogy a gyermekeik ezt és ezt a tantárgyat tanulják, hogy ilyen-olyan karrierbe vágjanak bele, miután felnőnek, és ilyen és ilyen sikert érjenek el – mi a természete ezeknek a megközelítéseknek? Egyelőre nem fogjuk kiértékelni, hogy a szülők miért csinálják ezeket a dolgokat, vagy hogy ezek a megközelítések helyénvalóak-e vagy sem. Először ezen megközelítésekről fogunk beszélni és elemezni a természetüket, majd a lényegük elemzése alapján találunk egy pontosabb gyakorlási utat. Ha ebből a szemszögből beszélünk az igazság ezen aspektusáról és ebből a szemszögből értjük meg, az pontos lesz.

Először is, ezek a követelmények és megközelítések, amelyeket a szülők támasztanak a gyermekeikkel szemben, helyesek vagy helytelenek? (Helytelenek.) Tehát végső soron miből ered a fő probléma, amikor ezekről a megközelítésekről van szó, amelyeket a szülők alkalmaznak a gyermekeikkel szemben? Nem a szülők gyermekeikkel szembeni elvárásairól van szó? (De igen.) A szülők a szubjektív tudatukon belül elképzelnek, megterveznek és meghatároznak különféle dolgokat a gyermekeik jövőjét illetően, és ebből következően alakítják ki ezeket az elvárásokat. Ezen elvárásoktól hajtva a szülők megkövetelik, hogy a gyermekeik tanuljanak meg különféle készségeket, tanuljanak színészetet és táncot vagy művészeteket, és így tovább. Megkövetelik, hogy a gyermekik tehetséges emberek legyenek, majd álljanak mások felett, ne pedig alárendeltek legyenek. Megkövetelik, hogy a gyermekeikből magas rangú tisztviselők legyenek, ne pedig közlegények; megkövetelik, hogy a gyermekeik vezetők, ügyvezetők és igazgatók legyenek, akik a világ 500 legnagyobb vállalatának valamelyikénél dolgoznak, és így tovább. Ezek mind a szülők szubjektív eszméi. Vajon a gyermekeknek van bármi fogalmuk a szüleik elvárásainak tartalmáról, mielőtt elérik a felnőttkort? (Nincs.) Egyáltalán nincs semmi fogalmuk ezekről a dolgokról, nem értik azokat. Mit értenek a kisgyermekek? Csak azt értik, hogy iskolába járnak, hogy olvasni tanuljanak, keményen tanuljanak, s jó, illemtudó gyerekek legyenek. Ez önmagában elég jó. Iskolába járni, részt venni az órarend szerinti órákon, majd hazamenni megcsinálni a házi feladatot – ezek azok a dolgok, amelyeket a gyermekek értenek, a többi csak játék, étel, fantáziák, álmok és így tovább. Mielőtt elérik a felnőttkort, a gyermekeknek semmi fogalmuk sincs az életútjukon lévő ismeretlen dolgokról, és nem is képzelnek róluk semmit. Minden olyan elképzelt vagy meghatározott dolog, amely arra az időre vonatkozik, miután ezek a gyermekek elérik a felnőttkort, a szüleiktől származik. Ezért a szülők gyermekeikkel szembeni téves elvárásainak semmi közük sincs a gyermekeikhez. A gyermekeknek csupán a szüleik elvárásainak lényegét kell meglátniuk. Mire alapulnak ezek a szülői elvárások? Honnan erednek? A társadalomból és a világból erednek. Mindezen szülői elvárásoknak az a lényegük, hogy képessé tegyék a gyermekeket arra, hogy alkalmazkodjanak ehhez a világhoz és a társadalomhoz, hogy elkerüljék a világ, illetve a társadalom általi kirekesztést, és megvessék lábukat a társadalomban, hogy biztos munkát találjanak, stabil családjuk és stabil jövőjük legyen, ezért a szülőknek különféle szubjektív elvárásaik vannak az utódaikkal szemben. Például jelenleg meglehetősen divatos informatikusnak lenni. Egyesek azt mondják: „A gyermekem a jövőben informatikus lesz. Sokat kereshet ezen a területen, egész nap egy számítógéppel mászkál és számítástechnikai mérnöki munkát végez. Ez rám is jó fényt fog vetni!” Ilyen körülmények között, amikor a gyermekeknek semmiről sincs elképzelésük, a szüleik határozzák meg a jövőjüket. Nem helytelen ez? (De az.) A szülők reményeket fűznek a gyermekeikhez, teljes mértékben egy felnőtt szemlélete alapján, egy felnőttnek a világ dolgairól alkotott nézetei, szempontjai és preferenciái alapján. Nem szubjektív dolog ez? (De igen.) Finoman fogalmazva mondhatod, hogy ez szubjektív, de valójában mi ez? Mi ennek a szubjektivitásnak a másik értelmezése? Nem az önzés? Nem a kényszerítés? (De az.) Tetszik neked ez és ez a munka és az ilyen-olyan karrier, élvezed, hogy megvetetted a lábadat, pompás életet élsz, tisztviselőként szolgálsz vagy jómódú vagy a társadalomban, ezért a gyermekeidet is arra sarkallod, hogy ők is ugyanazokat a dolgokat csinálják, ugyanolyan típusú emberek legyenek, és azt a fajta utat járják – de vajon élvezni fogják az életet abban a környezetben és élvezni fogják az azzal a munkával való foglalatosságot a jövőben? Alkalmasak rá? Mi a sorsuk? Istennek milyen elrendezései és határozatai vannak velük kapcsolatban? Tisztában vagy ezekkel a dolgokkal? Egyesek így szólnak: „Ezek a dolgok nem érdekelnek, azok a dolgok számítanak, amelyeket én mint szülő kedvelek. A saját preferenciáim alapján fogom megfogalmazni a gyermekeimhez fűzött reményeimet.” Hát nem nagyon önző dolog ez? (De az.) Annyira önző! Szépen fogalmazva nagyon szubjektív, minden döntést maguk hoznak meg, de mi ez valójában? Nagyon önző dolog! Ezek a szülők nem veszik figyelembe a gyermekeik képességeit, illetve tehetségeit, nem törődnek azokkal az elrendezésekkel, amelyekkel Isten rendelkezik minden egyes ember sorsára és életére nézve. Nem veszik figyelembe ezeket a dolgokat, csak a saját preferenciáikat, szándékaikat és terveiket erőltetik a gyermekeikre a saját vágyaiktól vezérelve. Egyesek azt mondják: „Rá kell erőltetenem ezeket a dolgokat a gyermekemre. Túl fiatal, hogy megértse őket, és mire majd megérti, túl késő lesz.” Ez a helyzet? (Nem.) Ha valóban túl késő, akkor az a sorsuk, ez nem a szüleik felelőssége. Vajon ha ráerőlteted az általad értett dolgokat a gyermekeidre, akkor gyorsabban meg fogják érteni, csak azért, mert te érted őket? (Nem.) Nincs összefüggés aközött, hogy a szülők miként oktatják a gyermekeiket és hogy a gyermekek mikor értenek meg olyan dolgokat, hogy miféle életutat, miféle karriert válasszanak és milyen legyen az életük. Megvan a saját útjuk, a saját tempójuk és a saját törvényeik. Gondolj bele, amikor a gyerekek kicsik, akárhogy is oktatják őket a szüleik, a társadalomról való tudásuk egy fehér lap. Akkor fogják megérezni a társadalom versengését, összetettségét és sötétségét, és a különféle igazságtalan dolgokat a társadalomban, amikor az emberi mivoltuk megérik. Ez nem olyasmi, amit a szülők meg tudnak tanítani a gyermekeiknek fiatal koruktól fogva. Még ha a szülők tanítják is a gyermekeiket fiatal koruktól fogva, mondván, hogy „vissza kell tartanod valamit, amikor emberekkel kerülsz kapcsolatba”, ezt csak egyfajta doktrínaként fogadják el. Amikor tényleg képesek a szüleik tanácsa alapján cselekedni, akkor valóban meg fogják ezt érteni. Amikor nem értik a szüleik tanácsát, akármennyire is próbálják a szüleik tanítani őket, továbbra is csak egyfajta doktrína lesz ez a számukra. Ezért vajon védhető a szülők azon nézete, miszerint „a világ annyira versengő, és az emberek nagy nyomás alatt élnek; ha nem kezdem el a gyermekemet már nagyon fiatal korától kezdve tanítani, akkor a jövőben szenvedést és fájdalmat kell elviselniük”? (Nem.) Már korán a gyermekeid vállára helyezed ezt a nyomást, hogy esetleg kevesebbet szenvedjenek a jövőben, és nekik el kell viselniük ezt a nyomást olyan koruktól kezdve, amikor még nem értenek semmit – ha így teszel, azzal vajon nem ártasz a gyermekeidnek? Tényleg az ő érdekükben teszed ezt? Jobb, hogy nem értik ezeket a dolgokat, mert akkor élhetnek pár évet kényelmes, boldog, tiszta és egyszerű módon. Ha korán megértenék ezeket a dolgokat, az áldás lenne vagy szerencsétlenség? (Szerencsétlenség lenne.) Igen, szerencsétlenség lenne.

Az embereknek minden korcsoportban az életkoruk és az emberi mivoltuk érettsége alapján kellene cselekedniük, nem pedig a szüleiktől kapott oktatás alapján. Mielőtt elérik a felnőttkort, a gyerekeknek csak játszaniuk kellene, egy kis tudást elsajátítaniuk és némi alapvető oktatást kapniuk, különböző dolgokat tanulniuk, megtanulniuk, hogyan lépjenek kapcsolatba más gyerekekkel és hogyan boldoguljanak a felnőttekkel, továbbá elsajátítaniuk, hogyan kezeljenek egyes dolgokat maguk körül, amelyeket nem értenek. Mielőtt az emberek elérik a felnőttkort, nem-felnőtt dolgokat kellene csinálniuk. Nem szabadna bármilyen olyan nyomást, játékszabályokat vagy bonyolult dolgokat elviselniük, amelyeket a felnőtteknek kellene. Az ilyen dolgok pszichológiai ártalmat okoznak az olyan embereknek, akik nem érték el a felnőttkort, és ezek nem áldások. Minél korábban ismerik meg az emberek ezeket a felnőtt dolgokat, annál nagyobb érvágás ez a fiatal elméjük számára. Ezek a dolgok nem pusztán nem fognak segíteni az embereknek az életükben vagy a létezésükben, miután elérik a felnőttkort; épp ellenkezőleg, mivel túl korán ismerik meg ezeket a dolgokat, illetve találkoznak velük, azok egyfajta teherré válnak vagy láthatatlan árnyékot vetnek fiatal elméjükre, oly mértékben, hogy az talán egész életükben kísérteni fogja őket. Gondolj bele, amikor az emberek nagyon fiatalok, ha valami szörnyűségről hallanak, valamiről, amit nem tudnak elfogadni, olyan felnőtt dologról, amelyet soha nem tudnának elképzelni vagy megérteni, akkor az a jelenet vagy az a dolog, vagy akár az abban érintett emberek, dolgok és szavak, egész életükben követni fogják őket. Ez egyfajta árnyékot fog vetni rájuk, hatással lesz a személyiségükre és az életben tanúsított viselkedési módszereikre. Például a gyerekek mind komiszak egy kicsit hat-hét éves korukban. Mondjuk, hogy egy gyereket a tanára megszid órán, mert sutyorog egy osztálytársával, és a tanár nemcsak úgy tárgyilagosan szidja meg, hanem személyében támad rá, szidva őt azért, hogy görényarca van és patkányszeme, és még így is dorgálja: „Nicsak, milyen kevéssé vagy ígéretes. Egész életedben sikertelen leszel! Ha nem tanulsz keményen, akkor csak munkás leszel. A jövőben koldulnod kell az ételért! Úgy nézel ki, mint egy tolvaj; egy tolvaj adottságai vannak benned!” Bár a gyermek nem érti ezeket a szavakat, és nem tudja, miért mondaná a tanára ezeket a dolgokat, vagy hogy ezek a dolgok igazak-e vagy sem, ezek a személyét támadó szavak egyfajta láthatatlan, gonosz erővé válnak a szívében, átszúrják az önbecsülését és bántják őt. „Görényarcod és patkányszemed van, és apró fejed!” – ezek a tanár által mondott személyes támadó szavak egész életükben követni fogják őt. Amikor pályát választ, amikor szembenéz a feletteseivel és a munkatársaival, és amikor szembenéz a testvérekkel, a tanára által mondott személyes támadó szavak időről időre előre törnek, befolyásolva az érzelmeit és az életét. Természetesen egyes helytelen elvárások, amelyekkel a szülők rendelkeznek veled szemben, és egyes érzelmek, üzenetek, szavak, gondolatok, nézetek és egyebek, amelyeket rád testáltak, szintén árnyékot vetettek a fiatal elmédre. A szüleidnek a szubjektív tudatuk szemszögéből nincsenek rossz szándékaik, de a tudatlanságuk miatt – mivel romlott emberek és nincsenek megfelelő módszereik, amelyek összhangban vannak azokkal az alapelvekkel, hogy miként bánjanak veled – pusztán a világi irányzatokat tudják követni, hogy miként bánjanak veled, ennek pedig az a végső eredménye, hogy különféle negatív üzeneteket és érzelmeket adnak át neked. Olyan körülmények között, amikor nincs ítélőképességed, minden, amit a szüleid mondanak, és minden téves nézet, amelyet belédnevelnek és előmozdítanak benned, dominánssá válik, hiszen ezeknek lettél először kitéve. Ezek válnak az egész életeden át tartó törekvésed és harcod céljává. Habár a különféle elvárások, amelyeket a szüleid támasztottak veled szemben, mielőtt elérted a felnőttkort, egyfajta ökölcsapás és pusztítás a fiatal elméd számára, továbbra is a szüleid elvárásai szerint élsz, akárcsak a különféle árak nyomása alatt, amelyeket ők fizetnek érted. Megérted az akaratukat, elfogadod és megköszönöd a különféle kedves cselekedeteiket. Miután elfogadod az általuk fizetett különféle árakat és az érted hozott különféle áldozatokat, úgy érzed, a szüleid adósa vagy, és a szíved mélyén szégyenkezve nézel szembe velük, és úgy véled, törlesztened kell nekik, miután felnősz. Törleszteni mit? Törleszteni a veled szemben támasztott észszerűtlen elvárásaikat? Törleszteni a pusztítást, amelyet okoztak benned, mielőtt elérted a felnőttkort? Vajon ez nem a fekete és a fehér összetévesztése? Valójában, ha a dolog gyökerét és lényegét megragadva beszélünk erről, a szüleid veled szemben támasztott elvárásai pusztán szubjektívak, csupán vágyálmok. Egyáltalán nem olyan dolgok, amelyekkel egy gyermeknek rendelkeznie kellene, amelyeket gyakorolnia kellene vagy meg kellene élnie, és nem olyasmik, amikre egy gyermeknek szüksége van. Annak érdekében, hogy kövesd a világ irányzatait, hogy alkalmazkodj a világhoz, hogy lépést tarts a világ előrehaladásával, a szüleid arra késztetnek, hogy kövesd őket, hogy elviseld ezt a nyomást, akárcsak ők, valamint fogadd el és kövesd ezeket a gonosz irányztokat. Ezért a szüleik elvakult elvárásainak nyomása alatt sok gyermek keményen dolgozik, hogy megtanuljon különféle készségeket, különféle tantárgyakat és különféle ismereteket. Onnan, hogy megpróbálnak eleget tenni a szüleik elvárásainak, eljutnak oda, hogy proaktívan törekednek elérni a szülői elvárások szándékolt céljait. Más szóval, mielőtt elérik a felnőttkort, az emberek passzívan elfogadják a szüleik elvárásait, és miután fokozatosan felnőnek, proaktívan elfogadják a szüleik szubjektív tudatának elvárásait, és készséggel elfogadják ezt a fajta nyomást és megtévesztést, irányítást és kötöttséget, amely a társadalomból ered. Összefoglalva, passzív résztvevőből fokozatosan aktív résztvevőkké válnak. Így aztán a szüleik elégedettek. A gyermekek is egyfajta belső békét éreznek, és azt, hogy nem hagyták cserben a szüleiket, hogy végre megadták nekik, amit akartak, és hogy felnőttek – nem egyszerűen felnőtté váltak, hanem tehetséges egyénekké a szüleik szemében, és eleget tettek a szüleik elvárásainak. Bár ezeknek az embereknek sikerül tehetséges egyénné válniuk a szüleik szemében, miután felnőtté válnak, és a felszínen úgy tűnik, mintha a szüleik által fizetett árakat visszafizették volna, illetve hogy a szüleik velük szemben támasztott elvárásai nem váltak semmivé, de vajon mi a valóság? Ezeknek a gyermekeknek sikerült a szüleik bábjává válniuk, sikerült nagy adósságot felhalmozniuk a szüleik felé, sikerült arra használniuk életük hátralévő részét, hogy a szüleik elvárásait valósítsák meg, színleljenek a szüleiknek, hitelt és tekintélyt hozzanak a szüleiknek, továbbá sikerült eleget tenniük a szüleiknek, a büszkeségükké és örömforrásukká váltak. Bárhol járnak, a szüleik, megemlítik a gyermekeiket: „A lányom ennek és ennek a vállalatnak az igazgatója.” „A lányom ennek és ennek a híres márkának a tervezője.” „A lányom ilyen és ilyen szinten beszéli ezt az idegen nyelvet, folyékonyan beszéli, ezen és ezen a nyelven fordít.” „A lányom informatikus.” Ezeknek a gyermekeknek sikerült a szüleik büszkeségévé és örömforrásává válniuk, valamint sikerült a szüleik árnyékává válniuk – azért, mert ugyanazokat a módszereket fogják alkalmazni a saját gyermekeik oktatására és képzésére. Úgy vélik, a szüleiknek sikerült kitaníttatniuk őket, így le fogják másolni a szüleik oktatási módszereit a saját gyermekük tanításában. Ily módon a gyermekeiknek ugyanolyan nyomorúságot, tragikus szenvedést és pusztítást kell elviselniük a részükről, amilyeneket ők viseltek el a saját szüleik részéről.

Minden, amit a szülők tesznek, hogy valóra váltsák a gyermekeikkel szemben támasztott elvárásaikat, mielőtt azok elérik a felnőttkort, ellentétes a lelkiismerettel, az értelemmel és a természetes törvényekkel. Sőt, még inkább ellentétes Isten rendelésével és szuverenitásával. Noha a gyermekekben nincs meg a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége, vagy az önálló gondolkodásé, a sorsuk akkor is Isten szuverenitása alatt áll, nem a szüleik uralkodnak felettük. Ezért amellett, hogy a tudatukban elvárásaik vannak a gyermekeikkel szemben, az ostoba szülők még több dolgot hajtanak végre, még több áldozatot hoznak és árakat fizetnek a viselkedésük tekintetében, mindent megtesznek, amit akarnak és amire hajlandóak a gyermekeikért, legyen az pénz-, idő-, energia- vagy egyéb ráfordítás. Bár a szülők önként teszik ezeket a dolgokat, ezek embertelenek és nem olyan feladatok, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kellene; már túlhaladták a képességeik és a tényleges feladataik hatókörét. Miért mondom ezt? Mert a szülők elkezdik megpróbálni tervezni és irányítani a gyermekeik jövőjét, mielőtt azok elérik a felnőttkort, és a gyermekeik jövőjét is próbálják meghatározni. Nem ostoba dolog ez? (De igen.) Tegyük fel például, hogy Isten úgy rendelte, hogy egy férfi legyen átlagos munkás, és ebben az életben csak némi alapvető bért keressen, hogy tudjon enni és ruházkodni, a szülei viszont kitartanak amellett, hogy váljon híres, vagyonos emberré, magas rangú tisztviselővé, ezért különféle dolgokat terveznek és rendeznek el a jövője érdekében, mielőtt eléri a felnőttkort, megfizetnek különféle úgynevezett árakat, igyekeznek irányítani az életét és a jövőjét. Nem ostoba dolog ez? (De az.) Bár a gyermekük egész jó jegyeket kap, egyetemre megy, megtanul különféle készségeket, miután eléri a felnőttkort, és vannak bizonyos jártasságai, amikor végül elindul munkát keresni, bárhogy is keres, továbbra is átlagos munkásként végzi. Legfeljebb szerencséje van és művezető lesz, ami már elég jó. Végül csak alapvető fizetést kap, és soha nem lesz képes megkeresni egy magas rangú tisztviselő vagy egy jómódú ember fizetését, ahogy azt a szülei megkövetelték. A szülei folyton azt akarják, hogy emelkedjen fel a világban, keressen sok pénzt, váljon magas rangú tisztviselővé, hogy ők is sütkérezhessenek az ő fényében. Soha nem számítottak arra, hogy bár jól teljesített az iskolában, nagyon engedelmes volt, nagyon sok árat fizettek érte és egyetemre járt, miután felnőtt, akkor is átlagos munkásnak rendeltetett ebben az életben. Ha képesek lennének ezt előre látni, akkor nem gyötörték volna magukat annyira annak idején. De el tudják kerülni a szülők, hogy gyötörjék magukat? (Nem.) A szülők eladják a házukat, a földjüket, a családi vagyonukat, egyesek még az egyik veséjüket is, hogy a gyermekeik híres egyetemre mehessenek. Ha a gyerek ezzel nem ért egyet, az anya így szól: „Két vesém van. Ha egyet elveszítek, még mindig marad egy másik. Már öreg vagyok, csak egy vesére van szükségem.” Mit érez a gyermek, miután ezt hallja? „Még ha ez azt is jelenti, hogy nem megyek egyetemre, nem engedhetem, hogy eladd a vesédet.” Erre az anya így szól: „Nem mész? Engedetlen, tiszteletlen gyermek vagy! Miért adom el a vesémet? Hát nem azért, hogy sikeres lehess a jövőben?” A gyermek ezt hallván meghatódik, és arra gondol: „Akkor anya csak menjen, és adja el a veséjét. Nem hagyom őt cserben.” Végül az anya tényleg megteszi – eladja a veséjét a gyermeke jövőjéért –, és végül a gyermekéből csak egy munkás lesz, és nem lesz sikeres. Tehát az anya eladta egy veséjét, cserébe pedig csak egy munkást kapott – helyénvaló ez? (Nem.) A végén az anya látja ezt, és így szól: „Te csak munkásnak rendeltettél. Ha korábban tudtam volna, nem adtam volna el a vesémet, hogy egyetemre küldjelek. Lehettél volna simán csak munkás, igaz? Mi értelme volt, hogy egyetemre jártál?” Túl késő! Annak idején ki késztette őt arra, hogy ilyen ostobán cselekedjen? Ki miatt dédelgette azt az elképzelést, hogy a gyermeke magas rangú tisztviselő lesz és sok pénzt fog keresni? Elvakította őt a kapzsiság, megérdemelte ezt! Annyi árat fizetett a gyermekéért, de a gyermeke nem tartozik neki semmivel? Nem. Önként fizette meg azokat az árakat, és azt kapta, amit érdemel! Ha két veséjét adta volna el, azt is önként tette volna. Azért, hogy tekintélyes egyetemre küldjék a gyermekeiket, egyesek eladják a szaruhártyájukat, a vérüket, vannak, akik mindent feláldoznak, amijük van, és eladják a családi vagyont, aztán megéri? Olyan, mintha azt gondolnák, hogy egy kis vér vagy egy szerv eladása eldöntheti egy ember jövőjét vagy megváltoztathatja a sorsát. Meg tudja? (Nem.) Az emberek annyira ostobák! Gyors megtérülést keresnek, elvakítja őket a presztízs és a nyereség. Mindig azt gondolják: „Nos, az életem már csak ilyen”, így a gyermekeikhez fűzik a reményeiket. Ez azt jelenti, hogy a gyermekeik sorsa határozottan jobb lesz, mint az övéké? Hogy a gyermekeik képesek lesznek felemelkedni a világban? Hogy mások lesznek? Hogy lehetnek az emberek ennyire ostobák? Azt hiszik, hogy csak mert magas elvárásaik vannak a gyermekeikkel szemben, a gyermekeik biztosan felsőbbrendűek lesznek másoknál és eleget tesznek az elvárásaiknak? Az emberek sorsát nem a szüleik határozzák meg, hanem Isten. Természetesen egy szülő sem szeretné azt látni, hogy a gyermkeiből koldus lesz. De még kevésébé kell ragaszkodniuk ahhoz, hogy a gyermekeik felemelkedjenek a világban és magas rangú tisztviselők vagy kiemelkedő emberek legyenek a felsőbb társadalmi osztályban. Miért jó a felsőbb társadalmi osztályba tartozni? Mi a jó abban, ha valaki felemelkedik a világban? Ez ingoványos talaj, nem jó dolgok ezek. Jó dolog hírességgé, nagy emberré, szuperemberré vagy pozícióval és státusszal rendelkező emberré válni? Az élet akkor a legkényelmesebb, ha átlagos ember vagy. Mi a baj azzal, hogy egy kicsit szegényebb, nehezebb, fárasztóbb életet élsz, kicsit rosszabb étellel és ruhákkal? Egy dolog legalább garantált: mivel nem a társadalom felső osztályának társadalmi irányzatai közepette élsz, bűntelen leszel és kevesebb olyan dolgot teszel, amivel ellenállsz Istennek. Átlagos emberként nem fogsz olyan nagy és gyakori kísértésekkel szembesülni. Bár az életed egy kicsit keményebb lesz, legalább nem fárad el a szellemed. Gondolj bele, munkásként csak azért kell aggódnod, hogy gondoskodj napi három étkezésről. Más, ha tisztviselő vagy. Harcolnod kell, és nem tudod, mikor jön el a nap, amikor a pozíciód már nem biztos. És itt nem ér véget, mert az emberek, akiket megsértettél, meg fognak keresni, hogy rendezzék a számlát, és meg fognak téged büntetni. Az élet nagyon fárasztó a hírességek, a nagy emberek és a vagyonos emberek számára. A vagyonos emberek mindig félnek, hogy a jövőben nem lesznek olyan jómódúak, és hogy nem lesznek képesek tovább létezni, ha ez megtörténik. A hírességek mindig aggódnak, hogy a dicsfényük eltűnik, és folyton meg akarják azt védeni, rettegve, hogy ez a korszak és ezek az irányzatok kirekesztik őket. Az életük annyira fárasztó! A szülők soha nem látják át ezeket a dolgokat, és mindig be akarják lökni a gyermekeiket ennek a harcnak a kellős közepébe, beküldenék őket az oroszlán barlangjába és az ingoványba. Valóban jó szándékaik vannak a szülőknek? Ha azt mondom, hogy nincsenek jó szándékaik, nem lesztek hajlandóak ezt meghallani. Ha azt mondom, hogy a szüleitek elvárásai sok módon negatívan hatnak rátok, vajon hajlandóak vagytok elismerni ezt? (Igen.) Meglehetősen mélyrehatóan ártanak nektek, nem? Néhányatok nem hajlandó ezt elismerni, mondván: „A szüleim jót akarnak nekem.” Azt mondod, a szüleid jót akarnak neked – nos, hol vannak azok a jó dolgok? A szüleid jót akarnak neked, de hány pozitív dolgot értettek meg veled? A szüleid jót akarnak neked, de hány helytelen és nem kívánatos gondolatodat és nézetedet javították ki? (Egyet sem.) Nos, most már átlátod ezeket a dolgokat? Érzed, hogy a szülői elvárások irreálisak, ugye?

A szülők gyermekeikkel szemben támasztott elvárásainak lényegét boncolgatva láthatjuk, hogy ezek az elvárások önzőek, szembemennek az emberi mivolttal, továbbá nincs semmi közük a szülők feladataihoz. Amikor a szülők különféle elvárásokat és követelményeket rónak a gyermeikre, nem a feladataikat teljesítik. Nos, mik a ő „feladataik”? A legalapvetőbb feladatok, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kellene, hogy megtanítsák a gyermekeiket beszélni, megtanítsák nekik, hogy legyenek jószívűek és ne legyenek rossz emberek, valamint pozitív irányba vezessék őket. Ezek a legalapvetőbb feladataik. Ezenkívül támogatniuk kell a gyermekeiket bármilyen ismeretek, tehetségek és egyebek elsajátításában, amelyek megfelelőek számukra az életkoruk, a képességeik és az érdeklődésük alapján, illetve az alapján, hogy mennyi mindennel tudnak megbirkózni. A valamelyest jobb szülők segítenek a gyermekeiknek megérteni, hogy az embereket Isten teremtette, és Isten ebben a világegyetemben létezik, rávezetve a gyermekeiket, hogy imádkozzanak és olvassák Isten szavait, mesélve nekik néhány történetet a Bibliából, és remélve, hogy követni fogják Istent, és miután felnőnek, a teremtett lény kötelességét fogják végezni ahelyett, hogy világi irányzatokat hajszolnának, bent rekednének különféle bonyolult személyes kapcsolatokban és tönkretennék őket a világ és a társadalom különféle irányzatai. A feladatoknak, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kellene, semmi közük az elvárásaikhoz. Szülői szerepükben a következő feladatokat kellene teljesíteniük: ellátni a gyermekeiket pozitív útmutatással és megfelelő támogatással, mielőtt elérik a felnőttkort, kellő időben gondoskodni róluk testi mivoltukban étellel, ruházattal, hajlékkal, illetve ha megbetegszenek. Ha a gyermekeik megbetegszenek, bármilyen betegségről is van szó, a szülőknek kezelniük kell azt; nem szabad elhanyagolniuk a gyermekeiket, vagy azt mondani nekik: „Menj csak iskolába, tanulj – nem maradhatsz le az órákról. Ha nagyon lemaradsz, nem tudod majd bepótolni.” Amikor a gyermeiknek pihenésre van szükségük, a szülőknek hagyniuk kell pihenni őket; amikor a gyermekeik betegek, a szülőknek segíteni kell nekik meggyógyulni. Ezek a szülők feladatai. Egyfelől gondoskodniuk kell gyermekeik testi egészségéről, másfelől támogatniuk, oktatniuk, segíteniük kell a gyermekeiket a mentális egészségük vonatkozásában. Ezeket a feladatokat kellene a szülőknek teljesíteniük, ahelyett, hogy bármilyen irreális elvárásokat vagy követelményeket rónának a gyermekeikre. A szülőknek teljesíteniük kell a feladataikat akkor is, amikor a gyermekeik mentális igényeiről van szó, és akkor is, amikor azokról a dolgokról van szó, amelyekre a gyermekeiknek testi mivoltukban van szükségük. A szülőknek nem szabad hagyniuk, hogy a gyermekeik télen megfagyjanak, meg kell tanítaniuk nekik pár általános életbölcsességet, például, hogy milyen körülmények között fázhatnak meg, hogy meleg ételt kell enniük, mert ha hideg ételt esznek, akkor fájni fog a gyomruk, és hogy nem szabad hanyag módon kitenni magukat a szélnek, vagy hideg időben levetkőzni huzatos helyeken – ezzel segítve nekik megtanulni vigyázni a saját egészségükre. Ezenkívül, amikor valamilyen gyerekes, éretlen ötletek, esetleg szélsőséges gondolatok merülnek fel a gyermekeik fiatal elméjében a jövőjükről, a szülőknek azonnal el kell látniuk őket helyes útmutatással, mihelyt észreveszik ezt, ahelyett, hogy erővel elfojtanák azokat; rá kell venniük a gyermekeiket, hogy fejezzék ki és mondják el az ötleteiket, hogy a problémát valóban meg lehessen oldani. Ez a feladataik teljesítése. A szülői feladatok teljesítése egyfelől azt jelenti, hogy gondoskodnak a gyermekeikről, másfelől irányítják és kijavítják a gyermekeiket, valamint útmutatást adnak nekik a helyes gondolatok és nézetek vonatkozásában. A szülők által teljesítendő feladatoknak valójában semmi közük az utódaik iránti elvárásaikhoz. Reménykedhetsz benne, hogy miután a gyermekeid felnőnek, testileg egészségesek lesznek és rendelkezni fognak emberi mivolttal, lelkiismerettel és értelemmel, illetve reménykedhetsz abban, hogy a gyermekeid tanúsítani fognak irántad gyermeki tiszteletet, abban viszont nem kellene reménykedned, hogy a gyermekeid ilyen-olyan hírességek vagy nagy emberek lesznek, miután felnőnek, és még kevésbé kellene gyakran mondogatnod a gyermekeidnek, hogy „nézd, a szomszéd Hsziaoming milyen engedelmes”! A te gyermekeid a te gyermekeid – a feladat, amelyet teljesítened kellene, nem az, hogy elmondod a gyermekeidnek, milyen nagyszerű a szomszéd Hsziaoming, vagy hogy tanuljanak a szomdszéd Hsziaomingtől. Ilyesmit nem kellene csinálnia egy szülőnek. Minden ember más. Az emberek különböznek a gondolataik, nézeteik, érdeklődéseik, kedvteléseik, képességeik, személyiségük vonatkozásában, illetve abban, hogy az emberi mivoltuk lényege jó vagy ádáz. Egyesek született fecsegők, míg mások születésüktől fogva introvertáltak, és nem zavarja őket, ha egész nap nem szólnak egy szót sem. Ezért ha a szülők teljesíteni szeretnék a feladataikat, meg kellene próbálniuk megérteni a gyermekeik személyiségét, beállítottságait, érdeklődéseit, képességeit és az emberi mivoltuk igényeit, ahelyett, hogy a saját felnőtt, presztízsre és nyereségre való világi törekvéseiket a gyermekeik iránti elvárásokká alakítanák, rátukmálva ezeket a társadalomból eredő, presztízzsel, nyereséggel és a világgal kapcsolatos dolgokat a gyermekeikre. A szülők ezeket a dolgokat a kellemesen hangzó „gyermekeikkel szembeni elvárások” névvel illetik, ám a valóságban ezek nem azok. Egyértelmű, hogy próbálják betaszítani a gyermekeiket a tűzfészekbe, és az ördögok karjaiba küldeni őket. Ha tényleg megfelelő szülő vagy, akkor a gyermekeid testi és mentális egészségével kapcsolatos feladataidat kellene teljesítened, ahelyett, hogy rájuk tukmálod az akaratodat, mielőtt elérik a felnőttkort, arra kényszerítve a fiatal elméjüket, hogy elviseljenek olyan dolgokat, amilyeneket nem kellene nekik. Ha tényleg szereted és becsben tartod őket, és tényleg teljesíteni akarod a velük kapcsolatos feladataidat, akkor gondoskodj a fizikai testükről, és ügyelj arra, hogy testileg egészségesek legyenek. Természetesen egyes gyermekek gyengének születnek és rossz az egészségük. Ha a szüleik számára tényleg adottak feltételek, akkor adhatnak nekik több táplálékkiegészítőt, vagy érdeklődhetnek egy hagyományos kínai orvosnál vagy táplálkozási szakembernél, némi többlet gondoskodást tanúsítva ezen gyermekek iránt. Ezenkívül minden életkorban, mielőtt elérik a felnőttkort, a csecsemő- és gyermekkortól a serdülőkorig, a szülőknek egy kicsit több figyelmet kellene fordítaniuk a gyermekeik személyiségében és érdeklődésében bekövetkező változásokra és az emberi mivoltuk felfedezésével kapcsolatos igényeikre, egy kicsit több törődést tanúsítva irántuk. Adniuk kellene a gyermekeiknek némi pozitív és emberi útmutatást, támogatást és ellátást is, ami a lélektani változásaikat és tévhiteiket illeti, valamint némely ismeretlen dolgot az emberi mivoltuk igényeinek vonatkozásában, felhasználva azt a gyakorlati rálátást, tapasztalatot és tanulságokat, amelyekre ők maguk szert tettek, amikor átmentek ugyanezeken a dolgokon. A szülőknek továbbá minden életkorban segíteniük kellene a gyermekeiknek zökkenőmentesen felnőni és megspórolni a kerülőutakat vagy téves kanyarokat, illetve a szélsőségek felé fordulást. Amikor a fiatal, összezavarodott elméjük megsérül vagy elszenved egy ütést, azonnali orvoslást kellene kapniuk a szüleiktől, valamint aggodalmat, ragaszkodást, gondoskodást és útmutatást. Ezeket a feladatokat kellene a szülőknek teljesíteniük. Ami a gyermekeik bárminemű jövőbeli terveit illeti, hogy tanárok, művészek vagy tisztviselők és hasonlók szeretnének-e lenni, amennyiben a terveik észszerűek, a szülők bátoríthatják őket és adhatnak nekik bizonyos mértékű segítséget és támogatást a saját körülményeik, műveltségük, képességeik, emberi mivoltuk, családi körülményeik és egyebek alapján. A szülőknek azonban nem kellene túllépni a saját képességeik hatókörét, nem kellene eladni az autójukat, a házukat, a veséjüket vagy a vérüket. Nincs erre szükség, igaz? (Igaz.) Csak egy bizonyos mértékű segítséget kell adniuk a gyermekeiknek, legjobb szülői képességeik szerint. Ha a gyermekeik azt mondják, hogy „főiskolára akarok menni”, a szülő mondhatja azt, hogy „ha főiskolára akarsz menni, támogatni foglak és nem ellenzem, de a családunk nem áll túl jól anyagilag. Mostantól minden nap félre kell tennem egy kis pénzt, hogy kifizessem egy évnyi főiskolai tandíjadat. Amikor eljön az idő, és eleget spóroltam, elmehetsz főiskolára. Ha nem spóroltam meg eleget, neked kell megoldást találnod.” A szülőknek efféle megállapodásra kellene jutniuk a gyermekeikkel, egyetértésben és közösen megegyezve, majd meg kellene oldaniuk a gyermekeik jövővel kapcsolatos igényeinek problémáját. Természetesen, ha a szülők nem tudják valóra váltani a gyermekeik jövőre vonatkozó terveit és szándékait, nem kell bűntudatot érezniük, azt gondolván: „Cserben hagytam a gyermekeimet, nem vagyok alkalmas, és a gyermekeimnek szenvedniük kell emiatt. Más emberek gyermekei jó koszton élnek, híres márkákat viselnek és autóval furikáznak a főiskolára, amikor pedig hazamennek, repülővel utaznak. Az én gyermekeimnek vonattal kell utazniuk a kemény üléseken – még azt sem engedhetem meg magamnak, hogy hálókocsiban küldjem őket. Cserben hagytam a gyermekeimet!” Nem kell bűntudatot érezniük, nekik ilyenek a körülményeik, és még ha el is adnák egy veséjüket, akkor sem tudnák biztosítani ezeket a dolgokat, úgyhogy el kell fogadniuk a sorsukat. Isten vezényelte számukra ezt a fajta környezetet, úgyhogy ezeknek a szülőknek nem kell bűntudatot érezniük a gyermekeik iránt semmilyen módon, és azt mondaniuk, hogy „cserben hagytalak. Ha nem tanúsítasz irántunk gyermeki tiszteletet a jövőben, nem fogok panaszkodni. Alkalmatlanok vagyunk, és nem biztosítottunk számodra jó életkörülményeket.” Nem kell ilyesmit mondaniuk. A szülőknek csak teljesíteniük kell a feladataikat tiszta lelkiismerettel, megtenni mindent, amit tudnak, és lehetővé tenni a gyermekeik számára, hogy a testük és az elméjük egészséges legyen. Ennyi elég. Az „egészség” itt csak azt jelenti, hogy a szülők minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy a gyermekeiknek pozitív gondolataik legyenek, valamint aktív, felfelé tekintő és optimista gondolataik és hozzáállásuk a mindennapi életükhöz és létezésükhöz. Amikor valami felzaklatja őket, a gyermekeknek nem kellene hisztizniük, öngyilkosságot megkísérelniük, gondot okozniuk a szüleiknek, vagy szidniuk a szüleiket, hogy alkalmatlan semmirekellők, akik képtelenek pénzt keresni, mondván: „Nézzétek mások szüleit. Szép autót vezetnek, palotában laknak, luxus hajóutakra mennek és Európába utazgatnak. Most nézzetek ránk, még csak a szülővárosunkat sem hagytuk el soha és nem utaztunk nagy sebességű vonattal!” Ha ilyen hisztiket csapnak, mit kellene válaszolnod? Azt kellene mondanod: „Igazad van, mi ilyen alkalmatlanok vagyunk. Ebbe a családba születtél, és el kellene fogadnod a sorsodat. Ha alkalmas vagy rá, akkor kereshetsz pénzt te magad a jövőben. Ne légy goromba velünk, és ne követeld, hogy megtegyünk érted dolgokat. Mi már teljesítettük az veled kapcsolatos feladatainkat, és nem tartozunk neked semmivel. Egy nap a jövőben szülő leszel, és neked is ezt kell majd tenned.” Amikor lesznek saját gyermekeik, megtanulják, hogy nem olyan könnyű a szülőknek pénzt keresniük, hogy eltartsák magukat és mindenkit a családban, fiatalt, öreget egyaránt. Összefoglalva, meg kellene tanítanod nekik pár alapelvet, hogy miként viselkedjenek. Ha a gyermekeid ezt el tudják fogadni, akkor beszélgess velük az Istenbe vetett hitről és az igazságra való törekvés újtán járásról, hogy elnyerjék az üdvösséget, valamint az Istentől érkező helyes gondolatokról és nézetekről, amelyeket megértettél. Ha a gyermekeid hajlandóak elfogadni Isten munkáját és veled együtt hinni Istenben, annál jobb. Ha a gyermekeidnek nincsenek efféle igényei, akkor elég, ha csak teljesíted a velük kapcsolatos feladataidat; nem kell folyton szónokolnod vagy felemlegetned egyes szavakat és doktrínákat az istenhittel kapcsolatban, hogy prédikálj nekik. Nem szükséges ezt tenni. Még ha a gyermekeid nem is hisznek, amíg támogatnak téged, lehettek jó barátok, és bármiről beszélgethettek közösen vagy megvitathattok bármit. Nem kell ellenséggé válnotok, illetve nem kell neheztelést érezned irántuk. Végül is vérségi kötelék van közöttetek. Ha a gyermekeid hajlandóak teljesíteni a veled kapcsolatos feladataikat, gyermeki tiszteletet tanúsítani irántad és engedelmeskedni neked, akkor fenntarthatod velük a családi kapcsolatot és normálisan beszélgethetsz velük. Nem kell folyton átkoznod vagy szidnod a gyermekeidet, mert a tiédtől eltérő véleményeik vagy nézeteik vannak a hittel kapcsolatban. Nem szükséges ezt tenni. Nem kell forrófejűvé válnod, vagy azt gondolnod, hogy az valami óriási dolog, hogy a gyermekeid nem hisznek Istenben, mintha elveszítetted volna az életedet és a lelkedet. Ez nem olyan komoly dolog. Ha nem hisznek, akkor természetes módon megvannak a maguk saját járt útjaik, amelyeket választottak. Neked is megvan az utad, amelyet járnod kellene és a kötelesség, amelyet végezned kellene, és ezeknek a dolgoknak semmi közük a gyermekeidhez. Ha a gyermekeid nem hisznek, nem kell ragaszkodnod hozzá. Lehet, hogy nem jött el a megfelelő idő, vagy Isten egyszerűen nem választotta ki őket. Ha Isten egyszerűen nem választotta ki őket, és te ragaszkodsz hozzá, hogy higgyenek, akkor ostoba vagy és lázadó. Természetesen, ha Isten kiválasztotta őket, de a megfelelő idő nem érkezett el, és te követeled, hogy márpedig most higgyenek, az egy kicsit túl korai lesz. Ha Isten cselekedni kíván, senki sem menekülhet el az Ő szuverenitása elől. Ha Isten elrendezte a gyermekeid számára, hogy higgyenek, akkor el tudja ezt érni egy szóval vagy egy gondolattal. Ha Isten nem rendezte el számukra, hogy higgyenek, akkor nem fognak meghatódni, és ha nem hatódnak megk, akkor bármennyit is beszélsz, semmi haszna nem lesz. Ha a gyermekeid nem hisznek, nem vagy az adósuk; ha a gyermekeid hisznek, az nem a te érdemed. Nem ez a helyzet? (De igen, ez.) Akár közös céljaitok vannak a gyermekeiddel a hit kapcsán, akár hasonló gondolkodásúak vagytok e tekintetben, bármely esetben neked csak a velük kapcsolatos feladataidat kell teljesítened. Ha teljesítetted ezeket a feladatokat, az nem jelenti azt, hogy kedveskedtél nekik, és ha a gyermekeid nem hisznek, az nem jelenti azt, hogy az adósuk vagy, te ugyanis teljesítetted a feladataidat, és ezzel vége. A kapcsolatotok változatlan marad, és továbbra is úgy folytathatod a kapcsolatodat a gyermekeiddel, ahogy korábban. Amikor a gyermekeid nehézségekkel találkoznak, segítened kell nekik, amennyire csak tudsz. Ha vannak anyagi lehetőségeid, hogy segíts a gyermekeiden, tedd meg; ha képes vagy kijavítani a gyermekeid gondolatatait és nézeteit lélektani vagy mentális szinten, és képes vagy adni nekik bizonyos mértékű útmutatást és segítséget, lehetővé téve számukra, hogy felülemelkedjenek a dilemmáikon, akkor az meglehetősen jó. Összefoglalva, mielőtt a gyermekeik elérik a felnőttkort, a szülőknek teljesíteniük kell a szülői feladataikat, meg kell tudniuk, mit akarnak a gyermekeik csinálni, és mik a gyermekeik érdeklődései és törekvései. Ha a gyermekeik embereket akarnak ölni, gyújtogatni akarnak és bűntényeket akarnak elkövetni, akkor a szüleiknek komolyan meg kell fegyelmezniük, sőt büntetniük őket. De ha engedelmes gyermekek és nem különböznek bármely más hétköznapi gyermekektől, továbbá jól viselkednek az iskolában, megteszik, amit a szüleik mondanak nekik, akkor a szüleiknek csak teljesíteniük kell a velük kapcsolatos feladataikat. A feladataik teljesítésén kívül azok az úgynevezett elvárások, követelmények és a jövőjükről való gondolkodás mind felesleges. Miért mondom, hogy felesleges? Minden ember sorsát Isten rendeli el, és nem a szülők dönthetnek róla. Bármilyen elvárásaik vannak a szülőknek a gyermekeikkel szemben, lehetetlen, hogy mind megvalósuljanak a jövőben. Ezek az elvárások nem határozhatják meg a gyermekeik jövőjét vagy életét. Bármekkorák is a szülők gyermekeikkel szembeni elvárásai, vagy bármekkorák is az áldozatok és az árak, amelyeket felajánlanak ezekért az elvárásokért, az mind hiábavaló; ezek a dolgok nem tudják befolyásolni a gyermekeik jövőjét vagy életét. A szülőknek ezért nem kellene ostoba dolgokat művelniük. Nem kellene szükségtelen áldozatokat hozniuk a gyermekeikért, mielőtt elérik a felnőttkort, és természetesen nem kellene olyan feszültnek érezniük magukat emiatt. A gyermeknevelés arról szól, hogy a szülő tanul, miközben különféle tapasztalatokat szerez, ahogy megél különböző körülményeket, majd fokozatosan lehetővé teszi a gyermekei számára, hogy hasznot merítsenek belőle. Ez minden, amit a szülőknek tenniük kell. Ami a gyermekek jövőjét és jövőbeli életútját illeti, ezeknek a dolgoknak semmi közük a szüleik elvárásaihoz. Vagyis a szüleid elvárásai nem dönthetnek a jövődről. Nincs szó arról, hogy ha a szüleidnek magas elvárásai vannak veled szemben vagy ha nagy dolgokat várnak el tőled, akkor az azt jelenti, hogy képes leszel boldogulni és jól élni, illetve nincs szó arról, hogy ha a szüleidnek nincsenek elvárásai veled szemben, akkor az azt jelenti, hogy koldus leszel. Nincs szükségszerű kapcsolat e dolgok között. Mondd meg Nekem, ezek a témák, amelyekről beszéltem, könnyen érthetőek? Könnyű az emberek számára megvalósítani őket? Vagy nehezek? A szülőknek csak teljesíteniük kell a gyermekeikkel kapcsolatos feladataikat, fel kell nevelniük őket és felnőttet kell faragniuk belőlük. Nem kell tehetséges emberekké nevelniük őket. Könnyű ezt elérni? (Igen, az.) Ez könnyű dolog – nem kell felelősséget viselned a gyermekeid jövőjéért vagy életéért, vagy bármilyen tervet szőni számukra, vagy feltételezni, hogy miféle emberek lesznek, miféle életük lesz a jövőben, milyen társadalmi körökben forognak majd később, milyen lesz az életminőségük ezen a világon a jövőben, illetve miféle státuszuk lesz az emberek között. Nem kell feltételezned vagy irányítanod ezeket a dolgokat; egyszerűen csak teljesítened kell a szülői feladataidat. Ez ilyen könnyű. Amikor a gyermekeid elérik az iskolás kort, találnod kell egy iskolát és be kell iratnod őket, fizetned kell a tandíjat, ha szükséges, és fizetned kell mindent, amire szükségük van az iskolában. Elegendő pusztán ezeket a feladatokat teljesíteni. Amikor arról van szó, hogy mit esznek és mit viselnek egész évben, csak gondoskodnod kell a fizikai testükről a körülményenek megfelelően. Ne hagyd, hogy kezeletlen betegségük legyen az idő alatt, mielőtt elérik a felnőttkort, amikor még nem tudják, hogy miként gondoskodjanak a saját testükről. Azonnal javítsd ki a hibáikat és a rossz szokásaikat, segíts nekik jó életmódot kialakítani, majd adj nekik tanácsot és vezesd az elméjüket, valamint ügyelj rá, hogy soha ne forduljanak szélsőségek felé. Ha tetszik nekik valamilyen gonosz dolog a világban, de látod, hogy jó gyermekek, és csak a világ gonosz irányzatai befolyásolták őket, akkor azonnal ki kell javítanod őket és segítened kell nekik helyrehozni a hibáikat és rossz szokásaikat. Ezek azok a feladatok, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kellene, és a szerepek, amelyeket be kellene tölteniük. A szülőknek nem kellene a gyermekeiket a társadalom irányzatai felé taszítaniuk, és nem kellene arra késztetniük a gyermekeiket, amikor még nem érték el a felnőttkort, hogy túl korán mindenféle nyomást viseljenek el, amelyeket csak felnőtteknek kell elviselniük. A szülőknek nem kellene ilyen dolgokat tenniük. Ezek olyan egyszerűen elérhető dolgok, de egyesek nem tudják megvalósítani őket. Mert az ilyen emberek nem tudják elengedni a világi presztízsre és nyereségre való törekvést, illetve a világ gonosz irányzatait, továbbá, mivel félnek, hogy a világ kirekeszti őket, ezért mielőtt a gyermekeik elérik a felnőttkort, ráveszik őket, hogy nagyon korán beolvadjanak a társadalomba és mentális szinten nagyon gyorsan alkalmazodjanak a társadalomhoz. Ha a gyermekeknek ilyen szüleik vannak, akkor nincs szerencséjük. Bármik is a módszerek vagy az ürügyek, amelyekkel a szülők szeretik, dédelgetik és árakat fizetnek értük, az ilyen családok gyermekei számára ezek nem feltétlenük jó dolgok – azt is lehetne mondani, hogy egyfajta sorscsapások. Mégpedig azért, mert a szülői elvárások mögött, amelyekkel ezek a szülők a gyermekeik fiatal elméjét sújtják, pusztítás áll. Illetve, más szóval, e szülőknek az elvárásai valójában nem arról szólnak, hogy a gyermekeiknek egészséges elméjük és testük legyen, ezek csak arra vonatkozó elvárások, hogy a gyermekeik képesek legyenek megvetni a lábukat a társadalomban és elkerüljék, hogy a társadalom kirekessze őket. Az elvárásaiknak az a céljuk, hogy a gyermekeik jó életet éljenek, illetve magasabb rendűek legyenek másoknál, elkerüljék a kolduslétet, elkerüljék, hogy mások hátrányosan megkülönböztessék vagy zaklassák őket, valamint hogy beolvadjanak a gonosz irányzatokba és gonosz embercsoportokba. Jó dolgok ezek? (Nem.) Ezért nem kell megszívlelnetek az efféle szülői elvárásokat. Ha a szüleidnek voltak egyszer efféle elvárásaik veled szemben, vagy ha sok árat fizettek, hogy megvalósítsák a veled szembeni elvárásaikat, ezért az adósuknak érzed magad és az egész életedet arra szándékozod felhasználni, hogy törleszd nekik az általuk fizetett árakat – ha efféle elgondolásod vagy vágyad van, akkor azt még ma el kell engedned. Nem tartozol nekik semmivel, sőt, inkább a szüleid azok, akik tönkretettek és megnyomorítottak téged. Nemcsak hogy nem sikerült teljesíteniük a szülői feladataikat, épp ellenkezőleg, bántottak téged, különféle sérüléseket okoztak a fiatal elmédben és sokféle negatív emléket és bevésődést hagytak hátra benned. Röviden, az ilyen szülők nem jó szülők. Ha a felnőttkor elérése előtt azáltal, ahogy neveltek, hatást gyakoroltak rád és beszéltek veled, a szüleid mindig abban reménykedtek, hogy keményen fogsz tanulni, sikeres leszel és nem munkás lesz belőled, hogy egyértelműen jó kilátásaid lesznek a jövőben, a büszkeségük és az örömforrásuk leszel, valamint megbecsülést és dicsőséget hozol rájuk, akkor mától kezdve tartsd távol magadat az úgynevezett kedveskedéseiktől, és ne szívleld meg többé ezeket. Nincs igazam? (De igen.) Ezek azok az elvárások, amelyeket a szülők támasztanak az utódaikkal szemben, mielőtt azok elérik a felnőttkort.

A szülők gyermekeikkel szemben támasztott elvárásai azután is ugyanolyan természetűek maradnak, amikor azok már felnőttek. Noha felnőtt gyermekeik már képesek önállóan gondolkodni, valamint egy felnőtt státuszából és perspektívájából kiindulva kommunikálni, beszélni és megvitatni dolgokat, a szülők továbbra is ugyanazokat a szülői szempontból kialakított elvárásokat táplálják magukban irántuk. A felnőttkort még el nem ért gyermekekkel szembeni elvárásaik felnőttekkel szembeni elvárásokká alakulnak át. A felnőttekkel szemben támasztott szülői elvárások eltérnek ugyan az olyan gyermekekkel szemben támasztott elvárásoktól, akik még nem érték el a felnőttkort, a szülők – átlagos, romlott emberekként, valamint a társadalom és a világ tagjainként – még mindig ugyanolyan elvárásokat táplálnak magukban a gyermekeikkel kapcsolatban. Azt remélik, hogy simán mennek majd a gyermekeik dolgai a munkahelyükön, hogy boldog házasságuk és tökéletes családjuk lesz, hogy fizetésemelést kapnak és előléptetik őket, hogy elismerik majd őket a főnökeik, és hogy minden különösen jól alakul majd a számukra a munka terén anélkül, hogy bármilyen nehézséggel találkoznának. Mi haszna van ezeknek az elvárásoknak? (Hasztalanok.) Hasztalanok, feleslegesek. A szülők azt hiszik, hogy olvasni tudnak a gondolataidban, mivel ők neveltek fel és tartottak el, minek következtében azt hiszik, hogy mindent tudnak arról, hogy mit gondolsz, mit akarsz, és hogy milyen a személyiséged, annak ellenére, hogy most már felnőtt vagy. És noha független felnőtt vagy, és képes vagy pénzt keresni, hogy eltartsd magad, úgy érzik, hogy még mindig irányíthatnak, és hogy még mindig van beleszólási, részvételi, döntési, beavatkozási sőt irányítási joguk is bármit illetően, ami veled kapcsolatos. Vagyis azt gondolják, hogy az övék lehet az utolsó szó. Ami például a házasságot illeti, ha jársz egy lánnyal, a szüleid azonnal ezt mondják: „Ez nincs így rendben, nincs olyan szintű végzettsége, mint neked, nem néz ki valami jól, és vidéken él a családja. Miután feleségül veszed, a rokonai nagy csapatban jönnek majd fel vidékről, nem fogják tudni, hogyan kell használni a fürdőszobát, és mindent összepiszkolnak. Ez biztosan nem lesz jó élet a számodra. Ez így nincs rendben, nem egyezem bele, hogy feleségül vedd!” Nem beavatkozás ez? (De igen.) Nem felesleges és undorító? (De igen, felesleges.) A fiaknak és lányoknak még mindig a szüleik beleegyezésére van szükségük, amikor párt keresnek. Következésképpen vannak olyan gyermekek, akik meg sem mondják a szüleiknek, hogy találtak párt maguknak, csak hogy elkerüljék a beavatkozásukat. Amikor ezt kérdezik a szüleik: „Van-e párod?”, ők csak ezt mondják: „Nem, korai még, túl fiatal vagyok, nem sietek vele”, de valójában már vagy két-három éve van párjuk, csak éppen nem mondták meg a szüleiknek. És miért nem mondják meg a szüleiknek? Azért nem, mert a szüleik mindenbe bele akarnak avatkozni, nagyon fontoskodók, úgyhogy inkább nem szólnak nekik a párjukról. Amikor készen álnak a házasságkötésre, egyszerűen csak közvetlenül a szüleik házához viszik a párjukat és ezt kérdezik: „A beleegyezésedet adod? Holnap megházasodom. Így kezelem ezt a dolgot, akár beleegyeztek, akár nem. Ha nem egyeztek bele, akkor is összeházasodunk és gyerekeink lesznek.” Ezek a szülők túlságosan beleavatkoznak a gyerekeik dolgába, még a házasságukba is. Ha nem olyan párt talál a gyerekük, amilyet ők reméltek, ha nem jönnek ki jól az illetővel, vagy ha nem tetszik nekik, megpróbálják elérni, hogy szakítsanak egymással. Ha nem egyezik bele a gyerekük, sírnak, nagy hűhót csapnak, öngyilkossággal fenyegetődznek, mígnem a gyermekeik nem tudják, hogy sírjanak-e vagy nevessenek – nem tudják, mitévők legyenek. Olyan fiak és lányok is vannak, akik azt állítják magukról, hogy öregek és nem akarnak megházasodni, de a szüleik ezt mondják nekik: „Ez nem jó így. Azt reméltem, hogy felnősz, megházasodsz és gyerekeid lesznek. Láttalak felnőni, és most azt is látni akarom, ahogy megházasodsz és gyerekeid lesznek. Akkor aztán békében halhatok meg. Ha nem házasodsz meg, sosem válhat valóra ez a kívánságom. Nem tudok majd meghalni, vagy ha mégis meghalok, nem békében halok meg. Meg kell házasodnod, igyekezz, és találj párt magadnak! Az is jó, ha csak ideiglenes párt találsz, csak hadd lássam.” Ez nem beavatkozás vajon? (De igen.) Amikor a felnőtt gyermekek házastársat választanak, a szülők adhatnak megfelelő tanácsot, ösztönözhetik a gyermekeiket, vagy le is ellenőrizhetik a gyermekeik párját, de beavatkozniuk nem szabad, és nem segíthetnek dönteni a gyermekeiknek. A gyermekeiknek megvannak a maguk érzései azzal kapcsolatban, hogy kedvelik-e a párjukat, hogy jól kijönnek-e vele, hogy hasonló-e az érdeklődési körük, és hogy boldogok lesznek-e együtt a jövőben. A szülők nem feltétlenül tudják ezeket a dolgokat, és ha tudják is, mindössze javaslatokat tehetnek, de nem szabad felháborító módon akadályozniuk a házasságkötést vagy súlyosan beleavatkozniuk. Sőt, olyan szülők is vannak, akik ezt mondják: „Amikor párt talál magának a fiam vagy a lányom, az én családommal azonos társadalmi rangúnak kell lennie az illetőnek. Ha nem az, és akar valamit a fiamtól vagy a lányomtól, akkor nem fogom hagyni, hogy összeházasodjanak, és meg fogom hiúsítani a terveiket. Ha be akar lépni a házamba, nem fogom engedni!” Helyes ez az elvárás? Észszerű? (Nem észszerű.) Ez egy jelentős dolog a gyermekeik életében, és észszerűtlen dolog a szülők részéről, hogy beleavatkozzanak. Ám ezek a szülők a maguk szemszögéből nézve úgy látják, hogy nagyon is sok okuk van beavatkozni a gyermekeik életében adódó jelentős dolgokba. Ha a gyermekeik egyszerűen csak barátokra találnak az ellenkező nem körében, akikkel beszélgethetnek, nem avatkoznak közbe a szülők, de ha a házasság nagy ügyéhez van köze a dolognak, azt gondolják, hogy muszáj beavatkozniuk. Olyan szülők is vannak, akik rengeteg energiát fektetnek abba, hogy kémkedjenek a gyermekeik után, megnézik, hogy az ellenkező nem mely tagjaira vonatkozóan található elérhetőség és információ a gyermekük telefonjában és számítógépén, közbeavatkoznak, titokban követik a gyermekeiket, egészen addig, amíg a gyermekeiknek nincs kihez fordulniuk, ahol nem tudnak harcolni, visszavágni vagy akárcsak kitérni ezen akadály elől. Helyes vajon, ha így cselekszik egy szülő? (Nem.) Ha a szülők megútáltatják magukat a gyermekeikkel, arra azt mondjuk, hogy problémás dolog, nem igaz? A szülőknek a felnőtt gyermekeik irányában is eleget kell tenniük szülői felelősségüknek és kötelességeiknek, segíteniük kell őket a jövőbeni életútjukon, valamint észszerű és értékes tanácsokkal, ösztönzéssel és intelemmel kell ellátniuk őket annak megelőzése végett, hogy becsapják őket a munkahelyükön vagy amikor különféle emberekkel, eseményekkel és dolgokkal kerülnek érintkezésbe, vagy hogy kerülőútra jussanak, ahol felesleges gonddal találkoznak, vagy akár be is perelik őket. A szülőknek a tapasztalt emberek perspektívájából kell a gyermekeikhez állniuk, valamint hasznos és értékes tanácsokat és támpontokat kell adniuk a gyermekeiknek. Az már a gyerekeik dolga, hogy hallgatnak-e rájuk vagy sem. A szülőknek nem kell mást tenniük, csak eleget tenniük a kötelességeiknek. A szülőknek nincs ráhatásuk arra, hogy a gyermekeik mennyi szenvedést tapasztalnak, mennyi fájdalmat viselnek el vagy mennyi áldást élveznek majd életük során. Ha nyomorúságokat is ki kell bírniuk gyermekeiknek ebben az életben, és ha már megtanították nekik azokat a dolgokat, amelyeket meg kell tanítaniuk, de amikor történik velük valami, még mindig nagyon akaratosak, akkor szenvedniük kell, ez a sorsuk, és a szülőknek nem kell magukat hibáztatniuk, nem igaz? (De igen.) Bizonyos esetekben nem működnek jól a házasságok, az emberek nem jönnek ki jól a házastársukkal és úgy döntenek, hogy elválnak, majd miután elváltak, vita folyik arról, hogy ki nevelje a gyermekeiket. Az ilyen emberek szülei azt remélték, hogy minden jól alakul majd a gyermekeik számára a munkahelyükön, hogy boldog, örömteli házasságuk lesz, és hogy nem támadnak majd benne repedések vagy problémák, ám végül semmi sem úgy alakult, ahogy ők akarták. Következésképpen ezek a szülők aggódnak és sírnak a gyermekeik miatt, a szomszédaiknak is elpanaszolják a dolgot, és segítenek a fiuknak vagy lányuknak ügyvédet találni, aki kiharcolja majd, hogy nála helyezzék el a gyermekeit. Sőt, olyan szülők is vannak, akik látva, hogy rosszul bántak a lányukkal, felkelnek, hogy harcoljanak érte, elmennek a férj házához és kiabálnak vele: „Miért bántottad a lányomat? Nem fogom hagyni, hogy megúszd ezt a sértést!” Még a tágabb család tagjait is magukkal viszik, hogy kifejezzék haragjukat a lány védelmében, és verekedéssé fajul a dolog, vagyis a végén óriási jelenetet rendeznek. Ha nem csapott volna nagy hűhót az egész család, és ha lassan elpárolgott volna a férj és a feleség közti feszültség, akkor, miután lenyugodtak volna, valószínűleg nem váltak volna el. Mivel azonban ezek a szülők nagy hűhót csaptak, felfújták a dolgot; nem lehetett többé helyrehozni a megromlott házasságot, és az zátonyra futott. Végül akkora hűhót csaptak, hogy emiatt nem lett zökkenőmentes a gyermekük házassága, és ezeknek a szülőknek emiatt is aggódniuk kellett. Mondjátok meg Nekem, megérte ez vajon a fáradságot? Mi értelme volt beavatkozniuk ezekbe a dolgokba? Legyen bár szó a gyermekeik házasságáról vagy a munkájáról, a szülők mind azt gondolják, hogy nagy felelősségük van: „Bele kell folynom, követnem kell és figyelmesen meg kell vizsgálnom ezt a dolgot.” Megfigyelik, hogy boldog-e a gyermekük házassága vagy sem, hogy van-e bármilyen probléma a ragaszkodásukkal, és hogy nincs-e viszonya valakivel a fiuknak vagy a vejüknek. Egyes szülők azért ártják bele magukat a gyermekeik életébe, fogalmaznak meg kritikát vagy szőnek terveket annak különböző aspektusait illetően, hogy teljesüljön a gyermekeik házasságára vagy különféle egyéb dolgokra vonatkozó elvárásuk, ez pedig súlyos mértékben kihat a gyermekeik életének és munkájának rendes menetére. Nem megvetendők vajon az ilyen szülők? (De igen.) Olyan szülők is akadnak, akik belefolynak a gyermekeik életvitelébe és szokásaiba, és amikor épp semmi dolguk nincsen, elmennek a gyermekeik házához, hogy megnézzék, hogy s mint van a menyük, és hogy ellenőrizzék, nem küld-e titokban ajándékot vagy pénzt a saját családjának, vagy nem áll-e össze más férfiakkal. A gyermekeik taszítónak és utálatosnak találják ezeket a cselekedeteket. Ha továbbra is így viselkednek a szülők, a gyermekeik azt fogják érezni, hogy ez utálatos és taszító, így aztán nagyon világos, hogy ezek a cselekedetek észszerűtlenek. Persze, ha egy másik szemszögből nézzük, akkor erkölcstelenek is és embertelenek is ezek a cselekedetek. Nem számít, milyen elvárásaik vannak a szülőknek a gyermekeik felé, miután felnőttkorba értek a gyermekek, a szülőknek nem szabad többé belefolyniuk az életükbe, a munkájuk vagy a családjuk köreibe, és még kevésbé szabad megpróbálniuk beavatkozni az életük különféle aspektusaiba vagy irányítani azokat. Olyan szülők is vannak, akik nagyon szeretik a pénzt, és ezt mondják a gyermekeiknek: „Ha gyorsan akarsz több pénzt keresni, fel kell turbózni a vállalkozásodat. Nézd meg ezt s ezt a gyereket, neki terjeszkedett a vállalkozása: nagy üzletet csinált a kisboltjából, a nagy üzletből pedig üzletláncot, most pedig a szülei jókat esznek és isznak nála. Több pénzt kell keresned. Keress több pénzt és nyiss több boltot, akkor aztán együtt lubickolhatunk a dicsőségedben!” A gyermekeik nehézségeire vagy kívánságaira való tekintet nélkül csakis a saját preferenciáikat és önző vágyaikat akarják kielégíteni; arra akarják csak használni a gyermekeiket, hogy sok pénzt keressenek azért, hogy ők elérjék a céljukat, vagyis testi örömöket élvezzenek. Ezek mind olyan dolgok, amiket a szülőknek nem szabad tenniük. Ezek a dolgok erkölcstelenek és embertelenek, és az ilyen szülők nem teljesítik a kötelességeiket. Nem ilyen hozzáállást kell a szülőknek a felnőtt gyermekeik irányában tanúsítaniuk. Ezek a szülők inkább visszaélnek az idősebb korukkal, beleavatkoznak a felnőtt gyermekeik életébe, munkájába, házasságába, és így tovább, éspedig a gyermekeik iránti felelősségvállalás leple alatt. Nem számít, hogy mennyire rátermettek az ember idős gyermekei, hogy milyen képességűek, hogy milyen státuszuk van a társadalomban, vagy hogy mennyi a jövedelmük, ez az Isten által számukra meghatározott sors – ez Isten szuverenitása alá tartozik. A szülőknek nem szabad beleavatkozniuk abba, hogy milyen életet élnek a gyermekeik, kivéve, ha nem a helyes úton járnak, vagy ha megszegik a törvényt – ez esetben a szülőknek szigorúan meg kell fegyelmezniük őket. Normális körülmények között azonban, ha ezek a felnőttek józan gondolkodásúak, és megvan a képességük az önálló életre és a túlélésre, a szüleiknek a háttérbe kell húzódniuk, mivel már felnőttek a gyermekeik. Ha még csak épp most lettek felnőtté a gyermekeik, ha 20-21 évesek és még nem ismerik a társadalomban lévő bonyolult helyezeteket, vagy nem tudják, hogy miként viseljék magukat az életben, valamint nem értik, hogy miként érintkezzenek másokkal és gyengék a túlélési képességeik, akkor a szülők megfelelő támogatásban kell, hogy részesítsék ezeket a gyermekeket, képessé téve őket a fokozatos átmenetre egészen odáig, amikor már képesek önállóan élni. Ezt nevezik a kötelességük teljesítésének. De amint ráállították a gyermekeiket a helyes ösvényre, és amint megvan a gyermekeikben a képesség az önálló életre, a szülőknek háttérbe kell vonulniuk. Nem kezelhetik továbbra is úgy a gyermekeiket, mintha azok nem lennének még felnőttek, vagy mintha értelmi fogyatékosok volnának. Nem lehetnek irreális elvárásaik a gyermekeikkel szemben, és nem avatkozhatnak a gyermekeik magánéletébe, illetve nem szólhatnak bele a munkával, családdal, házassággal, emberekkel és eseményekkel kapcsolatos attitűdjeikbe, nézőpontjaikba és cselekedeteikbe annak a leple alatt, hogy elvárásokat támasztanak velük szemben. Ha ezek bármelyikét is teszik, nem teljesítik a kötelességüket.

A szülőknek egyszerűen annyit kell tenniük, amikor a fiaik és lányaik már képesek önállóan megélni, hogy törődést és a szükséges gondoskodást tanúsítanak irányukban a munkájukat, életüket és családjukat illetően, vagy megfelelő segítséget nyújtanak nekik olyan helyzetekben, amikor a maguk képességeire hagyatkozva nem tudnak elvégezni vagy elintézni valamit. Tegyük fel például, hogy a fiadnak vagy lányodnak kisbabája van, és a házastársával együtt nagyon elfoglaltak a munkájuk miatt. A baba nagyon kicsi még, és néha nincs, aki vigyázzon rá. Ilyen körülmények között segíthetsz a gyermekednek vigyázni a babájukra. Ez szülői feladat, hiszen a gyermeked végtére is a te tested és véred, és biztonságosabb, ha te vigyázol a gyermekére, mint ha valaki más tenné. Ha a gyermeked rád bízza a babájukat, akkor vigyáznod kell rá. Ha nehezére esik rád bízni a babát, és nem akarja, hogy te vigyázz rá, vagy ha azért nem engedi, hogy te vigyázz rá, mert megbecsül téged, tekintettel van rád, és attól tart, hogy nem vagy elég jól ehhez testileg, akkor ne csinálj gondot belőle. Még olyan fiak és lányok is vannak, akik egyszerűen nem bíznak a szüleikben, azt gondolják, hogy a szüleik nem képesek gondoskodni egy csecsemőről, hogy csak elkényeztetni tudják a kisgyermekeket, de azt nem, hogy miként kell nevelni őket, és arra sem ügyelnek, hogy mit esznek a gyerekek. Ha a fiad vagy lányod nem bízik benned, és nem akarja, hogy te vigyázz a babájára, annál jobb, hiszen akkor több szabadidőd lesz. Ezt nevezik kölcsönös megegyezésnek: sem a szülő, sem a gyermek nem avatkozik bele a másik dolgába, és ezzel egyidejűleg tekintettel is vannak egymásra. Amikor segítségre, törődésre és gondoskodásra van szükségük a gyermekeiknek, a szülőknek egyszerűen meg kell adniuk nekik a megfelelő és szükséges törődést, gondoskodást és anyagi támogatást érzelmileg vagy egyéb tekintetben. Tegyük fel például, hogy egy szülőnek van némi megtakarítása, jó a munkájában, és van bevételi forrása. Amikor pénzre van szüksége a gyermekeinek, segíthet nekik egy kicsit, ha tud. Ha nem tud, akkor nem szükséges minden vagyonáról lemondania vagy uzsorástól kölcsönkérnie csak azért, hogy segítsen a gyermekein. Annyit kell csupán megtennie, ami a képességei határán belül esik ahhoz, hogy teljesítse a rokoni kapcsolatból adódó feladatait. Nem szükséges mindenét eladnia, amije csak van, nem kell eladnia a veséjét, sem vért adnia, vagy halálra dolgoznia magát azért, hogy segítsen a gyermekein. A te életed a tiéd, neked adta Isten, és megvannak a magad küldetései. Azért van ez az életed, hogy teljesíthesd ezeket a küldetéseket. A gyermekeidnek is azért van az életük, hogy végigjárhassák az életútjukat és teljesíthessék a küldetéseiket az életben, nem pedig azért, hogy gyermeki áhítatot tanúsíthassanak irántad. Éppen ezért akár felnőttek a gyermekeik, akár nem, a szülők élete csakis a szülőké, nem pedig a gyermekeiké. Természetesen a szülők nem a gyermekek ingyenes dadái vagy rabszolgái. Bármilyen elvárásokat támasszanak is a szülők a gyermekeik felé, nem kell hagyniuk, hogy a gyermekeik önkényesen ugráltassák őket, mindennemű ellenszolgáltatás nélkül, és nem kell a gyermekeik szolgáivá, kiszolgáló személyzetévé vagy rabszolgáivá lenniük. Bármilyen érzéseket táplálj is a gyermekeid iránt, attól még független ember vagy. Nem kell felelősséget vállalnod a felnőtt életükért, mintha teljesen helyénvaló lenne így tenned, csak azért, mert a gyermekeid. Nincs szükség erre. Felnőttek, és te már elvégezted azt a feladatodat, hogy felneveld őket. Rájuk tartozik, hogy jól vagy rosszul élnek-e majd a jövőben, hogy jómódúak lesznek-e vagy szegények, és hogy boldog vagy boldogtalan életet fognak-e élni. Semmi közük hozzád ezeknek a dolgoknak. Szülőként nem kötelességed változtatni rajtuk. Ha boldogtalan az életük, nem vagy köteles ezt mondani: „Boldogtalan vagy – ki fogom találni, miként oldjuk meg, eladom mindenemet, és minden energiámat arra fogom fordítani, hogy téged boldoggá tegyelek.” Nincs szükség erre. Mindössze a feladataidat kell teljesítened, ez minden. Ha segíteni akarsz nekik, megkérdezheted tőlük, hogy miért boldogtalanok, és támogathatod őket a probléma elméleti és pszichológiai szintű feltárásában. Ha elfogadják a segítségedet, az nagyon jó, ám ha nem, akkor mindössze a szülői feladataidat kell teljesítened, ez minden. Ha szenvedni akarnak a gyermekeid, az az ő dolguk. Nem szükséges, hogy aggodalmaskodj vagy felzaklasd magad, és az sem, hogy ne tudj rendesen enni vagy aludni emiatt. Ez már túlzás lenne a részedről. Miért lenne túlzás? Azért, mert felnőttek a gyermekeid. Meg kell tanulniuk önállóan megbirkózni mindennel, amivel az életük során találkoznak. Ha aggódsz miattuk, az ragaszkodás csupán; ha nem aggódsz miattuk, az nem azt jelenti, hogy szívtelen vagy, vagy hogy nem teljesítetted a feladataidat. Felnőttekről van szó, és a felnőtteknek felnőtt problémákkal kell szembenéznük, és kezelniük mindazt, amit a felnőtteknek. Nem hagyatkozhatnak mindenben a szüleikre. Természetesen a szülők nem tehetik felelőssé magukat azért, hogy jól mennek-e a dolgok a gyermekeik munkáját, karrierjét, családját vagy házasságát illetően, miután azok már felnőttkorba léptek. Érezhetsz aggodalmat mindezek miatt, és rákérdezhetsz ezekre, de nem szükséges teljes felelősséget vállalnod értük: nem kell magadhoz láncolnod és mindenhová magaddal vinned a gyermekeidet, állandóan figyelned őket, bárhol járnak is, és folyamatosan rájuk gondolnod: „Vajon rendesen esznek ma? Boldogok? Jól megy a munkájuk? Megbecsüli őket a főnökük? Szereti őket a házastársuk? Engedelmesek a gyermekeik? Jó jegyeket kapnak a gyermekeik?” Mi közöd van ezekhez a dolgokhoz? A gyermekeid meg tudják oldani a maguk problémáit, nem szükséges belefolynod. Miért kérdezem, hogy mi közöd van ezekhez a dolgokhoz? Arra célzok ezzel, hogy semmi közöd hozzájuk. Már teljesítetted a feladataidat a gyermekeid irányában, felnevelted őket, úgyhogy hátrébb kell húzódnod. Ha megteszed, az nem azt jelenti majd, hogy semmi tennivalód nem lesz. Még mindig oly sok minden van, amit el kell végezned. Ami az ebben az életben teljesítendő küldetéseket illeti: más küldetéseid is vannak a gyermekeid felnevelésén kívül. Amellett, hogy a gyermekeid szülője vagy, teremtett lény is vagy. Isten elé kell járulnod, és el kell fogadnod Tőle a kötelességedet. Mi a kötelességed? Teljesítetted már? Odaszántad rá magadat? Ráléptél már az üdvösséghez vezető útra? Ezek azok a dolgok, amelyeken gondolkodnod kell. Azokhoz a dolgokhoz, hogy hová mennek a gyermekeid, miután felnőttek, milyen lesz az életük, milyenek lesznek a körülményeik, vagy hogy boldognak és vidámnak érzik-e majd magukat, semmi közöd. Gyermekeid immár függetlenek – hivatalosan és mentálisan is. Hagynod kell, hogy függetlenek legyenek, el kell engedned és nem szabad megpróbálnod irányítani őket. Hivatalosan, valamint a ragaszkodás és a vér szerinti kapcsolat tekintetében is teljesítetted a feladataidat, és nincs többé semmilyen kapcsolat közted és a gyermekeid között. Nincs kapcsolat az ő küldetéseik és a te küldetéseid között, és nincs kapcsolat azon életutak között, amelyen ők járnak, valamint a te elvárásaid között. A te rájuk vonatkozó elvárásaid és irányukban teljesítendő feladataid a végükhöz értek. Természetes hát, hogy nem szabad elvárásokat támasztanod velük szemben. Ők ők, te pedig te vagy. Ha nem házasodnak meg a gyermekeid, akkor a sorsodat és a küldetéseidet tekintve teljességgel különálló és független vagy. Ha megházasodnak és családot alapítanak, akkor a családjaitok teljességgel különállók egymáshoz képest. A gyermekeidnek megvannak a maguk életvitelbeli szokásaik, életstílusaik és az életminőségükkel kapcsolatos igényeik, és neked is megvannak a magad életvitelbeli szokásaid és az életminőségeddel kapcsolatos igényeid. Neked is van egy életutad, és nekik is megvan a maguké. Neked is ott vannak a küldetéseid, és nekik is ott vannak az ő küldetéseik. És persze neked is megvan a magad hite, és nekik is megvan az övéké. Ha ők a pénzbe, a presztízsbe és a nyereségbe vetik a hitüket, akkor te egészen más ember vagy. Ha a tieddel egyező a hitük, ha az igazságra törekednek és az üdvösség útján járnak, természetesen még akkor is teljességgel különálló személyek. Te te vagy, ők pedig ők. Nem szabad beleavatkoznod abba, hogy milyen úton járnak. Támogathatod és segítheted őket, gondoskodhatsz róluk, emlékeztetheted és intheted őket, de nem szükséges beleártanod magad vagy belefolynod az életükbe. Senki sem döntheti el, hogy milyen úton járjon egy másik ember, hogy milyen ember legyen belőle, vagy hogy milyen törekvései legyenek. Gondolkodjatok el rajta, hogy milyen alapon ülök itt, beszélgetek veletek és beszélek nektek mindezen dolgokról. Azon az alapon, hogy hajlandóak vagytok meghallgatni. Azért beszélek, mert hajlandóak vagytok meghallgatni a legkomolyabb intelmeimet. Ha nem lennétek hajlandóak meghallgatni, vagy elmennétek, nem beszélnék többet. Az, hogy hány szót szólok, attól függ, hogy hajlandóak vagytok-e meghallgatni a szavaimat, és hogy hajlandóak vagytok-e időt és az energiát szánni erre. Ha ezt mondanád: „Nem értem, amit mondasz, ki tudnád fejteni részletesebben?”, akkor minden tőlem telhetőt megtennék azért, hogy részletesebben elmagyarázzam, hogy megérthesd a szavaimat, és bemehess a szavaimba. Amikor ráállítottalak a helyes útra, elvezettelek Isten és az igazság elé, valamint képessé tettelek arra, hogy megértsd az igazságot és kövesd Isten útját, azzal én elvégeztem a feladatomat. Ami azonban azt illeti, hogy te hajlandó leszel-e gyakorolni a szavaimat, miután hallottad azokat, hogy milyen úton fogsz járni, milyen életet választasz, vagy hogy mire törekedsz – ezek egyike sem az Én dolgom. Ha ezt mondanád: „Van egy kérdésem az igazságnak ezzel és ezzel az aspektusával kapcsolatban, és keresni akarom rá a választ”, akkor türelmesen felelnék a kérdésedre. Ha soha nem vágynál arra, hogy keresd az igazságot, vajon megmetszenélek miatta? Nem. Nem kényszerítenélek az igazság keresésére, nem csúfolnálak és nem űznék gúnyt belőled emiatt, és egész biztosan nem kezelnélek hűvös hozzáállással. Úgy tennék, ahogyan azelőtt is tettem. Ha hibát követsz el a kötelességed terén, vagy szándékosan félbeszakítást vagy zavarást okozol, megvannak az alapelveim és a módszereim arra, hogy miként kezeljelek. Te azonban ezt mondhatod: „Nem akarom hallani, hogy ezekről a dolgokról beszélsz, és nem vagyok hajlandó elfogadni ezeket a nézeteidet. Továbbra is úgy fogom végezni a kötelességemet, ahogy mindig is tettem.” Ez esetben nem szegheted meg az alapelveket és az adminisztratív rendeleteket. Ha megszeged az adminisztratív rendeleteket, akkor kezelni foglak. Ám ha nem szeged meg az adminisztratív rendeleteket, és megfelelően tudod viselni magad, miközben a gyülekezeti életet éled, nem fogok beleszólni a dolgaidba, még akkor sem, ha nem törekedsz az igazságra. Nem szólok bele a személyes életedbe, abba, hogy mit akarsz enni, viselni, vagy hogy milyen emberekkel akarsz érintkezni. Szabadságot adok neked ezek tekintetében. Vajon miért? Világosan beszéltem neked minden alapelvről és tartalomról ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. A többi a saját, szabadon meghozott döntéseiden múlik. Az, hogy melyik úton akarsz járni, attól függ, hogy miféle ember vagy – ez nyilvánvaló. Ha nem olyan ember vagy, aki szereti az igazságot, ki kényszeríthetne rá, hogy szeresd? Végül minden embernek felelősséget kell majd vállalnia az útért, amelyen jár, és viselnie kell az eredményeit. Nem nekem kell ezért felelősséget vállalnom. Ha az igazságra törekszel, önként teszel így. Ha nem törekszel az igazságra, azt is önként teszed – senki sem tart vissza téged. Ha törekszel az igazságra, senki sem fog biztatni, és nem részesülsz különleges kegyelemben vagy anyagi áldásokban. Én csak a feladataimat teljesítem és végzem, elmondom nektek mindazokat az igazságokat, amelyeket meg kell értenetek, és amelyekbe be kell mennetek. Azután, hogy ti egyénileg miként élitek az életeteket, afelől sosem érdeklődtem, és nem is kutakodtam. Ez a hozzáállásom. A szülőknek is így kellene tenniük a gyerekeik irányában. A felnőttekben megvan a képesség a jó és a rossz megkülönböztetésére. Rajtuk múlik, hogy a jót vagy a rosszat, a feketét vagy a fehéret, a pozitív dolgokat vagy a negatív dolgokat választják – ez a belső szükségleteiktől függ. Ha valakinek gonosz az esszenciája, akkor nem fogja a pozitív dolgokat választani. Ha valaki igyekszik jónak lenni, és van benne emberi mivolt, lelkiismeret és szégyenérzet, akkor a pozitív dolgokat fogja választani; még ha kissé lassan jut is el idáig, végül mégiscsak elindul a helyes úton. Ez elkerülhetetlen. Éppen ezért a szülőknek ilyesfajta hozzáállást kell tanúsítaniuk a gyermekeik iránt, és nem szólhatnak bele a gyermekeik döntéseibe. Némely szülők ilyen követelményeket támasztanak a gyermekeikkel szemben: „A gyermekeinknek a helyes útra kell rálépniük, hinniük kell Istenben, el kell hagyniuk a szekuláris világot és fel kell adniuk a munkájukat. Máskülönben, amikor bemegyünk majd a királyságba, ők nem fognak tudni bejutni, és el leszünk választva tőlük. Olyan csodálatos lenne, ha az egész családunk együtt mehetne be a királyságba! Együtt lehetnénk a mennyben, ahogyan a földön is együtt vagyunk. Nem szabad elhagynunk egymást, mialatt a királyságban vagyunk, hanem együtt kell maradnunk minden korban!” Aztán kiderül, hogy a gyermekeik nem hisznek Istenben, és hogy világi dolgokra törekszenek inkább, azon igyekeznek, hogy sok pénzt keressenek és nagyon jómódúak legyenek; úgy öltöznek, ahogy a divat diktálja, arról beszélnek, ami éppen trendi, és nem teljesítik a szüleik kívánságait. Így aztán ezek a szülők feldúltnak érzik magukat, imádkoznak és böjtölnek emiatt, egy héten, tíz napon vagy két héten át böjtölnek, és rengeteg erőfeszítést fektetnek ebbe a dologba a gyermekeik érdekében. Gyakran annyira éhesek már, hogy szédülnek, és sokszor zokogva imádkoznak Isten előtt. De akárhogy imádkoznak és akármennyi erőfeszítést fektetnek is ebbe, a gyermekeiket mindez nem hatja meg, és nem képesek felébredni. Minél inkább nem akarnak hinni a gyermekeik, ezek a szülők annál inkább ezt gondolják: „Jaj, ne! Kudarcot vallottam szülőként, cserbenhagytam a gyermekeimet! Nem tudtam terjeszteni feléjük az evangéliumot, és nem hoztam őket magammal az üdvösség útjára. Azok az ostobák – hiszen ez az üdvösséghez vezető út!” Ők nem ostobák; egyszerűen csak nincs meg bennük ez az igény. Ezek a szülők az ostobák, mivel rá próbálják kényszeríteni a gyermekeiket erre az útra, nem igaz? Ha meglenne a gyermekeikben ez az igény, vajon szükséges volna ezekről a dolgokról beszélniük ezeknek a szülőknek? Maguktól is hitre jutnának a gyermekeik. Ezek a szülők folyton ezt gondolják: „Cserben hagytam a gyermekeimet. Kiskoruktól fogva arra biztattam őket, hogy menjenek főiskolára, és amióta elmentek főiskolára, vissza se néztek. Egyre csak a világi dolgokra törekszenek, és valahányszor visszajönnek, csak a munkáról, a pénzkeresésről és arról beszélnek, hogy ki kapott előléptetést, ki vett autót, ki kötött gazdag emberrel házasságot, ki ment továbbtanulni vagy cserediákprogrammal Európába, és hogy milyen nagyszerűen alakul mások élete. Valahányszor hazajönnek, ezekről a dolgokról beszélnek, én pedig nem akarom ezeket hallani, de semmit sem tehetek ellene. Mindegy, mit mondok, és mivel próbálom rávenni őket, hogy higgyenek Istenben, nem hallgatnak meg.” Így aztán ezek a szülők összevesznek a gyermekeikkel. Valahányszor találkoznak velük, elkomorul az arcuk; valahányszor beszélnek velük, savanyú képet vágnak. Egyes gyermekek nem tudják, mi tévők legyenek, és ezt gondolják: „Nem tudom, mi baj van a szüleimmel. Ha nem hiszek Istenben, akkor egyszerűen nem hiszek Benne. Miért kezelnek engem minidig ilyen hozzáállással? Azt gondoltam, minél inkább hisz valaki Istenben, annál jobb ember lesz belőle. Hogy képes valaki, aki hisz Istenben, ilyen kevéssé ragaszkodni a családjához?” Ezek a szülők annyira aggódnak a gyermekeik miatt, hogy majd’ szélütést kapnak, és ezt mondják: „Ők nem a gyermekeim! Megszakítom velük a kapcsolatot, kitagadom őket!” Ezt mondják, de valójában nem így éreznek. Nem ostobák vajon az ilyen szülők? (De igen.) Mindig mindent az irányításuk alatt és a kezükben akarnak tartani: a gyermekeik jövőjét, a hitüket és az utat is, amelyen járnak. Ez nagyon ostoba dolog! Ez nem helyes. Különös említést érdemelnek azok a gyermekek, akik világi dolgokra törekednek, akiket vezető pozíciókba léptetnek elő, és akik sok pénzt keresnek. Nagy halom ginzenget, arany fülbevalókat, aranynyakláncokat visznek haza ajándékba a szüleiknek, azok pedig ezt mondják: „Nem akarom ezeket a dolgokat; csak azt remélem, hogy egészségesek lesztek, és követni fogtok engem az Istenben való hitben. Istenben hinni olyan csodálatos dolog!” A gyermekeik pedig ezt mondják: „Ne kezdd már megint! Előléptettek, és még csak nem is gratuláltál hozzá. Amikor más szülők meghallják, hogy előléptették a gyerekeiket, pezsgőt bontanak, elmennek enni egy jót, de amikor én nyakláncokat és fülbevalókat veszek neked, te nem vagy boldog. Mivel okoztam csalódást? Csak azért duzzogtok, mert nem hiszek Istenben.” Helyes dolog vajon, amikor így duzzognak ezek a szülők? Az embereknek különféle törekvéseik vannak, különböző utakon járnak, és maguknak választják ezeket az utakat. A szülőknek helyesen kellene hozzáállniuk ehhez a dologhoz. Ha a gyermekeid nem ismerik el Isten létezését, nem szabad követelned, hogy higgyenek Istenben – sosem működik, ha erőltetjük a dolgokat. Ha nem akarnak hinni Istenben, és ha nem olyasfajta emberek, akkor minél többször emlegeted, annál inkább idegesíteni fognak téged, és te is idegesíteni fogod őket – mindannyian idegesek lesztek. De nem is az a fontos, hogy idegesek lesztek – az a legfontosabb, hogy Isten undorodni fog tőled, és azt fogja mondani, hogy túlságosan erős a ragaszkodásod. Ha egyszer képes vagy ilyen nagy árat fizetni csak azért, mert nem hisznek Istenben a gyermekeid, és ennyire zaklatott vagy amiatt, hogy világi dolgokra törekszenek, vajon mit tennél akkor, ha Isten egy nap elvenné őket? Panaszkodnál Istenre? Ha a szívedben a gyermekeid jelentenek számodra mindent, és ha ők a te jövőd, reményed és életed, akkor vajon még mindig olyasvalaki vagy, aki hisz Istenben? Vajon nem undorodik majd tőled Isten, ha így cselekszel? Túl bölcstelenül cselekszel, az alapelvekkel össze nem egyeztethető módon, és Isten nem lesz elégedett ezzel. Éppen ezért, ha bölcs vagy, nem fogsz ilyen dolgokat tenni. Ha nem hisznek a gyermekeid, akkor el kell ezt engedned. Minden vitát lefolytattál, amelyet le kell folytatnod, és elmondtad, amit el kell mondanod, úgyhogy hagyd, hadd hozzák meg a maguk döntéseit. Tarts kapcsolatot a gyermekeiddel továbbra is ugyanúgy, mint eddig. Ha gyermeki áhítatot akarnak irántad tanúsítani, ha meg akarnak becsülni és gondoskodni akarnak rólad, nem kell ezt visszautasítanod. Ha európai útra akarnak vinni, de ez akadályozza a kötelességed végzését, és nem akarsz menni, akkor ne menj. De ha szeretnél menni, és időd is van rá, akkor menj. Nincs semmi rossz abban, ha tágul a látóköröd. Nem szennyezed be ezzel a kezed, és Isten nem fog elítélni miatta. Ha szép dolgokat, finom ételt vagy ruhát vesznek neked a gyermekeid, és te azt gondolod, hogy helyes ilyeneket viselnie vagy használnia egy szentnek, akkor élj csak velük nyugodtan és tekintsd Istentől jövő kegyelemnek azokat. Ha megveted ezeket a dolgokat, ha nem élsz velük, ha problémásnak és undorítónak tartod azokat, és nem vagy hajlandó élni velük, akkor visszautasíthatod őket, mondván: „Én annak is örülök, hogy látlak benneteket, nem szükséges ajándékokat hoznotok nekem vagy pénzt költenetek rám, nincs szükségem ezekre a dolgokra. Csak azt akarom, hogy biztonságban és boldogok legyetek.” Hát nem csodás ez? Ha kimondod ezeket a szavakat és elhiszed ezeket a dolgokat a szívedben, ha valóban nem várod el a gyermekeidtől, hogy anyagi dolgokkal kényeztessenek, vagy hogy segítsenek az ő fényükben sütkérezni, akkor becsülni fognak a gyermekeid, nem igaz? Ha nehézségekkel szembesülnek a munkájukban vagy az életükben, amikor csak tudsz, tégy meg minden tőled telhetőt azért, hogy segíts nekik. Ha a nekik való segítségnyújtás kihatással lenne a kötelességed végzésére, megtagadhatod – jogod van hozzá. Mivel már semmivel sem tartozol nekik, mivel már nincsenek feladataid az irányukban, és már független felnőttek, kezelni tudják a maguk életét. Nem szükséges feltétel nélkül vagy minden időben kiszolgálnod őket. Ha a segítségedet kérik, és te nem vagy hajlandó segíteni nekik, vagy ha ez akadályozna a kötelességed végzésében, nemet is mondhatsz rá, jogodban áll. Vérrokonság fűz ugyan hozzájuk, és a szülőjük vagy, ez csupán formális, vér szerinti kapcsolat és ragaszkodás – ami a feladataidat illeti, már megszabadultál a velük való kapcsolatból. Ha tehát bölcsek a szülők, akkor egyáltalán nem lesznek elvárásaik, követeléseik vagy normáik a gyermekeik felé, miután azok felnőttkorba léptek, és nem várják el szülői szemszögből vagy pozícióból nézve a gyermekeiktől, hogy egy bizonyos módon viselkedjenek, vagy hogy bizonyos dolgokat tegyenek, hiszen már függetlenek a gyermekeik. Amikor függetlenek a gyermekeid, az azt jelenti, hogy valamennyi feladatodat teljesítetted az irányukban. Nem számít tehát, hogy mit teszel a gyermekeidért, amikor megengedik a körülmények, hogy tanúsítasz-e irántuk törődést és gondoskodást, mert ez puszta ragaszkodás, és ez felesleges. Vagy ha megkérnek valamire a gyermekeid, az is felesleges, nem pedig olyasvalami, amit kötelességed megtenni. Ezt értsétek meg. Világosak ezek a dolgok? (Igen.)

Tegyük fel, hogy egyikőtök így szól: „Soha nem tudom elengedni a gyermekeimet. Gyenge szervezettel jöttek a világra, és velük született módon gyávák és bátortalanok. Jó képességeik sincsenek, és mások mindig zaklatják őket. Nem tudom elengedni őket.” Az, hogy nem tudod elengedni a gyermekeidet, nem jelenti azt, hogy nem végeztél az értük való feladataid teljesítésével; ez pusztán az érzéseid hatása. Talán így szólsz: „Folyton aggódom, és azon gondolkozom, hogy a gyermekeim ettek-e rendesen, vagy hogy vannak-e gyomorproblémáik. Ha nem a megfelelő időben esznek és hosszú távon mindig házhoz rendelik az ételt, akkor vajon kialakulnak gyomorproblémáik? Lesz valamiféle betegségük? Ha pedig betegek, akkor lesz valaki, aki vigyáz rájuk és kimutatja irántuk a szeretetét? Törődik velük a házastársuk és vigyáz rájuk?” Az aggályaid csupán az érzéseidből és a gyermekeidhez fűződő vérségi kötelékből fakadnak, de ezek nem a te feladataid. Az Isten által a szülőkre ruházott feladatok csak a gyermekeik felnevelésének és gondozásának feladatát foglalják magukban, amíg a gyermekek el nem érik a felnőttkort. Miután a gyermekeik felnőttek, a szülők többé semmilyen felelősséggel nem tartoznak értük. Isten rendelése szempontjából ekként kell tekinteni a szülők által teljesítendő feladatokra. Érted ezt? (Igen.) Bármilyen erősek is az érzéseid, bármikor is lépnek működésbe a szülői ösztöneid, az nem a feladataid teljesítése, csupán az érzéseid hatása. Az érzéseid hatásai nem az emberi mivolt észszerűségéből erednek, vagy az Isten által az embernek tanított alapelvekből, és nem is az ember igazságnak való alávetettségéből, és semmiképpen sem az ember feladataiból, fakadnak, hanem az ember érzéseiből – érzéseknek nevezzük őket. Csak egy kevéske szülői szeretet és rokonság vegyül bele. Mivel ők a te gyermekeid, folyton aggódsz értük, azon tűnődve, hogy vajon szenvednek-e odakint, és vajon zaklatják-e őket. Azon tűnődsz, vajon jól halad-e a munkájuk, és a megfelelő időben fogyasztják-e el az ételüket. Azon tűnődsz, hogy vajon elkaptak-e valamilyen betegséget, és ha tényleg megbetegszenek, képesek lesznek-e kifizetni az orvosi számláikat. Gyakran gondolkozol ezeken a dolgokon, pedig ezeknek egyáltalán semmi közük sincs a szülői feladataidhoz. Ha nem tudod elengedni ezeket az aggályokat, akkor csak azt lehet mondani, hogy az érzéseidben élsz, és képtelen vagy kikeveredni belőlük. Kizárólag az érzéseidben élsz, az érzéseid alapján közelítesz a gyermekeidhez, ahelyett, hogy a szülői feladatok Istentől származó meghatározása szerint élnél. Nem Isten szavai szerint élsz, csakis az érzéseid alapján érzed, szemléled és kezeled mindezen dolgokat. Ez azt jelenti, hogy nem Isten útját követed. Ez nyilvánvaló. A szülői feladataid – ahogy Isten tanította neked – véget értek abban a pillanatban, amikor a gyermekeid elérték a felnőttkort. Könnyű és egyszerű az Isten által tanított gyakorlási módszer? (Igen, az.) Ha Isten szavai szerint gyakorolsz, akkor nem fogsz értelmetlen gyakorlatokban részt venni, továbbá adni fogsz a gyermekeidnek bizonyos fokú szabadságot, valamint megadod a lehetőséget, hogy fejlesszék magukat, anélkül, hogy külön gondot vagy kellemetlenséget okoznál nekik, illetve többletterhet rónál rájuk. Továbbá – mivel felnőtt emberek –, ha így cselekszel, az lehetővé teszi számukra, hogy egy felnőtt látásmódjával, a dolgok kezelésére és szemlélésére vonatkozó önálló módszerekkel, valamint egy felnőtt önálló világnézetével nézzenek szembe a világgal, az életükkel és a különféle problémákkal, amelyekkel a mindennapi életükben és létezésükben találkoznak. Ezek a gyermekeid szabadságai és jogai, és főleg mindaz, amit felnőttként tenniük kell; e dolgoknak pedig nincs hozzád semmi közük. Ha folyton bele akarsz keveredni ezekbe a dolgokba, az elég undorító. Ha önhatalmúlag állandóan be akarod vonni magad ezekbe a dolgokba és be akarsz avatkozni, az zavart és pusztítást fog előidézni, s végül nem csak hogy a kívánságaiddal ellentétesen sülnek el a dolgok, hanem azt éred el, hogy a gyermekeid irtózni fognak tőled, és a te életed is egészen kimerítő lesz. A végén tele leszel sérelmekkel és panaszkodni fogsz, hogy a gyermekeid nem tanúsítanak irántad gyermeki szeretetet, nem engedelmesek és nem előzékenyek; panaszkodni fogsz, hogy hálátlanok, nem méltányolnak és nem törődnek veled. Van néhány goromba és irracionális szülő, akik még sírnak is, nagy hűhót csapnak és öngyilkossággal fenyegetőznek, bevetve minden trükköt, amit csak tudnak. Ez még visszataszítóbb, nem igaz? (De igen.) Ha bölcs vagy, akkor hagyod, hogy a dolgok a maguk természetes útján haladjanak, nyugodtan éled az életedet és csak a szülői feladataidat teljesíted. Ha azt mondod, hogy a szeretet érdekében gondoskodni akarsz a gyermekeidről és törődni akarsz velük, akkor a szükséges törődés megengedhető. Nem állítom azt, hogy a szülőknek meg kell szakítaniuk a kapcsolatot a gyermekeikkel, mihelyt a gyerekek felnőttek és a szülők teljesítették a feladataikat. A szülőknek nem kell teljesen elhanyagolniuk a felnőtt gyermeiket, nem kell azt mondaniuk nekik, hogy járják csak a maguk útját, illetve nem kell figyelmen kívül hagyniuk őket, bármekkora nehézséggel kerülnek is szembe – még ha ezek a nehézségek a halál küszöbére sodorják is a gyermekeiket –, vagy megtagadni tőlük a segítő kezet, amikor szükségük van a szüleikre. Ez is helytelen; ez szélsőséges. Amikor a gyermekeidnek szükségük van arra, hogy bizalmasan közöljenek veled valamit, akkor meg kell hallgatnod őket, majd miután meghallgattad őket, meg kell kérdezned tőlük, hogy mit gondolnak és mit szándékoznak tenni. Megoszthatod velük a saját javaslataidat is. Ha megvannak a saját gondolataik és terveik, és nem fogadják el a te javaslataidat, akkor csak ennyit mondj: „Rendben. Mivel te már döntöttél, bármilyen következményekkel is jár ez a jövőben, azokat egyedül kell viselned. Ez a te életed. A saját életutadat kell járnod és végigvinned. Senki más nem vállalhat felelősséget a te életedért. Ha már döntöttél, akkor támogatlak. Ha pénzre van szükséged, tudok adni egy kicsit. Ha szükséged van a segítségemre, segíthetek neked a képességeimhez mérten. Végül is a szülőd vagyok, úgyhogy nem kell erre több szót vesztegetni. Ha viszont azt mondod, hogy nincs szükséged a segítségemre vagy a pénzemre, hanem csak arra, hogy meghallgassalak, akkor az még könnyebb.” Akkor elmondtad, amit el kellett mondanod, ők is elmondták, amit el kellett mondaniuk; minden sérelmük előtört, minden dühüket kieresztették. Le fogják törölni a könnyeiket, mennek és teszik a dolgukat, te pedig teljesítetted szülői feladataidat. Ez a szeretet érdekében történt; ezt hívják szeretetnek. És miért van ez? Mert szülőként nem viseltetsz semmilyen rossz szándékkal a gyermekeid iránt. Nem fogsz ártani nekik, összeesküdni ellenük vagy kigúnyolni őket, és semmiképpen sem fogod kinevetni őket azért, mert gyengék és nem értenek valamihez. A gyermekeid korlátlanul sírhatnak, kiereszthetik a gőzt és panaszkodhatnak előtted, mintha kisgyerekek lennének; lehetnek elkényeztetettek, durcásak vagy akaratosak. Miután azonban kiadták az érzelmeiket, duzzogtak és akaratoskodtak, végezniük kell a teendőiket és intézniük kell a rájuk váró mindenféle dolgokat. Ha el tudják ezt érni anélkül, hogy te bármit tennél értük vagy bármilyen segítséget nyújtanál nekik, az egészen jó, neked pedig némileg több szabadidőd lesz, igaz? És mivel a gyermekeid elmondták azokat a dolgokat, rendelkezned kell némi öntudatossággal. A gyermekeid felnőttek, önállóak. Csak beszélni akartak veled az adott ügyről, nem a segítségedet kérték. Ha erre nem érzel rá, akkor azt gondolhatod: „Ez egy jelentős ügy. Az, hogy elmondod nekem, azt jelzi, hogy tisztelsz engem, vagyis akkor nem kellene valami tanácsot adnom ezzel kapcsolatban? Nem kellene segítenem a döntéshozatalodban?” Ezt nevezik a saját képességeid túlértékelésének. A gyermekeid egyszerűen csak elmesélték neked az adott ügyet, te viszont tényleg fontos alakként tekintesz magadra. Ez nem helyes. A gyermekeid azért meséltek neked arról az ügyről, mert a szülőjük vagy, tisztelnek téged és bíznak benned. Valójában egy ideje már megvannak róla a saját elképzeléseik, te viszont most mindenképpen bele akarsz avatkozni. Ez nem helyes. A gyermekeid bíznak benned, neked pedig érdemesnek kell lenned erre a bizalomra. Tisztelned kell a döntésüket, nem pedig belekeveredni vagy beleavatkozni az ügybe. Ha azt akarják, hogy belekeveredj, akkor megteheted. Aztán tegyük fel, hogy amikor belekeveredsz, rájössz: „Ó, mennyi bonyodalom! Ez kihat majd a kötelességem teljesítésére. Tényleg nem tudok belekeveredni ebbe; istenhívőként nem tudom megtenni ezeket a dolgokat.” Ekkor sietve ki kell vonulnod az ügyből. Mondjuk, hogy továbbra is azt akarják, hogy közbeavatkozz, te pedig ezt gondolod: „Nem fogok közbeavatkozni. Magadnak kell ezt elintézned. Az is elég kedves dolog volt a részemről, hogy végighallgattam, ahogy kiadtad magadból a sérelmeidet és mindezt a maszlagot. Én már teljesítettem a szülői feladataimat. A legkevésbé sem avatkozhatok bele ebbe az ügybe. Ez tűzfészek, és nem fogok beleugrani. Ha akarsz, menj és ugorj bele te magad.” Vajon nem helyes ez? Erre mondjuk azt, hogy van álláspontja. Soha nem szabad elengedned az alapelveket, illetve az álláspontodat. Ezek azok a dolgok, amelyeket a szülőknek meg kellene tenniük. Megértetted ezt? Könnyű teljesíteni ezeket a dolgokat? (Igen.) Tényleg könnyű ezeket teljesíteni, ám ha mindig az érzéseid alapján cselekszel, és ha mindig beleesel az érzéseid csapdájába, akkor nagyon nehezen fogod elérni ezeket a dolgokat. Azt fogod érezni, hogy nagyon szívszorító dolog így cselekedni, hogy nem tudod elvetni ezt a dolgot, de vállalni sem tudod, illetve se előre, se visszafelé nem tudsz haladni. Melyik szóval lehet ezt leírni? „Megrekedt.” Itt megrekedsz. Szeretnél Isten szavaira hallgatni és az igazságot gyakorolni, de nem tudod elengedni az érzéseidet; mélységesen szereted a gyermeikedet, de érzed, hogy nem helyes így cselekedni, hogy ez szembemegy Isten tanításaival és Isten szavaival – bajban vagy. Választanod kell. Vagy elengeded az utódaidra vonatkozó elvárásaidat, és többé nem próbálod irányítani a gyermekeidet, hanem hagyod szabadon szárnyalni őket, hiszen önálló felnőtt emberek, vagy pedig követheted őket. Választanod kell e két lehetőség közül. Ha úgy döntesz, hogy Isten útját követed, Isten szavaira hallgatsz és elengeded a gyermekeid iránti aggályaidat és érzéseidet, akkor azt kell tenned, amit egy szülőnek tennie kellene, vagyis szilárdan kitartani az álláspontod és az alapelveid mellett, és tartózkodni attól, hogy olyan dolgokat művelj, amelyeket Isten utálatosnak és visszataszítónak talál. Meg tudod ezt tenni? (Igen.) Valójában könnyű megtenni ezeket a dolgokat. Mihelyt elengeded azt a kis szeretetet, amelyet magadban őrizgetsz, teljesíteni tudod ezeket a dolgokat. A legegyszerűbb módszer az, hogy nem keveredsz bele a gyermekeid életébe, és csak hagyod, hogy azt tegyék, amit akarnak. Ha beszélni akarnak veled a nehézségeikről, hallgasd meg őket. Elegendő csupán tudnod, hogy mennek a dolgok. Miután befejezték a mondandójukat, mondd azt nekik: „Hallak téged. Van még valami, amit el akarsz mondani? Ha akarsz valamit enni, főzhetek neked. Ha nem, akkor hazamehetsz. Ha pénzre van szükséged, tudok adni egy kicsit. Ha némi segítségre van szükséged, megteszem, amit tudok. Ha nem tudok segíteni, akkor magadnak kell megoldást találnod.” Ha ragaszkodnak hozzá, hogy segíts nekik, mondhatod ezt: „Mi már teljesítettük az irántad való feladatainkat. Csak ezekkel a képességekkel rendelkezünk, láthatod – nem vagyunk olyan ügyesek, mint te. Ha sikerre pályázol a világban, az a te dolgod, ne próbálj minket belekeverni. Mi már meglehetősen idősek vagyunk, és eljárt felettünk az idő. A mi szülői felelősségünk csak annyi volt, hogy felneveljünk téged. Ami az általad választott utat illeti és azt, hogy miként gyötröd magadat – minket hagyj ki ezekből a dolgokból. Nem fogjuk veled együtt gyötörni magunkat. Már teljesítettük a veled kapcsolatos küldetésünket. Megvannak a magunk dolgai, a saját életvitelünk és a saját küldetéseink. A küldetéseink nem arról szólnak, hogy érted tevékenykedjünk, a teljesítésükhöz pedig nincs szükségünk a segítségedre. Mi magunk fogjuk teljesíteni a küldetéseinket. Ne kérd tőlünk, hogy belekeveredjünk a mindennapi életedbe, illetve a létezésedbe. Ezeknek semmi közük hozzánk.” Egyértelműen fejezd ki magad, és ezzel lezárul az ügy; utána tarthatjátok a kapcsolatot, kommunikálhattok egymással, és szükség szerint utólag mindent megbeszélhettek velük. Ez ilyen egyszerű! Milyen előnyökkel jár, ha így cselekszel? (Nagyon megkönnyíti az életet.) Legalábbis megfelelően és helyesen kezelted a vérségi, családi szeretetet. A mentális és a szellemi világod meg fog nyugodni, nem fogsz semmilyen szükségtelen áldozatot hozni, illetve többletárat fizetni; alá fogod vetni magadat Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, és hagyod, hogy Ő kezelje mindezen dolgokat. Teljesíteni fogsz minden egyes feladatot, amelyet az embereknek teljesíteniük kell, és egyetlen olyan dolgot sem fogsz csinálni, amit az embereknek nem szabad. Nem fogod kinyújtani a kezedet azért, hogy olyan dolgokba keveredj bele, amilyenekbe az embereknek nem szabad, és úgy fogsz élni, ahogyan Isten mondja neked. Az az életvitel, amelyet Isten előír az embereknek, a legjobb út: lehetővé teszi számukra, hogy nagyon nyugodt, boldog, örömteli és békés életet éljenek. Ami viszont a legfontosabb, hogy ez az életvitel nem csupán több szabadidőt és energiát hagy majd neked arra, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, illetve hogy odaadást tanúsíts a kötelességed iránt, de arra is több energiád és időd lesz, hogy erőfeszítéseket tegyél az igazság vonatkozásában. Ezzel szemben, ha az energiádat és az idődet az érzéseid, a tested, a gyermekeid és a családod iránti szereteted szövi át és foglalja le, akkor nem lesz többletenergiád az igazságra való törekvésre. Nem igaz? (De igen.)

Amikor az emberek karriert futnak be a világban, akkor csakis a világi trendekre, tekintélyre és nyereségre, valamint a testi élvezetekre való törekvésre gondolnak. Mire utal ez? Arra, hogy az energiádat, az idődet és a fiatalságodat mind lefoglalják és felemésztik ezek a dolgok. Értelmes dolgok ezek? A végén mit nyersz belőlük? Még ha szert is teszel tekintélyre és nyereségre, mindez még mindig tartalmatlan lesz. Mi lenne, ha megváltoztatnád az életviteledet? Ha az idődet, az energiádat és az elmédet csak az igazság és az alapelvek foglalnák le, és csak pozitív dolgokra gondolnál, mint például hogy miként teljesítsd jól a kötelességedet és miként járulj Isten elé, ha pedig az energiádat és az idődet ezekre a pozitív dolgokra fordítod, akkor amit elnyersz, más valami lesz. A leglényegesebb előnyökre fogsz szert tenni. Tudni fogod, miként élj, miként viselkedj és hogyan nézz szembe mindenféle emberrel, eseménnyel és dologgal. Mihelyt tudod, hogy miként nézz szembe mindenféle emberrel, eseménnyel és dologgal, az nagy mértékben lehetővé teszi számodra, hogy természetes módon alávesd magad Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. Amikor természetes módon alá tudod vetni magad Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, akkor anélkül, hogy észrevennéd, olyan típusú emberré válsz, akit Isten elfogad és szeret. Gondolj bele, vajon nem jó dolog ez? Talán még nem tudod, de az életed folyamán és azáltal, hogy elfogadod Isten szavait és az igazságalapelveket, észrevétlenül elkezdesz Isten szavai szerint élni, szemlélni az embereket és a dolgokat, viselkedni és cselekedni. Ez azt jelenti, hogy önkéntelenül alá fogod vetni magad Isten szavainak, aláveted magad az Ő követelményeinek és eleget teszel azoknak. Ekkorra már olyan típusú emberré válsz, akit Isten elfogad, akiben bízik és akit szeret, anélkül, hogy tudnál erről. Nem nagyszerű ez? (De igen, az.) Vagyis ha az energiádat és az idődet az igazságra való törekvésre fordítod és arra, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, a végén a legértékesebb dolgokat fogod elnyerni. Fordított esetben, ha mindig az érzéseidért, a testért, a gyermekeidért, a munkádért, a tekintélyért és a nyereségért élsz, ha mindig ezekbe a dolgokba vagy belegabalyodva, akkor mit nyersz a végén? Csak a nagy semmit. Egyáltalán semmit nem fogsz nyerni, és egyre távolabb csatangolsz Istentől, majd végül Isten teljesen visszautasít téged. Az életed akkor véget fog érni, és elveszíted az esélyedet az üdvösségre. Ezért a szülőknek minden érzelmi aggályukat, ragaszkodásukat és a felnőtt gyermekeikkel való összefonódásukat el kell engedniük, bármilyen elvárásaik is vannak velük szemben. Nem szabad érzelmi szinten elvárásokat támasztaniuk a gyermekeikkel szemben a szülői státuszból vagy pozícióból eredően. Ha képes vagy teljesíteni ezeket a dolgokat, az csodálatos! Legalábbis teljesítetted a szülői feladataidat, és Isten szemében alkalmas ember leszel – aki történetesen szülő is. Bármilyen emberi szempontból is nézed ezt, vannak alapelvek arra vonatkozóan, hogy az embereknek mit kellene tenniük, illetve milyen látásmódot és álláspontot kellene kialakítaniuk, Istennek pedig vannak ezekre a dolgokra vonatkozó mércéi, nem igaz? (De igen.) Zárjuk le itt a beszélgetésünket az utódokkal szembeni szülői elvárásokról és azokról az alapelvekről, amelyeket a szülőknek gyakorolniuk kellene, miután a gyermekeik elérték a felnőttkort. Isten veletek!

2023. május 21.