Melléklet: Ajándékok

Mielőtt rátérnék ennek a beszélgetésnek a fő témájára, hadd meséljek el egy történetet! Miféle történetet kellene mesélnem? Ha semmilyen hatással sincs az emberekre, vagy ha nincs az épülésére vagy a javára az Istenben hívőknek az életbe való belépés és Isten megismerése tekintetében, akkor semmi értelme elmesélni. Ha történetet mesélek, akkor annak önmagában is valamelyest építőnek kell lennie – kell, hogy legyen értéke és értelme. Hallgassátok hát meg ma ezt a történetet, és figyeljétek meg, hogy építő és hasznos lehet-e a számotokra. Egyes történetek igazak, míg mások valós eseményekből merítő kitalációk; ezek nem igazak, de gyakran láthatóak az életben, így nem a valóságtól elrugaszkodottak. Akár kitaláltak, akár valóban megtörténtek, mind szorosan kapcsolódnak az emberek életéhez. Miért mesélek tehát ilyen történeteket nektek? (Azért, hogy megérthessük az igazságot.) Így van: azért, hogy megérthessétek belőlük az igazságot – olyan igazságokat, amelyeket nehezen ismernek meg az emberek a való életben. Használjuk a történetmesélést arra, hogy közelebb hozzuk a valósághoz az emberek igazsággal és Istennel kapcsolatos ismeretét, és megkönnyítsük számukra az igazság és Isten megértését!

Amikor hosszú időn át sokat érintkezem emberekkel, elkerülhetetlenek a furcsa és szórakoztató incidensek. Ez az eset idén tavasszal történt. Ahogy szűnni kezdett a tél és közeledett a tavasz, egyre enyhébbre fordult az időjárás, és elkezdett kihajtani mindenféle növény, napról-napra növekedve a napfényben és az esőben. A növények némelyike vadon nőtt, másokat úgy termesztettek; voltak köztük állati fogyasztásra valók, mások emberi fogyasztásra valók, megint mások mind állati, mind emberi fogyasztásra valók voltak. Egy tavaszi jelenet volt tehát, zöld és eleven tájjal. És itt kezdődik a történet. Egyik nap meglepetésemre különleges ajándékot kaptam. Hogy miféle ajándékot? Egy zacskó mezei gyomot. A férfi, aki Nekem adta, ezt mondta: „Ez pásztortáska – ehető és jót tesz az egészségednek. Bele lehet rakni a rántottába.” Elég jónak tűnt, de aztán összehasonlítottam azzal a pásztortáskával, amelyet korábban vásároltam, és mindjárt akadt egy probléma. Kitaláljátok, hogy mi volt az? Egy „misztériummal” találtam szemben magam. Milyen misztériummal? Külföldön máshogy néz ki a pásztortáska, mint odahaza Kínában. Van itt valami gond? (Igen, van.) Ha ugyanaz lett volna a kettő, akkor ugyanúgy kellett volna kinéznie, úgyhogy mi jut először eszébe az embernek, amikor észreveszi a különbséget? Az, hogy akkor ez most pásztortáska vagy sem. Nem tudhattam biztosan. Nem kellene megkérdeznem az illetőtől, hogy mi folyik itt? Később tehát odamentem hozzá és megkérdeztem: „Biztos vagy benne, hogy ez pásztortáska?” Ő elgondolkodott és így felelt: „Ó, nem vagyok biztos benne, hogy pásztortáska-e vagy sem.” Ha nem volt biztos benne, akkor hogyan ajándékozhatta Nekem? Miért merészelte Nekem adni? Szerencsére nem ettem meg csak úgy. Két nappal később megbizonyosodtam felőle, hogy valóban nem pásztortáska volt. Hogy mit mondott az illető? Ezt mondta: „Hogy jöttél rá, hogy nem pásztortáska? Én nem tudom biztosan, de felejtsd el: ne edd meg!” Ezek után meg lehet enni egy ilyen dolgot? (Nem lehet.) Nem lehet megenni. Ha ezt mondom: „Bár nem vagy biztos benne, kipróbálom és megeszem, mivel olyan kedves vagy”, az vajon működik? (Nem működik.) Mi a természete az ilyen cselekvésnek? Nem ostobaság volna? (De igen.) Igen, ez ostobaság. Szerencsére nem ettem meg, és nem is vizsgáltam tovább a dolgokat, úgyhogy el lett felejtve az ügy.

Egy idő elteltével mindenféle vadnövény nőni kezdett a mezőkön: magas- és alacsonytermetűek, virágzóak és nem virágzóak, és mindenféle színárnyalatú és jellemzőjű növény. Egyre gyarapodott a számuk, egyre sűrűbben nőttek, és egyre inkább formát öltöttek. Egyik nap egy másik ajándéktasakot kaptam ugyanattól a férfitól, de most nem pásztortáska volt benne, hanem kínai fekete üröm. Olyan kedves volt, hogy küldött egy másik tasakot, a következő utasítással: „Ezt próbáld ki. Kínai fekete üröm: elűzi a megfázást, és rántottával is meg lehet enni.” Ránéztem: Vajon ez nem egynyári fekete üröm? A kínai fekete üröm Kína sok részén fellelhető, és sajátos illata van, de a férfi nem ilyet küldött – hogy lehet ezt kínai fekete ürömnek nézni? A levelek kissé hasonlóak, de most akkor az vagy sem? Megkérdeztem a férfit, akitől kaptam, de azt mondta, nem tudja – ezzel pedig teljesen nekem passzolta át a labdát. Még ezt is megkérdezte: „Miért nem ettél még belőle? Habár nem vagyok biztos abban, hogy mi ez, enned kell belőle. Én is ettem, és igazán ízletes.” Nem volt biztos a dologban, mégis sürgetett, hogy egyek. Szerintetek mit kellett volna tennem? Rá kellett volna kényszerítenem Magam, hogy egyek belőle? (Nem.) Nyilvánvalóan nem kellett volna ennem belőle, mivel az illető, aki küldte, azt sem tudta, hogy micsoda. Ha hazardíroztam volna és ettem volna belőle, csak hogy kipróbáljak valami újat, talán semmi sem történt volna, mivel az illető, aki evett belőle, azt mondta, hogy nem lesz gond. De mi a helyzet, ha valaki úgy gondolja, hogy rendben van a dolog, és tudatlanul megeszi? Az nem vakon cselekvés vajon? Miféle ember tesz vakon ilyen dolgokat? Csak az csinál ilyet, aki durva és vakmerő – aki ezt gondolja: „Így se, úgy se számít; a több és a kevesebb is elég jó.” Szerintetek ezt kellene tennem? (Nem.) Miért nem? Annyi mindent meg lehet enni; minek kockáztatni egy ismeretlen növény elfogyasztását? Éhínség idején, amikor már valóban nem maradt étel, kiáshatjátok és megpróbálhatjátok megenni a különféle mezei gyomokat, és vállalhattok némi kockázatot. Ilyen helyzetekben megehetnétek egy ismeretlen növényt. De vajon ez most ilyen helyzet? (Nem, nem ilyen.) Annyi mindent megehettek, akkor hát minek kellene mezei gyomok után kutatni? Szükséges vajon kockázatot vállalni pusztán némi apró előnyért, amely láthatatlan, megfoghatatlan és képzeletbeli? (Nem szükséges.) Így hát úgy döntöttem, hogy nem eszem meg. Szerencsére nem ettem meg; nem is vizsgáltam tovább a dolgokat, úgyhogy ez az ügy is el lett felejtve.

Valamivel később még egy ajándékot adott Nekem a férfi, immár harmadszorra. Ezúttal igen különleges volt az ajándék: nem a földből nőtt ki, és nem is fán termett. Hogy mi volt az? Két madártojás, szépen becsomagolva egy papírtasakba, amelyen ez a felirat állt: „Madártojások Istennek”. Vicces, igaz? Amikor kinyitottam a papírtasakot, láttam, hogy a két tojásnak szép színes a héja. Soha korábban nem láttam még hasonlót, ezért nem tudtam megmondani, hogy miféle madár tojhatta őket; arra gondoltam, hogy kikeresem az interneten, de nem találtam semmi nyomot, mivel sok tojásnak volt ugyanilyen mintája és színe, és nem lehetett őket méret vagy szín alapján beazonosítani. Van köztetek olyan, aki szerint bármi haszna lett volna annak, ha megkérdezem a férfitól, hogy miféle madártojások ezek? (Nem.) Miért nem? (Ő sem tudta volna.) Jól tippeltetek, ő sem tudta volna. Így aztán nem is kérdeztem meg. Ha így teszek, azzal megsértettem volna az érzéseit, és ezt gondolta volna: „Olyan jószándékú és gondoskodó vagyok, de Te még mindig kételkedsz bennem. Minek kell kikeresned az interneten? Ha egyszer Neked adom ezeket a tojásokat, hogy edd meg őket, akkor egyszerűen edd meg őket!” Szerintetek meg kellett volna ennem a tojásokat vagy nem? (Nem kellett volna.) Ha nektek adta volna ez a férfi, ti megettétek volna őket? (Nem.) Én sem ettem meg. Ezek a tojások arra valók, hogy a madarak kiköltsék őket és szaporodjanak. Nem lett volna kegyetlenség megenni őket? (De igen.) Nem tehettem ilyet, úgyhogy el lett felejtve a madártojások ügye, de még ezután is történtek ilyen dolgok.

Egyik nap egynyári fekete ürmöt láttam száradni valahol egy korláton – amely úgy nézett ki, mint a kínai fekete üröm –, úgyhogy megkérdeztem egy nővért, hogy mire való. „Ez nem ugyanolyan kínai fekete üröm, mint amit az a férfi adott Neked legutóbb?” – kérdezte. „A kínai fekete üröm megszünteti a dohosságot és elűzi a megfázást. Te nem vagy érzékeny a hidegre? Az a férfi azt mondta, hogy ha kiszáradt, elteszi Neked, hogy forróvizes lábfürdőbe tehesd és elűzhesd a megfázást.” Mit gondoltok, mi volt a reakcióm, amikor ezt hallottam? Csak egy szót mondjatok. (Szótlanság.) Így van, egy szót sem szóltam. Nem kellett volna talán elgondolkoznom azon ilyen körülmények között, hogy mennyire gondoskodó volt ez az ember, és hogy mennyire kitette a lelkét? Hogy lehet, hogy egy szót sem szóltam? Az a helyzet, hogy ez az ember korábban néhányszor már figyelmetlen volt ezekben az ügyekben, és azután változtatott a hozzáállásán, mintha ezt mondta volna: „Adtam neked mezei gyomokat és tojásokat, hogy edd meg azokat, de Te nem etted meg őket, így hát kiszárítottam Neked egy kis fekete ürmöt, hogy forró lábfürdőbe tedd, hogy így ne legyenek hiábavalóak az erőfeszítéseim.” Ennek láttán igazán nem jutottam szóhoz. Később elmeséltem valakinek, hogy ma már sok drogériában árulnak kínai fekete ürmöt. Annyit vesz belőle az ember, amennyit csak akar. Sokféle csomagolásban kapható, különböző országokban állítják elő, és higiénikusan dolgozzák fel. Sokkal jobb annál, mint amit ez a férfi küldött Nekem, úgyhogy akkor nem hiábavaló erőfeszítés vajon az út szélén szedegetni, majd korlátra téve a napon szárítani? Ha kiszárítja és Nekem adja, szerinted akarom majd? (Nem.) Nem akarom. Egy idő elteltével nem volt többé fekete üröm a korlátokon, mert visszajutott az illető fülébe, amit mondtam, és nem küldött többet. Később, amikor már több mezei gyom termett, bizonyára nem mentek többé ritkaságszámba, úgyhogy ekkor már senki sem küldött Nekem ilyesmit. A madártojások pedig vélhetően kikeltek időközben, úgyhogy nem lehetett többé begyűjteni őket, így mindezidáig nem kaptam több madártojást, sem mezei gyomot. Ez volt az Én történetem.

Összesen négy eset volt a történeten belül, melyek mindegyike arról szólt, hogy különféle dolgokat küldtek Nekem: kettőben ismeretlen mezei gyomot, egyben ismeretlen madártojásokat küldtek nekem, egy pedig a napon szárított „tradicionális kínai gyógynövényről” szólt. Kissé nevetségesnek tűnhet ezekről a dolgokról beszélni, de milyen benyomásaitok támadtak magukat az eseteket illetően, amikor hallottatok róluk – ha támadtak valamilyenek egyáltalán? Van bármi, amit meg kellene értenetek vagy le kellene szűrnötök belőlük, vagy bármilyen lecke, amelyet meg kellene tanulnotok? Mit gondoltatok mindannyian, amikor hallgattátok őket? Vajon konkrét személynek szóltak az Általam elmesélt dolgok? Természetesen nem. De ha nem konkrét személynek szóltak, akkor miért beszélek róluk? Van ennek értelme? Vagy hiábavaló beszéd csupán? (Nem az.) Ha nem tartjátok hiábavaló beszédnek, tudjátok-e, hogy miért beszélek róla? Miért tett ilyen dolgokat ez az ember? Mi volt a viselkedésének a természete? Mi volt a motivációja? Milyen problémák vannak itt? Kontextusba kell-e helyezni őket? Akkor lesztek képesek megérteni az igazságot, ha összefüggéseiben láttok át az embereken és maguknak az incidenseknek a természetén. Szerintetek jó vagy rossz szándékkal volt-e az a férfi, aki ezeket a dolgokat tette? (Jó szándékkal.) Először is, egy dolog biztos: ő jószándékú volt. Mi volt a baj a jó szándékaival? Ha jó szándékkal teszel dolgokat, az azt jelenti vajon, hogy gondoskodó vagy? (Nem feltétlenül.) Ha valakit jó szándékok indítanak valaminek a megtételére, akkor szükségszerűen távol áll tőle a romlott beállítottság tisztátalansága? Nem. Akkor ezt kérdezem mindannyiótoktól: ha tiszteletteljes és engedelmes vagy a szüleid iránt, miért nem küldesz nekik ilyen eledeleket? Vagy ha kedveled a főnökeidet és a vezetőidet, és törődsz velük, akkor miért nem adsz nekik enni ilyen dolgokat? Miért nem merészelnél ilyet tenni? Azért nem, mert félsz attól, hogy valami balul sül el. Félsz attól, hogy árthatsz a szüleidnek, a vezetőidnek és a főnökeidnek; attól nem félsz hát, hogy Istennek ártasz? Mik a szándékaid? Mit foglal magában a kedvességed? Talán megpróbálod megtéveszteni Istent? Játszani próbálsz Vele? Merészelnél ilyen dolgokat tenni Istennel, mint szellemi lénnyel? Istenfélő szíved volna, ha látnád, hogy Isten teste nem normális emberi mivoltú, és ahelyett, hogy félnéd Őt, ilyen dolgokat mernél tenni? Ha nem lenne istenfélő szíved, akkor valóban gondoskodás lenne a részedről, amikor ilyen dolgokat teszel? Ez nem gondoskodás. Ez Isten megtévesztése és Istennel való játszadozás, és ez rendkívül nagy merészség a részedről! Ha valóban felelősségteljes ember vagy, miért nem kóstolod meg az adott dolgot és eszel belőle először te magad, mielőtt Istenhez vinnéd, hogy biztosan tudd: nincs vele semmi baj? Ha közvetlenül Istenhez viszed anélkül, hogy te magad ennél belőle és megkóstolnád, az vajon nem játszadozás Istennel? Nem érzed, hogy ezzel megsérted Isten természetét? Olyasvalami ez, amit el tud felejteni Isten? Még ha te el is felejted, Isten nem fogja. Mi jár a fejedben, amikor ilyesmit teszel? Nem kóstoltad meg, és nincs tudományos bizonyítékod, mégis veszed a bátorságot, hogy Istennek add. Ez vajon felelősségteljes viselkedés? Ha ártanál Istennek, milyen felelősséget viselnél érte? Még ha a törvény nem is bánna el veled, Isten örökre megbüntetne. Arra sem tartanád elég jónak ezt a szemetet, hogy a nem hívő vezetőknek és tisztviselőknek add, és méltatlannak találnád, akkor hát miféle szándékoktól vezérelve adnád Istennek? Ilyen csekély talán az értékem? Vajon mit gondolna a főnököd, ha egy zacskó mezei gyomot adnál neki? „Csak ennyit érek? Az emberek pénzt és márkás dolgokat adnak nekem, te pedig egy marék gazt adsz?” Képes lennél ezt megtenni? Biztosan nem. De ha mégis megtennéd, akkor mi miatt aggódnál? Először ezen kell elgondolkodnod: „Mit szeret a főnök? Szüksége van erre a dologra? Ha nincs szüksége rá, és mégis neki adom, vajon megkapom majd a magamét miatta? Vajon piszkálni és gyötörni fog a munkahelyen? Ha komolyra fordulnak a dolgok, vajon keres majd egy ürügyet és megpróbál rajtakapni valamin, hogy elbocsáthasson?” El szoktál gondolkozni ezeken? (Igen.) Ha a főnököd kedvében akarsz járni, mit kell adnod neki először? (Valami olyat, amit szeret.) Annyi nem elég, ha pusztán olyasvalamit adsz neki, amit szeret. Ha épp most egy bögrére van mondjuk szüksége, vehetsz vajon neki egyet 10-20 rúpiáért? (Nem.) Valami aranyat, ezüstöt, valami mutatósat kell adnod neki. Miért adnál neki olyasvalamit, amit magadnak se nagyon vennél meg? (Hogy a kedvében járjak.) Mi a célja annak, hogy a kedvében járj? Először is, az a minimum, hogy a szárnyai alá vehet téged, és a hatalmánál fogva megvédhet téged és gondoskodhat arról, hogy stabil és biztos legyen az állásod és a fizetésed. Az a legkevesebb, hogy nem fogja megnehezíteni a dolgodat. Úgyhogy soha nem fogod egy csokor ismeretlen mezei gyommal megajándékozni. Vagy talán nem így van? (De igen.) Még a főnököddel sem tehetsz ilyet, akkor Velem vajon miért tett ilyet az a férfi, aki gyomokat ajándékozott Nekem? Gondolt vajon a következményekre? Egész biztosan nem. És miért nem? Valaki ezt mondaná: „Azért nem, mert te nem fogsz gyötörni bennünket.” Ilyen egyszerű ez? Csak annyi az oka, hogy Én nem fogom megnehezíteni a dolgát? Hogy merészelt vajon ilyen dolgokat adni? (Azt gondolta magáról, hogy jók a szándékai.) Így van – jó szándékokkal leplezte minden rútságát és elvetemültségét, ezt gondolva: „Én jó szándékkal vagyok Irántad, míg mások nincsenek! Nézd csak meg ezeket a mezei gyomokat! Ki ásta ki őket Neked? Nem én voltam talán?” Miféle hozzáállás ez? Miféle mentalitás ez? Összhangban vannak vajon ezek a jó szándékok az emberi mivolttal? Ha még az emberi mivolttal sincsenek összhangban, akkor az igazsággal vajon összhangban lehetnek? (Nem, nem lehetnek.) Nem is állhatnának távolabb az igazságtól! Mik ezek a jó szándékok? Igazán jó szándékok vajon? (Nem, nem azok.) Akkor miféle hozzáállás rejlik bennük? Miféle tisztátalanságokat és lényegeket foglalnak magukban? Ti fiatalok, akik keveset láttatok eddig a világból, még ti is megértitek, hogy nem adhattok akárhogyan ajándékokat a főnökötöknek; gondolnotok kell a következményekre. Ha tehát egy különösen tapasztalt, a negyvenes-ötvenes éveiben járó férfi ilyen dolgokat ad Nekem, akkor ez szerintetek milyen természetű dolog? Érdemes vajon itt megbeszélnünk? (Igen.) Az eddig elmondottak alapján mi tehát ennek a természete? Az a férfi gondatlanul adott Nekem valamilyen mezei gyomokat, és arra kért, hogy egyem meg őket, anélkül, hogy ő maga tudta volna róluk, hogy micsodák. Amikor azt mondtam, hogy nem olyasfajta mezei gyomoknak néznek ki, nem vesztegetett időt azzal, hogy megmondja Nekem, hogy ne egyem meg őket – és ez még nem minden. Másfajta mezei gyomokat is küldött, hogy azokat is egyem meg. Én nem ettem meg őket, mire ő ezt mondta: „Egyél belőlük, finomak. Én már kipróbáltam.” Miféle hozzáállás ez? (Tiszteletlen és felelőtlen.) Így van. Mindannyian érzitek ezt a hozzáállást? (Igen.) Jószándékú hozzáállás ez? Nincs itt semmi jószándék! Ez a férfi találomra szedett valamit, anélkül, hogy az bármibe is került volna neki, azután belerakta egy műanyag tasakba és Nekem adta, arra kérve, hogy egyem meg. Még ha a juhoknak és a nyulaknak szednétek mezei gyomokat, akkor is el kellene gondolkodnotok a következőn: „Vajon megmérgezheti az állatokat, ha megeszik ezt?” Nem olyasvalami ez, amit meg kellene fontolnotok? Ha az állatok etetésekor nem lennétek hajlandóak kockázatot vállalni, akkor hogy szedhettek egyszerűen egy maroknyi mezei gyomot és adhatjátok ide Nekem, hogy egyem meg? Milyen beállítottság ez? Mi a probléma természete? Értitek? Ha egy ilyen ember így bánik Velem, szerintetek hogy bánna a beosztottaival vagy valakivel, akire úgy tekint, mint egy átlagemberre az utcán? Ez csak könnyed játszadozás. Milyen beállítottság ez? Elvetemült és ádáz. Jó embernek tekinthető ez a férfi? (Nem, nem tekinthető annak.) Nem tekinthető jó embernek. Ha valaki nem veszi komolyan az emberek testét és életét, ha hazárdírozik velük, és semmit sem érez utána, és ha tényleg egyáltalán semmi lelkiismeretfurdalást nem érez, hanem képes újra meg újra megtenni ugyanazt a dolgot: ez aztán furcsa a javából!

A történet elején mondtam néhány szót, amire talán nem nagyon figyeltetek. Azt mondtam, hogy azokból a mezei gyomokból némelyek emberi fogyasztásra valók, mások állati fogyasztásra valók, megint mások pedig mind emberi, mind állati fogyasztásra valók voltak. Ez egy „jól ismert mondás”, és van egy forrása. Tudjátok, hogy honnan ered? Egy történetre utal. Abból ered, amikor az a férfi abban a történetben ezt a néhány ajándékot adta. Ez a férfi a vetéssel volt megbízva, és három fajta kukoricát vetett. Mi az a három fajta? Az, amelyiket az emberek eszik meg, az, amelyiket állatok eszik, és az, amelyiket emberek és állatok is esznek; ez volt a három fajta kukorica. Ez a három fajta kukorica elég érdekes. Hallottatok róluk korábban? Nem hallottatok, és Én is ekkor hallottam róluk először, mivel ritkaságok. Végül összekeveredett a három kukoricafajta, mivel annyira felelőtlenek voltak azok, akik ültették őket: az állati fogyasztásra szánt kukoricát emberekkel etették meg, miközben az emberi fogyasztásra szántat állatoknak adták. Aki csak evett belőle, mind arra panaszkodott, hogy nem finom a kukorica, hogy nem olyan az íze, mint a gabonának, és hogy egy kicsit fűízű. Mit tettek azok, akik elvetették a kukoricát? Mivel felelőtlenül végezték a kötelességüket, összekeverték az emberi fogyasztásra szánt kukoricát az állati fogyasztásra szánttal, míg végül senki sem tudta megkülönböztetni a kettőt egymástól, és új magokat kellett vásárolniuk, és újra el kellett vetniük az egészet. Szerintetek hogy lett elvégezve ez a munka? Hát nincsenek alapelvek az efféle emberek cselekedeteiben? (Nincsenek.) Keresik vajon az igazságot a cselekedeteik során? (Nem keresik.) Ezzel a fajta hozzáállással, amelyet a cselekedeteik során tanúsítanak, azzal, hogy ilyen tiszteletlenek és felelőtlenek mindenki irányában, vajon mit gondolnak az efféle emberek az Istenben való hitről? Miként állnak hozzá az igazsághoz? Mekkora súllyal bír az igazság a szívükben? Mennyire jelentős számukra Isten identitása? Tudják vajon? (Nem tudják.) Nem kellene tudniuk ilyen fontos dolgokról? Akkor hát miért nem tudnak? A beállítottságukhoz van köze ennek. Milyen beállítottság ez? (Elvetemültség.) Elvetemültség, és az igazságtól való idegenkedés. Nincsenek tudatában annak, hogy milyen természetű, amit tesznek, és sosem próbálnak meg elgondolkodni vagy keresni, ahogyan magukat sem vizsgálják meg, miután megtesznek dolgokat. Ehelyett azt teszik, amit csak akarnak, azt gondolva, hogy amíg jó és helyes szándékaik vannak, addig nincs rá szükségük, hogy bárki is felügyelje vagy megkritizálja őket; azt gondolják, hogy teljesítették a feladataikat és a kötelezettségeiket. Így van? Egyesek ezt mondják: „Értjük a történetet, amelyet elmeséltél nekünk, de azt a részt még mindig nem értjük, amelyik a leginkább foglalkoztat bennünket, ez pedig a következő: Mi a hozzáállásod ahhoz, amikor ilyen dolog történik? Mi a hozzáállásod ahhoz az emberhez, aki ilyen dolgokat tesz? Harag, visszautasítás és irtózás? Vagy talán kedveled az ilyen embert?” (Utálat.) Nem utálni kell talán az ilyen dolgot? (De igen.) Mit gondolnátok, ha veletek történne ilyesmi? Tegyük fel, hogy egy kedves illető újra meg újra ismeretlen dolgokat ad neked, és mindenáron meg akar győzni téged: „Edd meg, jót tesz az egészségednek! Edd meg, jó formában leszel tőle! Edd meg, jobban fogsz kinézni és életerősebb leszel tőle! Jól teszed, ha hallgatsz rám!” Mit gondolnál, ha amikor utánajárnál, kiderülne, hogy értéktelen dolgokat adott neked az az illető? (Ami engem illet, én valószínűleg nem bajlódnék az ilyesfajta emberrel többé; bosszús lennék miatta, és nem szólnék hozzá – valahogy így éreznék.) Utálni kell az ilyen embereket, és fel kell háborodni rajtuk. És még mit kell érezni? Talán haragot, szomorúságot vagy fájdalmat? (Nincs semmi értelme.) Nincs értelme, igaz? Nincsenek talán olyan emberek, akik ezt mondják: „Ez az illető valószínűleg azért tette ezt, mert nem érti az igazságot”? Az emberek többsége nem érti az igazságot, de közülük hányan képesek ilyen dolgokat tenni? Nem úgy van talán, hogy minden ember más és más? (De igen.) Az emberek különbözőek. Pont úgy van, mint amikor az emberek üzletelnek egymással: amikor anyagi javak kicserélésére kerül sor, egyesek a korrektséget és a méltányosságot keresik. Még ha hagyják is, hogy a másik fél egy kissé kihasználja őket, ez nem számít nekik – ily módon fennmarad a kapcsolatuk; van emberi mivoltuk, és nem érzik nagy nehézségnek azt, hogy egy kissé hátrányos helyzetbe kerülnek. Mások híján vannak az emberi mivoltnak, és szeretnek mindig kihasználni másokat: amikor másokkal üzletelnek, pusztán csak az a céljuk, hogy mások kárára előnyt kovácsoljanak maguknak és nyereségre tegyenek szert. Ha képesek némi hasznot húzni belőled, a kedvedben fognak járni és tartani fogják veled a kapcsolatot, ám ha nem, akkor dobni fognak téged. Semmiféle őszinteséget nem mutatnak irányodban; az ilyen embereknek nincs emberi mivoltuk.

Mit gondoltok az olyan típusú emberekről, akik olyan ajándékokat adnak, mint amiről a mai történetben szó volt? Miért csinálnak ajándékot bizonyos dolgokból az efféle emberek? Véletlen volna? Ha csak egyszer történt volna meg sok év alatt, akkor lehetne véletlen, de tekinthető vajon még véletlennek, amikor egyetlen évszakban négyszer esik meg ugyanaz a dolog? (Nem.) Ez a viselkedés nem volt véletlen, ahogyan az efféle beállítottság sem nevezhető a romlottság pillanatnyi feltárulásának és kifejeződésének. Akkor hát mi volt ennek a viselkedésnek a természete? Mint korábban mondtuk, ez a viselkedés tiszteletlen, felelőtlen, meggondolatlan, elhamarkodott és impulzív, valamint civilizálatlan beállítottságból eredő volt. Akkor hát miért tett így az a férfi? Miért adta kizárólag Nekem azokat a dolgokat, és senki másnak? Az eltérő identitásom és státuszom jogosított fel Engem arra, hogy megkapjam ezeket az ajándékokat. Nem nyilvánvaló ebből annak az embernek a szándéka, aki az ajándékokat adta, valamint annak a természete, amit tett? Mi volt a célja? (Az, hogy behízelegje magát.) Így van. Milyen szóval jellemezhető a legpontosabban ez a behízelgése? Olcsó trükk: behízelgés és opportunizmus. Egy okos módja annak, hogy behízelegje magát nálad, hogy észrevétlenül belecsalogasson az általa ásott gödörbe, és hogy jó érzéseket keltsen benned önmagával kapcsolatban, miközben valójában a legkevésbé sem őszinte ember: a saját céljait akarja elérni anélkül, hogy bármiféle árat fizetne. Ez a férfi anélkül tett így, hogy részletesen átgondolta volna a következményeket, és egyszerűen csak adott valamit, amit ingyen szedett, csak hogy úgy érezd, mintha törődne veled, és hogy az elégedettség állapotába ringasson. Mit jelent ez valójában? Azt jelenti, hogy ez a férfi egyetlen fillér elköltése nélkül azt az érzést akarja keltette benned, mintha az ő kárára hatalmas előnyökhöz jutottál volna, nyilvánvalóan ostobának nézve ezzel. Vagy talán nem ezt jelenti ez? Ezt gondolja magában: „Egy fillért sem költök, és nem erőltetem meg magam; nincs bennem semmi őszinteség Irántad. Mindössze adok Neked valamit, amiről emlékezhetsz rám, hogy azt gondold, kedves, gondoskodó és hűséges vagyok, és hogy szeretet van Irántad a szívemben.” Olcsó trükk és opportunizmus is egyben, amikor tévesen elhiteti veled magáról mindezt. A legolcsóbb úgynevezett kedvességet adni a legnagyobb haszonért és a legnagyobb előnyért anélül, hogy bármiféle árat fizetne vagy bármennyire is őszinte lenne az ember, nem más, mint olcsó trükk. Megtenné ezt bármelyikőtök is? Mindenki megteszi – csak éppen ti eddig nem tettétek meg ugyanazt, amit ő, de megtennétek, ha alkalmatok adódna rá. Ez az első dolog, amit megállapítottam, amikor az ilyesfajta emberekkel foglalkoztam, vagyis, hogy nagyon jók az olcsó trükkök terén. Nem Isten az, akiben hisznek; olyasvalakit követnek, akiről azt gondolják, hogy hasznuk származik belőle, hogy megáldja őket, és hogy érdemes követni. Ez az egyetlen incidens teljességgel leleplezte az ilyen típusú emberek hitét és annak igazságát, hogy milyenek igazából. Az ilyen embereknek túlságosan leegyszerűsített a szeretetről, a hűségről és az Istennek való alávetettségről való megértése, és egy olcsó trükkhöz folyamodva igyekeznek elnyerni Isten jóváhagyását és áldásokban részesülni. Vajon őszinték Istenhez? Istenfélők bármily módon is? (Nem, nem azok.) Akkor az egyéb dolgok még inkább ki vannak zárva. Ez az első dolog, amit megállapítottam. Ti hogy látjátok, igazam van? (Igazad van.) Talán igazságtalanul minősítem őt? A bolhából csinálok elefántot? Egyáltalán nem. Ha ennek az embernek a lényegét tekintjük, ennél sokkal súlyosabb a dolog. A legkevesebb, ami elmondható róla, az, hogy megtéveszti Istent és játszadozik Vele.

A második dolog, amire rájöttem, azaz, ami az ilyen emberekből meglátható. Az emberi szív borzasztó! Mondjátok meg Nekem, mi ez a borzalom? Miért mondom azt, hogy az emberi szív borzasztó? (Ez az illető behízelgi magát Istennél, hogy kielégítse az áldások elnyerésére irányuló szándékát és vágyát, azután pedig felelőtlen és nem fontolja meg, hogy mi fog történni Isten testével, miután megeszi ezeket a dolgokat, vagy hogy mik lesznek a következmények. Annak mindig megfontolja a következményeit, hogy a saját családjának mit ad enni, de amikor Istennek ad valamit, egyáltalán nem veszi fontolóra a következményeket. Teljes mértékben azért tesz így, hogy a saját céljait elérje azáltal, hogy – tisztességes vagy tisztességtelen eszközökkel – behízelgi magát Istennél; látható, hogy különösen önző és megvetendő, hogy egyáltalán nincs hely a szívében Isten számára, és hogy nem Istenként bánik Istennel.) Nem azt jelenti vajon ez akkor, hogy nem kezel Engem emberi lényként? Fogalmazhatunk így? (Igen.) Micsoda borzasztó szándékok! (Igen, ha legalább úgy bánna Istennel, mint a saját rokonával, akkor nem csapná be Istent.) Ez igazán borzasztó. Ha a barátod lenne valaki, vajon így bánna veled? Nem. Megmondaná neked, hogy mit jó megenni, és ha lennének mellékhatásai annak, hogy megeszel valami, akkor határozottan lebeszélne róla; olyasvalami ez, amit még a barátok is meg tudnak tenni. De ez az ember vajon meg tudja ezt tenni? Nem. Ha egyszer Velem ilyet tett, veletek is biztosan megtenné. Milyen egyéb borzalmak vannak még vele kapcsolatban? (Mélységesen számító ember. Felszínes melegszívűséggel leplezi, de belül terveket sző, megpróbálja a legolcsóbb dologból a lehető legnagyobb hasznot húzni, és ez borzalmas érzés.) Jó, ha így látjátok ezt. Amire az előbb utaltatok, az az önző oldala, ez pedig a cselszövésére utal. Csupán annak alapján, amit mindannyian mondtatok, honnan erednek ezek a dolgok, amelyek ott vannak mélyen egy emberben, ezeka dolgok, amelyek az emberi mivoltukból feltárulnak, azok a dolgok, amelyeket képesek vagy nem képesek megérinteni, és amelyeket mások vagy képesek meglátni, vagy nem képesek meglátni vagy megmagyarázni? A szülők tanítják meg ezekre az embert? Az iskolában tanítják azokat? Esetleg a társadalom táplálja őket? Hogyan jönnek létre? Egy dolog biztos: ezek vele születnek az emberrel. Miért mondom ezt? Mivel függenek össze az ember vele született dolgai? Az ember természetlényegével függenek össze. Ez a férfi tehát hosszas előzetes megfontolás alapján, vagy hirtelen szeszélytől vezérelve gondolkodott így? Olyasvalami inspirálta, amit valaki mástól látott, vagy pedig bizonyos körülmények között úgy érezte, hogy így kell tennie? Esetleg Én utasítottam rá, hogy tegyen így? Egyik sem. Noha kívülről hétköznapinak tűnhetnek ezek az apróságok, mindegyikük mögött rendkívüli természet rejlik. Az, aki ezeket a dolgokat tette, képes volt vajon felismerni, hogy milyen következményekkel fog járni, ha megteszi őket? Nem volt rá képes. Miért nem? Tegyük fel, hogy veszel egy olcsó árut egy utcai standnál azért, hogy a főnöködnek add. Mielőtt odaadnád, nem kell vajon kiértékelned a dolgokat és megkérdezned magadtól: „Mi van, ha megtalálja a főnököm ezt az árut az utcai standnál? Felmehet az internetre és megtudhatja, hogy mennyibe kerül? Felfedheti neki bárki is, hogy mennyibe kerül? Mit gondol majd rólam, miután meglátta?” Nem olyan dolgok ezek, amelyeket ki kellene értékelned? Először kiértékelnéd őket, és csak azután vásárolnád meg azt a dolgot. Ha a kiértékelést követően úgy éreznéd, hogy kedvezőtlen következményekkel járna, ha ajándékba adnád azt a dolgot, vajon akkor is odaadnád? Biztosan nem. Ha azt gondolnád, hogy olcsón megajándékozhatnád a főnöködet azzal a dologgal, ő pedig elégedett lenne vele, akkor biztosan odaadnád. A történetbeli férfi azonban e dolgok egyikét sem értékelte ki; mit gondolt hát? Azt gondolta csupán, hogy csakis így érheti el a szándékait. Ha most kielemzitek ezt, nyilvánvalóvá válik ennek a dolognak a természete. Mi látható meg ennek a dolognak a természetén keresztül? A második eredmény, amely meglátható az emberekben a velük történő érintkezésen keresztül, az, hogy borzasztó a szívük. Le lehet vonni valamilyen következtetést az ilyen emberek által felfedett romlott beállítottságról, legyen az szándékos vagy önkéntelen? Mi miatt olyan borzasztó az emberi szív? Amiatt talán, hogy túlságosan érzéketlen? Az érzéketlen ember olyasvalaki, aki híján van az észlelésnek. Pontos megfogalmazás lenne érzéketlenként jellemezni őket? (Nem.) Akkor hát a tudatlanság miatt van? (Nem, nem amiatt.) Akkor végső soron mégis minek tulajdonítható az oka? Az emberek elvetemült beállítottságainak tulajdonítható. El kell mondjam nektek, hogy miben rejlik az emberek borzasztó volta: abban a tényben, hogy démonok lakoznak a szívükben. Hogyan éreztek ti mindannyian ezzel kapcsolatban? Miért mondom, hogy démonok lakoznak az emberek szívében? Mi a megértésetek? Nem gondoljátok, hogy ez egy borzasztó kijelentés? Nem rettentek meg a hallatán? Korábban nem gondoltátok, hogy démonok lakoznak a szívetekben; azt gondoltátok, hogy csupán romlott beállítottságotok van, de nem tudtátok, hogy démonok lakoznak bennetek. Most már tudjátok. Vajon nem súlyos probléma ez? Szerintetek igazam van? (Igen.) Ez vajon nem mutat rá a probléma gyökerére? (De igen.) Gondolkodjatok el rajta, hogy vajon miért mondtam, hogy démonok lakoznak az emberek szívében. Gondoljátok meg: egy lelkiismerettel és észszerűséggel bíró ember vajon becsapná így Istent? Ez vajon Istennek való alávetettség? Aki így tesz, tudatosan ellenáll Istennek, és egyáltalán nem bánik Istenként Vele. Most, hogy Isten eljött a földre, hogy megmentse az emberiséget, milyen kapcsolat van az ember és Isten között? Fölé- és alárendelt kapcsolat? Barátság? Rokoni viszony? Miféle kapcsolat ez valójában? Hogyan kezelitek és közelítitek meg ezt a kapcsolatot? Miféle gondolkodásmóddal kell rendelkezned, amikor érintkezel Istennel és egyetértésben vagy Vele? Minek kell lennie a szívedben ahhoz, hogy jól ki tudj jönni Istennel? (Félelemnek.) A félelem mindenki számára valószerűtlennek tűnik. (Rettegésnek.) A rettegést nem lehet elérni. Ha hétköznapi emberként bánsz Velem – csak úgy, mint egy ismerőssel, akivel még nem értitek meg túl jól és eléggé egymást ahhoz, hogy barátok legyetek –, akkor hogyan lehet harmonikus és barátságos kapcsolat közöttünk? Egy lelkiismerettel bíró embernek tudnia kellene, hogy miként tegye helyénvaló módon az ilyen dolgokat. (Tiszteletre van szükség.) Ez a legalapvetőbb minimum, amivel rendelkeznetek kell. Tegyük fel, hogy találkozik két ember: még nem ismerősök, és nem tudják egymás nevét. Ha az egyikük gyanútlannak látja a másikat és játszadozni akar vele, akkor nem zsarnokot játszik vajon? Ahol még csak minimális tisztelet sincs, ott maradt bármennyi emberi mivolt? Ahhoz, hogy az emberek ki tudjanak jönni egymással, bármilyen vita vagy konfliktus adódjék is, legalább tisztelniük kell egymást. A tisztelet az alapvető közös értelmezése annak, hogy mit is jelent embernek lenni, és minden emberi lény között van egy minimális tisztelet. Megvan vajon ez a tisztelet, amikor Istennel érintkeznek az emberek? Ha még eddig a pontig sem tudsz eljutni, akkor véleményed szerint milyen kapcsolat van valójában Isten között és közötted? Akkor egyáltalán nincs semmilyen kapcsolat – még olyan sem, ami egy kívülállóra jellemző. Éppen ezért az az illető, aki az ajándékokat adta, képes volt így bánni Istennel: nem csupán nem tisztelte Istent, hanem be is akarta csapni Őt. Nem érezte a szívében, hogy tisztelni kellene Istent, vagy hogy gondosan és alaposan meg kellene fontolni az Ő egészségét, valamint azt, hogy milyen következményekkel jár, ha megeszi az ajándékokat – ezek nem tartoztak azon dolgok körébe, amelyeket fontolóra vett. Beérte annyival, hogy trükkökkel rábírja Istent, hogy kedvezzen neki; azt találta a legjobbnak, ha képes becsapni Istent. Ilyen volt a szíve. Hát nem szörnyű, ha ilyen szíve van az embernek? Ez borzasztó!

Egyesek hisznek Istenben, és külsőleg úgy tűnik, hogy követik Őt. Ám a szívük mélyén vajon elgondolkodtak valaha is azon, hogy milyen utat választottak és milyen árat fizettek? Megvizsgálták és igyekeztek vajon meglátni, hogy jól végezték-e az Isten által rájuk bízott kötelességeket? Pontosan milyen hozzáállást tanúsítanak az emberek abban, ahogyan Istennel bánnak? Az emberek által mutatott és felfedett különböző dolgokból, sőt a legbensőbb cselszövésükbő ítélve – mindazokról a beállítottságokról nem is beszélve, amelyek feltárulnak azokban a dolgokban, amelyeket Istennel bánva tesznek –, mit tettek az emberek Istenért? Azon kívül, hogy a saját javukat szolgáló dolgokat alaposan megfontolják és árat fizetnek értük, milyen az emberek hozzáállása Istenhez, és mit ajánlanak fel Neki? Semmi egyebet, csupán cselszövést, számítást, óvatosságot és megvető hozzáállást. A megvetés egy hozzáállás, és vajon milyen viselkedés származik ebből a hozzáállásból, igeként kifejezve? „Gúnyt űzni.” Hallottátok valaha ezt a kifejezést? (Igen.) Az, hogy „gúnyt űzni”, kissé hivatalos kifejezés. Mit mondunk helyette a hétköznapi beszédben? Azt, hogy „heccelni valakit”, „tréfát űzni valakiből” vagy „szórakozni valakivel”. Szerénynek, gyanútlannak tűnsz az illető számára; semmi vagy a szemében, ezért veszi a bátorságot, hogy nyíltan gúnyt űzzön belőled – miféle beállítottság ez? Aki ilyen beállítottságú, annak vajon egy angyal lakozik a szívében vagy egy démon? (Egy démon.) Egy démon. Ha képes így bánni Istennel, akkor micsoda ő valójában? Képes gyakorolni Isten szavait? Alá tudja vetni magát Isten szavainak? Az olyan ember például, mint amilyen az a férfi volt, aki ajándékokat küldött Nekem, nem keresi az igazságot, és nem is érti Isten szándékait. A leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mit vár el Isten az embertől, hogy mit akar látni Isten, vagy hogy mit akar nyerni Isten az embertől. Pont olyan, mint valaki, aki a főnökével érintkezve arra koncentrál, hogy miként hízelegjen neki és hogyan csapja be, és úgy bánik vele, ahogyan az a céljai eléréséhez szükséges – miből él valójában az ilyen ember? A talpnyalásból él – a vezetőinek hízelegve kapar össze magának egy megvetendő életet. Miért ajánlott fel Nekem efféle „gondoskodást” és „kedvességet” ez a férfi? Nem tudta megállni, hogy ne tegye, nem igaz? Láthatta volna előre, hogy miként fogok érezni ezzel kapcsolatban? (Nem.) Így van; nem értette. Teljességgel hiányzik belőle a normális emberi értelem. Nem tudta, de nem is érdekelte, hogy miként fogom felfogni, meghatározni vagy értékelni a viselkedését és a beállítottságát. Mi az, ami érdekli? Az érdekli, hogy miként hízelegjen Nekem azért, hogy elérje a céljait, azután pedig jó benyomást keltsen Bennem önmagával kapcsolatban. Ezzel a szándékkal teszi a dolgokat. Miféle emberi mivolt ez? Ezt tenné vajon egy igazi lelkiismerettel és értelemmel bíró ember? Sok éve élsz már, úgyhogy értened kellene: először is, nincs szükségem a hízelgésedre. Másodszor, nincs szükségem arra, hogy bármivel is megajándékozz Engem. Harmadszor, ami a legfontosabb, meg kell értened, hogy bármit is teszel, bármilyenek is a szándékaid és a céljaid, és bármilyen természetű dolgokat is teszel, Én meghatározom és levonom a következtetést mindezekkel kapcsolatban. Nem arról van szó, hogy te teszel valamit, és aztán vége; éppen ellenkezőleg: tisztán kell látnom, hogy mik a szándékaid és az indítékaid. Én csak a beállítottságodat nézem. Némelyek valószínűleg ezt fogják mondani: „Olyan kemény vagy az emberekkel!” Az volnék? Én egyáltalán nem így gondolom. Azért próbálják egyesek kihasználni a helyzetet, mert egyáltalán nem vagyok kemény. Vagy talán nem így van? Amint kapcsolatba kerülnek Velem az emberek, mindjárt így töprengenek: „Olyannak látlak, mint egy hétköznapi embert. Nem vagy valami figyelemre méltó. Nagyon hasonló vagy hozzám: te is háromszol étkezel egy nap, és nem látom, hogy lenne bármiféle erőd vagy hatalmad. Akárhogy bánok is veled, nincs semmi mondandód. Mit tehetsz velem?” Miféle gondolkodás ez? Honnan ered? Az illető beállítottságából. Miért van ilyen beállítottságuk az embereknek? Azért, mert démonok lakoznak a szívükben. Mivel démonok lakoznak a szívükben, nem számít, mennyire nagyszerű szerintük Isten, nem számít, mennyire nemes szerintük Isten státusza, nem számít, hogy Isten szerintük hogyan fejezi ki az igazságot azért, hogy megmentse az embereket, nem számít, hogy szóban mennyire fejezik ki a hálájukat, és nem számít az sem, hogy mennyire jelzik a hajlandóságukat arra, hogy szenvedjenek és árat fizessenek: amikor eljön az ideje, hogy végezzék a kötelességüket, a démonoknál lesz az irányítás a szívükben, és a démonok látnak munkához. Szerintetek miféle ember merészeli becsapni Istent, sőt gúnyt is űzni Belőle? (Egy démon.) Ez egy démon; ez egészen bizonyos.

A korábbi beszélgetésünkben melyik volt az a párbeszéd a Sátán és Isten között, amelyikből megláthatjuk a Sátán természetét? Isten ezt kérdezi a Sátántól: „Honnan jössz?” Hogyan felel erre a Sátán? („A földön barangoltam, ott jártam-keltem” (Jób 1:7).) Miféle beszéd ez? (Démoni beszéd.) Ez démoni beszéd! Ha a Sátán Istenként bánna Istennel, ezt mondaná: „Isten megkérdezett, úgyhogy illendően megmondom, hogy honnan jövök.” Nem ilyen az, amikor értelmesen beszél valaki? (De igen.) Ez egy olyan mondat, amely összhangban van a normális emberi gondolkodással: egy teljes, nyelvtanilag helyes és azonnal érthető mondat. Ezt mondta a Sátán? (Nem.) Mit mondott? „A földön barangoltam, ott jártam-keltem.” Értitek ezt a mondatot? (Nem.) Egészen mostanáig nem érti senki, hogy mit jelent. Honnan jött tehát a Sátán? Hol barangolt? Honnan jött és merre tartott? Léteznek végleges válaszok ezekre a kérdésekre? Azok, akik a Bibliát magyarázzák, mind a mai napig nem tudtak rájönni, hogy honnan is jött valójában a Sátán, vagy hogy meddig tartott neki, amíg megérkezett Isten elé és beszélt Hozzá; egy sem ismert ezek közül a dolgok közül. Akkor hogyan tudott ilyen hangnemben és ilyen nyelvezettel válaszolni a Sátán, amikor Isten kikérdezte? Isten komolyan tette fel neki a kérdést? (Igen.) És ő azután hasonló módon válaszolt? (Nem.) Milyen hozzáállást tanúsított, amikor válaszolt Istennek? Gúnyolódó hozzáállást. Éppolyan ez, mint amikor ezt kérdezed valakitől: „Honnan jössz?”, mire ő így felel: „Találd ki!” „Nem tudom kitalálni.” Tudja, hogy nem tudod kitalálni, de akkor is erre biztat. Csak szórakozik veled. Ez az a hozzáállás, amelyre úgy szokás utalni, hogy játszadozás a másik emberrel és gúny űzése a másik emberből. Nem őszinte az illető, és nem akarja, hogy megtudd az igazat; csak tréfát akar űzni belőled és szórakozni akar veled. A Sátán pontosan ugyanilyen természetű. Azt mondtam, hogy egyesek szívében démonok lakoznak; ők vajon nem így bánnak Istennel? A külső viselkedésükből ítélve, amikor sürögnek-forognak, különféle dolgokat tesznek és alkalmanként elviselnek némi nehézséget és fizetnek egy kis árat, nem tűnnének ilyen embernek; úgy tűnik, hogy ott van Isten a szívükben. Abból azonban, amilyen hozzáállást az Istennel és az igazsággal való bánásmódjukban tanúsítanak, megláthatod, hogy egy démon lakozik a szívükben, és ennyi az egész. Még arra sem képesek, hogy közvetlen választ adjanak Isten kérdéseire – olyan emberek, akik körbe-körbe járnak, mint a kígyók, egészen addig, amíg már nem találod a választ, és fogalmad sincs, hol az eleje és hol a vége annak, amit mondanak. Pontosan miféle emberek ezek? Képesek vajon őszintén bánni Istennel? Miközben megvető és lenéző hozzáállással bánnak Istennel, képesek vajon az ilyen emberek igazságként gyakorolni Isten szavait? (Nem.) Miért nem? Azért nem, mert démonok lakoznak a szívükben. Vagy talán nem így van? (De igen, ők egyáltalán nem Istenként bánnak Istennel.) Ez az ilyen emberek elvetemültsége. Abban rejlik az elvetemültségük, hogy azt gondolják: Isten általuk látott integritása, alázatossága, normális volta és gyakorlatiassága nem olyan dolgok, amelyek szeretetre méltóvá teszik Istent – akkor hát mik ezek? Azt gondolják, hogy ezek Isten hiányosságai; hogy ezek olyan területek, amelyek miatt hajlamosak lesznek elképzeléseket kialakítani az emberek; hogy ezek a legnagyobb tökéletlenségei annak az Istennek, akiben hisznek; hogy ezek hiányosságok, problémák és hibák. Hogyan kell tekinteni az ilyen emberekre? Ilyen módon és ilyen hozzáállással bánnak Istennel; ez szégyenletes Istenre nézve, de milyen vajon önmagukra nézve? Származik bármilyen hasznuk belőle? Ez önmagukra nézve is sértés. Miért mondom ezt? Ha valaki véletlenszerűen enni adna neked valamit, te pedig hétköznapi emberként ostobán elfogadnád és megennéd azt, anélkül, hogy törődnél a tényekkel és egyáltalán megkérdeznéd, hogy miről szól az egész, az nem azt sugallaná, hogy hiányzik valami az emberi mivoltodból? Normális ember az, akinek hiányzik valami az emberi mivoltából? Nem. Ha a megtestesült Krisztusnak még ilyesfajta normális emberi mivolta sem lenne, vajon akkor is méltó lenne arra, hogy bárki is higgyen Benne? Nem lenne méltó rá. Mik a jelei a megtestesült Isten emberi mivoltának? Az Ő racionalitása, gondolkodása és lelkiismerete a legnormálisabb. Birtokában van ítélőképességnek? (Igen.) Ha nem lennék a birtokában, ha csupán egy józan ész és éleslátás nélküli, szétszórt alak lennék, aki képtelen gondolkodni, amikor különféle események érik, vajon akkor is normális emberi lénynek lehetne még tekinteni Engem? Ez hibás emberi mivolt lenne, nem pedig normális emberi mivolt. Krisztusnak lehetne nevezni egy ilyen személyt? Amikor Isten testet öltött, vajon választott volna egy ilyen testet? (Nem.) Biztosan nem. Ha meggondolatlanul így tettem volna, akkor vajon érdemes lenne a követésre egy ilyen Isten – az, akit a megtestesült Istenként ismernek? Nem, és akkor ti rossz úton járnátok. Ez az egyik aspektus, az Én szemszögemből nézve. Másfelől, a ti szemszögetekből nézve: ha Istenként tekintesz Rá, a követésed tárgyaként, és követőjeként így bánsz Vele – akkor hová helyezed magad? Nem szégyenletes ez rád nézve? (De igen.) Ha az az Isten, akiben hiszel, ennyire méltatlan a szemedben a tiszteletedre, de mégis hiszel Benne, akkor ez mit jelent rád nézve? Zavaros fejű vagy? Egy zavarodott követő vagy? Nem szégyenítenéd meg ezzel magadat? (De igen.) Ám ha azt gondolod, hogy Ő birtokában van a normális emberi mivolt mindezen aspektusainak, hogy Ő a megtestesült Isten, és ugyanígy megteszed ezt, azzal vajon nem szégyeníted meg Istent? Mindkét nézőpont megalapozott. Akár Isten, akár az ember szemszögéből nézed, láthatod a problémát – és ez itt egy súlyos probléma! Vagy talán nem így van? (De igen.) Emberi szemszögből nézve, ha Istennek tekinted, majd így kezeled Őt, akkor nyíltan megszégyeníted Istent. Ha azt gondolod, hogy Ő nem Isten, hanem emberi lény, de mégis követed Őt, nem lenne az akkor ellentmondásos? Nem szégyenítenéd meg ezzel magadat? Gondolkodj el ezen a két aspektuson; igazam van? Hát nem így van? Miért nem tudnak az emberek elgondolkodni ezeken a dolgokon? Miért cselekszenek így még mindig? Csupán azért, mert nem értik az igazságot? Ne menjünk bele ilyen mélyen; ha csupán a képesség szempontjából nézzük a dolgot: ők esztelen kretének. Miért mondom azt, hogy esztelenek? Miféle észre utalok? Arra, amelyik a gondolkodással kapcsolatos. Gondolkodás nélkül tenni valamit, anélkül, hogy mérlegelni tudnád az előnyeit és a hátrányait, anélkül, hogy át tudnád gondolni a cselekedeted természetét vagy azt, hogy megtegyél-e valamit vagy sem: esztelenség. Milyen dolgoknak nincs eszük? Az állatoknak és a fenevadaknak nincs eszük, az emberek azonban átgondolnák ezeket a dolgokat. A pillanat hevében tehetnek ostobaságokat az emberek, de ha újra meg újra megteszik ugyanazokat az ostobaságokat, akkor esztelenként lehet jellemezni őket. Az esztelen ember olyasvalaki, akinek sérült az értelme, vagy – köznyelven szólva – olyan, akinek nincs ki mind a négy kereke. Az önzésük azonban szembetűnő, és ravasz trükkökből egyáltalán nincs hiány náluk – ezért mondom, hogy démonok lakoznak az emberek szívében.

Mindannyian azt gondoljátok, hogy a bolhából csinálok elefántot azzal, hogy felvetem az ajándékozás problémáját, hogy beszélgessünk róla? Ha nem beszélgettem volna róla, hanem csak úgy futólag megemlítem, akkor vajon ilyen hatással lett volna rátok, miután hallottatok róla? (Nem.) Legfeljebb csak így gondolkodtatok volna, miután hallottatok róla: „Hogy tehetett ilyet ez a férfi? Én nem teszek ilyen dolgokat. Elképesztő, hogy miféle emberek élnek a világon!” Legfeljebb csak ezt gondoltátok volna. Talán beszéltetek volna róla egy kicsit, és ez minden – de vajon megértettétek volna ilyen mélyen? (Nem.) Nem értettétek volna meg ilyen mélyen. Milyen előnyökkel szolgálnak hát számotokra a szavaim? Milyen igazságot nyertetek eddig? Először is, emlékeztetnem kell benneteket valamire: mi a legjobb fajta kapcsolat, amely az ember és Isten között létrejöhet? Amikor Istenhez közeledik valaki, hogyan kell Istenre hangolódnia, amikor közeli kapcsolatba kerül Vele? Nem szükséges vajon, hogy alapelveket keressen ehhez? (De igen.) Azonkívül, miután már oly sok éve hittek Istenben az emberek, milyen incidensek történtek a hétköznapi életükben, amelyek ugyanolyan természetűek, mint amit a történetbeli férfi is tett? Nem érdemes vajon elgondolkodni ezeken a kérdéseken? Levonhat valaki egy tanulságot és mondhatja ezt: „Isten még a legcsekélyebb hibákat sem tolerálja, úgyhogy ez kétségbeejtően súlyos dolog. Jobb, ha nem is közelítjük meg Őt, ha nem kerülünk közeli kapcsolatba és nem foglalkozunk Vele – Vele nem lehet packázni! Ha elszúrsz valamit, Ő fel fogja fújni az ügyet, te pedig komoly bajban találod magad. Én biztos nem fogok adni Neki semmit!”? Elfogadható így gondolkodni? (Nem.) Valójában szükségtelen aggódnotok: nem adódik sok alkalmunk a közeli kapcsolatra, és még kevesebb olyan pillanat adatik meg, amikor érintkezhetnénk egymással, úgyhogy ez nem olyasvalami, ami miatt aggódnotok kellene. Ha egy napon mégis érintkeznék veletek, ne aggódjatok; elmondok neked egy titkot. Akár szemtől-szemben vagy Velem, akár egyedül imádkozol és keresel, mi az első számú titok? Bármit teszel is, ne akarj versenybe szállni Velem; ha harcias vagy, tartsd távol magad Tőlem. Vannak emberek, akik igen ravaszul beszélnek, akik több tervet is kieszelnek egy szempillantás alatt, és minden általuk kimondott mondat tisztátalansággal van átitatva; ha többet beszélnek, nem tudod, mely szavaik igazak, és melyek hamisak. Az ilyen embereknek sosem szabad közel jönniük Hozzám. Amikor kapcsolatba kerülsz Istennel és érintkezel Vele, mi az első számú kulcsfontosságú dolog, amit meg kell tenned, és melyik az első számú kulcsfontosságú alapelv, amelyet be kell tartanod? Becsületes szívvel bánj Istennel! Azonkívül tanulj tiszteletet! A tisztelet nem udvariasság; nem hízelgés vagy a másik kegyeinek a keresése, és nem is nyájaskodás vagy talpnyalás. Akkor micsoda pontosan? (Istenként bánni Istennel.) Istenként bánni Istennel az egyik fő alapelv. Mi a helyzet a konkrétumokkal? (Megtanulni hallgatni Istenre.) Ez a gyakorlás egyik aspektusa. Egyesek kapcsolatba kerülnek Velem, azután elkezdenek túlbeszélni Engem, úgyhogy hagyom, hogy befejezzék, mielőtt folytatnám. És hogyan bánnak Velem, amikor beszélek? Csukott szemmel hallgatják. Mit sugall ez? Olyan, mintha ezt mondanák: „Nonszensz, amit mondasz. Mit tudsz te?” Ez a hozzáállásuk. Lehet, hogy nem tudok mindent, de vannak alapelveim, és elmondom neked, amit megtanultam, láttam, és amit értek, valamint az Általam ismert alapelveket is, te pedig igen sokat nyerhetsz ebből. Ám ha folyton futó pillantásokat vetsz Rám, azt gondolva, hogy semmit sem tudok, és nem hallgatsz Rám figyelmesen, akkor semmit sem fogsz nyerni – akkor magadnak kell majd rájönnöd a dolgokra. Talán nem így van? Meg kell tehát tanulnotok hallgatni Isten szavaira. Miközben hallgattok Engem, korlátozlak benneteket abban, hogy kifejezzétek a nézeteiteket? Nem korlátozlak. Amint befejeztem a beszédet, megkérdezem mindannyiótoktól, hogy van-e bármi kérdésetek, és ha valakinek van, akkor azt azonnal megválaszolom, és elmondom nektek az adott kérdésekkel kapcsolatos alapelveket. Olykor nem csupán az alapelveket mondom el nektek, hanem azt is közvetlenül megmondom nektek, hogy mit tegyetek, minden egyes aspektust részletesen kifejtve. Habár vannak olyan területek, amelyeket nem értek, megvannak a saját alapelveim, és megvannak a Magam nézetei és módszerei az ilyen ügyek kezelését illetően, úgyhogy az Általam helyesnek vélt nézetek és alapelvek alapján tanítalak benneteket. Miért vagyok képes tanítani benneteket? Azért, mert ti még ezeket a dolgokat sem értitek. Amint választ adtam ezekre a kérdésekre, újra megkérdezem, hogy van-e még kérdés; ha van, akkor megint csak késedelem nélkül válaszolok rájuk. Nem annyit akarok csupán, hogy hallgass meg Engem; arra is lehetőséget adok, hogy beszélj, de annak, amit mondasz, értelmesnek kell lennie – nem lehet nonszensz dolog, és nem lehet időpocsékolás. Türelmetlenségből néha félbeszakítok egyeseket. Milyen körülmények között? Olyankor, amikor hosszúra nyújtják a mondandójukat, és tíz mondatban mondják el, amit ötben is el lehetne. Valójában azonnal értem, mit akarnak, amint meghallom őket; tudom, mi következik, úgyhogy nem kell többet mondaniuk. Légy tömör és lényegre törő; ne pazarold mások idejét. Ha befejezted a beszédet, választ adok és elmondom neked, hogy mit tégy, és hogy milyen alapelvek szerint tedd meg az adott dolgot. És ezzel pontot is kellene tenni az ügy végére, nem igaz? Egyesek azonban nem képesek ezt felfogni és ezt mondják: „Nem, tisztelned kell engem; kétirányú kell, hogy legyen közöttünk a tisztelet. Te befejezted a beszédet, de én még nem fejeztem be a saját nézőpontom kifejezését. Az én nézőpontom ez – újból elölről kell kezdenem.” Folyton ki akarják fejezni a nézeteiket abban a hitben, hogy nem tudok azokról, holott valójában, amint elkezdenek beszélni, máris tudom, hogy mik a nézeteik – van tehát bármi szükség arra, hogy folytassák? Nincs rá semmi szükség. Némelyeknek olyan alacsony az IQ-juk, hogy tíz mondatukba kerül elmondani valamit, amit kettőben is elég lenne, és ha nem szakítom félbe őket, egyre csak beszélnek. Mindenki más megértette; Én talán még mindig nem érteném? De ők akkor is ki akarják fejezni magukat, úgyhogy nem csupán az IQ-juk alacsony – az értelmük is gyenge! Találkoztatok valaha ilyen emberekkel? (Igen.) Okosnak hiszik magukat, holott gyenge az értelmük és alacsony az IQ-juk. Hát nem émelyítő ez? De igen, ez hányingerkeltő és émelyítő. Amikor kapcsolatba kerülnek Istennel az emberek, az az első dolog, hogy becsületes szívvel bánjanak Vele; a második az, hogy tiszteletet kell tanulniuk az embereknek; a harmadik és legfontosabb dolog pedig az, hogy meg kell tanulniuk keresni az igazságot. Vagy talán nem ez a legfontosabb? (De igen.) Mi értelme van Istenben hinned, ha nem keresed az igazságot? Mi értéke van a Benne való hitnek? Mi az értelme? A legtöbb ember talán nem tud ennek a pontnak eleget tenni, akkor miért hozom fel mégis? Ez a jövőre történő felkészülés; meg kell tanulnotok így gyakorolni, amikor ilyen dolgok történnek majd veletek a jövőben.

A gyülekezetben sokakkal kapcsolatba kerültem, akik közül egyeseket megbíztam néhány dolog elvégzésével. Pár nappal később visszajeleztek Nekem, megmutatták, hogy mindent lejegyeztek, amivel megbíztam őket, mostanra pedig elkezdték megvalósítani mindegyik dolgot. Amikor találkoztak Velem, jelentettek Nekem a megvalósítás előrehaladásáról, arról, hogy mely ügyek esetében van szükség keresésre, hogy melyek várnak még mindig eredményre, és így mindenről naprakész tájékoztatást kaptam tőlük. Nagyon világosan elmagyarázták a részleteket, és noha időnként kissé triviálisak voltak, a hozzáállásuk azt mutatta, hogy komolyan és felelősségteljesen kezelik Isten szavait, és hogy tudják, mik a felelősségeik, kötelességeik és kötelezettségeik. Némelyek azonban mások voltak: két feladattal bíztam meg őket, ők pedig beírták azokat a jegyzetfüzeteikbe, de egy héttel később, amikor még mindig nem valósítottak meg semmit, csak akkor jutott az eszükbe, amikor megkérdeztem róla őket – és akkor ismét beírták az egészet a jegyzetfüzeteikbe. Egy újabb hét elteltével, amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért nem lettek még mindig elintézve a dolgok, kifogásokkal álltak elő, ilyen meg olyan nehézségre hivatkoztak, majd ismét szorgalmasan rögzítettek mindent a jegyzetfüzeteikben. Hol rögzítettek mindent? (A jegyzetfüzeteikben.) Az elméjükben viszont nem rögzítettek semmit. Nem arról van itt szó, hogy rossz személyre lett bízva valami? Ezek nem is emberek. Bármit bíztam rájuk, az egyik fülükön bement, a másikon kijött – egyáltalán nem vették komolyan. A gyülekezeti munkával kapcsolatos dolgok mellett a bizonyos szakmákra vagy általános ügyekre vonatkozó feladatok is, amelyet rábízok az emberekre, mind abba a körbe esnek, amit el tudnak érni; egyik sem arra hivatott, hogy megnehezítse számukra a dolgokat. Gyakran előfordult azonban, amikor vezetőkre és dolgozókra bíztam dolgokat, hogy a többségük nem jelentett Nekem a megbízás elvállalása után, és semmit sem hallottam aztán a munka állapotáról. Hogy meg lett-e szervezve, hogy miként lett elvégezve, hogy milyen hibák történtek, hogy mik a jelenlegi eredmények – soha nem jeleztek vissza Nekem ezekről, és nem is kerestek. Egyszerűen csak félretették a megbízatásaikat, Én pedig nem is hallottam az eredményekről. Némelyeknek még súlyosabb problémájuk volt, éspedig az, hogy azon felül, hogy nem valósították meg, amit rájuk bíztam, eljöttek, hogy hízelegjenek Nekem és becsapjanak, amikor elmondták Nekem, hogy hová mentek és mit csináltak tegnap, hogy mit csináltak tegnapelőtt, és hogy mit csinálnak jelenleg. Nézd csak meg, milyen jók voltak a színlelésben és az okoskodásban – semmit sem tettek meg azokól, amiket konkrétan rájuk bíztam, hanem helyette haszontalan feladatokkal foglalták el magukat, miközben a kritikus fontosságú munka terén teljes volt a zűrzavar. Miféle viselkedés volt ez? Ezek az emberek teljesen elhanyagolták a megfelelő feladataikat, és telve voltak hazugsággal és csalással!

Az egyik férfi az ültetéssel volt megbízva. Ezt kérdeztem tőle: „Vannak növények, amelyek jól néznek ki idén. Tettél el a magokból?” „Igen” – felelte. Erre ezt mondtam: „Azt hallottam, hogy nemrég az összes növényt betakarították, és egyáltalán nem tettek el magokat.” Ő ezt mondta: „Még nem fejezték be a betakarítást. Még mindig van belőle!” Ekkor ezt kérdeztem: „Hol van a maradék növény? Hadd nézzem meg!” Mire ő: „Öööö... Nos... hadd menjek és nézzem meg előbb!” Vajon tényleg eltett magokat vagy sem? Nem tett el. Ebből a kevés szóból, amit mondott, vajon hazugság volt az első állítása, amikor azt mondta, hogy „Igen”? (Igen.) És a második kijelentése, amikor ezt mondta: „Még nem fejezték be a betakarítást. Még mindig van belőle!”, vajon nem volt hazugság? Nem tudta, hogy raktak-e félre a magokból, és ezt mondta: „Hadd menjek és nézzem meg előbb.” Vagyis a harmadik kijelentés is egy újabb hazugság volt. Kijelentésről kijelentésre egyre súlyosabbak lettek a hazugságok; egyik hazugsággal tetézte a másikat, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt – hazugságokkal volt tele a szája! Ti, mindannyian, hajlandóak lennétek olyasvalakivel érintkezni, akinek hazugságokkal van tele a szája? (Nem.) Hogyan érzel, amikor olyan emberekkel beszélsz és dolgozol, akik telve vannak hazugságokkal? Dühös leszel? Ennek az embernek bárkit volt képe becsapni; ha azt gondolta, nem tudom, tévedett! Megérte vajon csalárdsághoz folyamodnia? Mit nyerhetett abból, hogy ennyire csalárd? Ha azt látnád, hogy ilyen hozzáállással cselekszik, ha így bánna veled, hogyan éreznél? Ha alapvetően 99%-ban hazugság, amit egy ember mond, akár pletykál, akár munkáról vagy komoly dolgokról beszél, akár az igazságról beszélget, akkor az az ember reménytelen. Bárkit képes becsapni; ennek fényében mi ő? Mióta hisz Istenben? Egyes nem hívők mindig ezt mondják: „amennyire én tudom” vagy „őszintén szólva”, és az ilyen bevezetés után valami igazat mondanak. Ez a férfi olyan sok éven át hitt Istenben és oly sok prédikációt meghallgatott, de mégsem tudott egyetlen igaz szót sem szólni; minden hazugság volt, amit mondott. Miféle teremtmény ő akkor? Hát nem émelyítő és iszonyatos ez az egész? Sok ilyen ember van? Ti ilyenek vagytok? Amikor Velem érintkeztek, milyen körülmények között hazudnátok Nekem? Ha valamilyen katasztrófát okoztatok, és tudjátok, hogy súlyosak a következmények, és hogy talán ki lesztek zárva, akkor amint megemlítik mások, hazudtok, hogy elkendőzzétek. Bárki képes hazudni egy ilyen dologról. És még miről képesek hazudni az emberek? Hazudnak, hogy javítsanak az imázsukon, és hogy mások nagyra tartsák őket. Ott vannak aztán azok is, akik tudják, hogy nem értenek a munkájukhoz, de ezt nem mondják meg nyíltan a Fennvalónak, mert félnek, hogy ha megteszik, el lesznek bocsátva. Amikor jelentenek a munkájukról a Fennvalónak, úgy tesznek, mintha keresnék a probléma megoldásának módját, hamis benyomást keltve másokban. Minden szavuk hazugság, és alapvetően képtelenek arra, hogy munkát végezzenek. Ha nem tesznek fel néhány kérdést, attól félnek, hogy a Fennvaló ki fogja szúrni az eltéréseket és leváltja őket, így sietve tettetni kezdik magukat. Ilyen a hamis vezetők és az antikrisztusok mentalitása.

Gondolkodjatok el az Istennel való érintkezés három alapelvéről, amelyekről az imént beszéltem! Melyiket nem tudjátok megtenni, és melyiket könnyű elérnetek? Valójában egyiket sem könnyű igazán megvalósítani közülük, mivel démonok lakoznak az emberek szívében. Addig nem leszel képes elérni őket, amíg ki nem űzted a démont a szívedből. Harcba kell szállnod a szívedben lévő démonnal, és ha minden alkalommal le tudod győzni, akkor elérheted őket. Ha minden alkalommal kudarcot vallsz és foglyul ejt a démon, akkor nem leszel képes megvalósítani őket; akkor egyik alapelvet sem fogod tudni véghez vinni. Ha mindhármat meg tudjátok valósítani, és nem csak akkor, amikor Velem vagytok kapcsolatban vagy érintkeztek, hanem a testvérekkel folytatott rendszeres interakcióitok során is, akkor nem válik vajon mindenkinek a javára, hogy ezeket az alapelveket követitek? (De igen.) Most, hogy véget ért a történet, térjünk át a fő témára!

Annak boncolgatása, hogy milyen értelemben elvetemültek, alattomosak és csalárdak az antikrisztusok

Legutóbb az antikrisztusok hetedik megnyilvánulásáról beszélgettünk – az antikrisztusok elvetemültek, alattomosak és csalárdak. Kétszer beszélgettünk erről a tételről. Az első beszélgetés az antikrisztusok elvetemült természetéről folyt – min volt a hangsúly abban a beszélgetésben? (Az igazsággal szembeni ellenségességen és az igazság megvetésén.) Az antikrisztusok ellenségesek az igazsággal szemben és megvetik az igazságot, gyűlölnek minden pozitív dolgot, amely összhangban van az igazsággal és Istennel, és ez az antikrisztusok elvetemültségének első és legfőbb megnyilvánulása. Az első beszélgetés arról folyt, hogy mit vetnek meg az antikrisztusok. A hétköznapi emberek a negatív dolgokat és az elvetemült erőket vetik meg; olyan dolgokat vetnek meg, amelyek szennyesek, sötétek és elvetemültek. Ezzel szemben azonban az antikrisztusok elvetemült természete első megnyilvánulásának az a legerősebb bizonyítéka, hogy nem a negatív dolgokat vetik meg, hanem az igazsággal és Istennel kapcsolatos valamennyi pozitív dolgot; ez az első erős bizonyítéka az elvetemültségüknek. A második beszélgetésünk témája egy antikrisztus elvetemültségének megnyilvánulásai mellett szóló második erős bizonyíték volt. Ha a pozitív dolgokat megvetik, akkor mit szeretnek? (A negatív dolgokat.) Mit szeretnek a normális emberi mivolttal rendelkező emberek? Az igazságosságot, a kedvességet és szépséget szeretik az emberi mivolttal összefüggő szeretet, türelem és tolerancia, valamint az emberek számára pozitív és hasznos józan ész és ismeret, illetve az Istentől eredő pozitív dolgok mellett, beleértve az Isten által minden dologra vonatkozóan meghatározott törvényeket és szabályokat, Isten törvényeit és adminisztratív rendeleteit, továbbá az Isten által kimondott valamennyi igazságot és életmódot, és az Istennel kapcsolatos egyéb dolgokat. Az antikrisztusok elvetemült természete ezzel ellentétes; ők nem szeretik ezeket a dolgokat – akkor hát mit szeretnek? (A hazugságokat és a csalást.) Így van, a hazugságokat és a csalást szeretik, emellett pedig az összeesküvéseket és a cselszövéseket, a világi ügyek különféle eszközeit, az embereknek való hízelgést, a talpnyalást, valamint a viszályt, a státuszt és a tekintélyt. Mindezeket az igazsággal és a pozitív dolgokkal szembemenő, negatív dolgokat szeretik, ami tökéletesen megmutatja az antikrisztusok elvetemült természetét. Hát nem meggyőzőek ezek a bizonyítékok? (De igen.) Habár ezek mind meggyőző bizonyítékok, mindössze két rész van, amely még nem tekinthető teljesnek. Ma a harmadik résszel folytatjuk az arról szóló beszélgetést, hogy milyen értelemben elvetemültek, alattomosak és csalárdak az antikrisztusok. Ez a harmadik rész természetesen különbözik az első és a második résztől, de kapcsolódik hozzájuk. Hogyan kapcsolódik? Mindhárom rész ezt a lényeget taglalja: az antikrisztusok elvetemült természetét. Mennyiben más ez a rész? Ebben a részben az különbözik attól, amiről az előző két rész szólt, amit az elvetemült természetük szeret és igényel, valamint azok a dolgok, amiket gyűlölnek – a tartalom a különböző. Ez a különbség nem azt jelenti, hogy az antikrisztusok is kedvelnek bizonyos pozitív dolgokat, vagy hogy ők is gyűlölnek bizonyos negatív dolgokat; ehelyett egy másik részből áll, amely nem csupán arról szól, hogy mit szeretnek és igényelnek az antikrisztusok, hanem egészen odáig elmegy, hogy mit becsül az antikrisztusoknak ez az elvetemült ereje, avagy másképp fogalmazva: hogy mit imádnak vagy csodálnak. Némelyek ezt mondhatják: „Az olyan kifejezéseket, mint a „becsül”, „imád” és „csodál”, pozitív dolgok magyarázatára kell használni, hogyan alkalmazhatók akkor az antikrisztusokra? Helyénvalóak ezek a kifejezések?” Ezek a kifejezések nem dicsérőek, és nem is becsmérlőek, hanem semlegesek. Éppen ezért az itteni használatuk nem szeg meg semmilyen alapelvet, és megengedhető.

III. Az antikrisztusok által imádott és csodált dolgok boncolgatása

Mi mindent imádnak és csodálnak az antikrisztusok? Először is, annyi biztos, hogy nem imádják az igazságot, Istent, vagy bármilyen, Istennel kapcsolatos szép vagy jó dolgot. Akkor hát pontosan mit imádnak? Eszetekbe jut bármi is? Hadd adjak egy kis segítséget. Azok a vallásos emberek, akik hisznek az Úrban, hogyan süllyedtek bele a kereszténységbe? Miért jellemezhetők most vallásként és felekezetként, nem pedig Isten egyházaként, Isten házaként vagy Isten munkájának a tárgyaként? Vallásos tanításaik vannak; könyvbe, oktatóanyagokba gyűjtik össze azt a munkát, amelyet Isten egykor elvégzett, és azokat a szavakat, amelyeket Isten egykor kimondott, majd iskolákat nyitnak és különféle teológusokat toboroznak és képeznek. Mit tanulmányoznak ezek a teológusok? Az igazságot? (Nem.) Akkor hát mit tanulmányoznak? (Teológiai ismereteket.) Teológiai ismereteket és elméleteket tanulmányoznak, amelyeknek semmi közük Isten munkájához, sem az Isten által kimondott igazsághoz. Teológiai ismeretekkel helyettesítik Isten szavait és a Szentlélek munkáját, és így süllyednek bele a kereszténységbe vagy a katolicizmusba. Mi számít vallásnak? Ha elmész egy templomba, és valaki megkérdezi, hogy mióta hiszel Istenben, te pedig azt mondod, hogy még csak most kezdtél el hinni, akkor nem fog figyelni rád az illető. Ám ha egy Bibliával lépsz be és ezt mondod: „Most végeztem ezen és ezen a teológiai szemináriumon”, akkor mindjárt díszhelyre invitálnak. Ha laikus hívő vagy, nem fognak törődni veled, hacsak nincs előkelő társadalmi státuszod. Ez a kereszténység, és ilyen a vallásos világ. Azok, akik a gyülekezetekben prédikálnak és státusszal, pozícióval és presztízzsel bírnak, egy olyan embercsoportot alkotnak, akiket teológiai szemináriumokon képeztek ki arra, hogy teológiai ismeretek és elméletek birtokában legyenek, és lényegében ők alkotják a kereszténységet fenntartó fő szervet. A kereszténység arra képezi ki az ilyen embereket, hogy álljanak ki a színpadra és prédikáljanak, hogy terjesszék az evangéliumot és mindenütt munkálkodjanak. Azt hiszik, hogy az ilyen tehetségekkel, mint ezek a teológus hallgatók, prédikáló lelkészek és teológusok, biztosított mind a mai napig a kereszténység fennállása, és ezek az emberek válnak a kereszténység létezésének értékévé és tőkéjévé. Ha egy gyülekezet lelkésze teológiai szemináriumon végzett, jól beszél a Bibliáról, elolvasott néhány szellemi könyvet, és rendelkezik némi ismerettel és ékesszólással, akkor annak a gyülekezetnek magas lesz a látogatottsága, és sokkal híresebb lesz más templomoknál. Mit becsülnek ezek az emberek, akik a kereszténységben vannak? A tudást, a teológiai ismereteket. Honnan ered ez az ismeret? Avagy nem ősidők óta öröklődik? Ősidők óta voltak írások, amelyeket egyik nemzedék a másiknak adott tovább, és a mai napig így olvashatja és tanulhatja őket mindenki. Az emberek különböző részekre osztják a Bibliát, különböző verziókat állítanak össze belőle, és azok tanulmányozására és megtanulására biztatnak, de nem azért tanulmányozzák a Bibliát, hogy megértsék az igazságot és így megismerhessék Istent, és nem is azért, hogy megértsék Isten szándékait és így félhessék Istent és kerülhessék a rosszat, hanem a Bibliában rejlő tudást és titkokat akarják tanulmányozni, rá akarnak jönni, hogy melyik esemény mikor melyik próféciát teljesítette be a Jelenések könyvéből, és hogy mikor jönnek majd el a nagy katasztrófák és az ezeréves országlás – ezeket tanulmányozzák. Az igazsággal kapcsolatos a tanulmányozásuk? (Nem.) Miért tanulmányoznak olyan dolgokat, amelyeknek semmi közük az igazsághoz? Azért, mert úgy érzik, hogy minél többet tanulmányoznak, annál többet értenek, és minél több szóval és doktrínával vannak felszerelkezve, annál magasabb minősítést nyernek. Minél magasabb a minősítésük, annál nagyszerűbbnek érzik a képességeiket, és annál inkább úgy hiszik, hogy végül áldottak lesznek a hitükben, hogy a mennybe jutnak a haláluk után, vagy hogy az élők elragadtatnak majd a levegőbe, hogy találkozzanak az Úrral. Ezek a vallásos elképzeléseik, amelyek egyáltalán nincsenek összhangban Isten szavaival.

A vallásos világ lelkészei és vénei mind olyan emberek, akik bibliaismeretet és teológiát tanulnak; képmutató farizeusok, akik ellenállnak Istennek. Miben különböznek hát az egyházban rejtőzködő antikrisztusoktól? Beszéljünk ezek után a kettő közti kapcsolatról! Vajon igazán hívők azok a kereszténység és a katolicizmus berkein belül, akik a Bibliát, a teológiát, sőt Isten munkájának a történetét is tanulmányozzák? Különböznek vajon Isten azon híveitől és követőitől, akikről Ő beszél? Isten szemében hívők vajon? Nem. Teológiát tanulnak, Istent tanulmányozzák, de nem követik Istent és nem tesznek tanúságot Mellette. Ugyanúgy tanulmányozzák Istent, ahogyan mások történelmet, filozófiát, jogot, biológiát vagy csillagászatot tanulnak. Csak éppen ők nem a tudományt kedvelik vagy más tárgyakat – ők kifejezetten teológiát szeretnek tanulni. Milyen eredménnyel jár az, hogy Isten munkájának az apró részleteit kutatva tanulmányozzák Istent? Fel tudják fedezni Isten létezését? Nem, sohasem. Megérthetik Isten szándékait? (Nem.) Miért nem? Azért nem, mert ők szavakban, ismeretben, filozófiában, az emberi elmében és emberi gondolatokban élnek; sosem fogják meglátni Istent, és soha nem fogja megvilágosítani őket a Szentlélek. Hová sorolja őket Isten? Az álhívők, a nem hívők közé. Ezek a nem hívők és álhívők elkeverednek az úgynevezett keresztény közösségen belül, Istenben hívőként, keresztényként cselekszenek, de van bennük valójában igazi imádat Isten iránt? Van igazi alávetettségük? (Nincs.) Miért van ez? Egy dolog biztos: jelentős számban vannak köztük, akik a szívükben nem hisznek Isten létezésében; nem hiszik, hogy Isten teremtette a világot, és hogy Ő szuverén minden dolog felett, azt pedig még kevésbé hiszik, hogy Isten testté lehet. Mit jelent ez a hitetlenség? Kételkedést és tagadást jelent. Még azt a hozzáállást is magukévá teszik, amely nem reméli, hogy beteljesülnek vagy valóra válnak az Isten által kimondott próféciák, különös tekintettel azokra, amelyek katasztrófákkal kapcsolatosak. Ez a hozzáállásuk az Istenben való hithez, és ez az ő úgynevezett hitük lényege és igazi arca. Ezek az emberek azért tanulmányozzák Istent, mert különösen érdekli őket a teológia témája és ismerete, valamint Isten munkájának a történelmi tényei; ők csupán egy teológiát tanuló értelmiségi csoport. Ezek az értelmiségiek nem hisznek Isten létezésében, akkor hát hogyan reagálnak, amikor Isten munkához lát, amikor Isten szavai beteljesednek? Mi az első reakciójuk, amikor azt hallják, hogy Isten testté lett és új munkát kezdett? „Lehetetlen!” Bárki prédikálja is Isten új nevét és Isten új munkáját, ők kárhoztatják azt a személyt, sőt, meg is akarják ölni és ki akarják iktatni. Miféle megnyilatkozás ez? Vajon nem egy tipikus antikrisztus megnyilatkozása? Mi különbség van köztük és a régi farizeusok, főpapok és írástudók között? Ellenségesen állnak Isten munkájához, Isten utolsó napokbeli ítéletéhez, Isten testté lételéhez, Isten próféciáinak a beteljesüléséhez pedig még inkább. Ezt hiszik: „Ha nem leszel testté, ha szellemi test formájában vagy, akkor isten vagy; ha megtestesülsz és emberré leszel, akkor nem vagy isten, és mi nem ismerünk el téged.” Mit sugall ez? Azt jelenti, hogy amíg itt vannak, nem fogják megengedni, hogy Isten testté legyen. Nem egy tipikus antikrisztus ez? Ez egy valódi antikrisztus. Ilyesfajta érvelést folytat vajon a vallásos világ? Ez az érvelés hangosan és erőteljesen hirdeti: „Isten testté válása tévedés és lehetetlenség! Ha testet öltött, akkor biztosan hamis!” Olyanok is vannak, akik ezt mondják: „Nyilvánvalóan egy emberi lényben hisznek; csak félre vannak vezetve!” Ha képesek ezt mondani, akkor, ha ott lettek volna, amikor az Úr Jézus kétezer évvel ezelőtt megjelent és munkálkodott, nem hittek volna az Úr Jézusban. Most hisznek az Úr Jézusban, de valójában csak az Úr Jézus nevében hisznek, abban a két szóban, hogy „Úr Jézus”, és egy homályos mennybéli istenben hisznek. Éppen ezért ők nem Istenben hívő emberek, hanem álhívők. Nem hisznek Isten létezésében, Isten megtestesülésében, Isten teremtő munkájában, és még kevésbé abban a munkában, amellyel Isten megváltást szerzett az egész emberiségnek azáltal, hogy keresztre feszítették. Az általuk tanulmányozott teológia egyfajta vallásos elmélet vagy tézis, nem több látszólag hihető téveszméknél, amelyek félrevezetik az embereket. Milyen elkerülhetetlen kapcsolat van ezek között a kereszténységen belüli úgynevezett teológiai értelmiségiek, valamint az egyházunkban lévő antikrisztusok között? Mi a kapcsolat az ő különféle viselkedéseik és az általunk tárgyalt antikrisztusok természetlényege között? Miért kell beszélni róluk? Egyelőre ne beszéljünk a kereszténység berkeibe tartozókról; nézzük meg inkább, hogy az antikrisztusok közé sorolt emberek miként kezelik az igazságot, és az igazsághoz való hozzáállásukból lássuk, hogy mit becsülnek nagyra valójában. Először is, miután felfognak néhány igazságot, hogyan értik meg ezeket az igazságokat? Hogyan kezelik ezeket az igazságokat? Mi a hozzáállásuk ezeknek az igazságoknak az elfogadásához? A gyakorlásuk útjaként fogadják el ezeket a szavakat, vagy egyfajta elméletként állítják fel azokat, majd elmennek és prédikálni kezdik azokat másoknak? (Úgy kezelik azokat, mint valamiféle prédikálandó elméletet.) Úgy kezelik azokat, mint valamiféle elméletet, amelyet megtanulhatnak, elemezhetnek és tanulmányozhatnak, majd a tanulmányozásukat követően megtanulják azokat az elméjükben és a gondolataikban; megjegyzik őket, képesek megvitatni és folyékonyan szólni őket, azután pedig mindenütt parádéznak velük. Bármeddig beszéljenek is, van egy dolog, ami nem látható: akármennyi doktrínát mondanak is, akármilyen jól tudnak is beszélni, akárhány emberhez, akármilyen folyékonyan és akármennyi tartalmat szólnak is, és akár összhangban van az az igazsággal, akár nincs, semmilyen eredménye nem látható – nem látható a gyakorlásuk. Vajon ez mit jelez? Azt, hogy nem fogadják el az igazságot. Mivé változtatták az igazságot? Eszközzé, amellyel kérkedhetnek. Isten azt mondja például az embereknek, hogy legyenek becsületesek, és elmagyarázza, hogy milyen megnyilvánulásai vannak egy becsületes embernek, hogy miként kellene beszélnie, cselekednie és a kötelességét végeznie egy becsületes embernek. Mi a reakciójuk, miután meghallgatták ezt? Milyen hatással vannak rájuk ezek a szavak? Először is, soha nem fogadják el ezeket a szavakat. Mi a hozzáállásuk? „Értem: a becsületes emberek nem hazudnak, a becsületes emberek igazat mondanak másoknak és képesek megnyitni a szívüket, a becsületes emberek hűségesen végzik a kötelességeiket, nem pedig felületesen.” Elméletként őrzik a szívükben ezeket a szavakat. Meg tudja változtatni őket ez a fajta elmélet, miután meggyökerezett a szívükben? (Nem.) Akkor hát miért emlékeznek rá még mindig? Tetszik nekik ezeknek a szavaknak a helytállósága, és ezekbe a helytálló elméletekbe burkolóznak, amiért aztán mások nagyobbra tartják őket. Mit tartanak nagyra az emberek? Azt a képességüket, hogy folyékonyan és hosszasan tudják a helyes szavakat szólni – ezt akarják az emberek. Miután hallották e szavakat, komolyan vették azokat? (Nem, nem vették.) Miért nem? Honnan lehet tudni? (Nem gyakorolják őket.) Miért nem gyakorolják őket? Ezt gondolják a szívükben: „Ezek hát isten szavai? Ez egyszerű, egyszeri hallásra meg tudtam jegyezni őket. Egyszeri hallás után vissza tudom mondani, hogy miként kell cselekednie egy becsületes embernek; nektek mindannyiótoknak még mindig jegyzeteket kell készítenetek és töprengenetek kell róla, nekem viszont nem!” Egyfajta elméletnek vagy ismeretnek tekintik Isten szavait; nem töprengenek el rajta a szívükben, hogy miként legyenek becsületes emberek, nem vetik össze magukat vele, nem vizsgálják meg a cselekedeteiket, hogy lássák, miben maradnak el attól, hogy becsületes emberek legyenek, vagy hogy mely cselekedeteik mennek szembe a becsületes emberi lét alapelveivel, és soha nem gondolják ezt: „Ezek Isten szavai, így hát ezek az igazság. Az embereknek becsületeseknek kell lenniük, akkor hát miként kell cselekednie valakinek ahhoz, hogy becsületes ember legyen? Miként tudok úgy cselekedni, ami tetszik Istennek? Mi olyat tettem, ami nem becsületes? Mely viselkedések nem jellemzőek egy becsületes emberre?” Így gondolkoznak vajon? (Nem.) Akkor hát mit gondolnak? Ezt gondolják: „Ilyen hát egy becsületes ember? Ez az igazság? Nem csak elmélet ez, egyfajta szlogen? Elég, ha erkölcsös hangvételben beszél az ember, nem szükséges gyakorlatba ültetni.” Miért nem ültetik gyakorlatba? Így éreznek: „Ha elmondom másoknak, hogy mi van a szívemben, azzal nem fogom vajon leleplezni magam? Ha leleplezem magam, és mások átlátnak rajtam, vajon még mindig sokra fognak tartani engem? Ha beszélek, még mindig meghallgatnak vajon a többiek? Isten szavainak az a jelentése, hogy egy becsületes ember nem hazudhat; hazugság nélkül viszont nem úgy lenne, hogy semmi sem maradna magánügy az emberek szívében? Nem az lenne akkor, hogy közvetlenül átlátnának rajtuk mások? Nem volna vajon ostobaság így élni?” Ez a nézőpontjuk. Azt jelenti, hogy amikor elfogadnak egy általuk helyesnek tartott elméletet, akkor elgondolások születnek a szívükben. Mik ezek az elgondolások? Miért mondom azt, hogy elvetemültek? Először elemzik, hogy milyen hatást gyakorolhatnak rájuk ezek a szavak, hogy milyen előnyöket és hátrányokat jelentenek a számukra. Miután elemezték a szavakat és úgy találják, hogy azok nem válnak előnyükre, ezt gondolják: „Nem tudok így gyakorolni, nem fogom ezt megtenni, nem vagyok annyira ostoba, nem leszek olyan ostoba és egyszerű, mint ti! Nem számít, mikor, mindig ragaszkodnom kell a saját elgondolásaimhoz, és fenn kell tartanom a saját nézeteimet. Neked ezer terved lehet, nekem viszont egy szabályom van; nem leplezhetem le, hogy milyen cselt szövök a szívemben – a becsületes emberi lét az ostobáknak való!” Egyfelől tagadják, hogy Isten szavai az igazság; másfelől emlékeznek néhány viszonylag alapvető frázisra, amelyekbe burkolózva elérik, hogy az emberek minél inkább Isten igazi hívőinek és szellemi embernek tekintsék őket. Így számítgatnak a szívükben.

Abból, ahogyan az antikrisztusok az igazságra reagálnak, miután hallották azt, nyilvánvaló, hogy nem érdekli őket az igazság, és nem szeretik azt. Mit szeretnek? A helyes, friss és valamelyest kifinomultabb elméleti tudást szeretik, amelybe burkolózva tökéletesebbnek, tiszteletre méltóbbnak és méltóságteljesebbnek tűnhetnek, és elérhetik, hogy jobban imádják őket az emberek. Hát nem elvetemült dolog ez? (De igen.) Mi benne az elvetemült? Az igazság bármelyik aspektusáról beszélget is egy antikrisztus, mindig képes látszólag hihető elméleteket vagy helyes szavakat felidézni azért, hogy félrevezesse és önmaga követésére vegye rá az embereket, ami éppolyan elvetemült, mint a Sátán. Egy antikrisztus elvetemültsége az elvetemült cselszövéseiben, előzetes megfontolásaiban és tervek egész sorában nyilvánul meg, amelyekkel Isten szavai olvasásának a zászlaját lengetve elméleti alapot akar találni elvetemültsége végrehajtásához; ez az antikrisztus elvetemültsége. A kontextusból kiemelve idézik Isten szavait, csakis azért, hogy félrevezessék az embereket és felvágjanak. Amikor beszélgetéseket és prédikációkat hallgatnak, és hallanak egy friss kifejezést, amelyet hasznosítani tudnak, azonnal lejegyzik. Az ostoba emberek ezt gondolják e viselkedés láttán: „Mennyire éheznek és szomjaznak az igazságosságra, hogy jegyzeteket készítenek, valahányszor prédikációt hallanak! Milyen nagy lelki megértéssel kell rendelkezniük, ha minden fontos pontot lejegyeznek!” Vajon ugyanúgy készítenek jegyzeteket, mint más emberek? Nem. Egyesek azért készítenek jegyzeteket, mert ezt gondolják: „Ez egy jó kijelentés. Nem értem, úgyhogy le kell jegyeznem, majd később alkalmaznom kell a gyakorlatban, hogy legyen utam és legyenek alapelveim a gyakorlásom során.” Így gondolkozik az antikrisztus? Mi a motivációja? Ezt gondolja: „Ma lejegyeztem egy olyan igazságot, amelyet közületek senki sem hallott, és nem fogom elmondani senkinek, beszélgetni sem fogok róla másokkal – én megértettem, és egy napon beszélni fogok majd nektek róla, és felvágok majd vele, hogy megtudjátok, hogy én valóban értem az igazságot, és akkor mindenki az elismerését fogja majd kifejezni.” Azt gondolhatod, hogy az antikrisztusok szeretik és szomjazzák az igazságot, mivel ennyire jegyzetelnek, és elég pontosak a jegyzeteik, de mi történik, miután befejezték a jegyzetelést? Becsukják a jegyzetfüzetüket, és ezzel kész is. Amikor egy napon prédikátor lesz belőlük, és nem tudják, miről prédikáljanak, gyorsan fellapozzák a jegyzetfüzetüket, rendszerezik a prédikációjuk tartalmát, elolvassák, memorizálják, majd emlékezetből leírják egészen addig, amíg az egész világosan nem rögzül az elméjükben. Csak ekkor érzik úgy, hogy „biztosak magukban”, azt gondolva, hogy végre rendelkeznek „az igazsággal”, és akármerre járnak, jártathatják a szájukat. Az ilyen emberek beszédének az az egyik jellemzője, hogy az egész nem más, mint üres doktrínák, érvek és előírások. Amikor konkrét nehézségeid vannak, vagy problémákat fedezel fel és megoldásokat keresel náluk, még akkor is csak egy rakás doktrínát adnak neked, világosan és logikusan beszélve. Ha megkérdezed őket, hogy miként ültesd azt gyakorlatba, nem találják a szavakat. Ha nem tudják megfogalmazni, akkor súlyos probléma van, és ez azt bizonyítja, hogy nem értik az igazságot. Azok az emberek, akik nem értik és nem szeretik az igazságot, gyakran mindössze valamiféle mondásként vagy elméletként kezelik azt. És mi történik végül? Miután sok éven át hisznek Istenben, amikor éri őket valami, nem látják át, nem tudják alávetni magukat, és nem tudják, hogyan keressék az igazságot. Amikor valaki beszélget velük, van egy „híres mondásuk”, amellyel válaszolnak: „Ne mondj nekem semmit, értek mindent. Még járni sem tanultál meg, amikor én már prédikáltam!” Ez az ő „híres mondásuk”. Azt állítják, hogy mindent értenek, akkor miért rekednek meg, valahányszor problémák merülnek fel? Értő emberként miért nem tudsz semmit sem tenni? Miért akadályoz és zavar össze téged ez a dolog? Érted az igazságot vagy sem? Ha érted, miért nem tudod elfogadni? Ha érted, miért nem tudod alávetni magad? Mi az első dolog, amit meg kellene tenniük az embereknek, ha értik az igazságot? Alá kellene vetniük magukat; nincs semmi más. Egyesek ezt mondják: „Mindent értek – ne beszélgess velem, nincs szükségem mások segítségére.” Nagyszerű, ha nincs szükségük arra, hogy segítsenek nekik az emberek, az viszont kár, hogy amikor gyengék, semmi hasznuk az általuk megértett doktrínáknak. Még a kötelességeiket sem akarják tenni, és még az a gonosz vágy is felmerül bennük, hogy elhagyják a hitüket. Miután annyi éven át prédikáltak teológiai elméleteket, csak így felhagynak a hittel, és csak így odébbállnak – van bármennyi érettségük? (Nem, nincsen.) Érettség nélkül nincs élet. Ha van életed, miért nem tudsz leküzdeni egy ilyen kis apróságot? Elég ékesszóló vagy, nem igaz? Akkor vedd rá magadat! Ha még önmagadat sem tudod meggyőzni, akkor pontosan mi az, amit értesz? Az igazság? Az igazság megoldani az emberek tényleges nehézségeit, és el tudja oszlatni az emberek romlott beállítottságait is. Miért van az, hogy az általad megértett „igazságok” még te saját nehézségeidet sem tudják megoldani? Pontosan mit értesz? Doktrínákat csupán.

Ami az antikrisztusok hetedik megnyilvánulását illeti – azaz, hogy elvetemültek, alattomosak és csalárdak –, az imént beszéltem ennek a megnyilvánulásnak a harmadik részéről: az ismeretet és az akadémiai tanulmányt becsülik nagyra. Az antikrisztusok az ismeretet és az akadémiai tanulmányt becsülik nagyra – ebből mi mutatja az elvetemült beállítottságukat? Miért mondjuk, hogy az ismeret és az akadémiai tanulmány nagyra becsülése azt jelenti, hogy elvetemült lényegük van? Itt mindenképpen beszélnünk kell a tényekről, mivel ha csak üres szavakról vagy elméletekről beszélnénk, egyoldalú és kevésbé alapos megértésre juthatnának az emberek ezzel kapcsolatban. Először is, kezdjük olyasvalamivel, ami régebben történt. Miközben beszélek, vonatkoztassátok a szavaimat az antikrisztusok cselekedeteire és viselkedésére, valamint az antikrisztusok megnyilvánulásaira és lényegére. Beszéljünk először a kétezer évvel ezelőtt élt farizeusokról. Akkoriban a farizeusok képmutató emberek voltak. Amikor a megtestesült Isten először nyilatkoztatta ki Magát és munkálkodott, a farizeusok nem csupán nem fogadták el az igazság egyetlen morzsáját sem, hanem ráadásul heves kárhoztatással és ellenállással viszonyultak az Úr Jézushoz, ezért Isten megátkozta őket. Ezzel igazolható, hogy a farizeusok az antikrisztusok klasszikus képviselői. Az „antikrisztusok” kifejezés a farizeusok másik elnevezése lett, és a farizeusok ugyanolyan típusú emberek, mint az antikrisztusok. Éppen ezért egyszerűbb, ha a farizeusokkal kezdjük az antikrisztusok elvetemült természetének boncolgatását. Mit tettek hát a farizeusok, ami megmutatta az embereknek, hogy antikrisztusi elvetemült természettel rendelkeznek? Az imént említettem, hogy az antikrisztusok nagyra becsülik az ismeretet és az akadémiai tanulmányt; kikkel függ össze szorosan az ismeret és az akadémiai tanulmány? Kik személyesítik meg ezeket? Talán a mesterképzésre és a doktori képzésre járó hallgatók? Nem, ezzel túl messzire mennénk – a farizeusokra utal e két kifejezés. A farizeusok azért képmutatóak és azért elvetemültek, mert idegenkednek az igazságtól, az ismeretet viszont szeretik, így csupán az Írásokat tanulmányozzák és az Írások ismeretére törekednek, de az igazságot vagy Isten szavait sosem fogadják el. Nem imádkoznak Istenhez, amikor az Ő szavait olvassák, és az igazságot sem keresik, illetve nem beszélgetnek róla. Helyette tanulmányozzák Isten szavait, tanulmányozzák, hogy mit mondott és tett Isten, és ezáltal elmélet csinálnak Isten szavaiból, doktrínát, amelyet megtaníthatnak másoknak, és ezt tudományos kutatásnak nevezik. Miért foglalatoskodnak tudományos kutatással? Mit tanulmányoznak? Az ő szemükben ez nem Isten szava vagy Isten kifejeződése, és még kevésbé az igazság, hanem egyfajta tudományosság, vagy lehetne akár teológiai ismeretnek is nevezni. Az ő nézetük szerint ennek az ismeretnek, ennek a tudományosságnak a népszerűsítése Isten útjának a terjesztését, az evangélium terjesztését jelenti – ezt nevezik ők prédikálásnak, de nem prédikálnak egyebet, mint teológiai ismereteket.

Hogyan nyilvánulnak meg a farizeusok elvetemült részei? Először is, kezdjük az eszmecserénket azzal, hogy miként bántak a farizeusok megtestesült Istennel, és akkor talán egy kicsit többet megértetek. Ha a megtestesült Istenről beszélünk, arról kell először beszélnünk, hogy milyen családba és háttérbe született a megtestesült Isten kétezer évvel ezelőtt. Először is, az Úr Jézus egyáltalán nem tehetős családba született – nem volt ilyen előkelő származású. Nevelőapja, József, ács volt, anyja, Mária pedig hétköznapi hívő. Szülei identitása és társadalmi státusza képezi azt a családi hátteret, amelybe az Úr Jézus született, és világos, hogy közönséges családba született. Mit jelent az, hogy „közönséges”? Ez a szó a hétköznapi tömegre, egy, a társadalom alsó szintjén elhelyezkedő, átlagos háztartásra utal, amelynek semmi köze a nemes családokhoz, a legkevésbé sem kapcsolódik prominens státuszhoz, és semmiképpen sem arisztokrata. Mivel az Úr Jézus hétköznapi családba született hétköznapi szülőkkel, és nem volt semmiféle illusztris társadalmi státusza vagy különleges családi háttere, világos, hogy olyan hétköznapi volt a születésének háttere és a családja, amilyen csak lehetett. Van arról feljegyzés a Bibliában, hogy bármiféle különleges oktatásban részesült volna az Úr Jézus? Részesült szemináriumi oktatásban? Képezte őt főpap? Sok könyvet elolvasott, ahogyan Pál is? Volt közeli kapcsolata vagy bármi dolga a társadalmi elittel vagy a judaizmus főpapjaival? Nem, nem volt. Ha megnézzük a társadalmi státuszát annak a családnak, amelybe az Úr Jézus született, világos, hogy nem kerülhetett kapcsolatba a zsidó írástudók és farizeusok alkotta felső réteggel; alapvetően arra volt korlátozva, hogy a hétköznapi zsidók között éljen. Alkalmanként elment a zsinagógába, és ott csupa közönséges emberrel találkozott. Mit mutat ez? Miközben felnőtt az Úr Jézus, mielőtt még hivatalosan felvette volna az Ő munkáját, nem változott meg az a háttér, amelyben nevelkedett. Tizenkétéves kora után sem kezdett el jómódban élni a családja, Ő pedig nem vált tehetőssé, arról nem is beszélve, hogy lehetősége nyílt volna a társadalmi vagy vallásos körök felső osztályaival érintkezni, ahogyan arra sem nyílt alkalma neveltetése során, hogy magasabb szintű képzésben részesüljön. Mit üzen ez a későbbi nemzedékeknek? Ennek a hétköznapi és normális személynek, aki a megtestesült Isten volt, nem volt lehetősége arra és nem voltak adottak a feltételek a számára ahhoz, hogy magasabb szintű oktatásban részesüljön. Ugyanolyan volt, mint a hétköznapi emberek, közönséges társadalmi környezetben, hétköznapi családban élt, és nem volt Benne semmi különleges. Pontosan ezért, miután hallottak az Úr Jézus prédikációiról és cselekedeteiről, azok az írástudók és farizeusok vették maguknak a bátorságot, hogy felálljanak és nyíltan megítéljék, káromolják és kárhoztassák Őt. Mi alapjuk volt a kárhoztatásra? Kétségkívül az Ószövetség törvényein és előírásain alapult. Először is, az Úr Jézus úgy vezette a tanítványait, hogy ne tartsák meg a szombatot – Ő még szombaton is munkálkodott. Azonkívül a törvényeket és az előírásokat sem tartotta be és a templomba sem járt el, amikor pedig bűnösökkel találkozott, egyesek megkérdezték Tőle, hogy miként kell foglalkozni velük, Ő azonban nem a törvény szerint kezelte őket, hanem irgalmat mutatott irántuk. Az Úr Jézus cselekedeteinek ezen aspektusai közül egyik sem volt összhangban a farizeusok vallásos elképzeléseivel. Mivel nem szerették az igazságot, és így gyűlölték az Úr Jézust, buzgón kárhoztatni kezdték Őt arra az ürügyre hivatkozva, hogy az Úr Jézus megszegi a törvényt, és megállapították, hogy meg kell ölni. Ha az Úr Jézus előkelő és megkülönböztetett családba született volna, ha magasan képzett lett volna, és ha közeli kapcsolatban állt volna ezekkel az írástudókkal és farizeusokkal, akkor nem úgy alakultak volna Számára a dolgok abban az időben, mint ahogy később alakultak – talán más irányt vettek volna. Pontosan a hétköznapisága, a normális volta és a születésének háttere miatt kárhoztatták Őt a farizeusok. Milyen alapon kárhoztatták az Úr Jézust? Azok alapján az előírások és törvények alapján, amelyekhez ragaszkodtak, amelyekről úgy hitték, hogy egészen az örökkévalóságig változatlanok maradnak. A farizeusok ismeretnek tekintették az általuk felfogott teológiai elméleteket, valamint eszköznek, amellyel felmérhetik és kárhoztathatják az embereket, és amelyet még az Úr Jézus ellen is felhasználtak. Így ítélték el az Úr Jézust. Az, hogy miként mértek fel vagy kezeltek egy embert, soha nem az illető lényegétől függött, nem is attól, hogy az igazságot prédikálta-e, és még kevésbé az illető szavainak a forrásától – az, ahogyan a farizeusok felmértek vagy kárhoztattak valakit, csakis a bibliai Ószövetségből általuk felfogott előírásoktól, szavaktól és doktrínától függött. Habár a farizeusok tudták a szívükben, hogy amit az Úr Jézus mondott és tett, nem volt bűn, sem törvénysértés, mégis kárhoztatták Őt, mivel az Általa kimondott igazságok és az Általa bemutatott jelek és csodák miatt sokan követték és dicsőítették Őt. A farizeusok egyre nagyobb gyűlölettel viseltettek Iránta, olyannyira, hogy el akarták tenni Őt láb alól. Nem ismerték el, hogy az Úr Jézus a Messiás, aki eljövendő volt, és azt sem ismerték fel, hogy az Ő szavaiban ott az igazság, azt pedig még kevésbé, hogy az Ő munkája ragaszkodik az igazsághoz. Úgy ítélték meg, hogy az Úr Jézus Belzebub, a démonok fejedelme által szól merész szavakat és űz ki démonokat. Az, hogy képesek voltak az Úr Jézusra fogni ezeket a bűnöket, megmutatja, mennyi gyűlölettel voltak Iránta. Éppen ezért buzgón igyekeztek tagadni, hogy az Úr Jézust Isten küldte, és hogy Ő Isten Fia, valamint, hogy Ő a Messiás. Ezt gondolták: „Vajon isten így tenné a dolgokat? Ha isten megtestesült volna, tekintélyes státuszú családba született volna, és elfogadta volna az írástudók és a farizeusok gyámságát. Szisztematikusan tanulmányoznia kellene az Írásokat, fogalma kellene, hogy legyen az Írások ismeretéről, és az Írások teljes ismeretének a birtokában kellene lennie ahhoz, hogy a „megtestesült isten” nevet viselhesse.” Az Úr Jézus azonban nem volt ilyen ismeret birtokában, ezért hát kárhoztatták Őt, ezt mondván: „Először is, nem rendelkezel ilyen minősítéssel, úgyhogy nem lehetsz isten; másodszor, az Írások ezen ismerete nélkül nem végezheted isten munkáját, és még kevésbé lehetsz isten; harmadszor, nem munkálkodhatsz a templomon kívül – most nem a templomban munkálkodsz, hanem mindig a bűnösök között vagy, ezért az általad végzett munka kétségkívül kívül esik az Írások körén, minek folytán még kevésbé lehetséges, hogy isten légy.” Honnan eredt ennek a kárhoztatásnak az alapja? Az Írásokból, az emberi elméből, és abból a teológiai képzésből, amelyben korábban részesültek. Mivel a farizeusok duzzadtak az elképzelésektől, képzelődésektől és ismerettől, azt hitték, hogy helyes ez az ismeret, hogy ez az igazság, hogy érvényes alap, és hogy Isten soha nem mondhat ellent ezeknek a dolgoknak. Keresték vajon az igazságot? Nem keresték. Mit kerestek? Egy természetfeletti istent, aki szellemi test formájában jelent meg. Ezért aztán meghatározták Isten munkájának a paramétereit, tagadták az Ő munkáját, és emberi elképzelések, képzelődések és ismeret szerint ítélték meg, hogy igaza van-e Istennek vagy sem. És mi volt ennek a végeredménye? Nem csupán kárhoztatták Isten munkáját, hanem keresztre is szegezték a megtestesült Istent. Ez lett abból, hogy az elképzeléseiket, képzelődéseiket és ismeretüket felhasználva mérték fel Istent, és ez az, ami elvetemült velük kapcsolatban.

Abból ítélve, hogy a farizeusok nagyra becsülik az ismeretet és a tudományt, miben rejlik az elvetemültségük? Hogyan nyilvánul meg? Hogyan áshatunk mélyre az ilyen emberek elvetemült természetében és boncolgathatjuk azt? A farizeusok ismeret és tudomány iránti tisztelete köztudott, és nem szükséges részletesen belemennünk. Akkor hát pontosan micsoda az itt feltáruló elvetemült természet? Hogyan boncolgathatjuk és láthatjuk át az ilyen emberek elvetemült természetét? Szólaljon meg valaki! (A farizeusok arra használják az elméleti tudást, hogy szembeszegüljenek Isten lényegével; ez az elvetemültségük egyik megnyilvánulása.) A szembeszegülés egy cselekedet; miért szegültek hát szembe? A szembeszegülés magában hordoz némi ádáz beállítottságot, de az elvetemültséget még mindig nem érintettétek. Miért szegültek szembe? Azzal függött ez össze, hogy tetszésükre volt-e Ő vagy sem? Nem volt tetszésükre ez a fajta Isten, mivel így hitték: „Istennek a mennyben kell lennie, azon belül a harmadik égben, mindenkinek csodálnia kell Őt, elérhetetlennek és kifürkészhetetlennek kell lennie az emberek számára, és Neki annak kell lennie, akire az egész emberiség, minden teremtett lény, sőt, a világmindenségben minden élőlény felnéz – ez isten! Most isten eljött, te viszont egy ács házában születtél meg, hétköznapi emberek voltak csupán a szüleid, és ráadásul istállóban születtél. Nem csak hogy hétköznapi a születésed háttere, hanem még egy fokkal alatta is van annak, ami hétköznapinak és szokványosnak számít – hogy fogadhatnák el ezt az emberek? Ha isten valóban eljönne, nem jöhetne el így!” Avagy nem így határolják be az emberek Istent? Mindenki így határolja be Istent. Valójában haloványan ők is érezték legbelül, hogy az Úr Jézus nem hétköznapi ember volt, hogy amit az Úr Jézus mondott, az igaz volt, és hogy azok a különféle bűnök, amelyekkel megvádolták Őt az emberek, valójában nem feleltek meg a tényeknek. Az Úr Jézus meg tudta gyógyítani a betegeket és ki tudta űzni a démonokat, ők pedig semmi hibát nem találtak az Általa mondott és átadott szavakban és prédikációkban, és semmit sem tudtak kiragadni belőlük, de mégsem tudták elfogadni, és továbbra is kételkedtek a szívükben: „Valóban ilyen isten? Isten oly hatalmas a mennyben, úgyhogy, ha megtestesülne és lejönne a földre, még hatalmasabbnak kellene lennie, mindenkinek csodálnia kellene őt, nemes családok között kellene járnia-kelnie, ékesen kellene beszélnie, és soha egyetlen emberi hibát vagy gyengeséget sem szabadna felfednie. Azonkívül, először arra kellene használnia az ismereteit, a tudományát és a készségeit, hogy legyőzze a papságot a templomban. Először ezeket az embereket kellene megnyernie; ez lenne isten szándéka.” Arra, amit az Úr Jézus tett, nem voltak vevők, és elfogadni vagy elismerni sem akarták ezt a tényt. Az, hogy nem akarták elismerni ezt a tényt, nem nagy ügy; mélyen legbelül volt bennük valami még halálosabb dolog: ha egy ilyen ember lenne isten, akkor a papok közül mindenki isten lehetne, mindegyikük hasonlóbb lenne istenhez, mint Maga Isten, és közülük bárki alkalmasabb lenne arra, hogy krisztus legyen, mint Jézus Krisztus volt. Hát nem problémás ez? (De igen.) Miközben az Úr Jézust kárhoztatták, annak a háttérnek is minden aspektusát ellenezték és ócsárolták, amely azzal a testtel kapcsolatos, amelyet Isten ez alkalommal az Ő megtestesüléséhez kiválasztott. Azt még nem vitattuk meg, hogy miben rejlik a farizeusok elvetemültsége – folytassuk hát a beszélgetésünket!

Isten hétköznapi emberként ölt testet, ami azt jelenti, hogy Isten annyira megalázza Magát, hogy a magasztos imázsából, identitásából és mindenek felett való pozíciójából leereszkedve teljességgel hétköznapi emberré lesz. Amikor hétköznapi emberré lesz, nem egy megkülönböztetett, tehetős családba való születés mellett dönt; születésének háttere igen közönséges, sőt szegényes. Ha egy hétköznapi ember szemszögéből nézzük ezt a dolgot, akinek van lelkiismerete, racionalitása és emberi mivolta, akkor mindaz, amit Isten tesz, méltó az emberek hódolatára és szeretetére. Hogyan kellene kezelniük ezt az embereknek? (Hódolattal.) Egy hétköznapi és normális embernek, aki Istent követi, dicsőítenie kellene Isten szeretetreméltóságát amiatt, hogy Isten egy magasztos státuszból Magát megalázva rendkívül hétköznapi ember lett – olyan szeretetre méltó Isten alázatossága és elrejtettsége! Olyasvalami ez, amit nem érhet el egyetlen romlott ember sem, sem az ördögök vagy a Sátán. Pozitív vagy negatív dolog ez? (Pozitív dolog.) Mit szemléltet pontosan ez a pozitív dolog, ez a jelenség és ez a tény? Isten alázatosságát és elrejtettségét, Isten szeretetreméltóságát és kedvességét. Egy másik tény, hogy Isten szereti az embereket; Isten szeretete valódi, nem hamis. Isten szeretete nem üres beszéd, nem szlogen, nem illúzió, hanem valóságos és tényszerű. Isten Maga testet ölt és elviseli az emberiség félreértéseit, valamint a gúnyolódásukat, rágalmazásukat és káromlásukat is. Megalázza Magát és hétköznapi emberré lesz, akinek nincs magasztos megjelenése, nincsenek különleges képességei, és bizonyosan nem rendelkezik mélyreható ismerettel vagy tudománnyal – mi célból? Azért, hogy ezzel a számukra lehető legkönnyebben elérhető identitással és emberi megjelenéssel közelítse meg az embereket, akiket kiválasztott és meg szándékozik menteni. Vajon mindez, amit Isten tesz, nem az Általa megfizetett árat jelenti? (De igen.) Meg tudja ezt tenni bárki más is? Senki sem. Egyes nők például, akik különösen szeretik a szépséget, mindig sminket viselnek, és ki sem mozdulnak smink nélkül. Ha arra kérnél egy ilyen nőt, hogy festetlen arccal menjen valahová, vagy hogy smink nélkül álljon színpadra, meg tudná tenni? Nem. Még csak meg sem lenne alázva ebben az esetben; egyszerűen csak lehetetlen a számára, hogy smink nélkül mozduljon ki, a hiúságnak, a testi nyereségnek még ezt a kis részét is képtelen elengedni. Akkor mit mondjunk Istenről? Mit ad fel Isten, amikor annyira megalázza Magát, hogy a társadalom legalacsonyabb rangú tagjai közé, a lehető leghétköznapibb emberként születik meg? Feladja a méltóságát. Miért képes Isten feladni a méltóságát? (Azért, hogy szeresse, és megmentse az embereket.) Azért, hogy szeresse és megmentse őket, ami Isten természetét fedi fel. Akkor hát hogyan tartozik bele ebbe a méltóság elvesztése? Hogyan kell tekinteni erre a dologra? Némelyek ezt mondják: „Milyen méltóságot veszít el Isten? Talán nem rendelkezel azután is Isten identitásával, miután testet öltöttél? Nincsenek továbbra is embereid, akik követnek Téged és meghallgatják a prédikációdat? Nem Isten saját munkáját végzed még most is – milyen méltóságot veszítesz el?” Ebbe a „méltóságvesztésbe” több aspektus is beletartozik. Egyfelől az emberek érdeke motiválja Istent arra, hogy mindezt megtegye, de vajon meg tudják ezt érteni az emberek? Még azok sem tudják megérteni, akik követik Őt. Mi rejlik a megértésük hiányában? Félreértés, félreértelmezés, valamint furcsa tekintetek vagy megvető tekintetek bizonyos emberek részéről. Isten a szellemi birodalomban van, mindenek közepette, az egész emberiség pedig Isten lábai alatt hever, de most, hogy Isten testté lett, ez egyenértékű azzal, hogy Ő az emberekkel azonos környezetben, velük egyenrangúként él. Szembesülnie kell az emberiség gúnyolódásával, rágalmazásával és szarkazmusával, valamint az elképzeléseikkel, az ellenségességükkel és az ítéletükkel is – ezek azok a dolgok, amelyekkel szembesülnie kell. Miközben szembesül ezekkel a dolgokkal, szerintetek van méltósága? Istennek az identitása szerint nem kellene elszenvednie ezeket a dolgokat, az embereknek nem szabadna így bánniuk Istennel, Neki pedig nem kellene eltűrnie ezeket a dolgokat; ezek nem olyan dolgok, amelyeket Istennek el kell tűrnie, de amikor Isten testté lesz, akkor el kell fogadnia ezeket, el kell tűrnie mindezeket, kivétel nélkül. A romlott emberiség sok kellemesen hangzó dolgot mondhat a mennyben lévő Istennek, de a megtestesült Istent semmibe sem veszik. Ezt gondolják: „Még hogy Isten testté lesz? Annyira hétköznapi és normális vagy, nincs benned semmi kivételes; úgy tűnik, hogy semmit sem tudsz tenni velem!” Bármit képesek mondani! Amikor a saját nyereségükről vagy hírnevükről van szó, bármilyen ítéletet és kárhoztatást van merszük kimondani. Éppen ezért, noha Istennek ilyen státusza van és ezt az identitást élvezi az emberekkel érintkezve és a romlott emberiséggel együtt élve, amikor testté lesz, ugyanakkor ténylegesen el kell viselnie mindenféle megaláztatást, amely az identitása miatt éri Őt. Minden méltóságát elveszíti – ez az első dolog, amit el kell viselnie Istennek, szembenézve mindazzal az értetlenséggel, félreértéssel, kétellyel, próbatétellel, lázadással, ítélettel, kétszínűséggel, stb., amellyel a romlott emberiség viszonyul Hozzá. Ezt mind el kell viselnie – ez a méltóságának az elvesztése. És még mi? Lényegében nincs különbség a megtestesülés és a Lélek között – igaz ez? (Igen.) Lényegében nincs különbség, de van egy aspektus: a test soha nem léphet a Lélek helyébe. Vagyis az Ő sok funkciójában a test korlátozva van. A Lélek például képes utazni a térben, nem érinti az idő, a klíma vagy a különféle környezetek, és mindenütt jelenvaló, miközben a testre érvényesek ezek a korlátozások. Milyen veszteség érte Isten méltóságát? Mi a nehézség ebben az ügyben? Istennek Magának megvan ez a képessége, de mivel korlátozza Őt a test, a munkája időszakában lelkiismeretesen, csöndesen és engedelmesen ki kell tartania a test munkája mellett, amíg az be nem fejeződik. Az idő alatt, amíg Isten a testben munkálkodik, ez a szemük számára látható test az, amit Istenből látnak az emberek, és amit az elképzeléseik keretében fel tudnak fogni Belőle. A képzelgéseikben és elképzeléseikben nincs-e tehát bizonyos módon korlátozva Isten nagysága, mindenhatósága, bölcsessége, sőt még a hatalma is? (De igen.) Ezek a dolgok nagymértékben korlátozások alá esnek. Mi okozza ezeket a korlátozásokat? (A megtestesülés.) Az okozza ezeket a korlátozásokat, hogy Ő megtestesült. Elmondható, hogy az, hogy Ő megtestesült, egyfajta gondot okoz Magának Istennek. A „gond” szó használata természetesen kissé pontatlan itt, de helyénvaló így mondani – csakis így lehet mondani. Van bizonyos kihatása ennek a gondnak az emberek Istennel kapcsolatos megértésére, valamint az Istennel való és azzal a céllal történő igazi érintkezésükre és interakciójukra, hogy szeressék Istent és alávessék magukat Neki? (Igen.) Van egy bizonyos kihatása. Ha valaki látta Isten testét, ha volt dolga Isten testével, ha hallotta beszélni Isten testét, akkor lehetséges, hogy egész életében az marad a számára Isten képmása, Isten bölcsessége, Isten lényege és Isten természete, amit ebben a testben felismer, lát és megért. Ez igazságtalan Istennel szemben. Nem ez talán a helyzet? (De igen.) Ez igazságtalan Istennel szemben. Akkor hát miért teszi még mindig ezt Isten? Azért, mert csak Isten testté válásával érhetők el a legjobb eredmények az emberek Isten által történő megtisztítása és megmentése terén – Isten ezt az utat választja. Isten testté lesz és az emberek között él, szemtől-szembe velük, lehetővé téve számukra, hogy hallják a szavait, lássák minden mozdulatát és lássák az Ő természetét, sőt még a személyiségét, az örömeit és a bánatait is. Noha ez a természet, valamint ezek az örömök és bánatok elképzeléseket alakíthatnak ki az emberekben, amikor tanúi lesznek azoknak, befolyásolva az emberek Isten lényegével kapcsolatos felfogását, valamint korlátozva a felfogásukat, Isten inkább hagyja, hogy félreértsék Őt az emberek, és továbbra is ezt a módszert választja, amellyel a legjobb eredmények érhetők el az emberek megmentése terén. Éppen ezért az emberek Isten eredeti arcával és Isten igazi identitásával, státuszával és lényegével kapcsolatos megértése szempontjából Ő feláldozta a méltóságát. Vagy talán nem lehet ezt mondani? Ebből a szempontból így van. Fontoljátok meg alaposan: annak a különböző aspektusaiban, amit Isten megfizetett és megtett, van-e bármi az emberek megértése szerint, ami megegyezik a farizeusok és antikrisztusok elméleteivel és szlogenjeivel? Semmi sincsen. Amikor például ezt mondták a farizeusok: „Isten tiszteletreméltó”, hogyan értették ezt a tiszteletreméltóságot? Az ő szemükben hogyan kellene megvalósulnia Isten tiszteletreméltóságának? Mindössze a magasztosságával. Avagy nem egy doktrína az, hogy „Isten tiszteletreméltó, isten oly nagyon tiszteletreméltó”? (De igen.) Szerintük mi Isten tiszteletreméltósága? Az, hogy ha Isten eljönne a világba, akkor előkelő pozíciója lenne, kiemelkedő tudással és tehetséggel, kiemelkedő képességekkel bírna, élen járna ékesszólásban, valamint első osztályú és válogatott megjelenése lenne. Mi az a tiszteletreméltóság, amiben ők hittek? Az, ami látható az emberek számára. Nem olyasmi ez a fajta tiszteletreméltóság, amit a Sátán művel? (De igen.) Isten nem tesz ilyet! Figyeld meg, hogy Isten milyen embereket választott Isten választott népéül, majd nézd meg, hogy miféle emberek alkotják a Sátán világának kiemelkedő elitjét. Ha ily módon összeveted őket egymással, tudni fogod, hogy miféle embereket ment meg Isten, és miféle embereket nem lehet megmenteni. Azok fogják a legkisebb valószínűséggel elfogadni az igazságot, akik különösen arrogánsak, önelégültek, ajándékozottak és tehetségesek. A beszédük ismerettel teli, rendkívül ékesszóló, és arra készteti az embereket, hogy imádják és csodálják őket, de az az alapvető gyengeségük, hogy nem fogadják el az igazságot, valamint gyűlölik az igazságot és idegenkednek tőle, ami meghatározza, hogy a pusztítás útját fogják választani. Isten választott népében tehát senkinek sincs különleges ajándéka vagy tehetségei, ugyanakkor képesek elfogadni az igazságot, alávetni magukat Istennek, feladni a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat azért, hogy Istent kövessék, és hajlandóak a kötelességüket végezni. Ezek azok a fajta emberek, akiket megment Isten. Kiket imádnak a nem hívők? Mindannyian magas szintű értelmiségieket és előkelő családi státusszal bíró embereket imádnak. Ami az ajándékokat, különlegességeket és a családi státuszt illeti, mi egyikkel sem rendelkezünk ezek közül: ugyanolyanok vagyunk. Mit gondoltok erről? Isten nem tesz ilyen dolgokat – ilyen egyszerű ez? Miért nem így rendezte ezt Isten? Isten szándéka van ebben. Istennek nagyon könnyű elrendeznie, hogy milyen családba szülessen valaki, és milyen ismeretet tudjon elsajátítani. Tud Isten így cselekedni? (Igen.) Persze, hogy tud! Akkor miért nem úgy rendezte Isten, hogy tehetős, előkelő családokba szülessünk? Ez Isten szeretetreméltósága, ez Isten lényegének a kinyilatkoztatása, és csak azok tudják átlátni ezt a dolgot, akik értik az igazságot. Miután Isten testté lesz, nem számít, hogy milyen nagyszerű elképzeléseik vannak az embereknek, hogy mekkora nehézségekkel találkozik Isten a munkája során, hogy mekkora akadályokkal szembesül, hogy mennyi gúnyolódásban és rágalmazásban van része, és bármennyit veszít is el a méltóságából azután, hogy ily módon testté lesz, vajon Ő törődik ezzel? Nem törődik. Akkor mivel törődik? Ha meg tudjátok érteni ezt a pontot, akkor igazán tudjátok, hogy Isten szeretetre méltó. Mivel törődik Isten? Mi Isten törődő szándéka azzal, hogy megfizeti ezt az árat, és ilyen hatalmas erőfeszítést tesz? Pontosan miért tette ezt? (Ezért a csoportért, akiket Isten kiválasztott arra, hogy képesek legyenek jobban megérteni Istent, jobb kapcsolatban lenni Istennel az Ő megtestesülésén keresztül, azután pedig igazi megértésük lehessen Istenről.) Megértéssel bírni Istenről – ez még mindig annyira előnyös volna Isten számára? Ezért az egy célért fizetett ennyit Isten? Igen vagy nem? Csupán azért munkálkodott fáradságosan Isten 6.000 éven át, hogy megértesse Istent az emberekkel? Mondjátok meg Nekem, miután Isten megteremtette az embereket, miután az emberiség eltávolodott Istentől és a Sátánt követte, és minden emberi lény eleven démonként kezdte élni az életét – ki a legboldogabb? (A Sátán.) Ki az áldozat? (Az emberek.) Akkor ki a legszomorúbb? (Isten.) Ti vagytok a legszomorúbbak? (Nem.) Valójában senki sem tudja átlátni ezeket a dolgokat. Senki sem tudja ezeket a dolgokat magától: bármivé válnak is, elfogadják. Amikor megkéred őket, hogy gyakorolják az igazságot, nem gondolják, hogy ebből bármi jó származna. Állandóan az elképzeléseik és képzelődéseik szerint élnek, és mindig is lázadtak Isten ellen. Valójában Isten az, aki a legszomorúbb, és akinek a leginkább össze van törve a szíve. Isten teremtette az emberiséget; szerintetek törődik Isten az emberi létezés közvetlen állapotával, vagy azzal, hogy jó-e az emberek élete vagy sem? (Törődik.) Isten mindenkinél inkább törődik ezzel, és az érintett emberek talán maguk sem érzik és valójában nem értik ezt. Ebben a világban élve ilyen volt az emberiség száz évvel ezelőtt, és még most is ilyen; nemzedékről-nemzedékre sokasodnak és nemzedékről-nemzedékre így élnek – egyeseknek jól megy soruk, mások szegények; egyszer fent, egyszer lent. Az emberek nemzedékről-nemzedékre megérkeznek, különböző ruhákat viselnek, ugyanazt az ételt eszik, de a társadalmi struktúra és a társadalmi rendszerek apránként megváltoznak; az emberek akaratlanul megérkeznek a jelenbe – tudatában vannak ennek? Nincsenek tudatában. Akkor hát ki van a leginkább tudatában? (Isten.) Isten az, aki a leginkább törődik ezzel a dologgal. Az az egyik dolog, amit nem felejt el Isten, hogy miként élnek az Általa teremtett emberek, hogy milyen az emberek életének aktuális állapota, hogy jól élnek-e, hogy mit esznek és mit viselnek, hogy milyen lesz a jövőjük, és hogy miről gondolkodnak a szívükben minden nap. Ha csupa gonoszságról gondolkodnak minden nap, csakis arról, hogy miként változtassák meg a természet törvényeit és hogyan menjenek szembe azokkal, hogy miként harcoljanak a Menny ellen, hogyan kövessék a világ gonosz irányzatát, akkor vajon jó érzéssel tekint erre Isten? (Nem, nem jó érzéssel.) Akkor hát nincs jó érzése Istennek, és ennyi az egész? Nem kell vajon tennie valamit ezzel kapcsolatban? (De igen.) Meg kell találnia a módját, hogy valamiképpen jól élhessenek ezek az emberek, meg kell értetnie velük az ember magatartásának alapelveit, és tudatnia kell velük, hogy imádják Istent, vessék alá magukat a természet valamennyi törvényének, valamint Isten vezénylésének és rendeléseinek, hogy emberi hasonlatossággal élhessenek az emberek, Isten pedig megkönnyebbüljön. Még ha el is hagyja Isten ezeket az embereket, akkor is normálisan élhetnek egy ilyen környezetben, anélkül, hogy bármit is el kellene szenvedniük a Sátántól – ez Isten szándéka. Amikor látja a Sátán, hogy az emberek képesek alávetni magukat Istennek és megélni az emberi hasonlatosságot, akkor teljességgel megszégyenül és kudarcot vall, így teljesen elhagyja ezeket az embereket, és soha többé nem fordít figyelmet rájuk. Kikkel törődik hát a Sátán? Csak azokkal törődik, akik hisznek Istenben, de nem törekednek az igazságra, akik nem olvassák Isten szavait és nem imádkoznak Istenhez, akik félszívvel végzik a kötelességüket, és akik mindig csak találni akarnak valakit, akivel összeházasodhatnak, családot alapíthatnak és karriert csinálhatnak. El akarja csábítani ezeket az embereket, félre akarja vezetni őket, hogy távolodjanak el Istentől, ne végezzék a kötelességüket és árulják el Istent, míg végül ki nem rekeszti őket Isten – akkor aztán végtelenül boldog a Sátán. Minél kevésbé törekedsz az igazságra, ő annál boldogabb lesz; minél inkább törekedsz a hírnévre, a nyereségre és a státuszra, és minél felületesebben végzed a kötelességed, ő annál boldogabb lesz. Ha eltávolodsz és elárulod Istent, még boldogabb lesz a Sátán – talán nem ez a mentalitása? Nem ilyen vajon az antikrisztusok mentalitása? Akik a Sátán fajtájából valók, mind ilyen mentalitásúak. Mindenkit el akarnak csábítani, akinél azt látják, hogy nem hisz komolyan Istenben, hogy az ismeret elsajátítására figyel, valamint a hírnévre, nyereségre és státuszra való törekvésre, és mindenkit, aki a kötelessége végzése során nem a megfelelő feladatával foglalkozik. Amikor ilyen emberekkel találkoznak, egy nyelvet beszélnek velük, sok mondandójuk van, amikor együtt vannak, és szabadon, gátlások nélkül megmondják a véleményüket. Mit érez Isten, amikor azt látja, hogy ezek az emberek nem az igazságra törekednek? Nyugtalanságot érez! Akkor hát milyen okból fizette meg Isten mindezt az árat? Az emberiséggel kapcsolatos aggálya, törődése és aggodalma miatt. Isten a szívén viseli ezeket aggályokat, törődéseket és aggodalmakat az emberekkel kapcsolatban, és mivel Istennek ilyen a hozzáállása az emberekhez, az Ő munkája lépésről-lépésre elkészül. Függetlenül attól, hogy az emberek szemében Isten alázatos és rejtett-e, hogy igazán szereti-e az embereket, hogy hűséges-e vagy hogy hatalmas-e, Isten úgy hiszi, hogy megérte és hogy megtérülhet mindez az ár. Mit jelent ez a megtérülés? Azt jelenti, hogy azok a dolgok, amelyek miatt Isten aggódik a szívében, nem fognak újra megtörténni, és azok az emberek, akik aggodalommal töltik el a szívét, az Ő szándékai, valamint azon út és irány szerint élhetnek, amelyre Ő tanította és amelyen Ő vezette végig őket, és hogy ezeket az embereket nem fogja többé megrontani a Sátán – nem fognak többé szenvedésben élni, és Isten aggályai szertefoszlanak, Isten pedig megkönnyebbül. Mindazt illetően tehát, amit Isten tett – bármi is legyen az elsődleges motivációja, és bármilyen nagy vagy kicsi is a terve –, vajon nem pozitív dolgok ezek mind? (De igen, azok.) Ezek mind pozitív dolgok. Függetlenül attól, hogy az, ahogyan Isten munkálkodik, észrevehető-e az emberek számára és említésre érdemes-e vagy sem, függetlenül attól, hogy milyen ítéletet hoznak az emberek arról, ahogyan Isten az emberek megítélése és megmentése végett munkálkodik, mindabból ítélve, amit Isten megtett és amekkora árat meg tud fizetni, nem méltó-e vajon Isten a dicséretre? (De igen, Ő méltó.) Nagy tehát Isten vagy kicsi? (Nagy.) Nagyon nagy! Az emberiség tagjai közül senki sem tud ilyen árat megfizetni. „Az anyai szeretet a legnagyobb az emberek körében” – mondják némelyek. Van-e olyan nagy az anyai szeretet, mint ez? Általánosságban elmondható, hogy miután már önállóan, a saját életüket élik a gyerekek, az anyák nem bajlódnak velük, amíg boldogulnak. Valójában akkor sem tudnak a gyermekeikkel bajlódni, ha akarnak. Hogyan bánik hát Isten ezzel az emberiséggel? Hány ezer év óta viseli már el? Isten hatezer év óta viseli már el az emberiséget, és mindezidáig nem adta fel. Isten nagyon nagy árat fizetett amiatt a kis nyugtalankodás és aggódás miatt. Minek tűnik egy ilyen hatalmas ár a farizeusok és az antikrisztusok szemében? Kárhoztatják, elítélik, sőt még káromolják is. Ebből a szempontból vajon nem elvetemült természetűek ezek az antikrisztusok? (De igen, azok.) Isten olyan dicséretes dolgokat tett, és Isten lényege, valamint amit Isten birtokol és ami Isten, az nagyon is érdemes az emberek dicséretére. Az emberek nem csupán nem dicsőítik Őt, hanem még különböző kifogásokhoz és elméletekhez is folyamodnak, hogy kárhoztassák és megítéljék Őt, sőt, azt sem hajlandóak elismerni, hogy Ő Krisztus. Hát nem gyűlöletesek ezek az emberek? (De igen, azok.) Nem elvetemültek? Az elvetemült viselkedésükből ítélve nem az ismeretet és a tanulást imádják vajon? Nem a hatalmat és a státuszt imádják? (De igen.) Minél pozitívabb dolgok vannak, minél inkább méltók arra, hogy az emberek dicsérjék, emlékezetükben tartsák és terjesszék őket, az antikrisztusok annál inkább kárhoztatni fogják azokat. Ez az antikrisztusok elvetemült természetének egyik feltárulása. Azt kell mondanunk, hogy az antikrisztusok elvetemültségének a mértéke felülmúlja a romlott beállítottságú emberek többségét.

Folytassuk egy Pálról szóló eszmecserével! Milyen családba született Pál? Értelmiségi, tanult családba született. Ilyen családba született, és jónak számított a születése háttere. Pál magasan képzett volt. A korabeli normák szerint az a fajta lehetett, aki teológiát tanul vagy egyetemre megy. Akkor hát magasabb szintű tudással és tanultsággal rendelkezett az emberek többségénél? (Igen.) Pál tudásából és tanultságából ítélve vajon könnyen el tudta volna ismerni, hogy az Úr Jézus Krisztus volt? (Igen.) Nagyon könnyen. De akkor miért nem ismerte el Krisztusként az Úr Jézust? (A tudást imádta, és úgy érezte, hogy az Úr Jézusnak nincs annyi tudása, mint neki, így hát nem ismerte el Őt.) Túlságosan egyszerű ez a megfogalmazás. Ha az Úr Jézusnak nincs annyi tudása, mint neki, akkor nem képes elismerni Őt, míg ha az Úr Jézus igazán rendelkezik tudással, akkor Pál talán el tudja ismerni Őt. Ez olyan félig-meddig következtetés. Tehát, azt mondjuk csupán, hogy az antikrisztusok a tudást imádják; vagyis amikor embereket hallgatnak és emberekkel meg dolgokkal foglalkoznak, olyan nézőpontjuk van, amelyből mások meglátják, hogy ők a tudást és a tanultságot imádják. Ha például nagyon logikusak, magas szintűek, okosak, kifürkészhetetlenek és elvontak a szavaid, nekik pontosan ez tetszik. Elvontak és összhangban vannak a logikával, a filozófiával és még egy bizonyos tanultsággal is – ők pontosan ezt akarják. Az Úr Jézus Isten megtestesülése, és amiket Ő mond, azok mind Isten szavai és igazságok. Amikor tehát a tudással bíró és tanult emberek ránéznek ezekre a szavakra és igazságokra, hogyan értékelik azokat? „Annyira vulgárisak és felületesek a szavaid. Az istenben való hittel kapcsolatos triviális dolgok mind. Nem mélyrehatóak, és nem is kifürkészhetetlenek. Nincs semmi rejtély. Mégis azt mondod, hogy azok az igazság. Mi ennyire magasröptű az igazsággal kapcsolatban? Ezeket a dolgokat én is el tudom mondani!” Avagy nem ezt hiszik az antikrisztusok? (De igen.) Így mérlegelnek és ezt gondolják: „Hadd lássam, hogy azok a dolgok, amelyekről beszélsz, végső soron magasabb vagy alacsonyabb szintűek-e az én ismereteimnél.” Amint meghallják, vitatni kezdik őket, ezt mondván: „Úgy beszélsz, mint egy általános iskolás diák. Én főiskolai hallgató vagyok, úgyhogy nem vagy annyira jó, mint én!” Ezután találnak valami hibát Isten szavaiban, ezt mondván: „Úgy tűnik, nem érted a nyelvtant, és néha helytelen szavakat használsz beszéd közben. Nem tűnsz istennek.” Megnézik a megjelenését, hogy lássák, vajon Isten-e vagy sem; nem a szavai tartalmára figyelnek, nem arra figyelnek, hogy amit kifejez, az vajon az igazság-e, vagy hogy Istentől erednek-e a szavak. Nem a lelki megértés hiánya ez vajon? (De igen.) Tehát az antikrisztusoknak van egy másik tulajdonságuk is: híján vannak a lelki megértésnek. Mivel az ismeretet és a tanultságot értékelik, nem értik az igazságot. Soha nem lesznek képesek megérteni az igazságot. Ezek az emberek arra vannak rendelve, hogy olyanok legyenek, akiknek nincs lelki megértésük. Arra használják a tudásukat, hogy minden mondatot megmérjenek, amelyet Isten kimond. Megérthetik az igazságot? Tudhatják, hogy ez az igazság? Képesek végül eljutni egy következtetésre és azt mondani, hogy mindezek az Isten által kimondott szavak az igazság? Fel tudják ezt ismerni? Nem tudják ezt felismerni. Hogyan tekintenek hát a megtestesült Istenre? Ezt gondolják: „Akárhogy nézem is, ő egy emberi lény. Akárhogy nézem is, nem látom az isteni minőséget. Akárhogy figyelek is, nem tudom megmondani, hogy mely szavai vannak összhangban az igazsággal, és hogy melyek közülük az igazság.” Éppen ezért ezt gondolják a szívük mélyén: „Ha van valamid, ami új és friss, és ha szert tehetek tőled valamilyen elméletre és némi tőkére, akkor egyelőre követni foglak, és majd meglátom, mi lesz az eredménye.” De vajon el tudják fogadni az Úr Jézust a szívük mélyéből? (Nem, nem tudják.) Egyáltalán nem fogják elfogadni Őt. Miért nem fogadják el Őt? Mi ennek az oka? Az, hogy túlságosan szeretik a tudást. A tudáshoz való vonzódásuk és az az ismeret, amellyel fel vannak szerelve és amelyet elsajátítottak, elvakította a szemüket és az értelmüket, megakadályozva őket abban, hogy lássák mindazt, amit Isten tett. Még ha nyilvánvalóan az is az igazság, amit Isten mond, és még ha az Isten által elvégzett munka világosan ki is fejezi Isten identitását és lényegét, ők nem képesek meglátni. Miért nem képesek meglátni? Azért nem, mert a tudásuk és a tanultságuk miatt telve vannak elképzelésekkel, képzelődésekkel és ítéletekkel Istennel kapcsolatban. Végül bármennyire hallgatnak is prédikációkat, és bármennyire kapcsolatba kerülnek is Istennel, nem képesek megérteni, amit Isten mond, annak az elfogadásáról nem is beszélve, hogy amit ez a személy mondott, az meg tudja változtatni az embereket, vagy hogy az az igazság, az út és az élet. Ez olyasvalami, amit sosem tudnak elfogadni. Soha nem tudják elfogadni, ami arra rendeli őket, hogy – Pálhoz hasonlóan – ne legyenek megmentve. Pál megvallotta vajon, hogy az Úr Jézus a Krisztus? Még a legvégén sem látta be ezt. Némelyek ezt mondják: „De hát nem az Úrhoz kiáltott, amikor a földre esett a damaszkuszi úton? Akkor biztosan megvallást tett. Hogy lehetne azt mondani, hogy nem tett megvallást?” Tény bizonyítja, hogy Pál soha nem ismerte el Megváltójának az Úr Jézus Krisztust, mégpedig az, hogy még azután is ő próbált Krisztus lenni, miután a földre zuhant. Krisztus olyasvalaki, akivé csak úgy véletlenszerűen válhatnak emberek? Krisztus emberként megtestesült Isten. Ő Isten, és senki sem válhat Krisztussá csak azért, mert így akarja. Ki ne akarna Krisztus lenni, de olyasvalami ez vajon, amit megtehetnek az emberek? Ez nem annak a kérdése, hogy mit akarnak az emberek. Pál mégis Krisztus akart lenni. Pál törekvéséből ítélve, fel tudta vajon ismerni, hogy az Úr Jézus Krisztus és az Úr? (Nem, nem tudta.) Akkor hogyan pozícionálta az Úr Jézus identitását és státuszát? Isten Fiaként. Micsoda Isten Fia? A következő: „Te nem isten vagy, te isten fia vagy, te kisebb vagy istennél, te ugyanolyan vagy, mint mi; mi isten fiai vagyunk, és te is isten egyik fia vagy, de neked másféle megbízást adott isten, és te másféle munkát végeztél. Ha nekem adná isten ezt a munkát, én is el tudnám végezni és meg tudnék birkózni vele.” Nem azt jelenti ez, hogy Pál nem ismerte el azt a tényt, hogy az Úr Jézus Krisztus valójában Isten? (De igen.) Úgy hitte, hogy az ő hite szerinti isten a mennyben van, hogy ez a Krisztus nem isten, és hogy isten identitásának és státuszának semmi köze ehhez a Krisztushoz. Hogyan alakult ki az Úr Jézussal kapcsolatos felfogása és hozzáállása? Az ismeretéből és a képzelődéseiből következtette ki őket. Hogyan következtette ki őket? Melyik mondatban látta őket? Az Úr Jézus ezt mondta: „Az Én Atyám ilyen és ilyen”, és hogy „Az Én mennyei Atyám által teszem ezt és ezt”, ő pedig ezt gondolta ennek hallatán: „Te is istenként utalsz istenre? Te is atyaként utalsz a mennyben lévő istenre? Ebben az esetben isten egyik fia vagy?” Nem az emberi elme képzelődése ez vajon? A tudással bíró emberek ilyen következtetést vonnak le: „Ha atyának nevezed a mennyben lévő istent, és mi is atyának nevezzük őt, akkor testvérek vagyunk. Te vagy a legidősebb fiú, mi a másodszülött fiak vagyunk, a mennyben lévő isten pedig a mi közös istenünk. Te tehát nem vagy isten, és mindannyian egyenrangúak vagyunk. Így aztán nem az úr Jézus krisztus dönti majd el végsősoron, hogy ki kapjon jutalmat, ki részesüljön büntetésben, és hogy kinek mi a sorsa – nem az úr Jézus krisztus, hanem a mennyben lévő isten.” Pál azáltal jutott el ezekre a következtetésekre és abszurd nézőpontokra, hogy a teológia és az ismeretek tanulmányozása után az értelmére hagyatkozva ítélt és elemzett. Ez volt az eredménye.

Pál életmentő szalmaszálként, tőkéjeként és még inkább a törekvése céljaként tekintett a tudásra. Ha Pál nem imádta volna a tudást, hanem képes lett volna elengedni mindazt a tudást, amelyet korábban megszerzett, az Úrként tekinteni az Úr Jézusra, mint arra, Akit követni lehet, Aki ki tudja mondani az igazságot, valamint igazságként kezelni az Úr Jézus szavait, amelynek engedelmeskedni és amelyet gyakorolni kell, akkor egészen más lett volna az eredmény. Az, hogy Péter háromszor is meg tudta tagadni az Urat, egyfelől azért volt, mert félt, másfelől pedig azért, mert látta, hogy az Úr Jézus hétköznapi ember, akit letartóztattak, és aki szenvedett. Volt gyengeség a szívében – de ez nem volt halálos hiba. Az sem volt végzetes hiba, hogy egy pillanatra meg tudta tagadni Őt. Ez nem az a bizonyíték, amely véglegesen meghatározhatja egy ember sorsát. Mi az, ami véglegesen meghatározza valakinek a sorsát? Az, hogy az illető Isten szavaiként kezeli-e Isten szavait, és hogy képes-e az igazságként elfogadni Isten szavait, engedelmeskedni azoknak és gyakorolni azokat. Pál és Péter két merőben különböző példa. Péter valaha gyenge volt, valaha megtagadta az Urat, és valaha kételkedett az Úrban, de a végeredmény az volt, hogy Péter tökéletesítve lett. Pál sok éven át munkálkodott az Úrért és szenvedett. Ebből logikusan következne, hogy képesnek kellett volna lennie arra, hogy koronát kapjon, de akkor végül miért büntetésben részesült Istentől? Miért volt más az ő sorsa és Péteré? Ez az ember természetlényegétől és attól függ, hogy milyen útra törekszik. Mi volt Pál természetlényege? Az a legkevesebb, ami elmondható, hogy volt benne némi elvetemültség. Megszállottan törekedett a tudásra és a státuszra, jutalmakra és koronára törekedett, és úgy sürgött-forgott, munkálkodott és fizette meg az árat azért a koronáért, hogy egyáltalán nem törekedett az igazságra. Azonkívül a munkája folyamán soha nem tett tanúságot az Úr Jézus szavai mellett, és arról sem tanúskodott, hogy az Úr Jézus a Krisztus, Isten, vagy hogy Ő a megtestesült Isten, hogy az Úr Jézus Istent képviseli, és hogy az Általa mondott szavak mind Isten által mondott szavak. Pál nem volt képes felfogni ezeket a dolgokat. Akkor hát milyen utat választott Pál? Makacsul törekedett a tudásra és a teológiára, dacolt az igazsággal, nem volt hajlandó elfogadni az igazságot, és arra használta az ajándékait és a tudását, hogy olyan munkát végezzen, amellyel irányíthatja, fenntarthatja és megszilárdíthatja a státuszát. Mi volt az ő végső sorsa? Kívülről talán nem látod, hogy milyen büntetésben részesült a halála előtt, vagy hogy volt-e abnormális megnyilvánulása, de az ő végső sorsa különbözött Péterétől. Mitől függött ez a „különbség”? Az egyik dolog az ember természetlényege, a másik pedig az út, amelyet választ. Ami Pálnak az Úr Jézussal kapcsolatos hozzáállását és nézőpontját illeti: miben különbözött az ellenállása a normális emberekétől? Azonkívül mi a különbség aközött, ahogy Pál megtagadta és elutasította az Urat, és ahogyan Péter gyengeségből és félelemből háromszor megtagadta Isten nevét és nem ismerte el az Urat? Pál a tudást, a tanulást és az ajándékait használta fel a munkája elvégzéséhez. Egyáltalán nem gyakorolta az igazságot és Isten útját sem követte. Éppen ezért, megláttad a gyengeségét abban az időszakban, amelyet buzgón tevékenykedve és munkálkodva töltött, vagy éppen a leveleiben? Nem láttad, igaz? Újra meg újra tanította az embereket, hogy mit tegyenek, és biztatta őket, hogy törekedjenek a jutalmak, koronák és egy jó rendeltetési hely elnyerésére. Nem volt tapasztalata, felfogása és megértése az igazság gyakorlásához. Péter ezzel szemben nagyon visszafogottan cselekedett. Neki nem voltak olyan mélyen szántó elméletei és olyan híres levelei sem, rendelkezett azonban az igazság némi valóságos felfogásával és gyakorlásával. Noha megtapasztalt gyengeséget és romlottságot az életében, sok megpróbáltatás után ember és Isten közti kapcsolattá lett az Istennel kialakított kapcsolata, amely teljességgel különbözött Páltól. Habár Pál munkálkodott, semmi olyat sem tett, aminek bármi köze lett volna Istenhez. Nem tett bizonyságot Isten szavairól, az Ő munkájáról, az Ő szeretetéről, az emberiség Isten általi megmentéséről, és még kevésbé Istennek az emberek felé irányuló szándékairól vagy az Ő követeléseiről. Még azt is gyakran mondta az embereknek, hogy az Úr Jézus Isten Fia, ami végül odavezetett, hogy Szentháromságként tekintettek Istenre az emberek. A „Szentháromság” kifejezés Páltól eredt. Ha nincs olyan, hogy „Atya és Fiú”, akkor létezhet „Szentháromság”? Nem létezhet. Az emberi képzelődések tárháza túlságosan „gazdag”. Ha nem tudod megérteni Isten megtestesülését, akkor ne ítélj vakon és ne hozz vak ítéleteket. Csak hallgass az Úr Jézus szavaira és bánj Vele Istenként – mégpedig testben megjelenő és emberi lénnyé váló Istenként. Objektívebb így kezelni ezt.

Amikor Isten munkájának ebben a szakaszában először tettek bizonyságot amellett, hogy Isten nőként testesült meg, sokan nem tudták ezt elfogadni és megrekedtek. Így éreztek: „A most kimondott szavak mindegyike igazság, a most folyó munka a szavak általi ítélet munkája – ezek a dolgok Isten munkájának tűnnek, és be tudom látni, hogy ez a személy a megtestesült Isten – arról van csak szó, hogy ezt a nemet nem könnyű elfogadni.” De mivel e szavak mindegyike igazság, vonakodva mégiscsak elfogadják Őt, és ezt gondolják a szívükben: „Előbb követni fogom Őt és majd meglátom, hogy valóban Isten-e” – sokan így követtek. Isten két nemben, a férfi és női nemben teremtette meg az emberiséget, és ez alól Isten megtestesülése sem kivétel: vagy férfi, vagy nő. Egy napon valaki egyszer csak ezt kérdezte Tőlem: „Hogyan lehet azt érteni, hogy ezúttal nő a megtestesülés?” Így feleltem: „Nos, te hogyan látod ezt? Isten nem az emberek elképzeléseivel összhangban cselekszik: ha biztos vagy benne, hogy ezt Isten tette, akkor ne kutasd, amit Isten tesz, és ha nem érted, akkor várj. Ha keresed, de mégsem jutsz eredményre, akkor csak figyeld meg, hogy alá tudod-e vetni magad. Ha igen, akkor észszerű vagy, de ha megrekedsz emiatt és mindent megtagadsz, amit Isten tett, akkor nem vagy észszerű, akkor nem vagy igaz hívője Istennek. Isten tíz dolgot tesz, amit helyesnek és az elképzeléseiddel összhangban levőnek tartasz, de ha egy dolog nincs összhangban az elképzeléseiddel, akkor mind a tíz dolgot sutba dobod – miféle nyomorult az ilyen? Nem ördög vajon?” Amikor így beszélgettem, ők ezt mondták: „Igen, akkor most el kell ezt fogadnom.” Miután befejeztem a közlésemet, ők azonnal felfogták és megértették – ugye, hogy elég jó képességűek? Mondjuk, hogy azok. Azután ezt mondták: „Isten férfit és nőt teremtett, és amikor először lett testté isten, akkor férfi volt, isten fia. Ezúttal nőként öltött testet – akkor vajon nem isten lánya? Mondd meg nekem, hogy helyesen értem-e. Amikor gyerekeik születnek az embereknek, arra vágynak, hogy fiuk és lányuk is legyen – talán isten is azt akarja, hogy legyen neki mindkettő?” Hogyan kellett volna válaszolnom nekik és elmagyarázni ezt a dolgot? Nem kell vajon komolyan venni ezt a kérdést? Nem szükséges vajon rendbe tenni? Van valami probléma azzal, amit mondtak? Van vele probléma. Ezt mondták: „Istennek van egy fia, az úr Jézus, ez alkalommal pedig nő a megtestesülés, úgyhogy akkor ő Isten lánya. Istennek tehát van egy fia és egy lánya, mindkettő van neki, úgyhogy nincs szükség a szentlélekre. Ott van a szent atya, a szent fiú és a szent lány – a Szentháromság; mennyire megfelelő és méltóságteljes ez így! Egy lány nélkül nem lenne teljes.” Hogyan érzel ennek hallatán? Nem tudod, hogy sírj vagy nevess. Mondd meg Nekem, hát nem vicc ez? (De igen, az.) Van bármi különbség aközött, ahogyan ők értik a megtestesülést, és ahogyan Pál értette? (Nincs.) Nincs különbség. Ha az emberek mindig a maguk okosságára, képzelődéseire és elképzeléseire hagyatkozva vonnak le megállapításokat és következtetéseket az Isten megértésével kapcsolatos dolgokat illetően, különös tekintettel az Isten identitásával és lényegével kapcsolatos dolgok megközelítésére, majd bizonyos nézőpontokkal alkalmazzák azokat, az problémás lesz, ők pedig hibákat fognak elkövetni és problémákkal fognak találkozni. Mi tehát a leghelyénvalóbb módja e kérdés kezelésének? Egyes kérdések mélyrehatóbbak és elvontabbak, nem könnyű az embereknek megérteniük őket, és nem könnyű ellátniuk e probléma lényegéig és fő okáig; ha ezekben a dolgokban nincs ott az igazság, vagy ha nem érintik az igazságra való törekvésedet, akkor mit kell tenned? Először is, engedd el őket. Mi haszna van kutatni őket? Nem a te dolgod, hogy kutasd őket. Nem kell mást tenned, mint az életbe való belépésre koncentrálni és képesnek lenni arra, hogy jól végezd a kötelességedet. Egy napon természetszerűleg megérted majd ezeket a dolgokat. Némelyek azt mondják, hogy nem tudják elengedni ezeket, és kutatni akarják őket, ami problémás. Nem szabad kutatnod őket. Az embereknek nem szabad kutató hozzáállással megközelíteniük az Isten identitásával, Isten lényegével és Isten státuszával kapcsolatos kérdéseket. Ha továbbra is kutatsz, az súlyos következményekhez fog vezetni. Súlyos esetekben káromolni fogod Istent. Hogyan kellene foglalkozniuk az embereknek az Isten identitásával és lényegével kapcsolatos dolgokkal? Légy egyszerű, és még ha nem is látsz elég világosan ebben a kérdésben, egy dolog biztos: Ő képviselni tudja Istent, Ő Isten megjelenése, amit Ő kifejez, az az igazságot, az embereknek az igazságot kell elfogadniuk, és ez elegendő ahhoz, hogy szert tegyenek az igazságra.

Ha az antikrisztusok természetlényegét nézzük, ők mit imádnak a leginkább? A magasröptű, üres és elvont úgynevezett teológiai elméleteket. Számukra rendkívül értékesek ezek az elméletek. Oly nagyra értékelik és annyira szeretik ezeket a dolgokat, és mindenféle módokat eszelnek ki e dolgok megszerzésére azért, hogy kitűnjenek a tömegből. Megjegyzik ezeket a dolgokat a szívükben és tőkeként tekintenek rájuk, ugródeszkának látják őket, amelyek révén megvalósíthatják a saját életcéljaikat, nem tudva, hogy ezek a dolgok alapvetően nem az igazság. Ők azonban szeretik felvértezni magukat ezekkel a teológiai elméletekkel, amelyek azután rögzülnek bennük, ők pedig ezeket tekintik az igazságnak. Ezt a teológiai ismeretet felhasználva tanulmányozzák Isten szavait és az Isten által kimondott igazságokat. Amikor azt látják, hogy Isten szavai és az Isten által kimondott igazságok nincsenek összhangban az általuk hangoztatott teológiai elméletekkel, nem tudják megállni, hogy megítéljék és elítéljék Isten szavait. Semmi félelmet nem éreznek a szívükben, abban a hitben, hogy bibliai alapjuk van így tenni. Egyesek még Isten szavait is elítélik, ezt mondván: „Isten szavai túlságosan unalmasak. Némelyikük nem logikus, némelyikük nyelvtanilag helytelen, és még a szóhasználatában is van olyan, ami nem igazán működik.” Egyszerűen a fejükön és a gondolataikon belül élnek, és Isten szavainak az elemzésére és tanulmányozására használják a birtokukban lévő tudást és tudományt. Sokuk a képzelődéseit és az ítéletét felhasználva azt is meg akarja találni Isten szavaiban, hogy miként definiál Isten bizonyos embereket, vagy hogy milyen rendeltetési helyeket határoz meg a számukra, azután pedig aszerint elemzi és ítéli el ezeket a dolgokat, hogy mit mond a Biblia, és így tagadni kezdi Isten szavait. Valami borzasztó történik, miközben elemzik és elítélik Isten szavait. Tudjátok, hogy mi az? Amikor az emberek elemzik és tanulmányozzák Istent, és amikor kárhoztató gondolkodásmód alakul ki az emberekben, a Szentlélek visszautasítja ezeket az embereket, és nem munkálkodik bennük. Hát nem borzasztó dolog ez? Azt pedig tudjátok, hogy mit jelez előre, amikor nem munkálkodik a Szentlélek. Amikor nem munkálkodik a Szentlélek, akkor elkerüli ezeket az embereket, ami egyenlő azzal, hogy ők el lesznek hagyva. Más szóval: Isten nem fogja megmenteni őket. Elemezhetjük ennek az okát. Honnan erednek ezek a teológiai elméletek, amelyekkel a fél életükre körbebástyázták magukat? Kit képviselnek? Ők nem látnak tisztán a szívükben ezzel kapcsolatban. Ezek a dolgok valójában egyáltalán nem Istentől valók, és tisztán emberi megértésnek sem nevezhetők. Az emberek megtévesztő értelmezései ezek, ekként pedig azt lehet mondani, hogy a Sátántól erednek, és teljességgel a Sátánt képviselik. Mi tartozik még bele ebbe a teológiai tudásba? A megtévesztő bibliaértelmezések mellett beletartozik még az emberek logikája és érvelése, továbbá az emberek elképzelései és képzelődései, valamint az emberek tapasztalatai, etikái, erkölcsei és filozófiai eszméi is. Amikor arra használják ezeket a dolgokat, hogy felmérjék, amit Isten mond, és felmérjék az Ő munkáját, akkor nyilvánvalóan a Sátán oldalán állva bánnak Istennel. Éppen ezért Isten elrejti előlük az arcát, a Szentlélek pedig elhagyja őket. Megtapasztaltátok ezt valaha is? Régebben egyesek megbeszélték az ezzel kapcsolatos tapasztalataikat, és ezt mondták: „Amikor először kezdtem el hinni Istenben, nagyon szerettem volna tanulmányozni Istent; tanulmányoztam, hogy mit mond, hogy milyen a szóhasználata, hogy hogyan bánik az emberekkel, hogy kikhez jó, és hogy miféle embereket kedvel vagy éppen gyűlöl. E tanulmányozás eredményeképpen elsötétült a szívem, nem éreztem Istent az imáimban, odalett a szívemből a szabadság és a felszabadultság állapota, és többé már nem éreztem békességet vagy örömöt. Olyan volt, mintha egy nagy kő nehezedne a szívemre.” Volt valaha ilyen tapasztalatotok? (Igen.) Azok, akik állandóan tanulmányozzák Istent, nem nyernek megvilágosodást vagy megvilágítást a Szentlélektől. Még Isten szavainak az olvasása sem hoz semmiféle világosságot. Az antikrisztusok gyakorlottak Isten tanulmányozásában, de az igazságot egyáltalán nem fogadják el. A gyülekezetben nincsenek normális emberi kapcsolataik, mivel folyton mások fölé helyezik magukat, hogy kioktathassák őket. Gyakran dicsekednek a tudásukkal és lenézik a hétköznapi testvéreket. Ha egy antikrisztus érintkezik veled és rájön, hogy nem vagy jól képzett, nem fog veled foglalkozni. Még ha meg is felelsz a feltételeknek ahhoz, hogy gyülekezeti vezető vagy csoportvezető légy, nem fog használni téged. Miféle embereket használnak az antikrisztusok? Társadalmi státusszal, hatalommal, tudással és ajándékkal bíró embereket keresnek, akik ékesen tudnak szólni – az ilyen emberekre szegzik a tekintetüket, és őket kezdik használni. Ha rajtuk múlik az emberek kiválasztása és használata, csakis olyan egyéneket választanak, akik világos beszédűek, magasan képzettek, tájékozottak, és akiknek státuszuk van a társadalomban. Még ha nem is törekednek az igazságra vagy nem is tudnak semmilyen munkát végezni az ilyen emberek, ők akkor is kedvelik őket. Vajon ez mit jelez? Ugyanabba a kategóriába tartoznak. Végtére is: megtalálja a zsák a foltját. Egyes antikrisztusok értenek bizonyos szavakat és doktrínákat, és azután minden lehetséges módot kitalálnak a prédikálás gyakorlására. Meddig gyakorolnak? Addig, amíg képesek világosan és hosszasan beszélni, jegyzetek nélkül színpadra állni és órákon át beszélni egyhuzamban. Azt gondolják, hogy ez munkavégzés, hogy ez a legdicsőségesebb pillanatuk, amikor a leginkább reflektorfénybe tudják állítani magukat. Megragadják az ilyen alkalmakat és soha nem engedik el. Ami azonban azokat a témákat illeti, amelyekről gyakran beszél Isten, amelyek a normális emberi mivolttal, az emberek lelkiismeretével és józan eszével, valamint azokkal a dolgokkal kapcsolatosak, amelyek a legszorosabban függenek össze az emberi mivolttal a normális emberek valóságos életében – noha ezek apróságoknak és jelentéktelen részleteknek tűnhetnek az emberek számára, a valóságban közeli kapcsolatban állnak az igazságvalóságba való belépéssel. Hogyan tekintenek az antikrisztusok ezekre a dolgokra? Szívből megvetik őket, nem veszik komolyan ezeket a szavakat, és elítélik a szívükben ezeket a dolgokat, mivel értelmetlennek érzik őket. Akárhogy beszélgetsz is az igazságvalóságról, például a becsületes, hűséges, vagy két lábbal a földön járó és kötelességtudó emberi létről, tehát akárhogy beszélgetsz is ezekről, változatlan marad a nézőpontjuk. Olyasvalaki akarnak lenni, aki ékesszólón tud beszélni, aki látszólag csordultig van tehetséggel és különleges képességekkel rendelkezik, vagy akár természetfeletti képességekkel bír, például nyelveken szól, rendkívül gyorsan tud olvasni, fotografikus memóriája van, és így tovább. Ha ők is birtokában lennének ezeknek a képességeknek, öröm töltené el a szívüket. A szívük mélyén ezekre a dolgokra törekednek és ezeket tartják nagyra. Tegyük fel például, hogy beszélek valamiről, és miután befejeztem, egy pillanat alatt elfelejtem. Amikor megkérdezem a többieket, közülük sem emlékszik rá senki. Látod, elég hasonló a memóriánk, ugye? (Igen.) De az antikrisztusok ezt mondják ennek láttán: „A te memóriád sem jó! Nézd meg ezt és ezt a lelki embert; ő tud gyorsolvasni és fotografikus memóriája van. Te krisztus vagy – hány sort tudsz elolvasni egy pillantásra?” Mire ezt mondom: „Nincs ilyen természetfeletti képességem. Néha egyetlen mondatra sem emlékszem, miután elolvastam, és újra el kell olvasnom.” Az antikrisztusok ezt mondják: „Nem kellene mindenhatónak lennie istennek?” Így kezdenek elképzeléseket kialakítani. Hogyan tekintenek a megtestesült Istenre a szívük mélyén? „A megtestesült isten is csak egy ízig-vérig hétköznapi és teljesen normális személy. Nem jó a memóriája, nem valami nagyszerű az alkata; semmilyen tekintetben nem néz ki istennek.” Éppen ezért, amikor arról hallanak prédikálni valakit, hogy szeressék Istent, ezt gondolják: „Ha az az ilyen és ilyen nevű lelki ember vagy az az ilyen és ilyen nevű híres ember lenne isten, képes lennék elfogadni és szeretni őt. De ha ez a mostani krisztus isten, őt nem tudom szeretni, mivel egyáltalán nem látszik istennek.” Az van a szívükben, hogy ahhoz, hogy isten legyen valaki, istennek is kell látszania; istenként kell beszélnie, cselekednie és kinéznie, hogy amikor látják őt az emberek, egyáltalán ne legyenek elképzeléseik – ők ezt gondolják. Miért? Ezt gondolják: „Először is, neked nincsenek természetfeletti képességeid. Másodszor, különleges tehetségeid sincsenek. Harmadszor, nincsenek olyan ajándékaid, mint azoknak az embereknek, akik nagy dolgokat érnek el a világban. Semmilyen módon nem vagy kivételes, akkor hát miért kellene hallgatnom arra, amit mondasz? Miért kellene tisztelnem téged? Miért kellene alávetnem magam neked? Nem tudom alávetni magam.” Milyen probléma ez? Miféle beállítottság ez? Még ha nem is értik az igazságot, akkor is rendelkezniük kellene egy normális ember lelkiismeretével és észszerűségével. Az embereknek vannak elképzeléseik, és Isten nem kárhoztatja ezért őket, de amikor az emberek elképzeléseket táplálnak és azután szándékosan ellenállnak Istennek és elítélik Őt, az könnyen megsérti Isten természetét. Azt, hogy az antikrisztusok szabadon elítélik Istent és ellenállnak Neki, az elvetemült természetük okozza. Miután tudásra tesznek szert, gazdagabb, széleskörűbb és átfogóbb képzelődéseik lesznek Istenről és az Ő magasztosságáról, lényegéről, hatalmáról és mindenhatóságáról. Azután megpróbálják összepárosítani ezeket a képzelődéseket azzal az Istennel, akit látnak és akivel érintkeznek. Vajon össze tudják párosítani őket? Soha nem tudják. Minél többet tanulmányozzák Istent, annál inkább tagadják Istent a szívükben, és annál inkább képesek elítélni Őt és ellenállni Neki; ez elkerülhetetlen.

A Bibliában látottak és Isten jelenlegi kijelentéseinek összessége alapján vajon támogatja Isten az ajándékokat, a tanulást és a tudást? (Nem.) Éppen ellenkezőleg, Isten ízekre szedi az emberi tudást és tanulást. Miként definiálja Isten az ajándékokat? Hogyan definiálja a természetfeletti képességeket és a különleges adottságokat? Meg kell értenetek, hogy az ajándékok, a természetfeletti képességek és a különleges adottságok egyáltalán nem az életet képviselik. Mit jelent az, hogy nem az életet képviselik? Azt jelenti, hogy ezek a dolgok nem annak az eredménye, hogy az emberek megszerzik az igazságot. Honnan erednek ténylegesen ezek a dolgok? Istentől erednek? Nem, Isten nem részesíti tudásban vagy ismeretekben az embereket, és bizonyosan nem ad több ajándékot az embereknek azért, hogy törekedhessenek az igazságra. Isten nem így cselekszik. Most, hogy így fogalmaztam meg, már értitek, ugye? Miben nyilvánul meg tehát az antikrisztusok elvetemültsége? Hogyan tekintenek az ajándékokra, a tanulásra és a tudásra? Nagyra becsülik, követik, sőt kívánják is ezeket a dolgokat, különösen az ajándékokat és a természetfeletti képességeket. Ha ezt mondod egy antikrisztusnak: „Ha természetfeletti képességeid vannak, gonosz szellemeket fogsz magadhoz vonzani”, ő ezt feleli: „Nem félek!” Mire ezt mondod: „Akkor nem lesz reményed a jövőben arra, hogy üdvösséget nyerj, le leszel vetve a pokol tizennyolcadik szintjére, a tüzes és kénköves tóba”, ő még akkor is ezt fogja mondani: „Nem félek!” Ha el tudnád intézni, hogy tíz különböző nyelven beszéljenek és felvághassanak mások előtt, hogy azok felnézzenek rájuk, beleegyeznének és hajlandóak lennének rá. Isten annyira hétköznapi módon beszél, és olyan gyakorlatiasan munkálkodik a normális emberi mivolt határain belül, és ők nem fogadják el ennek a munkának a módszerét, formáját és tartalmát, hanem megvetik azt. Hogyan kellene felismerniük az embereknek ezeket a dolgokat? Némelyek például különböző nyelveken tudnak beszélni. El tudod fogadni ezt a tényt? Szerinted normális vagy furcsa ez? (Furcsa.) Éppen ezért a normális emberi mivolt racionális határain belül ez elfogadhatatlan. Valaki, aki mindenre emlékszik, így például a színekre, a formákra, az arcokra és a nevekre, és több száz oldalt fel tud idézni egy könyvből, miután elolvasta, és az elejétől a végéig vissza tudja mondani – azután, hogy érintkeztél egy ilyen emberrel, nem éreznéd úgy, hogy valami rendellenes dologgal találkoztál? (De igen.) Az antikrisztusok azonban szeretik ezeket a dolgokat. Mondd meg Nekem: amikor kapcsolatba kerülsz a vallásos közösségen belül azokkal az úgynevezett evangélistákkal, prédikátorokkal és lelkészekkel, akiket együttesen a farizeusokként ismerünk, úgy érzed, hogy ezek az emberek azok, amire a szívednek szüksége van, vagy úgy, hogy a gyakorlati Istenre van szüksége a szívednek? (Az Istennel való kapcsolatra van szüksége a szívünknek.) A normális és gyakorlati Isten közelebb van a belső szükségeidhez, nem igaz? Beszélj hát arról, hogy miként érzel, amikor farizeusokkal érintkezel; beszélj a pozitívumokról és a negatívumokról, és arról, hogy jár-e ez bármilyen előnnyel. (Ha farizeusokkal érintkezem, az hamisnak és távolinak tűnik. Azok a dolgok, amelyekről beszélnek, túlságosan üresek és hamisak; ha túl sokáig hallgatom, az kezd émelyítővé válni, és nem akarok többé érintkezni velük.) Helyesek vagy abszurdak a farizeusok által kifejezett nézőpontok? (Abszurdak.) Abszurd a nézőpontjaik természete. És többnyire gyakorlati vagy üres dolgokat mondanak? (Üreseket.) Utálja vagy élvezi az emberek többsége, amikor abszurd és üres, valamint képzeletbeli és elképzeléseken alapuló dolgokat hall tőlük? (Az emberek többsége utálja hallgatni ezeket a dolgokat.) A legtöbb ember nem szereti és nem hajlandó meghallgatni ezeket. Te mit érzel a szívedben azután, hogy hallottad a nézőpontjaikat és szavaikat, és megfigyelted a beállítottságukat, valamint a hamis és képmutató viselkedésüket? Hajlandó vagy még többet hallani? Hajlandó vagy közelebb kerülni hozzájuk, mélyreható interakciókat folytatni velük és többet megérteni velük kapcsolatban? (Nem.) Nem vagy hajlandó interakciókat folytatni velük. A legfontosabb dolog az, hogy a szavaik túlságosan üresek, tele vannak elméletekkel és szlogenekkel; időtlen-időkig hallgathatod őket, de még mindig úgy fogod érezni, hogy fogalmad sincs, mit mondanak. Azonkívül hamis és kérkedő beállítottságúak; alázatosnak, türelmesnek és szeretetteljesnek, a tapasztalt és különösen „ájtatos” hívőkre jellemzően viselkedő embernek tettetik magukat. Amikor végül meglátod az igazi arcukat, undor fog el. Nem folytattatok még túl sok mélyreható interakciót Velem; milyennek találjátok az Általam elmondott prédikációkat? Van különbség köztük és aközött, amiről a farizeusok beszélnek? (Igen.) Mi a különbség? (Isten prédikációi gyakorlatiak.) Ez a lényeg. Azonkívül az, amiről Én beszélek, a gyakorlatotokkal, tapasztalataitokkal és azoknak a dolgoknak a különböző aspektusaival kapcsolatos, amelyekkel a kötelességeitek végzése során és a való életben találkoztok. Én nem olyan dologról beszélek, ami ködös és nem gyakorlatias. Továbbá az Általam tárgyalt egyes igazságok és a különböző dolgokkal kapcsolatban Általam képviselt nézőpontok gyakorlatiasak vajon vagy üresek? (Gyakorlatiasak.) Miért mondod, hogy gyakorlatiasak? Azért, mert egyik sem áll távol a való élettől, egyik sem üres elméletek hangoztatása a való élettel szemben. Mind az emberek való életben való tisztánlátásához, megértéséhez és gyakorlásához, valamint ahhoz kapcsolódik, hogy milyen állapotok merülnek fel bennük, amikor a kötelességeik teljesítése során különböző problémákkal találkoznak. Röviden: olyan témákat foglal magában, amelyek az emberek Istenben való hitének gyakorlásával, az Istenben hívő életükkel és a kötelességeik végzése során felmerülő különböző állapotaikkal kapcsolatosak. Nem vesszük elő a Bibliát, hogy üres fejtegetéseket folytassunk Mózes 1. könyvéről vagy Ézsaiásról, és a Jelenésekről sem beszélünk üresen. Legkevésbé a Jelenések könyvét szeretem olvasni, és nem akarok beszélni róla. Mi haszna beszélni róla? Ha elmondanám neked, hogy melyik csapás következett be, annak mi köze lenne hozzád? Ez Isten munkája. Még ha be is teljesedett Isten munkája, hogyan érintene az téged? Akkor talán már nem önmagad lennél? Ha elmondanám neked, hogy melyik csapás következett be, akkor vajon le tudnád vetni a romlott beállítottságodat? Ennyire csodaszerű volna ez? Nem. Éppen ezért ha mindvégig követnek az emberek, akkor a fajtájuk szerint lesznek különválasztva mindannyian. Azok, akik elfogadják az igazságot, élvezettel olvassák Isten szavait, és képesek gyakorolni az igazságot, szilárdan meg fognak állni. Azok, akik nem hajlandók olvasni Isten szavait vagy prédikációkat hallgatni, akik kitartóan megtagadják az igazság elfogadását és nem hajlandóak a kötelességüket végezni, végül fel lesznek fedve és ki lesznek rekesztve. Noha eljárnak összejövetelekre és hallgatnak prédikációkat, soha nem gyakorolják az igazságot, nem változnak meg, és idegenkednek a prédikációk hallgatásától – nem hajlandóak meghallgatni őket. Így aztán, még ha el is végzik a kötelességeiket, felületesen teszik, soha meg nem változva. Ezek az emberek egyszerűen álhívők. Ha az Istenben őszintén hívő emberek gyakran időt töltenének és együtt élnének álhívőkkel, hogyan éreznék magukat? Nem csupán nem válna előnyükre vagy épülésükre, hanem egyre inkább szívből jövő viszolygást éreznének irántuk. Tegyük fel, hogy kapcsolatba kerülsz farizeusokkal, hallod őket beszélni, és azt tapasztalod, hogy világosan és logikusan beszélnek, hogy érhetően magyarázzák a különféle szabályokat és előírásokat, és hogy látszólag mélyreható elméletek rejlenek a szavaikban, de alapos elemzést követően kiderül, hogy ezek egyike sem az igazságvalóság, és hogy az egész üres elmélet csupán. Beszélnek például a Szentháromság elméletéről, teológiáról, Istenről szóló elméletekről, arról, hogy milyen Isten a mennyben az angyalokkal, és hogy mi a helyzet Isten megtestesülésével és az Úr Jézussal. Hogyan éreznél, miután hallottad mindezeket a beszédeket? Hasonló eredménye lenne, mintha mitológiai történeteket hallgattál volna. Akkor hát az antikrisztusok miért szeretik ezeket a dolgokat hallgatni és megbeszélni, és miért hajlandóak ilyen egyénekkel szóba elegyedni? Talán nem az elvetemültségük miatt? (De igen.) Mit lehet megfigyelni az elvetemültségükből? Mélyen belül van egy bizonyos szükségletük, amelyből adódóan imádják ezt a tudást és tanulást, és imádják ezeket a dolgokat, amelyeknek a farizeusok a birtokában vannak. Mi hát a szükségletük? (Az, hogy nagyra tartsák őket mások.) Nem csupán arra van szükségük, hogy nagyra tartsák őket mások, hanem a szívük mélyén mindig azt akarják, hogy emberfelettiek, felsőbbrendű egyének és nagy tudású hírességek legyenek – egyszerűen nem akarnak hétköznapi emberek lenni. Mit mutat az, hogy emberfelettiségre vágynak? Köznyelven fogalmazva azt jelenti, hogy elvesztették a kapcsolatot a valósággal. A legtöbb ember például legfeljebb ennyire vágyik: „Bárcsak repülhetnék a magasban egy repülőgépen!” Lehet ilyen kívánságuk, nem igaz? De mi az antikrisztusok vágya? „Egy napon szárnyakat akarok növeszteni és el akarok repülni egy távoli helyre!” Nekik ilyen vágyaik vannak – és neked? (Nekem nincsenek ilyen vágyaim.) Miért nincsenek? Azért, mert ez irreális. Még ha kapnál is két nagy szárnyat, tudnál repülni? Nem az a fajta teremtmény vagy, igaz? (Igaz.) Az antikrisztusokhoz hasonló emberek folyton a képzelődéseikre hagyatkoznak, és állandóan a vágyaikra törekednek. Meg lehet őket menteni? (Nem.) Ezek nem azok a fajta emberek, akiket megment Isten. Isten azokat menti meg, akik szeretik az igazságot, a valóságra összpontosítanak, és megalapozottan törekednek az igazságra. Azok, akik folyton arra vágynak, hogy emberfelettiek vagy másoknál felsőbbrendűek legyenek, beteg elméjűek, nem normális emberek, és Isten nem fogja megmenteni őket.

Amikor az antikrisztusok kapcsolatba kerülnek a megtestesült Istennel, hajlamosak furcsa kérdéseket feltenni. Az, hogy képesek ilyen kérdéseket feltenni, megmutatja a mélyen gyökerező szükségleteiket és azt, hogy mit imádnak a szívükben. Kezdetben, a megtestesült Isten melletti bizonyságtételkor, folyton ezt kérdezték némelyek: „Szokta isten olvasni otthon a Bibliát? Nem saját magam miatt kérdezem, én valójában nem vagyok kíváncsi erre, csak a testvérek nevében teszem fel a kérdést. Közülük is sokakban felmerült ez a gondolat. Azt fontolgatják a szívükben, hogy ha isten valóban gyakran olvassa a Bibliát, akkor meglehetősen normális dolog, hogy képes a Bibliáról beszélni és az igazságot kimondani. Ha azonban isten nem szokta olvasni a Bibliát és mégis meg tudja magyarázni, az csoda lenne, akkor ő igazán isten lenne!” Persze nem pontosan így fogalmaztak; egyenesen megkérdezték: „Szokta isten olvasni otthon a Bibliát?” Mit gondoltok? Kellene olvasnom vagy nem? Ti szoktátok olvasni? Ha soha nem hittetek Jézusban, akkor meglehetősen normális dolog lenne, hogy ne olvassátok. Akik hittek, olvassák? (Igen, olvassák.) Akik hittek, bizonyosan olvassák. Én a Jézusban való hittel kezdtem, akkor hogy tudnám nem olvasni a Bibliát? És mi lenne, ha nem olvasnám? (Az is normális dolog.) Normális dolog olvasni a Bibliát, és persze nem olvasni is normális. Mit határoz meg az olvasása vagy a nem olvasása? Ha nem lennék ebben a helyzetben, érdekelne bárkit is, hogy olvastam-e a Bibliát vagy sem? (Nem.) Senki sem érdeklődne afelől, hogy mit olvastam eddig. Mivel ebben a sajátos helyzetben vagyok, némelyek tanulmányozzák ezt a kérdést. Folyton kutakodnak utána, és ezt kérdezik: „Vajon olvasta a Bibliát, amikor fiatal volt?” Pontosan mit akarnak tudni? Két lehetséges magyarázat van, attól függően, hogy olvastam-e vagy sem. Ha olvastam a Bibliát, akkor úgy érzik, nem nagy dolog, hogy meg tudom magyarázni. Ha azonban nem olvastam a Bibliát és mégis meg tudom magyarázni, az valamennyire istenszerű dolog. Erre az eredményre vágynak. A végére akarnak ennek járni; ezt gondolják: „Ha nem olvastad a Bibliát, és mégis tudsz róla beszélni ilyen fiatalon, akkor azt érdemes kivizsgálni. Ez isten!” Ez az ő nézőpontjuk, és így tanulmányozzák Istent. Most gondoljatok azokra a farizeusokra, akik jól ismerték a Szentírást. Vajon igazán felfogták a Szentírás szavait? Felfedezték az igazságot a Szentírásból? (Nem.) Vajon elgondolkodott ezen bárki is azok közül, akik azt kérdezték Tőlem, hogy olvastam-e a Bibliát? Ha elgondolkodtak volna rajta, nem vizsgálgatnák folyton ezt a dolgot, nem tennének ekkora ostobaságot. Azok az emberek, akik nem fogják fel az igazságot vagy nincs lelki megértésük, és nem tudják kifürkészni Isten lényegét és identitását, végül ilyen módszerhez folyamodnak a megoldása végett. Meg tudja oldani ez a módszer ezt a kérdést? Nem, nem tudja. Csak egy kis kíváncsiság problémáját képes megoldani. Valójában Én is olvasom a Bibliát. Ki ne olvasná a Bibliát a hívők közül? Alapvető szinten olvasom. Elolvasom legalább az Újszövetség négy Evangéliumát, átlapozom a Jelenéseket és Mózes 1. könyvét, és belenézek Ézsaiásba. Mit gondoltok, mi a kedvenc olvasmányom belőle? (Jób könyve.) Pontosan. Jób története teljes és konkrét, könnyen érthetők a szavai, amellett pedig értékes is ez a történet és hasznos és építő lehet a ma élő emberek számára. A tények megmutatták, hogy Jób története csakugyan óriási hatást gyakorolt a későbbi nemzedékekre. Sok igazságot fogtak fel Jóbon keresztül – az Istenhez való hozzáállásából, valamint abból, ahogyan Isten állt Jóbhoz és ahogyan definiálta őt, felfogták Isten szándékát és azt, hogy milyen úton kell járniuk, miután hinni kezdtek Istenben. Jób könyvét kontextusként használva szoktam annak bizonyos mikéntjeiről beszélgetni, ahogy az emberek félik Istent és kerülik a rosszat, valamint ahogy alávetik magukat Istennek – ez a történet igazán értékes. Olyasvalami, amit el kell olvasnia az embernek a szabadidejében. Egyesek, amikor látják Istent testté lenni és tanúi Isten gyakorlatiasságának és normálisságának, talán nem egészen képesek rájönni, hogy Ő igazán Isten-e, vagy hogy mi fog történni a jövőben. Miután azonban megértettek néhány igazságot, elengedik ezeket a kérdéseket. Felhagynak azzal, hogy ezeket a kérdéseket kutassák, vagy hogy ezekkel foglalkozzanak, és arra koncentrálnak, hogy jól tegyék a kötelességeiket, hogy megfelelően járjanak azon az úton, amelyen járniuk kell, és hogy jól végezzék azt a munkát, amelyet végezniük kell. Némelyek azonban soha nem engedik el ezt; ragaszkodnak a tanulmányozásához. Mit gondoltok, törődnöm kell ezzel a dologgal? Foglalkoznom kell vele bármennyire is? Nem szükséges figyelmet szentelnem neki. Azok, akik elfogadják az igazságot, természetszerűleg felhagynak ennek a kutatásával, míg azok, akik nem fogadják el az igazságot, tovább folytatják. Vajon mit jelez ez a kutatás? A kutatás az ellenállás egyik formája. Isten szavaiban van egy mondás. Mi az ellenállás eredménye? (Halál.) Az ellenállás halálhoz vezet.

Egyes antikrisztusok elfogadták ugyan a munkának ezt a szakaszát, de gyakran foglalkoztatja őket, hogy van-e a megtestesült Isten által kimondott szavakban és az Általa végzett munkában bármilyen természetfeletti elem, hogy vannak-e bennük a normális emberi mivolt körét meghaladó elemek, és hogy vannak-e bennük olyan elemek, amelyeket ki lehet venni, hogy bizonyítani lehessen az Ő isteni identitását. Gyakran kutatják ezeket a dolgokat, fáradhatatlanul tanulmányozzák, hogy miként beszélek, hogy milyen a modorom és a tekintetem, miközben beszélek, valamint a cselekedeteim alapelveit is. Mit használnak ehhez a kutatáshoz? Az általuk felfogott kiváló és nagyszerű embereknek az imázsához és normájához mérik és ezekkel összevetve tanulmányozzák. Némelyek még ezt is megkérdezik: „Mivel te a megtestesült isten vagy, az identitásodnak és a lényegednek bizonyosan különböznie kell a hétköznapi emberekétől. Miben vagy hát jó? Milyen különleges tulajdonságaid vannak, amelyek elegendőek ahhoz, hogy miattuk kövessünk téged és engedelmeskedjünk neked, valamint elfogadjunk téged istenünkként?” Ez a kérdés igazán megdöbbentett Engem. Őszintén szólva, semmiben sem vagyok jó. Nincs minden irányba látó szemem, sem minden irányból halló fülem. Amikor szövegeket kell olvasni, nem tudok tíz sort átfutni egy pillantásra, és egy idő elteltével elfelejtem, hogy mit olvastam. Tudok egy keveset a zenéről, de nem tudok kottát olvasni. Ha valaki más elénekel néhányszor egy dalt, vele tudok énekelni, de ez vajon azt jelentené, hogy jó vagyok benne? Vannak-e különleges adottságaim, például hogy folyékonyan tudok angolul, vagy beszélek egy bizonyos nyelvet? Egyiket sem tudom ezek közül. Akkor hát miben vagyok jó? Tudok egy keveset a zenéről, a képzőművészetekről, a táncról, az irodalomról, a filmekről és a dizájnról. Felületesen értem ezeket a területeket. Amikor szakértőkkel beszélek meg elméleteket, az egész szakzsargon a Számomra, de megértem, amikor látom. Az építészeti terveket például nem értem, ha szakmai és műszaki adatok is vannak bennük. Ha viszont színárnyalatokról és a stílusok összhangjáról van szó, arról tudok egy keveset, és van némi rálátásom. De hogy tanulással el tudnék-e jutni odáig, hogy szakértő vagy tehetség legyek ezen a téren, azt nehéz megmondani, mivel sosem tanultam ezt. Figyelembe véve, hogy mi mindenhez férhetnek hozzá jelenleg az emberek, ideértve a zenét, az irodalmat, a táncot és a filmet, a gyülekezet szakmai munkája körébe tartozó dolgokat, egy kis tanulással alapvető megértésre tehetek szert. Egyesek ezt mondhatják: „Most már ismerem a hátteredet; mindössze alapvető megértéssel bírsz.” Nem beszélek hamisan; valóban alapvető megértéssel bírok csupán. Van azonban egy valami, amit talán nem fogtok fel, és talán ez az Én szakterületem. Mi ez a szakterület? Értem, hogy egy bizonyos területhez melyik szakma kapcsolódik, hogy egy bizonyos művészetet hogyan szokás kifejezni, valamint, hogy mi a hatóköre és mely alapelvek tartoznak bele. Ezek elsajátítása után tudom, hogyan lehet ezeket a hasznos dolgokat a gyülekezet munkájára alkalmazni, az evangéliumi munka szolgálatába állítani és hatékonyságot elérni Isten utolsó napokbeli evangéliumának a terjesztése terén. Ez szakértelem? (Igen.) Tekintettel arra, hogy minek van híján manapság a leginkább az emberiség, ha valaki képes a helyes módszereket alkalmazni, majd a releváns igazságot közölni, lehetővé téve az embereknek, hogy lássák és elfogadják azt, az a leghatékonyabb. Ha magadévá teszel egy olyan módszert, amelyet el tudnak fogadni az emberek, és ha képes vagy világosan bemutatni az igazságot és elmagyarázni Isten munkáját, mindezt olyan módon, amelyet a normális emberi gondolkodás el tud fogadni és érni – ez mérhetetlenül hasznos az emberek számára. Ha használjuk a birtokunkban lévő felszínes tudást és alkalmazzuk mindezeket a hasznos dolgokat, az elég ahhoz, hogy birtokában legyünk ennek a fajta szekértelemnek. Egy dologban kiváló vagyok, rájöttetek, mi az? (Isten az igazság közlésében kiváló.) Képességnek számít az igazságról való beszélgetés? Nem szakértelem vajon? Akkor hát, miben vagyok jó? Kiválóan fel tudom ismerni mindannyiótokban a romlott lényeget. Ha nem volnék jó ebben, mondjátok meg Nekem, hogyan tudnék dolgozni, valahányszor problémák adódnak veletek, Én pedig nem tudnám, hogy azok milyen romlott beállítottságot vagy természetlényeget fednek fel? Lehetetlen volna. Nyugodtan kijelenthető, hogy a romlott beállítottságotok felfedezésében vagyok a legjobb? (Igen.) Ennek kellene lennie annak, amiben a legjobb vagyok. Az egyének romlott beállítottságának és a természetlényegüknek az azonosításában vagyok a legjobb. Az emberek természetlényege alapján kiválóan fel tudom ismerni, hogy melyik úton járnak, és hogy milyen a hozzáállásuk Istenhez. Ezután a megnyilvánulásaikon, viselkedéseiken és lényegükön keresztül közlöm velük az igazságot, konkrét kérdéseket megcélozva és segítve őket a problémáik megoldásában és az azokból való kilábalásban. Valójában ez nem képesség; ez a szolgálatom, olyan munka, amely a felelősségi körömbe esik. Ti ügyesek vagytok ebben? (Nem, nem vagyunk.) Akkor hát miben vagytok ügyesek? (Abban, hogy romlottságot mutassunk.) Nem pontos úgy fogalmazni, hogy értetek ahhoz, hogy romlottságot mutassatok. Ahhoz értetek, hogy ne indítson meg benneteket az igazság hallása, hogy könnyedén vegyétek az igazságot, és ügyesek legyetek abban, hogy felületesen cselekedjetek miközben úgy végezitek a kötelességeteket, hogy nem veszitek azt komolyan. Talán nem így van? (De igen.) Nyíltan megmondom nektek ezeket a dolgokat; a farizeusok és az antikrisztusok tudnak így beszélni hozzátok? (Nem, nem tudnak.) Ők egyáltalán nem így beszélnek. Miért nem? Szégyenletesnek, az emberi mivolt hiányosságának, magánügynek és az ember hátterének tartják. Ezt mondják: „Hogyan hozhatnám mások tudomására a hátteremet? Ha ez megtörténne, nem veszíteném el vajon teljesen a tekintélyemet, a méltóságomat és a státuszomat? Hogyan viselkedhetnék azután?” Szerintük ennyi erővel vége is lehetne az életüknek! Miután tehát ilyen nyíltan megosztottam veletek a helyzetemet, érinti ez az Istenben való hiteteket? (Nem, nem érinti.) Még ha vannak is elgondolásaitok ezzel kapcsolatban, nem félek. Miért nem félek? Normális dolog, ha néhány elgondolása van az embernek; ez átmeneti dolog. Vizuális és auditív illúziókat is tapasztalhatnak időnként az emberek. Mindig fennáll az átmeneti, eltorzult megértés vagy a pillanatnyi félreértés lehetősége. Azt jelenti ez, hogy akkor emiatt odébbállnak vagy negatívvá válnak és elgyengülnek az emberek? De ha igazán olyasvalaki vagy, aki törekszik az igazságra, képes vagy megtagadni Istent vagy elhagyni Istent pillanatnyi elképzelések miatt? Nem, nem tudod elhagyni. Azok az emberek, akik őszintén törekednek az igazságra, helyesen tudják megközelíteni és felfogni ezeket a dolgokat, tudtukon kívül is képesek normálisan elfogadni ezeket a tényeket, és fokozatosan Isten igaz ismeretévé, objektív és helytálló tudássá változtatni azokat – ez az igazság valódi megértése. Egy napon ezt mondhatja valaki: „A megtestesült isten olyan szánalmas; semmit sem tud csinálni azon kívül, hogy az igazságot mondja.” Miféle hangnem ez? Ez egy antikrisztus hangneme. Egyetértetek velük? (Én nem értek egyet.) Miért nem értesz egyet? (Nem tényszerű, amit mondanak.) Tényszerű, amit mondanak. A megtestesült Isten azon kívül, hogy képes a beszédében az igazságot kifejezni, nem tudja, hogy miként kellene bármi mást csinálni; egyetlen konkrét képessége sincs. Szánalmas ez? Ti így gondoljátok? (Nem.) Akkor mit gondoltok? Egyesek ezt mondják: „Pontosan azért van lehetőségünk nekünk, romlott emberiségnek, üdvösségre jutni, mert Isten hétköznapi és normális, és gyakorlati munkát végez. Máskülönben mindannyian a pokolban végeznénk. Nagy előnyhöz jutunk most, úgyhogy élvezzük ki titokban!” Nektek is ez az érzésetek? (Igen.) Egyesek azonban mások. Úgy érzik, hogy „Isten csak szövegel; nincs benne semmi természetfeletti. Mit nyerek? Megvannak a magam elképzelései és elgondolásai istenről, és megítélem istent a háta mögött, isten azonban eddig még nem fegyelmezett meg engem. Nem szenvedtem, és büntetésben sem részesültem.” Egyre arcátlanabbak, és bármit ki merészelnek mondani. Némelyek ezt mondják: „Így kellene ismernetek a megtestesült istent: amikor beszél, dolgozik és kimondja az igazságot, isten lelke munkálkodik benne, a test pedig burok és eszköz csupán. Isten lelke az igazi lényeg; isten lelke az, aki beszél. Ha nem lenne isten lelke, a test képes lenne azokat a szavakat szólni?” Ezek a szavak helyesnek tűnnek, amikor hallod őket, de milyen jelentést hordoznak? (Istenkáromlást.) Így van, istenkáromlóak – micsoda ádáz beállítottság ez! Mit próbálnak mondani? „Olyan jelentéktelen személy vagy. Nincs nemes megjelenésed, nem vagy valami impozáns kinézetű. Nem ékesszóló és elméleti szempontból nem kifinomult a beszéded – mielőtt bármit mondanál, el kell gondolkodnod rajta. Hogyan lehetnél te a megtestesült isten? Miért vagy olyan áldott és szerencsés? Miért nem én vagyok a megtestesült isten?” Végül ezt mondják: „Teljes mértékben Isten lelke az, aki munkálkodik és beszél; a test mindössze a lélek szócsöve, egy eszköz.” Attól, hogy ezt mondják, egyenlőnek érzik magukat. Ez féltékenység, amely gyűlölethez vezet. Így értik valójában: „Hogyhogy te vagy a megtestesült isten? Miért vagy ilyen szerencsés? Hogyan jutottál ehhez az előnyhöz? Miért nem én kaptam? Nem hiszem, hogy bármivel is jobb lennél nálam. Nem vagy elég ékesszóló, nem vagy magasan képzett, nem nézel ki olyan jól, mint én, és olyan magas sem vagy, mint én. Mivel vagy jobb nálam? Hogyhogy te vagy a megtestesült isten? Miért nem én? Ha te vagy a megtestesült isten, akkor sokan mások is azok. Nekem is harcolnom kell ezért. Mindenki azt mondja, hogy te isten vagy; nem tudok ezzel mit kezdeni, de attól még ugyanígy meg foglak ítélni téged. Ha így beszélek, attól enyhül a gyűlöletem!” Hát nem ádáz ez? (De igen.) Bármit ki merészelnek mondani azért, hogy pozícióért versengjenek – nem a halált keresik ezzel? Ha nem akarod elfogadni, hogy Ő Isten, ki kényszerít téged? Én kényszerítettelek? Nem kényszerítettelek, igaz? Először is, nem könyörögtem neked, hogy fogadd el. Másodszor, nem használtam szélsőséges eszközöket azért, hogy az elfogadására kényszerítselek. Harmadszor, Isten Lelke nem avatkozott közbe, és nem mondta azt neked, hogy el kell fogadnod, vagy máskülönben meg leszel büntetve. Tett ilyet Isten? Nem. Jogod van szabadon választani; választhatod azt, hogy nem fogadod el. Ha tehát nem akarod elfogadni, miért fogadod el végül mégis? Nem áldásokat keresel csupán? Ők áldásokra vágynak, de nem tudnak elfogadni vagy engedelmeskedni, vagy még mindig vonakodást éreznek – akkor hát mit tesznek? Ilyen rosszindulatú szavakat mondanak. Hallottatok korábban efféle szavakat? Én nem egyszer vagy kétszer hallottam csupán ezeket egyes emberek körében. Némelyek így gondolkodnak: „Veled együtt kezdtünk hinni istenben. Akkor fiatal voltál, és gyakran leírtad isten szavait. Később elkezdtél prédikálni. Csak egy hétköznapi ember vagy; tudunk a hátteredről.” Miféle hátterem van? Csak egy hétköznapi ember vagyok; ez az igazság Velem kapcsolatban. Nem azért vonakodsz csupán, mert hétköznapi és normális vagyok, és amiért mailyen sok követővel rendelkezem? Ha vonakodsz, akkor ne higgy! Ez Isten munkája; Én nem tudok kibújni a felelősségem alól, nincs kifogásom, és nem tettem semmi bántó vagy ártalmas dolgot. Akkor hát miért közeledsz Hozzám ezzel a nézőponttal? Ha vonakodsz, akkor ne higgy! Higgy annak, akinek csak hinni akarsz; ne kövess Engem! Nem kényszerítettelek rá. Miért követsz Engem? Egyesek még az otthonomba is eljöttek, hogy vizsgálódjanak. Mit vizsgáltak? Ezt kérdezték Tőlem: „Szoktál hazamenni? Milyen most otthon a gazdasági helyzeted? Mivel foglalkoznak a családtagjaid? Hol vannak? Milyen az életük?” Némelyek még egy plusz paplant vagy plédet is megvizsgáltak a házamban. Ezek az emberek egyáltalán nem hajlandóak hinni Istenben! Miért nem hajlandóak? Azért, mert ezt gondolják: „Istennek nem ilyennek kellene lennie. Isten nem kellene, hogy ilyen kicsi, ennyire normális és gyakorlati, és ennyire közönséges és hétköznapi legyen. Ő túlságosan közönséges, olyannyira az, hogy nem is tudjuk istenként elismerni őt.” A te lelki megértés nélkül való szemed fel tudja ismerni Istent? Még ha Isten le is szállna a mennyből, hogy elmondja ezt neked, akkor sem tudnád felismerni Őt. Méltó vagy arra, hogy meglásd Isten valóságos személyét? Még ha Isten világosan el is mondaná neked, hogy Ő Isten, nem fogadnád el. Fel tudnád ismerni Őt? Miféle emberek ezek? Mi a természetük? (Elvetemültség.) Ezek az emberek valóban „tágítják a látókörömet”.

Azóta, hogy felvállaltam Isten munkáját, kapcsolatba kerültem bizonyos személyekkel, miközben ezzel az identitással és pozícióval végzem a munkámat. E sokféle „talentummal” szembesülve megfigyeltem, hogy két szó elválaszthatatlan az emberek romlott beállítottságától: a „gonosz” és az „elvetemült” – mindkettő magában foglalja azt. Miért tanulmányoznak Engem minden nap? Miért nem hajlandóak elismerni az identitásomat? Nem azért vajon, mert egy igen hétköznapi és normális ember vagyok? Ha szellemi test formájában lennék, vajon meg mernék ezt tenni? Nem mernének így tanulmányozni Engem. Ha lenne egy bizonyos társadalmi státuszom, és az különleges képességekkel, egy nagyszerű ember külsejével és megjelenésével, továbbá egy valamelyest gonosz, domináns és könyörtelen beállítottsággal párosulna, akkor vajon el mernének jönni ezek az emberek az otthonomba, hogy vizsgáljanak és tanulmányozzanak Engem? Egyáltalán nem mernének; kerülnének Engem, elbújnának a közeledtem láttán, és egész biztosan nem mernének tanulmányozni Engem, igaz? Akkor miért képesek így tanulmányozni Engem? Könnyű célpontnak látnak. Mit foglal magában, amikor könnyű célpont valaki? Azt jelenti, hogy túlságosan hétköznapi vagyok. Mit sugall a „hétköznapiság”? „Csak egy ember vagy; hogyan lehetnél isten? Teljességgel híján vagy annak az ismeretnek és tanultságnak, valamint azoknak az ajándékoknak, talentumoknak és képességeknek, amelyekkel istennek rendelkeznie kellene. Miként vagy olyan, mit isten? Nem vagy olyan, mint ő! Éppen ezért nehezemre esik elfogadni, hogy isten vagy, követni téged, hallgatni a szavaidra és alávetnem magam neked. Alapos vizsgálatot szükséges folytatnom: figyelnem kell téged, rajtad kell tartanom a szemem, és nem hagyhatom, hogy bármi olyat tégy, ami nem helyénvaló.” Mit próbálnak tenni? Ha lenne társadalmi rangom és egy bizonyos szintű hírnevem, például, ha elsőosztályú énekes lennék, és egy napon bizonyságot tennék arról, hogy Én vagyok Isten, Krisztus, azzal vajon meggyőznék legalább néhány embert? Viszonylag kevesebb lenne azok száma, akik tanulmányoznak Engem. Pusztán az a tény, hogy hétköznapi, normális, praktikus és túlságosan közönséges vagyok, az, ami sokakat embert felfed. Mit fed fel bennük? Az elvetemültségüket fedi fel. Meddig megy el ez az elvetemültség? Egészen addig, hogy amikor elsétálok mellettük, sokáig tanulmányoznak Engem, keresik a hátamban az Istenhez való hasonlatosságot, ellenőrzik, hogy kísérik-e csodák a beszédemet. Gyakran spekulálnak így a szívükben: „Honnan jönnek ezek a szavak? Tanulta őket? Nem tűnik valószínűnek: nem úgy tűnik, mintha lenne ideje tanulni. Olyan sokat változott az utóbbi években; ez nem valamiféle tanult dolognak tűnik. Akkor hát honnan jönnek ezek a szavak? Nehéz kifürkészni; óvatosnak kel lennem” – és tovább folytatják a tanulmányozást. Azok, akik állandóan tanulmányoznak, nem állnak szóba, érintkeznek vagy beszélgetnek Velem szemtől-szembe; mindig a hátam mögött töprengenek, mindig hibát akarnak találni a szavaimban és valamiféle előnyre akarnak szert tenni. Napokig képesek tanulmányozni egy mondatot, amely nincs összhangban az elképzeléseikkel, és egy kissé szigorú megjegyzés miatt elképzelés alakulhat ki bennük. Honnan erednek ezek a dolgok? Az emberek elméjéből és tudásából. Miféle emberek azok, akik képesek tanulmányozni Istent, akik képesek állandóan az Istenről történő spekulálásra használni a gondolataikat? Kategorizálhatóak vajon elvetemült beállítottságú emberekként? Teljes mértékig! Látva, hogy van időd és energiád, nagyszerű lenne, ha el tudnál töprengeni az igazságon! Melyik igazság az, amelynek esetében ne kerülne némi idődbe, hogy beszélgess és eltöprengj róla? Olyan sok igazság van, hogy ebben az életben talán nem leszel képes mindegyiken eltöprengeni. Túl sok igazságot kell megérteniük az embereknek. Egyáltalán nem érzik a terhét ennek a dolognak, ugyanakkor azokat a külsődleges és felületes dolgokat sosem felejtik el, és folyton tanulmányozzák őket. Amint beszélni kezdek, pislognak a szemükkel, megbámulják a kinézetem, megvizsgálják a cselekedeteimet és a kifejeződéseimet, és így spekulálnak a szívükben: „Vajon hasonlít istenhez ebben a tekintetben? A beszéde nem hasonlít istenhez, a kinézete sem igazán egyezik vele. Hogy tudom őt megfejteni? Hogyan láthatom meg, hogy miről gondolkodik a szíve mélyén? Mit gondol erről és arról a dologról? Hogyan definiál engem?” Mindig ilyen gondolatokat táplálnak magukban. Hát nem elvetemült dolog ez? (De igen.) Ez menthetetlen dolog – túlságosan elvetemült!

Egy igazi emberi lény azokat a dolgokat szereti és azokra a dolgokra törekszik, amelyek egyeznek az emberi mivolttal, a lelkiismerettel, a normális emberi gondolkodással és a valóságos élettel, amelyek normálisak és praktikusak, amelyekben nincs torzulás vagy furcsaság, amelyek nem elvontak, nem üresek és nem természetfelettiek. Ami ezeket a dolgokat illeti: egy normális ember képes szeretni, szokása szerint helyesen kezelni és elfogadni ezeket a dolgokat, pozitív dolgoknak tartva azokat. Némelyek ezzel szemben lekicsinylik, figyelmen kívül hagyják és nem veszik tekintetbe ezeket a valóságos élet különböző aspektusaival, így az evéssel, az öltözködéssel, a lakhellyel, a közlekedéssel, a viselkedéssel és a személyes magatartással szorosan összefüggő igazságokat, amikor szembesülnek azokkal. Mivel van itt probléma? A preferenciáikkal és a természetlényegükkel van probléma. Minél pozitívabb valami, minél inkább olyasvalami, amit szeret Isten, amit akar Isten és amit megtesz Isten, és minél inkább megfelel annak, amiről Isten azt reméli az Ő szándékai szerint, hogy elérik és elfogadják majd az emberek, ezek az emberek annál inkább megkérdőjelezik, tanulmányozzák, szembeszegülnek vele és elítélik – hát nem elvetemült dolog ez? Ez rendkívül elvetemült dolog! Az antikrisztusok meglehetősen népszerűek a nem hívők körében. Ha nem hívők között lennék, kit fogadnának el készségesebben az antikrisztusok és a megtestesült Isten közül a nem hívők? (Az antikrisztusokat.) Miért? Az egyenes vagy az elvetemült embereket kedvelik jobban a nem hívők? (Az elvetemült embereket.) Azokat kedvelik jobban, akik hízelegnek és udvarolnak nekik, vagy azokat, akik őszinték? (Azokat, akik hízelegnek és udvarolnak.) Pontosan, az ilyen embereket favorizálják. Ha nem tudod, hogyan vess be taktikákat a különféle személyes kapcsolatok irányítása végett egy csoportban, és nem tudod, hogyan manipuláld vagy irányítsd a különféle embereket stratégiákon keresztül, akkor vajon be tud fogadni téged az a csoport? Ha túlságosan egyenes vagy, mindig az igazat mondod, sok kérdésnek ellátsz a lényegéig, azután pedig kimondod azokat az igazságokat, amelyeket átláttál és megértettél, el tudja azt fogadni bárki is? Nem, senki ezen a világon nem tudja elfogadni. Ezen a világon ne számíts arra, hogy az igazságot szólhatod – ha ezt teszed, az csak bajt hoz és katasztrófához vezet. Ne akarj becsületes ember lenni, mert ennek nincs jövője. Mi a helyzet az antikrisztusokkal? Ők kiválóak a hazudozásban, ügyesen álcázzák és tettetik magukat, nagynak, méltóságteljesnek és erényesnek mutatják magukat, rávéve ezzel az embereket, hogy imádják őket. Kiválóak mindezekben, és élvezni is hasonló dolgokat élveznek: szeretnek üres tudásról és tanultságról beszélni, valamint ajándékokat és stratégiákat összehasonlítani. Egy vállalatnál vagy egy embercsoportban például nem az az elsődleges, hogy a legmagasabb szintű tudása és tanultsága legyen az embernek, és nem is ez a fő tényező, amely meghatározza egy adott személy pozícióját a vállalatnál. Mi a fő tényező? (A stratégiák és a talentum.) Pontosan. A stratégiák és a talentum. Ezek nélkül haszontalan, ha széleskörű tanultsággal rendelkezik valaki. Tegyük fel például, hogy most tértél vissza a tengerentúlról, és fogalmad sincs róla, hogy otthon, ezen a csoporton belül mik a játékszabályok. Ha a tengerentúli vállalatok szabályait, előírásait és alapelveit alkalmazva viseled magad, akkor falba fogsz ütközni. Vagy talán nem így van? (De igen.) Így van. Stratégiákkal kell rendelkezned, valamint gonosznak és elvetemültnek kell lenned ahhoz, hogy magas pozícióba emelkedj. Épp úgy van ez, mint bizonyos nők esetében: hiába van férjük, aki gondoskodik róluk, nem elégedettek. Bármilyen eszközhöz hajlandóak folyamodni, amely csak szükséges lehet ahhoz, hogy kitűnjenek és hírnévre, nyereségre és státuszra tegyenek szert. Akár hízelegnek is, és ha szükséges, kísérő szolgáltatásokat nyújtanak, s mindezt anélkül teszik, hogy utána a szégyenkezés bármi jelét mutatnák, vagy bűntudatot vagy lekötelezettséget éreznének a férjeik és a családjaik irányában. Te meg tudnád ezt tenni? Undorítónak hangzik a számodra, és nem tudod megtenni. Akkor hát hogyan emelkedhetsz magas pozícióba közöttük? Sehogyan sem. Mindezt úgy érheti csak el az ember, ha eladja a lelkét és különféle elvetemült módszereket alkalmaz. Tetszik neked ez a fajta eljárás? (Nem.) Most azt mondod, hogy nem tetszik, de ha egy napon feszegetni fogják a határaidat, akkor megtetszik majd. Ha egész álló nap piszkálnak és kínoznak téged az emberek, ha megnehezítik a dolgodat, ha hibát keresnek benned és ha ki akarnak rúgni, akkor talán neked is el kell adnod a testedet azért, hogy megtartsd a munkádat. Akkor meg kell tanulnod az általuk alkalmazott elvetemült trükköket, végül pedig éppen olyanná leszel, mint ők. Most határozottan kijelented: „Nem tetszenek ezek a taktikák. Nem akarok ilyesfajta ember lenni. Nem vagyok ilyen elvetemült. Nem akarom eladni a testemet. Nem szeretem a pénzt; beérem azzal, ha van elég ennivalóm és ruhám.” Miféle ember vagy? Semmi vagy. Az vagy, akivé a Sátán elrontott téged. Azt gondolod, hogy a magad ura lehetsz? Az emberek a környezettel együtt változnak, romlott beállítottságuk van, és egyszerűen nem tudnak fölülkerekedni a hírnéven, a nyereségen, a státuszon, a pénzen és a mindenfajta kísértésen. Ha abban a környezetben lennél, te is éppen ennyire nem lennél képes uralkodni magadon. Olyan ez a mostani szakasz a nem hívők számára, akár egy húsdaráló. Aki egyszer be lett darálva, annak nincs esélye a túlélésre. Ha most a kötelességedet végzed Isten házában, Isten oltalmával és anélkül, hogy bárki piszkálna, békésen élhetsz Isten jelenlétében. Nagyon áldott vagy, élvezd hát csöndesen! Ha nem végzed megfelelően a kötelességedet és egy kis metszéssel szembesülsz, ne érezd sértve magad. Hát nem tudod, hogy nagy áldásokat kaptál? (De igen.) Mondd meg Nekem, milyen a nem hívőknek a „húsdarálóban” lenni? Jobban járnak, ha meghalnak. Az Isten házában elviselt kevéske szenvedés az, amit el kell viselniük az embereknek; ez egyáltalán nem túl fájdalmas. Az emberek azonban nem elégedettek, és nem hajlandóak bűnbánatot tartani, akárhogy metszik is meg őket. Amikor azonban hazaküldik őket, nem hajlandóak visszatérni a nem hívők közé, mert túlságosan gonosznak és rossznak érzik őket. Az emberek nem akarnak meghalni, amikor ténylegesen szemben találják magukat a halállal; mindenki szereti az életet és azt az alapelvet követi, hogy „a rossz élet jobb, mint a jó halál”. Amint meglátják a koporsójukat, könnyekre fakadnak. Az emberek most tudják, hogy nem könnyű életben maradni a nem hívők között. Ha méltósággal akarsz élni és a képességeid alapján akarod megkeresni a kenyered, arra semmi mód nincsen. Nem elég, ha képességeid vannak; a sikerességhez kellőképpen elvetemültnek, gonosznak és rosszindulatúnak is kell lenned. Mi van a birtokodban? Némelyek ezt mondják: „Most egy kis elvetemültség, de nem elég gonosz.” Ez könnyű. Tedd be magad a „húsdarálóba”, és egy hónap sem kell hozzá, hogy gonosszá válj. Ha jó ember vagy, meg akarnak majd ölni; te megkíméled őket, ők viszont nem fognak megkímélni téged, úgyhogy vissza kell vágnod, ha életben akarsz maradni. Ha egyszer gonosszá válsz, nincs többé visszaút, hanem akkor ördöggé is leszel. Így alakul ki az elvetemültség. A nem hívők világa ennyire sötét és elvetemült. Hogyan tudnak megszabadulni az emberek a sötétség és az elvetemültség sátáni befolyása alól? Meg kell érteniük az igazságot, és üdvösségre kell jutniuk. Most, hogy hiszel Istenben, ha meg akarsz menekülni és szabadulni a Sátán befolyásától, az nem lesz egyszerű. Meg kell tanulnod alávetni magad Istennek, istenfélő szíved kell, hogy legyen, át kell látnod sok dolgot, a viselkedési alapelveidnek pedig egyfelől bölcseknek kell lenniük, másfelől pedig nem sérthetik meg Istent. Azonkívül ne törekedj folyton hírnévre és nyereségre, és ne keresd állandóan azt, hogy miként élvezheted a státuszból fakadó előnyöket. Elegendő, ha van elég ennivalód, és nem halsz éhen. Imádkoznod kell Istenhez, kérve, hogy adjon neked ily módon kegyelmet, hogy azután oltalomban legyen részed. Ha mindig extravagáns kívánságokat dédelgetsz, az nem észszerű, és Isten nem fogja meghallgatni az imáidat.

Az antikrisztusok elvetemült természetét illetően ma főként a harmadik megnyilvánulásról beszélgetünk, amely nem más, mint az, hogy mit imádnak az antikrisztusok. Mit imádnak az antikrisztusok? (A tudást és az ismeretet.) A tudást és az ismeretet, valamint még egy dolgot: az ajándékokat. Mi tartozik a tudás és az ismeret körébe? A világban tanulmányozott könyvekben fellelhető dolgok, a tudással összefüggő iparágakkal való foglalkozásból szerzett tapasztalat, valamint a társadalomban az erkölccsel, az emberi mivolttal, a viselkedéssel, és egyéb dolgokkal kapcsolatban prédikált különféle korlátozások, szabályok és előírások. Ezeken kívül a tudomány különböző területeiről származó tudás is ide sorolandó. Egyesek például nem hisznek az Isten szavaiban említett reinkarnációban, ám ha egy napon felfedezi a tudományos kutatás, hogy van lelkük az embereknek, mivel a halál után valami elhagyja a testet, és az adott személy testsúlya csökken egy bizonyos mértékkel, ami akár a lélek súlya is lehet, akkor talán el fogják hinni. Akárhogy beszél Isten, nem hisznek, de amint tudósok mérnek meg valamit súly alapján, elhiszik. Csakis a tudományban bíznak. Egyesek csak a nemzetben, a kormányban, valamint a kapcsolódó információk magyarázatában, elméletekben, és az ismert személyeknek hisznek. Egyedül ezekben bíznak. Isten szavait, tanítását, útmutatását és kijelentéseit nem veszik komolyan, de amint egy hírességet hallanak beszélni, azonnal elfogadják, sőt, imádják őt, és terjesztik is a szavait. Isten például azt mondta, hogy a mannát, melyet naponta hullatott az embereknek, nem lehet eltárolni és másnap megenni, mert akkor nem lesz friss, de az emberek nem hittek Isten szavainak. Ezt gondolták: „Mi van, ha isten nem küld mannát, és éhen maradunk?” Így hát módot találtak rá, hogy összegyűjtsék és félretegyék. Isten a második napon is küldött mannát, ők pedig folytatták a gyűjtögetést. Isten a harmadik napon is küldött mannát, ők pedig egyre csak gyűjtögettek. Isten ugyanazokat a szavakat ismételte el minden nap, ők pedig következetesen Isten utasításával ellentétesen cselekedtek. Soha nem hittek Isten szavainak, és nem hallgattak rájuk. Egy napon egy tudós kutatást végzett és ezt mondta: „Ha nem eszik meg a mannát az adott napon, hanem meghagyják másnapra, külsőre talán frissnek néz ki, de baktériumokat fog tartalmazni, amelyek gyomorbetegséget okozhatnak annak, aki elfogyasztja.” Attól a naptól fogva felhagytak a gyűjtögetéssel az emberek. Számukra egy tudós egyetlen kijelentésének nagyobb súlya van, mint Isten tíz kijelentésének. Hát nem elvetemült dolog ez? (De igen, az.) Szóban elismerték, hogy Isten szavai az igazság, és elismerték Istent, követték Istent és áldásokat szerettek volna nyerni Istentől. Ugyanakkor, bár az Istentől kapott kegyelmet és áldásokat élvezték, Isten gondviselése és oltalma a kedvükre való volt, ezen kívül egyetlen mondatra sem hallgattak abból, amit Isten mondott, amire utasítást adott, amit megparancsolt, vagy amit meghagyott nekik. Ha egy értelmes és tanult, tekintéllyel és pozícióval bíró ember mondott valamit, vagy ha egy téveszme hangzott el a szájából, azt azonnal elfogadták, akár helyes, akár helytelen volt. Mi történik ilyenkor? Ez elvetemült, túlságosan elvetemült! Azt mondtam például néhány embernek, hogy ne egyenek édesburgonyát tojással, mert ételmérgezést okozhat. Min alapul a kijelentésem? Nem csak úgy kitalálok dolgokat; előfordultak esetek, amikor egyesek ételmérgezést kaptak amiatt, hogy egyszerre ettek mindkettőből. Ennek hallatán mi lenne a normális emberek reakciója? Ezt gondolnák: „A jövőben nem fogok tojást enni, amikor édesburgonyát is eszem, legalábbis nem két-három órán belül.” Komolyan vennék a dolgot, és változtatnának az étkezési szokásaikon. Némelyek azonban nem hinnék el. Ezt mondanák: „Ételmérgezést okozna, ha egyszerre eszik az ember tojást és édesburgonyát? Ez lehetetlen. Együtt fogom őket enni, és majd meglátod, hogy kapok-e tőle ételmérgezést vagy nem!” Miféle ember az ilyen? (Elvetemült.) Egy kissé aljasnak találom az ilyen embert! Én ezt az egy dolgot mondom, de ő ragaszkodik hozzá, hogy együtt fogyassza a kettőt; hát nem aljasság ez? Kifejezetten szembeszegül azzal, valamint kétségbe vonja és vitatja azt, ami igaz, helyes és pozitív – ez elvetemült dolog. A romlott emberiség nagyra tartja az elvetemültséget és a hatalmat. Bármilyen téveszmével álljanak is elő az ördögök és a Sátánok, az emberek képesek minden kétség nélkül elfogadni, miközben Isten sok igazságot mond ki, de az emberek nem hajlandóak elfogadni azokat, sőt számos elképzelést is kialakítanak. Íme egy másik példa: az Egyesült Államokban sok vidéki területen vannak őserdők, ahol gyakran kóborolnak vadállatok. Tanácsos társaságban jönni-menni, éjszaka pedig a legjobb ki sem mozdulni, hacsak nem szükséges. Ha el kell menned valahová, óvintézkedéseket kell tenned, valaki mással együtt kell menned, vagy önvédelmi fegyvereket kell magadnál tartanod – jobb félni, mint megijedni. „Semmi sem fog történni; Isten megóv engem” – mondják némelyek. Nem Isten próbára tétele ez vajon? Igenis meg kell tenniük ezeket az óvintézkedéseket. Van fejed, szíved és lelked – miért ragaszkodsz akkor Isten oltalmához? Ne tedd próbára Istent! Tedd meg, amit neked kell megtenned. Ha véletlenül egy olyan vérengző fenevaddal találkozol, amellyel egy négy-öt fős csoport sem tud elbánni, attól még túlélheted – ez Isten oltalma. Egyesek csakugyan láttak farkasokat, és hallottak farkasüvöltést és medvemorgást, így alátámasztották ezeknek a vadállatoknak a létezését. Akkor hát vajon csak a levegőbe beszélek, amikor azt mondom, hogy ne menj ki éjszaka, mert könnyen vadállatokba botolhatsz? (Nem.) Nem rémisztgetni próbálom az embereket. Némelyek ezt mondják ennek hallatán: „Óvatosabbnak kell lennem. Ha elmegyek hazulról, keresek majd valakit, aki elkísér, vagy önvédelmi fegyverrel járok arra az esetre, ha vadállatokkal találkoznék.” Némelyek ezt hallva komolyan veszik, elhiszik és elfogadják a dolgot, azután pedig gyakorlatba ültetik, amit mondtam. Ez egyszerű elfogadás; nem is lehetne egyszerűbb. Van azonban egy bizonyos embertípus, amelyik nem hajlandó hallgatni a szóra. Az ilyenek ezt mondják: „Miért nem láttam még soha vadállatot? Hol vannak? Jöjjön csak elő egy! Állok elébe, és majd meglátjuk, ki a belevalóbb! Mi olyan ijesztő a vadállatokban? Ti mind csak pipogyák vagytok és kishitűek. Nézzétek meg az én hitemet; én nem félek a medvéktől!” Szándékosan egyedül mennek el hazulról, céltalanul kóborolnak össze-vissza. Evés után muszáj tenniük egy sétát a szabadban, és mindenképpen egyedül akarnak menni. Amikor mások azt javasolják nekik, hogy keressenek kísérőt maguk mellé, ezt felelik: „Szó sem lehet róla! Miért lenne szükségem kísérőre? Ha kísérővel mennék, értéktelennek látszanék! Egyedül fogok menni!” Muszáj kipróbálniuk. Miféle emberek az ilyenek? Ne is beszéljünk arról, hogy találkoznak-e vadállatokkal vagy sem; nem problémás vajon a hozzáállásuk az ilyen dolgokhoz? (De igen, az.) Mi a probléma? (Az ilyen emberek elvetemült beállítottságúak.) Megpróbálsz komoly dolgokról beszélni velük, de ők viccként kezelik. Van bármi értelme ilyen emberekkel beszélgetni? Az ilyen emberek rosszabbak a fenevadaknál; szükségtelen vesződni velük.

Az imént beszélgettünk arról a tényről, hogy az antikrisztusok elvetemült beállítottságával rendelkező emberek különösen fogékonyak a tudásra, az ismeretre, az ajándékokra és bizonyos különleges tehetségekre; különösképpen csodálják és nagyra tartják azokat, akiknek különleges tehetségeik vannak; és teljes ámulattal hallgatják azt, amit az ilyen emberek mondanak, és engedelmeskednek annak. Mi a hozzáállásuk ahhoz az általános tudáshoz, azokhoz a rálátásokhoz és ahhoz a valódi ismerethez, amelyek javára válnak az embereknek, és amelyeknek a normális emberi mivolttal rendelkező emberek birtokában kell, hogy legyenek, illetőleg azokhoz a gyakorlati és pozitív dolgokhoz, amelyek a normális emberi gondolkodás keretében felfoghatók? Megvetik ezeket, nem fordítanak figyelmet rájuk. Mit csinálnak, valahányszor ezekről a szavakról és igazságokról zajlik beszélgetés az összejöveteleken? Vakarják a fejüket, némelyiküknek félig lehunyva a szeme, fásultnak és nehéz felfogásúnak tűnnek, egyesek pedig látszólag a gondolataikba merülnek. Minél inkább komoly dolgokat vitat meg Isten háza, ők annál érdektelenebbekké válnak. Minél inkább az igazságról beszélget Isten háza, ők annál inkább elszundítanak és elálmosodnak. Nyilvánvaló, hogy ezeket az embereket egyáltalán nem érdekli az igazság. Hát nem menthetetlenek ezek az álhívők? Egyesek, amikor vallásosak voltak, csak azt élvezték, amikor hallgattak másokat nyelveken szólni, vagy amikor furcsa dolgoknak voltak tanúi, és ha hihetetlen dolgokat láttak, az mindjárt feldobta a kedvüket. Némelyek szívesen mondják ezt, amikor meglátnak Engem: „Nekem főiskolai diplomám van, és filozófiára szakosodtam. Te mit tanultál?” Ezt válaszolom: „Semmilyen konkrét tárgyat nem tanultam; mindössze értek néhány írásjelet és könyveket olvasok.” Mire ők: „Nos, akkor te nem érsz fel hozzám.” Így felelek: „Haszontalan ez az összevetés, de beszélgessünk egy kicsit: vannak jelenleg nehézségeid?” Vajon hogyan válaszolnak? „Hogy milyen nehézségeim vannak, ugyan már!? Nekem nincsenek nehézségeim. Nagyon jól végzem a kötelességeimet!” Amikor az igazságról vállalok közösséget velük, elveszítik az érdeklődésüket, ásítoznak és könnyeket ontanak, mintha szellem szállta volna meg őket. Ha azután leleplezem a romlott beállítottságukat, egyszerűen fogják a csészéjüket, és faképnél hagynak, mert nem akarnak többé meghallgatni. Minél inkább próbálok szót érteni és egyenlő félként beszélgetni velük, ők annál inkább lenéznek Engem. Nem arról van itt szó, hogy nem értékelik a jóindulatot? Volt egyszer egy férfi, aki tudott autót vezetni. „Hány éve vezetsz?” – kérdeztem tőle, mire ő: „A főiskolát befejezve két évig dolgoztam, azután vettem autót.” Ezt mondtam: „Akkor már jó néhány éve vezetsz. Én még mindig nem tudok vezetni.” Azzal, hogy ezt mondtam, vajon nem egyenlő félként szóltam hozzá? Nem így társalognak vajon a normális emberi mivolttal rendelkező emberek? (De igen.) Ennek hallatán ezt mondta: „Micsoda? Még mindig nem tudsz vezetni? Akkor mit tudsz csinálni?” Ezt mondtam: „Nem sok mindent. Csak azt tudom, hogy hogyan kell utazni az autóban.” Megkérdeztem: „Milyen kötelességet végzel jelenleg?” Ő ezt mondta: „A pénzügy és könyvelés területén dolgozom. Számokkal van tele a fejem. A főiskolán kiváló voltam matematikából, és a tudományokból voltam a legerősebb. Megvolt bennem az adottság ahhoz, hogy a Csinghua Egyetemre vagy a Pekingi Egyetemre járjak.” Ezt mondtam: „Én szörnyen rossz vagyok matekból. A számoktól fejfájást kapok. Jobban szeretek szavakat tanulmányozni, szókincset tanulni, és hasonló dolgokat.” Ő ezt mondta: „Ilyesmit tanulni haszontalan. A szabad művészeteket tanuló embereknek általában nincs jövőjük.” Nézd meg, mit mondott ez az illető! Rendelkezik bármennyi normális emberi észszerűséggel? (Nem.) Amikor ilyen nyugodt és barátságos hangnemben beszéltem és beszélgettem vele, neki nem sikerült helyesen kezelnie a dolgot. Helyette lenézett és lekicsinyelt Engem. Ha egy státusszal vagy tudással bíró személlyel találkozott volna, talán más lett volna. Miután eltöltöttünk együtt némi időt, így kezdett érezni: „Megismerkedtem istennel, elcsevegtem vele, és volt vele dolgom.” Azt gondolta, hogy most már rendelkezik némi tőkével. Következésképpen megváltozott a hangneme. Egyszer megkérdeztem tőle: „Hallottam, hogy valaki nem akarja végezni többé a kötelességeit, és haza szeretne menni. Hazament az illető?” Ő így felelt: „Ja, hogy az az illető? Ő soha nem szándékozott hazamenni!” Miféle hangnem ez? Megváltozott vajon? Amikor először találkoztam ezzel a férfival, úgy érezte, hogy nem tud fogást találni Rajtam: tiszteletteljes volt, tudott viselkedni és visszafogta magát. Most, hogy közelebbi ismeretségbe kerültünk, egyszerre felbátorodott. Miféle hangnem ez? Némi dacosságot, nemtörődömséget, semmibe vételt, valamint lekicsinylő és leereszkedő hozzáállást tanúsítva beszél Velem. Miféle beállítottság ez? Elvetemültség. Olyasvalaki ő, akinek normális az emberi mivolta? (Nem, nem olyan.) Egy hétköznapi, normális ember képes normálisan kommunikálni és beszélgetni veled – ez a legnormálisabb dolog. Ha zsarnokoskodik rajtad, elnyom vagy lekicsinyel téged, az milyen érzés? Normális emberi mivoltról tanúskodik, ha így bánik veled valaki? Mondd meg Nekem: ha egy világszerte ismert hírességgel, egy státusszal és hírnévvel bíró emberrel, vagy a főnökével vagy felettesével találkozik az ilyen ember, vajon hozzá is van mersze így közeledni? Nem lenne mersze. Buzgón megalázkodna, és a „beosztott”, „alattvaló”, „szolga”, „alázatos ember”, „közember”, „plebejus” és más hasonló címekkel illetné magát, és így beszélgetne ezekkel az emberekkel. A nem hívők körében a legfelsőbb hivatalnokok eltapossák az alattuk lévőket, és mivel te egy senki vagy, ki beszélgetne veled nyugodt és barátságos hangnemben? Még ha alkalmanként, amikor boldogok, szóba is állnak veled, semmire sem becsülnek téged; úgy kezelnek, mintha nem is lennél ember, és minden ok nélkül beléd rúgnak. Amikor nyugodt és barátságos hangnemben beszélek ezzel az emberrel, nemcsak hogy nem kapok pozitív választ, de még megvetéssel, lekicsinyléssel, gúnnyal és csúfolódással is találkozom. Vajon azért van ez, mert valami baj van azzal, ahogy beszélek vele, vagy az ő beállítottságával van probléma? (Azért van, mert az illetőnek túlságosan arrogáns a beállítottsága.) Így van, Én is így gondolom. Én mindenkivel ugyanúgy bánok, akkor miért reagálnak egyesek helyesen, míg mások nem? Az emberek általánosságban két kategóriába sorolhatók: vannak az emberi mivolttal rendelkezők, akik tudják, miként kell tisztelni másokat, értik a kapcsolatukat Istennel, és tudják magukról, hogy kicsodák, és vannak az elvetemült és arrogáns, önismeretet nélkülöző emberek. Mondd meg Nekem: minek nevezzük azt, ami emberi külsőt visel, de azt sem tudja magáról, hogy kicsoda? Racionalitás nélküli vadállatnak. Máskor ezt kérdeztem ettől a férfitől: „Hogy alakult az a dolog, aminek a kezelésére néhány nappal ezelőtt utasítottalak? Kezelted azokat a dolgokat?” „Miről beszélsz?” – felelte erre, mire ezt mondtam: „Az a néhány dolog; elintézted azokat? Kezelve lettek?” Kétszer emlékeztettem, mire végre eszébe jutott: „Ó, azokról a dolgokról beszélsz? Azok már régen kezelve lettek.” Miféle hangvételt hordoz az első szó, az, hogy „Ó”? Ez már megint megvető hangnem, ismét felszínre tört az ördögi természete. Nem változott meg a természete; ő egyszerűen egy ilyen nyomorult. Ezután megkérdeztem, hogy miként kezelte a dolgot, mire így felelt: „Néhányan megvizsgálták az ügyet, és aztán így kezelték” – de semmilyen további részletet nem árult el. Hiába próbáltam több konkrétumot kihúzni belőle, még noszogatással sem sikerült. Arra utasítottam, hogy kezeljen egy feladatot; nincs talán jogom a tájékoztatáshoz? (De igen.) Mi volt hát a felelőssége? Miután elfogadta Tőlem a feladatot, nem kellett volna jelentenie arról, hogy miként kezelte? (De igen.) Ő viszont nem jelentett róla, Nekem pedig mindvégig nem sikerült semmilyen friss információhoz jutni. Nem tehettem egyebet, mint hogy odaküldtem valakit, hogy érdeklődje meg, miként lett kezelve ez az ügy, de még így sem jött válasz. Ezt gondoltam a szívemben: „Rendben, megjegyezlek magamnak. Nem vagy megbízható. Nem bízhatlak meg semmivel. Túlságosan hiányzik belőled a szavahihetőség!” Miféle ördög ez? Mi az ilyen ember beállítottsága? Elvetemültség. Hogyan fogja fel azt, amikor egyenlőként kezeled, udvarisasan beszélsz meg vele dolgokat, és megpróbálsz szívélyes lenni? A kompetencia hiányának és gyengeségnek látja a részedről; baleknak lát miatta. Hát nem elvetemültség ez? (De igen.) Színtiszta elvetemültség. Habár az ilyesfajta elvetemült emberek nincsenek széleskörben elterjedve, minden gyülekezetben megtalálhatóak. A szívük megkeményedett, arrogáns, az igazságtól idegenkedő, a beállítottságuk pedig ádáz. Pontosan ezek a beállítottságok és viselkedések támasztják alá azt, hogy az ilyen emberek elvetemültek. Nemcsak hogy nem kedvelik a normális emberi mivolt pozitív aspektusait, így például a kedvességet, a toleranciát, a türelmet és a szeretetet, hanem éppen ellenkezőleg: előítéletet és megvetést táplálnak a szívükben. Mi rejlik az ilyen emberek szíve mélyén? Elvetemültség. Ők rendkívül elvetemültek! Ez az antikrisztusok elvetemültségének egy másik megnyilvánulása.

A mai napon valamelyest különbözik az antikrisztusok elvetemült megnyilvánulásairól szóló beszélgetésünk tartalma az előző két beszélgetéstől, és mindegyik egy-egy aspektusra helyezi a hangsúlyt. Mondd meg Nekem: ha az antikrisztusok a tudást, az ismeretet, az ajándékokat és a különleges tehetségeket tartják nagyra a szívük mélyén – mélységes megbecsülést éreznek e dolgok iránt –, akkor vajon van igazi hitük Istenben? (Nem, nincsen.) Némelyek azt mondhatják, hogy idővel talán majd megváltoznak. Meg fognak vajon változni? Nem, nem fognak, nem tudnak. A természetükben van, hogy megvessék Isten alázatosságát és elrejtettségét, az Ő őszinte szeretetét, hűségét, valamint az emberiség iránti irgalmát és törődését. És még mit? Az emberek között élő Isten normális voltát és gyakorlatiasságát is megvetik, és még inkább megvetik mindazokat az igazságokat, amelyeknek nincs közük a tudáshoz, az ismerethez, a tudományhoz és az ajándékokhoz. Meg lehet menteni az ilyen embereket? (Nem, nem lehet.) Miért nem lehet őket megmenteni? Azért nem, mert nem valamiféle romlott beállítottság pillanatnyi feltárulása ez náluk; ez a természetlényegük feltárulása. Akárhogy tanácsolják is őket mások, illetve akármennyi igazságot közölnek is velük, egyik sem tud változtatni rajtuk. Nem átmeneti hobbiról van itt szó, hanem mélyen gyökerező igény van bennük ezekre a dolgokra. Pontosan azért tudják nagyra becsülni a tudást, az ismeretet, az ajándékokat és a különleges tehetségeket, mivel igényük van rájuk. Mit jelent a nagyra becsülés? Azt jelenti, hogy bármi áron hajlandóak követni és megszerezni ezeket a dolgokat; ezt sugallja a „nagyra becsülés” szó. E dolgok megszerzése érdekében hajlandóak szenvedést kiállni és bármilyen árat megfizetni, csak hogy megkapják azokat, mivel ezeket a dolgokat becsülik nagyra. Némelyek még ezt is mondják: „Bármit kér is tőlem isten, az rendben van. Eleget tudok tenni istennek, feltéve, hogy nem követeli meg tőlem az igazságra törekvést.” Ebben reménykednek. Ezek az emberek sosem fogják az igazságként elfogadni Isten szavait; még ha nyugodtan ülnek is ott prédikációkat hallgatva és Isten szavait olvasva, nem az igazság az, amit ezekből nyernek. Ez azért van, mert mindig emberi elképzelésekhez és képzelődésekhez mérik Isten szavait, teológiai tudást használva tanulmányozzák Isten szavait, ami lehetetlenné teszi számukra az igazság elnyerését. Azt remélik, hogy tudásra, ismeretre és valamiféle információra vagy misztériumra tehetnek szert Isten szavaiból – valamiféle ismeretre, amely után vágynak, amelyet keresnek, és amelyről nem tudnak a tömegek. Miután megszerezték ezt az ismeretet, amelyről nem tudnak az emberek, mindenütt felvágnak vele, hiábavalóan azt remélve, hogy ezzel az ismerettel és tudással felszerelkezve és felfegyverkezve tiszteletre méltóbb és teljesebb életet élhetnek, nagyobb presztízsük és magasabb státuszuk lehet az emberek körében, valamint elérhetik, hogy jobban higgyenek bennük és jobban imádják őket az emberek. Éppen ezért fáradhatatlanul dicsekszenek bizonyos jelentőségteljes dolgokkal, amelyeket megtettek, olyan dolgokkal, amelyeket dicsőségesnek tartanak, valamint olyanokkal, amelyek szerintük mély benyomást kelthetnek másokban és amelyekkel dicsekedhetnek, illetve fitogtathatják a saját képességüket és egyediségüket. Bárhová mennek is, ugyanazokat az elméleteket prédikálják. Ezek az emberek nem képesek megérteni az igazságot, akárhogy olvassák is Isten szavait vagy járnak el összejövetelekre és hallgatnak prédikációkat. Még ha fel is fognak egy keveset az igazságból, egyáltalán nem gyakorolják azt. Ez az ilyen emberek lényege, és ez olyasvalami, amin senki sem tud változtatni. Azért van így, mert eredendően fel vannak ruházva valamivel, amivel mások nem rendelkeznek, és mert az elvetemült lényegükhöz kapcsolódik, amit szeretnek – ez az ő végzetes hibájuk. Arra vannak rendelve, hogy ne fogadják el az igazságot, hogy Pál útját kövessék, és arra rendeltettek, hogy mindvégig szembeszegüljenek az igazsággal és Istennel. Miért van ez? Azért, mert nem szeretik az igazságot; soha nem fogják elfogadni azt.

Tapasztaltátok valaha az antikrisztusok elvetemültségét? Vannak körülöttetek ilyen emberek? Érintkeztetek már ilyen emberekkel? Miért töltöttünk időt több összejövetelen is e téma megvitatásával? Amikor önmaguk megismeréséről beszélgetnek az emberek, gyakran hallom, hogy az arrogancia, az önelégültség és a csalárdság beállítottságait említik. Azt azonban ritkán hallani, hogy az elvetemültségről beszélnének. Most, ahogy egy elvetemült beállítottságról beszélgetünk, gyakran hallom, amint azt mondják az emberek, hogy valakinek elvetemült a beállítottsága. Úgy látszik, nyertetek némi megértést. A múltban, amikor önmaguk megismeréséről beszéltek az emberek, folyton az arroganciát hozták fel. Ha most megnézitek, melyik beállítottság a súlyosabb: az arrogancia vagy az elvetemültség? (Az elvetemültség.) Így van. Régebben nem ismerték fel az emberek az elvetemültség problémájának a súlyosságát. Az elvetemültség beállítottsága és lényege valójában súlyosabb az arroganciánál. Hadd mondjam el neked, hogy ha rendkívül elvetemült valakinek a beállítottsága és a természetlényege, akkor kerülnöd kell a vele való érintkezést – tartsd magad távol tőle! Az ilyen emberek nem fognak a helyes úton járni. Mi hasznod származhat abból, ha elvetemült emberekkel elegyedsz és tartasz kapcsolatot? Ha nincs haszna, de van benned „ellenanyag”, amely megvéd az elvetemültségükkel szemben, akkor érintkezhetsz velük. Van benned bizonyosság efelől? (Nincs.) Miért kell kerülnöd az interakciót az ilyen emberekkel, ha nincs benned ilyen bizonyosság? Azért, mert az elvetemültség mögött két másik dolog van: az alattomosság és a csalárdság. A legtöbb olyan embert, aki híján van az igazság megértésének, valamint a tapasztalatnak és az éleslátásnak, könnyű félrevezetni. Csak azt történhet, hogy legyőznek téged az antikrisztusok, végül pedig a foglyuk leszel. Kétféleképpen válhatsz a foglyukká: vagy nem tudod legyőzni őket, és bár nem érzel meggyőződést a szívedben, szükségből alá kell vetned nekik magad verbálisan, vagy pedig más módon vesznek teljes győzelmet feletted. Azért van ez, mert van az antikrisztusok elvetemült természetében valami, ami ismeretlen az emberek előtt: különféle eszközöket, beszédeket, módszereket, stratégiákat, módokat és téveszméket bevetve vesznek rá téged arra, hogy hallgass rájuk, hitetik el veled magukról, hogy igazuk van, korrektek és pozitívak, és még ha gonoszságot is művelnek, megszegik az igazságalapelveket és romlott beállítottságokat fednek fel, a végén megfordítják a dolgokat és azt fogják gondolni róluk az emberek igazuk van. Megvan bennük ez a képesség. Mi ez a képesség? Az, hogy különösképp félrevezetők legyenek. Ez az ő elvetemültségük, hogy rendkívül félrevezetőek. Bizonyos torz nézőpontok alakítják a szívükben, hogy mit kedvelnek, mit nem kedvelnek, mitől idegenkednek, mit becsülnek nagyra és mit imádnak. Ezek a nézőpontok egy sor elméletet hordoznak magukban, melyek mindegyike hihetőnek tűnő téveszme, amelyet hétköznapi emberek nehezen tudnak megcáfolni, mivel egyáltalán nem fogadják el az igazságot, sőt, szofisztikált érveket képesek felsorakoztatni a saját hibáik mellett. Az igazságvalóság nélkül nem tudod meggyőzni őket, hiába beszélgetsz velük az igazságról. Az lesz a végeredmény, hogy az üres elméleteikkel megcáfolnak téged, te pedig nem jutsz szóhoz, és fokozatosan megadod magad nekik. Az ilyen emberek elvetemültsége abban a tényben rejlik, hogy rendkívül félrevezetőek. Világos, hogy ők semmik, és minden általuk végzett kötelezettséget elrontanak, de végül mégiscsak félre tudnak vezetni és rá tudnak venni egyeseket, hogy imádják őket és a lábuknál „térdepeljenek”, valamint engedelmeskedjenek nekik. Az ilyen emberek képesek a rosszból jót, a feketéből fehéret csinálni. Meg tudják fordítani az igazságot és a hamisságot; képesek arra, hogy másoknak tulajdonítsák az általuk elkövetett rossz dolgokat, és learassák a babérokat mások jó cselekedeteiért, mintha ők vitték volna véghez azokat. Egy idő után összezavarodsz, és nem tudod, kik is ők valójában. A szavaik, a cselekedeteik és a megjelenésük alapján ítélve ezt gondolhatod: „Ez az ember rendkívüli; mi nem érhetünk fel hozzá!” Nem azt jelenti ez, hogy félre vagy vezetve? Amint félre lettél vezetve, veszélybe sodródtál. Hát nem rettentő elvetemültek az ilyen emberek, akik félrevezetnek másokat? Aki csak hallgat a szavukra, azt könnyen félrevezetik és megzavarják, és az illető jó darabig nehezen fog rendbe jönni. Egyes testvérek képesek felismerni az ilyen embert és látják, hogy félrevezet másokat, le tudják leplezni és el tudják utasítani az illetőt, azok viszont, akik félre lettek vezetve, talán még a védelmére is kelnek, ezt mondván: „Nem! Igazságtalan vele isten háza; ki kell állnom mellette!” Mi itt a probléma? Világos, hogy ezek az emberek félre lettek vezetve, mégis védik és igazolják azt, aki félrevezette őket. Nem olyan emberek ezek, akik hisznek Istenben, de egy emberi lényt követnek? Azt állítják, hogy hisznek Istenben, de akkor miért imádják annyira ezt az illetőt, és miért védik különösképpen? Ha nem tudnak felismerni egy ilyen nyilvánvaló dolgot, akkor nem lettek vajon bizonyos mértékig félrevezetve? Az antikrisztus annyira félrevezette az embereket, hogy többé már nem hasonlítanak emberi lényekre, és nem akarják Istent követni; helyette az antirkisztust imádják és követik. Vajon nem elárulják Istent ezek az emberek? Ha hiszel Istenben, de Ő nem nyert meg téged, hanem az antikrisztus nyerte meg a szívedet, te pedig őt követed teljes szívvel, az azt bizonyítja, hogy az antikrisztus elvett téged Isten házától. Ha egyszer elhagytad Isten gondviselését és oltalmát, valamint Isten házát, akkor tetszése szerint manipulálhat téged és játszadozhat veled az antikrisztus. Amikor aztán befejezte a veled való játszadozást, nem fog akarni téged többé, és továbblép, hogy másokat is félrevezessen. Ha egyre csak hallgatsz a szavaira, és van benned valami érték a számára, amelyet kiaknázhat, akkor talán megengedi, hogy kövesd még egy darabig. Ám ha nem lát benned több kiaknázható értéket, ha többé már nem tisztel téged, akkor el fog vetni. Vajon visszatérhetsz még ekkor az Istenben való hithez? (Nem.) Miért nem tudsz hinni többé? Azért, mert odalett és tovatűnt a kezdeti hited. Így vezetik félre az embereket az antikrisztusok, és így tesznek kárt bennük. Az emberek által imádott tudást és ismeretet, valamint az ajándékaikat felhasználva félrevezetik és irányítják az embereket, éppúgy, ahogyan a Sátán is félrevezette Ádámot és Évát. Függetlenül az antikrisztusok természetlényegétől, függetlenül attól, hogy mit szeretnek, mit utálnak és mit becsülnek nagyra a természetlényegükben, egy dolog biztos: az, amit szeretnek, és amit az emberek félrevezetésére használnak, szembemegy az igazsággal, semmi köze az igazsághoz, és ellenséges Istennel szemben – ennyi egészen bizonyos. Jegyezd meg ezt: az antikrisztusok soha nem lehetnek összeegyeztethetők Istennel.

Mondd meg Nekem, miféle emberek mutatják az antikrisztusok elvetemültségének a jeleit és jegyeit? (Azok, akiknek ajándékaik vannak.) És még kik? (Azok, akik szeretnek felvágni.) Azok, akik szeretnek felvágni – ez nem elég elvetemült. Lehet, hogy szeretnek felvágni, de nem vágynak mások irányítására, nem mentek még el ilyen messzire – ez egy romlott beállítottság. Gondold át alaposan: mely emberek mutatnak olyan jeleket és jegyeket, amelyek alapján hamar felismered a bennük lévő különböző viselkedésekből és utalásokból, hogy ez a nyomorult egy antikrisztus? (Az arrogáns emberek, akik szeretik a státuszt.) Az arrogancia és a státusz szeretete valamelyest releváns, de ez nem megy elég messzire. Hadd beszéljek valamiről, ti pedig figyeljetek és nézzétek meg, hogy kulcsfontosságú-e vagy sem ez a pont. Egyesek állandóan olyan nézőpontokat hoznak fel, amelyek különböznek az igazságtól és a pozitív dolgoktól. Kívülről úgy tűnhet, hogy mindig szerepelni akarnak és ki akarnak tűnni a többiek közül, de nem feltétlenül ez a helyzet. Lehetséges, hogy a nézőpontjaik vezetnek ilyen külsődleges viselkedéshez. Ami azt illeti, ha igazán ilyen nézőpontokat vallanak magukénak, abból súlyos probléma lesz. Amikor például mindenki együtt beszélget, ezt mondván: „El kell fogadnunk ezt a dolgot Istentől. Ha nem értjük, először alá kell vetnünk magunkat”, és mindenki egyetért ezzel, akkor helytálló ez a nézőpont? (Igen, az.) Eltér a helyes iránytól a gyakorlásnak ez az alapelve? (Nem, nem tér el.) Akkor miféle szavakat mondanak az emberek, ami azt mutatja, hogy egy antikrisztus elvetemült beállítottságainak a jeleivel és jegyeivel bírnak? „Az alávetettség egy dolog, de attól még meg kell értened, hogy mi történik, nem igaz? Mindent komolyan kell kezelni, ugye? Nem vetheted alá magad zavaros fejűen; isten nem azt kéri tőlünk, hogy nemtörődöm módon vessük alá magunkat.” Nem egyfajta érv ez? (De igen, az.) Egyesek ezt mondják: „Ha van valami, amit nem értünk, türelmesen várhatunk, keresve a közösséget valakivel, aki érti. Most éppen egyikünk sem érti, és senkit sem találunk, aki érti, és akivel beszélgethetnénk. Úgyhogy először vessük alá magunkat.” Mi az antikrisztusok nézőpontja? „Egy rakás nyápic alak vagytok, mindennek alávetitek magatokat, és mindenben istenre hallgattok. Rám hallgassatok! Engem miért nem említett senki? Hadd mutassak neked egy megalapozott véleményt!” Meg akarják osztani a magasztos nézeteiket. Ellenzik, hogy az emberek az igazságot gyakorolják, ellenzik, hogy az igazságalapelvek szerint éljenek. Magas lovon ülni, veszekedni, gonosz trükkökhöz folyamodni, magasztos nézeteket megosztani és elérni, hogy másként nézzenek rájuk az emberek – ez, az, amit mindig akarnak. Avagy nem az antikrisztusok elvetemült beállítottságának a jele ez? Nem ez talán az ismertető jegyük? Miért rossz, ha mindenki aláveti magát? Még ha ostobán vetik is alá magukat – rossz ez vajon? Elítélné ezt Isten? (Nem, nem ítélné el.) Isten nem ítélné el ezt. Milyen jogon akasztják meg és kavarják fel a dolgokat? Amikor azt látják, hogy alávetik magukat Istennek az emberek, akkor haragot éreznek a szívükben? Amikor annak a tanúi, hogy az emberek alávetik magukat Istennek, neheztelést éreznek a szívükben és elégedetlenséget amiatt, hogy nekik semmi előnyük nem származik a dologból, hogy nem nekik engedelmeskednek az emberek, nem rájuk hallgatnak, nem az ő tanácsukat keresik, és boldogtalanná válnak – ellenállnak a szívükben, ezt gondolván: „Kinek veted alá magad? Az igazságnak veted alá megad? Nagyszerű dolog az igazságnak alávetni magad, de tanulmányoznunk kell azt. Mi hát az igazság? A helyes módon veted alá magad? Nem kellene először legalább a dolgok mikéntjét megértened?” Nem ez talán az érvük? Mit próbálnak tenni? Fel próbálják kavarni a dolgokat, félre akarják vezetni az embereket. Némely fásult, tompa észjárású és ostoba ember félre is lesz vezetve ennek hallatán, míg azok, akiknek van ítélőképességük, rájuk cáfolnak, ezt mondván: „Mit csinálsz? Féltékeny vagy és irigy, amiért alávetem magam Istennek? Boldogtalan vagy, amikor alávetem magam Istennek, de annak örülsz, amikor neked engedelmeskedem? Csak úgy jó, ha mindenki neked engedelmeskedik, rád hallgat és megteszi, amit csak mondasz? Amit mondasz, az vajon összhangban van az igazsággal?” Ők pedig ennek láttán így gondolkodnak: „Egyeseknek van ítélőképességük – jobb, ha várok egy kicsit.” Röviden: amikor mindenki az igazságalapelveknek megfelelően gyakorol, alig várják, hogy kiugorhassanak. Minél inkább Istennek engedelmeskedik, aláveti magát Isten háza rendeléseinek, Isten szavainak megfelelően gyakorol, valamint a munkarendek és alapelvek szerint kezeli a dolgokat mindenki, ők annál kényelmetlenebbül, zaklatottabban és kellemetlenebbül érzik magukat. Ez az antikrisztusok elvetemült lényegének az egyik jele. Ha mindenki Isten szavaira hallgat, az igazságot gyakorolja és az alapelvek szerint kezeli a dolgokat, kényelmetlenül és nyugtalanul érzik magukat. Nem probléma ez vajon? (De igen, az.) Ha senki sem olvassa Isten szavait, vagy ha olvassák ugyan, de nem beszélgetnek róluk, ha csak az antikrisztusokra hallgatnak, akkor azok örülnek. Milyen problémát szemléltet ez? Soha nem beszélgetnek Isten szavairól. Amíg mindenki nyugodtan beszélget Isten szavairól, és az antikrisztusok látják, hogy senki sem figyel rájuk, hogy nem hallgatnak rájuk az emberek, hogy nem tudják elnyerni az imádatukat, hogy fenyegetve van a státuszuk, ők pedig veszélyben vannak – ekkor van az, hogy megakasztják és felkavarják a dolgokat, felvetnek egy eretnekséget vagy téveszmét, hogy félrevezessenek és megzavarjanak téged, valamint elbizonytalanítsanak afelől, hogy helyes vagy téves, amit az imént megbeszéltetek. Amikor végre mindenki megértett valamit a beszélgetésen keresztül, az antikrisztusok éppen akkor mondanak néhány ördögi szót, hogy megkavarják a dolgokat. Avagy nem az antikrisztusok elvetemült beállítottsága ez? Melyik megnyilvánulásnak felel meg ez az elvetemült beállítottság? (Az igazsággal szembeni ellenségességnek.) Pontosan. Minél jobban érti mindenki az igazságot, ők annál zaklatottabbnak érzik magukat. Avagy nem az igazsággal szembeni ellenségesség ez? Nem pontosan ennek felel meg? (De igen.) Ti találkoztatok már ilyen emberekkel? Miközben mindenki beszélget valamiről, ők sokáig csendben maradnak. Végül aztán, amikor már valamelyest világos a beszélgetés, előállnak, azután pedig feltesznek egy kihívó kérdést, hogy megnehezítsék ezeknek az embereknek a dolgát. Ezt akarják mondani: „Hadd mutassam meg nektek, majd én megláttatom veletek, hogy mire vagyok képes! Ti az igazságról beszélgettek, nem hallgattok rám, figyelmen kívül hagytok engem, nem törődtök velem és nem figyeltek rám, úgyhogy felteszek nektek egy nehéz kérdést, hogy arról beszélgessetek, és mindannyian jól összezavarodjatok!” Nem egy ördög ez? (De igen, az.) Ez egy ördög, egy valódi antikrisztus.

Némelyek különösen boldognak érzik magukat, amikor azt hallják, hogy valaki negatív vagy gyenge. Ha azt látják, hogy valaki megzavarja a gyülekezeti életet, hogy valaki rossz dolgokat művel, csak hogy káoszba taszítsa a gyülekezet munkáját, vagy annak a tanúja, hogy valaki vakon bajt kever, akkor különösen boldogok, és a legszívesebben tűzijátékoznának és ünnepelnének. Mi a baj az ilyen emberekkel? Miért örülnek ennyire mások szerencsétlenségének? Miért nem tudnak ebben a kritikus pillanatban Isten oldalára állni és megvédeni Isten házának az érdekeit? Hát nem álhívők az ilyen emberek? Nem a Sátán inasai? Mindannyiótoknak el kellene gondolkodnotok azon, hogy tanúsítotok-e ilyen viselkedéseket, és meg kell vizsgálnotok azt is, hogy vannak-e körülöttetek ilyen emberek, valamint meg kell néznetek, hogy miként ismerhetitek fel az ilyen egyéneket, különösen azt, hogy mi a hozzáállásotok, amikor azt látjátok, hogy gonosz emberek gonoszságokat művelnek. Kívülálló vagy csupán, aki élvezettel nézi a látványosságot, vagy te is képes lennél ezt az utat járni? Ilyen ember vagy? Egyesek nem fognak így elgondolkozni magukon. Nem szeretik meglátni a jót az emberekben; azt szeretik, ha mindenki más rosszabb náluk – ekkor éreznek örömöt. Amikor például azt látják, hogy valakit, aki feláldozza magát Istenért, megmetszenek, vagy hogy valaki, aki őszintén hisz Istenben, vétkezik, titokban örülnek és ezt mondják: „Lám, lám, a te időd is eljött. Feláldoztad magad istenért – hogy válik ez be neked? Ártottak neked, nem igaz? Veszteség ért, ugye? Mi értelme feláldoznod magad? Mindig igazat szólsz, most pedig megmetszenek, ugye? Megérdemled!” Miért ennyire vidámak? Talán nem mások szerencsétlenségében lelik örömüket? Az ilyen embereknek nincs helyén a szívük, vagy talán igen? Boldogok, amikor azt látják, hogy valaki zavarásokat okoz Isten háza munkájában. Boldogok, amikor azt látják, hogy veszteség éri Isten háza munkáját. Mi teszi őket boldoggá? Ezt gondolják: „Végre valaki, aki hozzám hasonlóan nem szereti az igazságot, veszteséget okozott isten háza érdekeinek, és nem érez semmiféle önvádat.” Ez az, ami boldoggá teszi őket. Hát nem elvetemült dolog ez? (De igen, az.) Ez rendkívül elvetemült dolog! Vannak köztetek ilyen emberek? Vannak némelyek, akik általában még dúdolni sem szoktak, de amint azt látják, hogy valaki hibát követ el, hirtelen énekelni kezdenek, ringatják a testüket, rendkívül elégedettnek látszanak és ezt gondolják: „Ma végre jó híreim vannak! Olyan boldog vagyok! Eszek még pár tál rizst!” Miféle beállítottság ez? Elvetemültség. Egyetlen könnycseppet sem hullatnak, és egy pillanatig sem szomorkodnak amiatt, hogy Isten háza érdekeit veszteségek érték. Nem éreznek önvádat, sajnálatot vagy fájdalmat. Helyette boldogok és elégedettek, mivel valakinek a hibája veszteségeket okozott Isten háza érdekeinek és szégyent hozott Isten nevére. Hát nem elvetemültség ez? Nem annak a jele, hogy az antikrisztusok elvetemült természetével rendelkezik az illető? Ez is egy jel.

Azt mondják, hogy az evangelizációs csoportok néhány tagja ékesszólón tud beszélni. Évek óta hallgatnak prédikációkat és egy sor doktrínát összefoglaltak már; bármerre mennek is, egyre csak mondják és mondják; amikor prédikálnak, soha nem kell keresniük a szavakat, amiből teljes mértékben meglátszanak a saját ajándékaik és ékesszólásuk. Egyesek meglehetősen rátermettnek látják az ilyen embereket, és a követésük mellett döntenek. Mit mondanak végül? „Annak az illetőnek a közlését hallgatjuk, így nem kell a fennvaló prédikációit hallgatnunk; isten szavait sem szükséges meghallgatnunk. Annak az embernek a közlése helyettesíti ezeket.” Nincsenek vajon veszélyben ezek az emberek? (De igen.) Ezek az emberek nagy veszélyben vannak. Szeretik az antikrisztusok cselekedeteit és viselkedésformáit, valamint az arcátlanságukat, a barbárságukat és az elvetemültségüket is. Szeretik, amit az antikrisztusok szeretnek, és idegenkednek attól, amitől az antikrisztusok idegenkednek. Szeretik a tudást, az ismeretet, a doktrínákat és a különféle teológiai elméleteket, eretnekségeket és téveszméket, amelyeket az antikrisztusok prédikálnak. Imádják ezeket a dolgokat. Mennyire imádják ezeket? Még éjszaka, álmaikban is ezeket a szavakat szólják. Súlyos dolog ez? Amikor eléri ezt a szintet az imádatuk, vajon még mindig képesek Istent követni ezek az emberek? Némelyek talán ezt mondják: „Ez tévedés. Még mindig a gyülekezetben vannak, még mindig hisznek Istenben.” Nem adódott még alkalmuk. Amint megtalálják azt a személyt vagy tárgyat, akit vagy amelyet imádni akarnak, bármikor képesek elhagyni Istent. Nem annak a jele ez, hogy az antikrisztusok elvetemült lényegével rendelkeznek? (De igen.) Fel tudjátok ismerni az ilyen embereket, amikor látjátok őket? (Igen, fel tudjuk ismerni.) A múltban talán nem tudtátok, hogy milyen súlyos természetűek az efféle dolgok. Ha most ismét találkoznátok ilyen emberekkel, vajon még mindig lennének kérdések a fejetekben velük kapcsolatban? Figyelmen kívül hagynátok őket? (Nem, nem hagynánk őket figyelmen kívül.) Akkor hát eljutottatok valamiféle felismerésre az ilyen embereket illetően? (Igen.) Többek között ilyen jeleket és információkat tárnak fel. Vagyis amint alkalmat találnak vagy státuszt kapnak ezek az emberek, vagy amint félrevezeti őket valaki, bárhol, bármikor képesek elárulni Istent. Megláthatják az emberek a feltárulásaikat és az az elvetemült lényegüket? Vannak nyomok, amelyeket megláthatnak az emberek? (Igen, vannak.) Kell, hogy legyenek. Ha nem említettem volna ezeket, talán ezt gondolnátok: „Ki mutatja ezeket a jegyeket? Ki tárja fel ezeket a jeleket? Senki sem, én még senkit sem láttam.” Azon keresztül, ahogy ezekről a jelekről beszéltem, nem jöttetek rá, hogy léteznek ilyen emberek? Némelyikük követő, némelyikük pedig vezető és dolgozó. Ez a harmadik jele annak, amikor az antikrisztusok elvetemült lényegével rendelkezik valaki.

Van az antikrisztusok elvetemült lényegével rendelkező embereknek egy másik megkülönböztető jele is – valami, amely mindannyiukban közös. Ezek az emberek az igazság szeretetének és az igaz út utáni vágyakozásnak álcája alatt eljönnek a prédikációkra, elsajátítanak különféle tudást és tartalmat az igazsággal kapcsolatban, és teológiai elméletekkel és tudással vértezik fel magukat, azután pedig arra használják ezeket az elméleteket és ezt a tudást, hogy szócsatákat vívjanak vezetőkkel és dolgozókkal, hogy elítéljenek bizonyos egyéneket, félrevezessenek és meggyőzzenek másokat, sőt, úgynevezett ellátásban, támogatásban és öntözésben is részesítsenek bizonyos embereket. Az egyik pontból azonban világosan látszik, hogy ők nem az igazság szeretői. Mi ez a pont? Az, hogy bármennyire felvértezik magukat és bárhogyan prédikálnak is ezek az emberek, csak beszélnek és mondják a dolgokat, önmagukat fegyverzik fel, de soha nem az igazságalapelvek szerint kezelik a dolgokat. Mit jelent az, hogy „soha”? Azt jelenti, hogy egyetlen igaz szót sem képesek szólni, soha nem voltak becsületesek, és soha nem fizették meg a státuszból fakadó előnyök elengedésének árát. Függetlenül az alkalomtól, amikor beszélnek és cselekszenek, mindig maximális erőfeszítést tesznek a saját hírnevük, nyereségük és státuszuk érdekében. Akármennyire úgy tűnik is kívülről, hogy megfizetik az árat és szeretik az igazságot, változatlan marad az elvetemült lényegük. Mi itt a probléma? Egyfelől az, hogy ezek az emberek soha nem keresik az igazságalapelveket a cselekedeteik során. Másfelől, még ha ismerik is az igazságalapelveket és a gyakorlás útját, nem gyakorolják azokat. Ez annak a jele, hogy az antikrisztusok elvetemült lényegével rendelkeznek. Nem számít, hogy van-e státuszuk vagy nincsen, és hogy az evangélium terjesztésének a kötelességét végzik-e, vagy pedig vezetők és dolgozók, mi a jellemzőjük? Csak a helyes doktrínák megfogalmazására képesek, de soha nem teszik a helyes dolgokat. Ez a jellemzőjük. Mindenki másnál világosabban szólják a doktrínákat, de mindenki másnál rosszabbul teszik a dolgokat – hát nem elvetemült ez? Ez a negyedik jele annak, amikor az antikrisztusok elvetemült lényegével rendelkezik valaki. Vizsgáljátok meg ti magatok, és mérjétek fel, hogy sokan vannak-e körülöttetek olyanok, akik az antikrisztusok elvetemült lényegével rendelkeznek. Most, hogy felsoroltam ezeket, kiértékelhetitek, hogy elég sok ilyen ember van-e körülöttetek. Mekkora százalékot tesznek ki? Vezetők inkább vagy pedig átlagos hívők? Némelyikőtök nem azt gondolta korábban, hogy csak a vezetőknek van lehetőségük antikrisztussá válni? (Korábban így volt.) Akkor hát mostanra megváltozott ez a nézőpont? Az antikrisztusok nem azért válnak antikrisztusokká, mert státuszuk van; már akkor is ilyen nyomorultak voltak, amikor még nem volt státuszuk. Egyszerűen csak úgy hozta a szerencséjük, hogy vezető pozícióba kerültek, és hamar lelepleződtek az igazi, antikrisztusi vonásaik, ahogyan egy gomba is gyorsan fejlődik ki a megfelelő hőmérsékleten és talajban, és felfedve az igazi arcát. Megfelelő környezet hiányában egy kicsit tovább tarthat, amíg feltárul a természetlényegük, de ez a lassabb feltárulás nem azt jelenti, hogy nincs meg bennük ez a természet. Az ilyen természetű emberek óhatatlanul cselekedni fognak és feltárnak dolgokat, és ezek a feltárt viselkedésformák az antikrisztusok elvetemült lényegének a jelei és jegyei. Ha valaki ilyen jeleknek és jegyeknek van birtokában, az antikrisztusként osztályozható.

Mondjátok meg Nekem: szükség van-e különféle kifogásokra és magyarázkodásra az igazság gyakorlásához, valamint a dolgok igazságalapelvek szerinti kezeléséhez? (Nem, nincsen.) Ha valaki őszinte szívű, az gyakorlatba tudja ültetni az igazságot. Elő szoktak-e állni különféle kifogásokkal azok, akik nem gyakorolják az igazságot? Például amikor valami rosszat tesznek, szembemennek az alapelvekkel, és valaki kiigazítja őket, képesek hallgatni rá? Nem hallgatnak rá. Annyiról van szó csupán, hogy nem hallgatnak rá? Miben nyilvánul meg az elvetemültségük? (Kifogást keresnek, hogy meggyőzzenek téged és elhitessék veled, hogy nekik van igazuk.) Találni fognak egy magyarázatot, amely összhangban van az elképzeléseiddel és a képzelgéseiddel, azután pedig egy sor lelki elmélettel, amelyeket el tudsz ismerni és fogadni, és amelyek összhangban vannak az igazsággal, megpróbálnak meggyőzni téged, valamint rávenni, hogy állj melléjük, hogy őszintén hidd el, hogy nekik van igazuk – mindezt azért, hogy elérjék azon céljukat, hogy félrevezessék és irányítsák az embereket. Hát nem elvetemültség ez? (De igen.) Ez elvetemültség a javából. Világos, hogy tettek valami rosszat, a cselekedeteikkel szembementek az alapelvekkel és az igazsággal, és nem gyakorolták az igazságot, ugyanakkor előállnak egy sor elméleti magyarázattal. Ez igazán elvetemült dolog. Olyan, mint amikor egy farkas megeszik egy bárányt; a farkasnak eredetileg is ott volt a természetében, hogy bárányt egyen, és Isten úgy teremtette ezt az állatfajtát, hogy bárányt egyen – a bárány az eledele. A farkas mégis különféle kifogásokat keres, miután megette a bárányt. Van ezzel kapcsolatban bármilyen gondolatod? Ezt gondolod: „Megetted a bárányomat, most pedig azt akarod, hogy azt gondoljam, hogy meg kellett enned, hogy észszerű és helyénvaló volt a részedről, hogy megetted, és még köszönetet is kellene mondanom érte neked.” Nem érzel haragot? (De igen.) Miközben haragszol, milyen gondolataid vannak? Ezt gondolod: „Ez az alak szörnyen elvetemült! Ha meg akarod enni, rajta, hiszen te egyszerűen ilyen vagy; megenni a bárányomat egy dolog, de ráadásul egy csomó érvvel és kifogással is előállsz, és arra kérsz, hogy cserébe legyek hálás neked. Nem a jó és a rossz összekeverése ez?” Ez elvetemültség. Amikor egy farkas meg akar enni egy bárányt, milyen kifogásokat talál? A farkas ezt mondja: „Kisbárány, ma meg kell, hogy egyelek téged, mert meg büntesselek amiatt, hogy tavaly megsértettél.” A bárány igazságtalanságnak érzi ezt, és így szól: „Tavaly még meg sem születtem!” Amikor a farkas rájön, hogy rosszul mondta és tévesen becsülte meg a bárány életkorát, így szól: „Nos, akkor azt ne vegyük számításba, de akkor is meg kell, hogy egyelek, mivel amikor a legutóbb ebből a folyóból ittam, felkavartad a vizet, úgyhogy meg kell fizetnem neked ezért.” A bárány így felel: „Én a folyó lejjebbi részén élek, te pedig feljebb. Hogy tudnám tőlem feljebb felkavarni a vizet? Ha meg akarsz enni, csak rajta, egyél meg! Ne keress különféle kifogásokat.” Ez a farkas természete. Hát nem elvetemültség ez? (De igen, az.) Ugyanolyan a farkas elvetemültsége, mint a nagy vörös sárkányé? (Igen.) Ez a leírás illik legjobban a nagy vörös sárkányra. A nagy vörös sárkány le akarja tartóztatni azokat az embereket, akik hisznek Istenben; bűncselekményekkel akarja megvádolni ezeket az embereket. Így aztán először kitalál valamilyen fedősztorit, kieszel bizonyos pletykákat, aztán szétkürtöli azokat a világba, hogy az egész világ felkeljen és kárhoztasson téged. Sokféle váddal illeti azokat, akik hisznek Istenben, ilyen például „a közrend megzavarása”, „államtitkok kiszivárogtatása” és „az államhatalom megdöntése”. Olyan pletykákat is terjeszt rólad, hogy különféle bűncselekményeket követtél el, majd vádként hozza fel ezeket veled szemben. Rendben van az, ha nem vagy hajlandó beismerni ezeket a vádakat? Az a lényeg, hogy beismered-e őket vagy sem? Nem. Ha elhatározta, hogy letartóztat téged, akkor különféle kifogásokat fog keresni – épp úgy, mint a farkas, aki elhatározta, hogy megeszi a bárányt. A nagy vörös sárkány bizonyos fedősztorikat talál ki, azt állítva, hogy valami rosszat követtünk el, miközben azt valójában mások tették. Másra hárítja a felelősséget és hamisan megvádolja az egyházat. Tudsz vele vitatkozni? (Nem.) Miért nem tudsz vitatkozni vele? Folytathatsz vele tiszta vitát? Azt gondolod, hogy ha vitatkozol vele és elmagyarázod a helyzetet, akkor nem fog letartóztatni téged? Túl jónak tartod őt. Még be sem fejezed a beszéded, a hajadnál fogva megragad, a falnak csapja a fejed, majd megkérdezi: „Tudod te, ki vagyok én? Én egy ördög vagyok!” Ezután súlyos verés következik, valamint napokon és éjszakákon át tartó kihallgatás és kínzás váltakozása, és akkor majd elkezdesz viselkedni. Ezen a ponton rájössz: „Itt nincs helye az érvelésnek; ez egy csapda!” A nagy vörös sárkány nem vitázik veled – azt hiszed, hogy nem szándékosan, csak úgy véletlenül találja ki azokat a fedősztorikat? Összeesküvés van a hátterében, és már eltervezte a következő lépést. Ez csak a bevezetés ahhoz, amit tenni készül. Némelyek talán még mindig ezt gondolják: „Ő nem értik az Istenben való hittel kapcsolatos dolgokat; ha elmagyarázom neki, akkor majd minden rendben lesz.” El tudod világosan magyarázni? Ő hamisan megvádolt valamivel, amit nem követtél el – akkor is el tudod világosan magyarázni a dolgokat? Amikor megvádolt téged, nem tudta talán, hogy nem te követted el azt a dolgot? Talán nem tudja, hogy ki tette? Nagyon is jól tudja! Akkor hát miért téged hibáztat? Te vagy az, akit most elkapott. Azt gondolod, hogy amikor téged hibáztat, nem tudja, hogy igazságtalanul bánik veled? Ő igazságtalanul akar bánni veled, valamint le akar tartóztatni és üldözni akar téged. Ez elvetemültség.

Akik az antikrisztusok elvetemült lényegével rendelkeznek, lényegükből adódóan idegenkednek az igazságtól és gyűlölik azt. A legkevésbé sem fogadják el az igazságot a szívükben, és egyáltalán nem áll szándékukban gyakorolni azt. Ha azt gondolod, hogy híján vannak az igazság megértésének, és megpróbálsz beszélgetni velük róla, mi fog történni ennek eredményeképpen? Falba fogsz ütközni – rossz embert választottál. Ők nem olyanok, akik elfogadják az igazságot, és nem beszélgetned kell velük; inkább leckéztesd meg őket és légy szigorú velük, ezt mondván: „Mióta is végzed a kötelességedet? Hogy tudtad ilyen jelentéktelen dologként kezelni a kötelességedet? Talán a saját munkád ez? Kivel szemben viselkedsz kihívón? Nem velem, hanem Istennel és az igazsággal szemben!” Avagy nem szükséges megleckéztetned őket? Van haszna annak, ha az igazságról beszélgetsz velük? Nincs. Miért nincs haszna? Azért nincs, mert ők farkasok, nem pedig eltévedt vagy elkóborolt bárányok. Képes egy farkas az igazság gyakorlására? Nem. Mi a farkas természete? (Az elvetemültség.) Amint meglát egy bárányt, csorogni kezd a nyála, a finom étek képe lebeg a szeme előtt, a bárány pedig bizonyosan a farkas eledeleként végzi. Ez a természete; ez elvetemültség. Ha ezt mondod neki: „A bárányok olyan szánnivalók és szelídek; kérlek, ne edd meg őket! Válassz egy másik vadállatot, és edd meg azt, rendben?” Vajon meg tudja ezt érteni? Nem tudja. Ez a természete. Egyesek nem gyakorolják az igazságot, és különféle kifogásokat keresnek – ez a természetük. Mi ez a természet? Elvetemültség. Függetlenül attól, hogy a cselekedeteik mennyire alantasok és lázadók, vagy mennyire égbekiáltóan az alapelvekbe ütközőek, ők akkor is meg akarják őrizni a jó hírüket; még ha szembe is mennek az igazsággal, nagyszerű és méltóságteljes módon akarják azt tenni. Hát nem elvetemültség ez? Pozitív vagy negatív dolog az igazság megszegése? (Negatív.) Hogyan lehet nagyszerű, méltóságteljes és tiszteletreméltó módon tenni egy negatív dolgot? Hát nem furcsa kissé, amikor valaki megpróbálja összekapcsolni ezt a két aspektust? Ez elvetemültség. Ilyen a viselkedése és a megnyilvánulása azoknak, akik az antikrisztusok elvetemült lényegével rendelkeznek. Ellentmondásosan hangozhat, de ők egyszerűen így működnek, ez az ő beállítottságuk, és ez az, amit feltárnak. Gyűlöletet táplálnak az igazsággal szemben, és sohasem fogadják el azt – ezek antikrisztusok, ez az antikrisztusok elvetemült természetlényege. Hány eleme van az antikrisztusok elvetemült lényegének? (Négy eleme.) Összesen négy van. Vajon nem elegendő ez a négy jel ahhoz, hogy felismerjétek őket? Az elvetemültség természetszerűleg alattomos és csalárd elemeket tartalmaz, és amikor az alattomos és csalárd elemek szélsőséges mértéket öltenek, akkor elvetemült beállítottságnak minősülnek. Az antikrisztusok ezt a fajta elvetemült beállítottságot testesítik meg.

2019. szeptember 3.