Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Harmadik rész)

II. A hús-vér test megvetése, amelyben Isten megtestesült

A legutóbbi beszélgetés témája az antikrisztusok tizedik megnyilvánulása volt – megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit. Ez a tétel további három szakaszra oszlik a részletes beszélgetéshez. Az első szakasz Isten identitásának és lényegének megvetése, a második a hús-vér test megvetése, amelyben Isten megtestesült, a harmadik pedig Isten szavainak megvetése. E három szakasz az antikrisztusok különböző megnyilvánulásairól szóló tizedik tétel boncolgatására szolgál. Az első szakaszt már megbeszéltük, a második szakasz – a hús-vér test megvetése, amelyben Isten megtestesült – pedig négy részre van osztva a beszélgetéshez. Mi ez a négy rész? (Az első a törleszkedés, hízelgés és szépen hangzó szavak; a második a kíváncsisággal kísért átvizsgálás és elemzés; a harmadik, hogy a hangulatuktól függ, hogy hogyan bánnak Krisztussal; a negyedik pedig, hogy pusztán hallgatják azt, amit Krisztus mond, de sem nem engedelmeskednek, sem alá nem vetik magukat.) Az első két részről már beszélgettünk legutóbb; ezúttal a harmadik részről fogunk beszélgetni.

C. A hangulatuktól függ, hogy hogyan bánnak Krisztussal

A harmadik rész: „a hangulatuktól függ, hogy hogyan bánnak Krisztussal”; ez az egyszerű mondat nyilvánvalóvá teszi az antikrisztusok különféle megnyilvánulásait. A benyomásotok alapján, illetve abból, amit láttatok és tapasztaltatok, nem kellene lennie néhány példának ezzel a résszel kapcsolatban? Egyesek azt mondják: „Soha nem kerültem kapcsolatba Krisztussal, csak a prédikációit hallottam. Nincs valódi tapasztalatom erről a megnyilvánulásról, és másoknál sem láttam ezt a valóságban”. Azoknak, akiknek valós tapasztalatuk van ezzel a résszel kapcsolatban, vannak-e olyan érzéseik vagy megértéseik, amelyek összhangban vannak ezzel? Semmi? Akkor tényleg mélyreható beszélgetésre van szükségünk, nem igaz? (De igen.) A felszínen ez a rész azokat a különböző hozzáállásokat és megnyilvánulásokat foglalja magában, amikor az emberek kapcsolatba kerülnek Krisztussal. Valójában ebből a részből nemcsak az emberek különböző megnyilvánulásait és hozzáállásait láthatjuk azzal a hús-vér testtel szemben, amelyben Isten megtestesült, hanem fel is ismerhetjük az emberek Istenhez való igazi hozzáállását és megnyilvánulásait is abból, ahogy azzal a testtel bánnak, amelyben Isten megtestesült. Vagyis ebből nyilvánvaló, hogy az emberek milyen hozzáállással kezelik Magát Istent, aki Isten identitásával és lényegével rendelkezik, valamint hogy van-e istenfélő szívük, őszinte hitük és igazi alávetettségük. Amikor az emberek különböző helyzetekkel találják szembe magukat, a Krisztushoz való hozzáállásuk felfedi a hozzáállásukat ahhoz az Istenhez, akiben hisznek. Ahogyan ezzel a hétköznapi emberrel, Krisztussal bánsz, az, hogy vannak-e elképzeléseid, van-e őszinte hited illetve igazi alávetettséged, azt jelzi, hogy van-e őszinte hited és igazi alávetettséged azzal az Istennel szemben, akiben hiszel, Magával Istennel szemben. Abban, ahogy a mennyei Istennel bánnak – a hozzáállásukban, nézeteikben és abban, amit valójában gondolnak – az emberek meglehetősen homályosak, nem fedik fel a valódi hozzáállásukat Isten iránt. Amikor azonban az emberek ténylegesen találkoznak Istennel és látják azt a kézzelfogható, hús-vér testet, amelyben Isten megtestesült, a valódi hozzáállásuk Istenhez teljesen feltárul. Az emberek kimondott szavai, az elméjükben lévő gondolatok, a szívükben kialakított és őrzött nézetek, sőt még a szívükben lévő Krisztus iránti gondolataik és hozzáállásuk is valójában annak a különböző megnyilvánulásai, hogy hogyan bánnak Istennel. Mivel a mennyei Isten láthatatlan és megfoghatatlan, valójában nincs mérce az emberekben arra vonatkozóan, hogy hogyan gondolnak Rá, hogyan bánnak Vele, hogyan határozzák meg Őt, és hogy alávetik-e magukat, hogy felmérjék, a megnyilvánulásaik helyesek-e vagy megfelelnek-e az igazságnak. De amikor Isten Krisztusként testet ölt, mindez megváltozik: létrejön egy mérce, amely alapján mérhetővé válik az emberek minden Isten iránti megnyilvánulása és hozzáállása, nyilvánvalóvá téve az emberek Istenhez való igazi hozzáállását. Az emberek gyakran azt gondolják, hogy nagy és őszinte hitük van Istenben, úgy érzik, hogy Isten nagyszerű, fenséges és szerethető. De vajon ezek a valódi érettségüket tükrözik, vagy csupán egy hangulatot? Ezt nehéz meghatározni. Amikor az emberek nem látják Istent, bármennyire jó szándékkal bánnak is Vele, a Vele való bánásmódjukat mindig homályosság, üresség és gyakorlatiatlanság hamisítja meg, mindig tele van üres képzelődésekkel. Amikor az emberek valóban látják Istent és kapcsolatba lépnek Vele, akkor az Istenbe vetett hitük mértéke, Istennek való alávetettségük szintje, valamint az, hogy van-e valódi szeretet bennük Isten iránt, teljesen feltárul. Ezért, amikor Isten megtestesül, különösen, amikor annyira hétköznapi emberré válik, amennyire csak lehetséges, ez a hús-vér test, ez a hétköznapi ember mindenki számára próbatétellé válik, és egyben feltárja minden egyes ember hitét és igazi érettségét. Lehet, hogy képes voltál követni Istent, amikor először ismerted el a létezését, amikor azonban elfogadod a megtestesült Istent és látod, hogy Isten hétköznapi emberré válik, az elméd megtelik elképzelésekkel. Ekkor az a Krisztus, akiben hiszel – ez a hétköznapi ember – a legnagyobb kihívássá válik a hited számára. Ma tehát beszélgessünk arról a hatásról, amelyet ez a hétköznapi ember, a hús-vér test, amelyben Isten megtestesült, Krisztus, az emberekre gyakorol, valamint azokról a valódi megnyilvánulásokról, amelyeket az emberek mutatnak ezzel a hétköznapi emberrel, Krisztussal szemben, amelyek felfedik az Istennel kapcsolatos különféle valódi hozzáállásaikat és nézeteiket.

A harmadik rész legfőbb tartalma az, hogy az emberek a hangulatuktól függően bánnak Krisztussal. A mai beszélgetés középpontjában, fókuszában az áll, hogy pontosan mire is utal ez a hangulat. Ez a hangulat természetesen csak metonímia, általánosítás. Ez nem egy hangulat; az emberek különféle elképzelései és képzelődései rejtőznek mögötte, valamint mindenféle romlott beállítottságaik, sőt még a sátáni természetlényegük is. Ha valaki nem szembesül akadályokkal az Isten házában végzett kötelességei során, akkor semmi sem befolyásolja a hangulatát és minden simán megy, gyakran tud Isten előtt imádkozni, és nagyon rendezett életet él, tele örömmel és békességgel. A környezet is nyugodt körülötte, a testvérek többsége jól kijön egymással, Isten gyakran vezeti a kötelességek végzésében és bizonyos technikai területek megismerésében, megvilágosodást és megvilágítást adva, a gyakorlás alapelvei pedig viszonylag világosak – minden olyan normális és olyan simán megy. Ilyenkor az emberek úgy érzik, hogy nagy hitük van Istenben, a szívükben különösen közel érzik magukat Istenhez, gyakran tudnak Isten elé járulni imádkozni és bizalmasan beszélni, bensőséges kapcsolatban érzik magukat Istennel, és különösen szerethetőnek találják Istent. Ebben az időszakban a hangulatuk nagyon jó, gyakran élnek békében és örömben, aktívan beszélnek az összejöveteleken és képesek rendszeresen, naponta imádkozva-olvasni Isten szavait és himnuszokat tanulni. Amikor minden ilyen jól és simán megy, az emberek folyamatosan köszönetet mondanak Istennek a szívükben, csendben imádkoznak Istenhez és elhatározzák, hogy egész életükben Istenért áldozzák magukat, mindenüket felajánlják, elviselik a nehézségeket és megfizetik az árat, hogy jól végezzék a kötelességeiket. Úgy érzik, hogy Isten olyan nagyszerű, olyan szerethető, és megvan bennük az elhatározás és a hajlandóság, hogy felajánlják magukat Istennek, egész életüket odaszánva Neki. Hát nem különösen kezdeményező jellegű és pozitív ez az állapot? Úgy tűnik, innen láthatjuk az emberek hűségét, Isten iránti szeretetét, valamint meghozott áldozataikat. Minden annyira csodálatosnak, békésnek és simának tűnik. Mindezekből a megnyilvánulásokból úgy tűnik, hogy az emberek egyszerűen aktívan próbálkoznak a maguk részéről, miközben együttműködnek Isten munkájával és az Ő követelményeivel, mindenféle kedvezőtlen dolog nélkül. Így a szívükben folyamatosan köszönetet mondanak Istennek, köszönetet mondanak a mennyei Istennek és köszönetet mondanak a földön lévő Krisztusnak, tele Krisztus iránti végtelen szeretettel és tisztelettel. Valahányszor ezeket a szavakat éneklik a himnuszokban: „ez a jelentéktelen ember”, végtelenül meghatódnak, ezt gondolván: „Valóban ez a jelentéktelen ember az, aki megmentett engem, aki megadta nekem ezt a lehetőséget, lehetővé téve, hogy ma teremtett lényként végezhessem a kötelességemet Isten házában!”. Sőt, egyesek egyenesen így imádkoznak: „Ó, gyakorlati Isten, megtestesült Isten, Krisztus: Köszönöm Neked, dicsérlek Téged, mert Te adtad nekem mindezeket az áldásokat, Te megtiszteltél engem. Te vagy a szívemben az Isten, Te vagy a Teremtő, Te vagy az, akit követni szeretnék. Kész vagyok arra, hogy egész életemben Érted áldozzam magam.” Mindezek a jelenetek olyan békések, olyan szépek, és olyan tökéletesen harmonikusnak tűnnek, mintha az üdvözülés olyan könnyű és erőfeszítés nélküli lenne. De vajon ez a harmónia és béke tényleg örökké tarthat? Változatlanul maradhat? Ez nem ilyen egyszerű.

1. Viselkedésük, amikor megmetszéssel szembesülnek

Elkerülhetetlen, hogy a kötelességeik végzése során az emberek felfedjék romlott beállítottságaikat, hogy morogjanak a felmerülő körülmények miatt, hogy saját nézeteik legyenek, sőt még inkább, hogy önkényesen és meggondolatlanul cselekedjenek. Az ilyen helyzetekben elkerülhetetlen, hogy az emberek megmetszéssel szembesüljenek. Amikor egy lelkesedéssel teli ember, aki tele van képzelődésekkel és elképzelésekkel Istenről, megmetszéssel szembesül, akkor vajon valóban rendelkezik azzal az érettséggel, hogy mindezzel szembenézzen, hogy mindezt valóban átélje, valamint sikeresen eligazodjon az ilyen helyzetekben? Ez felvet egy kérdést, és itt rejlik a probléma. Amikor az emberek úgy érzik, hogy minden olyan csodálatos, amikor úgy érzik, hogy Isten olyan szerethető, hogy Isten annyira szereti az embereket, hogy az Ő szeretete olyan nagy és olyan valóságos, azután pedig azzal szembesülnek, hogy megmetszik és felfedik őket, akkor azok, akik nem értik az igazságot, gyakran bizonytalannak és zavarodottnak érzik magukat, félnek és rettegnek. Hirtelen úgy érzik, mintha sötétségbe zuhantak volna, képtelenek meglátni az előttük lévő utat, nem tudják, hogyan nézzenek szembe a jelenlegi helyzettel. Amikor Isten elé járulnak, ugyanazokat az érzéseket keresik, mint amelyeket korábban éreztek, ugyanazzal a hangulattal, gondolatokkal, nézőpontokkal és hozzáállással imádkoznak, mint azelőtt. Azután viszont úgy érzik, hogy többé már nem érzékelik Istent. Amikor úgy érzik, hogy már nem érzékelik Istent, gondolkodni kezdenek: „Vajon Isten már nem akar engem? Isten visszautasít engem? Lehetséges, hogy a romlott beállítottságom miatt Isten már nem kedvel engem? Isten ki fog engem vetni? Ha igen, akkor vajon nincs végem? Mi értelme van most a létezésemnek? Mi értelme hinni Istenben? Talán jobb lenne, ha nem hinnék. Ha nem hinnék, talán most jó állásom, harmonikus családom, fényes jövőm lehetne! Az, hogy mostanáig hittem Istenben, semmit sem hozott nekem, de ha tényleg felhagyok a hittel, vajon az nem azt jelentené, hogy minden korábbi erőfeszítésem kárba veszett, hogy minden korábbi ráfordításom és áldozatom hiábavaló volt?”. E gondolatok hatására hirtelen teljesen elhagyatottnak és kényelmetlenül érzik magukat, ezt gondolván: „A mennyei Isten olyan távoli, ez a földi Isten pedig, azon kívül, hogy beszél és ellát az igazsággal, miben segíthet még nekem? Mi mást adhatna még nekem? Ő olyan jelentéktelennek és olyan figyelmetlennek tűnik. Mi a nagy baj azzal, ha van egy kis romlott beállítottságom? Ha Isten ezt emberi módon kezelné, szemet hunyna afelett, hogy az embereknek van valamennyi romlott beállítottságuk; elnézően kezelné, és nem piszkálná az emberek apró hibáit. Isten miért metsz meg és fegyelmez engem így, sőt, miért vesz semmibe egy ilyen apróság miatt? Ilyen helyzetben nem nagy ügy efféle romlott beállítottságot feltárni, Isten azonban tényleg gyűlöl engem. Vajon valóban szereti Ő az embereket vagy sem? Hol tárul fel az Ő szeretete? Pontosan hogyan szereti Ő az embereket? Különben is, ebben a pillanatban már nem érzem Isten szeretetét”. Amikor nem érzik Isten szeretetét, azonnal nagyon távol érzik magukat a mennyei Istentől, és még távolabb ettől a földi Krisztustól, ettől a hétköznapi embertől. Amikor ezt az elhagyatottságot érzik a szívükben, többször is imádkoznak, és újra meg újra vigasztalják magukat: „Ne félj, a mennyei Istenbe helyezd bizodalmad. Isten az én pajzsom, Isten az én erősségem, Isten még mindig szereti az embereket”. Hol van ebben a pillanatban az az Isten, akiről beszélnek? A mennyben, minden dolog között, az az Isten az, aki igazán szereti az embereket, az az Isten, akire az emberek felnéznek és akit imádnak, aki a pajzsuk, örökké jelenlévő segítségük lehet, és aki megvigasztalhatja a szívüket. Ő a támasz lelkük, szívük és testük számára. De figyelembe véve, hogy mit képes megtenni ez a földi Isten, az emberek szívében már nincs többé bizodalom. A hozzáállásuk megváltozik. Milyen helyzetben változik meg? Amikor megmetszéssel szembesülnek és azzal, hogy feltárják őket, valamint visszaesésekkel találkoznak, feltárul az igazi hitük.

Amint az emberek megmetszéssel szembesülnek, az úgynevezett igaz hitük azonnal a homályos mennyei Istenben talál támaszra. Ami a látható, földi Istent illeti, milyen a hozzáállásuk? Az emberek első reakciója az elutasítás és az elengedés, hogy többé ne támaszkodjanak Rá, illetve ne higgyenek Benne, hanem kerüljék el, rejtőzzenek el és tartsák távol magukat Tőle. Ilyen az emberek hangulata. Amikor megmetszéssel szembesülnek, az emberek által megértett igazság, az úgynevezett igaz hitük, hűségük, szeretetük és alávetettségük annyira törékennyé válik. Amikor mindezek a körülmények megváltoznak, a megtestesült Istenhez való hozzáállásuk is ennek megfelelően változik. A korábbi áldozataik – az úgynevezett hűségük, ráfordításaik és az általuk fizetett ár, valamint az úgynevezett alávetettségük – ebben a pillanatban feltárulnak, és kiderül, hogy nem is hűség vagy valódi alávetettség, hanem csupán lelkesedés. És mi keveredik ebbe a lelkesedésbe? Emberi érzések, emberi jóság és emberi hűség. Ez a hűség forrófejűségként is értelmezhető, mint például: „Ha követek valakit, akkor igazi testvéri hűséget kell tanúsítanom, hajlandónak kell lennem az életemet adni érte, fáradozni, döfést kapni érte, mindent felajánlani neki”, ami az emberi forrófejűség megnyilvánulása. Az ilyen emberi megnyilvánulások ebben a pillanatban tárulnak fel. Miért tárulnak fel? Azért, mert az emberek gondolataikban és nézőpontjaikban látszólag elfogadták, hogy ez a hétköznapi ember a megtestesült Isten, Krisztus, Isten, és hogy Ő rendelkezik Isten identitásával – de ha megnézzük a tényleges érettségüket, az általuk megértett igazságot, valamint az Istenről való ismeretüket, nem fogadták el igazán ezt a hétköznapi embert, és nem is kezelték ezt a hétköznapi embert Krisztusként, Istenként. Amikor minden jól megy, amikor minden úgy alakul, ahogyan az ember szeretné, amikor az emberek úgy érzik, hogy Isten megáldja, megvilágítja, vezeti és kegyelemben részesíti őket, és amikor az, amit az emberek Istentől kapnak, összhangban van az elképzeléseikkel és képzelődéseikkel, akkor szubjektíven el tudják fogadni az Isten által az ember Istenének vallott hétköznapi embert. Amikor azonban ezek a körülmények mind megváltoznak, amikor Isten mindezt elveszi, és amikor az embereknek nincs igazi megértésük és nem rendelkeznek igazi érettséggel, akkor minden feltárul velük kapcsolatban, amit pedig kifejeznek, az pontosan a valódi hozzáállásuk Istennel szemben. Hogyan alakul ki ez a valódi hozzáállás? Honnan ered? Az emberek romlott beállítottságából, valamint Isten ismeretének hiányából ered. Miért mondom ezt? Mi ez a romlott beállítottság az emberekben? (Miután a Sátán megrontotta őket, az emberek bensőjükben védekeznek Isten ellen, és akadályt alakítanak ki Vele szemben. Bármit is tesz Isten, mindig azon tűnődnek: „Vajon Isten ártani fog nekem?”) Az emberek és Isten közötti kapcsolat csupán azon múlik, hogy van-e ott egy akadály? Ennyire egyszerű ez? Nem csupán arról van szó, hogy van-e ott egy akadály; ez két eltérő lényeg problémája. Az embereknek romlott beállítottságaik vannak – vajon Istennek van romlott beállítottsága? (Nincs.) Akkor miért van viszálykodás az emberek és Isten között, miért ellenségesek az emberek Istennel szemben? Hol keresendő ennek az oka? Istenben vagy az emberekben? (Az emberekben.) Ha például két ember összekap, és nem beszél egymással, még ha szólnak is egymáshoz, az csak felszínes lesz, a szívükben pedig akadály jön létre. Hogyan keletkezik ez az akadály? Azért keletkezik, mert különböző nézőpontjaik vannak, amelyeket nem tudnak összeegyeztetni, és egyikük sem hajlandó feladni az álláspontját, ami megakadályozza az egységet. Így alakulnak ki az akadályok az emberek között. De ha az emberek és Isten közötti kapcsolatot úgy írjuk le, hogy csupán egy akadály van benne, akkor vajon nem becsüljük egy kissé alá és nem tévesztünk célt? Igaz, hogy van akadály, de ha csak az „akadály” kifejezést használnánk, hogy elmagyarázzuk az emberek romlott beállítottságának problémáját, az túlságosan enyhe lenne. Ez azért van, mert miután a Sátán megrontotta az embereket, sátáni romlott beállítottságuk és lényegük van, és a veleszületett természetük ellenséges Istennel szemben. A Sátán ellenséges Istennel szemben. Istennek tekinti-e Istent? Van-e hite Istenben, illetve aláveti-e magát Neki? Nincs sem igazi hite, sem igazi alávetettsége – ilyen a Sátán. Az emberek ugyanolyanok, mint a Sátán; a Sátán romlott beállítottságával és lényegével rendelkeznek, és szintén hiányzik belőlük az igazi Istenbe vetett hit és a valódi alávetettség. Mondhatjuk-e tehát, hogy az emberek és Isten között az igaz hit és engedelmesség eme hiánya miatt van akadály? (Nem.) Ez csupán azt jelzi, hogy az emberek ellenségesek Istennel szemben. Amikor az, amit Isten tesz, igazodik az emberek ízléséhez, hangulatához és szükségleteihez, kielégíti preferenciáikat és minden simán és a kívánságaik szerint megy végbe, akkor az emberek úgy érzik, hogy Isten nagyon szerethető. De vajon őszinte-e ilyenkor ez az érzés, hogy Isten szeretetreméltó? (Nem.) Az emberek csupán kihasználják a helyzetet, néhány kedves szót ajánlva cserébe; ezt nevezik úgy, hogy hasznot húznak, majd kedvességet színlelnek. Az ilyen helyzetekben az emberek által mondott szavak vajon Isten valódi ismeretét tükrözik? Vajon ez az ismeret Istenről valódi vagy hamis? (Hamis.) Ez az ismeret nincs összhangban az igazsággal, sem Isten lényegével. Ez nem igazi ismeret, hanem képzelődés, egy emberi érzésekből és forrófejűségből fakadó elképzelés. Amikor ez az elképzelés összetörik, lelepleződik és feltárul, az emberek frusztráltnak érzik magukat; ez azt jelenti, hogy mindazt, amit szerettek volna elnyerni, elvették tőlük. Vajon az emberek korábbi felfogása arról, hogy Isten szerethető és jó, nem lett különböző módokon megkritizálva és elítélve? Ez pontosan az ellenkezője annak, amit korábban hittek. El tudják fogadni az emberek ezt a tényt? (Nem.) Amikor Isten semmit nem ad neked, akkor egyszerűen csak hagyja, hogy az Ő szavai szerint élj, beszélj és cselekedj, tedd a kötelességedet, szolgáld Istent, legyél jóban másokkal, és így tovább, mindent az Ő szavai szerint. Amikor valóban az Ő szavai szerint élsz, és érzed Isten gondos törődését, és képes vagy őszintén szeretni Istent és alávetni magad Neki, akkor kevesebb benned a tisztátalanság, és Isten szeretetreméltósága és lényege, amit érzel, valódi.

Amikor az emberek megmetszéssel és fegyelmezéssel szembesülnek, elképzelések, panaszok és félreértések alakulnak ki bennük Istenről. Amikor ezek a dolgok felbukkannak, az emberek hirtelen úgy érzik, hogy Isten tapintatlan, mintha nem is lenne olyan kedves, mint amilyennek képzelték: „Mindenki azt mondja, hogy Isten kedves, de én miért nem érzem ezt? Ha Isten valóban kedves, akkor meg kellene áldania és meg kellene vigasztalnia engem. Amikor hibázni készülök, figyelmeztetnie kellene, ahelyett, hogy hagyná, hogy kínos helyzetbe hozzam magam vagy tévedjek; meg kellene tennie ezeket a dolgokat, mielőtt tévednék, megakadályozva, hogy hibákat kövessek el vagy rossz útra térjek!” Ilyen elképzelések és gondolatok háborognak az emberek elméjében, amikor viszontagságokkal szembesülnek. Ilyenkor az emberek beszéd- és viselkedésmódja kevésbé lesz nyílt. Amikor az emberek megmetszéssel szembesülnek, amikor viszontagságokkal néznek szembe, a hangulatuk romlik; kezdik úgy érezni, hogy Isten nem szereti őket annyira, illetve nem bánik velük olyan kegyesen, hogy nem kedvez nekik annyira. Ezt gondolják magukban: „Ha Isten nem szeret engem, nekem miért kellene szeretnem Őt? Én sem fogom szeretni Istent.” Korábban, az Istennel folytatott beszélgetéseik során, bármit is kérdezett Isten, ők válaszoltak; nagyon aktívak voltak. Mindig többet akartak megosztani, soha nem fogytak ki a mondanivalóból, mindent ki akartak fejezni és át akartak adni, ami a szívükben volt, arra törekedve, hogy Isten bizalmasai legyenek. Amikor azonban megmetszéssel szembesülnek, úgy érzik, Isten már nem olyan szeretetre méltó, hogy Isten nem szereti őket annyira, és ők sem akarják szeretni Istent. Amikor Isten kérdez valamit, egyszerűen csak röviden és felületesen válaszolnak, csupán egyszavas válaszokat adva. Ha Isten megkérdezi: „Mennyire végezted jól a kötelességeidet mostanában?”, azt válaszolják: „Jól”. „Vannak-e nehézségeid?” „Időnként.” „Együtt tudsz-e működni harmonikusan a testvérekkel?” Ez jár a fejükben: „Hmm, még magamról sem tudok gondoskodni, hogyan tudnék másokkal harmonikusan együttműködni?”. „Vannak gyengeségeid?” „Jól vagyok.” Nem hajlandóak többet beszélni, teljesen negatív, panaszkodó hozzáállást tanúsítanak. Egész lényük csüggedt és levert lesz, teli sérelmekkel és megbántottság érzésével, és nem hajlandóak többet mondani, mint ami szükséges. Miért van ez? Azért, mert most nem jó a hangulatuk, viszonylag csüggedt állapotban vannak, és senkivel sincs kedvük beszélgetni. Amikor megkérdezik tőlük: „Imádkoztál mostanában?”, azt felelik: „Az imáim még mindig csak ugyanazok a szavak”. „Mostanában nem volt jó az állapotod; kerested az igazságot, amikor nehézségekkel szembesültél?” „Mindent értek, csak nem tudok kezdeményező lenni.” „Félreértések alakultak ki benned Istennel kapcsolatban. Látod-e, hol van a problémád? Milyen romlott beállítottságok gátolnak meg abban, hogy Isten elé járulj? Mitől vagy annyira negatív, hogy még ahhoz sincs kedved, hogy Isten elé járulj és imádkozz?” „Nem tudom.” Miféle hozzáállás ez? (Negatív és ellentéteket kiélező.) Helyes, az alávetettségnek nyoma sincs benne, inkább panaszokkal és sérelmekkel van tele. Lelki-lz és gondolatvilágukban istent Buddha vagy Bódhiszattva emberek által leírt alakjához hasonlónak látják. Függetlenül attól, hogy mit tesznek vagy hogyan élnek az emberek, ezek a Buddha vagy Bódhiszattva alakok soha nem szólnak egy szót sem, egyszerűen alávetik magukat az emberek manipulációinak. Úgy vélik, hogy istennek nem szabadna megmetszenie őket, még kevésbé ártania nekik; bármi rosszat is tesznek, istennek csak meg kellene nyugtatnia, nem pedig megmetszenie, lelepleznie vagy felfednie őket, és semmiképpen sem fegyelmeznie. A saját hangulatuk és beállítottságuk szerint akarnak hinni Istenben és akarják tenni a kötelességüket, úgy cselekedni, ahogy a kedvük tartja, azt gondolva, hogy bármit is tesznek, Istennek elégedettnek, boldognak és elfogadónak kell lennie. A dolgok azonban nem úgy mennek, ahogyan ők szeretnék; Isten nem így cselekszik. Az emberek ekkor azt gondolják: „Ha nem úgy cselekszik, ahogyan elképzeltem, akkor vajon még mindig isten ő? Megéri még a befektetésemet, ráfordításomat és áldozatomat? Ha nem, akkor ostobaság lenne felajánlanom az őszinte szívemet, nem igaz?”. Így amikor eljön a megmetszés ideje, az emberek kezdeti reakciója nem az, hogy a teremtett lény szemszögéből figyeljenek arra, amit Isten mond, hogy mik az Ő követelményei, arra, hogy mik azok az emberi problémák, állapotok vagy beállítottságok, amelyeket Isten leleplez, vagy pedig arra, hogy az embernek hogyan kellene elfogadnia, szemlélnie ezeket a dolgokat, illetve hogyan kellene alávetnie magát nekik. Ilyen dolgok nem járnak az emberek fejében. Nem számít, hogyan szól Isten az emberekhez, vagy hogyan vezeti őket, ha tapintatlan a hangneme vagy a beszédmódja – ha nem veszi figyelembe az emberek hangulatát, önbecsülését és gyengeségét, akkor az embereknek elképzeléseik támadnak, és nem akarják Istenként kezelni Istent, és teremtett lények sem akarnak lenni. A legnagyobb probléma itt az, hogy amikor Isten jó időszakokat hoz, lehetővé téve, hogy minden az emberek akarata szerint alakuljon, akkor hajlandóak teremtett lényként viselkedni, amikor azonban Isten viszontagságokat hoz, hogy fegyelmezze és felfedje az embereket, hogy leckét tanítson nekik, hogy megértesse velük az igazságot és megismertesse velük az Ő szándékát – akkor az emberek rögtön hátat fordítanak Neki és már nem vágynak arra, hogy teremtett lények legyenek. Ha valaki nem akar teremtett lény lenni, akkor abból a perspektívából és abból a pozícióból képes lesz-e alávetni magát Istennek? Képes lesz elfogadni Isten identitását és lényegét? Nem lesz képes. Micsoda drámai változás az, amikor a jó hangulat, a kellemes állapotok és a lelkesedés időszakait – azokat az időszakokat, amikor az emberek Isten bizalmasai akarnak lenni – felváltják azok az időszakok, amikor az emberek a megmetszéssel szembesülve, az Isten által elrendezett környezetek miatt el akarják hagyni Őt! Pontosan mi az igazság ebben az ügyben? Mi az, amit az embereknek tudniuk kell? Vajon nem kellene tudnia az embernek, hogy teremtett lényként miféle hozzáállást kell tanúsítania Isten iránt? Melyek azok az alapelvek, amelyeket követnie kell? Emberként – romlott emberi lényként – milyen szemléletet és álláspontot kell felvennie mindazzal szemben, amit Isten ad az embernek, valamint az Általa elrendezett környezettel szemben? Milyen hozzáállást kellene az embereknek tanúsítaniuk Isten megmetszésével szemben? Hogyan kellene viszonyulniuk hozzá? Vajon nem kellene az embereknek elgondolkodniuk az ilyen dolgokon? (De igen.) Az embereknek el kellene gondolkodniuk és elmélkedniük kellene az ilyen dolgokon. Nem számít, mikor és hogyan bánik valaki Istennel, az ember identitása valójában nem változik; az emberek mindig teremtett lények. Ha nem békélsz meg teremtett lényi státuszoddal, az azt jelenti, hogy lázadó vagy, és távol állsz attól, hogy megváltoztasd a beállítottságodat, távol vagy attól, hogy féld Istent és kerüld a rosszat. Ha megbékéltél a teremtett lényként elfoglalt helyeddel, akkor milyen hozzáállást kell tanúsítanod Isten iránt? (Feltétel nélküli alávetettséget.) Legalább ezzel az egy dologgal rendelkezned kell: feltétel nélküli alávetettséggel. Ez azt jelenti, hogy legyen az bármikor, amit Isten tesz, az soha nem rossz, csak az emberek tévednek. Függetlenül attól, hogy milyen körülmények merülnek fel – különösen a nehézségek közepette, és különösen akkor, amikor Isten felfed vagy leleplez embereket –, mindenekelőtt Isten elé kell jönnöd, hogy önvizsgálatot tarts és hogy a szavaidat, a cselekedeteidet és a romlott beállítottságodat vizsgáld meg ahelyett, hogy azt vizsgálnád, tanulmányoznád és ítélnéd meg, hogy Isten szavai és cselekedetei vajon helyesek-e vagy helytelenek. Ha megmaradsz a megfelelő pozíciódban, pontosan tudnod kell, hogy mi az, amit tenned kell. Az emberek romlott beállítottságúak, és nem értik az igazságot. Ez nem olyan nagy probléma. Amikor azonban romlott beállítottságuk van az embereknek, és nem értik az igazságot, de ennek ellenére még mindig nem keresik az igazságot – nos, akkor aztán nagy problémájuk van. Neked romlott beállítottságod van, nem érted az igazságot, és képes vagy önkényesen megítélni Istent, valamint úgy közelíteni Hozzá és úgy érintkezni Vele, amint azt a hangulatod, a preferenciáid és az érzelmeid diktálják. Ha azonban nem keresed és nem gyakorlod az igazságot, nem lesznek ilyen egyszerűek a dolgok. Nem csupán alávetni nem leszel képes magad Istennek, hanem félre is értheted Őt és panaszkodhatsz is Rá, elítélheted Őt, szembeszegülhetsz Vele, sőt, szidhatod és el is vetheted Őt a szívedben, mondván, hogy Ő nem igazságos, és hogy nem feltétlenül helyes minden, amit tesz. Nem veszélyes, hogy ilyen dolgokra vetemedhetsz? (De igen.) Nagyon veszélyes. Ha nem keresed az igazságot, az az életedbe kerülhet! Ez pedig bármikor és bárhol megtörténhet. Bármilyen túláradóak legyenek is jelenleg az érzelmeid, törekvéseid, vágyaid vagy eszményeid, és bármennyire is szereted Istent a szívedben ebben a pillanatban, mindez csak átmeneti. Ez épp olyan, mint amikor egy lelkész esküvőt tart, és megkérdezi mindkét felet: „Férjedül (vagy feleségedül) fogadod őt? Betegségben, egészségben, katasztrófában, szegénységben és így tovább, hajlandó vagy vele tölteni az életedet?” Mindkét fél könnybe lábadt szemekkel és érzelmektől túlcsorduló szívvel megfogadja, hogy életüket egymásnak szentelik, és élethosszig tartó felelősséget vállalnak egymásért. Mik ezek a komoly fogadalmak ebben a pillanatban? Csupán az emberek múló érzelmei és kívánságai. De vajon valóban rendelkezik mindkét fél ilyen feddhetetlenséggel? Valóban rendelkeznek ilyen emberi mivolttal? Ez ismeretlen marad; az igazság a következő tíz, húsz vagy harminc év során fog feltárulni. Egyes párok három-öt év után válnak el, vannak, akik tíz év után, mások pedig harminc év után egyszerűen csak úgy felbontják a dolgokat. Hová lettek az eredeti kívánságaik? Mi történt az ünnepélyes fogadalmaikkal? Már rég elvetették őket. Milyen szerepet játszanak ezek az ünnepélyes fogadalmak? Az égvilágon semmilyent; ezek csupán kívánságok, pillanatnyi érzelmek – az érzelmek és a kívánságok nem határoznak meg semmit. Mi szükséges ahhoz, hogy egy pár valóban együtt töltsön egy életet, együtt öregedjen meg? Ideális esetben mindkét félnek legalábbis tisztességesnek és egyenes jellemnek kell lennie. Konkrétabban szólva, életük során sok mindennel találkoznak majd – nagy és kicsi dolgokkal, jóval és rosszal, nehézségekkel, kudarcokkal, problémákkal, többnyire nemkívánatos dolgokkal. Ez megkívánja, hogy mindkét fél őszinte toleranciával, türelemmel, szeretettel, figyelmességgel, gondoskodással, valamint az emberi mivolt egyéb viszonylag pozitív dolgaival rendelkezzen, hogy az út végéig támogassák egymást. E tulajdonságok nélkül, pusztán a fogadalmakra és a házasságkötésük idejéből származó eszményekre, kívánságokra és fantáziákra támaszkodva biztosan nem tudják végigcsinálni. Ugyanez vonatkozik az Istenben való hitre is; ha valaki nem keresi az igazságot, hanem csupán egy kis lelkesedésre és kívánságra hagyatkozik, akkor biztosan nem tud szilárdan megállni, és semmiképpen sem tudja Istent a végsőkig követni.

Hogyan hihet az ember úgy Istenben és követheti úgy Istent, hogy ne függjön a hangulatától, és ne befolyásolja a hangulata vagy a környezete? Pontosan hogyan lehet ezt elérni? Mi a minimális követelmény az Istenben való hithez? Olyan hozzáállás szükséges, amely szereti az igazságot és keresi az igazságot. Egyesek megkérdezik: „Fontos-e az elszántság és a fogadalmak megtétele?”. Ezek elengedhetetlenek, azonban a hit fokától függnek. Ha valaki a hit első egy-két évében jár, ezek nélkül a lelkesedése nem tud lángra lobbanni. Lelkesedés nélkül az, aki hinni kezd Istenben, langyos lehet, nem túl buzgó a törekvésében, de nem is visszahúzódó, csak azt teszi, amit kérnek tőle. Az ilyen ember nehezen halad előre, és hiányzik belőle az egyértelmű hozzáállás. Ezért az új hívőknek szükségük van erre a lelkesedésre. Ez a lelkesedés sok pozitív dolgot hozhat az ember számára, lehetővé téve, hogy gyorsan megértse az igazságot, a víziót és Isten munkájának célját, és gyorsan alapot vessen. Emellett, amikor az emberek aktívan és lelkesen hoznak áldozatot és fizetik meg az árat, gyorsabban lépnek be az igazságvalóságba. Kezdetben az embernek szüksége van erre a lelkesedésre, és elszántsággal és eszményekkel kell rendelkeznie. Ha azonban valaki az Istenben való hit több mint három éve után továbbra is a lelkesedés szakaszában marad, akkor veszély fenyegetheti. Hol rejlik ez a veszély? Az emberek mindig a képzelődéseik és elképzeléseik alapján kezelik az Istenbe vetett hitüket és a beállítottságbeli változás kérdéseit. Képzelődéseik és elképzeléseik alapján próbálják megismerni Istent, és próbálnak megértést nyerni az Ő munkájáról, valamint az emberekkel szemben támasztott követelményeiről. Vajon az ilyen emberek be tudnak lépni az igazságvalóságba, illetve meg tudják érteni Isten szándékait? (Nem.) Ha valaki nem képes megérteni az igazságot, akkor problémák adódnak. Van-e bárki is, aki hisz Istenben, és az egész életét dédelgető környezetben, mindig kegyelemben és áldásokban éli le? Nincs; előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie a valós élettel és azokkal a különféle környezetekkel, amelyeket Isten hozott létre számára. Amikor ezekkel a különböző környezetekkel találkozol, és szembesülsz a valós élet különféle problémáival, milyen szerepet játszhat a lelkesedésed? Csak arra ösztönözhet, hogy megfékezd magad, hogy árat fizess, hogy szenvedj, de nem vezethet el téged az igazság vagy Isten szándékainak megértéséhez. Ha azonban keresed az igazságot és megérted az igazságot, akkor más a helyzet. Miben más? Amikor megérted az igazságot és szembesülsz ezekkel a helyzetekkel, többé már nem a lelkesedésed vagy az elképzeléseid alapján kezeled őket. Bármikor bármivel is találkozol, először Isten elé járulsz, hogy keress és imádkozz, hogy megtaláld az igazságalapelveket. Ekkor tudsz alávetetté válni, ezzel a tudatossággal és hozzáállással. Ez a hozzáállás és tudatosság létfontosságú. Megtörténhet, hogy egy bizonyos próbatétel során nem nyersz semmit, nem lépsz be túl mélyen az igazságba, és nem érted meg, hogy mi is az igazságvalóság. Azonban e próbatétel során az ilyen alávetett tudatosság és hozzáállás lehetővé teszi számodra, hogy igazán megtapasztald, hogy hogyan kell az embereknek teremtett lényként viselkedniük, és mit kell tenniük annak érdekében, hogy a legnormálisabbak és legmegfelelőbbek legyenek Isten előtt. Lehet, hogy nem érted Isten szándékát, vagy nem tudod pontosan, mit akar Isten, hogy elérj vagy nyerj egy ilyen környezetben, mégis úgy érzed, hogy alá tudod vetni magad Istennek és az ilyen körülményeknek. A szíved mélyéről el tudod fogadni azt a környezetet, amelyet Isten hozott létre számodra. Úgy érzed, hogy teremtett lényként megőrizted a megfelelő helyedet, nem lázadsz Isten ellen, illetve nem szegülsz szembe Vele, a szíved pedig biztonságban érzi magát. Miközben biztonságban érzed magad, a mennyei Istenre való támaszkodásod nem homályos, és nem érzed magad távol a földi Istentől, illetve nem utasítod el Őt. Ehelyett a szíved mélyéről egy kicsivel több félelem és egyben egy kicsivel több közelség is árad. Nézd meg, jelentős-e a különbség aközött, aki keresi az igazságot és képes alávetni magát, és aközött, aki a lelkesedésre támaszkodik és csupán egy kis elszántsága van? A különbség óriási. Amikor az olyan ember, aki a lelkesedésre támaszkodik, és csupán elszántsággal rendelkezik, bizonyos helyzetekkel szembesül, akkor ellen fog állni, vitatkozni, panaszkodni fog, és sértve érzi majd magát. Azt gondolhatja: „Miért bánik így velem Isten? Még fiatal vagyok, miért nem hízeleg nekem Isten? Isten miért nem veszi számításba a múltbeli eredményeimet? Miért büntet ahelyett, hogy jutalmazna? Még olyan fiatal vagyok, mit tudhatok én? Még otthon a szüleim sem bántak így velem soha; drága gyermekükként, kisbabájukként dédelgettek engem. Most, hogy sokat fejlődtem, miután Isten házába jöttem, túlságosan tapintatlannak tűnik, hogy Isten így bánik velem!” Ilyen hibás érveket hoznak fel. Hogyan születnek az ilyen hibás érvek? Ha valaki keresi és megérti az igazságot, lehetnek-e még ilyen hibás érvei? Ha valaki megérti és ismeri ezeket az igazságokat, miközben rendesen teszi a kötelességét, lehetnek-e még ilyen panaszai és lehet-e ilyen lobbanékony, amikor bizonyos helyzetekkel szembesül? (Nem.) Biztosan nem beszélne így. Ehelyett közönséges teremtett lénynek tekintené magát, és életkortól, nemtől, helyzettől és státusztól függetlenül Isten elé járulna, egyszerűen alávetve magát Isten szavainak és hallgatva azokat. Amikor az emberek képesek meghallgatni Isten szavait és az Ő követelményeit, akkor alávetettség van a szívükben. Amikor valaki tudatosan alá tudja vetni magát, amikor alávetett hozzáállása van, akkor valóban a teremtett lény pozíciójában áll, rendelkezik szeretettel, alázattal és istenfélelemmel, és nem a hangulatára vagy az érzelmeire támaszkodik. Ez néhány olyan reakció, amellyel az emberek akkor szembesülnek, amikor megmetszik őket. Melyek a fő reakciók? Rosszul érzik magukat, frusztráltak, úgy érzik, hogy sérelem érte őket és vigasztalásra van szükségük. Ha nem kapnak vigaszt vagy melegséget, a szívükben panaszokat és félreértéseket kezdenek táplálni Istennel kapcsolatban. Többé már nem szeretnének Istenhez imádkozni, mélyen legbelül pedig azt fontolgatják, hogy elhagyják Istent, el akarnak távolodni Tőle – mind a mennyei Istentől, mind a földi Istentől. Egyesek, ha egy kicsit megmetszem őket, elkerülnek Engem; amikor legközelebb találkozunk, nem akarnak Velem érintkezni. Általában, amikor nincsenek megmetszve, mindig körülöttem vannak, teával kínálnak, megkérdezik, szükségem van-e valamire, jó hangulatban vannak, szorgalmasak, beszédesek, és szoros kapcsolatban állnak Istennel. De amint megmetszem őket, többé már nem ez a helyzet – már nem kínálnak teát, nem küldenek üdvözletet, ha pedig felteszek nekik néhány további kérdést, egyszerűen távoznak, és többé látni sem lehet őket.

Annak idején, amikor a kontinentális Kínában voltam, testvérek otthonában laktam. Néhánynak közülük rossz volt az emberi mivolta, néhányan új hívők voltak, néhányan számos elképzelést alakítottak ki az első találkozásunkkor, és nem értették az igazságot, mások pedig egyáltalán nem keresték az igazságot. Amikor láttam, hogy ezek az emberek felfedik romlottságukat, nem tudtam megmetszeni őket; gyengéden és tapintatosan kellett beszélnem. Ha valóban megmetszenéd őket, akkor elképzelések és lázadó mivolt alakulna ki bennük, ezért hízelegned kellene nekik és tárgyalnod kellene velük, és többet kellene az igazságról beszélned, hogy vezesd őket. Ha nem tárgyalnál vagy nem beszélgetnél, és csak közvetlen követeléseket támasztanál velük szemben, az egyáltalán nem működne. Például mondhatnád, hogy „Ez az étel egy kissé túl sós; legközelebb talán egy kicsit kevésbé sósan készítsd. Nem tesz jót az egészségnek, ha túl sok sót fogyasztasz. Isten hívőjeként a józan eszedet is használnod kell, és nem szabad tudatlannak lenned; el kell fogadnod a pozitív dolgokat. Ha nekem nem hiszel, megkérdezhetsz egy hagyományos kínai orvost a túl sok só vesékre gyakorolt hatásairól.” Ez a megközelítés elfogadható számukra. De ha azt mondod: „Ez az étel nagyon sós, halálra próbálsz sózni valakit? Miért kell mindig ennyire sósra készíteni? Ehetetlenül sós! Hogy lehetsz ennyire tudatlan? Legközelebb ne csináld ilyen sósra!”, akkor ez nem fog működni. Lehet, hogy a következő étkezésnél egyáltalán nem tesz bele sót. Akkor azt mondod: „Miért ilyen ízetlen?” „Ízetlen? Nem azt mondtad, hogy túl sós volt? A túl sok só árt a veséknek, nem jobb akkor, ha egyáltalán nem teszünk bele sót? Akkor nem árt majd a veséknek.” Ha túl nyers vagy, az nem fog működni; tárgyalnod és kedveskedned kell. Sok ember meglehetősen problémás; amikor velük beszélsz, ügyelned kell a beszéded módjára és időzítésére, valamint figyelembe kell venned a hangulatukat is – tárgyalnod kell velük. Időnként, ha véletlenül egy kicsit túl nyersen beszélsz, megbánthatod őket, és belül ellenállhatnak. Lehet, hogy a felszínen nem nagyon látszik, belül azonban más a helyzet. Rendszerint, ha megkéred őket valamire, azonnal megteszik, de ha megbántod az érzéseiket, kevésbé lelkesednek azért, hogy megtegyenek dolgokat, húzzák az időt, és teljesen kelletlenek. Azt mondják: „Hogyan lehetnék kedves hozzád, amikor rossz hangulatban vagyok? Kedvesebb leszek, amikor jó kedvem lesz, de amikor nincs, akkor elég, ha csak boldogulok”. Miféle teremtmény ez? Hát nem nehéz az emberekkel bánni? (De igen.) Az emberek egyszerűen ilyenek, nem hat rájuk az értelem és túllépnek a logikán. Később, amikor elgondolkodnak önmagukon, lehet, hogy lehajtják a fejüket, megvallják bűneiket és keservesen sírnak, de továbbra is ugyanúgy reagálnak, amikor ismét ilyen dolgokkal szembesülnek és megmetszik őket. Olyasvalaki ez az ember, aki az igazságot keresi? (Nem.) Miféle ember ez? Az ilyen ember akaratos és egyáltalán nem fogadja el az igazságot. Ilyen az emberek hozzáállása Istenhez, amikor a megmetszéssel szembesülnek, és amikor megpróbáltatásokkal kerülnek szembe. Röviden, nem alávetettek, nem tudják elfogadni az igazságot, amikor pedig megsértődnek, indulatosságuk szerint bánnak Istennel. Hát nem súlyos probléma ez? Amikor találkozom egyesekkel, még mielőtt megmetszeném őket, pusztán attól, hogy az aktuális ügyről beszélek, csalódottá válnak, mogorván beszélnek, rossz a hozzáállásuk, és még el is hajigálnak dolgokat. Nem beszélhetsz velük őszintén; kerülgetned kell a forró kását és tapintatosnak kell lenned. Én vajon beszélhetek olyan köntörfalazva, ahogy az emberek teszik? Függetlenül attól, hogy el tudod-e fogadni vagy sem, azt kell mondanom, ami igaz – Isten házában az igazságalapelvek szerint kell tenni a dolgokat. Egyesek nem mutatnak semmilyen külső reakciót, amikor megmetszik őket, belül azonban duzzognak. Képes-e az ilyen ember jól végezni a kötelességét? (Nem.) Ha nem tudja megfelelően végezni a kötelességét és folyamatosan hibázik, akkor a gyülekezetnek az alapelvek szerint kell kezelnie őt.

2. Viselkedésük Krisztussal, amikor Őt üldözték, és nem volt hová fejét lehajtania

A szárazföldi Kínában az Istenben való hit és az Ő követése minden nap veszélyt rejt. Rendkívül kíméletlen környezet ez erre, ahol bármikor letartóztathatják az embert. Mindannyian tapasztaltatok már olyan környezetet, ahol üldöznek titeket – Én talán nem? Ugyanabban a környezetben éltetek ti is és Én is, így abban a környezetben nem tudtam elkerülni, hogy gyakran el kelljen rejtőznöm. Volt, amikor egy nap alatt kétszer-háromszor is helyet kellett változtatnom; olyan idők is voltak, amikor olyan helyre kellett mennem, amiről nem is álmodtam volna. A legnehezebbek idők azok voltak, amikor nem volt hová mennem – napközben összejövetelt tartottam, éjszaka pedig nem tudtam, hol biztonságos. Néha, miután nagy nehezen találtam egy helyet, másnap el kellett hagynom, mert a nagy vörös sárkány lecsapott rá. Mit gondolnak az igazhitű emberek, amikor ilyen jelenetet látnak? „Az, hogy Isten hús-vér testben jött a földre, hogy megmentse az embert, az Általa fizetett ár. Ez egyike azoknak a szenvedéseknek, amelyeket elviselt, ez pedig teljes mértékben beteljesíti az Ő szavait, amelyek így szólnak: »A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania« (Máté 8:20). Valóban így vannak a dolgok – a megtestesült Krisztus pedig személyesen visel el ilyen szenvedést, ugyanúgy, ahogy az ember.” Mindazok, akik igazán hisznek Istenben, láthatják, hogy mennyire fáradságos az ember megmentése érdekében végzett munkája, és ezért szeretni fogják Istent, és meg fogják köszönni Neki az emberiségért fizetett árat. Akik különösen rossz emberi mivolttal bírnak, akik rosszindulatúak, és teljes mértékben elutasítják az igazságot, valamint akik pusztán kíváncsiságból követik Krisztust, vagy azért, mert csodákat akarnak látni, azok nem így gondolkodnak, amikor ilyen jeleneteket látnak. Azt gondolják magukban: „Nincs helyed, ahol megszállhatnál? Isten vagy, aki az emberek megmentésén munkálkodik, de még magadat sem tudod megmenteni, és azt sem tudod, holnap hol fogsz megszállni. Most még menedéket sem találsz sehol – hogyan hihetnék benned, vagy követhetnélek téged?” Minél veszedelmesebbek a körülmények, annál jobban örvendeznek, gondolván: „Szerencsére nem hagytam el mindent teljesen; szerencsére van egy B tervem. Látod? Most már nincs hol laknod! Tudtam, hogy ez lesz belőle – nincs hová lehajtanod a fejed, és még nekem kell segítenem, hogy menedéket találjak neked.” Lelepleződtek, nem igaz? Ha az ilyen emberek szemtanúi lennének annak a jelenetnek, amikor az Úr Jézust keresztre feszítik, hogyan viselkednének? Amikor az Úr Jézus a Golgota felé vitte a keresztet, hol voltak az ilyen emberek? Tudták továbbra is követni Őt? (Nem.) Tagadták Isten identitását, lényegét, sőt még a létezését is. Elmenekültek, elmentek, hogy magukról gondoskodjanak, többé már nem követték Istent. Függetlenül attól, hogy hány prédikációt hallottak korábban, mind elillant a szívükből, nyomtalanul eltűnt. Azt hitték, hogy minden, amit maguk előtt láttak, valóságos és emberi eredetű, Istentől független. Azt gondolták: „Ez az ember csupán ember; hol van benne isten identitása vagy lényege? Ha ő isten lenne, vajon elbújna és rejtőzködne így, hogy a Sátán üldözi és nincs hová lehajtania a fejét, nincs hol menedéket találnia? Ha ő isten lenne, akkor hirtelen át kellene változnia és el kellene tűnnie mindenki szeme láttára, amikor üldözik, úgy, hogy senki ne legyen képes látni őt, és tudná, hogyan tegye magát láthatatlanná – ez isten lenne!” A szárazföldi Kína veszélyes környezetében néhány testvér, látva, hogy elmentem hozzájuk, kockáztatta a biztonságát, hogy vendégül lásson és megóvjon Engem, míg mások elmenekültek, nyomtalanul eltűntek. Egyesek még kívülállóként nézték is, és jól szórakoztak. Kik ezek az emberek? Álhívők, antikrisztusok. Amikor ezek az emberek látták, hogy nincs hová bújnom, hogyan észlelték ezt a helyzetet? Hogyan fogták fel? „Krisztus is veszélyben van, hamarosan elfogják. Sajnos az egyháznak vége, isten házának munkája véget ért. A munkának ez a szakasza tévedés, amiről isten tanúságot tett, az rossz – ez nem az, amiről isten tanúságot tett. Jobb, ha sietek és élem a saját életemet; megyek, hogy meggazdagodjak!” Ilyen egy antikrisztus viselkedése. Amikor Krisztus üldöztetéssel szembesült, amikor nem volt hova bújnia és nem volt hová lehajtania a fejét, ahelyett, hogy egyesített szívvel együtt szenvedtek volna Istennel, és folytatták volna Vele az egyház munkáját ilyen környezetben, inkább bámészkodókká váltak, akik figyelték és gúnyolták Őt. Még fel is bujtottak másokat, hogy pusztítást, bomlasztást és zavarást okozzanak, sőt, amikor egyesek láttak Engem, hogy nincs hova bújnom és nincs hol letelepednem, kihasználták az alkalmat, hogy megzavarják az egyház munkáját és megkaparintsák Isten házának vagyonát. Ez épp olyan, mint amikor Jézust keresztre feszítették, sok álhívő és antikrisztus azt gondolta: „Az egyháznak vége, isten munkája véget ért, a Sátán teljesen lerombolta. Jobb, ha gyorsan elmenekülünk, és elkezdjük felosztani a javakat!”. Függetlenül a körülményektől, amelyekkel szembesülnek, ezek az álhívők és antikrisztusok mindig fel fogják fedni ádáz beállítottságukat, felfedve az álhívők valódi jellegzetességeit. Valahányszor az egyház a baj vagy a kedvezőtlen körülmények legkisebb jelével találkozik, azonnal menekülni akarnak, és alig várják, hogy minden testvér szétszéledjen, visszavonuljon, és többé ne kövesse Krisztust. Komolyan azt kívánják, hogy ez az irányzat rossz legyen, valamint, hogy Isten munkája befejezetlen maradjon. Ezek az antikrisztusok igazi jellemzői. Ez az antikrisztusok hozzáállása Krisztushoz, amikor ilyen körülményekkel szembesülnek.

3. Viselkedésük, amikor elképzeléseket alkotnak Krisztusról

Egy másik pont az antikrisztusok azon megnyilvánulásait érinti, amikor elképzeléseik vannak a megtestesült Isten hús-vér testéről. Amikor például azt látják, hogy a megtestesült Isten olyan dolgokat tesz, vagy olyan szavakat mond, amelyek nagyon is emberiek, és az isteni mivolt legcsekélyebb nyomát sem észlelik, akkor ellenállás alakul ki bennük, a szívük mélyéről pedig elképzeléseket alkotnak és elítélést szülnek, gondolván: „Bárhogy is nézem őt, ez az ember nem tűnik istennek; pont úgy néz ki, mint egy hétköznapi ember. Ha olyan, mint egy ember, akkor is lehet isten? Ha ember, akkor nem lenne hihetetlenül ostoba dolog így követni őt?” Elképzeléseket alkotnak Krisztus beszédéről és cselekedeteiről, Krisztus életmódjáról, öltözködéséről és megjelenéséről, sőt még a beszédmódjáról, a hangneméről, a szóválasztásáról is és így tovább – mindezekről elképzeléseket alkothatnak. Amikor ezek az elképzelések felmerülnek, hogyan reagálnak? Dédelgetik ezeket a gondolatokat, és nem engedik el őket, mert azt hiszik, hogy ezeknek az elképzeléseknek a megragadása olyan, mintha megragadnák a kulcsot. Úgy gondolják, hogy ez a „kulcs” éppen időben jön, hogy amint megvannak ezek az elképzeléseik, az befolyást ad nekik, ha pedig már van befolyásuk, akkor könnyen kezelhetővé válik a dolog. Így gondolkodnak az antikrisztusok; úgy érzik, hogy az elképzelések birtoklása egyenlő a befolyás birtoklásával, és így bármikor és bárhol megtagadhatják Krisztust, valamint tagadhatják azt a tényt, hogy a hús-vér test, amelyben Isten megtestesült, Isten lényegével rendelkezik. Egyesek megkérdezik: „Miért táplálnak az antikrisztusok ilyen szándékokat?”. Mondd meg Nekem, az antikrisztusok, a Sátán seregéből valók, remélik-e Isten munkájának sikeres beteljesedését, vagy sem? (Nem.) Miért nem remélik? Mi árulkodik erről? Az antikrisztusok eredendően idegenkednek az igazságtól, és minden szó, amelyet Isten kimond, az igazság, amit ők a szívük mélyén teljesen visszataszítónak találnak, és nem hajlandók meghallgatni vagy elfogadni. Istennek emberiséghez szóló leleplező és megítélő szavai ezeknek az antikrisztusoknak és gonosz embereknek a kárhoztatása, és számukra ezek a szavak kárhoztatást, ítéletet és átkokat jelentenek, amelyek miatt kényelmetlenül és nyugtalanul érzik magukat, amikor hallják őket. Mit gondolnak a szívükben? „Mindezek a szavak, amelyeket Isten szól, megítélnek és elítélnek engem. Úgy tűnik, hogy a magamfajtát nem lehet megmenteni; én vagyok az a típus, akit kivetnek és elutasítanak. Mivel nincs reményem az üdvözülésre, mi értelme van hinni istenben? De tény, hogy ő még mindig isten, ő az a hús-vér test, amelyben isten megtestesült, aki annyi szót szólt és annyi követője van. Mihez kezdjek ezzel?” Ez a kérdés nyugtalanítja őket; ha valamit nem tudnak megszerezni, azt akarják, hogy másoknak se legyen. Ha mások elnyerhetik, míg ők nem, akkor keservesen gyűlölködővé és boldogtalanná válnak. Abban reménykednek, hogy a megtestesült Isten ne legyen Isten, és hogy az Általa végzett munka hamis legyen, és ne Isten műve legyen. Ha ez lenne a helyzet, akkor belül kiegyensúlyozottnak éreznék magukat, a probléma pedig gyökerestől megoldódna. Azt gondolják magukban: „Ha ez az ember nem a megtestesült Isten lenne, akkor vajon ez nem azt jelentené, hogy az őt követőket becsapták? Ha ez lenne a helyzet, akkor előbb-utóbb ezek az emberek szétszélednének. Ha szétszélednének, és egyikük sem nyerne semmit, akkor nyugodtan pihenhetnék és kiegyensúlyozottnak érezhetném magam, tudván, hogy nem nyertem semmit, igaz?”. Ez az ő mentalitásuk; ők nem nyerhetnek semmit, ezért nem akarják, hogy mások bármit is nyerjenek. A legjobb módja annak, hogy megakadályozzanak másokat abban, hogy bármit is nyerjenek, az, hogy tagadják Krisztust, tagadják Krisztus lényegét, tagadják a Krisztus által elvégzett munkát, és tagadnak minden szót, amelyet Krisztus mondott. Ily módon nem lesznek elítélve, és beletörődnek abba, hogy nem nyernek semmit, megbékélnek vele, így többé nem kell aggódniuk e kérdés miatt. Ez az antikrisztusokhoz hasonló emberek természetlényege. Vannak-e tehát elképzeléseik Krisztusról? Amikor pedig vannak elképzeléseik, eloszlatják-e őket? Vajon el tudják engedni őket? Nem tudják. Hogyan alakítják ki az elképzeléseiket? Könnyen alkotnak elképzeléseket: „Amikor beszélsz, átvizsgállak téged, próbálom megérteni a szavaid mögött húzódó indítékot, és azt, hogy honnan származnak. Vajon olyasmik ezek, amiket hallottál vagy tanultál, vagy valaki utasított, hogy ezeket mondd? Valaki jelentést tett vagy panaszt nyújtott be nálad? Kit leplezel le?” Ily módon vizsgálnak át. Megérthetik-e az igazságot? Soha nem érthetik meg az igazságot; a szívükben ellenállnak neki. Idegenkednek az igazságtól, ellenállnak neki és gyűlölik, és ilyen természetlényeggel hallgatnak prédikációkat. Az elméleteken és doktrínákon kívül csak elképzeléseket fognak fel. Miféle elképzeléseket? „Így beszél krisztus, néha még vicceket is mond; ez nem tiszteletteljes! Időnként allegorikus mondásokat használ; ez komolytalan! A beszéde nem ékesszóló; ő nem magasan képzett! Néha meg kell fontolnia és át kell gondolnia, hogyan válogatja meg a szavait; nem járt egyetemre, ugye? Néha a beszéde konkrétan célba vesz valakit – vajon kit? Talán valaki panaszt tett? Ki volt az? Miért kritizál engem mindig krisztus, amikor beszél? Vajon egész nap szemmel tart és megfigyel engem? Az egész napot azzal tölti, hogy emberekről elmélkedik? Mit gondol krisztus a szívében? A megtestesült isten beszéde nem úgy hangzik, mint a mennyei isten megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, mennydörgő hangja – miért tűnik annyira emberinek az, amit megnyilvánít? Ő csupán egy ember, bárhogy is nézem. Vannak-e gyengeségei a megtestesült istennek? Gyűlöli-e az embereket a szívében? Az emberekkel való érintkezésében vannak-e világi ügyekre vonatkozó filozófiák?” Hát nem bőségesek ezek az elképzelések? (De igen.) Az antikrisztusok gondolatai tele vannak olyan dolgokkal, amelyek nem kapcsolódnak az igazsághoz, amelyek mind a Sátán gondolkodásából, logikájából, a Sátán világi ügyekre vonatkozó filozófiájából származnak. Mélyen belül tele vannak elvetemültséggel, tele vannak olyan állapottal és beállítottsággal, amely idegenkedik az igazságtól. Nem azért jönnek, hogy keressék vagy megnyerjék az igazságot, hanem azért, hogy átvizsgálják Istent. Az elképzeléseik bármikor, bárhol felmerülhetnek, és elképzeléseket alkotnak, miközben megfigyelnek, átvizsgálnak. Az ítéletük és az elítélésük során formálódnak az elképzeléseik, és a szívükben szorosan ragaszkodnak ezekhez az elképzelésekhez. Amikor megfigyelik a megtestesült Isten emberi oldalát, elképzeléseket alkotnak. Amikor az isteni oldalt látják, kíváncsivá válnak és elképednek, ami szintén ahhoz vezet, hogy elképzeléseket alkotnak. A hozzáállásuk Krisztushoz és ahhoz a testhez, amelyben Isten megtestesült, nem a szívük mélyéről fakadó alávetettségből vagy őszinte elfogadásból származik. Ehelyett szemben állnak Krisztussal, megfigyelik és átvizsgálják az Ő tekintetét, gondolatait és tartását, sőt megfigyelik és átvizsgálják Krisztus minden egyes arckifejezését, figyelnek mindenféle hangnemére, a beszéde hangvételére és a szóválasztásra, arra, amire Krisztus a beszédében utal, és így tovább. Amikor az antikrisztusok ilyen módon figyelik és vizsgálják át Krisztust, akkor a hozzáállásuk nem az igazság keresésének és megértésének szándékából fakad, hogy elfogadhassák Krisztust Istenükként, és elfogadják Krisztust igazságuknak és életüknek. Éppen ellenkezőleg, át akarják vizsgálni ezt az embert, hogy alaposan átvizsgálják és megértsék Őt. Mit próbálnak megérteni? Átvizsgálják, mennyire hasonlít ez az ember Istenre, és ha valóban hasonlít Istenre, akkor elfogadják Őt. Ha függetlenül attól, hogy mennyire vizsgálják át, Ő nem tűnik Istennek, akkor teljesen feladják az elgondolást, és továbbra is a megtestesült Istennel kapcsolatos elképzelésekhez ragaszkodnak, vagy, mivel úgy hiszik, hogy nincs remény az áldások elnyerésére, lehetőséget keresnek arra, hogy gyorsan távozzanak.

Teljesen normális, hogy az antikrisztusok elképzeléseket alkotnak arról a testről, amelyben Isten megtestesült. Az antikrisztusi lényegük miatt, az igazságtól idegenkedő lényegük miatt lehetetlen számukra, hogy elengedjék elképzeléseiket. Amikor semmi sem történik, akkor Isten szavainak könyvéből olvasnak, és ezeket a szavakat Istennek tekintik, amikor azonban kapcsolatba kerülnek a megtestesült Istennel és úgy találják, hogy Ő nem hasonlít Istenre, azonnal elképzeléseket alkotnak, a hozzáállásuk pedig megváltozik. Amikor nincsenek kapcsolatban a megtestesült Istennel, akkor csupán Isten szavainak könyvét tartják a kezükben, és az Ő szavait tekintik Istennek, továbbá még mindig táplálhatnak egy homályos fantáziát és egy szándékot az áldások elnyerésére, hogy vonakodva fáradozzanak egy kicsit, végezzenek valamennyi kötelességet, és szerepet játsszanak Isten házában. De amint kapcsolatba kerülnek azzal a hús-vér testtel, amelyben Isten megtestesült, az elméjük elképzelésektől hemzseg. Még ha nem is metszik meg őket, lelkesedésük a kötelességeik végzése iránt jelentősen apadhat. Így bánnak az antikrisztusok Isten szavaival és azzal a hús-vér testtel, amelyben Isten megtestesült. Gyakran különválasztják Isten szavait attól a hús-vér testtől, amelyben Isten megtestesült, Isten szavait Istenként kezelik, a hús-vér testet pedig, amelyben Isten megtestesült, emberként. Amikor az a hús-vér test, amelyben Isten megtestesült, nem egyezik meg az elképzeléseikkel vagy sérti azokat, gyorsan Isten szavaihoz fordulnak és imádkozva olvassák őket, megpróbálják erőszakkal elfojtani és elzárni az elképzeléseiket. Ezután úgy imádják Isten szavait, mintha Magát Istent imádnák, és úgy tűnik, mintha eloszlottak volna az elképzeléseik. A valóságban azonban belső engedetlenségük és Krisztus iránti megvetésük egyáltalán nem oszlott el. A Krisztussal való bánásmódjukban az antikrisztusok folyamatosan elképzeléseket alkotnak és makacsul ragaszkodnak hozzájuk mindhalálig. Amikor nincsenek elképzeléseik, akkor átvizsgálnak és elemeznek; amikor vannak elképzeléseik, akkor nemcsak átvizsgálnak és elemeznek, hanem makacsul ragaszkodnak is azokhoz. Sem az elképzeléseiket nem oszlatják el, sem az igazságot nem keresik; meg vannak győződve arról, hogy igazuk van. Hát nem sátáni ez? (De igen.) Ezek az antikrisztusok megnyilvánulásai, amikor elképzeléseik vannak a megtestesült Istenről.

4. Viselkedésük, amikor előléptetik vagy elbocsátják őket

Néhány ember az egyházban rendelkezik egy kis képességgel és némi tehetséggel a munkavégzéshez. Amikor előléptetik őket, lelkesedésük nagy, aktívan végzik a kötelességeiket, felelősséget vállalnak, hajlandóak megfizetni az árat, és egyben hűségesek is. Amikor azonban a munkavégzésre való alkalmatlanságuk miatt elbocsátják őket a pozíciójukból és elveszítik a státuszukat, megváltozik a hozzáállásuk Istenhez. Amikor még volt státuszuk, így szóltak Istenhez: „A testvérek a családunkban ilyenek, a családunk épületét fel kell újítani, a családunk udvarát rendbe kell tenni...”. Minden a „családunk” körül forog. Amikor előléptették őket, Isten házának részévé váltak, látszólag egy volt a szívük Istennel, olyanok voltak, mint egy család, képesek voltak Isten szívére való tekintettel és Vele együtt gondoskodni Isten házának munkájáról, valamint egyenrangú félként érintkezni Istennel. Amikor előléptették és fontos pozícióba helyezték őket, megtisztelve érezték magukat, és egyúttal érezték a felelősségüket is. Akár Velem, akár a testvérekkel beszéltek, gyakran mondták: „a családunk”. Ezt hallva azt gondolnád, hogy ez az ember nem rossz, jó a szíve, melegszívű, úgy bánik Isten házával, mint a saját otthonával, annyira törődik mindennel, és olyan nagy felelősséget vállal mindenért, mindent előre kigondol, és olyasvalakinek tűnik, aki az igazságra törekszik, és lelkesen fizeti meg az árát. De vajon azután is így beszél még, hogy elbocsátották? Miután elbocsátották, többé már nem ugyanolyan a hangulata – ez a hozzáállás megszűnt. Már nem mondja, hogy „a családunk”, és amikor arra kérik, hogy tegyen meg valamit, már nem olyan lelkes. Mit gondol? „Korábban, amikor előléptettél, volt státuszom, és teljes szívemmel veled voltam. Most, hogy nincs státuszom, többé már nem vagyunk család, úgyhogy csináld meg magad. Ne tanácskozz velem arról, hogyan csináld, és ne is tudasd velem, semmi közöm hozzá. Csupán üzeneteket fogok átadni neked, és ennyi – bármiből megteszek egy kicsit, amire megkérsz, de többé már nem egy a szívem veled.” Ezután kívülállóként kezel téged. Ha megkéred valamire, úgy dolgozik, mintha csak valaki másnak végezne munkát, felületesen, tessék-lássék módon. Korábban talán öt feladatot is elvégzett, de most már csak egyet vagy kettőt csinál, csak végigmegy a folyamaton, átevickél rajta, elvégez néhány felületes munkát, és ennyi. Miért van ez így? Azt mondja: „Korábban teljes szívemmel veled voltam, segítettem neked ebben is, abban is, a sajátomként kezeltem az ügyeidet, mint közös feladatunkat, a te érdekedben dolgoztam. De aztán egyszerűen csak elbocsátottál engem úgy, hogy egyáltalán nem voltál tekintettel az érzéseimre! Te nem veszed figyelembe az érzéseimet – hogyan dolgozhatnék neked? Ha újra előléptetsz és státuszt adsz nekem, az rendben lesz. Ha viszont nem adsz státuszt, akkor felejtsd is el. Ha újra meg akarsz kérni, hogy tegyek meg dolgokat, az már nem fog olyan jól működni, mint azelőtt. Ha használsz engem, akkor hírnevet és státuszt kell adnod nekem. Ha nincs státusz, és helyette csak parancsot adsz, és elvárod, hogy elvégezzek valamilyen munkát, akkor hol van ebben az elismerés? Kellene valami magyarázat!” Most, amikor beszélsz, már nem hatékony. Amikor arra kéred, hogy tegyen meg valamit, már nem olyan elkötelezett, mint azelőtt, már nem szánja oda teljes szívét és elméjét; a hozzáállása megváltozott. Ha újra megkéred valamire, vagy ha Isten háza kéri, hogy tegyen meg valamit, azt plusz feladatként kezeli, mint egy kívülálló ügyét, mintha azzal, hogy megteszi, már nagy tisztelettel bánna veled. Úgy érzi, hogy ha nem teszi meg, az indokolatlannak tűnik, különösen azért, mert hisz Istenben. De ha meg is teszi, akkor vonakodva és csak tessék-lássék módon teszi. Miért teszi ezt? Azt gondolja: „Korábban 100%-ig megbíztam benned, a sajátomként kezeltem az ügyeidet, de aztán csak úgy félredobtál, ami megsebezte a szívemet és az önbecsülésemet, semmibe vettél engem. Rendben, ha te barátságtalan vagy velem, ne hibáztass, ha szívtelen vagyok. Ha újra használsz, akkor már nem lehetek olyan, mint korábban, mert a kapcsolatunk már megromlott. Nem vagyok olyan könnyen ugráltatható, hogy jöjjek, ha hívsz, és menjek, ha elküldesz. Hát ki vagyok én? Ha nem hinnék istenben, hagynám-e, hogy mások így manipuláljanak?” Amikor az antikrisztusokat elbocsátják és elveszítik a státuszukat, a hozzáállásuk ilyen jelentős változáson mehet keresztül. Amikor volt státuszuk, bár Isten házát „családunknak” nevezték és gyakran beszéltek róla, nem igazán kezelték sajátjukként Isten házának ügyeit. Miután elbocsátották őket és elveszítették státuszukat, ha Isten háza arra kéri őket, hogy tegyék a kötelességüket, alkudozás nélkül nem hajlandóak megtenni, és még akkor is magyarázatot vagy valamilyen elismerést követelnek. Egyesek még azt is mondják: „Múltkor elbocsátottál és csak úgy félredobtál. Ha most azt akarod, hogy tegyek valamit, csak akkor teszem meg, ha a szentlélek által használt ember személyesen szól hozzám, vagy ha maga a megtestesült isten jön el hozzám beszélni, máskülönben felejtsd el!”. Milyen elbizakodottak! Mondd meg Nekem, Isten házának kellene használnia az ilyen embereket? (Nem.) Azt hiszik, hogy jelentős személyek, de valójában Isten háza nem értékeli az ilyen embereket. Nem számít, mennyire vagy tehetséges, alkalmas vagy jártas a vezetésben, Isten háza nem fog használni téged. Egyesek megkérdezhetik: „Ez azért van, mert Te nem hajolsz meg a gonosz emberek előtt?”. Nem; ez Isten házának adminisztratív rendelete, valamint az emberek használatára vonatkozó alapelve. Ha megengednék, hogy az antikrisztusok hatalmat gyakoroljanak Isten házában, az jó vagy rossz dolog lenne a testvérek, az egyház számára? (Rossz dolog.) Isten háza tehet ilyen rossz dolgot? Egyáltalán nem. Mielőtt feltárult volna, hogy antikrisztusok, Isten háza vonakodva előléptette őket, hogy szolgálatot teljesítsenek. Miután felfedték, hogy antikrisztusok, vajon Isten háza még mindig előléptethetné őket? Ez nem lehetséges. Fantáziálgatnak, és eléggé ábrándozva gondolkodnak. Néhány antikrisztus így gondolkodik: „Hm, isten háza nem működhet nélkülem. Rajtam kívül senki sem tudja vállalni ezt a munkát isten házában. Ki helyettesíthetne engem?” Az antikrisztusok ezt akarják állítani. Mutassuk meg nekik, hogy Isten házában tud-e zökkenőmentesen haladni és be tud-e teljesedni Isten munkája ezek nélkül az antikrisztusok nélkül is.

Van-e bármi köze most Isten házában a különböző munkák zökkenőmentes előrehaladásának és fejlődésének a különféle antikrisztusok és gonosz emberek egyházból való eltakarításához és kizárásához? Rendkívül összefügg vele! Az antikrisztusok ezt nem ismerik fel; nincsenek tudatában annak, hogy éppen az ő kitakarításuk, kiűzésük és korlátozásuk miatt tud zökkenőmentesen haladni Isten házának munkája – sőt, még nagyképűsködnek és panaszkodnak is! Mire panaszkodsz? Azt hiszed, hogy van tehetséged és eszed, képességed és adottságod ahhoz, hogy munkát végezz, de mit tudsz tenni Isten házában? Ezek az emberek csupán a Sátán csatlósainak szerepét játsszák, azt a szerepet, hogy Isten munkáját megzavarják és szabotálják. Az ő jelenlétük nélkül Isten választott népének gyülekezeti élete, a kötelességeik végzésének élete valamint a mindennapi életük mind nyugodtabb, zökkenőmentesebb és békésebb lenne – ez olyasvalami, amit az antikrisztusok nem ismernek fel. Ezek az antikrisztusok túlbecsülik képességeiket és nem ismerik fel, hogy mik is ők valójában. Úgy gondolják, hogy Isten háza nem működhet nélkülük, hogy nélkülük a munkát nem lehet elvégezni, a különböző technikai feladatok pedig nem haladhatnak előre. Nem értik meg, hogy Isten házában az igazságosság és az igazság gyakorolja a hatalmat. Miért nem tudják ezt? Miért nem képesek az antikrisztusok megérteni egy ilyen egyszerű dolgot? Ez csak azt mutatja, hogy az antikrisztusoknak olyan lényege van, amely idegenkedik az igazságtól és ellenséges vele szemben. Pontosan azért nem tudják, hogy mi az igazság, azért nem tudják, mik a pozitív dolgok, mert idegenkednek az igazságtól és ellenségesek vele szemben. Ezzel szemben úgy gondolják, hogy az Istennek ellenálló, elvetemült, rosszindulatú viselkedéseik jók és helyesek, hibátlanok. Azt hiszik, hogy csak ők értik az igazságot, csak ők hűségesek Istenhez és csak ők méltóak arra, hogy hatalmat gyakoroljanak Isten házában. Tévednek! Az igazság az, ami hatalmat gyakorol Isten házában. Minden antikrisztust el kell ítélni, el kell utasítani és ki kell vetni; nekik semmiképpen sem lehet helyük Isten házában, és örökre csak elutasítani lehet őket.

Egyes antikrisztusok rendelkeznek bizonyos ajándékokkal, egy kis képességgel és némi tehetséggel, és jártasak a hatalmi játszmákban. Azt gondolják, hogy Isten házában őket kellene előléptetni és fontos pozíciókba helyezni. De ha ma megnézzük, nem ez a helyzet. Ezeket az embereket elítélték, korlátozták és elutasították, sőt, egyeseket még ki is takarítottak vagy ki is zártak a gyülekezetből. Sohasem képzelték volna, hogy az ilyen „nemes”, nagyszerű képességekkel és kiváló adottságokkal rendelkező alakok, mint ők, tényleg elbotlanak Isten házában, és elutasítják őket. Egyszerűen nem képesek megérteni, hogy miért. Szóval, továbbra is munkálkodnunk kellene rajtuk? Nincs rá szükség. Érvelhetsz-e a Sátánokkal? Megpróbálni érvelni a Sátánokkal olyan, mint süketeknek prédikálni; a Sátánokat csak egyféleképpen lehet meghatározni – nem hat rájuk az értelem. Ez olyan, mint amikor egyesek azt mondják: „Isten azt kéri az emberektől, hogy legyenek becsületesek, de mi olyan jó a becsületességben? Mi a baj azzal, ha valaki egy kicsit hazudik, ha megtéveszti az embereket? Mi a rossz abban, ha valaki tisztességtelen és csalárd? Mi a baj azzal, ha valaki hűtlen? Mi a baj azzal, ha valaki dörzsölt, felületes? Mi a baj azzal, ha megítéljük Istent? Mi a baj azzal, hogy vannak elképzeléseink Istenről? Mi a baj azzal, ha lázadunk Isten ellen, miféle nagy hiba ez? Ez nem igazán alapelveket érintő kérdés!” Egyesek még azt is megkérdezik: „Hát nem nagyon is normális dolog, hogy ha valaki ügyes, akkor létrehozza a saját független királyságát? Ebben a világban minden arról szól, hogy a nagy hal megeszi a kis halat, olyan világ, ahol az erősek kizsákmányolják a gyengéket. Ha megvan a képességed, akkor rajta, hozd létre a saját királyságodat, mi baj van ezzel? Mindenkinek annyi hatalma van, amennyit a képessége meghatároz, és annyi embert kellene irányítania, amennyit a hatalma lehetővé tesz!” Mások azt mondják: „Mi a baj azzal, ha valaki paráználkodik? Mi a probléma a paráznasággal? Mi a baj az elvetemült irányzatok követésével?” És így tovább. Mit éreztek, miután hallottátok ezeket a szavakat? (Undort.) Csak undort? E szavakat hallva az ember úgy érzi: „Mindannyian ugyanazt az emberi bőrt viseljük, miért van hát az, hogy egyesek nemhogy nem utálják ezek a negatív dolgokat, hanem még becsben is tartják őket? És miért utálják egyesek ezeket a dolgokat? Miért van ilyen nagy különbség az emberek között? Hogy lehet, hogy azok, akik idegenkednek az igazságtól és a pozitív dolgoktól, nem szeretik a pozitív dolgokat? Miért tartják olyan nagy becsben a negatív dolgokat, hogy még kincsnek is tekintik őket? Miért nem képesek felismerni ezeknek a negatív dolgoknak az elvetemültségét és utálatosságát?” Ilyen elgondolások támadnak az emberek szívében. Amikor e szavakat hallják az antikrisztusoktól, az emberek egyrészt undorodnak, másrészt pedig nem jutnak szóhoz. Az ilyen emberek természete megváltoztathatatlan; nem tudnak megváltozni, ezért mondja Isten, hogy Ő nem ment meg ördögöket és Sátánokat. Isten üdvössége az emberiség számára van, nem pedig fenevadak vagy démonok számára. Pontosan az ilyen antikrisztusokhoz hasonló emberek azok, akiket Isten ördögöknek és fenevadaknak nevez; nem számíthatók az emberiség közé. Ez világos, nemde?

5. A gyülekezettel szembeni magatartásuk változó körülmények között

A hangulatuktól függ, hogy az antikrisztusok hogyan bánnak Krisztussal – e tétel hány aspektusáról beszéltünk az imént? Egy meghatározott módon bánnak Krisztussal, amikor megmetszéssel szembesülnek, ez az egyik aspektus. Mi van még? (Amikor elképzeléseket alkotnak a megtestesült Istenről, amikor előléptetik vagy elbocsátják őket, és amikor Krisztust üldözték.) Ez összesen négy aspektus. Folytassuk tovább a beszélgetést. Az antikrisztusok idegenkednek az igazságtól, így nem azért hisznek Istenben, hogy elnyerjék az igazságot – azért hisznek Istenben, hogy áldásokban részesüljenek; saját terveik, szándékaik és céljaik vannak. Ráadásul szeretik a hatalmat és a befolyást, ezért „várjuk ki a végét” hozzáállással hisznek Istenben. Hogyan várják ki a végét? Úgy, hogy miközben hisznek, azt is megfigyelik, hogy Isten házában növekszik-e az emberek száma, hogyan bővül az evangéliumi munka, zökkenőmentes-e vagy sem, valamint hogy Isten házának befolyása folyamatosan növekszik-e. Ezenkívül azt is figyelik, hogy növekszik-e a kötelességüket végző emberek száma Isten házában, hogy egyre több olyan ember van-e, aki készségesen végez szolgálatot Istennek, és hogy egyre többen vannak-e, akik hajlandóak megtenni dolgokat Isten házáért. Figyelik azok társadalmi és iskolázottsági hátterét is, akik kötelességeket végeznek Isten házában, hogy milyen valójában az identitásuk és a társadalmi státuszuk. A megfigyelés révén azt látják, hogy egyre több ember hisz Istenben, az emberek száma növekszik Isten házában, és egyre többen hajlandóak lemondani családjukról, munkájukról és kilátásaikról, hogy Isten házában végezzék kötelességeiket. Amikor észreveszik ezeket a dolgokat, úgy érzik, hogy már nem maradhatnak közömbösek, és nekik is oda kell szentelniük magukat Isten házának munkájára, be kell állniuk a kötelességet végzők sorába, taggá kell válniuk, hogy nekik is részük lehessen a jövőbeni áldásokban. Bár végezhetik kötelességeiket Isten házában és játszhatnak ott szerepet, soha nem mondanak le kilátásaikról és sorsukról, a szívükben pedig folyamatosan számítóak maradnak. Mivel ennek a csoportnak, ezeknek az antikrisztusoknak ilyen ambícióik és beállítottságaik vannak, ez meghatározza, hogy hozzáállásuk Krisztushoz és Istenhez változni fog, ahogy Isten házának státusza és hírneve tovább növekszik. Ezért a kötelességeik végzése során egyrészt lendületesen terveznek, kalkulálnak és irányítanak a saját kilátásaik és sorsuk érdekében; másrészt Isten házának fejlődését is figyelik, annak külföldön és belföldön gyakorolt befolyását, azt, hogy fokozatosan növekszik-e a létszám, hogy az egyház mérete folyamatosan bővül-e, hogy az egyház kapcsolatban van-e a társadalom néhány közismert emberével, hogy szerzett-e bizonyos szintű hírnevet Nyugaton, és szilárd alapot fektetett-e le. Folyamatosan figyelik ezeket a dolgokat, és érdeklődnek felőlük. Még azok az emberek is, akik nem vesznek részt az egyház munkájában és nem végzik a kötelességeiket, folyamatosan kalkulálnak saját kilátásaik és sorsuk érdekében, nagy kíváncsiságot mutatva az egyház fejlődése iránt. Így mind az egyház honlapján keresik ezeket az információkat, mind pedig az egyházon belül érdeklődnek ezekről a dolgokról. Amikor megtudják, hogy Isten házának munkája a tengerentúlon zökkenőmentesen bővül, és egyre ígéretesebbé válik, hogy a munka Nyugaton egyre jobban terjeszkedik, a helyzet pedig javul, megnyugvást éreznek a szívükben. Vajon az, hogy megnyugvást éreznek, valódi változást jelez bennük? (Nem.) Noha megnyugvást éreznek, hozzáállásuk a megtestesült Istenhez, Krisztushoz csupán egy kicsit több „tisztelet” és csodálat, igazi alávetettség nélkül.

Amikor Krisztus a kontinentális Kínában munkálkodott, az antikrisztusok gyakran azon tűnődtek: „Vajon le lehet tartóztatni a megtestesült istent? Kerülhet-e a kormányzó hatóságok kezébe?” Amikor így gondolkodtak, kialakult bennük némi megvetés e „jelentéktelen ember” iránt. Amikor meghallották, hogy a megtestesült Istennek gyakran nincs hol laknia, nincs hová fejét lehajtania, és ott bujkál, ahol csak tud, hogy elkerülje az elfogatást, a megtestesült Isten iránti enyhe kíváncsiságuk és igencsak vonakodó „tiszteletük” teljesen darabokra tört. Amikor azonban meghallották, hogy a megtestesült Isten, Krisztus az Egyesült Államokban van, a szabadság földjén, amely után az emberiség epekedik, irigységet éreztek a megtestesült Isten iránt – nem tiszteletet, hanem irigységet. De amikor azt hallották, hogy a megtestesült Istent Nyugaton az emberiség elutasítja, rágalmazza, elítéli és megítéli, az antikrisztusok szíve mélyén a zűrzavar hullámai támadtak: „Te isten vagy, miért nem fogadnak el az emberek? Te isten vagy, miért nem fogad el téged a vallásos közösség ahelyett, hogy annyi pletykát terjeszt rólad? Miért nem lépsz elő, hogy megvédd magad? Fel kellene fogadnod egy ügyvédi csapatot! Nézd meg azokat a rágalmazó és becsületsértő szavakat az interneten, azokat a vallásos közösség által koholt pletykákat, amelyek olyan szörnyűnek tüntetnek fel téged! Szégyelljük, hogy követünk téged, és még említeni is kínos ezeket a dolgokat. Keleten és Nyugaton is elítélnek téged, elutasít a vallásos közösség, az emberiség és ez a világ. Meggyalázva érezzük magunkat, amiért téged követünk.” Ez az antikrisztusok mentalitása. Miközben a szívükben meggyalázva érezték magukat, megvetés és együttérzés is kialakult bennük – egy nagyon kelletlen együttérzés – e „jelentéktelen ember” iránt, ahogyan Őt a szemükkel és a szívükben látták. Hogyan jött létre ez az együttérzés? Azt gondolták: „Olyan nagyszerű munkát végzel, anélkül, hogy aggódnál a személyes nyereség vagy veszteség miatt, amit önzetlen odaadásnak tekinthetünk. Mi a célod azzal, hogy ilyen nagy szenvedést és megaláztatást viselsz el? Ha a logikára alapozunk, bizonyára jó ember vagy, különben hogyan tudtál volna elviselni ekkora megaláztatást és elszenvedni ennyi fájdalmat? Ez nagyon szomorú és nem könnyű; bizonyára nagyon sértve érzed magad a szívedben.” Így egy kis részvétet éreztek Krisztus iránt. Eltűnődtek: „Ha én lennék, nem tudnék elviselni ilyen nagy szenvedést; megvitatnám az ügyemet az emberiséggel. Egyrészt felfogadnék egy ügyvédi csapatot, hogy töröljék azokat a hamis pletykákat az interneten, másrészt pedig csodákat és csodatételeket mutatnék a vallásos közösségben, hogy lássák, ki az isten – ki igaz és ki hamis –, hogy befogjam azok száját, akik rágalmaznak és elítélnek, hogy megbüntessem és megleckéztessem őket. Vajon mernék ezt tenni még ezután is? Miért nem teszed ezt? Miért nem véded meg magad soha? Azért, mert nincs erőd, bátorságod vagy merészséged? Mi történik valójában? Lehetséges, hogy gyávaságról van szó? Ó, annyi minden van elrejtve a szívedben, elviselsz ilyen nagy igazságtalanságot és hallgatsz, továbbra is bővíted a munkát, és türelmesen és komolyan beszélsz az emberekkel a gyülekezetben, ellátod őket, mégis mindig elképzeléseik vannak és lázadók. Biztosan szenved a szíved! Látva, hogy mindezt el tudod viselni, valóban nagyon jó ember vagy, aki megérdemli az együttérzést.” Így jött létre az együttérzésük. Ez az antikrisztusok együttérzése. Az antikrisztusok leleplezésének kezdetétől egészen mostanáig ez az egyetlen „jó”, amit tettek. Mennyire jól sikerült ez a „jó”? Vajon őszinte? (Nem.)

Az antikrisztusok követik Krisztust, és sok éven át elfogadták a szavakat, amelyeket Krisztus szólt, mégsem érezték soha megtiszteltetésnek, hogy ebben az életben elfogadhatták Krisztust Szabadítójuknak, és soha nem érezték megtiszteltetésnek, hogy úgy szenvedhetnek, ahogy Krisztus tette, a világ által elítélve és elutasítva, épp úgy, mint Krisztus. Ehelyett Krisztus szenvedéseire eszközként és bizonyítékként tekintenek, hogy megvethessék és megtagadhassák Krisztust. Nincs meg bennük a hajlandóság, illetve a hozzáállás, hogy mindezekben a szenvedésekben osztozzanak Krisztussal. Inkább szemlélődőként állnak, figyelve mindazokat a szenvedéseket, amelyeket Krisztus elvisel, figyelve, hogyan bánik az emberiség Krisztussal, és ezekre a megfigyelésekre alapozzák a Krisztussal való bánásmódjukat. Amikor Isten nevét hirdetik, és az evangéliumi munka fokozatosan bővül az egész emberiség körében, az evangéliumi munka kilátásai pedig ígéretesnek tűnnek, az antikrisztusok fokozatosan közelednek a megtestesült Istenhez, némi tiszteletet és irigységet érezve Iránta. Ugyanakkor nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy közelebb kerüljenek Isten házához, igyekeznek Isten házának tagjává, valamint Isten munkája bővülésének részesévé válni. Csak ennyi? Ilyen egyszerű? Nem; hozzáállásukat Isten házához és Krisztushoz az Isten házában zajló különböző munkaprojektek terjeszkedésének állapota alapján változtatják, és bármikor és bárhol így tesznek. Ha hallják, hogy az emberiség körében, különösen Nyugaton, egy bizonyos embercsoport azt mondja: „Ezek a szavak valóban Isten szavai, valóban hatalommal bírnak!. Isten szavaiból látjuk Isten lényegét, biztosak vagyunk benne, hogy ez a hétköznapi ember Isten, és ez az út az igaz út”, az antikrisztusok titokban örvendeznek a szívükben: „Szerencsére nem mentem el, valóban ez az igaz út! Nézzétek, még a nyugatiak is arról beszélnek, hogy hol van a megtestesült isten. Többet kellene hallgatnom a szavait, sietnem kell, hogy hallgassam a prédikációkat!” Ebben a pillanatban az antikrisztusok úgy érzik, hogy Isten hangja olyan gyönyörű, olyan megtisztító a lelkük számára, és úgy érzik, hogy ezt meg kell becsülni. Amikor azonban Isten háza időnként visszaesésekkel szembesül munkájának a tengerentúlon és az emberiség körében történő terjeszkedése során, vagy amikor külső erők megzavarják, befolyásolják vagy akadályozzák Isten házának munkáját, illetve amikor Isten háza nehézségekkel szembesül, az antikrisztusok ismét elbizonytalanodnak a szívükben: „Hol van a megtestesült isten? Beszél vajon? Hogyan kezeli ezt az ügyet? Rendbe hozza isten a dolgokat? Vajon megijedt isten választott népe? Vannak-e olyanok, akik elhagyták isten házát? Vannak-e ismert vagy magasabb rangú emberek a külvilágból, akik felszólalnak vagy cselekszenek Isten házáért, illetve kiállnak érte? Úgy hallottam, hogy nincsenek ilyenek. Akkor mit kellene tenni? Vége isten egyházának? Ki kellene szállnom, amíg lehet?” Jelentős ez a zűrzavar? Ebben a pillanatban, amikor újra meghallgatják Isten prédikációit, azt gondolják: „Ne beszélj többé ezekről az üres szavakról, és ne beszélj ilyen fennkölten. Most nem hallgatok rád. Isten házát bármelyik pillanatban elnyelheti a világ; mi haszna van ezeknek a szavaknak? Meg tudják menteni az embereket? Isten házának befolyása egy szempillantás alatt eltűnhet; egész népe pedig csak úgy szétszéled majd.” Már nem szeretik hallgatni, amit mondok. Maradt még tisztelet? Valami kis együttérzés? (Semennyi.) Mi marad? Csak a vágy, hogy figyeljenek és gúnyolódjanak. Egyesek a háttérben csúnya dolgokat mondanak, ártalmas szavakat beszélnek, és kárörvendenek Isten házának balszerencséjén: „Szerintem baj van készülőben, nem hiszem, hogy szilárdan meg tudsz állni. Van-e bármi haszna azoknak az igazságoknak? Hatékonyak-e a te szavaid? Most mi a helyzet? Elérkezett a baj, ugye?” Felszínre tör a démoni oldaluk. Hát nem pont ugyanazt teszik antikrisztusok, amit az ördögök tennének? Még a legalapvetőbb emberi erkölcsök is hiányoznak belőlük; teljesen elvetemültek, és azt a kezet harapják meg, amelyik eteti őket! Isten házából esznek, élvezik Isten szavainak táplálékát, élvezik Isten oltalmát és kegyelmét, azonban a baj első jelére a kívülállók oldalára állnak, elárulják Isten házának érdekeit, és kárörvendenek annak balszerencséjén. Mik ők, ha nem ördögök? Ízig-vérig ördögök! Amikor látják, hogy Isten háza lendületre kap, egyből „térdre rogynak” a megtestesült Isten színe előtt, mintha Isten követői lennének. Amikor viszont azt látják, hogy a Sátán ostromolja és kárhoztatja Isten házát, már nem borulnak le Isten előtt. Ehelyett büszkén és magabiztosan állnak, mivel úgy vélik, túl méltóságteljesek ahhoz, hogy bárki előtt is letérdeljenek, és türelmetlenül várják, hogy gúnyolódhassanak rajtad. A beszédük hangszíne és hangereje is felerősödik, amikor hozzád szólnak, hivatalosan kezdenek beszélni, abnormálisan kezdenek viselkedni, a démoni viselkedésük előjön, és gyorsan változnak. Mondd meg Nekem, mikor fogják ezek az emberek félni Istent? (Soha.) Pontosan így van, ez nagyon igaz állítás. Ezek az emberek a Sátán fajtájából valók; soha nem fogják félni Istent, mert nem fogadják el az igazságot – ők a Sátánhoz tartoznak. Ez a Sátánhoz tartozók természetlényege, a Sátánhoz tartozó antikrisztusok förtelmes arca. Mindig készen állnak Isten házának kigúnyolására, mindig keresik az alkalmat, hogy nevetségessé tegyék a megtestesült Istent, folyton olyan anyagot készítenek és gyűjtenek, amellyel megtagadják Krisztust és tagadják Isten lényegét, és mindig készek a kívülállók oldalára állni és elárulni Isten házának érdekeit. Minél több baj éri Isten házát, az antikrisztusok annál boldogabbak és örömtelibbek. Amikor a testvérek normálisan tudják végezni a kötelességeiket és Isten házában minden rendben van a munkával kapcsolatban, akkor kényelmetlenül és elégedetlennek érzik magukat, azt kívánva, hogy azonnal baj érje Isten házát, remélve, hogy Isten házának munkája nem halad zökkenőmentesen, hogy visszaesésekkel és akadályokkal találkozik. Röviden, ha Isten házában minden jól megy, a testvérek pedig normálisan tudják végezni a kötelességeiket és az igazságalapelvek szerint tudnak cselekedni, az antikrisztusok nem találnak örömet a szívükben. Amikor a testvérek hallgatnak Isten szavaira, az Ő szavai szerint gyakorolnak, nagyként tisztelik Istent és Krisztust, tudnak tanúságot tenni Krisztusról és tudják magasztalni Őt, akkor az a legelviselhetetlenebb időszak az antikrisztusok számára, az az idő, amikor a leginkább megítélik és gyötrik őket.

Az antikrisztusok érdeklődnek Isten házának különféle hírei iránt. Ha sokáig nem tudják meg, hogyan halad előre Isten háza evangéliumi munkájának terjeszkedése, hogyan fejlődnek Isten házában a különböző szakmai feladatok, zökkenőmentesen haladnak-e, növekszik-e a létszám a tengerentúlon, bővül-e az egyház mérete, alapítottak-e gyülekezeteket különböző országokban, illetve ha nem hallanak arról, hogy több törtető vagy a társadalomban elismert ember lép be Isten házába, akkor úgy érzik, hogy a megtestesült Istenben hinni unalmas és érdektelen. Nem figyelnek többé a megtestesült Istenre, és még azt is fontolóra veszik, hogy más, élénkebb vagy befolyásosabb felekezetekhez csatlakoznak. Ha azonban időnként jó híreket hallanak Isten házáról, például a testvérek tanúságtételeiről készült videókról, amelyek érdeklődést váltanak ki és jelentős figyelmet keltenek bizonyos emberi jogi szervezetekben, akkor a szívüket boldogság, remény és öröm tölti el. Ha például Isten háza figyelmet vagy tájékoztatást kap egy ismert csoporttól, még örömtelibbek és izgatottabbak lesznek: „Úgy tűnik, ez a hétköznapi ember egyáltalán nem is olyan egyszerű; úgy néz ki, hogy valami nagyszerűt fog véghez vinni!” Ha az egyház nevét szerencsésen megemlíti egy kiemelkedő személyiség vagy akár egy vezető, az antikrisztusok még jobban felpezsdülnek: „Meghoztam a legnagyobb és legpontosabb döntést ebben az életben, mégpedig azt, hogy mindenható istent követem. Mostantól elhatároztam, hogy soha nem hagyom el mindenható istent, istenként kezelem és tisztelem őt a szívemben, mert X. Y. vezető is ezt az istent tiszteli. Ha ő tiszteli, akkor nekem is tisztelnem kell. Ezt az istent vezetők nevezték meg és ismerték el, tehát mit bánhatok, ha hiszek benne és követem őt? Vajon nem kellene még elszántabban követnem őt? Elhatároztam, hogy mostantól soha többé nem játszom el azzal a gondolattal, hogy elhagyjam mindenható isten egyházát. Jól kell teljesítenem, több szenvedést kell elviselnem, nagyobb árat kell fizetnem, többet kell tanácskoznom a testvérekkel, amikor dolgokat teszek, és követnem kell, amit az egyház mond. Lehet, hogy a jövőben, ahogy az egyház bővül, és nagyobb hírnévre tesz szert, magas rangot kaphatok és kitűnhetek!” Ezen gondolkodva örülnek a szívükben: „Olyan jó, olyan pontos döntést hoztam! Milyen okos vagyok! Korábban még arra is gondoltam, hogy elmegyek – milyen ostoba és tudatlan voltam akkoriban! Fiatal és impulzív voltam, hajlamos voltam rossz döntéseket és ítéleteket hozni. Most, hogy már idősebb vagyok, stabilabb lettem és tudom, hogyan rejtőzzek el, és végre látok reményt. Szerencsére nem mentem el, nem hittem el azokat a pletykákat, így azok nem vezettek félre és nem befolyásoltak. Ez elég veszélyes volt! A jövőben óvatosabbnak kell lennem. Úgy tűnik, ez az ember rendkívüli, és jól kell bánnom vele!” Izgatottan és impulzívan vettek néhány egészségügyi terméket és néhány szép dolgot, hogy felajánlják, és ezt írták rájuk: „Az én szeretett Istenemnek szentelve, a következő tételekkel”. Így írták alá az alján: „Külön bemutatva, tisztelettel benyújtva X. Y. által ilyen és ilyen dátummal”. Ez különleges és értékes ajándék volt, mögötte azonban egy történet, egy hátsó szándék áll. Vajon ezt hallva nem azt mondanátok, hogy: „Szóval így fogod fel az emberek Istennek adott felajánlásait?”. Nem arról van szó, hogy így fogom fel, és nem minden ember cselekszik így, és nem is minden felajánlás jön ilyen indítékkal. Azonban tagadhatatlan, hogy egyes emberek adományainak felajánlását csakugyan ilyen szándék és ilyen háttér befolyásolja és vezérli. Objektív szemlélet ez? (Igen.)

Amikor az antikrisztusok mindent kikalkulálnak az elméjükben, elsődleges szempontjuk az önérdek. Önzőek és megvetendőek, mindenben megvannak a saját számításaik. Ami Isten házában a különféle feladatok előrehaladását illeti, a legtöbben azok közül, akik az igazságra törekszenek, valamint a hétköznapi hívők többsége nem kíván tudni vagy érdeklődni az ilyen dolgokról, mivel az ilyen általános ügyeknek az ismerete nem releváns az igazságra való törekvés szempontjából. Semmi haszna annak, ha tudatában vagy ezeknek; nem jelenti azt, hogy rendelkezel élettel vagy az igazsággal, és az ezekről való tudatlanság sem jelenti azt, hogy csekély az érettséged. Ezek az ügyek nem kapcsolódnak az igazsághoz, és semmilyen módon nem segítik az igazság megértését vagy az istenfélelem elérését. Ez egy olyan szint, amelyet a józan ésszel bíró emberek elérhetnek. Az antikrisztusok azonban makacsul ragaszkodnak ezekhez a dolgokhoz, a legfőbb igazságként kezelve őket. Érdeklődnek és információkat gyűjtenek ezekről a dolgokról. Miután információt gyűjtöttek ezekről a dolgokról, nem tartják meg egyszerűen maguknak; mindenfelé terjesztik, úgy vélve, hogy minden testvér kíváncsi ezekre a dolgokra, holott a valóságban sok embert nem érdekelnek. Én Magam ritkán érdeklődöm az ilyen dolgok iránt. Ha történetesen olyasvalakivel találkozom, aki érintett, talán elbeszélgetek róla, de nem keresem fel aktívan az embereket, hogy érdeklődjek. Csupán egyetlen olyan helyzet van, amikor mégis érdeklődöm: azzal kapcsolatban, hogy miként kellene elvégezni bizonyos munkákat, a munkátok előrehaladásáról, illetve arról, hogy vannak-e problémák vagy hibák. Csak ebben az esetben érdeklődöm, de ezt leszámítva, kíváncsiságból vagy aggodalomból egyáltalán nem érdeklődöm. Az érdeklődésem csak a munkára vonatkozik, nem pedig az információ forrására vagy a kíváncsiságra. Az antikrisztusok, akik nem szeretik az igazságot, szívesen mélyednek el ezekben a dolgokban, és konkrét céljuk van azzal, hogy ezt teszik. Külső helyzeteket és környezetet használnak fel, beleértve az egyház körülményeit különböző időszakokban és a különböző felekezetek, fajok és etnikumok körében, hogy megítéljék Isten munkájának helyességét vagy helytelenségét, sőt annak megítélésére, hogy Krisztus Isten-e. Miféle teremtmények ők? Hisznek-e Istenben? Nyilvánvaló, hogy álhívők. Bármennyi igazságról beszélsz is, nem hallják meg, illetve nem értik meg azt. Mindazonáltal nagyon részletesen érdeklődnek az egyház külső értékeléseiről, valamint arról, hogy milyen az egyház helyzete és milyenek a körülményei a különböző országokban, jóformán megkülönböztethetetlenül az álhívőktől. Ezek az álhívők megnyilvánulásai, akiknek titkos terveik vannak. Vannak ilyen emberek körülöttetek? Lehet, hogy nem vettétek észre. Minden alkalommal, amikor összegyűlünk és leleplezzük az antikrisztusok különböző lényegeit, ezeknek az embereknek egy része elítéltetik. Ha egyszer lelepleződtek, a valódi énük visszahúzódik, és nem mernek megmutatkozni. Különösen e közlés után, egyesek már nem mernek majd érdeklődni többé. De bár lehet, hogy közvetlenül már nem mernek kérdezni, a háttérben továbbra is pletykákat gyűjtenek. Abbahagyják a kérdezősködést a testvérek között, azonban titokban az interneten érdeklődnek. Emellett mindent megtesznek, hogy kiderítsék, mit gondolnak és mondanak az egyházunkról a nem hívők, a felekezetek és a nyugati országok, szinte úgy, mintha megőrültek volna. Nem tébolyodott dolog ez egy kissé? Megszállottak, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Azokkal az emberekkel, akik nem szeretik az igazságot és idegenkednek az igazságtól, nem lehet érvelni.

Az imént azt lelepleztük le, hogy az antikrisztusok hogyan bánnak az egyházzal és a hús-vér testtel, amelyben Isten megtestesült, az egyház körülményeinek valamint Isten munkája terjedésének megfelelően. Ez az egyik aspektusa annak, hogy a hangulatuktól függ, hogy az antikrisztusok hogyan bánnak Krisztussal. Vajon ezek a dolgok, amelyekről beszéltem, megtörténnek az egyházban? Komoly dolgok ezek? Érdemes megemlíteni őket? (Igen.) Milyen érték rejlik abban, hogy beszélgetünk ezekről a dolgokról? Vajon azt jelenti, hogy miután ezt hallották, egyesek már nem mernek érdeklődni ezekről a dolgokról, nem mernek többé kíváncsiak lenni az egyház helyzetére és körülményeire? Ez az egyetlen érték? (Nem.) Akkor milyen érték rejlik abban, hogy leleplezzük ezeket a dolgokat? Milyen igazságot kell az embereknek megérteniük ebből? Ha még nem gondoltatok erre, akkor tartózkodhattok a beszédtől. A végén közölni fogom veletek. Ezek a dolgok túlságosan távol állnak tőletek, így lehet, hogy nehéznek találjátok azonnal megfogalmazni őket. Össze kell szednetek a gondolataitokat és rendszereznetek kell a nyelveteket; lehet, hogy nem tudjátok, hol kezdjétek, vagy nem vagytok képesek világosan kifejezni. Túl kevés dolgot értenek meg az emberek, ez nagyon szánalmas. Az, hogy nem tudjátok világosan elmagyarázni egy dolog lényegét és okát, annak a jele, hogy nem látjátok át a dolgokat.

Amikor az emberek a mennyei Istenben hisznek, amikor feláldozzák magukat Istenért, valamint Érte végzik kötelességeiket, akkor azt lehet mondani, hogy az egyház, Isten háza és Isten alapvetően ugyanazt a fogalmat jelenti számukra. A kötelesség végzése az egyházban Istenért való önfeláldozásnak számít; Isten házáért tenni ugyanaz, mint az egyházért tenni, és ez egyben Isten iránti hűség, valamint Isten megbízatásának elfogadása is. Ezeket egymással felcserélhető módon lehet tárgyalni, és egyetlen koncepciónak tekinthetők. Amikor azonban Isten hús-vér testté lesz, és hétköznapi emberként jelenik meg, akkor a legtöbb ember számára az egyház, Isten háza és Isten (azaz Krisztus) könnyen elválaszthatóvá válik. Az emberek azt gondolják: „Az egyházért tenni dolgokat ugyanaz, mint Isten házáért, Istenért tenni; Isten házáért tenni dolgokat az ember kötelességvégzését jelenti. Amikor azonban arról van szó, hogy Krisztusért kell tenni valamit, abban nem vagyok olyan biztos. Ez nem azt sejteti, hogy egy embert szolgálok? Valahogy úgy tűnik, mintha egy emberért dolgoznék.” Sokaknak nehéz a szíve mélyén egyértelműen megkülönböztetni és összekapcsolni ezt a három dolgot. A legtöbb ember alapvető elképzelése arról, hogy amikor Isten házában a kötelességeit végzi, kinek is végzi azokat, a következő: amikor az egyházon belül végzi a kötelességeit, akkor annak az entitásnak a kedvéért végzi a kötelességeit, amely az egyház, ez a megnevezés. Akkor vajon ki az egyház úgynevezett felettese? Természetesen a mennyei Isten, ami megkérdőjelezhetetlen mindenki fejében. Az Isten házáért való cselekvést a legtöbb ember a testvérek címének és csoportjának szolgálataként értelmezi, és ez minden bizonnyal a kötelességvégzés kategóriájába sorolható; ez az ember kötelességvégzése, amely természetesen Isten felé is irányul. Ezért az emberek fejében az egyház, a testvérek és Isten háza közé egyenlőségjelet lehet tenni, mindegyik a homályos mennyei Istenre irányul. Mire utal ez? A legtöbb ember – akár a kötelességeit végzi, akár ügyeket intéz Isten házában – az egyházért, mint megfoghatatlan intézményért, a testvérek kézzelfogható csoportjáért, és különösen a homályos, láthatatlan mennyei Istenért teszi ezeket – e háromért végzi a kötelességeit. Ami a megtestesült Istent illeti, Őt az emberek az egyház tagjának tekinthetik, vagy a legfelsőbb vezetőnek a testvérek között, és természetesen egyesek Isten házának szóvivőjeként vagy képviselőjeként is értelmezik Krisztust. Ezért sokak számára nagyon homályos annak koncepciója, hogy kiért végzik kötelességeiket az egyházban. Ha például valakit arra kérnek, hogy tegyen meg valamit a testvérekért, illetve nyújtson szolgálatot, akkor teljesen indokoltnak érzi, hogy megtegye azt. Vagy ha arra kérik, hogy az egyházért vagy Isten házáért tegyen valamit, örömmel megteszi, mert úgy érzi, ez tagadhatatlan kötelessége. Ha azonban a megtestesült Krisztus bízza meg hasonló feladattal, elkedvetlenedik: „Egy emberért végezzek munkát? Nem azért kezdtem istenben hinni, hogy embereket szolgáljak; azért jöttem, hogy a kötelességemet végezzem. Nem azért vagyok itt, hogy valakit kiszolgáljak, nem azért vagyok itt, hogy szolgáljak vagy szolgálatot végezzek valakinek!” Az egyházban sok ember végzi a kötelességét. Ha megkéred őket, hogy tegyenek valamit az egyházért, tegyenek valamit Isten házáért vagy a testvérekért, örömmel fogadják el ezeket a feladatokat, mert úgy érzik, hogy szilárd alapjuk van arra, hogy megtegyék. Milyen alap? „Ezt istentől fogadom el; ez az én kötelességem, az én felelősségem.” Amikor azonban a megtestesült Isten kéri, hogy tegyenek meg valamit, eltűnik az elméleti alapjuk, miszerint „istentől fogadom el”, vonakodóvá és boldogtalanná válnak, nem hajlandóak megtenni. Úgy gondolják: „Ha ez az egyházért van, rendben van, mert olyasvalaki vagyok, aki az egyházért dolgozik; ha a testvérekért van, az szintén rendben van, hiszen mindannyian isten házához, istenhez tartoznak; ha isten házáért van – mivel az »isten háza« név olyan szent, oly nagyszerű és nemes –, akkor isten házáért tenni dolgokat tökéletesen indokolt, továbbá dicsőséget és elismerést hoz. De egy olyan jelentéktelen emberért tenni valamit, mint amilyen te vagy, az micsoda? A kötelességem végzése? Nem tűnik helyesnek vagy helyénvalónak. Ez nem a kötelességem végzése, és nem is munka. Hogyan kellene ezt kezelnem?” Dilemmával állnak szemben, és bizonytalanok, hogyan kezeljék azt. Tépelődnek: „Ez nem munka, nem is a kötelességem végzése, és biztosan nem szolgálja a testvérek javát. Ha megkérsz, hogy tegyem meg neked, rendben, egyszerűen megteszem, de nem leszek boldog vagy elégedett emiatt. Nem tűnik helyesnek vagy helyénvalónak! Ki fog emlékezni rá, vagy ki fogja tudni, hogy mit teszek érted? Elnyerhetem vele bárkinek a tetszését? Kapok-e érte valami jutalmat? Vajon a kötelességem végzésének számít ez? Az igazságalapelvek szerint meg kellene-e tennem?” Szívükben kelletlenek, kényelmetlenségnek, szükségtelennek érzik, mintha olyan feladatot fogadnának el, amit nem kellene. Zaklatottnak érzik magukat és vonakodva teszik meg, miközben valamilyen hasznot remélnek, sőt még hangot is adnak ennek: „Nem akarom ezt megtenni”, nagy vonakodást tanúsítva. Azt mondom, ha nem akarod megtenni, akkor nem kell. Senkit sem kényszerítek arra, hogy személyes feladatokat végezzen Nekem. Ha meg akarod tenni, tedd meg; ha nem, akkor találok majd valaki mást. Aki hajlandó, azt fogom megkérni. Hát nem egyszerű? Ennyi követővel Isten házában könnyű találni olyat, aki hajlandó és kész elvégezni a munkát. Tudok találni ilyen embert. Nem lényeges, hogy téged válasszalak; ez igen egyszerű! Nehéz Isten házában olyasvalakit találni, aki megbízható, jámbor, és képes kezelni a feladatokat? (Nem.) Bár a magánéletben egyetlen emberrel sem alakítottam ki különösebben szoros vagy jó kapcsolatot, és az elmúlt harminc év alatt személyes barátságaim vagy mély érzelmi kapcsolataim sem voltak, mégis mindenki az Én összes szavamat ette, itta és hallgatta a Mindenható Isten Egyházában. Ezek az emberek, akár lényegükben, akár a szívük mélyén, akár a felszínen, akár szóban, hisznek Bennem és követnek Engem. Bár közvetlenül senkinek sem adtam különleges előnyöket vagy ígéreteket, illetve senkit sem dicsértem vagy léptettem elő közvetlenül, mindenki, aki kezdettől fogva mostanáig követett Engem, bőségesen evett és ivott Isten szavaiból. Az Általam elmondottak révén, akár bizonyos igazságokat értettek meg ezek az emberek, akár az önmérséklet doktrínáit értették meg, nem nyertek-e mindannyian elég sokat? (De igen.) Ebből a szempontból nem kellene, hogy bármivel is tartozzak nektek, igaz? Nem kellene ezt mondanom, de ezt itt ma meg kell említenem. Nem ti lennétek azok, akik Nekem tartoznak? (De igen.) Ha tehát személyesen kérem meg valamelyikőtöket, hogy tegyen meg valamit, nem szabadna vonakodnotok, igaz? (Készségesek vagyunk.) Mindegy honnan nézzük, ha megkérlek benneteket, hogy tegyetek meg valamit, kell-e hízelegnem vagy törleszkednem, illetve kellemes szavakkal és ígéretekkel szolgálnom nektek? (Nem.) Egyesek azonban vonakodnak, mondván: „Miért olyan lelombozó az, hogy érted tegyek meg valamit? Nemcsak, hogy nincs haszna, de még fárasztó és problémás is!” Hogy érzitek magatokat, amikor ezt halljátok? (Fel vagyunk háborodva.) Ha egy hétköznapi, a világ szemében jelentéktelen embert meglátogatna egy magas rangú tisztviselő, aki megbízná egy feladattal, az illető mindenféle módon próbálna hízelegni neki, túláradó örömet és megtiszteltetést érezve, és egész életében soha nem felejtené el ezt az apró ügyet. Ha az emberek képesek így bánni egy rangos emberrel, miért nem képesek ugyanezt megtenni Krisztusért? Miért elérhetetlen ez számukra? Hogy lehet ez? (Azért, mert az emberek eredendően ellenségesek Istennel szemben.) Így van; ez csakis ezt bizonyítja. Az emberek összeférhetőek lehetnek egy magas státuszú sátánnal, ugyanakkor szívből megvetik Krisztust, ellenállnak Neki, elutasítják, megtagadják és elhagyják Őt. Ha arra kérik őket, hogy hajoljanak meg és egy ördögöt imádjanak, boldogan térden csúsznak, ha viszont Krisztusról van szó, erről a hétköznapi emberről, akitől oly sokat kaptak, még arra sem hajlandók, hogy felálljanak és beszéljenek, vagy egyenlő félként lépjenek kapcsolatba Istennel. Milyenek az ilyen lények? Démoniak, nem emberek. Később megkértem valaki mást, hogy intézze el a feladatot, és ez az illető rendben volt. Az az ember, aki ezt az üzenetet továbbította, ezt mondta: „Az illető, aki ezúttal a feladatot intézi, igazán boldog, nagyon szívesen tesz valamit Istenért”. Azt mondtam: „Rendben, ha készséges, az jó. De mi olyan nagy szám egy ilyen kis feladat elvégzésében? Ez elvárt, nem kell üzenetet küldeni, hogy bejelentsék.” Mit gondoltok erről az üzenetről, amit továbbítottak? Hogy érzitek magatokat, amikor halljátok? Nem hagy hidegen benneteket? (De igen.) Miért hagy hidegen? (Azért, mert ez olyasmi, amit az embereknek meg kell tenniük, ők azonban megpróbálják behízelegni magukat Isten előtt, mintha azzal, hogy tesznek valamit Érte, hatalmas szívességet tennének Istennek.) Szóval miféle ember az, aki ezt mondta? Mi a helyzet a jellemével? (Gyenge jelleme van, hiányzik belőle a lelkiismeret.) Ez az emberi mivolt hiánya.

Egyesek szíve mélységesen meghatódik, amint Isten kegyelméről, áldásairól hallanak, valamint arról, hogy Isten gondoskodik az emberről, és szüntelenül köszönetet mondanak Istennek: „Isten annyira szereti az embert!”. Túláradóan izgatottak! Valahányszor említésre kerülnek ezek a témák, az ilyen embereknek a szeme megtelik könnyel, szívük felkavarodik és elhatározzák, hogy szorgalmasan Istenért áldozzák magukat. Amikor azonban arra kérik őket, hogy tegyenek meg valami kis semmiséget ezért a látható és kézzelfogható, megtestesült Istenért, végtelenül megalázottnak, vonakodónak és kelletlennek érzik magukat. Mi történik itt? (Ők egy homályos Istenben hisznek, nem pedig a megtestesült Istenben. A homályos mennyei Istent nagyszerűnek tartják, a megtestesült Istent viszont jelentéktelennek tekintik.) Úgy hallottam, hogy egyesek szívesen pucolnak cipőt, mosnak zoknit, sőt még mosást is végeznek a testvéreknek, de amikor arra kérik őket, hogy tegyenek meg valami kis semmiséget Krisztusért, nem hajlandók. Mások látni sem bírják ezt, és azt mondják: „Mi baja ennek az embernek? Inkább tesz meg dolgokat a testvérekért, mint Krisztusért. Miféle ember az ilyen?” Egyesek, amikor megbízom őket egy feladattal, hogy Isten házának alapelvei és az egyház előírásai szerint járjanak el, azt hallva nem veszik komolyan. Azt mondják: „Miről beszélsz? Meg kell kérdeznem a testvéreket; figyelembe kell vennem a testvéreket, hogy a többségük javát szolgálja”. Például néhány embert a gyümölcsfák ültetésének felelősségével bíztam meg, és arra is utasítottam őket, hogy látogassanak el a piacra, hogy megnézzék, milyen fajta gyümölcsfák alkalmasak a termesztésre ezen a területen. Egyrészt megfelelőnek kell lenniük a helyi éghajlathoz és talajhoz, másrészt pedig meg kell néznünk, hogy a helyiek milyen gyümölcsöket tartanak magas tápértékűnek, és azokat kell kiválasztani, hogy a megfelelő mennyiségben ültessük őket. Miután befejeztem a beszédet, hogyan kellene cselekedniük azoknak, akik hallottak Engem? (Azonnal végre kell hajtaniuk, amit kértél.) Hogyan kellene végrehajtaniuk? (Utána kell nézniük a vonatkozó információknak, meg kell kérdezniük hozzáértő embereket, meg kell ismerniük néhány részletet, majd végre kell hajtaniuk.) Az ilyen módon való végrehajtás az Én utasításaim követése, amelyek szerint figyelembe kell venni a helyi éghajlatot, valamint azt is ellenőrizni kell, hogy melyek a tápláló gyümölcsök. Nos, szerintetek átfogóak és gyakorlatiasak voltak az Én szempontjaim? Mégis, hogyan hajtották őket végre azok, akik hallották a szavaimat? Az összes testvér véleményét kikérték a helyi gyülekezetben, mindenkitől megkérdezték, hogy milyen gyümölcsöket szeret enni, majd összesítették az emberek kedvenc gyümölcseit, hogy mennyiség és arány szerint ültessék azokat. Így hajtották végre. Kikérték a testvérek véleményét; ezt a csoportot, ezt a címet tartották a legfelsőbbnek a szívükben. A testvérek szolgálata a kötelességük rendeltetése és célja. Úgy vélik, hogy a testvérek szolgálata Isten házának szolgálata, Isten házának szolgálata pedig a testvérek szolgálata. Ha a testvérek boldogok és elégedettek, akkor Isten is boldog és elégedett. A testvérek Isten teljeskörű képviselői, az igazság szimbólumai, valamint Isten szóvivői. A testvéreké az utolsó szó; ők a fő támasz Isten házában. Ezért bármit is tesznek, az nem választható el a testvérek címétől és csoportjától. Annak, aki Isten házában tesz dolgokat vagy végzi a kötelességét, csak a testvérek számítanak a szolgálata megfelelő tárgyának. Így hajtották végre; amit Én mondtam, az nem számított. Bármilyen részletesek is voltak az utasításaim, számukra azok csak üres doktrínák, puszta szlogenek voltak. Úgy hitték, hogy a legfőbb igazság az, ha megengedik a testvéreknek, hogy teljes mértékben kifejezhessék véleményüket, ha bőséges szólás- és döntésjogot biztosítanak számukra, valamint ha demokráciát gyakorolnak Isten házában. Mindegy volt, hogy mit mondtam, ők így látták: „Te csak vaktölténnyel lövöldözöl, átmész a formaságokon, ezután pedig már a testvérek dolga, nem a tiéd. Félreállhatsz! Hogy mit eszünk és iszunk, ahhoz semmi közöd; csak add a pénzt, és ennyi. Van ételünk és italunk, és ez a legfőbb igazság. Isten házát szolgálni, a testvéreket szolgálni, boldoggá tenni a testvéreket, lehetővé tenni számukra, hogy teljes emberi jogokat és szabadságot élvezzenek, ez a legfőbb igazság.” Miféle emberek ezek? Nem ezt tennék az antikrisztusok? Az első megnyilvánulása annak, hogy az antikrisztusok idegenkednek az igazságtól, az, hogy elítélik és tagadják az igazságot; majd találnak egy sor alternatív elméletet és szlogent, amelyeket életképesnek és megvalósíthatónak tartanak, nyilvánosan semmibe veszik az igazságot, nyilvánosan elítélik és elutasítják Krisztust. Az ilyen kis dolgokban tárulnak fel az antikrisztusok. Olyan emberek ők, akik elfogadják az igazságot? (Nem.)

Gyakran hallom, hogy egyesek azt mondják: „Ó, nézd, milyen zaklatottak a testvérek”; vagy: „Ó, nézd, milyen boldogok a testvérek”; vagy: „Ó, nézd, mennyire le vannak sújtva a testvérek; igazán szenvednek”. Miért ilyen magas a testvérek státusza a szívükben? Miért szeretik annyira a testvéreket? Ahhoz, hogy ennyi embert szeressenek, mekkora szívüknek kell lennie? Hát jó; akkor mondok valamit, te pedig azt teszed, amit mondok, rendben? Annyi embert be tudsz fogadni, egy Hozzám hasonló ember hozzáadása nem lehet probléma, igaz? Vajon Engem is be kellene tudnod fogadni? Ezzel szemben, nem tudják befogadni azt, amit mondok, és Engem sem tudnak befogadni. Az összes testvért be tudják fogadni, a gyülekezetből mindenkit be tudnak fogadni, de Krisztust egyszerűen nem tudják befogadni. Miféle teremtmény az ilyen? Emberi lény? Méltó egy ilyen ember arra, hogy Krisztus követője legyen? (Nem.) Akkor hogyan kellene meghatároznunk? (Ördögként, antikrisztusként.) Vajon Isten házában nem értelmezik félre a demokratikus választások fogalmát? A testvérek bevonása Isten házának ügyeibe, hagyni, hogy kifejezzék véleményüket, hagyni, hogy vezetőket válasszanak meg és váltsanak le, valamint hagyni, hogy döntéseket hozzanak – úgy gondolják, hogy Isten házában a testvérek a legfelsőbbek? Vajon ez nem a demokratikus választások félreértelmezése Isten házában? Mi a demokratikus választások alapelve? Az, hogy a testvéreknek lehetőségük van demokratikusan szavazni, azt jelenti-e, hogy övék az utolsó szó? Vajon azt jelenti, hogy megengedjük, hogy az emberek romlott beállítottságaié legyen az utolsó szó? Azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy ördögök és sátánok kezében legyen a hatalom? Nem, ez azt jelenti, hogy a testvérek szívében megértett igazságnak engedjük át a hatalmat, nem pedig maguknak a testvéreknek, ezeknek a természetes és romlott embereknek. Nem azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy az indulatosság, az emberi elképzelések, az emberi lázadás és ellenállás, valamint az emberek elvetemült beállítottságai gyakorolják a hatalmat – azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy az igazság gyakorolja a hatalmat. Egyesek azt kérdezik: „Miért végződnek úgy egyes gyülekezeti választások, hogy végül antikrisztusokat választanak meg, illetve miért hoznak gyülekezeti vezetők és dolgozók rossz döntéseket?”. Azért, mert az emberek érettsége túl alacsony; nem értik az igazságot és nem tudják megkülönböztetni az embereket. Az egyházi választások alapelve azonban az igazságalapelveken alapul; az igazságra épül. Tehát ezek az antikrisztusok – akiknek nincs lelki megértésük – tévesen mit hisznek? Úgy vélik, hogy Isten házában a testvéreket tisztelik nagyként, hogy a testvéreket magasztalják fel, valamint hogy Isten szemében a testvérek címe és csoportja tekintendő tiszteletreméltónak. De valójában tiszteletreméltók-e a testvérek? Birtokolják-e az igazságot? A legtöbb testvér nem birtokolja az igazságvalóságot, a cselekedeteikből hiányoznak az alapelvek, sőt még káoszt is okozhatnak Isten házának különböző munkaprojektjeiben. Ha nem lenne a Fennvalótól érkező beavatkozás, valamint a problémák időben történő kijavítása és megoldása, vajon ezek a testvérek jól tudnák végezni a kötelességeiket? Nemcsak hogy nem tudnák jól végezni a kötelességeiket, hanem sok megzavarást és akadályozást is okozhatnának. Rendelkeznek-e ezek az emberek az igazsággal? Méltók-e arra, hogy nagyként tiszteljék őket? Nem méltók. Akkor mégis miért viselkednek így az antikrisztusok? Ez a veleszületett természetük. Ürügyet találnak arra, hogy megtagadják az igazságot és elítéljék Krisztust – hát nem ez a veleszületett természetük? A Sátán természete van bennük; ez hajtja őket irányíthatatlanul!

A mai közlés fő témája az, hogy a hangulatuktól függ, hogy az antikrisztusok hogyan bánnak Krisztussal. Minden aspektusa annak, amiről beszélünk, az antikrisztusok hangulatával kapcsolatos. A felszínen ez így tűnik, de valójában hogyan alakul ki ez a hangulat? Ezt az antikrisztusok romlott beállítottsága és lényege határozza meg. Mivel antikrisztusi lényeggel rendelkeznek, mindenféle gondolatokat alkotnak, e különféle gondolatok irányítása alatt pedig különböző elképzeléseket, nézőpontokat, szempontokat és álláspontokat alkotnak, és ezáltal különböző hangulatokat idéznek elő. Miután ezek a hangulatok kialakulnak, az antikrisztusok a mennyei Istent és a földi Istent – Krisztust – különböző módokon, különböző módszerekkel és hozzáállásokkal kezelik. Ezekből a módokból, módszerekből és hozzáállásokból van elég annak bizonyítására, hogy az antikrisztusoknak az igazságtól idegenkedő, az igazsággal szemben ellenséges, Krisztust tagadó és Krisztust elítélő lényege van. Valahányszor az igazságot, valamint a megtestesült Isten lényegét és identitását érintő kérdésekkel szembesülnek, tudatosan állnak szemben Istennel, és Isten ellenségeinek szerepét játszák. Amikor semmi sem történik, Isten nevét kiáltják, sőt állandóan az „istenem, én istenem” kifejezésre hivatkoznak beszédükben. Mindennek, amit mondanak, egy felkiáltással kell kezdődnie: „istenem, nézd”, „istenem, te tudod”, „istenem, hallgass meg”, „istenem, van egy problémám”, „istenem, ez a helyzet”, és így tovább. Miközben „istent” szólítják, a szívük tele van elképzelésekkel, ellenségességgel és megvetéssel Krisztus iránt. Amikor az egyház, Isten háza és Krisztus különböző környezetekkel és körülményekkel szembesül, az antikrisztusok Krisztushoz és Istenhez való hozzáállása többször is megváltozik, különböző átalakulásokon megy keresztül. Amikor Krisztus követelményeket támaszt velük szemben, illetve kedvességet és barátságosságot tanúsít irántuk, akkor a hozzáállásuk meglehetősen gyengédnek és szelídnek tűnik; amikor Krisztus szigorú velük, megmetszi őket, akkor a hozzáállásuk Krisztushoz visszataszítóvá, utálatossá és megvetővé, sőt Vele szemben elkerülővé és elutasítóvá válik. Amikor Krisztus egyértelműen jutalmakat és áldásokat ígér nekik, akkor titokban örvendeznek a szívükben, sőt, kegyeibe férkőznek, törleszkednek, hízelegnek Neki, és nem haboznak feláldozni méltóságukat és integritásukat ezeknek az előnyöknek a megszerzéséért. Azonban, függetlenül a hozzáállásuktól, soha nincs bennük valódi elfogadás Krisztus iránt és nem hisznek Benne igazán, még kevésbé vetik alá magukat Neki őszintén. Hozzáállásuk Krisztushoz mindig elkerülő, elítélő és megfigyelő tétovázás, miközben elutasítják Őt a szívük mélyéről. Bárhol is vannak, vagy bármilyen is a hangulatuk, a lényegük változatlan marad. Még ha időnként mutatnak is némi váratlan változást vagy fordulatot, ezek átmenetiek. Ennek oka az, hogy az antikrisztusok természetlényege ellenséges Krisztussal szemben, ezért soha nem fogják őszintén elfogadni ezt a hétköznapi embert Uruknak, Istenüknek.

Lényegében mindent érintettünk a közlés során annak különböző aspektusairól, hogy a hangulatuktól függ, hogy az antikrisztusok hogyan bánnak Krisztussal. Az utolsó megválaszolandó kérdés, ahogyan korábban kérdeztem tőletek, az, hogy milyen értékkel bír ezeknek az ügyeknek a leleplezése, és mi az az igazság, amit az embereknek meg kell érteniük. Az ilyen ügyek leleplezésének értéke két aspektusból fogalmazható meg egyszerűen. Az egyik aspektus az, hogy leleplezi, mi is valójában az emberek Istennel szembeni igazi hozzáállásának a lényege, lehetővé téve az emberek számára, hogy felismerjék az emberiség romlottságának különböző megnyilvánulásait. Ez előnyös önmagunk, valamint az emberek romlott beállítottságainak megismeréséhez. A másik aspektus az, hogy tudatja az emberekkel, hogy valójában milyennek kell lennie az Istennel szembeni helyes hozzáállásnak. Talán azt gondolod, hogy azzal, ahogyan Istennel bánsz, már Istenként bánsz Vele, de valójában sok tisztátalanság van ebben, sok olyan elem, amely a Sátánhoz tartozik – ezek az antikrisztusok megnyilvánulásai, amelyeket Isten nem ismer el és nem fogad el. Ez tisztátalanság, amit meg kell tisztítani. Van itt pozitív és negatív érték is: negatív szempontból legalábbis tudatja veled, hogy ezek a dolgok ártalmasok, ezek antikrisztusi megnyilvánulások. A pozitív aspektus az, hogy tudatja veled, hogy Isten nem szereti ezeket a dolgokat, nem fogadja el, hogy így bánj Vele. Ebből az következik, hogy bármennyire is helyesnek, jónak, logikusnak vagy az emberi érzésekkel összhangban lévőnek gondolják az emberek az Istennel való bánásmódjukat, Isten nem vevő rá. Ha Isten nem vevő rá, akkor mit kell tenned? Vajon rendben van, ha azt mondod: „én így fogom csinálni, úgy hiszem, hogy ez jó, és ragaszkodni fogok hozzá; függetlenül attól, hogy vevő vagy-e rá vagy sem, egyszerűen csak egyenes vagyok”? (Nincs rendben.) Nem fogjuk megvitatni, hogy más dolgokkal kapcsolatban helyes-e ez a hozzáállás; az Istennel való bánásmódban nagyon veszélyes így cselekedni, és irányt kellene váltanod. Milyen legyen az emberek hozzáállása azokhoz a dolgokhoz, amelyeket Isten nem tud elfogadni? Az egyetlen hozzáállás, amivel az embereknek rendelkezniük kell, hogy elfogadnak mindent, ami Istentől származik; akár jónak, akár rossznak tűnik számukra, akár tetszetősen, akár durván és kellemetlenül hangzik, feltétel nélkül el kell fogadniuk és alá kell vetniük magukat, igazságként kezelve azt, hogy megváltoztassák és megtisztítsák magukat. Mi az értéke annak, hogy ezeket a dolgokat leleplezzük? Nem foglalkoztunk-e már vele mind negatív és proaktív aspektusból, mind pozitív és ellentétes nézőpontból is? Akkor hát mi az az igazság, amit az embereknek meg kell érteniük? (Isten az igazság, Isten a Teremtő. Akár hús-vér testet öltve, akár más módon megjelenve, az Általa szólt szavak az igazság, és feltétel nélkül alá kell vetnünk magunkat nekik és el kell fogadnunk őket.) Mindenki tud áment mondani erre a kijelentésre? (Ámen.) Én is áment mondok rá; feltétel nélküli elfogadás és alávetés – ez az igazság. Nem számít, hogy Isten milyen formában vagy módon jelenik meg és él az emberek között, függetlenül attól, hogy Isten milyen formában létezik, Isten örökké Isten. Ez az igazság, és ezt az igazságot kellene az embereknek leginkább megérteniük. Másodszor, egy teremtett lény hozzáállása Istenhez a feltétel nélküli alávetettség kell, hogy legyen. Ezenkívül van egy másik pont, amelyet az emberek nem értenek: miért követik az emberek Istent? Azért, hogy csillapítsák az unalmat? Azért, hogy megtöltsék az elméjüket és foglalkozzanak a lelki ürességükkel? Azért, hogy megoldják a jövőbeli sorsukat? Azért, hogy megtisztuljanak, vagy hogy az igazság egyetemére járjanak? Mit akarnak megoldani az emberek azzal, hogy Istent követik? Ez olyasvalami, amit az embereknek tudniuk kell. (A romlott beállítottságukat igyekeznek feloldani.) Helyes. Az emberek azért követik Istent, hogy feloldják a romlott beállítottságukat. Képesek-e az emberek saját maguk feloldani a romlott beállítottságukat? Fel tudják-e oldani a hírnévvel, tudással és műveltséggel rendelkező emberek? Van-e bárki is az emberiség között, aki meg tudja oldani ezt a problémát? (Senki sem tudja megoldani.) Isten azért jött el ma, hogy megoldja ezt a problémát; csakis a megtestesült Isten, csakis Maga Isten tudja megoldani. Miért tudja megoldani ezt a problémát a megtestesült Krisztus, aki ugyanolyannak tűnik, mint egy ember? Az embereknek van nyelvük, vannak gondolataik és ötleteik, akkor ők miért nem tudják megoldani? Hol van a különbség? (Isten az igazság, az út és az élet; az emberek nem rendelkeznek az igazsággal.) Isten az igazság, az út és élet. Csak e tény elfogadásával és az egész hús-vér test elfogadásával, amelyben Isten megtestesült, oldhatók fel az emberek romlott beállítottságai. Ebből az következik, hogy az emberek Isten elé járulnak, hogy feloldják romlott beállítottságaikat, ami azt jelenti, hogy Istenhez fordulnak, hogy szert tegyenek az igazságra. Csak az igazság megszerzése által oldódhatnak fel az emberek romlott beállítottságai. Hogyan oldhatod fel őket anélkül, hogy szert tennél az igazságra? Fel tudják oldani a doktrínák a romlott beállítottságot? A tudás? Az elképzelések és képzelődések? Nem tudják. Csakis a gyakorlati megtestesült Isten segíthet neked feloldani. Ezért hiábavaló bármilyen híres személy, nagy ember vagy bölcs imádata; ők nem tudják megoldani a valódi nehézségeidet, illetve nem tudnak megmenteni téged. Továbbá, semmilyen tantárgy, szakma vagy ismeretanyag elsajátítása sem képes megoldani a valódi nehézségeidet vagy valódi problémáidat. Ha azt mondod, „én egyszerűen csak lenézem ezt a hétköznapi embert”, akkor a nézetednek meg kell változnia. A tény az, ami; Isten így cselekedett. Ha Istent akarod elfogadni életedként, akkor Isten minden mondatát és minden cselekedetét el kell fogadnod. Ha Istent ismered el az igazságnak, akkor hinned kell és el kell ismerned annak a ténynek a kétségtelen és abszolút voltát, hogy függetlenül attól, hogy milyen módon vagy formában létezik vagy jelenik meg Isten, mindig Ő az igazság. Miután elismerted ezt a tényt, milyen hozzáállással kellene kezelned azt a hús-vér testet, amelyben Isten megtestesült, ezt a hétköznapi embert? Itt rejlik a keresendő igazság.

Leleplezve annak megnyilvánulásait, hogy a hangulatuktól függ, hogy az antikrisztusok hogyan bánnak Krisztussal, mi a mögöttes igazság, amit az embereknek meg kell érteniük? Foglaljatok össze néhány pontot, hogy tisztázódjanak, hogy megértsétek és világosan lássátok ezt az igazságot. (Négy pontot foglaltunk össze: az első, hogy Isten mindig Isten, és ez az igazság. A második az, hogy egy teremtett lénynek a feltétel nélküli alávetettség hozzáállásával kell viszonyulnia Istenhez. A harmadik, hogy Isten az igazság, az út és élet, és csak úgy oldódhatnak fel az emberek romlott beállítottságai, ha elfogadjuk ezt a tényt, valamint ha elfogadjuk az egész hús-vér testet, amelyben Isten megtestesült. A negyedik az, hogy ha az emberek Istent ismerik el az igazságnak, akkor hinniük kell és el kell ismerniük annak a ténynek a kétségtelen voltát, hogy függetlenül attól, hogy milyen módon vagy formában létezik vagy jelenik meg Isten, mindig Ő az igazság.) Döntő fontosságú ez a négy pont? (Igen.) Valójában doktrínaként mindenki ismeri e pontok mindegyikét, de azt illetően, hogy mely igazságalapelvek érintik a Krisztussal való bánásmód kérdését, az emberek összezavarodnak, amikor tényleges helyzetekkel szembesülnek. Nem tudják, hogyan gyakorolják ezeket, és a korábban megértett igazságok puszta doktrínákká válnak, amelyeket nem lehet alkalmazni. Ez kellőképpen megmutatja, hogy bármennyi doktrínát is értenek az emberek, haszontalan; az igazság megértése nélkül a problémáikat továbbra sem lehet megoldani.

2020. június 20.

Előző: Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Második rész)

Következő: Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Negyedik rész)

Fontos-e Isten az életedben? Ha azt mondod „IGEN”, szeretnéd-e megismerni Isten szavait, hogy közel kerülj Hozzá?

Beállítások

  • Szöveg
  • Témák

Egyszínű háttér

Témák

Betűtípusok

Betűméret

Sorköz

Sorköz

Oldalszélesség

Tartalom

Keresés

  • Keresés ebben a szövegben
  • Keresés ebben a könyvben

Lépjen kapcsolatba velünk Messengeren