Isten napi igéi  31. szemelvény

Közvetlenül azután, hogy megteremtette az emberiséget, Isten elkezdett foglalkozni és beszélgetni az emberrel, és a természete elkezdett kifejezésre jutni az ember felé. Más szóval, attól kezdve, hogy Isten először foglalkozott az emberiséggel, elkezdte megszakítás nélkül feltárni az ember számára az Ő lényegét, azt, amije van és ami Ő Maga. Függetlenül attól, hogy a korábbi emberek vagy a mai emberek képesek-e látni vagy megérteni, Isten beszél az emberhez és munkálkodik az emberek között, kinyilatkoztatva az Ő természetét és kifejezésre juttatva az Ő lényegét – ez tény, és senki sem tagadhatja. Ez azt is jelenti, hogy Isten természete, Isten lényege, továbbá az, amije van és ami Ő Maga, állandóan kiárad és feltárul, miközben munkálkodik és foglalkozik az emberrel. Soha semmit nem rejtett vagy dugott el az ember elől, hanem ehelyett felfedi és szabadjára engedi saját természetét, anélkül, hogy bármit is visszatartana. Ezért Isten azt reméli, hogy az ember megismerheti Őt és megértheti az Ő természetét és lényegét. Nem kívánja, hogy az ember az Ő természetét és lényegét örök rejtélyként kezelje, és azt sem akarja, hogy az emberiség úgy tekintsen Istenre, mint egy soha meg nem oldható rejtélyre. Az emberiség csak akkor ismerheti az előre vezető utat, és csak akkor tudja elfogadni Isten útmutatását, ha ismeri Istent, és csak egy ilyen emberiség élhet igazán Isten uralma alatt, a fényben, Isten áldásai közepette.

Az Isten által kimondott és kinyilatkoztatott szavak és természet képviselik az Ő akaratát és az Ő lényegét is. Amikor Isten az emberrel foglalkozik, függetlenül attól, hogy mit mond vagy tesz, vagy milyen természetet tár fel, és függetlenül attól, hogy az ember mit lát Isten lényegéből, tulajdonaiból és lényéből, az mind Isten emberre vonatkozó akaratát képviseli. Függetlenül attól, hogy az ember mennyire képes felismerni, felfogni vagy megérteni, ez mind Isten akaratát képviseli – Isten emberre vonatkozó akaratát. Ez minden kétséget kizáróan így van! Isten emberiségre vontakozó akarata az, hogy az embereknek szerinte milyennek kell lenniük, mit kell tenniük, hogyan kell élniük és hogyan kell képesnek lenniük arra, hogy beteljesítsék Isten akaratát. Elválaszthatatlanok ezek a dolgok Isten lényegétől? Más szavakkal, Isten ugyanakkor tárja fel az Ő természetét, tulajdonait és lényét, amikor az emberrel szemben követeléseket támaszt. Nincs hamisság, nincs színlelés, nincs eltitkolás és nincs szépítés. Miért van az, hogy az ember mégis képtelen a megismerésre, és miért nem volt képes az ember soha tisztán felismerni Isten természetét? Miért nem ismerte fel az ember soha Isten akaratát? Amit Isten kinyilatkoztat és kiad Magából, az az, amivel Maga Isten rendelkezik és ami Ő Maga; ez az Ő valódi természetének minden darabkája és vetülete – akkor hát miért nem látja az ember? Miért képtelen az ember az alapos megismerésre? Ennek fontos oka van. Mi ez az ok? A teremtés óta az ember soha nem kezelte Istent Istenként. A legkorábbi időkben, bármit is tett Isten az emberrel kapcsolatban – akit éppen csak megteremtett –, az ember úgy kezelte Istent, mint egy társat, olyasvalakit, akire támaszkodhat, és az embernek nem volt tudása vagy megértése Istenről. Ez azt jelenti, hogy az ember nem tudta, hogy amit ez a Lény – akire támaszkodott és akit társának tekintett – kiadott Magából, az Isten lényege, és azt sem tudta, hogy ez a Lény az Egyetlen, aki minden dolgok felett uralkodik. Egyszerűen fogalmazva, az akkori emberek egyáltalán nem ismerték fel Istent. Nem tudták, hogy az eget, a földet és minden dolgot Ő teremtett, és nem tudták, honnan jött, sőt, azt sem, hogy Ő micsoda. Természetesen akkoriban Isten nem követelte meg az embertől, hogy ismerje vagy megértse Őt, vagy hogy megértse mindazt, amit tesz, továbbá hogy ismerje az Ő akaratát, hiszen ezek az emberiség teremtését követő legkorábbi idők voltak. Amikor Isten megkezdte a Törvény Kora munkájának előkészítését, tett néhány dolgot az emberrel, és elkezdett bizonyos követelményeket is támasztani az emberrel szemben, közölve vele, hogyan kell áldozatokat bemutatnia és imádnia Istent. Csak ekkor tett szert az ember néhány egyszerű elképzelésre Istenről, és csak ekkor ismerte meg a különbséget ember és Isten között, valamint azt, hogy Isten az Egyetlen, aki az emberiséget megteremtette. Amikor az ember már tudta, hogy Isten Isten, az ember pedig ember, bizonyos távolság keletkezett közte és Isten között, de Isten mégsem kérte, hogy az embernek nagy tudása vagy mély megértése legyen Róla. Isten tehát az Ő munkájának szakaszai és körülményei alapján különböző követelményeket támaszt az emberrel szemben. Mit láttok ebben? Isten természetének milyen aspektusát érzékelitek? Vajon Isten valóságos? Vajon testhezállóak Isten emberrel szemben támasztott követelményei? Az emberiség Isten általi megteremtését követő legkorábbi időkben, amikor Isten még nem végezte el az emberen a hódítás és a tökéletesítés munkáját, és még nem intézett hozzá túl sok szót, keveset kért az embertől. Függetlenül attól, hogy az ember mit tett és hogyan viselkedett – még ha tett is olyan dolgokat, amelyek sértették Istent – Isten megbocsátott és elnézte ezeket. Azért volt így, mert Isten tudta, hogy mit adott az embernek és mi rejlett az emberben, ezért tudta, hogy milyen szintű követelményeket kell támasztania az emberrel szemben. Még ha a követelményeinek szintje abban az időben nagyon alacsony is volt, ez nem jelenti azt, hogy a természete nem volt nagyszerű, vagy hogy bölcsessége és mindenhatósága csak üres szavak voltak. Az ember számára csak egyetlen módja van annak, hogy megismerje Isten természetét és Magát Istent: ha követi Isten munkájának lépéseit, amely az emberiség irányítására és üdvösségére irányul, és elfogadja azokat a szavakat, amelyeket Isten az emberiségnek mond. Mikor az ember már tudja, hogy Istennek mije van és Ő Maga mi, és ismeri Isten természetét, vajon akkor is kérni fogja Istent, hogy mutassa meg neki az Ő valódi személyét? Nem, az ember nem kérné, és nem is merné kérni, mert miután megértette Isten természetét és azt, hogy mije van és Ő Maga mi, az ember már látta Magát az igaz Istent és az Ő valódi személyét. Ez az elkerülhetetlen kimenetel.

Ahogy Isten munkája és terve szüntelenül haladt előre, és miután Isten megkötötte a szivárvány szövetségét az emberrel annak jeleként, hogy soha többé nem fogja elpusztítani a világot özönvízzel, Istennek egyre sürgetőbb vágya volt, hogy megnyerje azokat, akik egy gondolkodásúak lehetnek Vele. Ugyanígy egyre sürgetőbb vágya volt, hogy megnyerje azokat, akik képesek az Ő akaratát teljesíteni a földön, sőt, hogy megnyerjen egy olyan embercsoportot, amely képes kiszabadulni a sötétség erőiből, és amely nem lesz többé a Sátán által megbéklyózva – egy olyan csoportot, amely képes lesz tanúságot tenni Mellette a földön. Egy ilyen embercsoport megnyerése régi vágya volt Istennek, erre várt a teremtés óta. Így, függetlenül attól, hogy Isten özönvízzel elpusztította a világot, vagy hogy szövetséget kötött az emberrel, Isten akarata, gondolkodásmódja, terve és reményei mind ugyanazok maradtak. Amit tenni akart, amire már jóval a teremtés ideje előtt vágyott, az az volt, hogy megnyerje az emberiségből azokat, akiket meg akart nyerni – egy olyan embercsoportot, amely képes megérteni és megismerni az Ő természetét és képes megérteni az Ő akaratát – egy olyan csoportot, amely képes lesz imádni Őt. Egy ilyen embercsoport valóban képes lenne bizonyságot tenni Mellette, és mondhatjuk, hogy a bizalmasai lennének.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  32. szemelvény

Isten megígéri, hogy ad egy fiúgyermeket Ábrahámnak

1Mózes 17:15-17  Azután ezt mondta Isten Ábrahámnak: Szárajt, a feleségedet ne nevezd többé Szárajnak, hanem Sára legyen a neve! Mert megáldom őt, sőt fiút adok neked általa; megáldom őt, és népek támadnak belőle, népek királyai származnak tőle. Ábrahám ekkor arcra borult, de nevetett, ezt gondolta ugyanis magában: Százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vagy Sára kilencvenéves létére szülhet-e?

1Mózes 17:21-22  De szövetségre csak Izsákkal lépek, akit Sára egy esztendő múlva szül neked. Miután Isten mindezeket elmondta, eltávozott Ábrahámtól.

Senki sem akadályozhatja meg a munkát, amelyről Isten úgy dönt, hogy elvégzi

Nos, mindannyian hallottátok Ábrahám történetét, ugye? Isten kiválasztotta őt, miután az özönvíz elpusztította a világot. Ábrahámnak hívták, és amikor százéves volt, felesége, Sára pedig kilencven, Isten ígéretet tett neki. Milyen ígéretet tett neki Isten? Isten azt ígérte, amire a Szentírás utal: „Mert megáldom őt, sőt fiút adok neked általa.” Mi állt Isten ígéretének hátterében, miszerint fiút ad neki? A Szentírás a következőket közli: „Ábrahám ekkor arcra borult, de nevetett, ezt gondolta ugyanis magában: Százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vagy Sára kilencvenéves létére szülhet-e?” Más szóval, ez az idős házaspár túl öreg volt ahhoz, hogy gyermekük szülessen. És mit tett Ábrahám, miután Isten ígéretet tett neki? Nevetve arcra borult, és azt mondta magában: „Százesztendős embernek lehet-e gyermeke?” Ábrahám azt hitte, hogy ez lehetetlen – vagyis azt hitte, hogy Isten ígérete nem több, mint egy tréfa. Az ember szemszögéből nézve ez olyasmi, ami az ember számára elérhetetlen, és szintúgy elérhetetlen és lehetetlen Isten számára. Ábrahám számára talán nevetséges volt: „Isten megteremtette az embert, de úgy tűnik, valamiért nem tudja, hogy egy ilyen idős ember képtelen gyermeket világra hozni; Isten azt hiszi, lehetővé teheti, hogy gyermeket hozzunk a világra, azt mondja, hogy fiút ad nekem – ez bizony lehetetlen!” Ábrahám tehát arcra borult, és nevetve azt gondolta magában: „Ez lehetetlen – Isten tréfál velem, ez nem lehet igaz!” Nem vette komolyan Isten szavait. Milyen ember volt hát Ábrahám Isten szemében? (Igaz.) Hol volt leszögezve, hogy ő egy igaz ember? Azt gondoljátok, hogy mindazok, akiket Isten megszólít, igazak és tökéletesek, hogy ők mind olyan emberek, akik Isten mellett járnak. A doktrínákhoz ragaszkodtok! Világosan kell látnotok, hogy amikor Isten meghatároz valakit, akkor azt nem önkényesen teszi. Isten itt nem azt mondta, hogy Ábrahám igaz volt. Isten szívében minden ember megmérésére vannak mércék. Bár Isten nem mondta meg, hogy Ábrahám milyen ember, a viselkedését tekintve milyen volt Ábrahám Istenbe vetett hite? Kicsit elvont volt? Vagy nagy hite volt? Nem, nem volt! A nevetése és a gondolatai megmutatták, ki ő, így a ti meggyőződésetek, miszerint igaz ember volt, csak a képzeletetek szüleménye, a doktrínák vak alkalmazása és felelőtlen megítélés. Látta Isten Ábrahám nevetését és apró arckifejezéseit? Tudott róluk? Tudott. De vajon módosítaná Isten azt, amit elhatározott? Nem! Amikor Isten eltervezte és elhatározta, hogy ezt az embert választja, akkor az úgy is lett. Sem az ember gondolatai, sem a viselkedése nem befolyásolná vagy akadályozná Istent a legcsekélyebb mértékben sem; Isten nem változtatná meg önkényesen a tervét, és nem változtatná meg vagy borítaná fel a tervét hirtelen felbuzdulásból az ember viselkedése miatt, még akkor sem, ha az tudatlanságból fakad. Mi áll 1Mózes 17:21-22 passzusában? „De szövetségre csak Izsákkal lépek, akit Sára egy esztendő múlva szül neked. Miután Isten mindezeket elmondta, eltávozott Ábrahámtól.” Isten a legcsekélyebb figyelmet sem fordította arra, hogy Ábrahám mit gondol vagy mond. Miért hagyta figyelmen kívül? Azért, mert abban az időben Isten nem kérte, hogy az embernek nagy hite legyen, vagy hogy nagy tudása legyen Istenről, továbbá hogy képes legyen megérteni, amit Isten tett és mondott. Ezért nem kérte, hogy az ember teljesen értse meg, hogy mit szándékozik tenni, hogy kiket akar kiválasztani, vagy tetteinek mik az alapelvei, mert az ember érettsége egyszerűen nem volt elégséges. Akkoriban bármit is tett Ábrahám, és bárhogyan is viselkedett, Isten azt normálisnak tekintette. Nem ítélte el vagy dorgálta meg, hanem csupán azt mondta: „Sára egy esztendő múlva megszüli neked Izsákot.” Miután kihirdette ezeket a szavakat, Isten számára lépésről lépésre valóra vált ez a dolog; Isten szemében már megvalósult az, amit a terve szerint el kellett érnie. Miután elvégezte az ezzel kapcsolatos előkészületeket, Isten eltávozott. Amit az ember tesz vagy gondol, amit az ember ért, az ember tervei – mindezeknek semmi közük Istenhez. Minden Isten terve szerint halad, az Isten által meghatározott időben és szakaszok szerint. Ilyen Isten munkájának alapelve. Isten nem avatkozik bele abba, amit az ember gondol vagy tud, de nem is mond le a tervéről vagy hagyja el a munkáját csak azért, mert az ember nem hiszi vagy nem érti. A tények tehát Isten terve és gondolatai szerint valósulnak meg. Pontosan ezt látjuk a Bibliában: Isten elérte, hogy Izsák az Általa meghatározott időben megszülessen. A tények vajon azt bizonyítják, hogy az ember viselkedése és magatartása akadályozta Isten munkáját? Nem akadályozták Isten munkáját! Az ember kishitűsége Isten iránt, az Istenről alkotott elképzelései és képzelgései befolyásolták Isten munkáját? Nem, nem befolyásolták! A legkevésbé sem! Isten irányítási tervét nem befolyásolja semmilyen ember, dolog vagy környezet. Minden, amit Ő elhatároz, időben és az Ő terve szerint fog megtörténni és megvalósulni, és az Ő munkájába senki sem avatkozhat be. Isten figyelmen kívül hagyja az ember ostobaságának és tudatlanságának bizonyos aspektusait, sőt az ember Vele szembeni ellenállásának és elképzeléseinek bizonyos aspektusait is, és ettől függetlenül elvégzi a munkát, amelyet el kell végeznie. Ez Isten természete, és ez az Ő mindenhatóságának a tükröződése.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  33. szemelvény

Ábrahám felajánlja Izsákot

1Mózes 22:2-3  Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki.

1Mózes 22:9-10  Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát.

Isten irányítási munkája és az emberiség üdvösségére irányuló munkája akkor veszi kezdetét, amikor Ábrahám feláldozza Izsákot

Miután fiút adott Ábrahámnak, beteljesedtek azok a szavak, amelyeket Isten Ábrahámnak mondott. Ez nem azt jelenti, hogy Isten terve itt véget ért; éppen ellenkezőleg, Isten csodálatos terve az emberiség irányítására és üdvösségére még csak most kezdődött, és az, hogy Ábrahámot megáldotta egy fiúval, az Ő átfogó irányítási tervének csupán bevezetése volt. Abban a pillanatban ki tudta, hogy Isten harca a Sátánnal csendben elkezdődött, amikor Ábrahám felajánlotta Izsákot?

Istent nem érdekli, ha az ember ostoba – Ő csak azt kéri, hogy legyen igaz

Ezután nézzük meg, mit tett Isten Ábrahámmal. Az 1Mózes 22:2-ben Isten a következő parancsot adta Ábrahámnak: „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!” Isten világosan fogalmazott: azt mondta Ábrahámnak, hogy adja oda egyetlen fiát, Izsákot, akit szeretett, égőáldozatul. Mai szemmel nézve Isten parancsa még mindig ellenkezik az ember elképzeléseivel? Igen! Mindaz, amit Isten akkoriban tett, teljesen ellentétes az ember elképzeléseivel; az ember számára felfoghatatlan. Az emberek a következőképpen képzelik el: amikor egy embernek nem volt hite, és lehetetlennek gondolta, Isten adott neki egy fiút, majd miután lett egy fia, Isten azt kérte, hogy áldozza fel. Hát nem teljesen hihetetlen ez? Mit akart Isten csinálni valójában? Mi volt Isten tényleges szándéka? Feltétel nélkül adott Ábrahámnak egy fiút, ugyanakkor azt kérte, hogy Ábrahám hozzon egy feltétel nélküli áldozatot. Vajon túlzás volt ez? Egy harmadik fél szemszögéből ez nemcsak túlzás volt, hanem némiképp „ok nélküli bajkeverés” is. De maga Ábrahám nem hitte, hogy Isten túl sokat kér. Bár volt néhány, aprócska saját véleménye erről, és bár kissé gyanakvó volt Istennel szemben, mégis hajlandó volt meghozni az áldozatot. Ezen a ponton mit látsz, ami azt bizonyítja, hogy Ábrahám hajlandó volt felajánlani a fiát? Mit mondanak ezek a mondatok? Az eredeti szöveg a következőről számol be: „Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki” (1Mózes 22:3). „Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát” (1Mózes 22:9-10). Amikor Ábrahám kinyújtotta a kezét és kést ragadott, hogy megölje a fiát, Isten vajon látta a cselekedeteit? Látta. Az egész folyamat – az elejétől kezdve, amikor Isten azt kérte Ábrahámtól, hogy áldozza fel Izsákot, egészen addig, amikor Ábrahám valóban felemelte a kést, hogy megölje a fiát – megmutatta Istennek Ábrahám szívét, és függetlenül korábbi ostobaságától, tudatlanságától és attól, hogy félreértette Istent, Ábrahám szíve Isten iránt akkor már igaz és őszinte volt, és valóban vissza akarta adni Istennek Izsákot, a Tőle kapott fiát. Isten engedelmességet látott Ábrahámban, éppen azt az engedelmességet, amelyre vágyott.

Isten sok mindent tesz, ami az ember számára érthetetlen, sőt hihetetlen. Amikor Isten vezényelni akar valakit, ez a vezénylés gyakran ellentmond az ember elképzeléseinek, és érthetetlen számára, de éppen ez a disszonancia és érthetetlenség a próbatétel Isten részéről és ez az ember megmérettetése. Ábrahám eközben képes volt saját magában engedelmességet tanúsítani Isten iránt, ami a legalapvetőbb feltétele volt annak, hogy eleget tudjon tenni Isten követelményének. Isten csak akkor érzett igazán megnyugvást és jóváhagyást az emberiség iránt – Ábrahám iránt, akit kiválasztott –, amikor Ábrahám képes volt engedelmeskedni Isten követelményének és felajánlotta Izsákot. Csak ekkor volt Isten biztos abban, hogy ez az ember, akit kiválasztott, olyan nélkülözhetetlen vezető, aki vállalni tudja az Ő ígéretét és későbbi irányítási tervét. Bár ez csak egy próbatétel és megmérettetés volt, Isten elégtételt érzett, érezte az ember Iránta érzett szeretetét, és úgy megvigasztalta Őt az ember, mint még soha. Abban a pillanatban, amikor Ábrahám felemelte a kését, hogy megölje Izsákot, Isten megállította őt? Isten nem engedte, hogy Ábrahám feláldozza Izsákot, mivel Istennek egyszerűen nem állt szándékában elvenni Izsák életét. Isten tehát éppen időben megállította Ábrahámot. Isten számára Ábrahám engedelmessége már kiállta a próbát, amit tett, az elegendő volt, és Isten már látta, hogy mi lesz a kimenetele annak, amit tenni szándékozik. Vajon ez a kimenetel kielégítő volt Isten számára? Elmondható, hogy ez a kimenetel kielégítő volt Isten számára, Isten ezt akarta, és erre vágyott. Igaz ez? Bár Isten különböző környezetekben, különböző módokon tesz próbára minden egyes embert, Ábrahámban meglátta, amit akart, látta, hogy Ábrahám szíve igaz, engedelmessége pedig feltétel nélküli. Isten pontosan erre a „feltétel nélküliségre” vágyott. Az emberek gyakran mondják: „Én már felajánlottam ezt, már lemondtam arról – miért nem elégedett velem Isten még mindig? Miért tesz ki engem folyton próbatételeknek? Miért tesz állandóan próbára?” Ez egy tényt jelez: Isten nem látta a szívedet és nem nyerte el a szívedet. Ez azt jelenti, hogy nem látott olyan őszinteséget, mint amikor Ábrahám képes volt felemelni a kését, hogy saját kezűleg megölje a fiát és felajánlja Istennek. Nem látta a feltétel nélküli engedelmességedet, és nem vigasztaltad meg Őt. Természetes tehát, hogy Isten folyton próbára tesz téged. Nem így van ez?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  34. szemelvény

Isten ígérete Ábrahámnak (Válogatott szakaszok)

1Mózes 22:16-18  Magamra esküszöm, így szól Jahve, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg Tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe, mert hallgattál szavamra.

Ez egy teljes terjedelmű beszámoló arról, hogy Isten megáldotta Ábrahámot. Bár rövid, tartalma gazdag: tartalmazza Isten Ábrahámnak adott ajándékának okát és hátterét, valamint azt, hogy mit adott Ábrahámnak. Átitatja az az öröm és izgalom, amellyel Isten kimondta ezeket a szavakat, valamint az a sürgető vágy, hogy megnyerje azokat, akik képesek meghallgatni a szavait. Ebben meglátjuk Isten féltését és gyengédségét azok iránt, akik engedelmeskednek szavainak és követik parancsait. Így azt is látjuk, hogy milyen árat fizet azért, hogy megnyerjen embereket, és milyen gondossággal és megfontoltan nyeri meg őket. Sőt, ez a passzus, amely tartalmazza a „Magamra esküszöm” szavakat, erőteljesen érzékelteti velünk azt a keserűséget és fájdalmat, amelyet Isten és egyedül Isten hordoz Magában az Ő irányítási tervének e munkája mögött. Ez egy elgondolkodtató passzus, amely különleges jelentőséggel bírt az utána következők számára, és messzemenő hatással volt rájuk.

Az ember az őszintesége és engedelmessége miatt nyeri el Isten áldásait

Nagy volt az Isten által Ábrahámnak adott áldás, amelyről itt olvasunk? Milyen nagy volt? Van itt egy kulcsfontosságú mondat: „És a te utódod által nyer áldást a föld minden népe.” Ez a mondat azt mutatja, hogy Ábrahám olyan áldásokat kapott, amilyeneket sem előtte, sem utána senki más. Amikor Isten kérésének megfelelően Ábrahám visszaadta egyetlen fiát – egyetlen, szeretett fiát – Istennek (itt nem használhatjuk a „felajánlotta” szót; azt kell mondanunk, hogy visszaadta a fiát Istennek), Isten nemcsak hogy nem engedte meg Ábrahámnak, hogy felajánlja Izsákot, de még meg is áldotta őt. Milyen ígérettel áldotta meg Ábrahámot? Azzal az ígérettel áldotta őt meg, hogy megsokszorozza utódait. És mennyivel fogja megsokszorozni? A Szentírás a következő adatot közli: „mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe”. Milyen összefüggésben mondta ki Isten ezeket a szavakat? Vagyis hogyan kapta meg Ábrahám Isten áldásait? Úgy kapta meg őket, ahogy Isten mondja a Szentírásban: „mert hallgattál szavamra”. Vagyis mivel Ábrahám betartotta Isten parancsát, a legkisebb zokszó nélkül megtett mindent, amit Isten mondott, kért és parancsolt, Isten ilyen ígéretet tett neki. Van egy döntő mondat ebben az ígéretben, amely Isten akkori gondolatait érinti. Láttátok? Lehet, hogy nem sok figyelmet fordítottatok Isten e szavaira: „Magamra esküszöm.” Azt jelentik, hogy amikor Isten kimondta ezeket a szavakat, akkor önmagára esküdött. Mire esküsznek az emberek, amikor esküt tesznek? Az égre esküsznek, vagyis esküt tesznek Istennek és Istenre esküsznek. Az emberek talán nem nagyon értik azt a jelenséget, amellyel Isten önmagára esküdött, de képesek lesztek megérteni, ha megadom nektek a helyes magyarázatot. Egy olyan emberrel szembesülve, aki csak a szavait hallotta, de a szívét nem értette, Isten ismét magányosnak és tanácstalannak érezte magát. Kétségbeesésében – és mondhatjuk, hogy tudat alatt – Isten valami nagyon természetes dolgot tett: a szívére tette a kezét, és önmagát szólította meg, amikor Ábrahámnak ezt az ígéretet tette, és ebből az ember azt hallotta, hogy Isten azt mondja: „Magamra esküszöm.” Isten cselekedetein keresztül magadra gondolhatsz. Amikor a szívedre teszed a kezed, és magadhoz beszélsz, világos elképzelésed van arról, hogy mit mondasz? Őszinte a hozzáállásod? Nyíltan, a szívedből szólsz? Itt tehát azt látjuk, hogy amikor Isten Ábrahámhoz beszélt, komoly és őszinte volt. Ugyanakkor, amikor Ábrahámhoz beszélt és megáldotta őt, Isten Önmagához is beszélt. Így szólt Magához: megáldom Ábrahámot, és oly sok utódja lesz, mint égen a csillag, és oly bőséges, mint homokszemek a tengerparton, mert engedelmeskedett szavaimnak, és Én őt választottam. Amikor Isten azt mondta: „Magamra esküszöm”, Isten elhatározta, hogy Ábrahámmal megteremti Izráel választott népét, majd ezt a népet rohamléptekkel viszi előre az Ő munkájával. Ez azt jelenti, hogy Isten Ábrahám leszármazottaival viseltetné Isten irányításának munkáját, illetve Isten munkája és az Isten által kifejezésre juttatott munka Ábrahámmal kezdődne, majd Ábrahám leszármazottaiban folytatódna, így valósulna meg Isten kívánsága, hogy megmentse az embert. Mit szóltok, hát nem áldott dolog ez? Az ember számára nincs ennél nagyobb áldás; mondhatjuk, hogy ez a legáldásosabb dolog. Az Ábrahám által elnyert áldás nem utódainak megsokszorozódása volt, hanem az, hogy Isten véghez vitte irányítását, megbízatását és munkáját Ábrahám leszármazottaiban. Ez azt jelenti, hogy az Ábrahám által elnyert áldások nem ideiglenesek voltak, hanem Isten irányítási tervének előrehaladtával folytatódtak. Amikor Isten beszélt, amikor Isten megesküdött Magára, már elhatározásra jutott. Igaz volt ennek az elhatározásnak a folyamata? Valós volt? Isten elhatározta, hogy attól kezdve az Ő erőfeszítéseit, az árat, amit fizetett, azt, amije van és ami Ő Maga, mindenét, sőt az életét is, Ábrahámnak és Ábrahám leszármazottainak adja. Isten azt is elhatározta, hogy ezt az embercsoportot követően kinyilvánítja tetteit, és lehetővé teszi, hogy az emberek meglássák bölcsességét, hatalmát és erejét.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  35. szemelvény

Isten ígérete Ábrahámnak (Válogatott szakaszok)

1Mózes 22:16-18  Magamra esküszöm, így szól Jahve, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg Tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe, mert hallgattál szavamra.

Isten változatlan kívánsága, hogy megnyerje azokat, akik ismerik Istent és tanúságot tudnak tenni Mellette

Ugyanakkor, amikor Isten Önmagához beszélt, Ábrahámhoz is szólt, de azon kívül, hogy hallotta az áldásokat, amelyeket Isten adott neki, vajon abban a pillanatban képes volt Ábrahám megérteni Isten minden szavának valódi kívánságait? Nem volt rá képes! Abban a pillanatban tehát, amikor Isten Önmagára esküdött, a szíve még mindig magányos és szomorú volt. Még mindig nem volt egyetlen ember sem, aki képes lett volna megérteni vagy felfogni azt, ami az Ő szándékában állt és amit tervezett. Abban a pillanatban senki – Ábrahámot is beleértve – sem volt képes bizalmasan beszélni Vele, még kevésbé volt képes bárki is együttműködni Vele abban a munkában, amelyet végeznie kellett. A felszínen Isten megnyerte Ábrahámot, egy embert, aki tudott engedelmeskedni a szavainak. Valójában azonban ennek az embernek a tudása Istenről alig volt több a semminél. Bár Isten megáldotta Ábrahámot, Isten szíve még mindig nem volt elégedett. Mit jelent az, hogy Isten nem volt elégedett? Azt jelenti, hogy az Ő irányítása még csak most kezdődött, azt jelenti, hogy az emberek, akiket meg akart nyerni, akiket látni vágyott, akiket szeretett, még mindig távol voltak Tőle; időre volt szüksége, várnia kellett, türelmesnek kellett lennie. Mert abban az időben Magán Istenen kívül senki sem tudta, mire van szüksége, mit szeretne megszerezni vagy mire vágyik. Így tehát, miközben Isten nagyon izgatott volt, egyúttal nehéz volt a szíve. Mégsem állította meg lépteit, hanem tervezte a következő lépést, amit meg kell tennie.

Mit láttok Isten Ábrahámnak tett ígéretében? Isten nagy áldásokban részesítette Ábrahámot, egyszerűen azért, mert engedelmeskedett Isten szavainak. Bár a felszínen ez normálisnak és magától értetődőnek tűnik, Isten szívét látjuk benne: Isten különösen nagyra becsüli az ember Iránta tanúsított engedelmességét, és nagyra értékeli az ember Iránta való megértését és őszinteségét. Mennyire becsüli Isten ezt az őszinteséget? Talán nem értitek, milyen nagyra becsüli, és talán nincs is senki, aki felfogja ezt. Isten adott Ábrahámnak egy fiút, és amikor az a fiú felnőtt, Isten megkérte Ábrahámot, hogy ajánlja fel a fiát Istennek. Ábrahám szó szerint követte Isten parancsát, engedelmeskedett Isten szavának, az őszintesége pedig meghatotta Istent, és nagyra értékelte azt. Milyen nagyra értékelte Isten? És miért értékelte nagyra? Abban az időben, amikor senki sem értette Isten szavait, illetve nem értette a szívét, Ábrahám olyasmit tett, ami megrázta az eget és megrengette a földet, ez pedig példátlan elégedettséggel töltötte el Istent, illetve azzal az örömmel, hogy megnyert valakit, aki képes volt engedelmeskedni a szavainak. Ez az elégedettség és öröm egy olyan teremtménytől származott, akit Isten a saját kezével készített, és ez volt az első „áldozat”, amelyet az ember felajánlott Istennek, és amelyet Isten a legnagyobbra tartott, amióta csak megteremtette az embert. Isten nehéz időket élt át, amíg erre az áldozatra várt, és úgy kezelte, mint az Általa teremtett ember első legfontosabb ajándékát. Ez megmutatta Istennek erőfeszítései és az Általa fizetett ár első gyümölcsét, és lehetővé tette Számára, hogy meglássa az emberiségben rejlő reményt. Ezután Isten még jobban vágyott egy ilyen emberekből álló csoportra, akik társaságot nyújtanak Neki, őszintén bánnak Vele és őszintén törődnek Vele. Isten még abban is reménykedett, hogy Ábrahám tovább él, mert azt kívánta, hogy egy olyan szív kísérje Őt és legyen Vele, mint Ábrahámé, miközben Ő folytatja az irányítást. Bármit is akart Isten, az csak egy kívánság volt, egy elképzelés – hisz Ábrahám csupán egy ember volt, aki képes volt engedelmeskedni Neki, és a legcsekélyebb megértéssel vagy ismerettel sem rendelkezett Istenről. Ábrahám olyasvalaki volt, aki messze elmaradt Isten emberrel szemben támasztott követelményeitől, amelyek a következők: Isten ismerete, az Isten melletti tanúságtétel képessége és az Istennel való egylelkűség. Ábrahám tehát nem tudott Istennel tartani. Abban, hogy Ábrahám felajánlotta Izsákot, Isten látta Ábrahám őszinteségét és engedelmességét, illetve azt, hogy kiállta Isten próbáját. Bár Isten elfogadta őszinteségét és engedelmességét, ő mégsem volt méltó arra, hogy Isten bizalmasa legyen, hogy olyasvalaki legyen, aki ismeri és érti Istent, valamint olyasvalaki, aki tisztában van Isten természetével; távol állt attól, hogy egy szív és egy lélek legyen Istennel és teljesítse Isten akaratát. Isten a szíve mélyén tehát még mindig magányos és nyugtalan volt. Minél magányosabb és nyugtalanabb lett Isten, annál inkább szüksége volt arra, hogy mihamarabb folytassa az irányítását és képes legyen kiválasztani és megnyerni egy embercsoportot, hogy mielőbb végrehajtsa irányítási tervét és érvényesítse az akaratát. Ez volt Isten buzgó vágya, és ez a kezdetektől fogva a mai napig változatlan maradt. Amióta csak a kezdetekkor megteremtette az embert, Isten vágyott egy csapat győztesre, egy olyan csoportra, amely Vele fog tartani és képes lesz megérteni, megismerni és felfogni az Ő természetét. Isten e kívánsága soha nem változott meg. Bármeddig is kell még várnia, bármilyen nehéz is az Előtte álló út, és bármilyen messze is vannak a vágyott célok, Isten soha nem változtatta meg és nem adta fel az emberrel kapcsolatos elvárásait. Most, hogy ezt elmondtam, rájöttetek valamire Isten kívánságából? Lehet, hogy amire rájöttetek, az nem túl mélyreható, de majd fokozatosan leesik a tantusz!

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  36. szemelvény

Istennek el kell pusztítania Szodomát (Válogatott szakaszok)

1Mózes 18:26  Jahve így felelt: Ha találok Sodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.

1Mózes 18:29  Ismét szólt Hozzá, és ezt mondta: Hátha negyven található ott! Jahve így felelt: Nem teszem meg.

1Mózes 18:30  Szólt Ábrahám –, de hátha csak harminc található ott! Ő így felelt: Nem teszem meg.

1Mózes 18:31  Ábrahám ezt mondta: Hátha húsz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el.

1Mózes 18:32  Ábrahám ezt mondta: Hátha csak tíz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el.

Isten csak azokkal törődik, akik képesek engedelmeskedni szavainak és követni parancsait

A fenti passzusokban több kulcsszó is szerepel: a számok. Először is, Jahve azt mondta, hogy ha talál ötven igaz embert a városban, akkor megkíméli az egész helyet, vagyis nem pusztítja el a várost. Volt valójában ötven igaz ember Szodomában? Nem volt. Nem sokkal később mit mondott Ábrahám Istennek? Azt mondta: „Hátha negyven található ott?” Isten azt mondta: „Nem teszem meg.” Aztán így szólt Ábrahám: „Hátha harminc található ott?” Isten így válaszolt: „Nem teszem meg.” És esetleg húsz? Nem teszem meg. Tíz? Nem teszem meg. Valójában volt tíz igaz ember a városban? Tíz nem volt, csak egy. És ki volt ez az egy? Lót. Abban az időben csupán egyetlen igaz ember volt Szodomában, de vajon Isten nagyon szigorú vagy akkurátus volt, amikor felmerült ez a szám? Nem, nem volt az! És amikor az ember azt kérdezgette: „Esetleg negyven?” „Esetleg harminc?” mígnem eljutott az „Esetleg tíz?” kérdésig, Isten azt mondta: „Még ha csak tízen lennének, akkor sem pusztítanám el a várost, hanem megkímélném, és megbocsátanék a többi embernek ezen a tízen kívül.” Ha csak tízen lettek volna, az elég szánalmas lett volna, de kiderült, hogy valójában még ennyi igaz ember sem volt Szodomában. Látod tehát, hogy Isten szemében a város népének bűne és gonoszsága olyan mértékű volt, hogy Istennek nem volt más választása, mint elpusztítani őket. Mit értett Isten az alatt, amikor azt mondta, hogy nem pusztítja el a várost, ha van ott ötven igaz ember? Ezek a számok nem voltak fontosak Isten számára. Az volt fontos, hogy vannak-e a városban olyan igaz emberek, amilyeneket Ő akart. Ha a városban csak egyetlen igaz ember is volt, Isten nem engedte volna, hogy a város elpusztítása miatt baja essen. Ez azt jelenti, hogy függetlenül attól, hogy Isten el akarta-e pusztítani a várost, vagy sem, és függetlenül attól, hogy hány igaz ember volt benne, Isten számára ez a bűnös város átkozott és utálatos volt, és el kellett pusztulnia, el kellett tűnnie Isten szeme elől, míg az igazak embereknek meg kellett maradniuk. A korszaktól és az emberiség fejlődési szakaszától függetlenül, Isten hozzáállása nem változik: gyűlöli a gonoszt, és törődik azokkal, akik az Ő szemében igazak. Isten eme egyértelmű magatartása egyben Isten lényegének igazi kinyilatkoztatása is. Mivel a városban csak egyetlen igaz ember volt, Isten nem habozott tovább. A végeredmény az volt, hogy Szodoma elkerülhetetlenül elpusztult. Mit láttok ti ebben? Abban a korban Isten nem pusztított el egy várost, ha volt benne ötven igaz ember, de akkor sem, ha tíz, ami azt jelenti, hogy Isten úgy döntött, hogy megbocsát és toleráns lesz az emberiséggel szemben, vagy elvégzi az útmutatás munkáját ama néhány ember miatt, akik képesek voltak félni és imádni Őt. Isten nagy hangsúlyt fektet az ember igaz cselekedeteire, nagy hangsúlyt fektet azokra, akik képesek imádni Őt, és nagy hangsúlyt fektet azokra, akik képesek jó cselekedeteket tenni Őelőtte.

A legkorábbi időktől napjainkig olvastatok valaha a Bibliában arról, hogy Isten közölte volna az igazságot, vagy beszélt volna Isten útjáról bárkinek is? Nem, soha. Isten emberhez intézett szavai, amelyekről olvasunk, csak azt közölték az emberekkel, hogy mit kell tenniük. Néhányan fogták magukat és megtették, néhányan nem; néhányan hittek, néhányan nem. Ez volt minden. Így annak a kornak az igaz emberei – akik Isten szemében igazak voltak – csupán azok voltak, akik meghallották Isten szavait és követték Isten parancsait. Szolgák voltak, akik véghez vitték Isten szavait az emberek között. Lehetne azt mondani, hogy az ilyen emberek ismerik Istent? Lehetne őket olyan embereknek nevezni, akiket Isten tökéletessé tett? Nem, nem lehetne. Tehát a számuktól függetlenül Isten szemében ezek az igaz emberek méltóak voltak arra, hogy Isten bizalmasainak nevezzék őket? Lehetett őket Isten tanúinak nevezni? Természetesen nem! Bizonyára nem voltak méltóak arra, hogy Isten bizalmasainak és tanúinak nevezzék őket. Hogyan nevezte hát Isten az ilyen embereket? A Biblia Ószövetségében sokszor előfordul, hogy Isten a „szolgám”-nak nevezi őket. Ez azt jelenti, hogy abban az időben Isten szemében ezek az igaz emberek Isten szolgái voltak, ők szolgálták Őt a földön. És hogy értette Isten ezt az elnevezést? Miért nevezte őket így? Vajon Istennek vannak normák a szívében azokat a megnevezéseket illetően, ahogy az embereket hívja? Bizonyára vannak. Istennek vannak normái, függetlenül attól, hogy az embereket igaznak, tökéletesnek, egyenesnek vagy szolgának nevezi. Amikor valakit a szolgájának nevez, szilárd meggyőződése, hogy az illető képes fogadni a küldötteit, képes követni a parancsait és képes végrehajtani azt, amit a küldöttek parancsolnak. Mit hajt végre ez az ember? Azt hajtja végre, amit Isten megparancsol az embereknek a földön. Abban az időben lehetett Isten útjának nevezni azt, amire Isten megkérte az embert, hogy megtegye és elvégezze a földön? Nem, nem lehetett. Mivelhogy abban az időben Isten csak néhány egyszerű dolgot kért az embertől; néhány egyszerű parancsot adott ki, mondván, hogy az ember csinálja csak ezt vagy azt, de semmi többet. Isten az Ő terve szerint munkálkodott. Mivel abban az időben sok körülmény még nem volt adott, az idő még nem érett meg, és az emberiség nehezen viselte Isten útját, Isten útja még nem kezdett el kiáradni az Ő szívéből. Isten az igaz embereket, akikről beszélt, és akiket itt látunk – akár harmincan, akár húszan vannak – a szolgáinak tekintette. Amikor Isten küldöttei eljutottak ezekhez a szolgákhoz, ők képesek voltak fogadni őket, követni a parancsaikat és a szavaik szerint cselekedni. Pontosan ezt kellett tenniük és elérniük azoknak, akik Isten szemében szolgák voltak. Isten megfontolt módon nevezi el az embereket. Nem azért nevezte őket a szolgáinak, mert olyanok voltak, mint ti most – sok prédikációt hallottak, tudták, hogy Isten mit akar tenni, sokat megértettek Isten akaratából és megértették az Ő irányítási tervét –, hanem mert őszinték voltak emberi mivoltukban és képesek voltak eleget tenni Isten szavainak; amikor Isten parancsolt nekik, képesek voltak félretenni, amit éppen csináltak, és végrehajtani azt, amit Isten parancsolt. Isten számára tehát a szolga cím másik jelentésrétege az, hogy együttműködtek az Ő földi munkájában, és bár nem ők voltak Isten küldöttei, ők voltak Isten szavainak földi végrehajtói és megvalósítói. Látjátok tehát, hogy ezek a szolgák vagy igaz emberek sokat nyomtak a latba Isten szívében. Arra a munkára, amelyre Isten készült a földön, nem kerülhetett sor Vele együttműködő emberek nélkül, és az Isten szolgái által vállalt szerepet Isten küldöttei nem vehették át. Minden feladat, amelyet Isten ezeknek a szolgáknak parancsolt, nagyon fontos volt Számára, ezért nem veszíthette el őket. E szolgák Istennel való együttműködése nélkül az Ő munkája az emberiség körében megtorpant volna, aminek eredményeként Isten irányítási terve és reményei semmivé foszlottak volna.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  37. szemelvény

Istennek el kell pusztítania Szodomát (Válogatott szakaszok)

1Mózes 18:26  Jahve így felelt: Ha találok Sodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.

1Mózes 18:29  Ismét szólt Hozzá, és ezt mondta: Hátha negyven található ott! Jahve így felelt: Nem teszem meg.

1Mózes 18:30  Szólt Ábrahám –, de hátha csak harminc található ott! Ő így felelt: Nem teszem meg.

1Mózes 18:31  Ábrahám ezt mondta: Hátha húsz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el.

1Mózes 18:32  Ábrahám ezt mondta: Hátha csak tíz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el.

Isten nagyon is irgalmas azokkal szemben, akikkel törődik, és mélységesen haragszik azokra, akiket megvet és elutasít

A bibliai beszámolók szerint volt Istennek tíz szolgája Szodomában? Nem, nem volt! Méltó volt a város arra, hogy Isten megkímélje? A városban csak egy ember – Lót – fogadta Isten hírnökeit. Ebből kifolyólag Istennek csak egyetlen szolgája volt a városban, így nem volt más választása, mint megmenteni Lótot és elpusztítani Szodoma városát. Az Ábrahám és Isten közötti, fent idézett beszélgetés egyszerűnek tűnhet, de valami nagyon mélyreható dolgot szemléltet: Isten ecselekedeteit elvek vezérlik, és mielőtt döntést hozna, hosszú időt tölt megfigyeléssel és mérlegeléssel; semmiképpen sem hoz döntést vagy von le elhamarkodott következtetéseket idő előtt. Az Ábrahám és Isten közötti párbeszédekből kiderül, hogy Isten döntése, miszerint elpusztítja Szodomát, a legcsekélyebb mértékben sem volt rossz, hiszen Isten már tudta, hogy a városban nem volt negyven igaz ember, se harminc, se húsz. Még csak tíz sem volt. Az egyetlen igaz ember a városban Lót volt. A Szodomában történteket és annak körülményeit Isten megfigyelte, és mindez olyan ismerős volt Számára, mint a tenyere. Így a döntése nem lehetett rossz. Ezzel szemben Isten mindenhatóságához képest az ember annyira érzéketlen, annyira ostoba és tudatlan, annyira rövidlátó! Ezt látjuk az Ábrahám és Isten közötti beszélgetésekben. Isten a kezdetektől napjainkig kiárasztja Magából a természetét. Itt is szintúgy jelen van Isten természete, amit meg kellene látnunk. A számok egyszerűek – nem jelentenek semmit –, de van itt egy nagyon fontos kifejeződése Isten természetének. Ötven igaz ember miatt Isten már nem pusztítaná el a várost. Vajon ez Isten irgalmának köszönhető? Az Ő szeretetének és elfogadásának köszönhető? Láttátok már Isten természetének ezt az oldalát? Ha csak tíz igaz ember lett volna, Isten nem pusztította volna el a várost, emiatt a tíz igaz ember miatt. Vajon ez Isten elfogadása és szeretete, vagy nem? Isten nem pusztította volna el a várost ama igaz emberek iránti irgalma, elfogadása és törődése miatt. Ez Isten toleranciája. És végül milyen eredményt látunk? Amikor Ábrahám azt mondta: „Hátha csak tíz található ott”, Isten azt mondta: „Nem pusztítom el”. Ezután Ábrahám nem mondott többet – mert Szodomában nem volt ott az a tíz igaz ember, akire ő utalt, és nem volt több mondanivalója. Akkor megértette, hogy Isten miért határozta el, hogy elpusztítja Szodomát. Ebben milyen természetét látod Istennek? Milyen elhatározásra jutott Isten? Isten elhatározta, hogy ha ebben a városban nincs tíz igaz ember, akkor nem engedi meg, hogy létezzen és elkerülhetetlenül elpusztítja. Ez vajon nem Isten haragja? Ez a harag szemlélteti Isten természetét? Ez a természet Isten szent lényegének kinyilatkoztatása? Ez Isten igazságos lényegének kinyilatkoztatása, melyet az embernek nem szabad megsértenie? Miután megerősítést nyert, hogy Szodomában nincs tíz igaz ember, Isten biztos volt benne, hogy elpusztítja a várost és keményen megbünteti az ott élő embereket, mivel szembeszálltak Istennel, és mert olyan mocskosak és romlottak voltak.

Miért elemeztük így ezeket a passzusokat? Azért, mert ez a néhány egyszerű mondat teljes mértékben kifejezi Isten bőséges irgalmát és mélységes haragját. Miközben Isten nagyra becsülte az igaz embereket, irgalmas volt hozzájuk, elfogadta őket és törődött velük, Isten szívében mélységes utálat volt mindazok iránt Szodomában, akik romlottá váltak. Hát nem bőséges irgalom és mélységes harag volt ez? Milyen eszközzel pusztította el Isten a várost? Tűzzel. És miért tűzzel pusztította el? Amikor látod, hogy valamit tűzzel égetnek el, vagy amikor valamit el akarsz égetni, milyen érzéseid vannak vele kapcsolatban? Miért akarod elégetni? Úgy érzed, hogy már nincs szükséged rá, hogy nem akarsz többé ránézni? El akarod hagyni? Az, hogy Isten tüzet használt, elhagyást és gyűlöletet jelent, és azt, hogy nem akarta többé látni Szodomát. Ez volt az az érzelem, amely miatt Isten tűzzel rombolta le Szodomát. A tűz használata jelképezi, hogy Isten mennyire dühös volt. Isten irgalma és elfogadása valóban létezik, de Isten szentsége és igazságossága, amikor szabadjára engedi a haragját, megmutatja az embernek Isten azon oldalát is, amely nem tűri a sértést. Amikor az ember teljes mértékben képes engedelmeskedni Isten parancsainak és Isten követelményeinek megfelelően cselekszik, Isten bőségesen irgalmas az emberrel szemben; amikor az ember tele van romlottsággal, gyűlölettel és ellenségeskedéssel Vele szemben, akkor Isten mélységesen haragszik. Mennyire mélységes a haragja? Isten haragja addig tart, amíg nem látja többé az ember ellenállását és gonosz tetteit, amíg nem kerülnek többé a szeme elé. Csak akkor fog eltűnni Isten haragja. Más szóval, nem számít, hogy ki az illető, ha a szíve eltávolodott Istentől és elfordult Tőle, hogy soha többé ne térjen vissza, akkor függetlenül attól, hogy minden látszat szerint vagy szubjektív vágyai szerint hogyan akarja Istent imádni, követni és engedelmeskedni Neki testében vagy gondolkodásában, Isten haragja szüntelenül árad. Olyan lesz ez, hogy amikor Isten alaposan szabadjára engedi a haragját – miután bőven adott lehetőséget az embernek –, és az egyszer elszabadul, nem lesz rá mód, hogy visszafogja, és soha többé nem lesz irgalmas és toleráns egy ilyen emberiséggel szemben. Ez az egyik oldala Isten természetének, amely nem tűri a sértést. Itt az emberek számára normálisnak tűnik, hogy Isten elpusztít egy várost, mivel Isten szemében egy bűnnel teli város nem létezhetett, nem maradhatott fenn, és észszerű volt, hogy Isten elpusztítsa. Mégis, abban, ami Szodoma elpusztítása előtt és után történt, látjuk Isten teljes természetét. A kedves, szép és jó dolgokkal szemben elfogadó és irgalmas; a rossz, bűnös és gonosz dolgokkal szemben mélységesen haragvó, úgy, hogy haragja nem szűnik. Ez a két legfőbb és legkiemelkedőbb aspektusa Isten természetének, ráadásul Isten a kezdetektől a végsőkig kinyilatkoztatta őket: bőséges irgalom és mélységes harag. A legtöbben megtapasztaltatok valamit Isten irgalmából, de nagyon kevesen ismertétek fel Isten haragját. Isten irgalmassága és szeretetreméltósága minden emberben megmutatkozik; vagyis Isten minden emberrel szemben bőségesen irgalmas volt. Ugyanakkor Isten nagyon ritkán – vagy mondhatjuk, hogy sohasem – haragudott meg mélységesen egy emberre vagy csoportra közületek. Nyugalom! Előbb vagy utóbb minden ember meg fogja látni és tapasztalni Isten haragját, de most még nem jött el az idő. Miért van ez így? Azért, mert amikor Isten folyamatosan haragszik valakire, vagyis amikor rászabadítja mélységes haragját, az azt jelenti, hogy már régóta utálja és elutasítja ezt az embert, megveti a létezését és nem tudja elviselni a létezését; amint a haragja rázúdul, eltűnik. Ma Isten munkája még nem érte el ezt a pontot. Egyikőtök sem lesz képes elviselni, ha Isten egyszer mélységesen megharagszik. Most csak azt látjátok, hogy Isten bőségesen irgalmas mindannyiótokhoz, de még nem láttátok az Ő mélységes haragját. Ha vannak olyan emberek, akik továbbra sincsenek erről meggyőződve, akkor kérhetitek, hogy zúduljon rátok Isten haragja, hogy megtapasztaljátok, valóban létezik-e Isten haragja és természete, amely nem tűri, hogy az ember megsértse. Meg meritek tenni?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  38. szemelvény

Az utolsó napok emberei Isten haragját csak a szavaiban látják, és nem tapasztalják meg igazán Isten haragját

A teremtéstől kezdve egészen napjainkig egyetlen csoport sem részesült annyira Isten kegyelméből, irgalmából és szeretetreméltóságából, mint ez az utolsó csoport. Bár az utolsó szakaszban Isten az ítélet és a fenyítés munkáját végzi, továbbá fenséggel és haraggal végzi azt, Isten legtöbbször csak szavakat használ munkája elvégzéséhez; szavakat használ tanításra és öntözésre, ellátásra és táplálásra. Isten haragja mindeközben mindig is rejtve maradt, és attól eltekintve, hogy a szavaiban megtapasztalták Isten haragos természetét, nagyon kevés ember tapasztalta meg személyesen a haragját. Ez azt jelenti, hogy Isten ítélő és fenyítő munkája során – bár az Isten szavaiban kinyilatkoztatott harag lehetővé teszi, hogy az emberek megtapasztalják Isten fenségét és azt, hogy nem tűri a sértést – ez a harag nem terjed túl a szavain. Más szóval, Isten szavakat használ arra, hogy megdorgálja az embert, leleplezze az embert, megítélje az embert, megfenyítse az embert, sőt elítélje az embert – de Isten még nem haragszik mélységesen az emberre, és még csak alig zúdította rá a haragját az emberre, kivéve a szavaival. Így Isten irgalma és szeretetreméltósága, amelyet az ember ebben a korban megtapasztal, Isten valódi természetének kinyilatkoztatása, míg Isten haragja, amelyet az ember megtapasztal, csupán az Ő kijelentései hangnemének és érzetének hatása. Sokan tévesen ezt a hatást tekintik Isten haragja igazi megtapasztalásának és igazi ismeretének. Következésképpen a legtöbb ember azt hiszi, hogy látta Isten irgalmát és szeretetreméltóságát az Ő szavaiban, és látta azt is, hogy Isten nem tűri, hogy az ember megsértse, továbbá legtöbbjük még tudatosítani is kezdte Isten ember iránti irgalmát és toleranciáját. De bármilyen rosszul is viselkedett az ember, vagy bármilyen romlott volt is a természete, Isten mindig kitartott. A kitartással az a célja, hogy megvárja, hogy az Általa kimondott szavak, az Általa tett erőfeszítések és az Általa fizetett ár kifejtsék a hatást azokban, akiket meg akar nyerni. Egy ilyen kimenetelre való várakozás időbe telik, és különböző környezeteket kell teremteni az ember számára, ugyanúgy, ahogy az emberek nem válnak felnőtté, amikor megszületnek; tizennyolc vagy tizenkilenc évbe telik, sőt egyeseknek húsz vagy harminc évre van szükségük ahhoz, hogy igazi felnőtté érjenek. Isten ennek a folyamatnak a befejeződését várja, ennek az időnek az eljövetelét várja, és ennek a kimenetelnek az elérkezését várja. Amíg Isten várakozik, bőségesen irgalmas. Isten munkájának időszakában azonban rendkívül kevés emberre sújt le, egyeseket pedig azért büntet meg, mert súlyosan szembeszegülnek Istennel. Az ilyen példák még inkább bizonyítják Isten természetét, amely nem tűri a sértést az ember részéről, és teljes mértékben megerősítik Isten kiválasztottakkal szembeni toleranciájának és kitartásának valódi létezését. Természetesen e tipikus példákban Isten természetének részleges kinyilatkoztatása ezekben az emberekben nem befolyásolja Isten általános irányítási tervét. Valójában Isten munkájának ebben a végső szakaszában Ő végig kitartott a várakozás alatt, kitartását és életét pedig beváltotta az Őt követők üdvösségére. Látjátok ezt? Isten nem forgatja fel ok nélkül a tervét. Szabadjára engedheti haragját és lehet irgalmas is; ez természete két fő részének kinyilatkoztatása. Világos ez, vagy nem? Más szóval, amikor Istenről van szó, a jó és a rossz, az igazságos és az igazságtalan, a pozitív és a negatív – mindez világosan megmutatkozik az ember számára. Hogy Ő mit tesz, mit szeret, mit gyűlöl – mindez közvetlenül tükröződik az Ő természetében. Ezek a dolgok Isten munkájában is nagyon nyilvánvalóan és világosan láthatók, nem homályosak vagy általánosak, hanem lehetővé teszik, hogy minden ember különösen konkrét, igaz és gyakorlatias módon lássa Isten természetét, azt, amije van és ami Ő Maga. Ez Maga az igaz Isten.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  39. szemelvény

Isten természete soha nem volt rejtve az ember elől – az ember szíve távolodott el Istentől

A teremtés óta Isten természete összhangban van a munkájával. Soha nem volt elrejtve az ember elől, hanem teljes mértékben nyilvánosságra hozta és világossá tette az ember számára. Az idő múlásával azonban az ember szíve egyre távolabb került Istentől, és ahogy az ember romlottsága egyre mélyült, úgy távolodott el egymástól ember és Isten. Az ember lassan, de biztosan eltűnt Isten szeme elől. Az ember képtelenné vált arra, hogy „lássa” Istent, ami miatt nincs „híre” Istenről; így nem tudja, hogy létezik-e Isten, sőt odáig megy, hogy teljesen tagadja Isten létezését. Következésképpen az ember nem azért nem érti meg Isten természetét, tulajdonait és lényét, mert Isten elrejtőzik az ember elől, hanem azért, mert a szíve elfordult Istentől. Bár az ember hisz Istenben, Isten nincs az ember szívében, és nem tudja, hogyan szeresse Istent, nem is akarja szeretni Istent, mert a szíve soha nem kerül közel Istenhez, és mindig elkerüli Istent. Ennek eredményeként az ember szíve távol van Istentől. Hol van hát az ember szíve? Valójában az ember szíve nem került sehová: ahelyett, hogy Istennek adta volna vagy feltárta volna Isten előtt, megtartotta magának. Ez annak ellenére így van, hogy egyesek gyakran imádkoznak Istenhez, mondván: „Ó, Istenem, nézz a szívemre – Te tudsz mindenről, amire gondolok”, és egyesek még meg is esküsznek, hogy Isten rájuk tekinthet, és vállalják a büntetést, ha megszegik az esküjüket. Bár az ember megengedi Istennek, hogy belenézzen a szívébe, ez nem jelenti azt, hogy az ember képes lenne engedelmeskedni Isten vezényléseinek és intézkedéseinek, sem azt, hogy sorsát, kilátásait és mindenét Isten irányítása alá helyezte. Így, függetlenül attól, hogy milyen esküt teszel Istennek, vagy mit nyilatkozol Neki, Isten szemében a szíved még mindig zárva van Előtte, mert csak azt engeded meg Neki, hogy belenézzen a szívedbe, de azt nem, hogy irányítsa azt. Más szóval, egyáltalán nem adtad át a szívedet Istennek, és csak szép szavakat mondasz, hogy Isten hallja; közben elrejted Isten elől különböző álnok szándékaidat, intrikáiddal, cselszövéseiddel és terveiddel együtt, és kapaszkodsz kilátásaidba és sorsodba, rettegve attól, hogy Isten elveszi őket. Ezért Isten soha nem látja az ember Iránta való őszinteségét. Bár Isten megfigyeli az ember szívének mélységeit, és látja, hogy az ember mit gondol és mit akar tenni a szívében, továbbá látja, hogy milyen dolgokat őriz a szívében, az ember szíve nem tartozik Istenhez, és nem adta át azt Isten irányításának. Ez azt jelenti, hogy Istennek joga van megfigyelni, de nincs joga irányítani. Az ember szubjektív tudatában nem akarja és nem is szándékozik átadni magát Isten intézkedéseinek. Az ember nemcsak elzárkózott Istentől, de még olyanok is vannak, akik kitalálják, hogyan csomagolják be szívüket, hogy mézemázos szavakkal és hízelgéssel hamis benyomást keltsenek, elnyerjék Isten bizalmát és elrejtsék valódi arcukat Isten elől. Azzal, hogy nem engedik meg Istennek, hogy lássa, az a céljuk, hogy ne engedjék meg Neki, hogy meglássa, milyenek is ők valójában. Nem akarják a szívüket Istennek adni, hanem meg akarják tartani maguknak. Ez a sorok között azt jelenti, hogy amit az ember tesz és akar, azt maga az ember tervezi el, számítja ki és dönti el; nincs szüksége Isten részvételére vagy beavatkozására, még kevésbé van szüksége Isten vezényléseire és intézkedéseire. Így akár Isten parancsairól, megbízatásáról, akár Isten emberrel szemben támasztott követelményeiről van szó, az ember döntései saját szándékain és érdekein, saját pillanatnyi állapotán és körülményein alapulnak. Az ember mindig az általa ismert tudást és felismeréseket, valamint saját intellektusát használja arra, hogy megítélje és kiválassza az utat, amelyen járnia kell, és nem engedi, hogy Isten beavatkozzon vagy irányítsa. Ilyen az ember szíve, amit Isten lát.

A kezdetektől napjainkig csak az ember volt képes beszélgetni Istennel. Vagyis Isten minden élőlénye és teremtménye közül az emberen kívül senki más nem volt képes beszélgetni Istennel. Az embernek van füle, amellyel hallhat, és szeme, amellyel láthat; van nyelve, saját gondolatai és szabad akarata. Rendelkezik mindazzal, ami ahhoz szükséges, hogy hallja Isten beszédét, megértse Isten akaratát és elfogadja Isten megbízatását, ezért Isten minden kívánságát ráruházza az emberre, mert olyan társává akarja tenni az embert, aki Vele egy lélek és Vele tud tartani. Amióta csak irányít, Isten arra várt, hogy az ember Neki adja a szívét, hogy Isten megtisztíthassa és felvértezhesse azt, hogy az ember Istennek megfelelő és Isten által szeretett legyen, félje Istent és kerülje a rosszat. Isten mindig is örömmel várta ezt az kimenetelt.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  40. szemelvény

Isten és a Biblia értékelése Jóbról

Jób 1:1  Élt Úc földjén egy Jób nevű ember. Feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent, és kerülte a rosszat.

Jób 1:5  Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak. Mert azt gondolta Jób: Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal.

Jób 1:8  Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.

Mi az a kulcskérdés, amit ezekben a passzusokban láttok? A szentírás e három rövid passzusa mind Jóbhoz kötődik. Bár rövidek, mégis világosan elmondják, hogy milyen ember volt. Jób mindennapi viselkedésének és magatartásának leírásán keresztül mindenkinek elmondják, hogy Isten Jóbról alkotott értékelése nem alaptalan, hanem megalapozott volt. Elmondják, hogy mind az ember (Jób 1:1), mind Isten értékelése Jóbról (Jób 1:8), Jób Isten és ember előtti tetteinek eredménye (Jób 1:5).

Először az első passzust olvassuk el: „Élt Úc földjén egy Jób nevű ember. Feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent, és kerülte a rosszat.” Ez az első értékelés Jóbról a Bibliában, és ez a mondat a szerző értékelése Jóbról. Természetesen az ember Jóbról alkotott értékelését is mutatja, amely szerint „Feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent, és kerülte a rosszat.” Ezután olvassuk el Isten értékelését Jóbról: „Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.” A kettő közül az egyik az embertől származott, a másik pedig Istentől; ez két azonos tartalmú értékelés. Látható tehát, hogy Jób viselkedése és magatartása ismert volt az ember előtt, és Isten is méltatta azt. Más szóval, Jób viselkedése az ember és Isten előtt ugyanaz volt; viselkedését és motivációját mindig Isten elé tárta, hogy Isten megfigyelhesse azokat, és olyan ember volt, aki félte Istent és kerülte a rosszat. Így Isten szemében a földi emberek közül egyedül Jób volt tökéletes és becsületes, aki félte Istent és kerülte a rosszat.

Az istenfélelem és a rossz kerülésének konkrét megnyilvánulásai Jób mindennapi életében

Ezután nézzük meg Jób istenfélelmének és a gonosz elkerülésének konkrét megnyilvánulásait. Az ezt megelőző és követő passzusokon kívül olvassuk el a Jób 1:5 passzusát is, amely Jób istenfélelmének és a gonosz elkerülésének egyik konkrét megnyilvánulása. Azt mondja el, hogyan félte Istent és kerülte el a gonoszt mindennapi életében; az a legszembeötlőbb, hogy nemcsak azt tette, amit a saját istenfélelme és a gonosz elkerülése érdekében tennie kellett, hanem rendszeresen mutatott be égőáldozatot is Isten előtt a fiai nevében. Attól félt, hogy ők lakomázás közben gyakran „vétkeztek [...], és káromolták Istent szívükben”. Hogyan nyilvánult meg ez a félelem Jóbban? Az eredeti szöveg a következő beszámolót adja: „Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak.” Jób magatartása azt mutatja, hogy az istenfélelem nem a külső viselkedésében nyilvánult meg, hanem a szívéből fakadt, és az istenfélelem mindennapi életének minden területén, minden időben megmutatkozott, hiszen ő maga nemcsak elkerülte a gonoszt, hanem gyakran égőáldozatot is hozott a fiai nevében. Más szóval Jób nemcsak attól félt mélységesen, hogy vétkezik Isten ellen és saját szívében megtagadja Istent, hanem amiatt is aggódott, hogy fiai vétkeznek Isten ellen és szívükben megtagadják Őt. Ebből látható, hogy Jób istenfélelmének igazsága kiállja a tüzetes vizsgálatot, és senki sem kételkedhet benne. Alkalmanként tette ezt, vagy gyakran? A szöveg utolsó mondata: „Így szokott tenni Jób minden alkalommal.” Ezek a szavak azt jelentik, hogy Jób nem időnként nézett rá a fiaira, vagy amikor neki úgy tetszett, és nem is imádságban vallott Istennek. Ehelyett rendszeresen elküldte a fiait, hogy megtisztuljanak, és égőáldozatokat mutatott be értük. A „minden alkalommal” kifejezés itt nem azt jelenti, hogy egy vagy két napig, vagy egy pillanatig tette ezt. Azt jelenti, hogy Jób istenfélelmének megnyilvánulása nem átmeneti volt, és nem állt meg a tudásnál vagy a kimondott szavaknál; ehelyett az istenfélelem és a gonosz elkerülésének módja vezette a szívét, vezérelte a viselkedését, valamint ez volt létezésének gyökere az ő szívében. Az, hogy „minden alkalommal” ezt csinálta, azt mutatja, hogy szíve mélyén gyakran félt attól, hogy ő maga is vétkezni fog Isten ellen, és attól is félt, hogy fiai és lányai vétkeznek majd Isten ellen. Ez jól mutatja, hogy az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útja mennyit nyomott a latba a szívében. Azért csinálta ezt minden alkalommal, mert a szíve mélyén félt és rettegett – félt attól, hogy rosszat követett el és vétkezett Isten ellen, illetve hogy letért Isten útjáról, így nem volt képes megfelelni Istennek. Ugyanakkor fiai és lányai miatt is aggódott, mert attól félt, hogy megsértették Istent. Ilyen volt Jób normális viselkedése a mindennapi életében. Éppen ez a normális viselkedés bizonyítja, hogy Jób istenfélelme, és az, hogy elkerülte a gonoszt, nem üres szavak, és hogy Jób valóban ezt a valóságot élte. „Így szokott tenni Jób minden alkalommal”: Ezek a szavak Jób mindennapi, Isten előtti tetteiről szólnak. Amikor így cselekedett minden alkalommal, vajon viselkedése és szíve elért Istenhez? Más szavakkal: Isten gyakran volt elégedett az ő szívével és viselkedésével? Akkor milyen állapotban és milyen összefüggésben tette ezt Jób minden alkalommal? Egyesek azt mondják: „Azért cselekedett így, mert Isten gyakran megjelent Jóbnak.” Néhányan azt mondják: „Azért csinálta ezt minden alkalommal, mert megvolt benne az akarat, hogy elkerülje a gonoszt.” Mások pedig azt mondják: „Talán úgy gondolta, hogy a vagyona nem jött könnyen, és tudta, hogy Isten adományozta azt neki, ezért mélyen félt attól, hogy elveszíti a vagyonát, ha vétkezik Isten ellen vagy megsérti Őt.” Igazak ezek az állítások? Egyértelműen nem. Isten ugyanis nem csupán azt fogadta el és becsülte meg leginkább Jóbban, hogy minden alkalommal így cselekedett, hanem még inkább az Isten, az emberek és a Sátán előtti magatartását, amikor Jób a Sátánhoz került és az megkísértette őt.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  41. szemelvény

A Sátán először kísérti meg Jóbot (ellopják a jószágait, és szerencsétlenség éri a gyermekeit) (Válogatott szakaszok)

a. Az Isten által mondott szavak

Jób 1:8  Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.

Jób 1:12  Jahve ezt felelte a Sátánnak: Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet! És eltávozott a Sátán Jahve elől.

b. A Sátán válasza

Jób 1:9-11  A Sátán így felelt Jahvénak: Megvan rá az oka, azért féli az Istent! Hiszen Te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá mindarra, amije van, majd káromol még Téged!

Isten megengedi a Sátánnak, hogy megkísértse Jóbot, hogy Jób hite tökéletessé váljon

A Jób 1:8 passzusa az első feljegyzés, amelyet a Bibliában Jahve Isten és a Sátán közötti szóváltásról találunk. Nos, mit mondott Isten? Az eredeti szöveg a következőképpen számol be: „Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.” Így értékelte Isten Jóbot a Sátán előtt; Isten azt mondta, hogy tökéletes és becsületes ember, aki féli Istent és elkerüli a gonoszt. Az Isten és a Sátán között elhangzott szavakat megelőzően Isten elhatározta, hogy a Sátánt használja fel Jób megkísértésére: átadja Jóbot a Sátánnak. Egyrészt ez bizonyítaná, hogy Isten megfigyelése és értékelése Jóbról pontos és hibátlan volt, és Jób tanúságtétele által megszégyenítené a Sátánt; másrészt tökéletessé tenné Jób Istenbe vetett hitét és istenfélelmét. Így amikor a Sátán Isten elé állt, Isten nem beszélt mellé. Egyenesen a lényegre tért, és megkérdezte a Sátánt: „Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.” Isten kérdésében a következő jelentés rejlik: Isten tudta, hogy a Sátán mindenfelé bolyongott és gyakran kémkedett Jób után, aki Isten szolgája volt. Gyakran kísértette és támadta Jóbot, próbálta megtalálni a módját, hogy romlásba döntse, hogy bebizonyítsa, hogy az Istenbe vetett hite és istenfélelme nem tart ki. A Sátán szívesen kereste az alkalmat arra is, hogy tönkretegye Jóbot, hogy Jób megtagadja Istent, és hogy kiragadhassa őt Isten kezéből. Isten azonban belenézett Jób szívébe, és látta, hogy Jób tökéletes és becsületes, valamint féli Istent és elkerüli a gonoszt. Isten egy kérdést használt arra, hogy elmondja a Sátánnak, hogy Jób tökéletes és becsületes ember, aki féli Istent és elkerüli a gonoszt, hogy Jób soha nem tagadná meg Istent és nem követné Sátánt. Miután meghallotta Isten értékelését Jóbról, a Sátánban harag támadt a megaláztatásból fakadóan, és egyre dühösebb és türelmetlenebb lett, hogy elragadja Jóbot, mert a Sátán soha nem hitte el, hogy valaki lehet tökéletes és becsületes, vagy hogy félheti Istent és elkerülheti a gonoszt. Ugyanakkor a Sátán utálta a tökéletességet és a becsületességet is az emberben, és gyűlölte azokat az embereket, akik képesek félni Istent és elkerülni a gonoszt. Ezért írja a Jób 1:9-11, hogy „A Sátán így felelt Jahvénak: Megvan rá az oka, azért féli az Istent! Hiszen Te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá mindarra, amije van, majd káromol még Téged!” Isten behatóan ismerte a Sátán rosszindulatú természetét, és jól tudta, hogy már régóta tervezi Jób romlásba döntését, ezért Isten azzal, hogy még egyszer elmondta a Sátánnak, hogy Jób tökéletes és becsületes, hogy féli Istent és elkerüli a gonoszt, bátorítani akarta a Sátánt, hogy felfedje valódi arcát, megtámadja és megkísértse Jóbot. Más szóval, Isten szándékosan hangsúlyozta, hogy Jób tökéletes és becsületes, féli Istent és elkerüli a gonoszt, s ezzel elérte, hogy a Sátán megtámadja Jóbot, mert a Sátán gyűlölte és haragudott amiatt, hogy Jób tökéletes és becsületes ember volt, aki félte Istent és elkerülte a gonoszt. Ennek eredményeként Isten szégyent hozott a Sátánra azáltal, hogy Jób tökéletes és becsületes ember volt, aki félte Istent és elkerülte a gonoszt, a Sátán pedig teljesen megalázottá és legyőzötté vált. Ezután a Sátán többé nem kételkedett és nem vádoskodott azzal kapcsolatban, hogy Jób tökéletes, becsületes, féli Istent és elkerüli a gonoszt. Így Isten próbatétele és a Sátán kísértése szinte elkerülhetetlen volt. Az egyetlen, aki képes volt kiállni Isten próbatételét és a Sátán kísértését, az Jób volt. Ezt az eszmecserét követően a Sátán engedélyt kapott, hogy megkísértse Jóbot. Így elkezdődött a Sátán első támadássorozata. E támadások célpontja Jób vagyona volt, mivel a Sátán a következő vádat emelte Jób ellen: „Megvan rá az oka, azért féli az Istent! [...] Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön.” Ennek eredményeképpen Isten megengedte a Sátánnak, hogy mindent elvegyen Jóbtól – éppen ez volt a célja annak, hogy Isten beszélt a Sátánnal. Mindazonáltal Isten támasztott egy követelést a Sátánnal szemben: „Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet!” (Jób 1:12). Ezt a feltételt szabta Isten, miután megengedte a Sátánnak, hogy megkísértse Jóbot, és a Sátán kezébe adta őt, valamint ezt a határt szabta meg a Sátánnak: megparancsolta neki, hogy ne bántsa Jóbot. Mivel Isten felismerte, hogy Jób tökéletes és becsületes, és mivel hitt abban, hogy Jób tökéletességéhez és becsületéhez nem fér kétség, továbbá hogy kiállja a próbát, ezért megengedte a Sátánnak, hogy megkísértse Jóbot, de egy korlátot szabott neki: megengedte a Sátánnak, hogy elvegye Jób minden vagyonát, de Jóbhoz egy ujjal sem nyúlhatott. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Isten abban a pillanatban nem adta át Jóbot teljesen a Sátánnak. A Sátán bármilyen eszközzel megkísérthette Jóbot, de magát Jóbot nem bánthatta – egy hajszála sem görbülhetett –, mert az embernek mindenét Isten irányítja, és mert az ember életéről vagy haláláról Isten dönt. A Sátánnak nincs erre felhatalmazása. Miután Isten elmondta ezeket a Sátánnak, a Sátán alig várta, hogy hozzáfogjon. Minden eszközt bevetett, hogy megkísértse Jóbot, és Jób nemsokára elveszített egy hegynyi juhot és ökröt, valamint minden vagyonát, amit Isten adott neki... Így érkeztek el hozzá Isten próbatételei.

Bár a Biblia beszámol Jób megkísértésének eredetéről, vajon maga Jób, aki ki volt téve ezeknek a kísértéseknek, tudatában volt annak, ami történik? Jób csak egy halandó ember volt; természetesen semmit sem tudott a körülötte kibontakozó történetről. Mindazonáltal istenfélelme, tökéletessége és becsületessége ráébresztette, hogy Isten próbatételei érték utol. Nem tudta, hogy mi történt a szellemi világban, sem azt, hogy Istennek mi volt a szándéka e próbatételek mögött. De tudta, hogy bármi is történik vele, hűnek kell maradnia tökéletességéhez és becsületességéhez, és az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útján kell maradnia. Jób hozzáállását és reakcióját ezekben az ügyekben Isten világosan látta. Mit látott Isten? Látta Jób istenfélő szívét, mert a kezdetektől egészen addig, amíg Jóbot próbára tette, Jób szíve nyitott maradt Isten előtt, kitárult Isten előtt, és Jób nem tagadta meg tökéletességét vagy becsületességét, nem vetette el az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útját és nem tért le róla – semmi sem volt ennél jólesőbb Istennek.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  42. szemelvény

A Sátán először kísérti meg Jóbot (ellopják a jószágait, és szerencsétlenség éri a gyermekeit) (Válogatott szakaszok)

Jób reakciója

Jób 1:20-21  Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult, és így szólt: Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!

Az, hogy Jób vállalja, hogy visszaadja mindazt, amije van, az ő istenfélelméből fakad

Miután Isten azt mondta a Sátánnak, hogy „Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet”, a Sátán távozott, és nem sokkal később Jóbot váratlan és heves támadások érték: először elrabolták az ökreit és a szamarait, és megölték néhány szolgáját; ezután a juhai és még több szolgája a tűz martalékává vált; majd elvették a tevéit és megölték még több szolgáját; végül pedig elvették fiai és lányai életét. Ez a támadássorozat volt az a gyötrelem, amelyet Jób az első megkísértés alatt szenvedett el. Isten parancsának megfelelően a Sátán e támadások során csak Jób vagyonát és gyermekeit vette célba, magát Jóbot nem bántotta. Mindazonáltal Jób egy nagy vagyonnal rendelkező, gazdag emberből azonnal nincstelenné vált. Senki sem tudta volna átvészelni ezt a megdöbbentő, meglepetésszerű csapást, vagy megfelelően reagálni rá, Jób mégis megmutatta rendkívüli oldalát. A Szentírás a következőképpen számol be: „Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult.” Ez volt Jób első reakciója, miután megtudta, hogy elvesztette gyermekeit és minden vagyonát. Ráadásul nem tűnt meglepettnek vagy pánikba esettnek, még kevésbé mutatott haragot vagy gyűlöletet. Látjátok tehát, hogy szívében már felismerte, hogy ezek a katasztrófák nem véletlenek, nem emberi kéztől származnak, még kevésbé a megtorlás vagy a büntetés érkeztét jelentik. Inkább Jahve próbatételei érkeztek el; Jahve volt az, aki el akarta venni a vagyonát és a gyermekeit. Jób akkor nagyon nyugodt és józan volt. Tökéletes és becsületes emberi mivolta lehetővé tette számára, hogy racionális és természetes módon hozzon pontos ítéleteket és döntéseket az őt ért katasztrófákkal kapcsolatban, és ennek következtében szokatlan nyugalommal viselkedett: „Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult.” Az, hogy „megszaggatta köntösét” azt jelenti, hogy ruhátlan volt, és nem volt semmije; az, hogy „megnyírta a fejét”, azt jelenti, hogy újszülöttként tért vissza Isten elé; az, hogy „a földre esve leborult”, azt jelenti, hogy meztelenül jött a világra, és ma sincs semmije, úgy tért vissza Istenhez, mint egy újszülött. Jób hozzáállását mindahhoz, ami vele történt, Isten egyetlen teremtménye sem tudta volna megvalósítani. Az ő Jahvéba vetett hite túlmutatott a hiedelemvilágon; ez az ő istenfélelme volt, az Isten iránti engedelmessége; nemcsak azért volt képes hálát adni Istennek, hogy Ő adott neki, hanem azért is, hogy elvett tőle. Sőt, képes volt vállalni azt is, hogy visszaadja Istennek mindazt, amije volt, beleértve az életét is.

Jób istenfélelme és Isten iránti engedelmessége példaértékű az emberiség számára, tökéletessége és becsületessége pedig az emberi mivolt tetőpontja volt, amellyel az embernek rendelkeznie kellene. Bár nem látta Istent, felismerte, hogy Isten valóban létezik, e felismerés miatt félte Istent, és istenfélelme miatt képes volt engedelmeskedni Istennek. Szabad kezet adott Istennek, hogy elvegye tőle, amije van, mégis zokszó nélkül leborult Isten előtt és azt mondta Neki, hogy még ha ebben a pillanatban el is venné tőle a testét, ő szívesen, panaszkodás nélkül megengedné ezt Neki. Egész viselkedése tökéletes és becsületes emberi mivoltának volt köszönhető. Ez azt jelenti, hogy ártatlanságának, őszinteségének és jóságának eredményeként Jób rendíthetetlen volt Isten létezésének felismerésében és megtapasztalásában. Erre alapozva támasztott magával szemben követelményeket és egységesítette gondolkodását, viselkedését, magatartását és cselekvésének alapelveit Isten előtt, összhangban Isten vezetésével és Isten tetteivel, amelyeket minden dologban látott. Az idő múlásával a tapasztalatai valódi és tényleges istenfélelmet váltottak ki belőle, és ezek hatására elkerülte a gonoszt. Ez volt a forrása a tisztességnek, amelyhez Jób szilárdan ragaszkodott. Jób becsületes, ártatlan és jóságos emberi mivolttal rendelkezett, tényleges tapasztalata volt az istenfélelemről, az Isten iránti engedelmességről és a gonosz elkerüléséről, valamint arról a tudásról, hogy „Jahve adta, Jahve vette el”. Csak ezen dolgok miatt tudott szilárdan megállni tanúságtételében a Sátán ilyen aljas támadásai közepette, és csak ezek miatt volt képes arra, hogy ne okozzon csalódást Istennek, valamint kielégítő választ adjon Istennek, amikor elérték őt Isten próbatételei. Bár Jób viselkedése az első megkísértés alatt nagyon egyenes volt, a későbbi nemzedékek esetében még egy életen át tartó erőfeszítés után sem volt biztos, hogy elérik ezt az egyenességet, és nem is feltétlenül rendelkeztek Jób fent leírt magatartásával. Ma, szembesülve Jób egyenes viselkedésével, és összevetve azt az „abszolút engedelmesség és holtig tartó hűség” felkiáltásaival és elszántságával, amit azok tanúsítanak Isten iránt, akik azt állítják, hogy hisznek Benne és követik Őt, vajon éreztek mélységes szégyent, vagy nem?

Amikor olvasol a Szentírásban mindarról, amit Jób és családja elszenvedett, hogy reagálsz? Elveszel a gondolataidban? Megdöbbensz? Lehet „borzalmasnak” nevezni a Jóbot sújtó próbatételeket? Más szóval, elég megdöbbentő olvasni Jób Szentírásban leírt próbatételeit, nem beszélve arról, hogy milyenek lettek volna azok a való életben. Láthatjuk tehát, hogy ami Jóbbal történt, az nem „ujjgyakorlat” volt, hanem valódi „csata”, valódi „fegyverekkel” és „golyókkal”. De kinek a keze által volt kitéve ezeknek a próbatételeknek? Mindez természetesen a Sátán műve volt, és a Sátán a saját kezével csinálta ezeket a dolgokat. Ennek ellenére ezeket a dolgokat Isten jóváhagyta. Megmondta Isten a Sátánnak, hogy milyen eszközökkel kísértse meg Jóbot? Nem. Isten csupán egy feltételt szabott, amelyet a Sátánnak be kell tartania, és ekkor Jóbot elérte a megkísértés. Amikor a megkísértés elérte Jóbot, az emberek megérezték a Sátán gonoszságát és rútságát, rosszindulatát és embergyűlöletét, valamint Isten iránti ellenségességét. Ebből láthatjuk, hogy szavakkal nem lehet leírni, milyen kegyetlen volt ez a megkísértés. Elmondható, hogy a rosszindulatú természet, amellyel a Sátán bántalmazta az embert, és csúnya ábrázata ebben a pillanatban teljesen feltárult. A Sátán kihasználta ezt az alkalmat, az Isten engedélye által biztosított lehetőséget, hogy Jóbot lázas és könyörtelen bántalmazásnak tegye ki, melynek módszere és kegyetlenségi foka a mai ember számára elképzelhetetlen és teljesen elviselhetetlen. Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy a Sátán megkísértette Jóbot, és hogy ő e megkísértés alatt bizonyságtételében szilárdan megállt, jobb azt mondani, hogy az Isten által rá kiszabott próbatételek során Jób harcba szállt a Sátánnal, hogy megvédje tökéletességét és becsületességét, és hogy megvédje az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útját. Ebben a küzdelemben Jób elveszített egy hegynyi juhot és marhát, elveszítette minden vagyonát és elveszítette fiait és lányait. Azonban nem adta fel tökéletességét, becsületességét és istenfélelmét. Más szóval, a Sátánnal folytatott küzdelemben Jób inkább megfosztatott vagyonától és gyermekeitől, minthogy elveszítse tökéletességét, becsületességét és istenfélelmét. Inkább ragaszkodott az emberi lét gyökeréhez. A Szentírás tömören beszámol az egész folyamatról, melynek során Jób elveszítette vagyonát, illetve dokumentálja Jób magatartását és hozzáállását is. Ezek a szűkszavú, tömör beszámolók azt az érzetet keltik, hogy Jób szinte higgadtan nézett szembe ezzel a megkísértéssel, de ha a ténylegesen történteket újra megismételnénk – figyelembe véve a Sátán rosszindulatú természetét is –, akkor a dolgok nem lennének olyan egyszerűek és könnyűek, mint ahogy azt ezek a mondatok leírják. A valóság sokkal kegyetlenebb volt. Ilyen szintű pusztítással és gyűlölettel bánik a Sátán az emberiséggel és mindazokkal, akiket Isten jóváhagy. Ha Isten nem kérte volna, hogy a Sátán ne bántsa Jóbot, kétségtelen, hogy a Sátán lelkiismeret-furdalás nélkül megölte volna őt. A Sátán nem akarja, hogy bárki is imádja Istent, és azt sem kívánja, hogy azok, akik Isten szemében igazak, tökéletesek és becsületesek, továbbra is féljék Istent és elkerüljék a gonoszt. Az, hogy az emberek félik Istent és elkerülik a gonoszt, azt jelenti, hogy elkerülik és elhagyják a Sátánt, így a Sátán kihasználta Isten engedélyét, hogy minden dühét és gyűlöletét könyörtelenül rázúdítsa Jóbra. Látod tehát, milyen nagy volt a gyötrelem, amit Jób elszenvedett, elméjében és testében, kívül-belül. Ma már nem értjük, milyen volt akkoriban, és csak a Biblia beszámolóiból nyerhetünk rövid bepillantást Jób akkori érzelmeibe, amikor ki volt téve a gyötrelemnek.

Jób rendíthetetlen tisztessége szégyent hoz a Sátánra és pánikszerű menekülésre készteti

Mit tett hát Isten, amikor Jób ilyen gyötrelemnek volt kitéve? Isten nézett, figyelt és várta a végkifejletet. Miközben Isten nézett és figyelt, mit érzett? Természetesen búslakodott. De vajon lehetséges, hogy e bánat miatt Isten megbánta, hogy megengedte a Sátánnak, hogy megkísértse Jóbot? A válasz: nem, nem érezhetett volna ilyen megbánást. Mert szilárdan hitte, hogy Jób tökéletes és becsületes, hogy féli Istent és elkerüli a gonoszt. Isten egyszerűen csak lehetőséget adott a Sátánnak, hogy ellenőrizze Jób Isten előtti igaz mivoltát és felfedje saját gonoszságát és hitványságát. Továbbá Jóbnak alkalma nyílt arra, hogy a világ emberei, a Sátán, sőt mindazok előtt, akik követik Istent, tanúságot tegyen igaz mivolta, istenfélelme és a gonosz elkerülése mellett. A végkifejlet vajon bebizonyította, hogy Isten értékelése Jóbról helyes és hibátlan volt? Jób tényleg legyőzte a Sátánt? Itt olvashatjuk Jób eredeti szavait, amelyek bizonyítják, hogy legyőzte a Sátánt. Így szólt: „Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el.” Ez Jób engedelmes magatartása Istennel szemben. Ezután azt mondta: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” Ezek a Jób által elmondott szavak bizonyítják, hogy Isten megfigyeli az ember szívének mélységeit és képes belelátni az ember elméjébe, továbbá azt is bizonyítják, hogy Isten Jóbbal kapcsolatos jóváhagyása nem volt tévedés, és hogy ez az ember, akit Isten jóváhagyott, igaz volt. „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” Ezek a szavak Jób bizonyságtétele Isten mellett. Ezek a hétköznapi szavak félemlítették meg a Sátánt, hoztak rá szégyent és kényszerítették pánikszerű menekülésre, sőt, ezek béklyózták meg és fosztották meg erőforrásaitól. E szavak éreztették a Sátánnal Jahve Isten tetteinek csodálatosságát és hatalmát is, és általuk érzékelhette annak rendkívüli karizmáját, akinek a szívét Isten útja vezérelte. Ráadásul megmutatták a Sátánnak, hogy egy kis és jelentéktelen ember milyen hatalmas életerővel ragaszkodik az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útjához. Így a Sátán az első küzdelemben legyőzetett. Annak ellenére, hogy „tanult ebből”, a Sátánnak nem állt szándékában elengedni Jóbot, és rosszindulatú természete sem változott. A Sátán megpróbálta tovább támadni Jóbot, ezért ismét Isten elé állt...

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  43. szemelvény

A Sátán még egyszer megkísérti Jóbot (Jób testén kelések jelennek meg) (Válogatott szakaszok)

a. Az Isten által mondott szavak

Jób 2:3  Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön. Feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat. Még most is kitartóan feddhetetlen, bár felingereltél ellene, hogy ok nélkül tönkretegyem.

Jób 2:6  Jahve ezt felelte a Sátánnak: A kezedbe adom, csak az életét kíméld meg!

b. A Sátán által mondott szavak

Jób 2:4-5  A Sátán azonban így válaszolt Jahvénak: Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad! Nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá csontjaira meg a húsára, majd káromol még Téged!

c. Hogyan küzd meg Jób a próbatétellel

Jób 2:9-10  A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg! De ő így felelt neki: Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk. Még ebben a helyzetben sem mondott Jób olyat, amivel vétkezett volna.

Jób 3:3-4  Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant! Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!

Jób szeretete Isten útja iránt minden mást felülmúl

A Szentírás a következőképpen dokumentálja az Isten és a Sátán között elhangzott szavakat: „Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön. Feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat. Még most is kitartóan feddhetetlen, bár felingereltél ellene, hogy ok nélkül tönkretegyem” (Jób 2:3). Ebben a beszélgetésben Isten megismétli ugyanazt a kérdést a Sátánnak. Ez a kérdés megmutatja nekünk Jahve Isten igenlő értékelését mindarról, amit Jób az első próbatétel során tanúsított és megélt, és ami nem különbözik attól, ahogyan Isten értékelte Jóbot, mielőtt átesett volna a Sátán általi megkísértésen. Ez azt jelenti, hogy már azelőtt, hogy elérte a megkísértés, Jób tökéletes volt Isten szemében, ezért Isten megvédte őt és családját, valamint megáldotta őt; Isten szemében méltó volt az áldásra. A megkísértés után Jób nem vétkezett az ajkával, mert elveszítette a vagyonát és a gyermekeit, hanem továbbra is dicsőítette Jahve nevét. Tényleges magatartása miatt Isten megdicsérte őt és teljes elismerésben részesítette. Ugyanis Jób szemében az utódai vagy a vagyona nem volt elég ahhoz, hogy megtagadja Istent. Más szóval, Isten helyét a szívében nem lehetett helyettesíteni a gyermekeivel vagy bármilyen tulajdonnal. Jób első megkísértése során megmutatta Istennek, hogy az Iránta érzett szeretete, az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útja iránti szeretete minden mást felülmúl. Pusztán arról van szó, hogy ez a próbatétel azt a tapasztalatot adta Jóbnak, hogy jutalmat kapott Jahve Istentől, illetve, hogy Ő elvette tőle vagyonát és gyermekeit.

Jób számára ez igazi élmény volt, amely tisztára mosta a lelkét; ez volt az élet keresztsége, amely kiteljesítette a létezését, sőt, ez volt a pazar ünnep, amely próbára tette az Isten iránti engedelmességét és félelmét. Ez a megkísértés Jób gazdagságát nincstelenséggé változtatta, és lehetővé tette számára, hogy megtapasztalja, ahogy a Sátán bántalmazza az emberiséget. A szegénysége miatt nem utálta meg a Sátánt; a Sátán aljas tetteiben inkább a Sátán csúfságát és hitványságát látta meg, valamint a Sátán ellenségességét és Isten elleni lázadását, és ez még jobban ösztönözte őt arra, hogy örökké kitartson az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útján. Megesküdött, hogy soha nem hagyja el Istent és nem fordít hátat Isten útjának olyan külső tényezők miatt, mint a vagyon, a gyermekek vagy a család, és soha nem lesz a Sátán, a vagyon vagy bármely ember rabszolgája; Jahve Istenen kívül senki sem lehet az ő Ura vagy Istene. Ezek voltak Jób törekvései. Másrészt Jób szert is tett valamire ebből a megkísértésből: nagy gazdagságot nyert az Isten által rá kiszabott próbatételek közepette.

Jób élete során az előző évtizedekben látta Jahve tetteit, és elnyerte Jahve Isten áldásait. Olyan áldások voltak ezek, amelyek miatt roppant kellemetlenül és lekötelezettnek érezte magát, mert úgy vélte, hogy ő nem tett semmit Istenért, Isten mégis ilyen nagy áldásokkal ajándékozta meg, és oly sok kegyelemnek örvendhetett. Ezért gyakran imádkozott a szívében, remélve, hogy törleszthet Istennek, remélve, hogy lesz alkalma bizonyságot tenni Isten tetteiről és nagyságáról, továbbá remélve, hogy Isten próbára teszi engedelmességét, sőt, még a hite is megtisztul, amíg engedelmessége és hite elnyeri Isten jóváhagyását. Amikor aztán Jób próbatétel elé került, úgy hitte, hogy Isten meghallgatta az imáit. Jób mindennél jobban dédelgette ezt a lehetőséget, ezért nem merte félvállról venni, hiszen teljesülhetett élete legnagyobb vágya. E lehetőség érkezése azt jelentette, hogy engedelmességét és istenfélelmét próbára lehetett tenni és meg lehetett tisztítani. Sőt, azt is jelentette, hogy Jóbnak lehetősége nyílt arra, hogy elnyerje Isten jóváhagyását, és ezáltal közelebb kerüljön Istenhez. A próbatétel során ez a hit és törekvés lehetővé tette számára, hogy tökéletesebbé váljon és jobban megértse Isten akaratát. Jób még nagyobb hálát érzett Isten áldásaiért és kegyelméért is, a szívében még nagyobb dicsőítést zúdított Isten tetteire, valamint jobban félte és tisztelte Istent és jobban vágyott Isten szeretetreméltóságára, nagyságára és szentségére. Ebben az időben, bár Isten szemében Jób még mindig olyan ember volt, aki félte Istent és elkerülte a gonoszt, a tapasztalatait tekintve Jób hite és tudása ugrásszerűen fejlődött: a hite erősebb lett, az engedelmessége megszilárdult és istenfélelme elmélyült. Bár ez a próbatétel átformálta Jób lelkét és életét, egy ilyen átalakulás nem elégítette ki Jóbot, és nem is lassította le előrehaladását. Miközben számba vette, hogy mit nyert ebből a próbatételből és mérlegelte saját hiányosságait, csendben imádkozott és várta a következő próbatételt, mert vágyott arra, hogy az Istentől jövő következő próbatétel során fokozódjon hite, engedelmessége és és istenfélelme.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  44. szemelvény

A Sátán még egyszer megkísérti Jóbot (Jób testén kelések jelennek meg) (Válogatott szakaszok)

a. Az Isten által mondott szavak

Jób 2:3  Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön. Feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat. Még most is kitartóan feddhetetlen, bár felingereltél ellene, hogy ok nélkül tönkretegyem.

Jób 2:6  Jahve ezt felelte a Sátánnak: A kezedbe adom, csak az életét kíméld meg!

b. A Sátán által mondott szavak

Jób 2:4-5  A Sátán azonban így válaszolt Jahvénak: Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad! Nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá csontjaira meg a húsára, majd káromol még Téged!

A rendkívüli szenvedés közepette Jób igazán felismeri Isten emberiségről való gondoskodását

Jahve Istennek a Sátánhoz intézett kérdéseit követően a Sátán titokban boldog volt, tudta ugyanis, hogy még egyszer megengedi neki, hogy megtámadja azt az embert, aki Isten szemében tökéletes volt – a Sátán számára ez egy ritka lehetőség volt. A Sátán ezt a lehetőséget arra akarta felhasználni, hogy teljesen aláássa Jób meggyőződését, hogy elveszejtse Istenbe vetett hitét, így ne félje többé Istent és ne áldja Jahve nevét. Ez lehetőséget adott volna a Sátánnak arra, hogy bárhol és bármikor képes legyen Jóbot a játékszerévé tenni, aki engedelmeskedik az ő parancsának. A Sátán nyom nélkül elrejtette gonosz szándékait, de nem tudta kordában tartani gonosz természetét. Erre az igazságra utal a Jahve Isten szavaira adott válasza, ahogy azt a Szentírás feljegyezte: „A Sátán azonban így válaszolt Jahvénak: Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad! Nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá csontjaira meg a húsára, majd káromol még Téged!” (Jób 2:4-5). Ebből az Isten és a Sátán közötti szóváltásból lehetetlen, hogy ne nyerjünk alapvető tudást a Sátán rosszindulatáról, és ne érzékeljük azt. A Sátán eme téveszméit hallva, mindazok, akik szeretik az igazságot és megvetik a gonoszt, kétségtelenül még jobban fogják gyűlölni a Sátán aljasságát és szégyentelenségét, döbbenetet és undort fognak érezni a Sátán téveszméitől, egyúttal mély imákat és őszinte kívánságokat ajánlanak fel Jóbnak, imádkozva, hogy ez a becsületes ember elérje a tökéletességet, azt kívánva, hogy ez az istenfélő és a gonoszt elkerülő ember örökre legyőzze a Sátán kísértéseit és a fényben éljen, Isten vezetése és áldásai közepette; így az ilyen emberek azt is kívánják, hogy Jób igaz cselekedetei örökké buzdítsák és bátorítsák mindazokat, akik az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útját keresik. Bár a Sátán rossz szándéka látható ebben a nyilatkozatban, Isten könnyedén beleegyezett Sátán „kérésébe”, egy feltétellel: „A kezedbe adom, csak az életét kíméld meg!” (Jób 2:6). Mivel a Sátán ezúttal azt kérte, hogy nyújtsa ki a kezét, hogy kárt tehessen Jób húsában és csontjaiban, Isten azt mondta: „csak az életét kíméld meg!” E szavak azt jelentik, hogy Jób testét a Sátánnak adta, de Jób életét megtartotta Isten. A Sátán nem vehette el Jób életét, de ezen kívül bármilyen eszközt vagy módszert bevethetett Jób ellen.

Miután megkapta Isten engedélyét, a Sátán rohant Jóbhoz és kinyújtotta a kezét, hogy megbetegítse a bőrét, fájdalmas kelések keletkeztek az egész testén és Jób fájdalmat érzett a bőrén. Jób dicsőítette Jahve Isten csodálatosságát és szentségét, ami még vérlázítóbbá tette a Sátán arcátlanságát. Mivel örömét lelte abban, hogy fájdalmat okoz az embernek, a Sátán kinyújtotta a kezét és Jób húsába karmolt, amitől a fájó kelések elgennyesedtek. Jób azonnal példátlan fájdalmat és kínt érzett a testén, és nem tudta megállni, hogy ne dörzsölje magát tetőtől talpig a kezével, mintha ez enyhítené a lelkére mért csapást, amelyet a testét ért fájdalom idézett elő. Rájött, hogy Isten mellette van és figyeli őt, és mindent megtett, hogy megacélozza magát. Még egyszer letérdelt a földre, és így szólt: „Belenézel az ember szívébe, megfigyeled nyomorúságát; miért érdekel Téged a gyengesége? Dicsértessék Jahve Isten neve.” A Sátán látta Jób elviselhetetlen fájdalmát, de nem látta, hogy Jób elhagyta volna Jahve Isten nevét. Ezért sietve kinyújtotta a kezét, hogy megkínozza Jób csontjait, elszántan szaggatta őt végtagról végtagra. Egy pillanatig Jób példátlan kínt érzett; olyan volt, mintha a húsát leszakították volna a csontjairól, és mintha a csontjait darabonként szétzúzták volna. E kínzó gyötrelemtől úgy gondolta, jobb lenne meghalni... Fájdalomtűrő képessége elérte a határát... Kiáltani akart, tépni akarta a bőrét, hogy enyhítse a fájdalmat, de visszatartotta a sikolyait és nem tépte a bőrét, mert nem akarta, hogy a Sátán meglássa gyengeségét. Jób tehát még egyszer letérdelt, de ezúttal nem érezte Jahve Isten jelenlétét. Tudta, hogy Jahve Isten gyakran előtte és mögötte van, illetve mindkét oldalán. Fájdalmai alatt azonban Isten egyszer sem figyelt; eltakarta arcát és elrejtőzött, mert az ember megteremtésének nem az volt az értelme, hogy szenvedést hozzon az emberre. Jób ekkor sírt és mindent megtett, hogy elviselje ezt a fizikai gyötrelmet, de nem tudta többé visszatartani magát attól, hogy hálát adjon Istennek: „Az ember az első csapásra elesik, gyenge és erőtlen, fiatal és tudatlan – miért akarnál Te olyan gondoskodó és gyengéd lenni vele? Lesújtasz rám, de Neked fáj. Mi az az emberben, ami megérdemli a Te gondoskodásodat és aggodalmadat?” Jób imái eljutottak Isten fülébe, Isten pedig hallgatott és csak figyelt, anélkül, hogy egy hangot is adott volna... Miután a Sátán eredménytelenül próbálkozott minden trükkel, csendben távozott, de ezzel még nem értek véget Isten Jóbra kiszabott próbatételei. Mivel Isten ereje, amely Jóbban megmutatkozott, nem került nyilvánosságra, Jób története nem ért véget a Sátán visszavonulásával. Ahogy más szereplők is beléptek, még látványosabb jelenetek következtek.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  45. szemelvény

Jób istenfélelmének és a rossz elkerülésének másik megnyilvánulása, hogy Isten nevét magasztalja mindenben

Jób elszenvedte a Sátán pusztítását, mégsem hagyta el Jahve Isten nevét. A felesége volt az első, aki előlépett, és a Sátán szerepét emberi szemmel látható formában eljátszva megtámadta Jóbot. Az eredeti szöveg így írja le: „A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2:9). Ezeket a szavakat a Sátán mondta emberi alakban. Támadás és vádaskodás volt, egyúttal csábítás, kísértés és rágalmazás. Miután a Sátán kudarcot vallott Jób testének megtámadásában, közvetlenül Jób tisztességét támadta meg, ezzel akarta elérni, hogy Jób feladja tisztességét, megtagadja Istent és ne éljen tovább. Szintén így akarta a Sátán megkísérteni Jóbot ilyen szavakkal: ha Jób elhagyná Jahve nevét, akkor nem kellene ilyen kínokat elviselnie; megszabadulhatna a test gyötrelmeitől. Felesége tanácsával szembesülve Jób megdorgálta őt, mondván, „Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk” (Jób 2:10). Jób már régóta ismerte ezeket a szavakat, de ezúttal bebizonyosodott Jób tudásának igazsága.

Amikor a felesége azt tanácsolta neki, hogy átkozza meg Istent és haljon meg, azt úgy értette, hogy „Ha a te Istened így bánik veled, miért nem átkozod meg Őt? Minek élsz még mindig? A te Istened olyan igazságtalan veled, mégis azt mondod: »áldott legyen Jahve neve!« Hogyan hozhat rád katasztrófát, amikor áldod az Ő nevét? Siess és hagyd el Isten nevét, és ne kövesd Őt többé. Akkor véget érnek a bajok.” Ebben a pillanatban megszületett az a bizonyságtétel, amelyet Isten látni akart Jóbban. Egyetlen hétköznapi ember sem tudott ilyen bizonyságot tenni, és a Biblia egyetlen történetében sem olvashatunk róla – de Isten már jóval azelőtt látta ezt, hogy Jób kimondta volna ezeket a szavakat. Isten csupán arra akarta felhasználni ezt a lehetőséget, hogy Jób bebizonyíthassa mindenkinek, hogy Istennek van igaza. A felesége tanácsával szembesülve Jób nemcsak hogy nem adta fel tisztességét és nem tagadta meg Istent, hanem még ezt is mondta a feleségének: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” Vajon nagy súlya van ezeknek a szavaknak? Itt csak egyetlen tény van, amely képes bizonyítani e szavak súlyát. E szavaknak az a súlya, hogy Isten jóváhagyta őket a szívében, Isten ezekre vágyott, ezeket akarta hallani, és ezek azok az eredmények, melyeket Isten látni kívánt; egyúttal ezek a szavak jelentik Jób bizonyságtételének a velejét. Ezáltal Jób tökéletessége, becsületessége, istenfélelme és az, hogy elkerüli a rosszat, bizonyítást nyert. Jób értéke abban rejlett, hogy amikor megkísértették, és még akkor is, amikor egész testét fájó kelések borították, amikor a legnagyobb kínokat viselte el, továbbá amikor felesége és rokonai tanácsot adtak neki, ő mégis ilyen szavakat mondott. Másképp fogalmazva, szíve mélyén hitte, hogy bármilyen kísértés, bármilyen súlyos megpróbáltatás vagy gyötrelem érné, vagy akár meghalna, nem tagadná meg Istent, és nem utasítaná el az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Látod tehát, hogy Isten a legfontosabb helyet foglalta el a szívében, és csak Isten volt az ő szívében. Emiatt olvashatunk róla ilyen leírásokat a Szentírásban: Még ebben a helyzetben sem mondott Jób olyat, amivel vétkezett volna. Nemcsak ajkával nem vétkezett, de szívében sem panaszkodott Istenre. Nem mondott bántó szavakat Istenről, és nem vétkezett Isten ellen. Nemcsak a szája áldotta Isten nevét, hanem a szívében is áldotta Isten nevét; a szája és a szíve egy volt. Ez volt az igazi Jób, akit Isten látott, és ez volt az oka annak, hogy Isten nagyra becsülte Jóbot.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  46. szemelvény

Az emberek sok félreértése Jóbbal kapcsolatban

A Jóbot ért megpróbáltatások nem az Isten által küldött hírnökök művei voltak, és nem is Isten saját keze okozta azokat, hanem személyesen a Sátán, Isten ellensége. Következésképpen Jóbot mélységesen megviselte a megpróbáltatások mértéke. Mégis, ebben a pillanatban Jób fenntartás nélkül megmutatta a szívében lévő mindennapi tudását Istenről, mindennapi cselekedeteinek alapelveit és Istenhez való hozzáállását – ez az igazság. Ha Jóbot nem kísértették volna meg, ha Isten nem szabott volna ki próbatételeket Jóbra, amikor Jób azt mondta, hogy „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, azt mondanád, hogy Jób képmutató; Isten annyi vagyont adott neki, hogy ő nyilván áldotta Jahve nevét. Ha Jób, mielőtt próbatételeknek lett volna kitéve, azt mondta volna, „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk” azt mondanád, hogy Jób túlzott, és hogy nem hagyná el Isten nevét, mivel gyakran megáldotta őt Isten keze. Azt mondanád, hogy ha Isten katasztrófát hozott volna rá, akkor biztosan elhagyta volna Isten nevét. Mégis, amikor Jób olyan körülmények között találta magát, amelyekre senki se vágyna, illetve amelyeket nem kívánna látni, olyan körülmények között, amelyek bekövetkeztét senki sem kívánná, amelyektől rettegnének, olyan körülmények között, amelyeket még Isten sem bírna nézni, Jób ezek ellenére képes volt megőrizni tisztességét: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, és „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk”. Jób akkori viselkedésével szembesülve mindazoknak, akik szeretnek hangzatos szavakat szólni, és akik szeretnek szavakat és doktrínákat mondani, elakad a szava. Akik csak beszédben magasztalják Isten nevét, de soha nem fogadták el Isten próbatételeit, azok elítéltetnek a tisztesség alapján, amelyhez Jób szilárdan ragaszkodott, akik pedig soha nem hitték, hogy az ember képes szilárdan kitartani Isten útján, azok Jób tanúságtétele alapján ítéltetnek el. Jób e megpróbáltatások során tanúsított magatartásával és az általa elmondott szavakkal szembesülve egyesek összezavarodnak, mások irigykednek, megint mások kételkednek, sőt egyesek közömbösnek tűnnek, felhúzzák az orrukat Jób tanúságtételén, mert nemcsak a próbatételek során Jóbot ért kínokat látják és a Jób által elmondott szavakat olvassák, hanem az emberi „gyengeséget” is látják, amelyet Jób mutatott, amikor a próbatételek utolérték. Azt hiszik, ez a „gyengeség” az állítólagos tökéletlenség Jób tökéletességében; hiba egy olyan emberben, aki Isten szemében tökéletes volt. Vagyis azt hiszik, hogy akik tökéletesek, azok hibátlanok, folt és szenny nélküliek, nincsenek gyengeségeik, nem ismerik a fájdalmat, soha nem érzik magukat boldogtalannak vagy levertnek, és nincs bennük gyűlölet vagy bármilyen külsőleg szélsőséges viselkedésmód; ennek következtében az emberek zöme nem hiszi, hogy Jób valóban tökéletes volt. Az emberek a próbatételek során tanúsított viselkedése nagy részét nem helyeslik. Például amikor Jób elvesztette vagyonát és gyermekeit, nem tört ki könnyekben, ahogyan azt az emberek elképzelnék. Az „illem hiánya” miatt az emberek azt gondolják, hogy rideg volt, mert nem ejtett könnyeket és nem mutatott szeretetet családja iránt. Ez az emberek első rossz benyomása Jóbról. Az ezutáni viselkedését még zavarba ejtőbbnek találják: azt, hogy „megszaggatta köntösét” az emberek úgy értelmezték, hogy Jób nem tisztelte Istent, azt pedig, hogy „megnyírta a fejét” tévesen Jób istenkáromlásának és Istennel szembeni ellenállásának hitték. Jób szavain kívül, miszerint „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, az emberek semmit nem vesznek észre Jóbban az Isten által dicsért becsületességből; így a nagy többség által Jóbról alkotott értékelés nem más, mint értetlenség, félreértés, kétely, elítélés és csak elméleti helyeslés. Egyikük sem képes igazán megérteni és értékelni Jahve Isten szavait, miszerint Jób tökéletes és becsületes ember volt, aki félte Istent és kerülte a rosszat.

A Jóbról alkotott fenti benyomásaik alapján az embereknek további kétségeik vannak Jób igaz mivoltát illetően, mivel cselekedetei és a Szentírásban feljegyzett magatartása nem volt olyan földrengetően megindító, mint ahogy azt az emberek képzelték volna. Nemcsak, hogy nem hajtott végre nagy hőstetteket, de még egy cserepet is fogott, és a hamuban ülve vakarta magát. Ez a cselekedet is megdöbbenti az embereket, és arra sarkallja őket, hogy kételkedjenek Jób igaz mivoltában, sőt tagadják azt, mert miközben Jób vakarta magát, nem imádkozott és nem tett ígéreteket Istennek; sőt, azt sem látták, hogy a fájdalmas könnyeket hullajtott volna. Ebben az időben az emberek csak Jób gyengeségét látják, semmi mást, ezért még akkor is, amikor azt hallják Jób szájából, hogy „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk”, az teljesen hidegen hagyja őket, vagy pedig bizonytalanok, és még mindig képtelenek Jób igazságát meglátni a szavaiban. Jób a próbatételeinek gyötrelmei során azt az alapvető benyomást adta az embereknek, hogy nem volt sem megalázkodó, sem arrogáns. Az emberek nem látják a viselkedése mögött lévő történetet, amely a szíve mélyén játszódott le, és nem látják a szívében az istenfélelmet, sem ragaszkodását a rossz kerülése útjának alapelvéhez. Higgadtsága miatt az emberek azt gondolják, hogy tökéletessége és becsületessége csak üres szavak, hogy istenfélelme csak szóbeszéd; a külsőleg megmutatkozó „gyengesége” mindeközben mély benyomást tesz rájuk, és „új perspektívát”, sőt „új felfogást” ad nekik azzal az emberrel kapcsolatban, akit Isten tökéletesnek és becsületesnek nevez. Az ilyen „új perspektíva” és „új felfogás” bebizonyosodik, amikor Jób kinyitotta a száját és megátkozta születése napját.

Bár az elszenvedett kínok mértéke elképzelhetetlen és felfoghatatlan minden ember számára, ő nem szólt eretnek szavakat, hanem csak saját eszközeivel enyhítette testének fájdalmát. Amint azt a Szentírás feljegyezte, így szólt: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant!” (Jób 3:3). Talán senki sem tartotta fontosnak ezeket a szavakat, talán vannak, akik odafigyeltek rájuk. Véleményetek szerint azt jelentik, hogy Jób szembefordult Istennel? Istenre panaszkodnak? Tudom, hogy sokan közületek rendelkeznek bizonyos elképzelésekkel e Jób által mondott szavakról, és úgy vélik, hogy ha Jób tökéletes és becsületes volt, akkor nem kellett volna gyengeséget vagy bánatot mutatnia, hanem pozitívan kellett volna szembenéznie a Sátán minden támadásával, sőt mosolyogva kellett volna fogadnia a Sátán kísértéseit. A legcsekélyebb reakciót sem kellett volna mutatnia a Sátán által okozott testi gyötrelmekre, és a szívében lévő érzelmek egyikét sem kellett volna kimutatnia. Sőt, azt is kérnie kellett volna, hogy Isten tegye még keményebbé ezeket a próbatételeket. Ezt kell mutatnia és ennek kell birtokában lennie annak, aki rendíthetetlen, és aki valóban féli Istent és elkerüli a rosszat. E rendkívüli gyötrelmek közepette Jób csak a születése napját átkozta. Nem panaszkodott Istenre, még kevésbé állt szándékában szembeszállni Istennel. Ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni, hiszen az ókortól napjainkig senki sem élt át ilyen megkísértéseket, és senki sem szenvedett el olyasmit, mint Jób. Vajon miért nem volt még senki kitéve olyan kísértésnek, mint Jób? Azért, mert Isten meglátása szerint senki sem képes ilyen felelősséget vagy megbízatást elbírni, senki sem tudna úgy cselekedni, ahogy Jób, sőt – születése napjának megátkozását leszámítva – még mindig nem tudná senki nem elhagyni Isten nevét, és továbbra is áldani Jahve Isten nevét, ahogyan Jób tette, amikor ilyen gyötrelem érte. Meg tudná ezt tenni valaki? Amikor ezt mondjuk Jóbról, akkor dicsérjük a viselkedését? Igaz ember volt, és képes volt ilyen bizonyságot tenni Isten mellett, és képes volt arra, hogy a Sátánt fejét a tenyerébe hajtva menekülésre bírja úgy, hogy soha többé ne jöjjön Isten elé megvádolni őt – mi hát a baj azzal, ha dicsérjük őt? Lehet, hogy nektek magasabbak a mércéitek, mint Istennek? Lehet, hogy még Jóbnál is jobban viselkednétek, amikor próbtételek érnek titeket? Isten dicsérte Jóbot – milyen ellenvetéseitek lehetnétek?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  47. szemelvény

Jób azért átkozza meg születése napját, mert nem akar fájdalmat okozni Istennek

Gyakran mondom, hogy Isten az emberek szívébe néz, míg az emberek a külsőt nézik. Mivel Isten az emberek szívébe néz, megérti lényegüket, míg az emberek a külsejük alapján határozzák meg mások lényegét. Amikor Jób kinyitotta a száját és megátkozta születése napját, ez a cselekedet megdöbbentette az összes szellemi személyiséget, beleértve Jób három barátját is. Az ember Istentől származik, és hálásnak kell lennie az életéért és a testéért, valamint a születése napjáért, amiket Isten ajándékozott neki, és nem kellene átkoznia őket. Ez olyasvalami, amit az átlagemberek meg tudnak érteni és el tudnak képzelni. Mindenkinek, aki követi Istent, ez a megértés szent és sérthetetlen, és olyan igazság, amely soha nem változhat meg. Jób viszont megszegte a szabályokat: megátkozta születése napját. Ez egy olyan cselekedet, amelyet az átlagemberek tiltott területre lépésnek tekintenek. Jób nemcsak az emberek megértésére és együttérzésére nem jogosult, de Isten bocsánatára sem. Ugyanakkor még többen kezdenek kételkedni Jób igazságában, mert úgy tűnt, hogy Isten iránta tanúsított kegye önhitté tette Jóbot; olyan merész és vakmerő lett, hogy nemhogy nem köszönte meg Istennek, hogy életében megáldotta és gondoskodott róla, de még születése napját is pusztulásra kárhoztatta. Mi ez, ha nem szembeszegülés Istennel? Az ilyen felszínes dolgok bizonyítékot szolgáltatnak az embereknek arra, hogy elítéljék Jób e cselekedetét, de ki tudhatja, valójában mit gondolt Jób akkoriban? Ki tudhatja, miért cselekedett így Jób? Csak Isten és maga Jób ismeri a belül zajló történetet és az okokat.

Amikor a Sátán kinyújtotta kezét, hogy kínozza Jób csontjait, Jób a karmai közé zuhant, és nem volt módja menekülni, sem ereje ellenállni. Teste és lelke hatalmas fájdalmat szenvedett el, és ez a fájdalom mélyen tudatosította benne a testben élő ember jelentéktelenségét, gyarlóságát és erőtlenségét. Ugyanakkor mély megbecsülést és megértést is nyert arról, hogy miért akar Isten gondoskodni az emberiségről és vigyázni rá. A Sátán karmai között Jób rájött, hogy a húsból és vérből való ember valójában annyira erőtlen és gyenge! Amikor térdre esett és Istenhez imádkozott, úgy érezte, mintha Isten eltakarta volna az arcát és elrejtőzött volna, mert Isten teljesen a Sátán kezébe adta őt. Ugyanakkor Isten is sírt érte, sőt, gyászolta őt; Istennek fájt az ő fájdalma, és bántotta, hogy bántják őt... Jób érezte Isten fájdalmát, és azt is, hogy mennyire elviselhetetlen volt ez Isten számára... Jób nem akart több bánatot okozni Istennek, és azt sem akarta, hogy Isten sírjon érte, még kevésbé akarta látni, hogy fájdalmat okoz Istennek. Ebben a pillanatban Jób csak arra vágyott, hogy megszabaduljon a testétől, hogy ne viselje tovább e test okozta fájdalmat, mert akkor Isten nem gyötrődne tovább az ő fájdalma miatt – de nem tudott, és nemcsak a test fájdalmát kellett elviselnie, hanem azt a kínt is, hogy nem akarja Istent felzaklatni. Ez a két fájdalom – egyik a testből, másik a lélekből – szívfacsaró, gyomorszorító fájdalmat okozott Jóbnak, és éreztette vele, hogy a húsból és vérből való ember korlátai milyen csalódottságot és tehetetlenséget okozhatnak. E körülmények között egyre hevesebben vágyott Istenre, és még erősebben irtózott a Sátántól. Ebben az időben Jób jobban szerette volna, ha soha nem születik meg az emberek világába, bár ne is létezne inkább, minthogy azt lássa, hogy Isten könnyeket hullajt vagy fájdalmat érez miatta. Elkezdte mélyen gyűlölni a testét, megcsömörlött önmagától, a születése napjától, sőt mindentől, ami őhozzá kötődött. Nem akarta, hogy többé szóba kerüljön a születése napja, vagy bármi, aminek köze van ahhoz, ezért kinyitotta a száját, és elátkozta születése napját: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant! Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!” (Jób 3:3-4). Jób szavaiból kiderül, hogy irtózik önmagától: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant”, valamint vádolja és adósnak érzi magát, amiért fájdalmat okozott Istennek: „Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!” Ez a két passzus a végső kifejeződése annak, ahogy Jób akkoriban érezte magát, és teljes mértékben bizonyítja mindenkinek Jób tökéletességét és becsületességét. Ugyanakkor, ahogy Jób kívánta, az Isten iránti hite és engedelmessége, valamint istenfélelme valóban erősödött. Természetesen ez az erősödés pontosan az a hatás, amelyre Isten számított.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  48. szemelvény

Jób legyőzi a Sátánt és igaz emberré válik Isten szemében

Amikor Jób először ment keresztül a próbatételeken, megfosztatott minden vagyonától és minden gyermekétől, de emiatt nem roskadt össze, és nem mondott semmi olyat, ami bűn lett volna Isten ellen. Felülemelkedett a Sátán kísértésein, és felülemelkedett anyagi javain, utódain, és azon a próbatételen, hogy elveszítette minden világi vagyonát, ami azt jelenti, hogy képes volt engedelmeskedni Istennek, amikor Ő elvett tőle dolgokat, és képes volt hálát adni és dicsérni Istent azért, amit Isten tett. Ilyen volt Jób magatartása a Sátán első kísértése alatt, és ilyen volt Jób bizonyságtétele is az Istentől kapott első próbatétel során. A második próbatételben a Sátán kinyújtotta kezét, hogy sanyargassa Jóbot, és bár Jób nagyobb fájdalmat élt át, mint amit valaha is érzett, a tanúságtétele mégis elég volt ahhoz, hogy az emberek megdöbbenjenek. Jób a állhatatosságát, meggyőződését és Isten iránti engedelmességét, valamint istenfélelmét használta fel arra, hogy még egyszer legyőzze a Sátánt, és magatartását és bizonyságtételét Isten ismét jóváhagyta és a kegyeibe fogadta. E kísértés során Jób a tényleges magatartását használta fel arra, hogy közölje a Sátánnal, hogy a test fájdalma nem változtathatja meg az Isten iránti hitét és engedelmességét, és nem veheti el az Isten iránti odaadását és Istent félp szívét; nem tagadja meg Istent, és nem adja fel saját tökéletességét és becsületességét, mert szembenézett a halállal. Jób elszántsága gyávává tette a Sátánt, hite tétovává és reszketeggé tette a Sátánt, az erő, amellyel élet-halál harcuk során a Sátán ellen küzdött, mély gyűlöletet és haragot keltett a Sátánban; tökéletessége és becsületessége miatt a Sátán semmit nem tudott többé tenni ellene, így a Sátán felhagyott a Jób elleni támadásokkal, és feladta a Jób elleni vádakat, amelyeket Jahve Isten elé terjesztett. Ez azt jelentette, hogy Jób legyőzte a világot, legyőzte a testet, legyőzte a Sátánt és legyőzte a halált; teljesen és tökéletesen Istenhez tartozó ember volt. E két próbatétel során Jób szilárdan megállt tanúságtételében, ténylegesen megélte tökéletességét és becsületességét, és kiszélesítette Istent félő és a rosszat kerülő életelveinek körét. Miután Jób keresztülment ezen a két próbatételen, gazdagabb tapasztalat született meg benne, és ez a tapasztalat érettebbé és edzettebbé tette őt, erősebbé és nagyobb meggyőződésűvé, valamint biztosabbá ama tisztesség helyességében és méltóságában, amelyhez szilárdan ragaszkodott. A Jahve Istentől kapott próbatételek révén Jób mélyen megértette és átérezte az Isten emberrel való törődését, és lehetővé tette számára, hogy megérezze Isten szeretetének értékességét, ettől kezdve pedig istenfélelme kiegészült az Isten iránti figyelemmel és szeretettel. A Jahve Istentől kapott próbatételek nemhogy nem idegenítették el Tőle Jóbot, hanem közelebb hozták a szívét Istenhez. Amikor a Jób által elszenvedett testi fájdalom elérte a tetőpontját, a Jahve Isten részéről érzett aggodalom nem hagyott számára más választást, mint hogy megátkozza születése napját. Ez a magatartás nem volt régóta tervezett, hanem az Isten iránti figyelem és szeretet szívből jövő, természetes megnyilatkozása volt, egy természetes megnyilatkozás, amely az Isten iránti figyelemből és szeretetből fakadt. Ez azt jelenti, hogy mivel utálta önmagát, és nem akarta és nem bírta elviselni, hogy gyötri Istent, ezért figyelme és szeretete elérte az önzetlenség pontját. Ekkor Jób az Isten iránt régóta meglévő imádatát és vágyakozását, valamint Isten iránti odaadását a figyelem és a szeretet szintjére emelte. Ugyanakkor az Isten iránti hitét, engedelmességét és istenfélelmét is a figyelem és a szeretet szintjére emelte. Nem engedte meg magának, hogy bármi olyat tegyen, ami kárt okozna Istennek, nem engedett meg magának olyan magatartást, ami bántaná Istent, és nem engedte meg magának, hogy saját okai miatt szomorúságot, bánatot vagy akár boldogtalanságot hozzon Istenre. Bár Isten szemében Jób még mindig ugyanaz a Jób volt, mint korábban, Jób hite, engedelmessége és istenfélelme teljes megelégedettséget és örömöt hozott Istennek. Ekkor Jób elérte azt a tökéletességet, amelyet Isten elvárt tőle; olyasvalakivé vált, aki valóban méltó arra, hogy Isten szemében „tökéletesnek és becsületesnek” neveztessen. Igaz cselekedetei lehetővé tették, hogy legyőzze a Sátánt, és szilárdan megálljon Isten melletti tanúságtételében. Így az ő igaz tettei is tökéletesítették őt, és lehetővé tették, hogy életének értéke felemelkedjen és minden eddiginél magasabbra kerüljön, továbbá az első olyan emberré tették őt, akit a Sátán többé nem támadhat meg és nem kísérthet meg. Mivel Jób igaz volt, a Sátán megvádolta és megkísértette; mivel Jób igaz volt, átadták a Sátánnak; és mivel Jób igaz volt, felülkerekedett a Sátánon, legyőzte őt és szilárdan megállt tanúságtételében. Ezentúl Jób lett az első ember, akit soha többé nem adtak át a Sátánnak, ő valóban Isten trónja elé lépett, és a világosságban, Isten áldásai alatt élt, a Sátán kémkedése és pusztítása nélkül... Igaz emberré vált Isten szemében; szabaddá vált...

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  49. szemelvény

Jób mindennapi életében látjuk tökéletességét, becsületességét, istenfélelmét és azt, hogy kerüli a rosszat

Ha Jóbról akarunk beszélni, akkor a róla szóló, Isten saját szájából elhangzó értékeléssel kell kezdenünk: „Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.”

Először is ismerjük meg Jób tökéletességét és becsületességét.

Mit értetek a „tökéletes” és „becsületes” szavak alatt? Hisztek-e abban, hogy Jób feddhetetlen és tisztességes volt? Ez természetesen a „tökéletes” és a „becsületes” szavak szó szerinti értelmezése és felfogása lenne. A valós élet kontextusa azonban szerves része Jób valódi megértésének – szavak, könyvek és az elmélet önmagukban nem adnak választ. Azzal kezdjük, hogy megvizsgáljuk Jób otthoni életét, azt, hogy milyen volt a normális viselkedése élete során. Ez mesél nekünk az elveiről és életcéljairól, valamint személyiségéről és törekvéseiről. Most olvassuk el a Jób 1:3 passzus utolsó szavait: „Ez az ember tekintélyesebb volt minden keleti embernél.” Ezek a szavak azt mondják, hogy Jób státusza és tekintélye nagyon magas volt, és bár azt nem tudjuk meg, hogy bőséges vagyona miatt volt-e a legtekintélyesebb keleti ember, vagy azért, mert tökéletes és becsületes volt, és félte Istent, miközben kerülte a rosszat, összességében tudjuk, hogy Jób státusza és tekintélye igen nagyrabecsült volt. A Bibliában leírtak szerint az emberek első benyomása Jóbról az volt, hogy tökéletes volt, hogy félte Istent és kerülte a rosszat, valamint nagy vagyonnal és tiszteletreméltó státusszal rendelkezett. Egy normális ember számára, aki ilyen környezetben és ilyen körülmények között él, Jób étrendje, életminősége és személyes életének különféle aspektusai a legtöbb ember figyelmének középpontjában állnának; ezért tovább kell olvasnunk a Szentírást: „Fiai lakomát szoktak tartani, mindegyik a maga házában és a maga napján. Ilyenkor üzentek három nővérüknek, és őket is meghívták, hogy velük együtt egyenek-igyanak. Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak. Mert azt gondolta Jób: Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal” (Jób 1:4-5). Ez a passzus két dolgot árul el nekünk: az első az, hogy Jób fiai és lányai rendszeresen lakomáztak, sokat ettek és ittak; a második, hogy Jób gyakran mutatott be égőáldozatot, mert gyakran aggódott fiaiért és lányaiért, félt, hogy vétkeztek, hogy a szívükben megtagadták Istent. Ebben két különböző típusú ember élete van leírva. Az első Jób fiai és lányai, akik jólétükben gyakran lakmároztak, pazarul éltek, kedvükre ettek-ittak, és élvezték az anyagi gazdagság nyújtotta magas életminőséget. Ilyen életet élve elkerülhetetlen volt, hogy gyakran vétkeztek és megbántották Istent – mégsem vették fel a szentséget, és nem mutattak be égőáldozatot. Látjátok tehát, hogy a szívükben nem jutott hely Istennek, hogy nem gondoltak Isten kegyeire, és nem féltek attól, hogy megbántják Istent, még kevésbé attól, hogy megtagadják Istent a szívükben. Természetesen nem Jób gyermekein van a hangsúly, hanem azon, hogy mit tett Jób, amikor ilyen dolgokkal szembesült; ez a másik dolog, amit a Jób mindennapi életét és emberi mivoltának lényegét érintő passzus leír. Ahol a Biblia leírja Jób fiainak és lányainak lakomáit, Jóbról nem esik említés; csak azt mondja el, hogy fiai és lányai gyakran ettek-ittak együtt. Más szóval, Jób nem tartott lakomákat, és nem csatlakozott fiaihoz és lányaihoz a pazar étkezéseken. Bár jómódú volt, sok vagyontárgya és szolgája volt, Jób élete nem volt fényűző. Nem szédítették el a páratlan életkörülmények, és gazdagsága miatt nem merült el a testi élvezetekben, nem felejtett el égőáldozatokat bemutatni, és mindez még kevésbé vezetett ahhoz, hogy szívében fokozatosan elkerülje Istent. Nyilvánvaló tehát, hogy Jób életstílusa fegyelmezett volt, Isten áldásai miatt nem lett kapzsi vagy hedonista, és nem ragaszkodott az életminőséghez. Ehelyett alázatos és szerény volt, nem szokott hivalkodni, valamint óvatos és körültekintő volt Isten előtt. Gyakran gondolt Isten kegyeire és áldásaira, és állandóan Istent félő szívet ápolt magában. Mindennapi életében Jób gyakran korán kelt, hogy égőáldozatot mutasson be fiaiért és lányaiért. Más szóval, Jób maga nemcsak hogy félte Istent, de remélte, hogy gyermekei is félni fogják Istent, és nem vétkeznek Ellene. Jób szívében nem volt helye az anyagi javainak, és azok nem is helyettesítették az Isten által elfoglalt helyet; akár saját maga, akár gyermekei érdekében, Jób mindennapi cselekedetei mind az istenfélelemhez és a rossz kerüléséhez kapcsolódtak. Jahve Istentől való félelme nemcsak szavakban nyilvánult meg, hanem tettekre is váltotta, és mindennapi életének minden egyes részében tükröződött. Jóbnak ez a tényleges magatartása azt mutatja, hogy őszinte volt, és olyan lényeggel rendelkezett, amely szerette az igazságot és a pozitív dolgokat. Az, hogy Jób gyakran elküldte és megszentelte fiait és lányait, azt jelenti, hogy nem büntette vagy helyeselte gyermekei viselkedését; ehelyett a szívében csalódást érzett viselkedésük miatt, és elítélte őket. Arra a következtetésre jutott, hogy fiainak és lányainak viselkedése nem tetszik Jahve Istennek, ezért gyakran felszólította őket, hogy járuljanak Jahve Isten elé, és vallják meg bűneiket. Jób cselekedetei megmutatják emberi mivoltának egy másik oldalát, ahol soha nem járt egy úton azokkal, akik gyakran vétkeztek és bántották Istent, hanem inkább kerülte és hanyagolta őket. Bár ezek az emberek a fiai és lányai voltak, nem adta fel saját magatartási elveit, mert a saját rokonairól volt szó, és nem egyezett ki az ő bűneikkel a saját érzelmei miatt. Inkább arra buzdította őket, hogy gyónjanak és nyerjék el Jahve Isten elnézését, valamint figyelmeztette őket, hogy ne hagyják el Istent a saját mohó élvezetük kedvéért. Annak alapelvei, ahogy Jób másokkal bánt, elválaszthatatlanok istenfélelmének és a rossz kerülésének alapelveitől. Szerette azt, amit Isten elfogadott, és gyűlölte azt, amit Istent elutasított; szerette azokat, akik szívükben félték Istent, és gyűlölte azokat, akik gonoszságot követtek el vagy vétkeztek Isten ellen. Ez a szeretet és utálat mutatkozott meg mindennapi életében, és ez volt Jób becsületessége, amit Isten szemei láttak. Természetesen ez Jób igazi emberi mivoltának kifejeződése és megélése is a másokkal való kapcsolataiban mindennapi élete során, amiről tanulnunk kell.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  50. szemelvény

Jób emberi mivoltának megnyilvánulásai a próbatételei során (Jób tökéletességének, becsületességének, istenfélelmének és a rossz kerülésének megértése a próbatételei során)

Amikor Jób meghallotta, hogy vagyonát ellopták, hogy fiai és lányai életüket vesztették, és hogy szolgáit megölték, a következőképpen reagált: „Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult” (Jób 1:20). Ezek a szavak egy tényt árulnak el nekünk: Jób a hír hallatán nem esett pánikba, nem sírt, nem hibáztatta a szolgákat, akik a hírt közölték vele, még kevésbé vizsgálta meg a bűntény helyszínét, hogy kivizsgálja és ellenőrizze a részleteket, és kiderítse, mi történt valójában. Nem mutatott semmilyen fájdalmat vagy sajnálkozást a vagyona elvesztése miatt, és nem tört ki könnyekben a gyermekei és szerettei elvesztése miatt sem. Éppen ellenkezőleg, megszaggatta a köntösét, megnyírta a fejét, a földre borult és imádkozott. Jób cselekedetei nem hasonlítanak egyetlen hétköznapi emberéhez sem. Sok embert összezavarnak, és arra késztetik őket, hogy szívükben megróják Jóbot „hidegvérűségéért”. A vagyonuk hirtelen elvesztésekor a normális emberek összetörtnek vagy kétségbeesettnek tűnnek – vagy egyesek akár mély búskomorságba is eshetnek. Ennek az az oka, hogy az emberek szívében a vagyon egy élet erőfeszítéseit képviseli – erre épül a túlélésük, ez a remény, ami életben tartja őket; a vagyon elvesztése azt jelenti, hogy erőfeszítéseik hiábavalóak voltak, hogy nincs számukra remény, sőt, nincs jövőjük. Ez minden normális ember hozzáállása a tulajdonához és az ahhoz való szoros kapcsolatához, illetve ez a tulajdon fontossága is az emberek szemében. Mint ilyen, az emberek nagy többsége összezavarodik Jóbnak a tulajdona elvesztéséhez való közömbös hozzáállása miatt. Ma eloszlatjuk a zavart, amit ezek az emberek éreztek, és elmagyarázzuk, mi zajlott le Jób szívében.

A józan ész azt diktálja, hogy Jóbnak, aki ilyen bőséges vagyont kapott Istentől, szégyenkeznie kellene Isten előtt e vagyon elvesztése miatt, mivel nem vigyázott rá, nem gondoskodott róla; nem ragaszkodott az Istentől kapott vagyonhoz. Így amikor megtudta, hogy ellopták a tulajdonát, az első reakciója az kellett volna legyen, hogy elmegy a bűntény helyszínére, és leltárt készít mindenről, ami elveszett, majd megvallja Istennek, hogy ismét részesülhessen Isten áldásaiból. Jób azonban nem így tett, és természetesen megvoltak a maga okai arra, hogy ne így cselekedjen. Jób a szívében mélyen hitt abban, hogy mindazt, amije volt, Isten adományozta neki, és nem a saját munkájának eredménye volt. Így nem úgy tekintett ezekre az áldásokra, mint amiből tőkét kell kovácsolni, hanem túlélésének alapelveit rögzítették, hogy minden erejével kitartson az úton, amelyet fenn kell tartani. Nagyra becsülte Isten áldásait, és hálát adott értük, de nem volt szerelmes az áldásokba, és nem is törekedett többre. Ilyen volt a vagyonhoz való hozzáállása. Nem is tett azért semmit, hogy áldásokat nyerjen, nem aggasztotta vagy bántotta Isten áldásainak hiánya vagy elvesztése; nem is lett vadul, mámorosan boldog Isten áldásai miatt, és nem hagyta figyelmen kívül Isten útját, s nem is felejtette el Isten kegyelmét a gyakran élvezett áldások miatt. Jóbnak a tulajdonához való hozzáállása megmutatja az embereknek igazi emberi mivoltát: először is, Jób nem volt kapzsi ember, és kis igényű volt az anyagi élet terén. Másodszor, Jób soha nem aggódott vagy félt attól, hogy Isten elveszi tőle mindazt, amije volt – ez volt az Istenhez való engedelmes hozzáállása a szívében; vagyis nem voltak követelései vagy panaszai azzal kapcsolatban, hogy Isten mikor és mit vesz el tőle, és nem kérdezte az okát, csak igyekezett engedelmeskedni Isten intézkedéseinek. Harmadszor, soha nem hitte, hogy vagyona a saját munkájából származik, hanem úgy vélte, hogy Isten adományozta neki. Ez volt Jób Istenbe vetett hite és meggyőződésének jele. Világossá teszi Jób emberi mivoltát és igazi mindennapi törekvését ez a három pontból álló összefoglaló? Jób emberi mivolta és törekvése szerves részét képezte higgadt viselkedésének, amikor szembesült vagyona elvesztésével. Éppen a mindennapi törekvése miatt volt Jóbnak az Istentől kapott próbatételek során elég érettsége és meggyőződése ahhoz, hogy kimondja, „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” Ezek a szavak nem egyik napról a másikra születtek, és nem is csak úgy megjelentek Jób fejében. Ezeket látta és ezekre tett szert sok évnyi élettapasztalat során. Vajon nem nagyon is valóságos Jób engedelmessége összehasonlítva mindazokkal, akik csak Isten áldásait keresik, és attól félnek, hogy Isten elveszi tőlük, és akik gyűlölik ezt és panaszkodnak miatta? Jób vajon nem rendelkezik nagy őszinteséggel és becsületességgel mindazokhoz képest, akik hisznek abban, hogy van Isten, de soha nem hitték, hogy Isten uralkodik mindenek felett?

Jób racionalitása

Jób tényleges tapasztalatai, valamint becsületes és őszinte emberi mivolta azt jelentette, hogy a legészszerűbb ítéletet és döntéseket hozta, amikor elvesztette vagyonát és gyermekeit. Az ilyen észszerű döntések elválaszthatatlanok voltak mindennapi törekvéseitől és Isten tetteitől, amelyeket mindennapi élete során megismert. Jób őszintesége képessé tette őt arra, hogy elhiggye, hogy Jahve keze uralkodik minden dolgok felett; a hite lehetővé tette, hogy ismerje Jahve Isten minden dolgok feletti szuverenitásának tényét; tudása hajlandóvá és képessé tette őt arra, hogy engedelmeskedjen Jahve Isten szuverenitásának és intézkedéseinek; engedelmessége lehetővé tette számára, hogy egyre igazabb legyen Jahve Istentől való félelmében; félelme által egyre valóságosabban tudta kerülni a rosszat; végül Jób tökéletessé vált, mert félte Istent és kerülte a rosszat; tökéletessége bölccsé tette őt, és a legnagyobb racionalitással ajándékozta meg.

Hogyan kell értenünk ezt a szót, hogy „racionális”? Szó szerinti értelmezésben azt jelenti, hogy az ember józan ésszel, logikusan és értelmesen gondolkodik, józan beszéddel, cselekedetekkel és ítélőképességgel rendelkezik, valamint egészséges és szabályos erkölcsi normái vannak. Jób racionalitása azonban nem magyarázható meg ilyen könnyen. Amikor itt azt mondjuk, hogy Jób a legnagyobb racionalitás birtokában volt, akkor ezt emberi mivoltával és az Isten előtti viselkedésével összefüggésben mondjuk. Mivel Jób őszinte volt, képes volt hinni Isten szuverenitásában és engedelmeskedni annak, ami olyan tudást adott neki, amely mások számára elérhetetlen volt, és ez a tudás képessé tette arra, hogy pontosabban felismerje, megítélje és meghatározza azt, ami vele történt, ami pedig lehetővé tette számára, hogy pontosabban és éleslátóbban válassza meg, hogy mit tegyen, és mihez tartsa magát. Ez azt jelenti, hogy a szavai, viselkedése, a tettei mögött álló alapelvek és a kódex, amely szerint cselekedett, szabályosak, világosak és konkrétak voltak, és nem voltak vakok, impulzívak vagy érzelmesek. Tudta, hogyan kell kezelni, bármi történt is vele, tudta, hogyan kell kiegyensúlyozni és kezelni az összetett események közötti összefüggéseket, tudta, hogyan kell ragaszkodni ahhoz az úthoz, amelyhez ragaszkodni kell, továbbá tudta ezenfelül, hogyan kell kezelni azt, hogy Jahve Isten ad és elvesz. Ez volt Jób racionalitása. Pontosan azért mondta Jób, hogy „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, mert ilyen racionalitással volt felvértezve, amikor elvesztette vagyonát, fiait és lányait.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  51. szemelvény

Jób valódi arca: igaz, tiszta és hamisság nélküli

Olvassuk el Jób 2:7-8-at: „A Sátán eltávozott Jahve színe elől, és megverte Jóbot rosszindulatú fekélyekkel tetőtől talpig. Jób fogott egy cserépdarabot, azzal vakarta magát, és hamuba ült.” Ez Jób viselkedésének leírása, amikor fájdalmas kelések jelentek meg a testén. Ekkor Jób leült a hamuba, közben tűrte a fájdalmat. Senki sem kezelte, és senki sem segített neki enyhíteni teste fájdalmát; ehelyett egy cseréppel kaparta le a fájó keléseket. Felületesen nézve ez csupán egy fázisa volt Jób gyötrelmének, és semmi köze Jób emberi mivoltához és istenfélelméhez, hiszen Jób nem szólt szavakkal, hogy kifejezésre juttassa akkori kedélyállapotát és nézeteit. Jób cselekedetei és magatartása mégis emberi mivoltának valódi kifejeződései. Az előző fejezet feljegyzéseiben azt olvastuk, hogy Jób volt a legnagyobb a keleti emberek közül. Ez a második fejezetből való passzus pedig azt mutatja meg nekünk, hogy ez a nagy keleti férfiú igazából fogott egy cserepet és vakarta magát, miközben a hamuban ült. Nincs nyilvánvaló ellentét e két leírás között? Ez az ellentét megmutatja Jób igazi énjét: tekintélyes helyzete és státusza ellenére soha nem szerette ezeket a dolgokat, és nem is törődött velük; nem törődött azzal, hogy mások milyennek látják a helyzetét, és az sem érdekelte, hogy tettei vagy viselkedése negatív hatással vannak-e a helyzetére; nem élvezte a státuszából fakadó előnyöket, és nem élvezte a dicsőséget sem, amely a státuszával és helyzetével járt. Őt csak az érdekelte, hogy Jahve Isten szemében milyen értéket képvisel és milyen jelentőséggel bír az élete. Jób igazi énje volt az ő lényege: nem szerette a hírnevet és a vagyont, és nem a hírnévért és a vagyonért élt; igaz volt, tiszta és hamisság nélküli.

Jób elválasztja egymástól a szeretetet és a gyűlöletet

Jób emberi mivoltának egy másik oldalát mutatja be a közte és a felesége közötti párbeszéd: „A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg! De ő így felelt neki: Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk” (Jób 2:9-10). Jób felesége, látva az elszenvedett kínokat, megpróbált tanácsokat adni Jóbnak, hogy segítsen neki szabadulni a gyötrelmektől, de „jó szándékai” nem nyerték el Jób tetszését, hanem inkább felszították haragját, mert felesége tagadta az ő Jahve Istenbe vetett hitét és az Iránta való engedelmességét, továbbá tagadta Jahve Isten létezését is. Ez elviselhetetlen volt Jób számára, hiszen soha nem engedte meg magának, hogy bármi olyat tegyen, ami Istennel szembeszegült volna vagy bántotta volna Őt, egyebekről nem is beszélve. Hogyan maradhatott volna közömbös, amikor látta, hogy mások Istent káromló és sértő szavakat mondanak? Ezért nevezte a feleségét „bolond asszonynak”. Jób hozzáállása a feleségéhez a harag és a gyűlölet volt, valamint a szemrehányás és a megfeddés. Ez Jób emberi mivoltának természetes kifejeződése volt – különbséget téve szeretet és gyűlölet között –, és hűen tükrözte becsületes emberi mivoltát. Jób olyan igazságérzettel rendelkezett, amely gyűlölte a gonoszság szelét és árját, utálta, elítélte és elutasította az abszurd eretnekséget, a nevetséges érveket és a röhejes állításokat, és igazságérzete lehetővé tette számára, hogy kitartson saját, helyénvaló elvei és álláspontja mellett, amikor a tömegek elutasították, a hozzá közel állók pedig elhagyták őt.

Jób jószívűsége és őszintesége

Mivelhogy Jób magatartásából láthatjuk emberi mivolta különböző aspektusainak kifejeződését, mit látunk Jób emberi mivoltából, amikor kinyitotta száját, hogy megátkozza születése napját? Ezt a témát fogjuk az alábbiakban megosztani.

Korábban már beszéltem arról, hogy miből fakadt, hogy Jób megátkozta születése napját. Ti mit láttok ebben? Ha Jób keményszívű és szeretet nélküli lenne, ha hideg, érzelemmentes és emberségétől megfosztott lenne, akkor törődhetett volna Isten szívének vágyával? Megvethette volna saját születése napját azért, mert törődött Isten szívével? Más szóval, ha Jób keményszívű és emberségétől megfosztott lenne, vajon elkeseríthette volna őt Isten fájdalma? Lehet, hogy azért átkozta meg születése napját, mert megbántotta Istent? A válasz: egyáltalán nem! Mivel jószívű volt, Jób törődött Isten szívével; mivel törődött Isten szívével, Jób érzékelte Isten fájdalmát; mivel jószívű volt, Isten fájdalmának érzékelése miatt nagyobb kínokat szenvedett el; mivel érzékelte Isten fájdalmát, gyűlölni kezdte születése napját, ezért megátkozta azt. Kívülállók számára Jób próbatételek alatt tanúsított egész viselkedése példaértékű. Egyedül születése napjának megátkozása rajzol kérdőjelet tökéletessége és becsületessége fölé, illetve ad más értékelést. Valójában ez volt Jób emberi mivolta lényegének legigazabb kifejeződése. Emberi mivoltának lényege nem volt elrejtve vagy becsomagolva, és nem változtatott rajta valaki más. Amikor megátkozta születése napját, megmutatta a szíve mélyén rejlő jószívűséget és őszinteséget; olyan volt, mint egy forrás, amelynek vize olyan tiszta és átlátszó, hogy feltárja a mélyét.

Miután mindezt megtudtuk Jóbról, a legtöbb embernek kétségtelenül elég pontos és objektív értékítélete lesz Jób emberi mivoltának lényegéről. Emellett mélyreható, gyakorlatias és fejlettebb megértéssel és megbecsüléssel kellene rendelkezniük Jób tökéletességéről és becsületességéről, ahogyan arról Isten beszélt. Remélhetőleg ez a megértés és megbecsülés segíteni fog az embereknek elindulni az istenfélelem és a rossz kerülésének útján.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  52. szemelvény

Az összefüggés Isten munkájának céljai között és aközött, hogy átadta Jóbot a Sátánnak

Bár a legtöbb ember ma már elismeri, hogy Jób tökéletes és becsületes volt, valamint félte Istent és kerülte a rosszat, ez a felismerés nem ad nekik nagyobb megértést Isten szándékáról. Miközben irigylik Jób emberi mivoltát és törekvését, a következő kérdést teszik fel Istennek: Jób olyan tökéletes és becsületes volt, az emberek annyira imádják őt, akkor hát miért adta át őt Isten a Sátánnak, és miért vetette alá ennyi gyötrelemnek? Ilyen kérdések bizonyára sok ember szívében léteznek – vagy inkább sok ember szívében ez a kétely a kérdés. Mivel ez a kérdés oly sok embert összezavart, ki kell bontanunk, és megfelelően el kell magyaráznunk.

Minden, amit Isten tesz, az szükséges, és rendkívüli jelentőséggel bír, mert mindaz, amit Ő végez az emberben, az Ő irányításával és az emberiség megváltásával függ össze. Természetesen az a munka sem más, amit Isten Jóbban végzett, noha Jób tökéletes és becsületes volt Isten szemében. Más szóval, függetlenül attól, hogy mit tesz Isten, vagy milyen eszközökkel teszi azt, tekintet nélkül az árra, tekintet nélkül az Ő célkitűzésére, cselekedeteinek szándéka nem változik. Az Ő szándéka az, hogy Isten szavait beledolgozza az emberbe, valamint Isten követelményeit és akaratát az ember számára; más szóval, hogy bedolgozza az emberbe mindazt, amiről Isten úgy hiszi, hogy pozitív és összhangban van az Ő lépéseivel, ezáltal képessé téve az embert, hogy megértse Isten szívét, felfogja Isten lényegét, és lehetővé tegye az ember számára, hogy engedelmeskedjen Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, így megengedve azt, hogy az ember Isten félelmére jusson és kerülje a rosszat – mindez Isten szándékának egyik szempontja mindabban, amit Ő tesz. A másik szempont az, hogy – mivel a Sátán Isten munkájában az ellenpont és a szolgálat tárgya – az ember gyakran a Sátánnak adatik; Isten ezt az eszközt használja, hogy az emberek megláthassák a Sátán kísértéseiben és támadásaiban a Sátán gonoszságát, csúfságát és hitványságát, elérve azt, hogy az emberek gyűlöljék a Sátánt és képesek legyenek felismerni azt, ami negatív. Ez a folyamat lehetővé teszi, hogy fokozatosan kiszabadítsák magukat a Sátán irányítása, vádjai, zavarása és támadásai alól, mindaddig, amíg – Isten szavainak, Istenről való ismeretüknek és a Neki való engedelmességüknek, valamint Istenbe vetett hitüknek és Tőle való félelmüknek köszönhetően – győzedelmeskednek a Sátán támadásai és vádjai felett; csak ekkor lesz igaz, hogy teljesen megszabadultak a Sátán hatalma alól. Az emberek megszabadulása azt jelenti, hogy a Sátán legyőzetett, azt jelenti, hogy többé már nem ennivalók a Sátán szájában – ahelyett, hogy lenyelte volna őket a Sátán, inkább lemondott róluk. Ez azért van, mert az ilyen emberek becsületesek, mert hisznek Istenben, engedelmesek Neki és félik Őt, és mert teljesen szakítanak a Sátánnal. Szégyent hoznak a Sátánra, gyávává teszik a Sátánt, és teljes mértékben legyőzik a Sátánt. Meggyőződésük Isten követésében, a Neki való engedelmességben és az Iránta tanúsított félelemben legyőzi a Sátánt, és e meggyőződés arra készteti a Sátánt, hogy lemondjon róluk. Csak az ilyen embereket nyerte meg Isten igazán, és ez Isten végső célja az ember üdvözítésében. Ha az ember meg akar menekülni, és azt akarja, hogy Isten teljesen megnyerje őt, akkor mindazoknak, akik Istent követik, kísértésekkel és a Sátántól jövő kisebb és nagyobb támadásokkal kell szembenézniük. Azok, akik kikerülnek ezekből a kísértésekből és támadásokból, és képesek teljesen legyőzni a Sátánt, azok akiket Isten megmentett. Ez azt jelenti, hogy akik meg lettek mentve Isten számára azok, akik átmentek Isten próbatételein, és akiket a Sátán számtalanszor megkísértett és megtámadott. Azok, akik meg lettek váltva Isten számára, megértik Isten akaratát és követelményeit, és képesek behódolni Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, és nem hagyják el Isten félelmének és a rossz kerülésének útját a Sátán kísértései közepette. Akik meg vannak váltva Isten számára, becsületesek, jószívűek, különbséget tesznek a szeretet és gyűlölet között, van igazságérzetük és racionálisak, és képesek törődni Istennel és kincsként őrizni mindazt, ami Istentől való. Az ilyen embereket nem kötözi meg a Sátán, nem kémkedik utánuk, nem vádolja vagy bántalmazza őket; ők teljesen szabadok, teljesen fel lettek szabadítva és fel lettek oldozva. Jób pontosan egy ilyen szabad ember volt, és pontosan ez a jelentősége annak, hogy Isten miért adta őt oda a Sátánnak.

Jóbot bántalmazta a Sátán, de örök szabadságot és felszabadulást is nyert, továbbá jogot szerzett arra, hogy soha többé ne legyen kitéve a Sátán rontásának, bántalmazásának és vádjainak, hanem szabadon és terhek nélkül éljen Isten tekintetének fényében, Isten áldásai közepette. Ezt a jogot senki sem vehette el, nem pusztíthatta el és nem ragadhatta el. Ezt Jób megkapta a hitéért, elszántságáért, Isten iránti engedelmességéért és istenfélelméért cserébe; Jób élete árával fizette meg, hogy örömöt és boldogságot nyerjen a földön, és elnyerje a jogot és felhatalmazást – ami tökéletesen természetes és indokolt –, hogy zavartalanul imádja a Teremtőt Isten igaz teremtményeként a földön. Ez volt egyben a Jób által elszenvedett megkísértések legnagyobb végeredménye is.

Amikor az emberek még nincsenek megmentve, az életüket gyakran megzavarja a Sátán, sőt, még irányítja is azt. Más szóval, a még meg nem váltott emberek a Sátán foglyai, nincs szabadságuk, a Sátán nem mondott le róluk, nem alkalmasak és nem jogosultak arra, hogy imádják Istent, valamint a Sátán szorosan üldözi és kegyetlenül támadja őket. Az ilyen embereknek nincs említésre méltó boldogságuk, joguk a normális létezéshez, sőt még méltóságuk sincs. Csak akkor leszel megmentve és akkor leszel szabad, ha felállsz és harcolsz a Sátánnal, fegyverként használva Istenbe vetett hitedet, Istennek való engedelmességedet és istenfélelmedet, amikkel élet-halál harcot vívsz a Sátánnal, hogy teljesen legyőzd és elérd, hogy sarkon forduljon s gyáva legyen, amikor csak meglát téged, és teljesen felhagyjon az ellened irányuló támadásaival és vádaskodásával. Ha elhatározod, hogy teljesen szakítasz a Sátánnal, de nem vagy felszerelkezve azokkal a fegyverekkel, amelyek segítenek legyőzni a Sátánt, akkor továbbra is veszélyben leszel. Ahogy telik az idő, amikor már annyira megkínzott téged a Sátán, hogy egy cseppnyi erő sem maradt benned, de még mindig képtelen vagy tanúságot tenni, még mindig nem szabadultál meg teljesen a Sátán vádjaitól és az ellened irányuló támadásaitól, akkor csekély reményed lesz az üdvösségre. A végén, amikor Isten munkájának befejezését kihirdetik, te még mindig a Sátán markában leszel, képtelen leszel kiszabadulni, így soha nem lesz esélyed vagy reményed. A következmény tehát az, hogy az ilyen emberek teljesen a Sátán fogságában lesznek.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  53. szemelvény

Fogadd el Isten próbáit, győzd le a Sátán kísértéseit, és engedd meg Istennek, hogy elnyerje egész lényedet

Istennek az ember felé irányuló maradandó gondoskodása és támogató munkája során elmondja az akaratának és az emberrel szemben támasztott követelményeinek teljességét, és megmutatja tetteit, természetét, és azt, hogy Ő mivel rendelkezik és mi Ő az ember számára. A cél az, hogy az embert érettséggel ruházza fel, és lehetővé tegye, hogy az ember különböző igazságokat nyerjen Istentől, miközben követi Őt; igazságokat, amelyek Istentől az embernek adott fegyverek a Sátán elleni harchoz. Ily módon felvértezve az embernek Isten próbatételeivel kell szembenéznie. Istennek sok eszköze és útja van arra, hogy megpróbálja az embert, ám ezek mindegyike igényli Isten ellenségének, a Sátánnak az „együttműködését”. Ez azt jelenti, hogy Isten, miután az embernek adta a Sátán elleni csatához szükséges fegyvereket, átadja az embert a Sátánnak, és megengedi, hogy a Sátán „megpróbálja” az ember érettségét. Ha az ember ki tud törni a Sátán csatarendjéből, ha meg tud menekülni és életben marad, amikor a Sátán bekeríti, akkor az ember átment a teszten. Azonban ha az embernek nem sikerül elhagynia a Sátán csatarendjét, és aláveti magát a Sátánnak, akkor nem fog átmenni a próbán. Az ember bármely aspektusát vizsgálja is Isten, vizsgálatának kritériuma az, hogy az ember megáll-e szilárdan a bizonyságtételében, amikor a Sátán megtámadja, továbbá az, hogy elhagyta-e Istent, megadta-e és alávetette-e magát a Sátánnak, amikor a Sátán tőrbe csalta. Elmondhatjuk, hogy az, hogy az embert meg lehet-e menteni vagy sem, attól függ, hogy felül tud-e kerekedni a Sátánon és le tudja-e győzni, és hogy elnyerheti-e a szabadságot vagy sem, az attól függ, hogy képes-e egyedül felemelni azokat a fegyvereket, amelyeket Istentől kapott a Sátán kötelékeinek legyőzéséhez, elérve, hogy a Sátán minden reményét elveszítve békén hagyja őt. Ha a Sátán felhagy a reménnyel és lemond valakiről, az azt jelenti, hogy a Sátán soha többé nem fogja megpróbálni elvenni ezt a személyt Istentől, soha többé nem fogja vádolni és zavarni az illetőt, soha többé nem fogja önkényesen gyötörni és támadni őt; Isten csakis ilyen embert fog igazán megnyerni. Ez a teljes folyamat, amely által Isten megnyeri az embereket.

Jób tanúságtétele figyelmeztetés és megvilágosodás a későbbi nemzedékek számára

Azzal egyidejűleg, hogy megértik a folyamatot, melynek során Isten teljesen megnyer valakit, az emberek meg fogják érteni annak céljait és jelentőségét is, hogy Isten átadta Jóbot a Sátánnak. Az embereket már nem zavarja Jób kínszenvedése, és átértékelik annak jelentőségét. Már nem aggódnak amiatt, hogy vajon ők maguk is ugyanolyan kísértésnek lesznek-e kitéve, mint Jób, és már nem ellenzik és nem utasítják el Isten próbatételeinek eljövetelét. Jób hite, engedelmessége és a Sátán legyőzéséről tett bizonyságtétele hatalmas segítséget és bátorítást jelent az emberek számára. Jóbban látják a reményt saját üdvösségükre, és látják, hogy a hit, az Istennek való engedelmesség és az istenfélelem által teljes mértékben le lehet győzni a Sátánt, és felül lehet rajta kerekedni. Látják, hogy amíg belenyugszanak Isten szuverenitásába és intézkedéseibe, és amíg megvan bennük az elszántság és a hit, hogy nem hagyják el Istent, miután mindent elveszítettek, addig képesek szégyent és vereséget hozni a Sátánra, és látják, hogy csak elszántságra és kitartásra van szükségük, hogy szilárdan megálljanak bizonyságtételükben – még ha ez életük elvesztésével is jár –, hogy a Sátán megijedjen és sietve visszavonuljon. Jób bizonyságtétele figyelmeztetés a későbbi nemzedékek számára, és ez a figyelmeztetés azt mondja nekik, hogy ha nem győzik le a Sátánt, akkor soha nem lesznek képesek megszabadulni a Sátán vádaskodásától és zavarásaitól, és soha nem lesznek képesek megszabadulni a Sátán bántalmazásától és támadásaitól sem. Jób bizonyságtétele megvilágosította a későbbi nemzedékeket. Ez a megvilágosodás megtanítja az embereket arra, hogy csak akkor lesznek képesek félni Istent és kerülni a rosszat, ha tökéletesek és becsületesek; megtanítja őket arra, hogy csak akkor tudnak erős és hangos tanúbizonyságot tenni Isten mellett, ha félik Istent és kerülik a rosszat; csak akkor nem irányíthatja őket a Sátán, és csak akkor élhetnek Isten vezetése és védelme alatt, ha erős és hangos tanúbizonyságot tesznek Isten mellett – csak akkor lesznek valóban megszabadítva. Jób személyiségét és életének törekvését mindenkinek, aki az üdvösségre törekszik, követnie kellene. Az, amit egész életében megélt, és a próbatételei során tanúsított magatartása értékes kincs mindazok számára, akik az istenfélelem és a rossz kerülésének útját követik.

Jób bizonyságtétele vigaszt hoz Istennek

Ha most azt mondom nektek, hogy Jób egy kedves ember, lehet, hogy nem fogjátok tudni értékelni e szavak értelmét, és lehet, hogy nem fogjátok megérteni az érzést amögött, amiért mindezen dolgokról beszéltem; de várjatok addig a napig, amikor megtapasztaljátok Jób próbatételeit vagy ahhoz hasonlókat, amikor átmentek a csapásokon, amikor megtapasztaljátok a próbatételeket, amelyeket Isten személyesen nektek rendezett el, amikor mindeneteket odaadjátok, és elviselitek a megaláztatást és a nehézségeket annak érdekében, hogy legyőzzétek a Sátánt és tanúságot tegyetek Isten mellett a kísértések közepette – akkor fogjátok tudni értékelni e szavaim értelmét. Akkor úgy fogod érezni, hogy messze alábbvaló vagy Jóbnál, érezni fogod, hogy Jób milyen kedves, és méltó arra, hogy kövesd. Amikor az az idő eljön, fel fogod ismerni, milyen fontosak azok a klasszikus szavak, amelyeket Jób mondott annak, aki romlott és aki ezekben az időkben él, és fel fogod ismerni, hogy milyen nehéz a mai embereknek elérni azt, amit Jób elért. Amikor úgy érzed, hogy nehéz, értékelni fogod, hogy Isten szíve mennyire aggódik és szorong, értékelni fogod, hogy milyen magas az ár, melyet Isten fizetett az ilyen emberek elnyeréséért, és milyen értékes az, amit Isten tesz és áldoz az emberiségért. Most, hogy hallottátok ezeket a szavakat, pontosan értitek és helyesen ítélítek meg Jóbot? A szemetekben Jób valóban tökéletes és becsületes ember volt, aki félte Istent és kerülte a rosszat? Azt hiszem, hogy a legtöbb ember minden bizonnyal azt fogja mondani, hogy igen. Mert a tényeket, amelyeket Jób megcselekedett és kinyilatkoztatott, nem tagadhatja se ember, se a Sátán. Ezek a legerősebb bizonyítékai annak, hogy Jób diadalt aratott a Sátán felett. Ez a bizonyíték Jób személyében jött létre, és ez volt az első bizonyságtétel, amelyet Isten megkapott. Így amikor Jób győzedelmeskedett a Sátán kísértéseiben, és bizonyságot tett Isten mellett, Isten reményt látott Jóbban, és Jób megvigasztalta az Ő szívét. A teremtés óta egészen Jób idejéig ez volt az első alkalom, amikor Isten valóban megtapasztalta, hogy mi a vigasz, és mit jelent az, hogy az ember megvigasztalja. Ez volt az első alkalom, hogy igazi tanúságtételt látott és nyert, amelyet Mellette tettek.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  54. szemelvény

Jób hírből hall Istenről (Válogatott szakaszok)

Jób 9:11  Elvonul fölöttem, de nem látom, elsuhan, de nem veszem észre.

Jób 23:8-9  De ha kelet felé megyek, nincsen ott, ha nyugat felé, nem veszem észre. Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom.

Jób 42:2-6  Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál. Ki az, aki elrejti a tanácsot tudatlanul? Ezért szóltam olyasmiről, amit nem értettem; olyan dolgokról, amelyek túl csodálatosak a számomra, amelyeket nem ismertem. Hallgass meg, hadd beszéljek! – kértem. Én kérdezlek, Te meg oktass engem! – felelted erre. Eddig még csak hírből hallottam Rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért gyűlölöm magamat, s porban és hamuban térek meg.

Bár Isten nem tárta fel Magát Jóbnak, Jób hisz Isten szuverenitásában

Mi ezeknek a szavaknak a lényege? Rájött-e valamelyikőtök, hogy itt egy tényről van szó? Először is, honnan tudta Jób, hogy van Isten? Aztán honnan tudta, hogy az eget, a földet és minden dolgot Isten irányít? Van egy passzus, amely választ ad erre a két kérdésre: „Eddig még csak hírből hallottam Rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért gyűlölöm magamat, s porban és hamuban térek meg.” Ezekből a szavakból megtudjuk, hogy Jób nem a saját szemével látta Istent, hanem legendából értesült Istenről. Ilyen körülmények között kezdett el Isten követésének útján járni, ami után megerősítette Isten létezését az életében és mindenekben. Van itt egy tagadhatatlan tény – mi ez a tény? Annak ellenére, hogy Jób képes volt követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját, sosem látta Istent. Vajon ebben nem ugyanolyan volt, mint a mai emberek? Jób soha nem látta Istent, amiből az következik, hogy bár hallott Istenről, nem tudta, hogy Isten hol van, hogy Isten milyen, vagy hogy mit csinál. Ezek mind szubjektív tényezők; objektíven szólva, bár Jób követte Istent, Isten soha nem jelent meg neki, és soha nem beszélt hozzá. Ez tény, nem igaz? Bár Isten nem beszélt Jóbhoz, és nem adott neki semmilyen parancsot, Jób látta Isten létezését, látta szuverenitását minden dologban és a legendákban, amelyeken keresztül hallott Istenről, és ami után megkezdte istenfélő és a rosszat kerülő életét. Ez volt az eredete és a folyamata annak, ami alapján Jób követte Istent. De bármennyire is félte Istent és kerülte a rosszat, bármennyire is kitartott tisztessége mellett, Isten mégsem jelent meg neki. Olvassuk el ezt a passzust! Így szólt: „Elvonul fölöttem, de nem látom, elsuhan, de nem veszem észre” (Jób 9:11). Ezek a szavak azt mondják, hogy Jób talán érezte Istent maga körül, talán nem, de soha nem volt képes meglátni Istent. Volt olyan, amikor elképzelte, hogy Isten elhalad előtte, vagy cselekszik, vagy vezeti az embert, de soha nem ismerte. Isten akkor lepi meg az embert, amikor az nem számít rá; az ember nem tudja, mikor vagy hol lepi meg Isten, mert az ember nem látja Őt, így Isten rejtve van az ember elől.

Jób Istenbe vetett hitét nem ingatja meg az a tény, hogy Isten rejtve van előtte

A Szentírás következő passzusában Jób ezt mondja: „De ha kelet felé megyek, nincsen ott, ha nyugat felé, nem veszem észre. Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom” (Jób 23:8-9). Ebből a beszámolóból megtudjuk, hogy Jób tapasztalatai szerint Isten mindvégig rejtve volt előtte; Isten nem jelent meg neki nyíltan, és nem is szólt hozzá nyíltan, de szíve mélyén Jób mégis biztos volt Isten létezésében. Mindig is hitte, hogy Isten talán előtte jár, vagy az ő oldalán cselekszik, és bár nem látja Istent, Isten mellette van, és mindent irányít vele kapcsolatban. Jób soha nem látta Istent, mégis képes volt hű maradni a hitéhez, amire más ember nem volt képes. Mások miért nem tudták ezt megtenni? Azért, mert Isten nem beszélt Jóbhoz, nem jelent meg neki, és ha Jób nem hitt volna igazán, akkor nem tudott volna továbbhaladni, és nem tudott volna kitartani az istenfélelem és a rossz kerülésének útján. Nem így van? Mit érzel, amikor azt olvasod, hogy Jób ezeket a szavakat mondta? Úgy érzed, hogy Jób tökéletessége és becsületessége, valamint Isten előtti igazsága valódi, és nem túlzás Isten részéről? Annak ellenére, hogy Isten ugyanúgy bánt Jóbbal, mint a többi emberrel, és nem jelent meg neki, illetve nem beszélt hozzá, Jób mégis kitartott tisztessége mellett, továbbra is hitt Isten szuverenitásában, továbbá abbéli félelmében, hogy megsérti Istent, gyakran mutatott be égőáldozatot és imádkozott Isten előtt. Abból, hogy Jób képes volt félni Istent anélkül, hogy látta volna Őt, láthatjuk, hogy mennyire szerette a pozitív dolgokat, és mennyire szilárd és valódi volt a hite. Nem tagadta Isten létezését azért, mert Isten el volt rejtve előle, és nem is veszítette el a hitét, s nem hagyta el Istent azért, mert soha nem látta Őt. Ehelyett Isten mindent irányító, rejtett munkája közepette felismerte Isten létezését, és megérezte Isten szuverenitását és hatalmát. Nem adta fel becsületességét azért, mert Isten rejtve volt, és nem hagyta el az istenfélelem és a rossz kerülésének útját sem amiatt, hogy Isten soha nem jelent meg neki. Jób soha nem kérte, hogy Isten nyíltan jelenjen meg neki, létezését bizonyítandó, mivel már látta Isten szuverenitását mindenek felett, és hitte, hogy elnyerte azokat az áldásokat és kegyelmeket, amelyeket mások nem kaptak meg. Bár Isten rejtve maradt előtte, Jób Istenbe vetett hite soha nem rendült meg. Így learatta azt, ami senki másnak nem volt: Isten jóváhagyását és áldását.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  55. szemelvény

Jób áldja Isten nevét, és nem gondol áldásokra vagy katasztrófára

Van egy tény, amelyre a Szentírás Jóbról szóló történeteiben soha nem történik utalás, és ez a tény lesz ma a középpontban. Bár Jób soha nem látta Istent, és nem hallotta Isten szavait saját fülével, Istennek mégis volt helye Jób szívében. Mi volt Jób hozzáállása Istenhez? Ahogy korábban említettük: „áldott legyen Jahve neve”. Feltétel nélkül áldotta Isten nevét, a körülményektől függetlenül és különösebb ok nélkül. Látjuk, hogy Jób Istennek adta a szívét, engedte, hogy Isten irányítsa a szívét; minden, amit gondolt, minden, amit eldöntött és minden, amit a szívében tervezett, nyitott könyv volt Isten előtt, s nem volt elzárva Isten elől. Szíve nem szállt szembe Istennel, és soha nem kérte Istentől, hogy tegyen meg érte valamit, vagy adjon neki valamit, s nem táplált olyan túlzó vágyakat, hogy bármit is nyerhet abból, hogy imádja Istent. Jób nem alkudozott Istennel, és nem kért vagy követelt Istentől. Isten nevét az Ő nagy ereje és hatalma miatt dicsőítette, amellyel minden dolgot irányít, és ez nem függött attól, hogy áldást nyert-e, vagy katasztrófa sújtotta. Hitte, hogy függetlenül attól, hogy Isten megáldja az embereket, vagy katasztrófát zúdít rájuk, Isten ereje és hatalma nem változik, ezért az ember körülményeitől függetlenül Isten nevét dicsőíteni kell. Az, hogy Isten megáldja az embert, Isten szuverenitása miatt van, és amikor katasztrófa éri az embert, az is Isten szuverenitása miatt van. Isten ereje és hatalma uralkodik és rendez el mindent az emberrel kapcsolatban; az ember szeszélyes szerencséje Isten erejének és hatalmának megnyilvánulása, és függetlenül az ember nézőpontjától, Isten nevét dicsőíteni kell. Jób ezt tapasztalta meg és ezt ismerte meg élete évei során. Jób minden gondolata és cselekedete eljutott Isten fülébe, Isten elé került, és Isten fontosnak tartotta őket. Isten nagyra becsülte Jóbnak ezt a tudását, és nagy becsben tartotta Jóbot azért, mert ilyen szíve volt. Ez a szív mindig és mindenütt várta Isten parancsát, és függetlenül attól, hogy milyen időben vagy helyen történt, örömmel fogadta, bármi is történt vele. Jób nem követelt Istentől semmit. Magától azt követelte meg, hogy minden Istentől érkező rendelkezést várjon, fogadjon el, nézzen velük szembe és engedelmeskedjen nekik; Jób úgy vélte, hogy ez a kötelessége, és Isten pontosan ezt akarta. Jób soha nem látta Istent, és nem is hallotta, hogy szólt volna valamit, parancsokat vagy tanítást adott volna, vagy utasította volna valamire. A mai szavakkal élve, az, hogy képes volt ilyen tudással rendelkezni Istenről és ilyen hozzáállást tanúsítani, amikor Isten nem is adott neki megvilágosodást, útmutatást vagy gondoskodást az igazsággal kapcsolatban, értékes volt, és az, hogy ilyen dolgokat mutatott, elég volt Istennek, s dicsérte és nagyra becsülte tanúságtételét. Jób soha nem látta Istent, és soha nem hallotta, hogy Isten személyesen mondott volna neki tanításokat, de Isten számára az ő szíve és ő maga sokkal értékesebb volt, mint azok az emberek, akik Isten előtt csak alapos elméletekben tudtak beszélni, akik csak dicsekedni tudtak, és áldozatok felajánlásáról beszéltek, de akiknek soha nem volt igaz tudásuk Istenről, és soha nem félték igazán Istent. Jób szíve tiszta volt, nem rejtőzött el Isten elől, emberi mivolta őszinte és jószívű volt, továbbá szerette az igazságot és azt, ami pozitív. Csak egy ilyen szívvel és emberi mivolttal rendelkező ember volt képes követni Isten útját, félni Istent és kerülni a rosszat. Egy ilyen ember képes volt látni Isten szuverenitását, képes volt látni az Ő erejét és hatalmát, valamint képes volt engedelmeskedni az Ő szuverenitásának és intézkedéseinek. Csak egy ilyen ember tudta igazán dicsőíteni Isten nevét. Azért, mert nem azt nézte, hogy Isten megáldja-e őt, vagy katasztrófával sújtja-e, mivel tudta, hogy mindent Isten keze irányít, és hogy az ember számára az aggódás az ostobaság, a tudatlanság és az irracionalitás jele, valamint az Isten minden dolgok feletti szuverenitásában való kételkedés és az istenfélelem hiányának a jele. Jób tudása pontosan az volt, amit Isten akart. Jóbnak tehát nagyobb elméleti tudása volt Istenről, mint nektek? Mivel abban az időben Istennek kevés munkája és megnyilatkozása volt, nem volt könnyű szert tenni Isten ismeretére. Egy ilyen teljesítmény Jób részéről nem kis teljesítmény volt. Nem tapasztalta meg Isten munkáját, soha nem hallotta Istent beszélni, és nem látta Isten arcát sem. Az, hogy képes volt ilyen módon viszonyulni Istenhez, teljes mértékben emberi mivoltának és személyes törekvésének volt köszönhető, olyan emberi mivoltnak és törekvésnek, amellyel a mai emberek nem rendelkeznek. Ezért abban a korban Isten azt mondta: „Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember.” Abban a korban Isten már így értékelte őt, és ilyen következtetésre jutott. Ma mennyivel lenne ez igazabb?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  56. szemelvény

Bár Isten rejtve van az ember elől, az Ő minden dolog feletti tettei elegendőek ahhoz, hogy az ember megismerje Őt

Jób nem látta Isten arcát, nem hallotta az Isten által mondott szavakat, és még kevésbé tapasztalta meg személyesen Isten munkáját, de istenfélelmét és a próbatételei során tett tanúságtételét mégis mindenki látja, Isten szereti, gyönyörködik benne és dicséri, az emberek pedig irigylik, csodálják, sőt dicsőítést zengenek róla. Semmi nagyszerű vagy rendkívüli nem volt az életében: mint minden hétköznapi ember, ő is átlagos életet élt, napkeltekor elment dolgozni, napnyugtakor pedig hazatért pihenni. A különbség az, hogy életének számos jelentéktelen évtizede alatt betekintést nyert Isten útjába, és felismerte s megértette Isten nagy erejét és szuverenitását, úgy, mint senki más. Nem volt okosabb, mint bármelyik átlagember, az élete nem volt különösebben állhatatos, ráadásul nem is voltak különleges, láthatatlan képességei. Volt viszont őszinte, jószívű és becsületes személyisége, amely szerette a méltányosságot, az igazságot és a pozitív dolgokat – a hétköznapi emberek többsége ezek közül egyikkel sem rendelkezik. Különbséget tett szeretet és gyűlölet között, volt igazságérzete, hajthatatlan és kitartó volt, gondolkodásában pedig aprólékosan ügyelt a részletekre. Így a földön eltöltött jelentéktelen ideje alatt látta mindazon rendkívüli dolgokat, melyeket Isten tett, és látta Isten nagyságát, szentségét és igazságát, látta Isten aggódását, kegyességét és védelmezését az ember iránt, és látta a legfelsőbb Isten tiszteletreméltóságát és hatalmát. Az első ok, amiért Jób képes volt elnyerni ezeket a dolgokat, amelyek túlmutattak minden normális emberen, az volt, hogy tiszta szíve volt, szíve Istené volt és a Teremtő vezette. A második ok a törekvése volt: arra törekedett, hogy feddhetetlen és tökéletes legyen, és olyasvalaki, aki eleget tesz az Ég akaratának, akit szeret Isten, és aki kerüli a rosszat. Jób birtokában volt e dolgoknak és törekedett rájuk, pedig nem látta Istent, és nem hallotta Isten szavait; bár soha nem látta Istent, megismerte azokat az eszközöket, amelyekkel Isten uralkodik minden dolgok felett, és megértette a bölcsességet, amellyel Isten ezt teszi. Bár soha nem hallotta Isten szavait, Jób tudta, hogy ha az ember jutalmat kap vagy elvesznek tőle valamit, az mind Istentől ered. Bár életének évei nem különböztek a hétköznapi emberekétől, nem engedte, hogy életének jelentéktelensége befolyásolja tudását Isten mindenek feletti szuverenitásáról, vagy befolyásolja azt, hogy kövesse az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Az ő szemében a minden dologra vonatkozó törvények tele voltak Isten cselekedeteivel, és Isten szuverenitása az ember életének minden területén látható volt. Nem látta Istent, de képes volt felismerni, hogy Isten tettei mindenütt ott vannak, és a földön töltött, jelentéktelen ideje alatt, életének minden szegletében láthatta és felismerhette Isten rendkívüli és csodálatos tetteit, és láthatta Isten csodálatos elrendezéseit. Isten rejtettsége és hallgatása nem akadályozta Jóbot Isten tetteinek felismerésében, és nem befolyásolta Isten minden dolgok feletti szuverenitásának ismeretét sem. Az élete mindennapi élete során Isten szuverenitásának és elrendezéseinek felismerése volt, aki minden dolgok között rejtve van. Mindennapi életében is hallotta és értette Isten szívének hangját és Isten szavait, aki minden dolog között csendben van, mégis kifejezésre juttatja szíve hangját és szavait azáltal, hogy a minden dologra vonatkozó törvényeket irányítja. Látod tehát, hogy ha az emberekben megvan ugyanaz az emberi mivolt és törekvés, mint Jóbban, akkor ugyanolyan felismerésre és tudásra tehetnek szert, mint Jób, és ugyanolyan megértést és tudást szerezhetnek Isten mindenek feletti szuverenitásáról, mint Jób. Isten nem jelent meg Jóbnak, és nem is beszélt hozzá, de Jób tudott tökéletes és becsületes lenni, félni Istent és kerülni a rosszat. Más szóval, anélkül, hogy Isten megjelent volna az embernek vagy beszélt volna hozzá, Isten minden dolog közötti cselekedetei és minden dolog feletti szuverenitása elegendő ahhoz, hogy az ember tudatára ébredjen Isten létezésének, erejének és hatalmának, és Isten ereje és hatalma elegendő ahhoz, hogy az ember kövesse az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Mivel egy olyan hétköznapi ember, mint Jób, képes volt elérni, hogy félje istent és kerülje a rosszat, akkor minden hétköznapi embernek, aki követi Istent, szintén képesnek kell erre lennie. Bár ezek a szavak logikus következtetésnek tűnhetnek, nem mond ellent a dolgok törvényeinek. A tények azonban nem feleltek meg a várakozásoknak: úgy tűnik, hogy az istenfélelem és a rossz kerülése Jób, és csakis Jób felségterülete. Az „istenfélelem és a rossz kerülésének” említésekor az emberek azt gondolják, hogy ezt csak Jóbnak kell megtennie, mintha az istenfélelem és a rossz kerülésének útja meg lenne jelölve Jób nevével, és semmi köze nem lenne másokhoz. Ennek oka világos: mivel csak Jóbnak volt olyan személyisége, amely őszinte, jószívű és becsületes, és amely szerette a méltányosságot, az igazságot és a pozitív dolgokat, csak Jób tudta követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Bizonyára mindannyian megértettétek az itt leírt következtetéseket: mivel senki sem rendelkezik olyan emberi mivolttal amely őszinte, jószívű és becsületes, és amely szereti a méltányosságot, az igazságot és azt, ami pozitív, senki sem tudja félni Istent és kerülni a rosszat, így az emberek soha nem nyerhetik el Isten örömét, és nem állhatnak meg szilárdan a próbatételek közepette. Ez azt is jelenti, hogy Jób kivételével még mindig minden embert megbéklyóz és tőrbe csal a Sátán; mindannyiukat megvádolja, támadja és bántalmazza. Ők azok, akiket a Sátán megpróbál elnyelni, ők mindannyian nélkülözik a szabadságot, és rabok, akiket foglyul ejtett a Sátán.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  57. szemelvény

Ha az ember szíve ellenséges Istennel, hogyan félheti Istent és kerülheti a rosszat?

Miután a mai embereknek nincs ugyanolyan emberi mivoltuk, mint Jóbnak, milyen a természetlényegük és az Istenhez való hozzáállásuk? Félik Istent? Kerülik a rosszat? Azok, akik nem félik Istent és nem kerülik a rosszat, mindössze három szóval összefoglalhatók: „ők Isten ellenségei.” Ti gyakran mondjátok ezt a három szót, de soha nem ismertétek valódi jelentésüket. Az „ők Isten ellenségei” szavaknak van lényegük: nem azt mondják, hogy Isten tekinti az embert ellenségnek, hanem azt, hogy az ember tekinti Istent ellenségnek. Először is, amikor az emberek elkezdenek hinni Istenben, melyiküknek nincsenek saját céljai, motivációi és ambíciói? Még ha egy részük hisz is Isten létezésében, és látta Isten létezését, az Istenbe vetett hitük továbbra sem tartalmazza azokat a motivációkat, az Istenbe vetett hitük végső célja pedig az, hogy megkapják az Ő áldásait és a dolgokat, amiket szeretnének. Az emberek élettapasztalataik során gyakran gondolják magukban: „Feladtam a családomat és a karrieremet Istenért, és Ő mit adott nekem? Összegeznem kell, és meg kell erősítenem: vajon részesültem mostanában áldásokban? Sokat adtam ez idő alatt, sokat futottam és futottam, sokat szenvedtem – Isten vajon adott cserébe bármilyen ígéretet? Emlékezett a jótetteimre? Mi lesz számomra a vég? Megkaphatom Isten áldását?...” Minden ember folyamatosan ilyen számításokat végez a szívében, és olyan igényeket támaszt Istennel szemben, amelyek hordozzák a motivációit, ambícióit és a saját érdekeit előtérbe helyező mentalitását. Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén az ember állandóan próbára teszi Istent, állandóan terveket sző Istennel kapcsolatban, állandóan vitatkozik Istennel a saját egyéni céljai mellett, és megpróbál nyilatkozatot kicsikarni Istentől, hogy lássa, meg tudja-e adni neki, amit akar, vagy sem. Miközben az ember keresi Istent, nem kezeli Őt Istenként. Az ember mindig is megpróbált alkudozni Istennel, szüntelenül követeléseket támasztva Vele szemben, sőt minden lépésnél nyomást gyakorolva Rá, s megpróbál egy kilométert haladni, miközben csak egy centimétert kapott. Miközben az ember alkudozni próbál Istennel, vitatkozik is Vele, sőt vannak olyanok, akik, amikor próbatételek érik őket, vagy bizonyos helyzetekbe kerülnek, gyakran gyengék, passzívak és hanyagok lesznek a munkájukban, és folyton panaszkodnak Istenre. Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg Isten felelőssége az ember megvédése, gondozása és ellátása. Ez az „Istenbe vetett hit” alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hit fogalmának legmélyebb megértése. Kezdve az ember természetlényegétől, egészen a szubjektív törekvéséig, nincs semmi, ami az istenfélelemhez kapcsolódna. Az ember abbéli céljának, hogy higgyen Istenben, nem lehet semmi köze Isten imádásához. Vagyis az ember soha nem gondolkozott azon, és nem is értette meg, hogy az Istenbe vetett hit megköveteli az istenfélelmet és Isten imádását. Ilyen körülmények fényében az ember lényege nyilvánvaló. Mi ez a lényeg? Az, hogy az ember szíve rosszindulatú, árulást és csalást rejt magában, nem szereti a méltányosságot és az igazságot, és azt, ami pozitív, továbbá hitvány és kapzsi. Az ember szíve nem is lehetne zártabb Isten előtt; egyáltalán nem adta azt oda Istennek. Isten soha nem látta az ember igazi szívét, és az ember soha nem imádta Őt. Bármilyen nagy árat fizet is Isten, bármennyi munkát is végez, vagy bármilyen sokat nyújt is az embernek, az ember vak és teljesen közömbös marad mindezzel szemben. Az ember soha nem adta oda a szívét Istennek, csak ő maga akar a szívével törődni, a saját döntéseit meghozni – emögött az rejlik, hogy az ember nem akarja követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját, nem akar engedelmeskedni Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, és nem akarja Istenként imádni Istent. Ilyen ma az ember állapota. Most nézzük meg újra Jóbot. Először is, kötött alkut Istennel? Voltak hátsó szándékai, amikor kitartott az istenfélelem és a rossz kerülésének útján? Abban az időben szólt Isten bárkinek is az eljövendő végről? Abban az időben Isten senkinek sem tett ígéretet a végről, és ezzel a háttérrel Jób képes volt félni Istent és kerülni a rosszat. Vajon a mai emberek megállják a helyüket Jóbhoz képest? Túl nagy az egyenlőtlenség; különböző csapatokban játszanak. Bár Jóbnak nem sok tudása volt Istenről, a szívét Istennek adta, és a szíve Istenhez tartozott. Soha nem kötött alkut Istennel, és nem voltak túlzó vágyai vagy követelései Istennel szemben; ehelyett hitte, hogy „Jahve adta, Jahve vette el.” Ez volt az, amit látott és kapott, amikor életének hosszú évei alatt hű maradt az istenfélelem és a rossz kerülésének útjához. Hasonlóképpen elnyerte azt a kimenetelt is, amelyet e szavak jelenítenek meg: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” Ez a két mondat volt az, amelyeket élettapasztalatai során Isten iránti engedelmes magatartása eredményeként látott és megismert, és ezek voltak legerősebb fegyverei is, amelyekkel győzedelmeskedett a Sátán kísértései során, valamint ezek képezték az alapját annak, hogy szilárdan megálljon az Isten melletti bizonyságtételben. Ezen a ponton szeretetre méltó embernek képzelitek Jóbot? Remélitek, hogy ti is ilyen emberek lesztek? Féltek, hogy át kell élnetek a Sátán kísértéseit? Elhatározzátok, hogy imádkoztok azért, hogy Isten titeket is olyan próbatételeknek tegyen ki, mint Jóbot? Nem fér hozzá kétség, hogy a legtöbb ember nem merne ilyen dolgokért imádkozni. Nyilvánvaló tehát, hogy a ti hitetek szánalmasan csekély; Jóbhoz képest a ti hitetek egyszerűen említésre sem méltó. Ti Isten ellenségei vagytok, nem félitek Istent, képtelenek vagytok szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételetekben, és képtelenek vagytok győzedelmeskedni a Sátán támadásai, vádjai és kísértései felett. Mi tesz titeket alkalmassá arra, hogy megkapjátok Isten ígéreteit? Miután hallottátok Jób történetét, és megértettétek Istennek az ember megmentésére irányuló szándékát, továbbá az ember üdvösségének értelmét, most van bennetek elég hit ahhoz, hogy elfogadjátok ugyanazokat a próbatételeket, mint Jób? Nem kellene egy kicsit rászánnotok magatokat, hogy az istenfélelem és a rossz kerülésének útját járjátok?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  58. szemelvény

Ne legyenek kétségeid Isten próbatételeit illetően

Miután a próbatételei végét követően tanúságtételt kapott Jóbtól, Isten elhatározta, hogy megnyeri emberek egy csoportját – vagy többet is –, akik olyanok, mint Jób, de azt is elhatározta, hogy soha többé nem engedi meg a Sátánnak, hogy megtámadjon vagy bántalmazzon bárki mást azokkal az eszközökkel, amelyekkel Jóbot megkísértette, megtámadta és bántalmazta, fogadást kötve Istennel; Isten nem engedte, hogy a Sátán valaha is újra ilyen dolgokat tegyen az emberrel, aki gyenge, ostoba és tudatlan – épp elég volt, hogy megkísértette Jóbot! Az, hogy nem engedi meg a Sátánnak, hogy úgy éljen vissza az emberekkel, ahogyan csak akar, az Isten kegyelme. Istennek elég volt, hogy Jób elszenvedte a Sátán kísértését és bántalmazását. Isten nem engedte meg a Sátánnak, hogy valaha is újra ilyesmit tegyen, mivel az Istent követő emberek életét és mindenét Isten irányítja és vezényli, a Sátánnak pedig nincs joga tetszés szerint manipulálni Isten kiválasztottjait – ezzel a ponttal tisztában kell lennetek! Isten törődik az ember gyengeségével, és megérti ostobaságát és tudatlanságát. Bár ahhoz, hogy az ember teljesen megszabadulhasson, Istennek át kell őt adnia a Sátánnak, Isten nem hajlandó újra látni, ahogy a Sátán bolondot csinál az emberből és bántalmazza, továbbá nem akarja, hogy az ember mindig szenvedjen. Az embert Isten teremtette, és az, hogy mindent Isten irányít és rendez el az emberrel kapcsolatban, tökéletesen természetes és indokolt; ez Isten felelőssége, és ez az a hatalom, amellyel Isten mindent irányít! Isten nem engedi meg a Sátánnak, hogy tetszése szerint bántalmazza az embert és rosszul bánjon vele, nem engedi meg a Sátánnak, hogy különböző eszközökkel tévútra vezesse az embert, sőt, nem engedi meg a Sátánnak, hogy beavatkozzon Isten ember feletti szuverenitásába, ahogy azt sem engedi meg a Sátánnak, hogy eltiporja és elpusztítsa azokat a törvényeket, amelyekkel Isten mindent irányít, nem is beszélve Isten emberiséget irányító és megmentő, nagyszerű munkájáról! Azok, akiket Isten meg akar menteni, és azok, akik képesek tanúságot tenni Isten mellett, Isten hatezer éves irányítási tervének magját és kikristályosodását jelentik, valamint hatezer éves munkája során tett erőfeszítéseinek árát. Hogy is adhatná át Isten ezeket az embereket könnyelműen a Sátánnak?

Az emberek gyakran aggódnak és félnek Isten próbatételeitől, pedig mindenkor a Sátán kelepcéjében élnek, olyan veszélyes területen, ahol a Sátán támadja és bántalmazza őket – mégsem ismerik a félelmet, és nyugodtak. Mi történik itt? Az ember Istenbe vetett hite csak azokra a dolgokra korlátozódik, amelyeket lát. A legcsekélyebb mértékben sem tudja értékelni Isten ember iránti szeretetét és aggodalmát, vagy az ember iránti gyengédségét és figyelmességét. De ha egy kis izgalomról és félelemről van szó Isten próbatételei, ítélete és fenyítése, valamint fensége és haragja miatt, az ember a legkevésbé sem érti Isten jó szándékait. A próbatételek említésekor az emberek úgy érzik, hogy Istennek hátsó szándékai vannak, egyesek még azt is hiszik, hogy Isten gonosz terveket sző, nem is sejtve, hogy Isten valójában mit fog tenni velük; így, miközben engedelmességet kiáltanak Isten szuverenitása és intézkedései iránt, mindent megtesznek, hogy ellenálljanak és szembeszálljanak Isten ember feletti szuverenitásával és az emberrel kapcsolatos intézkedéseivel, mivel azt hiszik, hogy ha nem vigyáznak, Isten félrevezeti őket, és hogy ha nem tartják kézben saját sorsukat, akkor Isten elveheti tőlük mindazt, amijük van, és akár az életük is véget érhet. Az ember a Sátán táborában van, de soha nem aggódik amiatt, hogy a Sátán bántalmazza, továbbá a Sátán bántalmazza, de soha nem fél attól, hogy a Sátán fogságba ejti. Folyton azt mondja, hogy elfogadja Isten üdvösségét, de soha nem bízik Istenben, és soha nem hiszi, hogy Isten valóban megmenti az embert a Sátán karmaiból. Ha az ember, Jóbhoz hasonlóan, képes alávetni magát Isten vezénylésének és intézkedéseinek, és képes egész lényét Isten kezébe adni, akkor nem ugyanaz lesz az ember vége, mint Jóbnak: Isten áldásainak elnyerése? Ha az ember képes elfogadni Isten uralmát és alávetni magát neki, akkor mit veszíthet? Ezért azt javaslom, legyetek óvatosak a tetteitekben, és óvatosak mindazzal szemben, ami rátok vár. Ne legyetek meggondolatlanok vagy impulzívak, és ne bánjatok Istennel és az Általa számotokra elrendezett emberekkel, ügyekkel és tárgyakkal forrófejűen vagy természetességetek szerint, illetve képzeletetek és elképzeléseitek szerint; óvatosnak kell lennetek tetteitekben, és többet kell imádkoznotok és keresnetek, hogy ne szítsátok fel Isten haragját. Emlékezzetek erre!

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  59. szemelvény

Jób a próbatételeit követően (Válogatott szakaszok)

Jób 42:7-9  Miután Jahve mindezeket elmondta Jóbnak, így szólt Jahve a témáni Elífázhoz: Haragra indultam ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint Jób, az Én szolgám. Azért vegyetek hét bikát meg hét kost, menjetek el az Én szolgámhoz, Jóbhoz, és mutassatok be égőáldozatot magatokért! Jób pedig, az Én szolgám, imádkozzék értetek! Mert csak őt vagyok hajlandó meghallgatni, hogy meg ne szégyenítselek benneteket, hiszen nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint az Én szolgám, Jób. El is ment a témáni Elífáz, a súahi Bildád és a naámi Cófár, és aszernt jártek al, ahogyan megparancsolta nekik Jahve: és Jahve is elfogadta Jóbot.

Jób 42:10  Jahve pedig jóra fordította Jób sorsát, miután Jób imádkozott barátaiért, és kétszeresen visszaadta Jahve Jóbnak mindazt, amije volt.

Jób 42:12  Jahve pedig jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt. Lett neki tizennégyezer juha, hatezer tevéje, ezer igás ökre és ezer szamara.

Jób 42:17  Öregen halt meg Jób, az élettel betelve.

Isten megbecsüléssel tekint azokra, akik félik Istent és kerülik a rosszat, míg alantasnak látja azokat, akik ostobák

Jób 42:7-9-ben Isten azt mondja, hogy Jób az Ő szolgája. Az, hogy a „szolga” kifejezést használja Jóbra, azt mutatja, hogy Jób mennyire fontos az Ő szívében; bár Isten nem valamilyen megbecsültebb elnevezéssel illette Jóbot, ez a megjelölés nem befolyásolta Jób fontosságát Isten szívében. A „szolga” itt egy becenév, amit Isten adott Jóbnak. Az, hogy Isten többször utal arra, hogy a „szolgám, Jób”, megmutatja, hogy mennyire elégedett volt Jóbbal. Bár Isten nem beszélt a „szolga” szó mögött megbúvó jelentésről, a Szentírás e passzusában elhangzó szavaiból tudható, hogy miként határozta meg Isten a „szolga” szót. Isten először azt mondta a témáni Elífáznak: „Haragra indultam ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint Jób, az Én szolgám.” E szavak kimondása az első alkalom, amikor Isten nyíltan elmondta az embereknek, hogy elfogadja mindazt, amit Jób Isten próbatételei után mondott és tett, illetve az első alkalom, amikor nyíltan megerősítette mindannak a pontosságát és helyességét, amit Jób tett és mondott. Isten haragudott Elífázra és a többiekre helytelen, abszurd diskurzusuk miatt, mert Jóbhoz hasonlóan ők sem láthatták Isten megjelenését, és nem hallhatták életükben az Ő szavait, pedig Jóbnak pontos ismerete volt Istenről, míg ők csak vakon találgathattak Vele kapcsolatban, megsértve Isten akaratát, és próbára téve az Ő türelmét mindazzal, amit csináltak. Következésképpen, miközben elfogadta mindazt, amit Jób tett és mondott, Isten haragra gerjedt a többiekkel szemben, mert nemcsak hogy nem látta bennük az istenfélelem valóságát, de nem is hallott semmit az istenfélelemről mindabban, amit mondtak. Így Isten az alábbi követeléseket támasztotta velük szemben: „Azért vegyetek hét bikát meg hét kost, menjetek el az Én szolgámhoz, Jóbhoz, és mutassatok be égőáldozatot magatokért! Jób pedig, az Én szolgám, imádkozzék értetek! Mert csak őt vagyok hajlandó meghallgatni, hogy meg ne szégyenítselek benneteket.” Ebben a passzusban Isten azt mondja Elífáznak és a többieknek, hogy tegyenek valamit, amivel jóvátehetik bűneiket, mert ostobaságuk Jahve Isten elleni bűn volt, ezért égőáldozatot kellett bemutatniuk, hogy helyrehozzák hibáikat. Égőáldozatokat gyakran ajánlanak fel Istennek, de ami szokatlan ezekben az égőáldozatokban, az az, hogy Jóbnak lettek felajánlva. Jóbot azért fogadta el Isten, mert a próbatételei során bizonyságot tett Isten mellett. Eközben Jób e barátai lelepleződtek Jób próbatételeinek idején; ostobaságuk miatt Isten elítélte őket, felszították Isten haragját, és Istennek meg kell őket büntetnie – azzal, hogy égőáldozatot mutatnak be Jób előtt –, ami után Jób imádkozott értük, hogy eloszlassa Isten rájuk szabott büntetését és irántuk érzett haragját. Isten szándéka az volt, hogy szégyent hozzon rájuk, mert nem félték Istent és nem kerülték a rosszat, valamint elítélték Jób tisztességét. Egyrészt Isten azt mondta nekik, hogy az ő tetteiket nem fogadja el, de nagymértékben elfogadja Jóbot, és örömét leli benne; másrészt Isten azt mondta nekik, hogy ha Isten elfogadja az embert, akkor az ember felemelkedik Istenhez, hogy Isten utálja az embert ostobasága miatt, ezzel megsérti Őt, valamint Isten szemében alantas és hitvány az ember. Ezeket a meghatározásokat adta Isten a kétféle embertípusról, így áll hozzá Isten e kétféle embertípushoz, és így fogalmazza meg Isten e kétféle embertípus értékét és helyzetét. Bár Isten Jóbot a szolgájának nevezte, Isten szemében ez a szolga szeretett volt, és felruházta őt azzal a hatalommal, hogy imádkozzon másokért, és megbocsássa nekik a hibáikat. Ez a szolga képes volt közvetlenül beszélni Istennel és közvetlenül Isten elé állni, továbbá státusza magasabb és tiszteletreméltóbb volt, mint másoké. Ez az Isten által mondott „szolga” szó valódi jelentése. Jób azért kapta meg ezt a különleges megtiszteltetést, mert félte Istent és kerülte a rosszat, másokat pedig azért nem nevezett Isten szolgának, mert ők nem félték Istent és nem kerülték a rosszat. Isten e két, egymástól jelentősen eltérő viszonyulása jelenti az Ő hozzáállását a két embertípushoz: azokat, akik félik Istent és kerülik a rosszat, Isten elfogadja, és értékesek az Ő szemében, míg azokat, akik ostobák, nem félik Istent, képtelenek kerülni a rosszat, és nem képesek elnyerni Isten kegyeit, Isten gyakran gyűlöli és elítéli, és alantasak az Ő szemében.

Isten hatalmat ad Jóbnak

Jób imádkozott a barátaiért, majd Jób imái miatt Isten később nem úgy bánt velük, ahogy az ostobaságukhoz illett volna – nem büntette meg őket, és nem alkalmazott semmiféle megtorlást. Miért volt ez így? Azért, mert Isten szolgája, Jób értük mondott imái eljutottak Isten fülébe; Isten megbocsátott nekik, mert elfogadta Jób imáit. Mit látunk ebben? Amikor Isten megáld valakit, sokféle jutalmat ad neki, és nem csak anyagiakat: Isten hatalmat is ad neki, feljogosítja arra, hogy imádkozzon másokért, Isten pedig elfelejti és elnézi azoknak az embereknek a vétkeit, mert meghallgatja ezeket az imákat. Ezt a hatalmat adta Isten Jóbnak. Jób imái révén – hogy megszakítsa elítélésüket – Jahve Isten szégyent hozott ezekre az ostoba emberekre, ami természetesen az Ő különleges büntetése volt Elífáz és a többiek számára.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  60. szemelvény

Jóbot ismét megáldja Isten, a Sátán pedig soha többé nem vádolja meg

Jahve Isten kijelentései között szerepelnek azok a szavak, miszerint „nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint az Én szolgám, Jób”. Mit is mondott Jób? Azt, amiről korábban beszéltünk, valamint a Jób könyvében található sok oldalnyi szót, melyekről feljegyezték, hogy Jób szájából hangzottak el. E számos oldalon Jób egyszer sem fogalmazott meg panaszt vagy kétséget Istennel kapcsolatban. Egyszerűen csak várja a kimenetelt. Ez a várakozás az ő engedelmes hozzáállása, melynek eredményeként, és az Istennek mondott szavai következtében Isten elfogadta Jóbot. Amikor próbatételeket élt át és nehézségeket szenvedett el, Isten mellette volt, és bár nehézségeit nem enyhítette Isten jelenléte, Isten látta, amit látni akart, és hallotta, amit hallani akart. Jób minden egyes cselekedete és szava eljutott Isten szemébe és fülébe; Isten hallotta és látta – ez tény. Jób tudása Istenről és a szívében lévő, Istennel kapcsolatos akkori gondolatai abban az időszakban valójában nem voltak olyan konkrétak, mint a mai embereké, de az idő összefüggésében Isten mégis felismerte mindazt, amit Jób mondott, mert a viselkedése és a szívében lévő gondolatai, valamint az, amit kifejezésre juttatott és feltárt, elegendő volt az Ő követelményeihez. Az idő alatt, amíg Jób próbatételeknek volt kitéve, azok a cselekedetek, melyeket a szívében kigondolt és elhatározott, olyan eredményt mutattak Istennek, ami megelégítette Őt, és ezután Isten megszakította Jób próbatételeit, Jób felülkerekedett a gondjain, próbatételei véget értek, és soha többé nem történtek meg újra. Mivel Jób már ki volt téve próbatételeknek, és szilárdan megállt ezekben a próbatételekben, továbbá teljesen győzedelmeskedett a Sátán felett, Isten megadta neki a jól megérdemelt áldásokat. A Jób 42:10, 12-ben leírtak szerint Jób ismét megáldatott, és még több áldásban részesült, mint az első alkalommal. Ezúttal a Sátán visszavonult, többé nem mondott és nem tett semmit, és ettől kezdve többé nem zavarta s nem támadta meg Jóbot, továbbá nem vádaskodott többé Jób Istentől kapott áldásai miatt.

Jób élete második felét Isten áldásai közepette tölti

Bár az akkori áldásai csak juhokra, marhákra, tevékre, anyagi javakra és hasonlókra korlátozódtak, Isten a szívében sokkal több áldást akart adni Jóbnak. Feljegyezték akkoriban, hogy Isten milyen örökkévaló ígéreteket kívánt tenni Jóbnak? Jóbnak adott áldásaiban Isten nem említette vagy érintette Jób végkimenetelét, és függetlenül attól, hogy Jób milyen jelentőséget vagy pozíciót töltött be Isten szívében, áldásait tekintve Isten összességében nagyon mértéktartó volt. Isten nem közölte Jób végkimenetelét. Mit jelent ez? Abban az időben, amikor Isten terve még nem jutott el az ember végkimenetelének kihirdetéséig, a terv még nem lépett be Isten munkájának végső szakaszába, Isten nem tett említést a végkimenetelről, csupán anyagi áldásokkal ajándékozta meg az embert. Ez azt jelenti, hogy Jób életének második fele Isten áldásai közepette telt el, és ebben különbözött a többi embertől – de hozzájuk hasonlóan megöregedett, és mint minden normális ember esetében, számára is eljött a nap, amikor búcsút vett a világtól. Ez így van feljegyezve: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve” (Jób 42:17). Mit jelent itt az, hogy „az élettel betelve halt meg”? Abban a korban, mielőtt Isten kihirdette az emberek végét, Isten meghatározott egy várható élettartamot Jób számára, és amikor elérte azt a kort, megengedte Jóbnak, hogy természetes módon távozzon ebből a világból. Jób második áldásától kezdve egészen a haláláig Isten nem szabott ki rá több nehézséget. Isten számára Jób halála természetes és szükséges is volt; nagyon normális volt, nem pedig ítélet vagy kárhozat. Amíg élt, Jób imádta és félte Istent; azzal kapcsolatban, hogy milyen véget ért a halála után, Isten nem szólt semmit, s nem is nyilatkozott erről. Istenben nagy az illemtudás, amikor valamit mond és tesz, továbbá szavainak és cselekedeteinek tartalma és alapelvei összhangban vannak munkájának szakaszával és azzal az időszakkal, amelyben munkálkodik. Miféle véget ért egy olyan ember Isten szívében, mint Jób? Isten vajon jutott valamilyen döntésre a szívében? Persze, hogy jutott! Csakhogy ezt az ember nem tudta; Isten nem akarta elmondani az embernek, és nem is állt szándékában elmondani. Így, felületesen szólva, Jób az élettel betelve halt meg, s ilyen volt Jób élete.

Az ár, amelyet Jób élete során megélt

Jób értékes életet élt? Miben rejlett az érték? Miért mondják, hogy értékes életet élt? Mi volt az ő értéke az ember számára? Az ember szempontjából ő képviselte az emberiséget, akit Isten meg akar menteni, azzal, hogy a Sátán és a világ népe előtt hangzatos bizonyságot tett Isten mellett. Teljesítette a kötelességet, amelyet Isten teremtményének teljesítenie kellett, példát mutatott és példaképként szolgált mindazok számára, akiket Isten meg akar menteni, lehetővé téve hogy lássák az emberek, hogy Istenre támaszkodva teljes mértékben lehetséges győzedelmeskedni a Sátán felett. Mi volt Jób értéke Isten számára? Isten számára Jób életének értéke abban rejlett, hogy képes volt félni Istent, imádni Istent, bizonyságot tenni Isten tetteiről és dicsérni Isten tetteit, ami vigaszt és valami örömöt hozott Istennek; Isten számára Jób életének értéke abban is rejlett, hogy halála előtt Jób próbatételeket élt át, győzedelmeskedett a Sátán felett, valamint a Sátán és a világ népe előtt hangos bizonyságot tett Isten mellett, így Isten dicsőséget szerzett az emberiség körében, ami megvigasztalta az Ő szívét, és lehetővé tette, hogy buzgó szíve meglássa a kimenetelt és a reményt. Az ő bizonyságtétele precedenst teremtett arra, hogy az ember képes szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételében, és képes megszégyeníteni a Sátánt Isten nevében, Isten emberiséget irányító munkájában. Nem ez hát Jób életének értéke? Jób vigaszt hozott Isten szívének, ízelítőt adott Istennek a dicsőség elnyerésének öröméből, és csodálatos kezdetet biztosított Isten irányítási tervének. Ettől kezdve Jób neve lett a jelképe annak, hogy Isten elnyerte a dicsőséget, és Jób neve lett annak a jele, hogy az emberiség győzedelmeskedett a Sátán felett. Amit Jób életében megélt, valamint a Sátán felett aratott figyelemre méltó győzelmét Isten örökre megbecsüli, az eljövendő nemzedékek pedig tisztelni és követni fogják tökéletességét, becsületességét és istenfélelmét. Isten örökké becsülni fogja őt, mint egy hibátlan, fényes gyöngyöt, így ő az ember megbecsülésére is méltó!

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  61. szemelvény

A Törvény Korának előírásai

A Tízparancsolat

Az oltárépítés alapelvei

A szolgákkal való bánásmód előírásai

A lopás és a kártérítés előírásai

A szombatév és a három ünnep megtartása

A szombatra vonatkozó előírások

Az áldozatokra vonatkozó előírások

Égőáldozatok

Ételáldozatok

Békeáldozatok

Vétekáldozatok

Bűnáldozat

A papok által bemutatott áldozatokra vonatkozó előírások (Áronnak és fiainak eleget kell tenniük)

Papok által bemutatott égőáldozatok

Papok által bemutatott ételáldozatok

Papok által bemutatott vétekáldozatok

Papok által bemutatott bűnáldozatok

Papok által bemutatott békeáldozatok

Az áldozatok papok általi elfogyasztására vonatkozó előírások

Tiszta és tisztátalan állatok (melyek ehetők és melyek nem)

A nők szülés utáni megtisztulásának előírásai

A lepra vizsgálatára vonatkozó szabályok

A leprából kigyógyultakra vonatkozó előírások

A fertőzött házak megtisztítására vonatkozó előírások

Előírások a rendellenes váladékozásban szenvedők számára

Az évente egyszer megtartandó engesztelés napja

A szarvasmarha- és juhvágás szabályai

Az utálatos pogány szokások követésének tilalma (nem elkövetni vérfertőzést, stb.)

Az emberek által betartandó előírások [„Szentek legyetek, mert Én, Jahve, a ti Istenetek, szent vagyok” (3Mózes 19:2)]

Azok kivégzése, akik gyermekeiket feláldozzák Moloknak

A házasságtörés bűntettének büntetési előírásai

A papok által betartandó szabályok (a mindennapi viselkedésükre vonatkozó szabályok, a szent dolgok fogyasztására vonatkozó szabályok, az áldozatok bemutatására vonatkozó szabályok stb.)

Ünnepek, amelyeket meg kell tartani (a szombat, a pészah, a pünkösd, az engesztelés napja stb.)

Egyéb előírások (lámpagyújtás, a jubileumi év, a föld megváltása, fogadalomtétel, tized felajánlása stb.)

A Törvény Korának előírásai a valódi bizonyítékai annak, hogy Isten irányítja az egész emberiséget

Nos, elolvastátok a Törvény Korának ezen előírásait és alapelveit, ugye? Széles skálát ölelnek fel az előírások? Először a Tízparancsolatot fedik le, utána következnek az oltárok építésére vonatkozó előírások, és így tovább. Ezeket követik a szombat és a három ünnep megtartására vonatkozó előírások, majd az áldozatokra vonatkozó előírások következnek. Láttátok, hányféle áldozat van? Vannak égőáldozatok, ételáldozatok, békeáldozatok, vétekáldozatok és így tovább. Ezeket követik a papi áldozatokra vonatkozó előírások, beleértve a papok égőáldozatait, ételáldozatait és másfajta áldozatokat. Az előírások nyolcadik csoportja az áldozatok papok általi elfogyasztására vonatkozik. Aztán vannak előírások arra vonatkozóan, hogy mit kell betartani az embereknek életük során. Az emberek életének számos aspektusára vonatkozóan vannak kikötések, például hogy mit szabad és mit nem szabad enni, a nők szülés utáni megtisztulására vonatkozó szabályok, illetve a leprából kigyógyultakra vonatkozó előírások. Ezekben az előírásokban Isten egészen odáig megy, hogy betegségekről beszél, és még a juhok és szarvasmarhák levágására is vannak szabályok, és így tovább. A juhokat és a szarvasmarhákat Isten teremtette, és úgy kell levágnod őket, ahogy Isten mondja; kétségtelenül van értelme Isten szavainak; kétségtelenül helyes úgy cselekedni, ahogy Isten elrendelte, és ez bizonyára hasznos az emberek számára! Vannak ünnepek és szabályok is, amelyeket be kell tartani, például a szombat, a pészah és még sok más – Isten beszélt mindezekről. Nézzük az utolsókat, az egyéb előírásokat: lámpagyújtás, jubileumi év, a föld megváltása, fogadalomtételek, tized felajánlása és így tovább. Ezek széles skálát ölelnek fel? Az első dolog, amiről beszélni kell, az emberek áldozatainak kérdése. Aztán ott vannak a lopásra és kártérítésre vonatkozó előírások, aztán a szombat betartása...; kitérnek az élet minden egyes részletére. Ez azt jelenti, hogy amikor Isten elkezdte az Ő irányítási tervének hivatalos munkáját, sok olyan előírást fektetett le, amelyeket az embernek be kellett tartania. Ezek az előírások azt a célt szolgálták, hogy az ember a földi ember normális életét élhesse, az ember normális életét, amely elválaszthatatlan Istentől és az Ő útmutatásától. Isten először azt mondta el az embernek, hogy miként készítsen oltárokat, hogyan állítsa fel azokat. Ezután elmondta az embernek, hogyan mutasson be áldozatokat, és meghatározta, miként éljen – mire figyeljen oda az életben, mihez tartsa magát, mit tegyen és mit ne tegyen. Amit Isten az ember számára meghatározott, az mindenre kiterjedt, és ezekkel a szokásokkal, előírásokkal és alapelvekkel egységesítette az emberek viselkedését, irányította az életüket, irányította az Isten törvényeibe való beavatásukat, irányította őket, hogy Isten oltára elé járuljanak, irányította őket, hogy mindazon dolgok között, amelyeket Isten az ember számára teremtett, olyan életet éljenek, amelyben rend, rendszeresség és mértékletesség van. Isten először ezeket az egyszerű előírásokat és alapelveket arra használta, hogy határokat szabjon az ember számára, hogy az embernek normális, Istent imádó élete legyen a földön, hogy normális emberi életet éljen; ez az Ő hatezer éves irányítási tervének kezdeti, konkrét tartalma. Az előírások és szabályok nagyon széles tartalmat fednek le, ezek az emberiség Isten általi vezetésének sajátosságai a Törvény Korában, ezeket el kellett fogadniuk és be kellett tartaniuk azoknak az embereknek, akik a Törvény Kora előtt érkeztek, továbbá ezek a Törvény Korában Isten által végzett munka feljegyzései és valódi bizonyítékai annak, hogy Isten vezeti és kalauzolja az egész emberiséget.

Az emberiség örökre elválaszthatatlan Isten tanításaitól és rendelkezéseitől

Ezekből az előírásokból látjuk, hogy Isten hozzáállása a munkájához, az irányításához és az emberiséghez komoly, lelkiismeretes, szigorú és felelősségteljes. Lépéseinek megfelelően, a legcsekélyebb eltérés nélkül végzi a munkát, amit az emberiség körében el kell végeznie, a legcsekélyebb hiba vagy kihagyás nélkül elmondja a szavakat, amelyeket el kell mondania az emberiségnek, lehetővé téve, hogy az ember meglássa, hogy elválaszthatatlan Isten vezetésétől, továbbá megmutatva neki, hogy mennyire fontos az emberiség számára mindaz, amit Isten tesz és mond. Függetlenül attól, hogy milyen lesz az ember a következő korban, a legelején – a Törvény Korában – Isten ezeket az egyszerű dolgokat tette. Isten számára abban a korban az emberek fogalmai Istenről, a világról és az emberiségről elvontak és átláthatatlanok voltak, és bár voltak tudatos elképzeléseik és szándékaik, azok mind zavarosak és helytelenek voltak, így az emberiség elválaszthatatlan volt Isten tanításaitól és a rá vonatkozó rendelkezéseitől. A legkorábbi emberiség semmit sem tudott, ezért Istennek a legfelületesebb és legalapvetőbb túlélési alapelvektől és az élethez szükséges előírásoktól kellett kezdenie az ember tanítását, apránként ültetve el ezeket a dolgokat az ember szívében. E szavakból álló szabályok és előírások révén tanította meg az embereknek, hogy fokozatosan megértsék Őt, fokozatosan értékeljék és megértsék az Ő vezetését, illetve adott egy alapvető elképzelést a Közte és az ember között fennálló kapcsolatról. Isten csak e hatás elérése után volt képes apránként elvégezni azt a munkát, amelyet később elvégzett. Így ezek az előírások és az Isten által a Törvény Korában végzett munka az emberiség megmentésére irányuló munkájának alapkövei, illetve a munka első szakasza Isten irányítási tervében. Bár a Törvény Korának munkája előtt Isten szólt Ádámhoz, Évához és leszármazottaikhoz, ezek a parancsok és tanítások nem voltak annyira szisztematikusak és konkrétak, hogy egyenként adta volna át őket az embernek, továbbá nem voltak leírva, és nem is lettek belőlük előírások. Ennek az az oka, hogy abban az időben Isten terve még nem jutott olyan messzire; Isten csak akkor kezdhette el kimondani a Törvény Korának ezen előírásait, és csak akkor kezdhette el végrehajtatni azokat az emberrel, amikor elvezette az embert ehhez a lépéshez. Ez egy szükséges folyamat volt, az eredmény pedig elkerülhetetlen. Ezek az egyszerű szokások és előírások megmutatják az embernek Isten irányítási munkájának lépéseit és Isten bölcsességét, amely megnyilatkozik az Ő irányítási tervében. Isten tudja, hogy milyen tartalommal és eszközökkel kell kezdenie, milyen eszközökkel kell folytatnia, és milyen eszközökkel kell befejeznie, hogy olyan embercsoportot nyerjen meg, akik bizonyságot tesznek Mellette, és olyan embercsoportot nyerjen meg, akik egy szív és egy lélek Istennel. Ő tudja, hogy mi rejlik az emberben, és tudja, mi hiányzik az emberből. Tudja, hogy mit kell nyújtania, és hogyan kell vezetnie az embert, ahogy azt is tudja, hogy az embernek mit kellene és mit nem kellene tennie. Az ember olyan, mint egy bábu: bár nem értette Isten akaratát, nem tehetett mást, mint hagyta, hogy Isten irányítási munkája lépésről lépésre vezesse őt, egészen a mai napig. Isten szívében nem volt homály azzal kapcsolatban, hogy mit kell tennie; a szívében egy nagyon világos és élénk terv létezett, és Ő Maga hajtotta végre azt a munkát, amit Ő Maga el akart végezni, az Ő lépései és terve szerint, a felszíntől a mély felé haladva. Még ha nem is jelezte a később elvégzendő munkáját, mégis folytatta a soron következő munkáját, szigorúan a tervének megfelelően haladt előre, ami annak a megnyilvánulása, amivel Isten rendelkezik és ami Ő, illetve ami egyúttal Isten hatalma is. Függetlenül attól, hogy az Ő irányítási tervének melyik szakaszában munkálkodik, az Ő természete és lényege Őt Magát képviseli. Ez teljesen igaz. Függetlenül a kortól, vagy a munka szakaszától, vannak dolgok, amelyek soha nem változnak: milyen embereket szeret Isten, milyen embereket utál, az Ő természete és mindaz, amije van és ami Ő Maga. Habár ezek az előírások és alapelvek, amelyeket Isten a Törvény Korának munkája során fektetett le, a mai emberek számára nagyon egyszerűnek és felszínesnek tűnnek, és bár könnyen érthetőek és elérhetőek, továbbra is ott van bennük Isten bölcsessége, és továbbra is ott van Isten természete, valamint az, amivel rendelkezik és ami Ő Maga. Ezekben a látszólag egyszerű előírásokban kifejeződik Isten emberiség iránti felelőssége és gondoskodása, valamint gondolatainak kifinomult lényege, ami lehetővé teszi az ember számára, hogy valóban felismerje azt a tényt, hogy Isten uralkodik minden dolog felett, és minden dolgot az Ő keze irányít. Nem számít, mennyi tudást sajátít el az emberiség, vagy mennyi elméletet vagy misztériumot ért meg, Isten számára ezek egyike sem képes helyettesíteni azt, hogy Ő látja el és vezeti az emberiséget; az emberiség örökre elválaszthatatlan lesz Isten vezetésétől és Isten személyes munkájától. Ilyen az ember és az Isten közötti elválaszthatatlan kapcsolat. Nem számít, hogy Isten egy parancsolatot ad-e neked, vagy egy előírást, avagy az igazságot, hogy megértsd az Ő akaratát – bármit is tesz, Isten célja az, hogy elvezesse az embert egy szép jövőbe. Mind az Isten által kimondott szavak, mind az Általa végzett munka az Ő lényege egy aspektusának kinyilatkoztatása, valamint az Ő természete és bölcsessége egy aspektusának kinyilatkoztatása; ezek az Ő irányítási tervének nélkülözhetetlen lépései. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni! Isten akarata ott van mindenben, amit tesz; Isten nem fél a félreérthető megjegyzésektől, és nem fél az ember Róla alkotott elképzeléseitől vagy gondolataitól sem. Ő egyszerűen csak végzi a munkáját, és folytatja az irányítását az Ő irányítási tervének megfelelően, anélkül, hogy bármely ember, ügy vagy tárgy korlátozná Őt.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)

Isten napi igéi  62. szemelvény

Isten gondolatainak, eszméinek és cselekedeteinek áttekintése a világ teremtése óta

Ma először is összefoglaljuk Isten gondolatait, elképzeléseit és minden egyes lépését, amióta megteremtette az emberiséget. Megnézzük, hogy milyen munkát végzett a világ teremtésétől a Kegyelem Korának hivatalos kezdetéig. Így kideríthetjük, hogy Isten gondolatai és elképzelései közül melyek ismeretlenek az ember számára, majd ebből kiindulva tisztázhatjuk Isten irányítási tervének rendjét, és alaposan megérthetjük azt az összefüggést, amelyben Isten megalkotta irányítási munkáját, annak forrását és fejlődési folyamatát, továbbá alaposan megérthetjük azt is, hogy irányítási munkájával milyen eredményeket akar elérni – vagyis irányítási munkájának velejét és célját. Ahhoz, hogy ezeket a dolgokat megértsük, vissza kell mennünk egy távoli, nyugodt és csendes időbe, amikor még nem voltak emberek...

Isten személyesen teremti meg az első élő embert

Amikor Isten felkelt az ágyából, az első gondolata az volt, hogy teremt egy élő embert – egy igazi, élő embert –, akivel együtt élhet, és aki állandó társa lehet; ez az ember meghallgathatja Őt, Ő pedig megbízhat benne és beszélhet vele. Ezután Isten – első alkalommal – felkapott egy marék földet, és abból megteremtette az elméjében elképzelt kép alapján a legelső élő embert, majd nevet adott ennek az élőlénynek: Ádám. Miután Istennek ott volt ez az élő és lélegző embert, mit érzett? Először érezte azt az örömöt, hogy van Mellette egy szeretett személy, egy társ. Először érezte az apaság felelősségét is, és az ezzel járó aggodalmat. Ez az élő és lélegző ember boldogságot és örömöt hozott Istennek; először érzett vigaszt. Ez volt az első olyan dolog, amit Isten nem a gondolataival vagy akár a szavaival, hanem a saját kezével csinált. Amikor ez a lény – egy élő és lélegző ember – ott állt Isten előtt, húsból és vérből, testtel és formával, és képes volt beszélni Istennel, akkor Ő olyan örömöt élt át, amilyet még soha nem érzett. Isten valóban átérezte a felelősségét, és ez az élőlény nemcsak megérintette a szívét, hanem minden apró mozdulatával megmelengette és meghatotta azt. Amikor ez az élőlény ott állt Isten előtt, akkor merült fel Őbenne először a gondolat, hogy még több ilyen embert nyerjen. Ez volt az az eseménysorozat, amely Istennek ezzel az első gondolatával kezdődött. Isten számára mindezek az események először történtek, de ezen első események során, bármit is érzett akkor – örömöt, felelősséget, aggodalmat – nem volt senki, akivel mindezt megoszthatta volna. Ettől a pillanattól kezdve Isten valóban olyan magányt és szomorúságot érzett, amilyet még soha nem tapasztalt. Úgy érezte, hogy az ember nem tudja elfogadni vagy megérteni az Ő szeretetét és aggodalmát, vagy az Ő emberrel kapcsolatos szándékait, ezért továbbra is szomorúságot és fájdalmat érzett a szívében. Bár ezeket a dolgokat az emberért tette, az ember nem volt ennek tudatában és nem értette meg. A boldogságtól eltekintve, az öröm és a vigasz, amit az ember jelentett Számára, gyorsan magával hozta a szomorúság és a magányosság első érzéseit is. Ezek voltak Isten gondolatai és érzései abban az időben. Miközben Isten mindezeket a dolgokat tette, a szívében az öröm váltakozott a bánattal, a szomorúság a fájdalommal, és ezek az érzések aggodalommal keveredtek. Nem akart mást tenni, csak sietni, hogy ez az ember, ez az emberiség mihamarabb megtudja, mi van az Ő szívében, és mihamarabb megértse a Ő szándékait. Akkor az Ő követőivé válhatnak, osztozhatnak az Ő gondolataiban, és igazodhatnak az Ő akaratához. Többé már nem csak szótlanul hallgatnák Istent; többé már nem lennének tudatlanok azzal kapcsolatban, hogyan csatlakozhatnának Istenhez az Ő munkájában; és mindenekelőtt, többé már nem lennének olyan emberek, akik közömbösek Isten követelményei iránt. Ezek az első dolgok, amelyeket Isten tett, nagyon jelentőségteljesek, és nagy értéket képviselnek az Ő irányítási terve és a mai emberek számára.

Miután mindent és az emberiséget is megteremtette, Isten nem pihent meg. Nyughatatlan és buzgó volt, hogy végrehajtsa irányítását, és megnyerje az emberiség köréből az Általa annyira szeretett embereket.

Isten példátlan munkák sorát hajtja végre a Törvény Korának ideje környékén

A következőkben, nem sokkal azután, hogy Isten emberi lényeket teremtett, a Bibliából látjuk, hogy az egész világot elöntötte egy nagy özönvíz. Az özönvízről szóló feljegyzésekben említést tesznek Noéról, és elmondhatjuk, hogy Noé volt az első ember, aki megkapta Isten hívását, hogy Vele együtt munkálkodjon Isten feladatának teljesítésén. Természetesen ez volt az első olyan alkalom is, amikor Isten felszólított egy embert a földön, hogy az Ő parancsa szerint tegyen meg valamit. Miután Noé befejezte a bárka építését, Isten először árasztotta el a földet. Amikor Isten elpusztította a földet az özönvízzel, az emberi lények megteremtése óta ez volt az első alkalom, hogy megundorodott tőlük; ez kényszerítette Istent arra a fájdalmas döntésre, hogy egy özönvízzel elpusztítsa ezt az emberi fajt. Miután az özönvíz elpusztította a földet, Isten megkötötte az első szövetséget az emberekkel, hogy ezzel megmutassa, hogy soha többé nem fogja elpusztítani a világot özönvízzel. Ennek a szövetségnek a jele a szivárvány volt. Ez volt Isten első szövetsége az emberiséggel, tehát a szivárvány volt az első jele az Isten által adott szövetségnek; a szivárvány egy valóságos, fizikailag létező dolog. Éppen a szivárvány létezése az, ami miatt Isten gyakran szomorúságot érez az előző emberi fajjal kapcsolatban, amelyet elveszített, és állandó emlékeztetőül szolgál Számára, hogy mi történt velük... Isten nem lassított a tempóján: nyughatatlan volt, és alig várta, hogy megtegye a következő lépést az irányításában. Később Isten elsőként Ábrahámot választotta ki az Izráel-szerte végzett munkájához. Először történt az is, hogy Isten kiválasztott egy ilyen jelöltet. Isten elhatározta, hogy ezen az emberen keresztül kezdi meg az emberiség megmentésére irányuló munkáját, és hogy munkáját e személy leszármazottai között folytatja. A Bibliában láthatjuk, hogy Isten ezt tette Ábrahámmal. Isten ezután megtette Izráelt az első kiválasztott földdé, és megkezdte a Törvény Korának munkáját az Ő választott népén, az izráelitákon keresztül. Szintén első alkalommal, Isten az izráelitáknak adta át azokat a kifejezett szabályokat és törvényeket, amelyeket az emberiségnek követnie kell, és ezeket részletesen elmagyarázta nekik. Ez volt az első alkalom, hogy Isten ilyen konkrét, egységesített szabályokat adott az embereknek arra vonatkozóan, hogy hogyan áldozzanak, hogyan éljenek, mit tegyenek és mit ne tegyenek, milyen ünnepeket és napokat tartsanak meg, és milyen elveket kövessenek mindenben, amit tesznek. Ez volt az első alkalom, hogy Isten ilyen részletes, egységesített előírásokat és elveket adott az emberiségnek arra vonatkozóan, hogy miként éljék az életüket.

Minden alkalommal, amikor azt mondom, hogy „először”, az olyan jellegű munkára utal, amilyenre Isten korábban még soha nem vállalkozott. Olyan munkára utal, amely korábban nem létezett, és bár Isten megteremtette az emberiséget, és mindenféle teremtményt és élőlényt, ez egy olyan jellegű munka, amilyet korábban soha nem végzett. Mindez a munka magában foglalta az emberiség Isten általi irányítását; mindennek az emberekhez, és Isten őket célzó üdvözítéséhez és irányításához volt köze. Ábrahám után Isten ismét tett valamit első alkalommal: kiválasztotta Jóbot, hogy ő legyen, aki a törvény szerint él, és aki ellen tud állni a Sátán kísértéseinek, miközben továbbra is féli Istent, elkerüli a gonoszt és tanúságot tesz Isten mellett. Szintén ez volt az első alkalom, amikor Isten megengedte a Sátánnak, hogy megkísértsen egy embert, és az első alkalom, amikor fogadást kötött a Sátánnal. Végül első alkalomal nyert meg valakit, aki képes volt tanúságot és bizonyságot tenni Mellette, miközben szembenézett a Sátánnal, és aki alaposan meg tudta szégyeníteni a Sátánt. Mióta Isten megteremtette az emberiséget, ez volt az első olyan ember, akit megnyert, és képes volt tanúságot tenni Mellette. Miután megnyerte ezt az embert, Isten még lelkesebben akarta folytatni az irányítását és elvégezni munkája következő szakaszát, előkészítve a helyszínt és az embereket, akiket majd kiválaszt munkája következő lépéséhez.

Miután mindezekkel közösséget vállaltatok, van-e valódi megértsétek Isten akaratáról? Isten az emberiség irányításának, az emberiség üdvösségének e példáját mindennél fontosabbnak tartja. Ő ezeket a dolgokat nem csak az elméjével, nem csak a szavaival, és semmiképpen nem laza hozzáállással végzi – Ő mindezt tervvel, céllal, normákkal és az akaratával teszi. Nyilvánvaló, hogy ez az emberiség megmentésére irányuló munka nagy jelentőséggel bír Isten és ember számára egyaránt. Bármilyen nehéz is a munka, bármilyen nagyok is az akadályok, bármilyen gyengék is az emberek, vagy bármilyen súlyos is az emberiség lázadása, ezek egyike sem nehéz Isten számára. Isten elfoglalja magát, fáradságos erőfeszítéseket tesz, és irányítja azt a munkát, amelyet Ő Maga akar elvégezni. Mindent el is rendez, és gyakorolja szuverenitását mindazon emberek felett, akiken munkálkodni fog, és mindazon munkák felett, amelyeket el akar végezni – semmi ilyesmire nem került sor korábban. Ez az első alkalom, hogy Isten ezeket a módszereket használta, és ilyen nagy árat fizetett az emberiség irányításának és megmentésének e nagyszabású tervéért. Miközben Isten végzi ezt a munkát, apránként, fenntartás nélkül kifejezi és átengedi az emberiségnek fáradságos erőfeszítéseit, azt, amivel rendelkezik és ami Ő, az Ő bölcsességét és mindenhatóságát, valamint természete minden aspektusát. Úgy engedi át és úgy fejezi ki ezeket a dolgokat, ahogyan korábban még soha. Tehát az egész világegyetemben, az embereken kívül, akiket Isten irányítani akar és meg akar menteni, soha nem voltak olyan teremtmények, akik ilyen közel álltak volna Istenhez, akiknek ilyen bensőséges kapcsolata lett volna Vele. Az Ő szívében az emberiség, amelyet irányítani akar és meg akar menteni, a legfontosabb; ezt az emberiséget mindennél nagyobbra becsüli. Annak ellenére, hogy nagy árat fizetett értük, és annak ellenére, hogy folyamatosan megbántják és nem engedelmeskednek Neki, soha nem mond le róluk, és fáradhatatlanul folytatja a munkáját, panasz vagy megbánás nélkül. Ez azért van így, mert tudja, hogy előbb-utóbb az emberek feleszmélnek az Ő hívására, szavai megindítják őket, felismerik, hogy Ő a teremtés Ura, és visszatérnek az Ő oldalára...

Miután ma hallottátok mindezt, úgy érezhetitek, hogy minden, amit Isten tesz, nagyon normális. Úgy tűnik, hogy az emberek mindig is érezték Isten velük kapcsolatos szándékainak egy részét az Ő szavaiból és munkájából, de mindig van egy bizonyos távolság az érzéseik vagy ismereteik és Isten gondolatai között. Ezért gondolom, hogy minden emberrel szükséges közölni, hogy Isten miért teremtette az emberiséget, és hogy mi áll a hátterében annak a kívánságának, hogy megnyerje az emberiséget, amelyben reménykedett. Nagyon fontos ezt mindenkivel megosztani, hogy mindenki tisztában legyen vele és értse a szívében. Mivel Isten minden gondolata és elképzelése, valamint munkájának minden szakasza és minden időszaka az Ő egész irányítási munkájához kötődik és szorosan kapcsolódik hozzá, ezért amikor megérted Isten gondolatait, elképzeléseit és akaratát munkájának minden egyes lépésében, az ugyanolyan, mintha megértenéd, hogyan keletkezett az Ő irányítási tervének munkája. Ezen az alapon mélyül el a te Istenről szóló megértésed. Bár mindaz, amit Isten tett, amikor először megteremtette a világot, amit korábban említettem, egyelőre pusztán „információnak” tűnik, ami az igazság keresése szempontjából irreleváns, a tapasztalásod során eljön majd a nap, amikor már nem gondolod azt, hogy ez olyan egyszerű dolog, mint pár információmorzsa, és nem is egyszerűen valamiféle rejtély. Ahogy az életed előrehalad, mihelyt Isten helyet kap a szívedben, vagy mihelyt alaposabban és mélyebben megérted az Ő akaratát, akkor fogod igazán megérteni annak fontosságát és szükségességét, amiről ma beszélek. Függetlenül attól, hogy most milyen mértékben fogadjátok ezt el, továbbra is szükséges, hogy megértsétek és tudjátok ezeket a dolgokat. Amikor Isten tesz valamit, amikor a munkáját végzi, függetlenül attól, hogy az ötleteivel vagy a saját kezével teszi, függetlenül attól, hogy először vagy utoljára teszi, végső soron Istennek van egy terve, és az Ő céljai és gondolatai ott vannak mindenben, amit tesz. Ezek a célok és gondolatok Isten természetét képviselik, és kifejezik azt, amije van és ami Ő Maga. Ezt a két dolgot – Isten természetét és azt, hogy mije van és mi Ő – minden egyes embernek meg kell értenie. Ha valaki egyszer megérti az Ő természetét, és azt, hogy mije van és mi Ő, akkor fokozatosan megértheti, hogy Isten miért teszi, amit tesz, és miért mondja, amit mond. Ebből aztán több hitet meríthetnek ahhoz, hogy kövessék Istent, hogy az igazságra törekedjenek, és hogy megváltozzon a beállítottságuk. Vagyis az, hogy az ember megértse Istent és higgyen Istenben, elválaszthatatlan egymástól.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  63. szemelvény

Ha az, amit az emberek megismernek és megértenek, Isten természete, illetve az, amije van és ami Ő, akkor az, amit nyernek, élet lesz, amely Istentől származik. Amint ez az élet beléd költözött, az istenfélelmed egyre nagyobb és nagyobb lesz. Olyan nyereség ez, amely nagyon természetes módon jön. Ha nem akarod megérteni vagy megismerni Isten természetét vagy az Ő lényegét, ha még csak elgondolkodni sem akarsz ezeken a dolgokon, vagy összpontosítani sem akarsz rájuk, akkor bizonyossággal mondhatom neked, hogy az, ahogy jelenleg az Istenbe vetett hitedet követed, soha nem teszi majd lehetővé, hogy találkozz az Ő akaratával, vagy elnyerd az Ő dicséretét. Sőt mi több, soha nem érheted el igazán az üdvösséget – ezek a végső következmények. Amikor az emberek nem értik Istent és nem ismerik az Ő természetét, a szívük soha nem tud igazán megnyílni Előtte. Ha egyszer megértették Istent, érdeklődéssel és hittel kezdik értékelni és ízlelni azt, ami az Ő szívében van. Amikor értékeled és megízleled azt, ami Isten szívében van, a te szíved fokozatosan, apránként meg fog nyílni Előtte. Amikor a szíved megnyílik Előtte, érezni fogod, hogy milyen szégyenletesek és megvetendőek voltak az Istennel való eszmecseréid, az Istennel szembeni követeléseid és a saját túlzó vágyaid. Amikor a szíved valóban megnyílik Isten előtt, látni fogod, hogy az Ő szíve milyen végtelen világ, és egy olyan birodalomba lépsz be, amilyet még soha nem tapasztaltál. Ebben a birodalomban nincs csalás, nincs megtévesztés, nincs sötétség és nincs gonoszság. Csak őszinteség és hűség van; csak fény és egyenesség; csak igazság és kedvesség. Tele van szeretettel és törődéssel, tele van együttérzéssel és elfogadással, és ezen keresztül megérzed az élet boldogságát és örömét. Ezeket a dolgokat fogja Isten feltárni neked, amikor megnyitod Előtte a szívedet. Ez a végtelen világ tele van Isten bölcsességével és mindenhatóságával; tele van az Ő szeretetével és hatalmával is. Itt láthatod minden aspektusát annak, hogy Istennek mije van mi Ő, mi az, ami örömet szerez neki, miért aggódik és miért lesz szomorú, miért lesz dühös... Ezt láthatja minden egyes ember, aki megnyitja a szívét, és beengedi Istent. Isten csak akkor léphet be a szívedbe, ha te megnyitod azt Előtte. Csak akkor láthatod, hogy mije van és mi Ő, és csak akkor láthatod a veled kapcsolatos szándékait, ha belépett szívedbe. Ekkor fel fogod fedezni, hogy minden, ami Istennel kapcsolatos, annyira értékes, hogy azt, amit Ő birtokol és ami Ő, annyira érdemes becsben tartani. Ehhez képest az emberek, akik körülvesznek, az életed tárgyai és eseményei, sőt még a szeretteid, a társad és azok a dolgok is, amelyeket szeretsz, aligha érdemelnek említést. Olyan kicsik és olyan alantasak; úgy fogod érezni, hogy semmilyen anyagi tárgy nem tud többé vonzani téged, vagy hogy semmilyen anyagi tárgy nem lesz képes többé arra csábítani, hogy bármilyen árat fizess érte. Isten alázatosságában meglátod majd az Ő nagyságát és felsőbbrendűségét. Sőt, meglátod majd Isten végtelen bölcsességét és elfogadását néhány olyan cselekedetében, amelyet korábban egészen kicsinek hittél, és meglátod majd az Ő türelmét, elnézését és megértését is irántad. Ez imádatot fog kiváltani belőled Iránta. Azon a napon úgy fogod érezni, hogy az emberiség egy olyan mocskos világban él, hogy a melletted lévő emberek és az életedben történő dolgok, és még azok is, akiket szeretsz, az ő irántad érzett szeretetük és az úgynevezett oltalmuk vagy az irántad érzett aggodalmuk említésre sem méltó – csak Isten az, akit szeretsz, és csak Isten az, akit a legnagyobb becsben tartasz. Amikor eljön az a nap, azt hiszem, lesznek olyanok, akik azt mondják majd: Isten szeretete olyan nagy, és az Ő lénye olyan szent – Istenben nincs csalfaság, nincs gonoszság, nincs irigység és nincs viszály, hanem csak igazság és hitelesség, és az embereknek vágyniuk kellene mindarra, amit Isten birtokol és ami Ő. Az embereknek iparkodniuk és törekedniük kellene erre. Milyen alapra épül az emberiség azon képessége, hogy ezt elérje? Az az alapja, hogy megértik Isten természetét és megértik Isten lényegét. Tehát Isten természetének és annak a megértése, hogy mije van és mi Ő, egy életre szóló lecke mindenki számára; életre szóló cél, amelyet minden ember követ, aki arra törekszik, hogy megváltoztassa beállítottságát és megismerje Istent.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  64. szemelvény

Isten első testet öltése, hogy munkálkodjon

Ha többet akarunk megérteni abból, amije Istennek van és ami Ő, nem állhatunk meg az Ószövetségnél vagy a Törvény Koránál – tovább kell haladnunk, követve a lépéseket, amelyeket Isten tett a munkájában. Tehát ahogy Isten véget vetett a Törvény Korának, és megkezdte a Kegyelem Korát, lépjünk a nyomába, a Kegyelem Korába – egy olyan korba, amely tele van kegyelemmel és megváltással. Ebben a korban Isten ismét valami nagyon fontosat tett, amire korábban még soha nem került sor. Ebben az új korban a munka mind Isten, mind az emberiség számára egy új kiindulópont volt – olyan kiindulópont, amely egy újabb, Isten által végzett munkából állt, amelyre korábban soha nem került sor. Ez az új munka példátlan volt, olyasvalami, ami meghaladta az emberek és minden teremtmény képzeletének erejét. Olyasvalami, amit most már minden ember jól tud: Isten először vált emberi lénnyé, és először kezdett új munkába emberi alakban, egy ember identitásával. Ez az új munka jelezte, hogy Isten befejezte a Törvény Korában végzett munkáját, és hogy többé nem tesz és nem mond semmit a törvény alapján. A törvény formájában vagy a törvény elvei, illetve szabályai szerint sem mond vagy tesz semmit. Vagyis minden, a törvényen alapuló munkája örökre leállt és nem folytatódott, mert Isten új munkába akart kezdeni, és új dolgokat akart csinálni. Tervének ismét új kiindulópontja volt, ezért Istennek az emberiséget át kellett vezetnie a következő korba.

Hogy ez örömteli vagy baljós hír volt-e az emberek számára, az az egyes emberek lényegétől függött. Azt lehet mondani, hogy egyes emberek számára ez nem örömteli, hanem baljós hír volt, mert amikor Isten elkezdte új munkáját, azok az emberek, akik csak a törvényeket és szabályokat követték, akik csak a doktrínákat követték, de nem félték Istent, hajlamosak voltak Isten régi munkáját arra használni, hogy elítéljék az újat. Ezeknek az embereknek ez baljós hír volt. De minden olyan ember számára, aki ártatlan és nyitott volt, aki őszinte volt Istenhez, és kész volt elfogadni az Ő megváltását, Isten első megtestesülése nagyon örömteli hír volt. Mert amióta az emberek léteztek, ez volt az első alkalom, hogy Isten nem a Lélek formájában jelent meg és élt az emberiség körében; ezúttal embertől született és az emberek között élt mint az Emberfia, és az emberek körében munkálkodott. Ez az „első alkalom” ledöntötte az emberek elképzeléseit; minden képzeletet felülmúlt. Sőt, Isten minden követője kézzelfogható előnyhöz jutott. Isten nemcsak a régi kornak vetett véget, hanem régi munkamódszereinek és munkastílusának is. Nem kérte többé a hírnökeit, hogy közvetítsék az akaratát, nem rejtőzött többé a felhők közé, és nem jelent meg többé, illetve nem beszélt az emberekhez parancsolóan, mennydörgés útján. Minden korábbitól eltérően, az emberek számára elképzelhetetlen és számukra nehezen érthető vagy elfogadható módon – testet öltve – az ember Fiává lett, hogy megkezdje annak a kornak a munkáját. Isten e cselekedete teljesen felkészületlenül érte az emberiséget; zavarba hozta őket, mert Isten ismét olyan új munkába kezdett, amelyet korábban soha nem végzett.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  65. szemelvény

Jézus kalászokat szakít, hogy azt egyék szombaton

Máté 12:1  Abban az időben Jézus gabonaföldeken ment át szombaton, tanítványai pedig megéheztek, és kalászokat szakítottak le, és azt ették.

Az Emberfia ura a szombatnak

Máté 12:6-8  De mondom nektek, nagyobb van itt a templomnál! Ha pedig értenétek, mit jelent ez: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot”, nem ítéltétek volna el azokat, akik nem vétkeztek. Mert az Emberfia ura a szombatnak.

Először vessünk egy pillantást erre a passzusra: „Abban az időben Jézus gabonaföldeken ment át szombaton, tanítványai pedig megéheztek, és kalászokat szakítottak le, és azt ették.”

Miért ezt a passzust választottam? Milyen kapcsolatban áll ez Isten természetével? Ebben a szövegben az első dolog, amit megtudunk, hogy szombat napja volt, de az Úr Jézus kiment, és tanítványait a gabonaföldeken keresztül vezette. Ami még ennél is „álnokabb”, hogy ráadásul „kalászokat szakítottak le, és azt ették”. A Törvény Korában Jahve Isten törvénye előírta, hogy szombaton az emberek nem mehettek ki csak úgy, és nem vehettek részt tevékenységekben – sok minden volt, amit nem szabadott szombaton csinálni. Az Úr Jézusnak ez a cselekedete zavarba ejtő volt azok számára, akik sokáig a törvény szerint éltek, sőt, kritikát is kiváltott. Ami a zavarodottságukat illeti, és azt, hogy hogyan beszéltek arról, amit Jézus tett, egyelőre félretesszük, és először arról beszélünk, hogy az Úr Jézus miért döntött úgy, hogy éppen szombaton csinálja ezt, és mit akart e cselekedetével közölni az emberekkel, akik a törvény szerint éltek. Ez a kapcsolat e passzus és Isten természete között, amiről beszélni akarok.

Amikor az Úr Jézus eljött, gyakorlati cselekedeteivel üzente meg az embereknek, hogy Isten távozott a Törvény Korából és új munkába kezdett, és hogy ez az új munka nem követeli meg a szombat megtartását. Az, hogy Isten kilépett szombat napjának a korlátai közül, csak ízelítő volt az új munkájából; az igazi és nagyszerű munka még hátra volt. Amikor az Úr Jézus megkezdte a munkáját, már Maga mögött hagyta a Törvény Korának „bilincseit”, és áttörte annak a kornak a szabályait és elveit. Nyoma sem volt Benne semmi olyasminek, ami a törvényhez kötődött; teljesen elvetette azt, többé nem tartotta be, és többé nem követelte meg az emberiségtől sem, hogy betartsa. Itt tehát azt látod, hogy az Úr Jézus szombaton átment a gabonaföldeken, és hogy az Úr nem pihent; odakint volt, munkálkodott és nem pihent. Ez a cselekedete sokként érte az emberek elképzeléseit és azt közvetítette számukra, hogy Ő már nem a törvény szerint él és elhagyta a szombat korlátait, valamint új képben, új munkamódszerrel jelent meg az emberiség előtt és körében. Ez a cselekedete azt mondta az embereknek, hogy új munkát hozott Magával, olyan munkát, amely azzal kezdődött, hogy kilépett a törvény alól, és elhagyta a szombatot. Amikor Isten az új munkáját végezte, már nem ragaszkodott a múlthoz és nem foglalkoztatták többé a Törvény Korának előírásai. Az előző korban végzett munkája sem volt Rá hatással, helyette szombaton is ugyanúgy dolgozott, mint minden más napon, és amikor tanítványai megéheztek szombaton, szedhettek kalászt, hogy megegyék. Ez mind teljesen normális volt Isten szemében. Isten számára megengedhető, hogy új kezdete legyen sok új munkának, amit végezni akar, és az új szavaknak, melyeket el akar mondani. Amikor valami újba kezd, nem említi a korábbi munkáját, és nem is folytatja azt. Mivel Istennek megvannak a Maga elvei a munkájában, amikor Ő új munkába akar kezdeni, olyankor az emberiséget be akarja vezetni munkájának egy új szakaszába, a munkája pedig egy magasabb szakaszba lép. Ha az emberek továbbra is a régi mondások vagy előírások szerint cselekszenek, vagy továbbra is ragaszkodnak hozzájuk, Ő nem fog emlékezni rá, és nem fogja azt jóváhagyni. Ez azért van, mert már új munkát hozott, és munkájának új szakaszába lépett. Amikor új munkát kezdeményez, teljesen új arculattal, teljesen új szemszögből és teljesen új módon jelenik meg az emberiség számára, hogy az emberek más aspektusait láthassák az Ő természetének, illetve annak, amit Ő birtokol és ami Ő. Ez az egyik célja az új munkája során. Isten nem ragaszkodik a régi dolgokhoz és nem a kitaposott ösvényen jár; amikor munkálkodik és beszél, nem olyan korlátozó jellegű, mint ahogy az emberek elképzelik. Istenben minden szabad és felszabadult, és nincsenek tilalmak, nincsenek korlátok – amit Ő hoz az emberiségnek, az a szabadság és a felszabadulás. Ő egy élő Isten, olyan Isten, aki igazán, valóban létezik. Nem egy bábu vagy agyagfigura, és teljesen különbözik a bálványoktól, amelyeket az emberek ereklyeként őriznek és imádnak. Ő élő és eleven, és amit az Ő szavai és munkája az emberiségnek hoz, az mind élet és fény, mind szabadság és felszabadulás, mert Ő az igazság, az élet és az út birtokosa – Őt semmi sem korlátozza egyik munkájában sem. Nem számít, mit mondanak az emberek, és nem számít, hogyan látják vagy értékelik az új munkáját, Ő szemrebbenés nélkül végzi azt. Nem fog aggódni senki elképzelései vagy ujjal mutogatása miatt, ami a munkáját és szavait illeti, vagy akár az új munkájával szembeni erős ellenkezésük és ellenállásuk miatt sem. Az egész teremtésből senki sem használhatja az emberi értelmet vagy az emberi képzeletet, tudást vagy erkölcsöt arra, hogy mérlegelje vagy meghatározza azt, amit Isten tesz, illetve hogy lejárassa, megzavarja vagy szabotálja az Ő munkáját. Nincs tiltás az Ő munkájában és abban, amit csinál; nem korlátozza semmilyen ember, esemény vagy dolog, és nem zavarja meg semmilyen ellenséges erő. Ami az új munkáját illeti, Ő egy örökké győzedelmes Király, és az összes ellenséges erőt, valamint az emberiség minden eretnekségét és tévedését lábbal tiporja. Nem számít, hogy munkájának melyik új szakaszát végzi, az biztosan fejlődni és terjeszkedni fog az emberiség körében, és biztosan akadálytalanul fog végbemenni az egész világegyetemben, amíg nagy műve be nem fejeződik. Ez Isten mindenhatósága és bölcsessége, hatalma és ereje. Így az Úr Jézus nyíltan kimehetett és munkálkodhatott szombaton, mert a szívében nem voltak szabályok, nem volt olyan tudás vagy doktrína, amely az emberiségtől származott volna. Ami ott volt Őbenne, az Isten új munkája és Isten útja volt. Az Ő munkája volt az út az emberiség szabaddá tételéhez, az emberek felszabadításához, hogy a fényben létezhessenek, és élhessenek. Eközben azok, akik bálványokat vagy hamis isteneket imádnak, nap mint nap a Sátán béklyójában élnek, mindenféle szabályokkal és tabukkal korlátozva – ma az egyik dolog tilos, holnap a másik –, nincs szabadság az életükben. Olyanok, mint a megbilincselt foglyok, akik úgy élik az életüket, hogy nincs benne említésre méltó öröm. Mit képvisel a „tiltás”? Kényszereket, kötelékeket és gonoszságot jelent. Amint valaki egy bálványt imád, hamis istent, gonosz szellemet imád. A tiltás akkor jön, amikor ilyen tevékenységekbe bonyolódnak. Nem ehetsz ezt vagy azt, ma nem mehetsz sehova, holnap nem főzhetsz, másnap nem költözhetsz új házba, bizonyos napokat kell kiválasztani az esküvőkhöz és temetésekhez, sőt még a gyermekszüléshez is. Minek nevezik ezt? Ezt nevezik tiltásnak; ez az emberiség rabsága, a Sátán és a gonosz szellemek bilincse, akik irányítják az embereket, és korlátozzák szívüket és testüket. Léteznek ezek a tiltások Istennél? Amikor Isten szentségéről beszélünk, először erre kell gondolnod: Istennél nincsenek tiltások. Istennek vannak elvei az Ő szavaiban és munkájában, de tiltások nincsenek, mert Isten Maga az igazság, az út és az élet.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  66. szemelvény

„De mondom nektek, nagyobb van itt a templomnál! Ha pedig értenétek, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok, nem áldozatot«, nem ítéltétek volna el azokat, akik nem vétkeztek. Mert az Emberfia ura a szombatnak” (Máté 12:6-8). Mire utal itt a „templom” szó? Egyszerűen fogalmazva, egy csodálatos, magas épületre utal, és a Törvény Korában a templom Isten imádásának helye volt a papok számára. Amikor az Úr Jézus azt mondta, hogy „nagyobb van itt a templomnál”, vajon kire utalt? Nyilvánvaló, hogy a megtestesült Úr Jézusra, hiszen csak Ő volt nagyobb a templomnál. Mit mondtak ezek a szavak az embereknek? Azt mondták nekik, hogy jöjjenek ki a templomból – Isten már elhagyta a templomot, és többé nem ott munkálkodik, ezért az embereknek a templomon kívül kell keresniük Isten lábnyomát és követniük lépteit az Ő új munkájában. Amikor az Úr Jézus ezt mondta, szavai mögött az az előfeltevés állt, hogy a törvény szerint az emberek a templomot valami nagyobb dolognak tekintették, mint Magát Istent. Vagyis az emberek inkább a templomot imádták, nem Istent, ezért az Úr Jézus figyelmeztette őket, hogy ne bálványokat imádjanak, hanem Istent imádják, mert Ő a legfőbb. Így szólt: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Nyilvánvaló, hogy az Úr Jézus szemében a törvény szerint élő emberek többsége már nem imádta Jahvét, hanem csupán az áldozathozatal mozdulatait végezte, az Úr Jézus pedig megállapította, hogy ez bálványimádásnak minősül. Ezek a bálványimádók úgy tekintettek a templomra, mint valami Istennél nagyobb és magasabb rendű dologra. A szívükben csak a templom volt, nem Isten, és ha elveszítenék a templomot, akkor elveszítenék lakóhelyüket is. A templom nélkül nem volt hol imádkozniuk és nem tudták bemutatni áldozataikat. Az úgynevezett „lakóhelyük” az a hely, ahol Jahve Isten imádásának hamis látszatát keltették, hogy a templomban maradhassanak és intézhessék saját ügyeiket. Az úgynevezett „áldozathozataluk” csak annyi volt, hogy saját szégyenletes, személyes ügyeiket intézték a templomi szolgálat álcája alatt. Ez volt az oka annak, hogy az akkori emberek a templomot nagyobbnak tartották Istennél. Az Úr Jézus ezeket a szavakat figyelmeztetésként mondta az embereknek, mert a templomot csak fedezékként, az áldozatokat pedig álcaként használták arra, hogy becsapják az embereket és becsapják Istent. Ha ezeket a szavakat a jelenre alkalmazod, akkor is ugyanúgy érvényesek és ugyanúgy helytállóak. Bár a mai emberek Isten más munkáját tapasztalták meg, mint a Törvény Korában élt emberek, a természetlényegük ugyanaz. A mai munka tekintetében az emberek még mindig ugyanolyan jellegű dolgokat tesznek, mint amilyenekre a „templom nagyobb Istennél” szavak utalnak. Például az emberek a kötelességük teljesítését a munkájuknak tekintik; az Isten melletti tanúságtételt és a nagy vörös sárkány elleni harcot az emberi jogok, a demokrácia és a szabadság védelmére irányuló politikai mozgalmaknak tekintik; azon kötelességükből, hogy képességeiket kamatoztassák, karriert csinálnak, ugyanakkor az istenfélelmet és a gonosz kerülését nem tekintik másnak, mint egy vallási doktrínának, amelyet be kell tartani; és így tovább. Vajon ez a viselkedés lényegében nem ugyanaz, mint hogy „a templom nagyobb, mint Isten”? A különbség az, hogy kétezer évvel ezelőtt az emberek személyes ügyeiket a fizikai templomban intézték, ma viszont az emberek a személyes ügyeiket megfoghatatlan templomokban intézik. Azok az emberek, akik a szabályokat becsülik, nagyobbnak látják a szabályokat Istennél, azok, akik a státuszt szeretik, a státuszt nagyobbnak látják Istennél, azok, akik a karrierjüket szeretik, a karriert nagyobbnak látják Istennél, és így tovább – mindezek kifejeződései azt mondatják Velem, hogy „Az emberek szavaikkal Istent dicsőítik a legnagyobbként, ám a szemükben minden nagyobb Istennél.” Ennek az az oka, hogy amint az emberek az Istent követő útjuk során lehetőséget találnak arra, hogy megmutassák saját tehetségüket, vagy hogy saját vállalkozásukat vagy karrierjüket építsék, eltávolodnak Istentől, és belevetik magukat szeretett karrierjükbe. Ami pedig az Ő akaratát illeti, vagy azt, amit Isten rájuk bízott, már rég elvetették. Mi a különbség ezen emberek állapota és azoké között, akik kétezer évvel ezelőtt a templomban saját ügyeiket intézték?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  67. szemelvény

Az a mondat, hogy „az Emberfia ura a szombatnak”, azt mondja az embereknek, hogy minden, ami Istennel kapcsolatos, nem anyagi természetű, és bár Isten képes gondoskodni minden anyagi szükségletedről, ha már minden anyagi szükségleted kielégült, akkor vajon az ezekből a dolgokból nyert elégedettség helyettesítheti az igazságra való törekvésedet? Ez nyilvánvalóan nem lehetséges! Isten temészete, illetve az, amije van és ami Ő, amivel közösséget vállaltunk, mindkettő az igazság. Értékét nem lehet semmilyen anyagi tárgyhoz mérni, bármennyire is értékes, és értékét pénzben sem lehet számszerűsíteni, mert nem anyagi tárgy, és minden egyes ember szívének szükségleteit kielégíti. E megfoghatatlan igazságok értékének nagyobbnak kellene lennie minden ember számára bármilyen anyagi dolog értékénél, amelyeket esetleg nagyra becsülsz, nem igaz? Ennél a kijelentésnél el kell időznötök. Az Általam elmondottak lényege az, hogy ami Istennek van és ami Ő, továbbá minden, ami Istennel kapcsolatos, az minden egyes ember számára a legfontosabb, és nem helyettesíthető semmilyen anyagi tárggyal. Mondok egy példát: amikor éhes vagy, akkor ételre van szükséged. Ez az étel lehet többé-kevésbé jó, vagy többé-kevésbé rossz, de amíg jól vagy lakva, az éhség kellemetlen érzése nem lesz jelen – eltűnik. Békésen üldögélhetsz, és a tested pihen. Az emberek éhségét étellel lehet orvosolni, de amikor Istent követed, és úgy érzed, hogy nem érted Őt, hogyan tudod orvosolni az ürességet a szívedben? Lehet étellel orvosolni? Vagy ha követed Istent, de nem érted az Ő akaratát, mivel tudod kompenzálni azt az éhséget a szívedben? Az Isten általi üdvösség megtapasztalása során, miközben a beállítottságod megváltoztatására törekszel, ha nem érted az Ő akaratát, vagy nem tudod, mi az igazság, ha nem érted Isten természetét, akkor vajon nem fogod magad nagyon kényelmetlenül érezni? Nem fogsz erős éhséget és szomjúságot érezni a szívedben? Nem fogják ezek az érzések megakadályozni, hogy megnyugvást érezz a szívedben? Hogyan tudod hát kompenzálni ezt az éhséget a szívedben – van rá mód, hogy megoldd? Vannak, akik vásárolni mennek, vannak, akik felkeresik a barátaikat, hogy bizalmasan beszélgessenek, vannak, akik nagyot alszanak, mások többet olvassák Isten szavait, vagy keményebben dolgoznak és több erőfeszítést tesznek kötelességeik teljesítésére. Vajon ezek a dolgok meg tudják oldani a tényleges nehézségeidet? Mindannyian teljes mértékben értitek ezeket a gyakorlatokat. Amikor tehetetlennek érzed magad, amikor erős vágyat érzel, hogy megvilágosodást nyerj Istentől, hogy megismerhesd az igazság valóságát és az Ő akaratát, mire van a legnagyobb szükséged? Amire szükséged van, az nem egy kiadós étel és nem pár kedves szó, pláne nem a test múló vigasza és kielégülése – amire szükséged van, az az, hogy Isten közvetlenül és világosan megmondja neked, hogy mit és hogyan kell tenned, és világosan megmondja neked, mi az igazság. Miután ezt megértetted – még ha csak egy aprócska darabkát értesz is belőle – vajon nem fogod elégedettebbnek érezni magad a szívedben, mintha egy finom ételt ettél volna? Amikor a szíved elégedett, vajon nem nyer a szíved és az egész lényed igazi nyugalmat? Ezen az analógián és elemzésen keresztül most már értitek, hogy miért akartam megosztani veletek ezt a mondatot, hogy „Az Emberfia ura a szombatnak”? Azt jelenti, hogy ami Istentől származik, ami Neki van és ami Ő, illetve minden, ami Vele kapcsolatos, nagyobb minden más dolognál, beleértve azt a dolgot vagy személyt is, amiről vagy akiről egyszer azt hitted, hogy a legnagyobb becsben tartod. Ez azt jelenti, hogy ha valaki nem tud szavakat nyerni Isten szájából, vagy nem érti az Ő akaratát, akkor nem tud megnyugvást nyerni. A jövőbeli tapasztalataitok során meg fogjátok érteni, miért akartam, hogy ma lássátok ezt a passzust – ez nagyon fontos. Minden, amit Isten tesz, igazság és élet. Az igazság olyasvalami, ami nem hiányozhat az emberek életéből, és olyasvalami, ami nélkül soha nem boldogulhatnak; azt is mondhatnád, hogy ez a legnagyobb dolog. Bár nem tudod megnézni vagy megérinteni, a fontossága számodra nem hagyható figyelmen kívül; ez az egyetlen dolog, ami nyugalmat hozhat a szívednek.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  68. szemelvény

Az igazságról alkotott felfogásotok beépül a saját állapototokba? A való életben először át kell gondolnod, hogy mely igazságok kapcsolódnak az emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz, amelyekkel és akikkel találkoztál; ezen igazságok között találhatod meg Isten akaratát, és összekötheted az Ő akaratával azt, amivel találkoztál. Ha nem tudod, hogy az igazság mely aspektusai kapcsolódnak azokhoz a dolgokhoz, amelyekkel találkoztál, hanem ehelyett közvetlenül keresed Isten akaratát, ez egy vak megközelítés, amely nem vezethet eredményre. Ha az igazságot akarod keresni és meg akarod érteni Isten akaratát, először is meg kell nézned, hogy milyen dolgok történtek veled, azok az igazság mely aspektusaihoz kapcsolódnak, és meg kell keresned Isten igéjében azt a konkrét igazságot, amely ahhoz kapcsolódik, amit te tapasztaltál. Ezután megkeresed a számodra megfelelő gyakorlás útját abban az igazságban; ily módon közvetett megértést nyerhetsz Isten akaratáról. Az igazság keresése és gyakorlása nem egy doktrína mechanikus alkalmazása vagy egy képlet követése. Az igazság nem képlet, és nem is törvény. Nem halott – maga az élet, egy élő dolog, és az a szabály, amelyet egy teremtett lénynek be kell tartania az életben, és az a szabály, amellyel egy embernek rendelkeznie kell az életben. Ez olyasvalami, amit tapasztalat útján kell megértened, amennyire csak lehetséges. Nem számít, hogy milyen szakaszba jutottál a tapasztalásodban, elválaszthatatlan vagy Isten szavától vagy az igazságtól, és amit Isten természetéből értesz, illetve amit tudsz arról, hogy Istennek mije van és mi Ő, az mind kifejeződik Isten szavaiban; elválaszthatatlanul összekapcsolódnak az igazsággal. Isten természete és az, amije van és ami Ő, önmagában az igazság; az igazság hiteles megnyilvánulása Isten természetének, illetve annak, amije van, és ami Ő. Konkretizálja azt, amije van és ami Ő, valamint világosan kifejti, hogy mije van és mi Ő; egyenesebben megmondja neked, hogy Isten mit szeret, mit nem szeret, mit akar tőled és mit nem enged meg neked, mely embereket veti meg, és melyekben gyönyörködik. Az Isten által kifejezett igazságok mögött az emberek megláthatják az Ő örömét, haragját, bánatát és boldogságát, valamint a lényegét – ez az Ő természetének a feltárása. Amellett, hogy tudjuk, hogy Istennek mije van és mi Ő, valamint hogy a szavából megértjük az Ő természetét, a legfontosabb az, hogy ehhez a megértéshez gyakorlati tapasztalatokon keresztül jussunk el. Ha valaki kivonja magát a valós életből, hogy megismerje Istent, nem fogja tudni elérni ezt. Még ha vannak is olyan emberek, akik Isten szavából tudnak némi megértést nyerni, a megértésük elméletekre és szavakra korlátozódik, és ebből különbség fakad azzal kapcsolatban, hogy milyen is valójában Maga Isten.

Amiről most beszélgetünk, az mind a Bibliában leírt történetek körébe tartozik. Ezeken a történeteken és a megtörtént dolgok elemzésén keresztül az emberek megérthetik az Ő természetét és azt, hogy mije van és mi Ő, amit kifejezésre juttatott, lehetővé téve számukra, hogy Isten minden aspektusát bővebben, mélyebben, átfogóbban és alaposabban megismerjék. Tehát csak ezeken a történeteken keresztül ismerhetjük meg Isten minden aspektusát? Nem, nem ez az egyetlen út! Mert amit Isten mond, és a munka, amit a Királyság Korában végez, jobban segíthet az embereknek megismerni – és jobban megismerni – az Ő természetét. Úgy gondolom azonban, hogy kicsit könnyebb megismerni Isten természetét, és megérteni, hogy mit birtokol és mi Ő, néhány olyan példán vagy történeten keresztül, amelyeket a Bibliában feljegyeztek, és amelyeket az emberek ismernek. Ha szóról szóra nézem az ítéletről és a fenyítésről szóló szavakat és azokat az igazságokat, amelyeket Isten ma kifejezésre juttat, hogy lehetővé tegye számodra, hogy így megismerd Őt, akkor úgy fogod érezni, hogy ez túl unalmas, túl fárasztó, és néhányan még azt is érzik majd, hogy Isten szavai sablonosnak tűnnek. De ha ezeket a bibliai történeteket példának veszem, hogy segítsek az embereknek megismerni Isten természetét, akkor nem fogják unalmasnak találni. Mondhatnád, hogy e példák magyarázata során az embereknek emberi nyelven mondták el annak részleteit, hogy mi volt akkoriban Isten szívében – az Ő hangulatát vagy érzéseit, vagy gondolatait és elképzeléseit –, és mindennek az a célja, hogy az emberek értékelhessék, érezhessék, hogy amit Isten birtokol és ami Ő, az nem sablonos. Ez nem egy legenda, vagy olyasmi, amit az emberek nem láthatnak vagy érinthetnek. Ez olyasvalami, ami valóban létezik, amit az emberek érezhetnek és értékelhetnek. Ez a végső cél. Mondhatnád, hogy az e korban élő emberek áldottak. Meríthetnek a bibliai történetekből, hogy bővebb megértést nyerjenek Isten korábbi munkájáról; az Általa végzett munkán keresztül láthatják az Ő természetét; megérthetik Isten emberiséggel kapcsolatos akaratát ezeken a természeteken keresztül, amelyet kifejezésre juttatott, és megérthetik szentségének és az emberekről való gondoskodásának konkrét megnyilvánulásait, így részletesebb és mélyebb ismeretre juthatnak Isten természetéről. Hiszem, hogy ezt most mindannyian érzitek!

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  69. szemelvény

Az Úr Jézus által a Kegyelem Korában elvégzett munka hatókörén belül láthatod Isten tulajdonainak és lényének egy másik aspektusát. Ez az aspektus az Ő testén keresztül jutott kifejezésre, és az emberek az Ő emberi mivolta miatt voltak képesek látni és értékelni ezt. Az Emberfiában az emberek látták, hogyan éli meg Isten testben az Ő emberi mivoltát, és látták Isten isteni mivoltát a testben kifejeződni. E kétféle kifejeződés lehetővé tette az emberek számára, hogy meglássanak egy nagyon is valóságos Istent, és lehetővé tette, hogy az emberek másfajta elképzelést alakítsanak ki Istenről. A világ teremtése és a Törvény Korának vége közötti időszakban, vagyis a Kegyelem Kora előtt azonban Isten egyetlen olyan aspektusa, amelyet az emberek láttak, hallottak és tapasztaltak, Isten isteni mivolta volt, azok a dolgok, amelyeket Isten egy nem anyagi világban tett és mondott, és azok a dolgok, amelyeket Ő a valódi személyéből fejezett ki, és amelyeket nem lehetett látni vagy megérinteni. Ezek a dolgok gyakran azt éreztették az emberekkel, hogy Isten olyan magasan helyezkedik el az Ő nagyságában, hogy nem tudnak közel kerülni Hozzá. Isten általában azt a benyomást keltette az emberekben, hogy hol képesek voltak Őt érzékelni, hol nem, és az emberek még azt is érezték, hogy minden egyes gondolata és ötlete olyan titokzatos és csalóka, hogy nem lehet elérni, még kevésbé megkísérelni megérteni és értékelni. Az emberek számára minden, ami Istennel kapcsolatos, nagyon távoli volt, annyira távoli, hogy nem láthatták és nem érinthették. Úgy tűnt, hogy magasan az égben van, és egyáltalán nem létezik. Így az emberek számára Isten szívének és elméjének, vagy bármilyen gondolkodásának megértése megközelíthetetlen, sőt, elérhetetlen volt. Bár Isten elvégzett néhány konkrét munkát a Törvény Korában, kiadott néhány konkrét szót is, és valamelyest kifejezte konkrét természetét, hogy lehetővé tegye az emberek számára, hogy értékeljenek és érzékeljenek némi valódi tudást Róla, végül Isten tulajdonainak és lényének kifejeződései mégis egy nem anyagi világból érkeztek, és amit az emberek megértettek, amit tudtak, az még mindig az Ő tulajdonainak és lényének isteni aspektusáról szólt. Az emberiség nem tudott konkrét fogalmat nyerni az Ő tulajdonainak és lényének kifejeződéséből, és az Istenről alkotott benyomásuk még mindig megrekedt annak keretein belül, hogy „egy szellemi test, amelyhez nehéz közel kerülni és amely ki-be cikázik az érzékelésbe”. Mivel Isten nem egy konkrét tárgyat vagy az anyagi világhoz tartozó képet használt, hogy megjelenjen az emberek előtt, ők továbbra is képtelenek voltak emberi nyelven meghatározni Őt. Az emberek szívükben és elméjükben mindig a saját nyelvüket akarták használni, hogy felállítsanak egy normát Istennek, hogy kézzelfoghatóvá és emberivé tegyék, például hogy milyen magas, mekkora, hogy néz ki, pontosan mit szeret és milyen a személyisége. Valójában Isten a szíve mélyén tudta, hogy az emberek így gondolkodnak. Nagyon is tisztában volt az emberek igényeivel, és persze azt is tudta, hogy mit kellene tennie, ezért a Kegyelem Korában másképpen végezte munkáját. Ez az új út egyszerre volt isteni és emberi. Abban az időszakban, amikor az Úr Jézus munkálkodott, az emberek láthatták, hogy Istennek sok emberi megnyilvánulása van. Például tudott táncolni, részt tudott venni esküvőkön, tudott az emberekkel bensőségesen társalogni, beszélni velük és megvitatni velük dolgokat. Ezen kívül az Úr Jézus rengeteg olyan munkát is elvégzett, amely az Ő isteni mivoltát képviselte, és természetesen mindez a munka Isten természetének kifejeződése és kinyilatkoztatása volt. Ebben az időben, amikor Isten isteni mivolta a hétköznapi testben úgy valósult meg, hogy az emberek láthatták és megérinthették, többé nem érezték úgy, hogy ki-be cikázik az érzékelésbe, vagy hogy nem tudnak közel kerülni Hozzá. Ellenkezőleg, minden mozdulatán, szavain és az Emberfia munkáján keresztül megpróbálhatták megragadni Isten akaratát vagy megérteni isteni mivoltát. A megtestesült Emberfia emberi mivoltán keresztül fejezte ki Isten isteni mivoltát, és közvetítette Isten akaratát az emberiségnek. És Isten akaratának és természetének kifejeződésén keresztül feltárta az emberek számára azt az Istent is, akit nem lehet látni vagy megérinteni, aki a szellemi birodalomban lakik. Amit az emberek láttak, az Maga Isten volt kézzelfogható formában, húsból és vérből. A megtestesült Emberfia tehát olyan dolgokat tett konkréttá és emberivé, mint Magának Istennek a kiléte, Isten státusza, képmása, természete, valamint tulajdonai és lénye. Bár az Emberfia külső megjelenése bizonyos korlátokkal rendelkezett Isten képmását illetően, az Ő lényege, a tulajdonai és lénye teljes mértékben képviselni tudta Magának Istennek a kilétét és státuszát – csupán a kifejeződés formájában voltak különbségek. Nem tagadhatjuk, hogy az Emberfia Magának Istennek a kilétét és státuszát képviselte, mind emberi, mind isteni mivoltában. Ebben az időben azonban Isten a testen keresztül munkálkodott, a test szemszögéből beszélt és az Emberfia azonosságával és státuszával állt az emberiség előtt, ami lehetőséget adott az embereknek arra, hogy találkozzanak Isten valódi szavaival és munkájával, és megtapasztalják azokat az emberiség körében. Ez lehetővé tette azt is, hogy az emberek betekintést nyerjenek isteni mivoltába és nagyságába az alázatosság közepette, valamint hogy előzetes megértést és meghatározást nyerjenek Isten hitelességéről és valóságáról. Még ha az Úr Jézus által elvégzett munka, az Ő munkamódszerei és beszédének nézőpontja el is tért a szellemi világban lévő Isten valódi személyétől, minden, ami Vele kapcsolatos, valóban képviselte Magát Istent, akit az emberiség még soha nem látott – ez tagadhatatlan! Vagyis függetlenül attól, hogy Isten milyen formában jelenik meg, milyen nézőpontból beszél, vagy milyen képmással néz szembe az emberiséggel, Isten nem képvisel mást, csak Önmagát. Nem képviselhet sem egy embert, sem a romlott emberiség bármely tagját. Isten Maga Isten, és ez tagadhatatlan.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  70. szemelvény

Az eltévedt juh példabeszéde

Máté 18:12-14  Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet? És ha megtalálja, bizony mondom nektek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.

Ez a passzus egy példabeszéd – milyen érzéseket kelt az emberekben? Az itt használt kifejezésmód – példabeszéd – az emberi nyelv egyik szófordulata, és mint ilyen, az emberi tudás körébe tartozik. Ha Isten a Törvény Korában mondott volna valami hasonlót, az emberek úgy érezték volna, hogy az ilyen szavak nem igazán felelnek meg Isten identitásának, de amikor az Emberfia közvetítette ezeket a szavakat a Kegyelem Korában, az emberek vigasztalónak, melegnek és bensőségesnek érezték. Amikor Isten testet öltött, amikor emberi alakban jelent meg, egy nagyon megfelelő, saját emberi mivoltából származó példázatot használt, hogy kifejezésre juttassa szíve hangját. Ez a hang Isten saját hangját és azt a munkát képviselte, amelyet abban a korban el akart végezni. Emellett azt a hozzáállást is képviselte, amelyet Isten a Kegyelem Korában tanúsított az emberek iránt. Isten emberekhez való hozzáállásának szemszögéből nézve minden egyes embert egy bárányhoz hasonlított. Ha egy bárány elveszett, Ő bármit megtett, hogy megtalálja. Ez Isten akkori munkájának egyik alapelvét képviselte az emberiség körében, amikor testben élt. Isten ezt a példabeszédet használta arra, hogy jellemezze az elhatározását és hozzáállását abban a munkában. Ez volt az előnye annak, hogy Isten testté lett: kihasználhatta az emberiség tudását, emberi nyelven szólhatott az emberekhez és fejezhette ki akaratát. Megmagyarázta vagy „lefordította” az embereknek az Ő mély, isteni nyelvét, amelynek megértésével az emberek emberi nyelven, emberi módon küszködtek. Ez segített az embereknek megérteni az Ő akaratát, és tudni, hogy mit akar tenni. Az emberekkel emberi szemszögből, emberi nyelvet használva is tudott beszélgetni, és úgy kommunikálni velük, hogy megértsék. Még beszélni és munkálkodni is tudott az emberi nyelvet és tudást használva, hogy az emberek érezhessék Isten kedvességét és közelségét, hogy láthassák az Ő szívét. Mit láttok ebben? Van bármilyen tiltás Isten szavaiban és tetteiben? Ahogy az emberek látják, kizárt, hogy Isten emberi tudás, nyelv vagy beszédmód alkalmazásával beszéljen arról, amit Maga Isten akart elmondani, vagy a munkáról, amit végezni akart, illetve fejezze ki saját akaratát. Ez azonban téves gondolkodás. Isten azért használta ezt a fajta példabeszédet, hogy az emberek érezzék Isten valódiságát és őszinteségét, és lássák az Ő hozzáállását az emberekhez abban az időszakban. Ez a példabeszéd felébresztette álmából azokat az embereket, akik hosszú ideig a törvény szerint éltek, és nemzedékről nemzedékre inspirálta azokat az embereket is, akik a Kegyelem Korában éltek. E példabeszéd passzusának olvasása révén az emberek megismerik Isten őszinteségét az emberiség megmentésében, és megértik az emberiségnek tulajdonított súlyt és fontosságot Isten szívében.

Vessünk egy pillantást a passzus utolsó mondatára: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” Vajon ezek az Úr Jézus saját szavai voltak, vagy a mennyei Atya szavai? A felszínen úgy tűnik, mintha az Úr Jézus beszélne, de az Ő akarata Magának Istennek az akaratát képviseli, ezért mondta: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” Abban az időben az emberek csak a mennyei Atyát ismerték el Istennek, és azt hitték, hogy ezt az embert, akit a szemük előtt látnak, Ő csupán elküldte, de nem képviselheti a mennyei Atyát. Ezért kellett az Úr Jézusnak odatennie ezt a mondatot a példabeszéd végére, hogy az emberek valóban érezzék Isten emberiséggel kapcsolatás akaratát, és érezzék az Általa elmondottak hitelességét és helyességét. Bár ez a mondat egyszerű volt, mégis gondosan és szeretettel hangzott el, és feltárta az Úr Jézus alázatát és rejtőzködését. Mindegy, hogy Isten testet öltött, vagy a szellemi birodalomban munkálkodott, Ő ismerte legjobban az emberi szívet, Ő értette legjobban, mire van szüksége az embereknek, tudta, mi miatt aggódnak és mi zavarja őket össze, ezért fűzte hozzá ezt a mondatot. Ez a mondat rávilágított az emberiség egy rejtett problémájára: az emberek szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, amit az Emberfia mondott, vagyis amikor az Úr Jézus beszélt, hozzá kellett tennie: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül”, és csak ezzel a kitétellel tudtak szavai gyümölcsöt teremni, hogy az emberek elhiggyék azok helyességét, és hihetőbbé váljanak. Ez azt mutatja, hogy amikor Isten mezei Emberfiává lett, Isten és az emberiség között nagyon nehézkes volt a kapcsolat, és az Emberfia helyzete nagyon kínos volt. Ez azt is megmutatja, hogy az Úr Jézus státusza az emberek között akkoriban mennyire jelentéktelen volt. Amikor ezt mondta, valójában azért tette, hogy közölje az emberekkel: megnyugodhattok – ezek a szavak nem azt képviselik, ami a saját szívemben van, hanem annak az Istennek az akaratát, aki a ti szívetekben van. Vajon az emberiség számára nem volt ez ironikus dolog? Annak ellenére, hogy a testben munkálkodó Istennek sok olyan előnye volt, amivel a személyében nem rendelkezett, mégis állnia kellett a kételyeiket és elutasításukat, valamint érzéketlenségüket és tompultságukat is. Azt mondhatnánk, hogy az Emberfia munkájának folyamata az emberiség elutasításának és Vele való versengésének megtapasztalása volt. Ennél is inkább annak a szüntelen munkának a folyamata volt, hogy elnyerje az emberiség bizalmát, és meghódítsa az emberiséget azon keresztül, amivel rendelkezik és ami Ő, a saját lényege által. Nem annyira arról volt szó, hogy a megtestesült Isten a földi háborút vívott a Sátán ellen; sokkal inkább arról volt szó, hogy Isten hétköznapi emberré lett, és harcba kezdett azokkal, akik követik Őt, és ebben a harcban az Emberfia vitte véghez a munkáját alázatával, a tulajdonaival és lényével, valamint szeretetével és bölcsességével. Megszerezte az embereket, akiket akart, elnyerte az identitást és a státuszt, melyet megérdemelt, és „visszatért” a trónjára.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  71. szemelvény

Bocsáss meg hetvenszer hétszer

Máté 18:21-22  Akkor Péter odament Hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.

Az Úr szeretete

Máté 22:37-39  Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.”

E két passzus közül az egyik a megbocsátásról, a másik pedig a szeretetről szól. E két téma valóban rávilágít arra a munkára, amelyet az Úr Jézus a Kegyelem Korában el akart végezni.

Amikor Isten testet öltött, Magával hozta munkájának egy szakaszát, a konkrét munkafeladatokat és azt a természetet, amelyet ebben a korban kifejezésre akart juttatni. Abban az időszakban minden, amit az Emberfia tett, akörül a munka körül forgott, amit Isten ebben a korban akart elvégezni. Nem tett se többet, se kevesebbet. Minden egyes dolog, amit mondott, és mindenféle munka, amit végzett, ehhez a korhoz kapcsolódott. Függetlenül attól, hogy emberi módon, emberi nyelven vagy isteni nyelven fejezte ki, és függetlenül attól, hogy milyen módon vagy milyen nézőpontból tette, a célja az volt, hogy segítsen az embereknek megérteni, mit akar tenni, mi az Ő akarata és mik az Ő követelményei az emberekkel szemben. Különféle eszközöket és különböző nézőpontokat használhat, hogy segítsen az embereknek megérteni és megismerni az Ő akaratát, és megérteni az emberiség megmentésére irányuló munkáját. A Kegyelem Korában tehát azt látjuk, hogy az Úr Jézus legtöbbször emberi nyelvet használ, hogy kifejezze, amit az emberiséggel közölni akar. Sőt, hétköznapi vezetőként látjuk Őt, aki beszélget az emberekkel, gondoskodik a szükségleteikről és segít nekik abban, amit kértek. A Kegyelem Korát megelőző Törvény Korában nem volt látható ez a munkamódszer. Bensőségesebbé és együttérzőbbé vált az emberiség iránt, valamint jobban el tudott érni gyakorlati eredményeket mind a forma, mind a mód tekintetében. A hetvenszer hétszer megbocsátásról szóló metafora igazán világossá teszi ezt a pontot. A cél, amit ebben a metaforában szereplő szám elért, az, hogy az emberek megérthessék az Úr Jézus szándékát abban az időben, amikor ezt mondta. Az volt a szándéka, hogy az emberek megbocsássanak másoknak – nem egyszer vagy kétszer, és nem is hétszer, hanem hetvenszer hétszer. Milyen elképzelés rejlik a „hetvenszer hét” gondolatában? Az, hogy az emberek a megbocsátást saját felelősségüknek érezzék, olyasvalaminek, amit meg kell tanulniuk, és egy „útnak”, amelyhez tartaniuk kell magukat. Bár ez csak egy metafora volt, arra szolgált, hogy rávilágítson a kritikus pontra. Segített az embereknek mélyen értékelni azt, amire Ő gondolt, és megtalálni a gyakorlat helyes módjait, valamint a gyakorlat alapelveit és normáit. Ez a metafora segített az embereknek világosan érteni, és helyes elképzelést adott nekik – azt, hogy el kell sajátítaniuk a megbocsátást, és megbocsátani akárhányszor, feltétel nélkül, de elfogadó és mások iránt megértő hozzáállással. Amikor az Úr Jézus ezt mondta, mi volt a szívében? Tényleg a „hetvenszer hét” számra gondolt? Nem, nem arra. Van olyan szám, ahányszor Isten megbocsát az embereknek? Sokan vannak, akiket nagyon érdekel az itt említett „szám”, akik valóban meg akarják érteni ennek a számnak az eredetét és jelentését. Meg akarják érteni, miért ez a szám hangzott el az Úr Jézus szájából; úgy vélik, hogy ennek a számnak mélyebb jelentése van. Valójában azonban ez csak egy emberi szófordulat volt, amelyet Isten használt. Bármilyen utalást vagy jelentést az Úr Jézus emberiséggel szemben támasztott követelményeivel együtt kell értelmezni. Amikor Isten még nem lett testté, az emberek nem sokat értettek abból, amit mondott, mert szavai az teljes isteni mivoltból fakadtak. A mondandójának a nézőpontja és kontextusa láthatatlan és elérhetetlen volt az emberiség számára; egy olyan szellemi birodalomból juttatta kifejezésre, amelyet az emberek nem láthattak. A testben élő emberek számára ezek nem tudtak átjutni a szellemi birodalmon. De miután Isten testté lett, emberi szemszögből szólt az emberiséghez, kilépett a szellemi birodalomból és átlépte annak hatókörét. Ki tudta fejezni isteni természetét, akaratát és hozzáállását olyan dolgokon keresztül, amelyeket az emberek el tudtak képzelni, olyan dolgokon keresztül, amelyeket láttak és amelyekkel találkoztak az életükben, és olyan módszerekkel, amelyeket az emberek el tudtak fogadni, olyan nyelven, amelyet megértettek, és olyan tudással, amelyet fel tudtak fogni, és mindez lehetővé tette az emberiség számára, hogy megértsék és megismerjék Istent, hogy felfogják az Ő szándékát és az Ő megkövetelt normáit a képességeik határain belül, illetve olyan mértékben, amennyire képesek voltak. Ez volt Isten emberi mivoltban végzett munkájának módszere és alapelve. Annak ellenére, hogy Isten módszerei és alapelvei a testben végzett munkában többnyire az emberi mivolt révén vagy által valósultak meg, tényleg olyan eredményeket értek el, amelyeket nem lehetett volna elérni közvetlenül az isteni mivoltban végzett munkával. Isten munkája az emberi mivoltban konkrétabb, hitelesebb és célzottabb volt, a módszerek sokkal rugalmasabbak voltak, és formailag felülmúlta a Törvény Korában végzett munkát.

Most beszéljünk arról, hogy „szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, mint magadat”. Olyasvalami ez, ami közvetlenül az isteni mivoltban fejeződik ki? Nem, nyilvánvalóan nem! Ezek mind olyan dolgok, amelyekről az Emberfia emberi mivoltában beszélt; csak az emberek mondanak olyasmit, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat”, és „úgy szeress másokat, ahogy a saját életedet becsülöd”. Ez a beszédmód kizárólag emberi. Isten soha nem beszélt így. Legalábbis Istennek az Ő isteni mivoltában nincs ilyen jellegű nyelvezete, mert nincs szüksége az effajta dogmára, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat” ahhoz, hogy szabályozza az emberiség iránti szeretetét, ugyanis Isten emberiség iránti szeretete természetes kinyilatkoztatása annak, amit Ő birtokol és ami Ő. Mikor hallottátok valaha is, hogy Isten ilyesmit mondott: „Úgy szeretem az emberiséget, ahogyan önmagamat szeretem?” Nem hallottátok, mert a szeretet benne van Isten lényegében, és abban, amit birtokol és ami Ő. Isten emberiség iránti szeretete és az Ő hozzáállása, valamint az, ahogyan az emberekkel bánik, természetes kifejeződése és kinyilatkoztatása az Ő természetének. Nincs szüksége arra, hogy ezt szándékosan egy bizonyos módon tegye, vagy hogy szándékosan kövessen egy bizonyos módszert vagy erkölcsi kódexet ahhoz, hogy úgy szeresse felebarátját, mint Önmagát – Ő már birtokában van az effajta lényegnek. Mit látsz te ebben? Amikor Isten emberi mivoltában munkálkodott, számos módszerét, szavát és igazságát emberi módon fejezte ki. Ugyanakkor Isten természete, a tulajdonai és az Ő lénye, valamint az Ő akarata is kifejezésre jutott, hogy az emberek megismerjék és megértsék azokat. Amit megismertek és megértettek, az pontosan az Ő lényege volt, a Ő tulajdonai és lénye, ami Magának Istennek az eredendő azonosságát és státuszát képviseli. Vagyis az Emberfia a testben a lehető legnagyobb mértékben és a lehető legpontosabban fejezte ki Magának Istennek az eredendő természetét és lényegét. Az Emberfia emberi mivolta nemhogy nem volt akadálya vagy gátja az ember mennybéli Istennel való kommunikációjának és érintkezésének, hanem valójában ez volt az egyetlen csatorna és az egyetlen híd az emberiség számára, hogy kapcsolatot teremtsen a teremtés Urával. Most, ezen a ponton, nem érzitek úgy, hogy sok hasonlóság van az Úr Jézus által a Kegyelem Korában végzett munka természete és módszerei között és a munka jelenlegi szakasza között? A munkának ez a jelenlegi szakasza is sok emberi nyelvet használ Isten természetének kifejezésére, és sok nyelvet és módszert az emberiség mindennapi életéből, valamint az emberi tudásból, hogy kifejezze Magának Istennek az akaratát. Amint Isten testet ölt, nem számít, hogy emberi vagy isteni szemszögből beszél-e, nyelvezete és kifejezésmódjai nagyrészt az emberi nyelv és módszerek közvetítésével jönnek át. Vagyis, amikor Isten testet ölt, ez a legjobb lehetőség számodra, hogy meglásd Isten mindenhatóságát és bölcsességét, valamint megismerd Isten minden valódi aspektusát. Amikor Isten testet öltött, emberi mivoltában, felnőtté válása során megértette, megtanulta és felfogta az emberiség tudásának, józan paraszti eszének, nyelvének és kifejezésmódjainak egy részét. A megtestesült Isten birtokában volt ezeknek a dolgoknak, amelyek az Általa teremtett emberektől származtak. Ezek lettek a megtestesült Isten eszközei, hogy kifejezze a természetét és isteni mivoltát, valamint ezek tették lehetővé Számára, hogy munkáját helytállóbbá, hitelesebbé és pontosabbá tegye, amikor az emberiség körében, emberi nézőpontból és emberi nyelvet használva munkálkodott. Ezáltal az Ő munkája hozzáférhetőbbé és könnyebben érthetővé vált az emberek számára, és így elérte az Isten által kívánt eredményeket. Hát nem praktikusabb Isten számára ily módon munkálkodni a testben? Vajon nem Isten bölcsessége ez? Amikor Isten testet öltött, amikor Isten teste képes volt vállalni azt a munkát, amit el akart végezni, gyakorlatilag akkor juttatta kifejezésre a természetét és a munkáját, és ez volt az az idő is, amikor hivatalosan is megkezdhette szolgálatát Emberfiaként. Ez azt jelentette, hogy Isten és az ember között nem volt többé „generációs szakadék”, és hogy Isten hamarosan felhagyott a hírvivőkön keresztül történő kommunikációval, továbbá hogy a testben Maga Isten tudta személyesen kifejezésre juttatni minden szavát és munkáját, amit akart. Ez azt is jelentette, hogy az emberek, akiket Isten megment, közelebb kerültek Hozzá, hogy irányítási munkája új területre lépett, valamint hogy az egész emberiség egy új korszak előtt állt.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  72. szemelvény

Mindenki, aki olvasta a Bibliát, tudja, hogy az Úr Jézus születésekor számos esemény történt. Ezek közül a legnagyobb esemény az volt, hogy üldözte Őt az ördögök királya, ami olyan rendkívüli esemény volt, hogy a város összes kétéves és annál fiatalabb gyermekét lemészárolták. Nyilvánvaló, hogy Isten nagy kockázatot vállalt azzal, hogy testet öltött az emberek között; az is nyilvánvaló, hogy milyen nagy árat fizetett azért, hogy véghez vigye az emberiség megmentését célzó irányítását. Az is nyilvánvaló, hogy Isten milyen nagy reményeket fűzött az emberiség körében, testben végzett munkájához. Amikor Isten teste képes volt munkát vállalni az emberiség körében, hogyan érezte magát? Az embereknek valamilyen szinten meg kellene ezt érteniük, nem? Isten legalábbis boldog volt, hiszen elkezdhette végezni új munkáját az emberiség körében. Amikor az Úr Jézust megkeresztelték, és hivatalosan megkezdte munkáját, hogy teljesítse szolgálatát, Isten szívét elöntötte az öröm, mert annyi év várakozás és előkészület után végre egy normális ember testét viselhette, és megkezdhette új munkáját hús-vér ember formájában, akit az emberek láthattak és megérinthettek. Végre szemtől-szembe és őszintén beszélhetett az emberekkel egy ember személyiségén keresztül. Isten végre szemtől szembe kerülhetett az emberiséggel emberi módon és emberi nyelv által; emberi nyelvet használva gondoskodhatott az emberiségről, megvilágosíthatta és segíthette őket; egy asztalnál ehetett és egy térben élhetett velük. Emellett az embereket, a dolgokat és mindent úgy láthatott, ahogy az emberek, sőt a saját szemükön keresztül is. Isten számára ez már az első győzelme volt a testben történő munkálkodásban. Azt is mondhatnánk, hogy egy nagy munka beteljesedése volt – Isten természetesen ennek örült a legjobban. Onnantól kezdve Isten először érzett egyfajta megnyugvást az emberiség körében végzett munkájában. Minden esemény, amely bekövetkezett, annyira gyakorlatias és természetes volt, és a vigasz, amit Isten érzett, nagyon igazi volt. Ami az emberiséget illeti, minden olyan alkalommal, amikor Isten munkájának egy új szakasza beteljesedik, és minden alkalommal amikor Isten megelégedettséget érez, az emberiség közelebb kerülhet Istenhez és az üdvösséghez. Isten számára ez egyben az új munkájának elindítása is, előrehaladás az irányítási tervében, ráadásul ezek azok az idők, amikor szándékai közelednek a teljes beteljesedéshez. Az emberiség számára egy ilyen lehetőség érkezése szerencsés és nagyon jó; mindazok számára, akik Isten üdvösségére várnak, ez jelentős és örömteli hír. Amikor Isten a munka egy új szakaszát végzi, akkor Számára az egy új kezdet, és amikor ez az új munka és új kezdet elindul és bevezetésre kerül az emberiség körében, akkor a munka ezen szakaszának eredménye már eldőlt és beteljesedett, és Isten már látja a végső hatását és gyümölcsét. Szintén ez az a pillanat, amikor ezek a hatások elégedettséggel töltik el Istent, és természetesen ilyenkor boldog az Ő szíve. Isten megnyugvást érez, mert a szemével Ő már látta és meghatározta azokat az embereket, akiket keres, és már megnyerte ezt az embercsoportot, amely képes sikeressé tenni az Ő munkáját és eltölteni Őt elégedettséggel. Így félreteszi aggályait és boldognak érzi Magát. Más szóval, amikor Isten teste képes új munkába kezdeni az emberek között, és akadályok nélkül elkezdi végezni azt a munkát, amit el kell végeznie, és amikor úgy érzi, hogy minden elkészült, akkor Ő már látja a végét. Emiatt elégedett, és boldog a szíve. Hogyan fejeződik ki Isten boldogsága? El tudjátok képzelni, hogy mi lehet a válasz? Lehet, hogy Isten sír? Tud Isten sírni? Tud Isten tapsolni? Tud Isten táncolni? Tud Isten énekelni? Ha igen, mit énekelne? Természetesen Isten tudna énekelni egy gyönyörű, megható dalt, egy olyan dalt, amely kifejezné a szívében lévő örömöt és boldogságot. Elénekelhetné az emberiségnek, Önmagának és minden dolognak. Isten boldogsága bármilyen módon kifejezhető – mindez normális, mert Istennek vannak örömei és bánatai, és az Ő különféle érzései különféle módokon fejezhetők ki. Ez az Ő joga, és semmi sem lehetne normálisabb és helyesebb. Az embereknek nem kellene mást gondolniuk erről. Nem kellene megpróbálnotok a „szorítópánt varázslatot”^[a] alkalmazni Istenre, mondván, hogy ne tegye ezt vagy azt, ne cselekedjen így vagy úgy, ily módon korlátozva a boldogságát vagy bármilyen érzését. Az emberek szívében Isten nem lehet boldog, nem tud könnyeket hullajtani, nem tud sírni – nem tud semmilyen érzelmet kifejezni. Az ebben a két közös beszélgetésben elmondottaknak köszönhetően, úgy vélem, többé nem így fogjátok látni Istent, hanem megengeditek Neki, hogy legyen némi szabadsága és könnyebbsége. Ez egy nagyon jó dolog. A jövőben, ha képesek vagytok igazán átérezni Isten szomorúságát, amikor arról hallotok, hogy szomorú, és képesek vagytok igazán átérezni a boldogságát, amikor arról hallotok, hogy boldog, akkor legalább tisztán fogjátok tudni és érteni, hogy mi teszi Istent boldoggá és mi teszi Őt szomorúvá. Amikor képes leszel szomorkodni, mert Isten szomorú, és képes leszel boldogságot érezni, mert Isten boldog, akkor nyerte el teljesen a szívedet, és többé nem lesz semmilyen akadály közted és Közte. Nem fogod többé megpróbálni Istent emberi fantazmagóriákkal, elképzelésekkel és tudással korlátozni. Akkor majd Isten élő és eleven lesz a szívedben. Ő lesz a te életed Istene és minden veled kapcsolatos dolog Ura. Van ilyen törekvésetek? Bíztok abban, hogy el tudjátok ezt érni?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Lábjegyzet:

a. A „szorítópánt varázslat” olyan varázslat, amelyet Tang Szan-cang szerzetes használ a Nyugati utazás című kínai regényben. Ezt a varázslatot Szun Vu-kung megfékezésére használja úgy, hogy egy fémpántot feszít a feje köré, ami heves fejfájást okoz neki, így az irányítása alá vonja. Ez annak metaforájává vált, amikor valami gúzsba köt egy embert.

Isten napi igéi  73. szemelvény

Az Úr Jézus példabeszédei

Példabeszéd a magvetőről (Máté 13:1-9)

Példabeszéd a konkolyról (Máté 13:24-30)

Példabeszéd a mustármagról (Máté 13:31-32)

Példabeszéd a kovászról (Máté 13:33)

A konkolyról szóló példabeszéd magyarázata (Máté 13:36-43)

Példabeszéd a kincsről (Máté 13:44)

Példabeszéd az igazgyöngyről (Máté 13:45-46)

Példabeszéd a hálóról (Máté 13:47-50)

Az első a magvető példabeszéde. Ez egy nagyon érdekes példabeszéd; a magvetés mindennapos esemény az emberek életében. A második a konkolyról szóló példabeszéd. Mindenki, aki vetett már gabonát, és bizonyára minden felnőtt ember tudja, hogy mi az a „konkoly”. A harmadik a mustármagról szóló példabeszéd. Ugye mindannyian tudjátok, mi az a mustár? Ha nem tudjátok, nézzetek utána a Bibliában. A negyedik példabeszéd a kovászról szóló példabeszéd. Nos, a legtöbb ember tudja, hogy a kovászt erjesztésre használják, és hogy olyasmi, amit az emberek a mindennapi életükben használnak. A további példabeszédek – köztük a hatodik, a kincsről szóló példabeszéd, a hetedik, az igazgyöngyről szóló példabeszéd és a nyolcadik, a hálóról szóló példabeszéd – mind az emberek valós életéből merítenek és származnak. Milyen képet festenek ezek a példabeszédek? Egy képet arról, ahogy Isten normális emberré válik és együtt él az emberiséggel, az élet nyelvét, az emberi nyelvet használja, hogy kommunikáljon az emberekkel és ellássa őket azzal, amire szükségük van. Amikor Isten testet öltött és hosszú ideig az emberiség körében élt, miután megtapasztalta az emberek különféle életmódjait és a tanúja volt ezeknek, e tapasztalatok váltak az Ő tananyagává, amelyen keresztül átalakította az Ő isteni nyelvét emberi nyelvvé. Természetesen ezek a dolgok, amelyeket Ő az életben látott és hallott, az Emberfia emberi tapasztalatait is gazdagították. Amikor azt akarta, hogy az emberek megértsenek bizonyos igazságokat, hogy megértsék Isten akaratának egy részét, akkor a fentiekhez hasonló példabeszédekkel tudott mesélni az embereknek Isten akaratáról és az emberiséggel szemben támasztott követelményeiről. Ezek a példabeszédek mind az emberek életéhez kapcsolódtak; nem volt egyetlen olyan sem, amelyik ne érintette volna az emberi életet. Amikor az Úr Jézus az emberiséggel élt, látta a földműveseket, akik a földjeiket gondozták, és tudta, hogy mi a konkoly és mi a kovász; megértette, hogy az emberek szeretik a kincseket, ezért használta a kincs és az igazgyöngy metaforáit. Gyakran látott életében halászokat, akik kivetették a hálójukat; az Úr Jézus látta ezt, és más, az emberi élethez kapcsolódó tevékenységeket, és Ő is megtapasztalta ezt a fajta életet. Mint minden más normális emberi lény, Ő is megtapasztalta az emberek mindennapjait és a napi háromszori étkezést. Személyesen megtapasztalta egy átlagos ember életét, és megfigyelte másokét. Amikor mindezt megfigyelte és személyesen megtapasztalta, nem arra gondolt, hogyan lehetne jó élete, vagy hogyan élhetne szabadabban és kényelmesebben. Ehelyett az Úr Jézus a hiteles emberi életről szerzett tapasztalatai által meglátta a nehézségeket az emberek életében. Látta a Sátán hatalma alatt élő emberek nehézségeit, nyomorúságát és szomorúságát, ahogy a Sátán rontása alatt élik bűnös életüket. Miközben személyesen megtapasztalta az emberi életet, azt is megtapasztalta, hogy milyen tehetetlenek azok az emberek, akik romlottságban élnek, továbbá látta és megtapasztalta a bűnben élő emberek nyomorúságos körülményeit, akik teljesen irányt vesztettek a gyötrelem közepette, amelynek a Sátán és a gonosz tette ki őket. Amikor az Úr Jézus látta ezeket a dolgokat, vajon az isteni vagy az emberi mivoltával látta? Emberi mivolta valóban létezett és nagyon is élő volt; mindezt megtapasztalhatta és láthatta. De ezeket a dolgokat természetesen az Ő lényegében is látta, ami az Ő isteni mivolta. Vagyis Maga Krisztus, az Úr Jézus, aki ember volt, látta ezt, és mindaz, amit látott, éreztette vele annak a munkának a fontosságát és szükségességét, amelyet ez idő alatt vállalt, amíg testben élt. Bár Ő Maga is tudta, hogy a felelősség, amelyet a testben vállalnia kell, hatalmas, és tudta, milyen kegyetlen fájdalommal kell szembenéznie; amikor látta az emberiség tehetetlenségét a bűnben, amikor látta életük nyomorúságát és a törvény alatti erőtlen küzdelmüket, egyre jobban elszomorodott és egyre jobban igyekezett, hogy megváltsa az emberiséget a bűntől. Nem számított, milyen nehézségekkel kell szembenéznie, vagy milyen fájdalmat kell elszenvednie, egyre eltökéltebbé vált, hogy megváltsa a bűnben élő emberiséget. E folyamat során, mondhatnánk, hogy az Úr Jézus egyre világosabban kezdte megérteni a munkát, amelyet el kellett végeznie és amit rábíztak. Egyre jobban vágyott arra is, hogy véghez vigye azt a munkát, amelyet elvállalt: hogy magára vegye az emberiség összes bűnét és vezekeljen az emberiségért, hogy többé ne éljenek bűnben, ugyanakkor a vétekáldozat miatt Isten képes legyen megbocsátani az emberek bűneit, lehetővé téve Számára, hogy tovább folytassa az emberiség megmentésére irányuló munkáját. Azt lehet mondani, hogy az Úr Jézus a szívében hajlandó volt felajánlani Magát az emberiségért és feláldozni Magát. Arra is hajlandó volt, hogy vétekáldozatként lépjen fel, hogy a keresztre szögezzék, sőt, alig várta, hogy elvégezze ezt a munkát. Amikor látta az emberi élet nyomorúságos körülményeit, küldetését még inkább a lehető leggyorsabban, egyetlen perc vagy akár egyetlen másodperc késlekedés nélkül akarta teljesíteni. Ilyen sürgetést érezve nem gondolt arra, milyen nagy lesz a saját fájdalma, és azzal kapcsolatban sem táplált további félelmeket, hogy mennyi megaláztatást kell majd elviselnie. Csak egy meggyőződést hordozott a szívében: ha Ő feláldozza magát, ha vétekáldozatként a keresztre szegezik, akkor Isten akarata teljesül, és Isten új munkába kezdhet. Az emberiség élete és bűnben létezésének állapota teljesen átalakulna. Meggyőződése és eltökéltsége aziránt, amit tenni akart, az ember megmentéséhez kapcsolódott, és csak egyetlen célja volt: teljesítse Isten akaratát, hogy Isten sikeresen megkezdhesse munkájának következő szakaszát. Ez járt akkoriban az Úr Jézus fejében.

A testben élő, megtestestült Istennek normális emberi mivolta volt; egy normális ember érzelmeivel és racionalitásával rendelkezett. Tudta, mi a boldogság, mi a fájdalom, és amikor látta, hogy az emberiség ilyen életet él, mélyen átérezte, hogy pusztán az, ha ad az embereknek pár tanítást, ellátja őket valamivel vagy megtanítja őket valamire, nem lesz elég ahhoz, hogy kivezesse őket a bűnből. A parancsolatok betartatása sem válthatta meg őket a bűntől – csak amikor Magára vette az emberiség bűnét, és a bűnös test hasonlatosságává lett, akkor tudta elnyerni cserébe az emberiség szabadságát és Isten bocsánatát az emberiség számára. Miután tehát az Úr Jézus megtapasztalta az emberek bűnben élését és tanúja volt annak, heves vágy ébredt a szívében: lehetővé tenni az emberek számára, hogy megszabaduljanak a bűnben élés küzdelmeitől. Ettől a vágytól egyre inkább azt érezte, hogy a keresztre kell kerülnie, és minél hamarabb és minél gyorsabban magára kell vennie az emberiség bűneit. Ezek voltak az Úr Jézus gondolatai abban az időben, miután együtt élt az emberekkel, és látta, hallotta és érezte bűnös életük nyomorúságát. Az, hogy a megtestesült Istennek ilyen akarata lehetett az emberiséggel kapcsolatban, hogy efféle természetet tudott kifejezésre juttatni és kinyilatkoztatni – olyasmi ez, amivel egy átlagember rendelkezhet? Mit látna egy átlagember, aki ilyen környezetben él? Mit gondolna? Ha egy átlagember mindezzel szembesülne, vajon egy magasabb szemszögből tekintene a problémákra? Biztosan nem! Bár a megtestesült Isten külső megjelenése pontosan olyan, mint egy emberé, és bár emberi tudást tanul, emberi nyelven beszél, sőt néha az emberiség saját módszereivel vagy beszédmódjával fejezi ki gondolatait, mégis, ahogy Ő látja az embereket és a dolgok lényegét, egyáltalán nem azonos azzal, ahogy a romlott emberek látják az emberiséget és a dolgok lényegét. Az Ő szemszöge és az a magaslat, amelyen Ő áll, egy romlott ember számára elérhetetlen. Ez azért van így, mert Isten az igazság, mert a test, amelyet Ő visel, szintén rendelkezik Isten lényegével, továbbá az Ő gondolatai és az, amit az Ő emberi mivolta kifejez, szintén az igazság. Amit Ő a romlott emberek számára a testben kifejezésre juttat, az az igazság és az élet átadása. Ezek a juttatások nemcsak egy embernek szólnak, hanem az egész emberiségnek. Bármely romlott ember szívében csak az a néhány ember van, akik kapcsolatban állnak vele. Ők csak ezzel a maroknyi emberrel törődnek és foglalkoznak. Amikor katasztrófa fenyeget, először a saját gyermekeikre, házastársukra vagy szüleikre gondolnak. Egy könyörületesebb ember is legfeljebb valamelyik rokonára vagy jó barátjára gondolna, de vajon messzebbre terjednek ennél még egy ilyen könyörületes ember gondolatai is? Nem, soha! Mivel az emberek mégiscsak emberek, és csak emberi magaslatból és nézőpontból tudnak szemlélni mindent. A megtestesült Isten azonban teljesen más, mint egy romlott ember. Nem számít, mennyire hétköznapi, mennyire normális, mennyire egyszerű Isten hús-vér teste, vagy milyen megvetéssel is néznek le Rá az emberek, az Ő gondolatai és az emberiséghez való hozzáállása olyasmi, aminek egyetlen ember sem lehet birtokában, amit egyetlen ember sem utánozhat. Ő mindig isteni mivolta szemszögéből, Teremtői pozíciójának magaslatáról fogja szemlélni az emberiséget. Mindig Isten lényegén és gondolkodásmódján keresztül fogja látni az emberiséget. Egyáltalán nem tudja az emberiséget egy átlagember alacsony szintjéről, vagy egy romlott ember nézőpontjából szemlélni. Amikor az emberek az emberiségre tekintenek, azt emberi látásmóddal teszik, és olyan dolgokat használnak mércéjükként, mint az emberi tudás, az emberi szabályok és elméletek. Ez azon a hatókörön belül van, amit az emberek a szemükkel látnak, és azon a hatókörön belül, amit a romlott emberek elérhetnek. Amikor Isten az emberiségre tekint, isteni szemmel néz, és az Ő lényegét, tulajdonait és lényét használja mérceként. Ebbe a hatókörbe olyan dolgok is beletartoznak, amelyeket az emberek nem láthatnak, és ez az, amiben a megtestesült Isten és a romlott emberek teljesen különböznek egymástól. Ezt a különbséget az emberek és Isten eltérő lényege határozza meg – ezek az eltérő lényegek határozzák meg identitásukat és helyzetüket, valamint azt a nézőpontot és magaslatot, ahonnan a dolgokat látják. Látjátok Magának Istennek a kifejeződését és kinyilatkoztatását az Úr Jézusban? Mondhatod, hogy amit az Úr Jézus tett és mondott, az az Ő szolgálatával és Isten saját irányítási munkájával függött össze, és hogy mindez Isten lényegének kifejeződése és kinyilatkoztatása volt. Bár volt emberi megnyilvánulása, isteni lényege és isteni mivoltának kinyilatkoztatása tagadhatatlan. Vajon ez az emberi megnyilvánulás valóban az emberi mivolt megnyilvánulása volt? Az Ő emberi megnyilvánulása lényegénél fogva teljesen különbözött a romlott emberek emberi megnyilvánulásától. Az Úr Jézus a megtestesült Isten volt. Ha valóban az átlagos, romlott emberek egyike lett volna, vajon láthatta volna isteni szemszögből az emberiség bűnös életét? Egyáltalán nem! Ez a különbség az Emberfia és a közönséges emberek között. A romlott emberek mind bűnben élnek, és ha valaki látja a bűnt, nincsenek különösebb érzései ezzel kapcsolatban; mindannyian egyformák, akárcsak a sárban élő disznók, akik egyáltalán nem érzik magukat kényelmetlenül vagy mocskosnak – ellenkezőleg: jól esznek és nyugodtan alszanak. Ha valaki kitakarítja a disznóólat, a disznó valójában kellemetlenül érzi magát, és nem marad tiszta. Nemsokára megint a sárban fog hemperegni, teljes kényelemben, mert egy mocskos teremtmény. Az emberek a disznókat mocskosnak látják, de ha kitakarítod a disznó lakhelyét, nem érzi magát jobban – ezért nem tart senki disznót a házában. Az emberek mindig másképp fogják látni a disznókat, mint ahogyan a disznók érzik magukat, mert az emberek és a disznók nem azonos fajtájúak. És mivel a megtestesült Emberfia nem azonos fajtájú a romlott emberekkel, csak a megtestesült Isten állhat Isten nézőpontjában, Isten magaslatán, ahonnan az emberiségre és mindenre tekint.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  74. szemelvény

Mi a helyzet a szenvedéssel, amelyet Isten él át, amikor testet ölt és az emberek között él? Mi ez a szenvedés? Érti ezt valaki igazán? Egyesek azt mondják, hogy Isten nagyon szenved, mert bár Ő Isten Maga, az emberek nem értik az Ő lényegét, hanem hajlamosak mindig úgy bánni vele, mint egy emberrel, ami miatt Ő sértettnek és megbántottnak érzi magát – azt mondják, hogy ezek miatt Isten szenvedése valóban nagy. Mások azt mondják, hogy Isten ártatlan és bűntelen, de ugyanúgy szenved, mint az emberiség, hogy az emberiséggel együtt szenvedi el az üldöztetést, a rágalmakat és a megaláztatásokat; azt mondják, hogy a követői félreértéseit és engedetlenségét is elviseli – ezért azt mondják, hogy Isten szenvedése valóban nem mérhető. Most úgy tűnik, hogy nem igazán értitek Istent. Valójában ez a szenvedés, amiről beszéltek, nem számít igazi szenvedésnek Isten számára, mert van ennél nagyobb szenvedés is. Akkor Maga Isten számára mi az igazi szenvedés? Mi az igazi szenvedés Isten hús-vér teste számára? Isten számára az, hogy az emberiség nem érti Őt, nem számít szenvedésnek, és az sem számít szenvedésnek, hogy az emberek némileg félreértik Istent és nem látják Őt Istennek. Az emberek azonban gyakran úgy érzik, hogy Isten bizonyára nagy igazságtalanságot szenvedett el, hogy az idő alatt, amit testben tölt, nem mutathatja meg személyét az emberiségnek és nem engedheti meg, hogy az emberek lássák az Ő nagyságát, továbbá hogy alázatosan elbújik egy jelentéktelen testben, és ez bizonyára nagy gyötrelem a Számára. Az emberek megszívlelik azt, amit megértenek és amit látnak Isten szenvedéséből, továbbá mindenféle együttérzést vetítenek Istenre, gyakran még egy kicsit méltatják is a szenvedését. A valóságban azonban van különbség; szakadék tátong aközött, amit az emberek Isten szenvedéséből megértenek, és aközött, amit Ő valóban érez. Elmondom nektek az igazságot – Isten számára, függetlenül attól, hogy Isten Lelke vagy Isten megtestesülése, a fent leírt szenvedés nem igazi szenvedés. Akkor mi az, amitől Isten valójában szenved? Isten szenvedéséről csak a megtestesült Isten szemszögéből beszéljünk.

Amikor Isten testet ölt, átlagos, normális emberré változik és együtt él az emberekkel az emberiség körében, vajon nem látja és nem érzi az emberek életének módszereit, törvényeit és filozófiáját? Milyen érzéseket váltanak ki Belőle az élet ezen módszerei és törvényei? Vajon érez utálatot a szívében? Miért érezne utálatot? Milyen módszerekkel és törvényekkel él az emberiség? Milyen alapelvekben gyökereznek ezek? Min alapulnak? Az emberiség módszerei, törvényei és a többi, ami az életmódhoz kötődik, mind a Sátán logikája, tudása és filozófiája alapján jött létre. Az ilyen típusú törvények szerint élő embereknek nincs emberi mivoltuk, nincs igazságuk – mindannyian szembeszegülnek az igazsággal és ellenségesek Istennel szemben. Ha megnézzük Isten lényegét, látjuk, hogy az Ő lényege pontosan ellentéte a Sátán logikájának, tudásának és filozófiájának. Az Ő lényege tele van igazságossággal, igazsággal, szentséggel és minden pozitív dolog egyéb valóságaival. Mit érez Isten, aki ezzel a lényeggel rendelkezik és egy ilyen emberiség körében él? Mit érez a szívében? Nincs tele fájdalommal? A szívében fájdalom van, olyan fájdalom, amelyet senki sem érthet meg vagy élhet át. Ez azért van, mert minden, amivel Ő szembesül, amivel találkozik, amit hall, lát és tapasztal, az az egész emberiség romlottsága, gonoszsága, valamint az igazság elleni lázadása és ellenállása. Minden, ami az emberektől származik, az Ő szenvedésének forrása. Vagyis, mivel az Ő lényege nem azonos a romlott emberekkel, az emberek romlottsága lesz az Ő legnagyobb szenvedésének forrása. Amikor Isten testet ölt, vajon képes találni valakit, aki közös nyelvet beszél Vele? Ilyen személyt nem talál az emberiség körében. Senkit nem lehet találni, aki képes lenne kommunikálni Istennel, vagy aki képes lenne ilyen eszmecserét folytatni Vele – mit gondolsz, ez milyen érzéssel tölti el Istent? Azok a dolgok, melyekről az emberek beszélgetnek, amelyeket szeretnek, hajszolnak és amelyekre vágyakoznak, mind a bűnnel és a gonosz hajlamokkal kapcsolatosak. Amikor Isten mindezzel szembesül, vajon az nem olyan, mintha kést döfnének a szívébe? Ezekkel a dolgokkal szembesülve, vajon lehetett öröm a szívében? Találhatott vigaszt? Azok, akik Vele élnek, lázadással és gonoszsággal teli emberek – hogy ne szenvedne a szíve? Mekkora valójában ez a szenvedés, és ki törődik vele? Ki figyel rá oda? És ki képes méltányolni? Az emberek nem képesek megérteni Isten szívét. Az Ő szenvedését az emberek különösen nem képesek méltányolni, és az emberiség ridegsége és érzéketlensége még jobban elmélyíti Isten szenvedését.

Vannak emberek, akik gyakran együtt éreznek Krisztus helyzetével, mert van egy vers a Bibliában, amely így szól: „A rókáknak barlangjuk van, és a madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Amikor az emberek ezt hallják, megszívlelik, és azt hiszik, hogy ez a legnagyobb szenvedés, melyet Isten elvisel, és a legnagyobb szenvedés, melyet Krisztus elvisel. Ha most a tények szemszögéből nézzük, vajon így van-e? Nem; Isten ezeket a nehézségeket nem tartja szenvedésnek. Soha nem szólalt fel a testi nehézségei miatti igazságtalanság ellen, és soha nem késztette az embereket arra, hogy törlesszenek Neki vagy megjutalmazzák Őt valamivel. Amikor azonban tanúja minden emberiséggel kapcsolatos dolognak, a romlott életnek és a romlott emberek gonoszságának, amikor tanúja annak, hogy az emberiség a Sátán markában és fogságában van, és nem tud kiszabadulni, hogy a bűnben élő emberek nem tudják, mi az igazság, akkor nem tudja eltűrni mindezeket a bűnöket. Az emberek iránti utálata napról napra nő, de mindezt el kell viselnie. Ez Isten nagy szenvedése. Isten még szívének hangját vagy az érzéseit sem tudja teljesen kifejezésre juttatni követői körében, követői közül pedig senki sem tudja igazán megérteni az Ő szenvedését. Senki nem is próbálja megérteni vagy megvigasztalni az Ő szívét, amely napról napra, évről évre, újra és újra elviseli ezt a szenvedést. Mit láttok ti mindebben? Isten nem követel semmit az emberektől cserébe azért, amit adott, de Isten a lényegéből adódóan egyáltalán nem tudja elviselni az emberiség gonoszságát, romlottságát és bűnét, ehelyett rendkívüli utálatot és gyűlöletet érez, ami Isten szívének és testének végtelen szenvedéséhez vezet. Láttátok ezt? Valószínűleg egyikőtök sem látta, mert egyikőtök sem érti igazán Istent. Idővel fokozatosan meg kell tapasztalnotok ezt önmagatok számára.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  75. szemelvény

Jézus megvendégel ötezer embert

János 6:8-13  Egyik tanítványa, András, Simon Péter testvére így szólt Hozzá: Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyi embernek? Jézus ezt mondta: Ültessétek le az embereket! Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek.

Mi az „öt kenyér és két hal” gondolata? Alapesetben hány embert lehetne kellően jóllakatni öt kenyérrel és két hallal? Ha egy átlagos ember étvágyát vesszük alapul, akkor csak két embernek lenne elég. Ez az „öt kenyér és két hal” gondolata legegyszerűbb formájában. Ebben a passzusban viszont hány embert vendégeltek meg öt kenyérrel és két hallal? A Szentírás az alábbiakat jegyzi fel: „Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren.” Öt kenyérhez és két halhoz képest az ötezer nagy szám? Mire utal az, hogy ez a szám ilyen nagy? Emberi szemszögből nézve öt kenyeret és két halat lehetetlen lenne elosztani ötezer ember között, mert túl nagy az eltérés az emberek és az étel között. Még ha minden ember csak egy aprócska falatot kapna, akkor sem lenne elég ötezer embernek. Itt azonban az Úr Jézus csodát tett: nem csak arról gondoskodott, hogy ötezer ember jóllakjon, de még maradt is az ételből. A Szentírás így fogalmaz: „Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek.” Ez a csoda lehetővé tette az emberek számára, hogy meglássák az Úr Jézus kilétét és státuszát, és meglássák azt, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen – így meglátták Isten mindenhatóságának igazságát. Öt kenyér és két hal elég volt ötezer ember megvendégelésére, de ha nem lett volna étel, vajon Isten akkor is képes lett volna megvendégelni ötezer embert? Persze, hogy képes lett volna! Ez egy csoda volt, ezért az emberek elkerülhetetlenül úgy érezték, hogy érthetetlen, hihetetlen és titokzatos, ám Isten számára ez semmiség volt. Mivel Isten számára ez hétköznapi dolog volt, miért kellene most ezt kiemelni és értelmezni? Azért, mert e csoda mögött az Úr Jézus akarata áll, amit az emberiség korábban még soha nem érzékelt.

Először próbáljuk megérteni, hogy miféle ember volt ez az ötezer ember. Az Úr Jézus követői voltak? A Szentírásból tudjuk, hogy nem az Ő követői voltak. Tudták, hogy ki az Úr Jézus? Természetesen nem! Legalábbis nem tudták, hogy az előttük álló személy Krisztus, vagy néhányan talán ismerték a nevét, és tudtak vagy hallottak valamit arról, amiket tett. Az Úr Jézus iránti kíváncsiságuk csupán akkor ébredt fel, amikor hallottak Róla történeteket, de azt biztosan nem lehetett mondani, hogy követték, még kevésbé, hogy értették Őt. Amikor az Úr Jézus meglátta ezt az ötezer embert, éhesek voltak, és csak arra tudtak gondolni, hogy megtöltsék a bendőjüket, ezért ennek fényében az Úr Jézus tett eleget a vágyuknak. Amikor eleget tett a vágyuknak, mi volt az Ő szívében? Hogyan viszonyult ezekhez az emberekhez, akik csak jól akartak lakni? Ebben az időben az Úr Jézus gondolatai és hozzáállása Isten természetéhez és lényegéhez kapcsolódott. Szembenézve ezzel az ötezer üres gyomrú emberrel, akik csak egy jót akartak enni, szembenézve ezekkel az emberekkel, akik tele voltak kíváncsisággal és reménységgel Iránta, az Úr Jézus pusztán arra gondolt, hogy ezt a csodát felhasználva kegyelmet ajándékoz nekik. Azonban nem reménykedett abban, hogy a követőivé válnak, mert tudta, hogy csak mulatozni akartak és jóllakni, ezért a legjobbat hozta ki abból, ami adott volt, és öt kenyérből és két halból megvendégelt ötezer embert. Felnyitotta ezeknek az embereknek a szemét, akik szerettek izgalmas dolgokat látni, akik csodák tanúi akartak lenni, és saját szemükkel látták, hogy a megtestesült Isten milyen dolgokat képes véghezvinni. Bár az Úr Jézus valami kézzelfoghatót használt, hogy kielégítse kíváncsiságukat, a szíve mélyén már tudta, hogy ez az ötezer ember csak egy jót akart enni, ezért nem prédikált nekik, és nem is mondott nekik semmit – csak hagyta, hogy lássák ezt a csodát megtörténni. Egyáltalán nem tudott úgy bánni ezekkel az emberekkel, mint az Őt valóban követő tanítványaival, de Isten szívében minden teremtmény az Ő uralma alatt áll, és Ő megengedi, hogy a színe előtt lévő minden teremtmény élvezze Isten kegyelmét, ha szükséges. Bár ezek az emberek nem tudták, hogy ki Ő, és nem értették Őt, nem is volt különösebb benyomásuk róla, és hálát sem éreztek Iránta, még azután sem, hogy megették a kenyeret és a halat, Isten nem vette ezt zokon – csodálatos lehetőséget adott ezeknek az embereknek, hogy élvezzék Isten kegyelmét. Egyesek azt mondják, hogy Isten elvi alapon cselekszik, hogy nem vigyáz a hitetlenekre, nem védi őket, és főleg nem engedi meg nekik, hogy élvezzék a kegyelmét. Valóban így van ez? Isten szemében, amíg ők élő teremtmények, akiket Ő Maga teremtett, irányítani fogja őket és gondoskodik róluk, sokféleképpen bánik velük, tervet készít számukra és uralkodik rajtuk. Isten ezt gondolja minden dologról, és így viszonyul hozzájuk.

Bár az ötezer ember, aki evett a kenyérből és a halból, nem tervezte, hogy követi az Úr Jézust, Ő nem támasztott velük szemben szigorú követeléseket; miután jóllaktak, tudjátok, mit tett az Úr Jézus? Egyáltalán prédikált nekik? Hová ment, miután ezt tette? A Szentírás nem jegyzi fel, hogy az Úr Jézus bármit is mondott volna nekik, csak azt, hogy csendben távozott, miután végrehajtotta a csodát. Támasztott tehát bármilyen követeléseket ezekkel az emberekkel szemben? Volt gyűlölet? Nem, nem volt semmi ilyesmi. Egyszerűen csak nem akart többé törődni ezekkel az emberekkel, akik nem tudták Őt követni, és ekkor fájt a szíve. Mivel látta az emberiség romlottságát és érezte, hogy az emberiség elutasítja Őt, amikor látta ezeket az embereket és velük volt, elszomorította Őt az emberi korlátoltság és tudatlanság, és fájt a szíve, minden vágya az volt, hogy minél hamarabb elhagyja ezeket az embereket. Az Úr nem támasztott velük szemben semmilyen követelményt a szívében, nem akart törődni velük, és még kevésbé akarta rájuk fordítani az energiáját. Tudta, hogy nem tudják Őt követni, mindezek ellenére a velük szembeni hozzáállása mégis nagyon egyértelmű volt. Csak kedvesen akart bánni velük, kegyelemben akarta őket részesíteni, és valóban ez volt Isten hozzáállása minden teremtményhez, aki az Ő uralma alatt állt – kedvesen bánni minden teremtménnyel, gondoskodni róluk és táplálni őket. Éppen azért, mert az Úr Jézus a megtestesült Isten volt, nagyon természetesen nyilatkoztatta ki Isten saját lényegét, és kedvesen bánt ezekkel az emberekkel. Jóindulatú és elfogadó szívvel bánt velük, és ilyen szívvel tanúsított kedvességet feléjük. Nem számított, hogy ezek az emberek hogyan látták az Úr Jézust, és nem számított, hogy mi lesz a kimenetele, Ő minden teremtményt az Ő identitásából kiindulva, az egész teremtés Uraként kezelt. Minden, amit kinyilatkoztatott, kivétel nélkül Isten természete, tulajdonai és lénye volt. Az Úr Jézus csendesen végezte el ezt a dolgot, majd csendesen távozott – ez Isten természetének mely aspektusa? Mondhatnánk, hogy ez Isten szerető kedvessége? Mondhatnánk, hogy ez Isten önzetlensége? Olyasmi ez, amire egy átlagos ember képes? Egyértelműen nem! Lényegében ki volt az az ötezer ember, akit az Úr Jézus öt kenyérből és két halból megvendégelt? Mondhatnánk, hogy olyan emberek voltak, akik összeegyeztethetőek Vele? Mondhatnánk, hogy mindannyian ellenségesek voltak Istennel szemben? Bizonyossággal kijelenthető, hogy egyáltalán nem voltak összeegyeztethetőek az Úrral, és a lényegük abszolút ellenséges volt Istennel szemben. De hogyan bánt velük Isten? Egy módszer segítségével oszlatta el az emberek Istennel szembeni ellenségességét: ezt a módszert „kedvességnek” nevezzük. Azaz, bár az Úr Jézus bűnösnek látta ezeket az embereket, Isten szemében mégis az Ő teremtményei voltak, így mégis kedvesen bánt ezekkel a bűnösökkel. Ez Isten toleranciája, és ezt a toleranciát Isten saját identitása és lényege határozza meg. Ez tehát olyasvalami, amire egyetlen Isten által teremtett ember sem képes – erre csak Isten képes.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  76. szemelvény

Amikor képes leszel igazán értékelni Isten gondolatait és hozzáállását az emberiséghez, amikor igazán megérted Isten érzelmeit és aggodalmát a teremtés minden egyes lénye iránt, akkor képes leszel megérteni az odaadást és a szeretetet, amelyet a Teremtő által teremtett minden egyes ember megkapott. Amikor ez megtörténik, két szóval fogod leírni Isten szeretetét. Mi ez a két szó? Van, aki azt mondja, hogy „önzetlen”, és van, aki azt, hogy „emberbarát”. E kettő közül az „emberbarát” szó a legkevésbé alkalmas Isten szeretetének leírására. Ezt a szót az emberek egy nagylelkű vagy széles látókörű ember jellemzésére használják. Utálom ezt a szót, mert véletlenszerű, válogatás nélküli, az elvek figyelembevétele nélküli jótékonykodásra utal. Egy túlságosan szentimentális késztetés, amely az ostoba és zavarodott emberekre jellemző. Amikor ezt a szót Isten szeretetének jellemzésére használják, annak szükségszerűen van egy istenkáromló felhangja. Van itt két szó, amelyek találóbban írják le Isten szeretetét. Melyek ezek? Az első a „mérhetetlen”. Hát nem nagyon beszédes ez a szó? A második a „hatalmas”. E szavak mögött, melyeket Isten szeretetének leírására használok, valódi jelentés rejlik. Szó szerint véve a „mérhetetlen” egy dolog terjedelmét vagy kapacitását írja le, de függetlenül attól, hogy mekkora az a dolog, az emberek megérinthetik és láthatják. Mégpedig azért, mert létezik – nem egy elvont tárgy, hanem olyasvalami, amit az emberek viszonylag pontos és gyakorlatias módon el tudnak képzelni. Akár két-, akár háromdimenziós perspektívából nézed, nem kell elképzelned a létezését, mert olyan dolog, ami ténylegesen, valós módon létezik. Bár a „mérhetetlen” szó használata Isten szeretetének leírására olyan érzést kelthet, mintha megpróbálnánk számszerűsíteni a szeretetét, egyúttal azt az érzetet is kelti, hogy az Ő szeretete nem számszerűsíthető. Azt mondom, hogy Isten szeretete számszerűsíthető, mert az Ő szeretete nem üres, és nem is egy legendaszerű dolog. Inkább olyasvalami, amin minden, Isten uralma alatt álló dolog osztozik, amit minden teremtmény különböző mértékben és különböző nézőpontokból élvez. Bár az emberek nem láthatják vagy érinthetik, ez a szeretet ad táplálékot és életet minden dolognak, ahogy apránként megnyilatkozik az életükben, és ők számon tartják és tanúságot tesznek Isten szeretetéről, amelyet minden egyes múló pillanatban élveznek. Azért mondom, hogy Isten szeretete nem számszerűsíthető, mert annak misztériuma, hogy Isten minden dologról gondoskodik és minden dolgot táplál, olyasvalami, amit az embereknek nehéz felfogniuk, ahogyan Isten minden dologra, különösen az emberiségre vonatkozó gondolatait is. Vagyis senki sem tudja, hogy a Teremtő mennyi vért és könnyet ontott az emberiségért. Senki sem tudja felfogni, senki sem tudja megérteni annak a szeretetnek a mélységét és súlyát, amelyet a Teremtő érez a saját kezével teremtett emberiség iránt. Ha Isten szeretetét mérhetetlennek nevezzük, az segít az embereknek értékelni és megérteni annak terjedelmét és létezésének igazságát. Azért is, hogy az emberek mélyebben megérthessék a „Teremtő” szó tényleges jelentését és mélyebb megértést nyerhessenek a „teremtés” elnevezés valódi jelentéséről. Általában mit jellemez a „hatalmas” szó? Többnyire az óceán vagy a világegyetem leírására használják, például: „a hatalmas világegyetem” vagy „a hatalmas óceán”. A világegyetem kiterjedtsége és csendes mélysége meghaladja az ember felfogóképességét; olyasvalami, ami megragadja az ember képzeletét, ami iránt nagy csodálatot érez. Titokzatossága és mélysége karnyújtásnyira van, mégis elérhetetlen. Amikor az óceánra gondolsz, a terjedelmére gondolsz – határtalannak tűnik, és érzed a titokzatosságát és óriási befogadóképességét. Ezért használtam a „hatalmas” szót Isten szeretetének leírására, hogy segítsek az embereknek átérezni, mennyire értékes ez a szeretet, átérezni szeretetének mélységes szépségét, és azt, hogy Isten szeretetének ereje végtelen és széleskörű. Azért használtam ezt a szót, hogy segítsek az embereknek átérezni az Ő szeretetének szentségét, valamint Isten méltóságát és sérthetetlenségét, ami az Ő szeretetén keresztül nyilatkozik meg. Nos, úgy gondoljátok, hogy a „hatalmas” megfelelő szó Isten szeretetének leírására? Vajon megmérhető Isten szeretete ezzel a két szóval: „mérhetetlen” és „hatalmas”? Abszolút! Az emberi nyelvben ez a két szó önmagában mondhatni találó, és viszonylag közel áll Isten szeretetének jellemzéséhez. Nem így gondoljátok? Ha arra kérnélek, hogy jellemezzétek Isten szeretetét, ezt a két szót használnátok? Valószínűleg nem, mert számotokra Isten szeretetének megértése és értékelése a kétdimenziós perspektíva hatókörére korlátozódik, és nem emelkedett fel a háromdimenziós tér magasságába. Ha tehát arra kérnélek, hogy írjátok le Isten szeretetét, úgy éreznétek, hogy hiányoznak hozzá a szavak, vagy talán meg sem tudnátok szólalni. A két szó, amelyről ma beszéltem, lehet, hogy nehezen érthető számotokra, vagy egyszerűen nem értetek vele egyet. Ez csak azt mutatja, hogy Isten szeretetét felületesen értékelitek és értitek, szűk hatókörre korlátozva. Korábban már mondtam, hogy Isten önzetlen; emlékeztek erre a szóra: „önzetlen”. Lehet, hogy Isten szeretetét csak önzetlennek lehet nevezni? Vajon ez nem túlságosan szűk hatókör? Jobban el kellene gondolkodnotok ezen a kérdésen, hogy nyerhessetek belőle valamit.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  77. szemelvény

Lázár feltámasztása dicsőíti Istent

János 11:43-44  Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!

Milyen benyomásaitok vannak, miután elolvastátok ezt a passzust? Ennek a csodának a jelentősége, amelyet az Úr Jézus tett, sokkal nagyobb volt, mint az előzőnek, mert nincs annál meghökkentőbb csoda, mint egy halott embert visszahozni a sírból. Abban a korszakban rendkívül jelentős volt, hogy az Úr Jézus ilyesmit tett. Mivel Isten testet öltött, az emberek csak az Ő fizikai megjelenését, gyakorlati oldalát és jelentéktelen aspektusát láthatták. Még ha néhányan láttak is és meg is értettek valamit a jelleméből vagy néhány különleges képességéből, amelyekkel látszólag rendelkezett, senki sem tudta, honnan jött az Úr Jézus, ki is Ő valójában a lényege szerint, és milyen egyéb dolgokra volt valójában képes. Mindez ismeretlen volt az emberiség számára. Nagyon sok ember akart bizonyítékot találni, hogy választ kapjon ezekre a kérdésekre az Úr Jézussal kapcsolatban, és megtudja az igazságot. Vajon Isten tudott tenni valamit, hogy bizonyítsa saját kilétét? Isten számára ez gyerekjáték volt – egy semmiség. Bárhol, bármikor tudott tenni valamit, hogy bizonyítsa az Ő kilétét és lényegét, de Isten a Maga módján tette a dolgokat – tervezetten és lépésekben. Nem válogatás nélkül tette a dolgokat, hanem inkább megkereste a megfelelő időt és a megfelelő alkalmat, hogy tegyen valamit, ami által az ember megláthat valamit, ami valóban át van itatva értelemmel. Ily módon bizonyította hatalmát és kilétét. Akkor tehát Lázár feltámasztása bizonyíthatja az Úr Jézus kilétét? Nézzük meg a Szentírás következő passzusát: „Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott [...]”. Amikor az Úr Jézus ezt tette, csak egy dolgot mondott: „Lázár, jöjj ki!” Lázár ekkor kijött a sírjából – ez az Úr által kimondott néhány szónak köszönhetően történt. Ez idő alatt az Úr Jézus nem állított fel oltárt, és semmilyen más cselekedetet nem hajtott végre. Csak ezt az egy dolgot mondta. Vajon csodának vagy parancsnak kellene ezt nevezni? Vagy valamiféle varázslat volt? A felszínen úgy tűnik, csodának lehetne nevezni, és ha modern szemszögből nézzük, akkor persze továbbra is nevezhetjük csodának. Semmiképpen sem tekinthető azonban olyan mágiának, amely a lelket visszahívja a halálból, és egyáltalán nem volt semmiféle varázslás. Az a helyes, ha azt mondjuk, hogy ez a csoda a Teremtő hatalmának legnormálisabb, apró megnyilvánulása volt. Ez Isten hatalma és ereje. Istennek megvan a hatalma, hogy egy ember halálát okozza, és annak lelke elhagyja a testét s visszatérjen az alvilágba, vagy bárhová, ahová mennie kell. Egy ember halálának időpontját, és a helyet, ahová halála után kerül, Isten határozza meg. Ezeket a döntéseket bármikor és bárhol meghozhatja, nem korlátozzák emberek, események, tárgyak, tér vagy földrajz. Ha akarja, megteheti, mert minden dolog és élőlény az Ő uralma alatt áll, és minden dolog az Ő szava és hatalma által születik, él és pusztul el. Ő képes feltámasztani egy halott embert, és ezt is bármikor, bárhol megteheti. Ez az a hatalom, amellyel csak a Teremtő rendelkezik.

Amikor az Úr Jézus olyan dolgokat tett, mint Lázár visszahozása a halálból, az volt a célja, hogy bizonyítson az embereknek és a Sátánnak, illetve tudassa az emberekkel és a Sátánnal, hogy az emberiséggel kapcsolatban mindent, az emberiség életét és halálát Isten határozza meg, és bár testet öltött, továbbra is Ő irányítja a fizikai világot, amely látható, és a szellemi világot is, amelyet az emberek nem láthatnak. Ez azért történt, hogy az emberiség és a Sátán megtudja, hogy nem minden, emberiséggel kapcsolatos dolog áll a Sátán irányítása alatt. Ez Isten hatalmának kinyilatkoztatása és bemutatása volt, egyúttal üzenetküldési lehetőség Isten számára, amellyel megüzente minden dolognak, hogy az emberiség élete és halála Isten kezében van. Lázár feltámasztása az Úr Jézus által az egyik módja volt annak, ahogyan a Teremtő tanítja és oktatja az emberiséget. Egy konkrét cselekedet volt, amelyben Ő az erejét és hatalmát használta arra, hogy az emberiséget tanítsa és ellássa. Olyan módszer volt, amellyel a Teremtő szavak nélkül lehetővé tette az emberiség számára, hogy meglássa az igazságot, miszerint Ő parancsol minden dolognak. Ez volt az egyik módja annak, hogy gyakorlati tetteken keresztül mondja el az emberiségnek, hogy nincs más üdvösség, csakis Őáltala. Ez a néma eszköz, amellyel az emberiséget tanította, örökkévaló, kitörölhetetlen, olyan megrázkódtatást és megvilágosodást hoz az emberi szívekbe, amely soha nem halványul el. Lázár feltámasztása megdicsőítette Istent – ez mély hatást gyakorol Isten minden egyes követőjére. Szilárdan rögzíti minden emberben, aki mélyen megérti ezt az eseményt, azt a tudást, azt a víziót, hogy egyedül Isten irányíthatja az emberiség életét és halálát. Bár Istennek megvan ez a fajta hatalma, és bár Lázár feltámasztásával üzenetet küldött az emberiség élete és halála feletti szuverenitásáról, nem ez volt az Ő elsődleges munkája. Isten soha semmit nem tesz jelentés nélkül. Minden egyes dolog, amit tesz, nagy értékkel bír, és pompás ékszer a kincsek tárházában. Egyáltalán nem tenné munkája elsődleges vagy egyedüli céljává vagy elemévé azt, hogy „egy ember jöjjön ki a sírjából”. Isten semmit nem tesz, aminek nincs értelme. Lázár feltámasztása mint egyedülálló esemény elegendő ahhoz, hogy bemutassa Isten hatalmát és bizonyítsa az Úr Jézus kilétét. Ezért nem ismételte meg az Úr Jézus ezt a fajta csodát. Isten a saját elvei szerint cselekszik. Emberi nyelven azt mondhatnánk, hogy Isten csak komoly dolgokkal foglalja le az elméjét. Vagyis amikor Isten cselekszik, nem tér el munkája céljától. Tudja, hogy milyen munkát akar elvégezni ebben a szakaszban, mit akar elérni, és szigorúan a terve szerint fog munkálkodni. Ha egy romlott embernek ilyen képessége lenne, akkor csak azon törné a fejét, hogyan fedje fel a képességét, hogy mások megtudják, milyen félelmetes, és meghajoljanak előtte, hogy irányíthassa és felfalhassa őket. Ez az a gonoszság, ami a Sátántól ered – ezt hívják romlottságnak. Istennek nem ilyen a természete és nem ilyen a lényege. Az Ő célja a cselekvéssel nem az, hogy hencegjen, hanem az, hogy az emberiségnek több kinyilatkoztatást és útmutatást adjon; ezért látnak az emberek nagyon kevés példát a Bibliában az ilyen jellegű eseményekre. Ez nem azt jelenti, hogy az Úr Jézus képességei korlátozottak voltak, vagy hogy képtelen volt ilyen dolgokra. Egyszerűen arról van szó, hogy Isten nem akarta ezt csinálni, mert Lázár Úr Jézus általi feltámasztásának nagyon is gyakorlati jelentősége volt, továbbá, mert a testet öltött Isten elsődleges munkája nem az volt, hogy csodákat tegyen és embereket hozzon vissza a halálból, hanem az emberiség megváltása. Tehát az Úr Jézus által végzett munka nagy része az emberek tanítása, ellátása és segítése volt, és az olyan események, mint Lázár feltámasztása, csupán egy kis részét képezték az Úr Jézus által végzett szolgálatnak. Sőt, azt is mondhatnánk, hogy a „hencegés” nem része Isten lényegének, így az Úr Jézus nem szándékosan tanúsított visszafogottságot azzal, hogy nem mutatott be több csodát, nem is a környezeti korlátok miatt történt így, és bizonyosan nem a képesség hiánya miatt.

Amikor az Úr Jézus visszahozta Lázárt a halálból, csak ezt a néhány szót használta: „Lázár, jöjj ki!” Ezen kívül semmit sem mondott. Mit mutatnak tehát ezek a szavak? Azt mutatják, hogy Isten bármit el tud érni beszéddel, beleértve egy halott ember feltámasztását is. Amikor Isten megteremtett mindent, amikor megteremtette a világot, azt szavakkal – kimondott parancsokkal, tekintéllyel bíró szavakkal – tette, így teremtett meg mindent, és ezzel elvégeztetett. Ez a néhány szó, amelyet az Úr Jézus mondott, olyan volt, mint azok a szavak, amelyeket Isten mondott, amikor megteremtette az eget, a földet és minden dolgot; ugyanúgy Isten hatalmát és a Teremtő erejét hordozták. Minden dolog az Isten szájából jövő szavak miatt alakult ki és állt meg szilárdan, és ugyanígy Lázár is az Úr Jézus szájából jövő szavak miatt sétált ki a sírjából. Ez volt Isten hatalma, amely az Ő megtestesülésében mutatkozott és valósult meg. Ez a fajta hatalom és képesség a Teremtőé volt, és az Emberfiáé, akiben a Teremtő megszületett. Ezt a megértést tanította az emberiségnek az, hogy Isten visszahozta Lázárt a halálból.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  78. szemelvény

A farizeusok ítélete Jézus felett

Márk 3:21-22  Amikor ezt meghallották a rokonai, odamentek, hogy megfogják Őt, mivel azt mondták: megzavarodott. A Jeruzsálemből érkező írástudók pedig azt mondták, hogy Belzebub van Benne, és hogy az ördögök fejedelmével űzi ki az ördögöket.

Jézus megrója a farizeusokat

Máté 12:31-32  Ezért mondom nektek: minden bűn és káromlás megbocsáttatik majd az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg. Aki az Emberfia ellen szól valamit, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben.

Máté 23:13-15  Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színlelésből mégis hosszasan imádkoztok: ezzel súlyosabb ítéletet vontok magatokra. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bejárjátok a tengert és a szárazföldet, hogy egyetlen pogányt zsidó hitre térítsetek, és ha ez megtörtént, akkor a gyehenna fiává teszitek, kétszerte inkább magatoknál.

A fenti két passzus tartalma különbözik egymástól. Nézzük először az első passzust: A farizeusok ítélete Jézus felett.

A Bibliában a farizeusok így értékelték Magát Jézust és a cselekedeteit: „[...] azt mondták: megzavarodott. [...] Belzebub van Benne, és hogy az ördögök fejedelmével űzi ki az ördögöket” (Márk 3:21-22). Az írástudók és a farizeusok ítélete az Úr Jézusról nem olyan volt, hogy csupán mások szavait szajkózták, és nem is alaptalan feltételezés volt, hanem az a következtetés, amelyet abból vontak le az Úr Jézusról, amit láttak és hallottak a tetteiről. Bár a következtetésüket látszólag az igazság nevében vonták le, és az emberek számára megalapozottnak tűnt, azt az arroganciát, amellyel az Úr Jézust megítélték, még ők is nehezen viselték el. Az Úr Jézus iránti gyűlöletük tomboló energiája leleplezte saját vad ambícióikat és gonosz, sátáni arcukat, valamint rosszindulatú természetüket, amellyel ellenálltak Istennek. E dolgokat, amelyeket az Úr Jézus megítélésekor mondtak, vad ambícióik, féltékenységük, valamint az Istennel és az igazsággal szembeni ellenséges és rosszindulatú természetük vezérelte. Nem vizsgálták az Úr Jézus cselekedeteinek forrását, és nem vizsgálták annak lényegét, amit mondott vagy tett. Inkább vakon, őrült izgatottsággal és szándékos rosszindulattal megtámadták és lejáratták azt, amit Ő tett. Odáig mentek, hogy szándékosan lejáratták az Ő Lelkét, vagyis a Szentlelket, ami Isten Lelke. Erre gondoltak, amikor azt mondták: „megzavarodott [...] Belzebub” és „az ördögök fejedelme”. Vagyis azt mondták, hogy Isten Lelke Belzebub és az ördögök fejedelme. Őrültségnek minősítették a testet öltött, megtestesült Isten Lelkének a munkáját. Nemcsak Isten Lelkét káromolták Belzebubként és az ördögök fejedelmeként, hanem Isten munkáját is elítélték, és az Úr Jézus Krisztust is elítélték és káromolták. Istennel szembeni ellenállásuk és istenkáromlásuk lényege teljesen megegyezett a Sátántól és a démonoktól származó Istennel szembeni ellenállásnak és istenkáromlásnak a lényegével. Nemcsak a romlott emberek képviselői voltak, hanem sokkal inkább a Sátán megtestesítői. Ők voltak a Sátán csatornája az emberiség körében, és ők voltak a Sátán cinkosai és lakájai. Istenkáromlásuk és az Úr Jézus Krisztus becsmérlésének lényege az volt, hogy harcoltak Istennel a státuszért, versengtek Vele és vég nélkül próbára tették Őt. Az Istennel szembeni ellenállásuk és a Vele szembeni ellenséges hozzáállásuk, valamint szavaik és gondolataik lényege közvetlenül Isten Lelkét káromolta és dühítette. Ezért Isten észszerű ítéletet hozott az alapján, amit mondtak és tettek, és Isten a tetteiket a Szentlélek elleni káromlás bűnének minősítette. Ez a bűn megbocsáthatatlan mind ebben a világban, mind az eljövendő világban, amint azt a Szentírás következő passzusa is alátámasztja: „A Lélek káromlása nem bocsáttatik meg” és „aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben”. Ma beszéljünk Isten e szavainak valódi jelentéséről: „annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben”. Azaz, tisztázzuk, hogyan teljesíti be Isten a szavakat: „annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben”.

Minden, amiről beszéltünk, Isten természetével és az emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz való hozzáállásával kapcsolatos. Természetesen a fenti két passzus sem kivétel ez alól. Észrevettetek valamit a Szentírás e két passzusában? Egyesek azt mondják, hogy Isten haragját látják bennük. Vannak, akik azt mondják, hogy Isten természetének azt az oldalát látják, amely nem tűri az emberiség sértéseit, és ha az emberek olyasmit tesznek, ami Istent káromolja, akkor nem nyerik el az Ő bocsánatát. Annak ellenére, hogy az emberek látják és érzékelik ebben a két passzusban Isten haragját és intoleranciáját az emberiség sértéseivel szemben, továbbra se igazán értik az Ő hozzáállását. E két passzus rejtett utalásokat tartalmaz Isten valódi hozzáállására és megközelítésére azokkal szemben, akik káromolják és feldühítik Őt. Az Ő hozzáállása és megközelítése szemlélteti a következő passzus valódi jelentését: „Aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben.” Amikor az emberek káromolják és feldühítik Istent, Ő hoz egy ítéletet, és ez az ítélet egy Általa megadott kimenetel. Ezt így írja le a Biblia: „Ezért mondom nektek: minden bűn és káromlás megbocsáttatik majd az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg” (Máté 12:31), és „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok!” (Máté 23:13). De vajon le van írva a Bibliában, hogy miután Ő mindezt elmondta, mi lett a kimenetele azoknak az írástudóknak és farizeusoknak, illetve azoknak az embereknek, akik azt mondták, hogy az Úr Jézus őrült? Feljegyezték, hogy elszenvedtek valamilyen büntetést? Nem – ez biztosan kijelenthető. A „nem” itt nem azt jelenti, hogy nem volt ilyen feljegyzés, hanem valójában csak azt, hogy nem volt emberi szemmel látható kimenetel. Ha azt mondjuk, hogy „nem lett feljegyezve”, az megvilágítja Isten hozzáállásának és bizonyos dolgok kezelésére vonatkozó alapelveinek kérdését. Isten nem csukja be a szemét vagy a fülét az Őt káromló vagy Neki ellenálló emberek előtt, sőt még azok előtt sem, akik ócsárolják Őt – akik szándékosan támadják, ócsárolják és átkozzák őt –, hanem egyértelműen viszonyul hozzájuk. Megveti ezeket az embereket és a szívében elítéli őket. Még azt is nyíltan kijelenti, hogy mi lesz a kimenetelük, azért, hogy az emberek tudják, hogy Ő egyértelműen viszonyul azokhoz, akik káromolják Őt, illetve hogy tudják, miként fogja meghatározni a kimenetelüket. Miután azonban Isten ezeket a dolgokat elmondta, az emberek ritkán láthatták meg annak igazságát, hogy Isten miként bánik ezekkel az emberekkel, és nem értették meg az Isten által rájuk szabott kimenetel és ítélet mögött álló alapelveket. Ez azt jelenti, hogy az emberek nem látják azt a sajátos megközelítést és módszert, amellyel Isten bánik velük. Ez Isten azon alapelveivel kapcsolatos, ahogyan a dolgokat intézi. Isten a tények bekövetkeztét használja arra, hogy egyes emberek gonosz viselkedésével foglalkozzon. Vagyis nem közli a bűnüket és nem határozza meg a kimenetelüket, hanem inkább közvetlenül a tények bekövetkeztét használja fel büntetésük és igazságos megtorlásuk kiosztására. Amikor ezek a tények megtörténnek, az emberek teste szenved el büntetést, vagyis a büntetés olyasmi, ami emberi szemmel látható. Amikor Isten egyes emberek gonosz viselkedésével foglalkozik, csak megátkozza őket szavakkal, és rájuk száll a haragja is, de a büntetés, amit kapnak, lehet, hogy olyasmi, amit az emberek nem láthatnak. Mindazonáltal az ilyen típusú kimenetel még súlyosabb lehet, mint az emberek által látható kimenetelek, például a büntetés vagy a halál. Ez azért van így, mert azon körülmények között, amikor Isten úgy döntött, hogy nem menti meg az efféle embereket, nem mutat többé irgalmat vagy elfogadást irántuk, és nem biztosít számukra több lehetőséget, akkor a velük szemben tanúsított hozzáállás az, hogy félreteszi őket. Mit jelent itt a „félretevés”? E kifejezés alapjelentése az, hogy félreteszünk valamit, figyelmen kívül hagyjuk és többé nem fordítunk rá figyelmet. Itt azonban, amikor Isten félretesz valakit, a jelentésének két különböző magyarázata van: az első magyarázat az, hogy átadta annak az embernek az életét és minden, vele kapcsolatos dolgot a Sátánnak, hogy ő foglalkozzon vele, Isten pedig többé nem felelős azért az emberért és nem irányítja őt. Akár őrült, akár ostoba az illető, akár halott, akár él, akár alászállt a pokolba a büntetésért, mindennek semmi köze nem lenne Istenhez. Ez azt jelentené, hogy egy ilyen teremtménynek nem lenne kapcsolata a Teremtővel. A második magyarázat az, hogy Isten elhatározta, hogy Ő Maga akar csinálni valamit ezzel az emberrel, a saját kezével. Lehetséges, hogy hasznosítani fogja ennek az embernek a szolgálatát, vagy ellenpontként fogja használni. Lehetséges, hogy különleges módon fog foglalkozni az efféle emberrel, különleges módon fog bánni vele, mint például Pállal. Ez az az alapelv és hozzáállás Isten szívében, amely alapján eldöntötte, hogy fog bánni az ilyen emberekkel. Amikor tehát az emberek ellenállnak Istennek, ócsárolják és káromolják Őt, ha felbosszantják a természetét, vagy ha túllépik Isten tűrőképességének határát, akkor a következményekre jobb nem is gondolni. A legsúlyosabb következmény az, ha Isten egyszer s mindenkorra átadja az életüket és minden velük kapcsolatos dolgot a Sátánnak. Az örökkévalóságig nem nyernek bocsánatot. Ez azt jelenti, hogy ez az ember táplálékká vált a Sátán szájában, játékszerré a kezében, és onnantól kezdve Istennek semmi köze sincs többé hozzá. El tudjátok képzelni, micsoda nyomorúság volt, amikor a Sátán megkísértette Jóbot? Még azzal a kitétellel is, hogy a Sátán nem tehetett kárt Jób életében, Jób nagyon szenvedett. Vajon nem még nehezebb elképzelni, hogy milyen pusztítást végez a Sátán olyasvalakin, akit teljesen átadtak neki, aki teljesen a Sátán markában van, aki teljesen elveszítette Isten gondviselését és irgalmát, aki már nem áll a Teremtő uralma alatt, akit megfosztottak az Ő imádatának jogától, valamint attól a jogától, hogy Isten uralma alatt álló teremtmény legyen, és akinek kapcsolata a teremtés Urával teljesen megszakadt? Az, hogy a Sátán üldözte Jóbot, emberi szemmel látható volt, de ha Isten átadja egy ember életét a Sátánnak, annak következményei meghaladják az emberi képzeletet. Például egyes emberek tehénként vagy szamárként születhetnek újjá, míg másokat tisztátalan, gonosz szellemek foglalhatnak el és szállhatnak meg, és így tovább. Ilyen a kimenetele néhány olyan embernek, akit Isten átadott a Sátánnak. Kívülről úgy tűnik, hogy azok az emberek, akik gúnyolták, ócsárolták, elítélték és káromolták az Úr Jézust, nem szenvedtek el semmilyen következményt. Az igazság azonban az, hogy Istennek minden dolog intézéséhez van egy megközelítése. Lehet, hogy nem használ egyértelmű nyelvezetet, hogy megmondja az embereknek annak kimenetelét, ahogy mindenféle emberrel foglalkozik. Néha nem közvetlenül beszél, hanem inkább közvetlenül cselekszik. Az, hogy nem beszél róla, nem jelenti azt, hogy nincs kimenetel – valójában lehet, hogy ilyen esetben a kimenetel még súlyosabb. Kívülről nézve úgy tűnhet, hogy egyesekhez Isten nem beszél világosan a hozzáállásáról, ám valójában Isten már régóta nem akar velük törődni. Nem akarja többé látni őket. Tetteik és viselkedésük, természetlényegük miatt Isten csak azt akarja, hogy tűnjenek el a szeme elől, át akarja nyújtani őket egyenesen a Sátánnak, hogy szellemüket, lelküket és testüket a Sátánnak adja, és lehetővé tegye a Sátán számára, hogy azt tegyen velük, amit akar. Világos, hogy Isten milyen mértékben gyűlöli őket, milyen mértékben undorodik tőlük. Ha egy ember annyira feldühíti Istent, hogy Isten még csak látni sem akarja többé, és kész teljesen lemondani róla, olyannyira, hogy még foglalkozni sem akar vele Ő Maga – ha odáig fajul a dolog, hogy átadja a Sátánnak, hogy tegye, amit akar, továbbá hogy lehetővé tegye a Sátánnak, hogy irányítsa, felfalja és úgy bánjon vele, ahogy neki tetszik –, akkor ennek az embernek teljesen vége. Az emberi léthez való joga végérvényesen vissza lett vonva, és megszűnt az a joga, hogy Isten teremtménye legyen. Vajon nem ez a legsúlyosabb büntetés?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  79. szemelvény

Jézus szavai tanítványaihoz feltámadása után (Válogatott szakaszok)

János 20:26-29  Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz Engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.

János 21:16-17  Másodszor is megkérdezte: Simon, Jóna fia, szeretsz-e Engem? Ő ismét így válaszolt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged. Jézus erre ezt mondta neki: Őrizd az Én juhaimat! Harmadszor is szólt hozzá: Simon, Jóna fia, szeretsz-e Engem? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e Engem? Ezért ezt mondta Neki: Uram, Te mindent tudsz, Te tudod, hogy szeretlek Téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az Én juhaimat!

Ezek a passzusok bizonyos dolgokról számolnak be, amelyeket az Úr Jézus a feltámadása után tett és mondott a tanítványainak. Először is nézzük meg, miben különbözhetett az Úr Jézus a feltámadása előtt és után. Vajon még mindig ugyanaz az Úr Jézus volt, mint az elmúlt napokban? A Szentírásban a következő sorok jellemzik az Úr Jézust a feltámadás után: „Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek!” Nagyon világos, hogy az Úr Jézus abban az időben már nem hús-vér testben élt, hanem szellemi testben. Ez azért volt így, mert túllépett a test korlátain; bár az ajtó zárva volt, mégis el tudott jönni az emberek közé, és lehetővé tenni számukra, hogy lássák Őt. Ez a legnagyobb különbség a feltámadás utáni Úr Jézus és a feltámadás előtt testben élő Úr Jézus között. Annak ellenére, hogy nem volt különbség az akkori szellemi test megjelenése és az Úr Jézus korábbi megjelenése között, az Úr Jézus abban a pillanatban olyanná vált, akit az emberek idegennek éreztek, mert a halálból való feltámadása után szellemi testet öltött, és az emberek számára a korábbi testéhez képest ez a szellemi test sokkal rejtélyesebb és zavarba ejtőbb volt. Ez nagyobb távolságot is teremtett az Úr Jézus és az emberek között, és az emberek úgy érezték a szívükben, hogy az Úr Jézus abban a pillanatban titokzatosabbá vált. Az emberek ezen észlelései és érzései hirtelen visszavitték őket abba a korba, amikor még egy olyan Istenben hittek, akit nem lehetett látni vagy megérinteni. Tehát az első dolog, amit az Úr Jézus a feltámadása után csinált, az volt, hogy lehetővé tette mindenkinek, hogy lássák Őt, megerősítendő az Ő létezését és feltámadásának tényét. Ráadásul ez a cselekedet visszaállította a kapcsolatát az emberekkel olyanná, mint amikor testben munkálkodott, amikor Ő volt a Krisztus, akit láthattak és megérinthettek. Ennek egyik eredménye az volt, hogy az embereknek nem volt semmi kétségük afelől, hogy az Úr Jézus feltámadt a halálból, miután a keresztre szegezték, és nem kételkedtek az Úr Jézusnak az emberiség megváltásáért végzett munkájában sem. A másik eredmény, hogy az a tény, hogy az Úr Jézus a feltámadása után megjelent az embereknek és lehetővé tette, hogy az emberek lássák és megérintsék Őt, megszilárdította az emberiséget a Kegyelem Korában, biztosítva, hogy innentől kezdve az emberek nem fognak visszatérni a korábbi Törvény Korába azon a feltételezett alapon, hogy az Úr Jézus „eltűnt” vagy hogy „szó nélkül távozott”. Ezzel biztosította, hogy az Úr Jézus tanításait és az Általa végzett munkát követve haladjanak tovább. Így a munka egy új szakasza a Kegyelem Korában hivatalosan is megkezdődött, és ettől a pillanattól kezdve a törvény szerint élő emberek hivatalosan is kiléptek a törvény alól, és beléptek egy új korszakba, egy új kezdetbe. Ez a sokrétű jelentése annak, hogy az Úr Jézus megjelent az emberiségnek a feltámadás után.

Mivel az Úr Jézus most már szellemi testben lakozott, hogyan tudták az emberek megérinteni és látni Őt? Ez a kérdés annak jelentőségére vonatkozik, hogy az Úr Jézus megjelent az emberiségnek. Észrevettetek valamit a Szentírás imént olvasott passzusaiban? Általában a szellemi testeket nem lehet látni vagy megérinteni, és a feltámadás után az Úr Jézus által vállalt munka már befejeződött. Elméletileg tehát egyáltalán nem volt szükség arra, hogy visszatérjen eredeti képében az emberek közé, hogy találkozzon velük, de az Úr Jézus szellemi testének megjelenése az olyan embereknek, mint Tamás, konkrétabbá tette megjelenésének jelentőségét, így az mélyebben behatolt az emberek szívébe. Amikor Tamáshoz lépett, megengedte Tamásnak, a kétkedőnek, hogy megérintse a kezét, és így szólt hozzá: „Nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Ezeket a szavakat és cselekedeteket az Úr Jézus nem csak a feltámadása után akarta mondani és tenni, sőt, ezeket még azelőtt el akarta mondani és meg akarta tenni, mielőtt a keresztre szegezték volna, ugyanis Tamás kételyei nem csak ekkor kezdődtek, hanem egész idő alatt vele voltak, amíg az Úr Jézust követte. Nyilvánvaló, hogy az Úr Jézus már azelőtt, hogy a keresztre szegezték volna, megértette az olyan embereket, mint Tamás. Mit láthatunk tehát ebből? Feltámadása után Ő még mindig ugyanaz az Úr Jézus volt. A lényege nem változott. Itt volt azonban az Úr Jézus, aki feltámadt a halálból és visszatért a szellemi világból az Ő eredeti képében, eredeti természetével és megértésével az emberiségről abból az időből, amit a testben töltött, ezért először Tamáshoz ment, és hagyta, hogy Tamás megérintse a bordáját, nemcsak azért, hogy Tamás láthassa a szellemi testét a feltámadás után, hanem azért is, hogy Tamás megérinthesse és érezhesse az Ő szellemi testének létezését, és teljesen elengedje a kételyeit. Mielőtt az Úr Jézust a keresztre szegezték, Tamás mindig kételkedett abban, hogy Ő Krisztus, és képtelen volt hinni. Istenbe vetett hitét csak az alapozta meg, amit a saját szemével láthatott, amit a saját kezével érinthetett. Az Úr Jézus jól ismerte az ilyen típusú emberek hitét. Ők csak a mennyei Istenben hittek, és egyáltalán nem hittek az Egyetlenben, akit Isten küldött, vagy a testet öltött Krisztusban, és nem is fogadták Őt el. Annak érdekében, hogy Tamás elismerje az Úr Jézus létezését és higgyen a létezésében, továbbá abban, hogy Ő valóban a megtestesült Isten, megengedte Tamásnak, hogy kinyújtsa a kezét és megérintse a bordáját. Vajon Tamás kételkedése eltérő volt az Úr Jézus feltámadása előtt és után? Mindig is kételkedett, és ha az Úr Jézus szellemi teste nem jelent volna meg neki személyesen, és nem engedte volna meg, hogy megérintse a testén lévő szögnyomokat, senki sem tudta volna feloldani a kétségeit, és rávenni, hogy elengedje őket. Attól kezdve tehát, hogy az Úr Jézus megengedte Tamásnak, hogy megérintse a bordáját és valóban érezze a szögek nyomainak létezését, Tamás kétsége eltűn, és már tudta, hogy az Úr Jézus feltámadt, valamint elismerte és elhitte, hogy az Úr Jézus az igazi Krisztus és a megtestesült Isten. Bár Tamás ekkor már nem kételkedett, örökre elvesztette a lehetőséget, hogy találkozzon Krisztussal. Örökre elvesztette az esélyt, hogy együtt legyen Vele, hogy kövesse és megismerje Őt. Elvesztette az esélyt, hogy Krisztus tökéletesítse őt. Az Úr Jézus megjelenése és szavai lezárást és ítéletet adtak azoknak a hitéről, akik tele voltak kételyekkel. Tényleges szavait és tetteit arra használta, hogy megmondja a kétkedőknek és azoknak, akik csak a mennyei Istenben hittek, de Krisztusban nem, hogy Isten nem dicsérte a hitüket, és nem dicsérte őket azért, mert követték Őt, miközben kételkedtek Benne. Az a nap, amikor teljesen hittek Istenben és Krisztusban, csak az a nap lehetett, amikor Isten befejezte a nagy munkáját. Természetesen ez a nap volt az a nap is, amikor ítéletet született a kételyeikről. A Krisztushoz való hozzáállásuk meghatározta a sorsukat, és makacs kételyük azt jelentette, hogy a hitük nem hozott gyümölcsöt, a keménységük pedig azt, hogy reményeik hiábavalóak voltak. Mivel a mennyei Istenbe vetett hitük illúziókból táplálkozott, és a Krisztussal szembeni kételyük valójában az Istennel szembeni valódi hozzáállásuk volt, bár megérintették a szögek nyomait az Úr Jézus testén, a hitük továbbra is haszontalan volt, a kimenetelüket pedig csak azzal lehetett jellemezni, hogy szitával merik a vizet – teljesen hiábavaló. Amit az Úr Jézus mondott Tamásnak, azt ugyanúgy világosan elmondta minden embernek: a feltámadott Úr Jézus az az Úr Jézus, aki harminchárom és fél évig munkálkodott az emberiség körében. Bár keresztre szegezték, és megtapasztalta a halál árnyékának völgyét és a feltámadást, semmilyen szempontból nem változott meg. Bár most már szögek nyomai voltak a testén, és bár feltámadt és kisétált a sírból, a természete, az emberiséggel kapcsolatos felfogása és az emberiséggel kapcsolatos szándékai a legcsekélyebb mértékben sem változtak. Azt is elmondta az embereknek, hogy leszállt a keresztről, győzedelmeskedett a bűn felett, leküzdötte a nehézségeket és győzedelmeskedett a halál felett. A szögek nyomai csak a bizonyítékai voltak a Sátán feletti győzelmének, bizonyítékai annak, hogy vétekáldozatként sikeresen megváltotta az egész emberiséget. Elmondta az embereknek, hogy Ő már Magára vette az emberiség bűneit, és befejezte a megváltás munkáját. Amikor visszatért, hogy meglátogassa tanítványait, ezt az üzenetet közölte velük megjelenése révén: „Még mindig élek, még mindig létezem; ma valóban előttetek állok, hogy láthassatok és megérinthessetek Engem. Mindig veletek leszek.” Az Úr Jézus fel akarta használni Tamás esetét is figyelmeztetésként a jövő emberei számára: bár nem láthatod és nem érintheted meg az Úr Jézust a belé vetett hitedben, áldott vagy igaz hited miatt, és láthatod az Úr Jézust igaz hited miatt, az ilyen ember pedig áldott.

Ezek a Bibliában leírt szavak, amelyeket az Úr Jézus mondott, amikor megjelent Tamásnak, nagy segítséget jelentenek minden embernek a Kegyelem Korában. Az Ő megjelenése Tamásnak és a szavak, amelyeket hozzá intézett, mély hatást gyakoroltak az utána jövő nemzedékekre; örökké tartó jelentőséggel bírnak. Tamás egy olyan embertípust képvisel, aki hisz Istenben, mégis kételkedik Istenben. Gyanakvó természetűek, baljós szívűek, álnokok, és nem hisznek azokban a dolgokban, amelyeket Isten képes véghezvinni. Nem hisznek Isten mindenhatóságában és szuverenitásában, és nem hisznek a megtestesült Istenben sem. Az Úr Jézus feltámadása azonban szembement ezekkel a jellemvonásaikkal, és arra is lehetőséget adott nekik, hogy felfedezzék saját kételyeiket, felismerjék saját kételyeiket és elismerjék saját árulásukat, így valóban hinni kezdjenek az Úr Jézus létezésében és feltámadásában. Ami Tamással történt, az figyelmeztetés és óva intés volt a későbbi nemzedékek számára, hogy több ember figyelmeztesse magát, hogy ne legyen olyan kétkedő, mint Tamás, ha pedig mégis elöntené őket a kétely, akkor a sötétségbe süllyednének. Ha követed Istent, de Tamáshoz hasonlóan mindig meg akarod érinteni az Úr bordáját és érezni akarod a szögek nyomát, hogy megerősítsd, ellenőrizd és spekulálj, hogy létezik-e Isten vagy sem, akkor Isten el fog téged hagyni. Az Úr Jézus tehát azt kéri az emberektől, hogy ne legyenek olyanok, mint Tamás, ne csak azt higgyék el, amit a saját szemükkel látnak, hanem legyenek tiszta, őszinte emberek, ne tápláljanak kételyeket Istennel szemben, hanem egyszerűen higgyenek Benne és kövessék Őt. Az ilyen emberek áldottak. Ez egy nagyon kicsi követelmény, amelyet az Úr Jézus támaszt az emberekkel szemben, és egy figyelmeztetés az Ő követőinek.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  80. szemelvény

Jézus szavai tanítványaihoz feltámadása után (Válogatott szakaszok)

János 21:16-17  Másodszor is megkérdezte: Simon, Jóna fia, szeretsz-e Engem? Ő ismét így válaszolt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged. Jézus erre ezt mondta neki: Őrizd az Én juhaimat! Harmadszor is szólt hozzá: Simon, Jóna fia, szeretsz-e Engem? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e Engem? Ezért ezt mondta Neki: Uram, Te mindent tudsz, Te tudod, hogy szeretlek Téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az Én juhaimat!

Ebben a beszélgetésben az Úr Jézus egy valamit többször is megkérdezett Pétertől: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e Engem?” Ez egy magasabb norma, amit az Úr Jézus a feltámadása után megkövetelt az olyan emberektől, mint Péter, olyan emberektől, akik valóban hisznek Krisztusban és igyekeznek szeretni az Urat. Ez a kérdés egyfajta vizsgálat és kihallgatás volt, de még inkább követelmény és elvárás a Péterhez hasonló emberekkel szemben. Az Úr Jézus azért használta ezt a kérdezési módszert, hogy az emberek elgondolkodjanak önmagukon, magukba nézzenek és feltegyék a kérdést: milyen követelményeket támaszt az Úr Jézus az emberekkel szemben? Vajon szeretem az Urat? Olyan ember vagyok, aki szereti Istent? Hogyan kellene szeretnem Istent? Bár az Úr Jézus csak Péternek tette fel ezt a kérdést, az az igazság, hogy a szíve mélyén azzal, hogy feltette Péternek e kérdéseket, arra akarta felhasználni ezt a lehetőséget, hogy ugyanilyen típusú kérdést tegyen fel több olyan embernek, akik igyekeznek szeretni Istent. Csakhogy Péter meg volt áldva azzal, hogy az efféle emberek képviselőjeként járjon el, és hogy ezt a kikérdezést az Úr Jézus saját szájából hallja.

A következő szavakhoz képest, amelyeket az Úr Jézus mondott Tamásnak a feltámadása után: „Nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!”, Péter háromszor megismételt kikérdezése: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e Engem?” lehetővé teszi az emberek számára, hogy jobban átérezzék az Úr Jézus szigorát és a sürgetést, amelyet a kikérdezés során érzett. Ami Tamást, a csalárd természetű kétkedőt illeti, az Úr Jézus megengedte neki, hogy kinyújtsa a kezét és megérintse a testén lévő szögnyomokat, ami oda vezetett, hogy elhitte, hogy az Úr Jézus a feltámadott Emberfia, és elismerte az Úr Jézus krisztusi azonosságát. És bár az Úr Jézus nem dorgálta meg Tamást szigorúan, és szóban sem juttatott kifejezésre egyértelmű ítéletet róla, mindazonáltal gyakorlati tettekkel tudtára adta Tamásnak, hogy megérti őt, miközben megmutatta az efféle emberekkel szembeni hozzáállását és eltökéltségét is. Az Úr Jézus követelményei és elvárásai az ilyen típusú emberekkel szemben nem derülnek ki abból, amit mondott, mert a Tamáshoz hasonló emberekben egyszerűen nincs meg az igaz hitnek a foszlánya sem. Az Úr Jézus velük szemben támasztott követelményei csak eddig terjednek, de a Péterhez hasonló emberekkel szemben kinyilatkoztatott hozzáállása teljesen más. Nem követelte meg Pétertől, hogy nyújtsa ki a kezét és érintse meg a szögnyomokat, és nem is mondta azt Péternek: „Ne légy hitetlen, hanem hívő.” Ehelyett ismételten ugyanazt a kérdést tette fel Péternek. A kérdés elgondolkodtató és jelentőségteljes volt, olyan kérdés, amely akaratlanul is lelkiismeret-furdalást és félelmet kelt Krisztus minden követőjében, de érezteti az Úr Jézus aggódó, szomorú hangulatát is. És amikor nagy fájdalmat és szenvedést éreznek, jobban meg tudják érteni az Úr Jézus Krisztus aggodalmát és gondoskodását; felismerik a tiszta, becsületes embereknek szóló komoly tanítását és szigorú követelményeit. Az Úr Jézus kérdése révén az emberek átérezhetik, hogy az Úr emberekkel szembeni elvárásai, amelyek ezekben az egyszerű szavakban megnyilatkoznak, nem csak azért vannak, hogy higgyenek Őbenne és kövessék Őt, hanem azért is, hogy elérjék, hogy legyen szeretet, hogy szeresd az Uradat és Istenedet. Ez a fajta szeretet gondoskodó és engedelmes. Istenért élő és meghaló emberek, akik mindent Istennek szentelnek, mindent Istennek áldoznak és adnak. Ez a fajta szeretet Istennek is vigaszt nyújt, lehetővé teszi számára, hogy élvezze a tanúságtételt és megpihenjen. Ez az emberiség törlesztése Istennek, az ember felelőssége, kötelessége és feladata, és olyan út, amelyet az embereknek egész életükben követniük kell. E három kérdés olyan követelmény és intés volt, amelyet az Úr Jézus Péterrel és minden olyan emberrel szemben támasztott, akik tökéletessé lettek téve. Ez a három kérdés vezette és ösztönözte Pétert, hogy mindvégig kövesse az életútját, és ezek a kérdések vezették Pétert az Úr Jézus búcsújánál arra, hogy elinduljon a tökéletessé válás útján, és az Úr iránti szeretete miatt ezek a kérdések vezették, hogy törődjön az Úr szívével, engedelmeskedjen az Úrnak, vigaszt nyújtson az Úrnak és felajánlja egész életét és lényét e szeretet miatt.

A Kegyelem Korában Isten munkája elsősorban kétféle emberre irányult. Az első az a fajta ember volt, aki hitt Benne és követte Őt, aki meg tudta tartani a parancsolatait, el tudta viselni a keresztet és ki tudott tartani a Kegyelem Korának útján. Az ilyen típusú ember elnyeri Isten áldását és élvezi Isten kegyelmét. A másik féle ember olyan volt, mint Péter, olyasvalaki, akit tökéletessé lehetett tenni. Miután tehát az Úr Jézus feltámadt, először ezt a két legjelentősebb dolgot tette. Az egyiket Tamással, a másikat Péterrel. Mit képvisel ez a két dolog? Vajon ezek Isten valódi szándékait képviselik az emberiség megmentésére? Isten emberiséggel szembeni őszinteségét képviselik? A Tamással végzett munkája az volt, hogy figyelmeztesse az embereket, hogy ne legyenek kétkedők, hanem egyszerűen csak higgyenek. A Péterrel végzett munkája az volt, hogy megerősítse a Péterhez hasonló emberek hitét, és világossá tegye az efféle emberekkel szemben támasztott követelményeit, hogy megmutassa, milyen célokat kell követniük.

Miután az Úr Jézus feltámadt, megjelent az Általa szükségesnek tartott embereknek, beszélt velük és követelményeket támasztott velük szemben, hátrahagyva az emberekre vonatkozó szándékait és elvárásait. Ez azt jelenti, hogy megtestesült Istenként az emberiség iránti aggodalma és az emberekkel szemben támasztott követelményei soha nem változtak meg; ugyanazok maradtak, mint amikor testben élt és amikor a szellemi testében élt, miután a keresztre szögezték és feltámadt. Aggódott ezekért a tanítványokért, mielőtt a keresztre került, és a szívében tisztában volt minden egyes ember állapotával, és megértette minden ember hiányosságait, továbbá a halála, feltámadása és szellemi testté válása után természetesen ugyanolyan megértéssel rendelkezett minden egyes emberről, mint amikor még testben volt. Tudta, hogy az emberek nem voltak teljesen biztosak az Ő krisztusi kilétében, de a testben töltött ideje alatt nem támasztott szigorú követelményeket az emberekkel szemben. Feltámadása után azonban megjelent nekik, és teljesen bizonyossá tette számukra, hogy az Úr Jézus Istentől jött, és hogy Ő a megtestesült Isten, továbbá megjelenésének és feltámadásának tényét az emberiség élethosszig tartó törekvésének legnagyobb víziójaként és ösztönzőjeként használta. A halálból való feltámadása nemcsak megerősítette mindazokat, akik követték Őt, hanem alaposan foganatosította is a Kegyelem Korának munkáját az emberiség körében, így az Úr Jézus üdvösségének evangéliuma a Kegyelem Korában fokozatosan elterjedt az emberiség minden szegletében. Kijelentenéd, hogy az Úr Jézus feltámadás utáni megjelenésének volt bármilyen jelentősége? Ha abban az időben Tamás vagy Péter helyében lennél, és ezzel az egy dologgal találkoznál az életedben, ami ilyen jelentőséggel bír, milyen hatással lett volna rád? Istenben hívő életed legjobb és legnagyobb látomásaként tekintetted volna? Hajtóerőnek láttad volna, miközben követed Istent, igyekszel megfelelni Neki és törekszel Isten szeretetére egész életedben? Fordítottál volna egy egész életnyi erőfeszítést arra, hogy terjeszd ezt a legnagyobb látomást? Elfogadtad volna az Úr Jézus üdvösségének terjesztését Isten megbízásaként? Még ha nem is éltétek ezt át, Tamás és Péter két példája már elég ahhoz, hogy a mai ember világos megértést nyerjen Istenről és az Ő akaratáról. Mondhatjuk, hogy miután Isten testet öltött, miután személyesen megtapasztalta az életet az emberiség körében és személyesen megtapasztalta az emberi életet, illetve miután látta az emberiség romlottságát és az emberi élet akkori helyzetét, a testet öltött Isten még mélyebben érezte, hogy az emberiség mennyire tehetetlen, siralmas és szánalmas. Emberi mivoltából kifolyólag – aminek birtokában volt, amikor testben élt – Isten több empátiára tett szert az emberek állapota iránt, testi ösztönei miatt. Ennek révén nagyobb aggodalmat érzett követői iránt. Ezek valószínűleg olyan dolgok, amelyeket nem tudtok megérteni, de az aggodalmat és gondoskodást, amit Isten a testben minden egyes követője iránt érzett, mindössze két szóval le tudom írni: „intenzív aggodalom”. Bár ez a kifejezés az emberi nyelvből származik, és bár nagyon emberi, mégis igazán kifejezi és leírja Isten érzéseit a követői iránt. Ami Isten emberek iránti intenzív aggodalmát illeti, a tapasztalataitok során fokozatosan érezni fogjátok, és ízelítőt kaptok belőle. Ezt azonban csak úgy lehet elérni, ha a saját beállítottságod megváltoztatására való törekvés alapján fokozatosan megérted Isten természetét. Az Úr Jézus e megjelenése azt váltotta ki, hogy követői iránti intenzív aggodalma az emberi mivoltban materializálódott, és átkerült a szellemi testébe, vagy mondhatnánk, isteni mivoltába. A megjelenése lehetővé tette, hogy az emberek még egyszer megtapasztalják és érezzék Isten gondoskodását és törődését, miközben erőteljesen bizonyította azt is, hogy Isten az Egyetlen, aki elindít egy kort, aki kibontakoztat egy kort, és aki véget vet egy kornak. Megjelenése által megerősítette minden ember hitét, és bebizonyította a világnak a tényt, hogy Ő Maga Isten. Ez örökre szóló megerősítést adott követőinek, és megjelenésével elindította munkájának egy szakaszát is az új korban.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  81. szemelvény

Jézus kenyeret eszik és a Szentírást magyarázza feltámadása után

Lukács 24:30-32  És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, Ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?

A tanítványok sült halat adnak enni Jézusnak

Lukács 24:36-43  Miközben ezekről beszélgettek, Maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség nektek! Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezeimet és a lábaimat, hogy valóban Én vagyok! Tapintsatok meg, és nézzetek meg jól! Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, Nekem van. És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezeit és a lábait. Amikor pedig még mindig hitetlenkedtek örömükben, és csodálkoztak, megkérdezte tőlük: Van itt valami ennivalótok? Ők pedig adtak Neki egy darab sült halat. Elvette, és szemük láttára megette.

Ezután vessünk egy pillantást a Szentírás fenti passzusaira. Az első passzus arról szól, hogy az Úr Jézus a feltámadása után kenyeret evett és a Szentírást magyarázta, a második passzus pedig arról szól, hogy az Úr Jézus sült halat evett. Hogyan segít ez a két passzus abban, hogy megismerd Isten természetét? El tudjátok képzelni, milyen képet kaptok ezekből a leírásokból a kenyeret, majd sült halat evő Úr Jézusról? El tudjátok képzelni, hogy ha az Úr Jézus előttetek állna, és kenyeret enne, hogyan éreznétek magatokat? Vagy ha egy asztalnál enne veletek, halat és kenyeret enne az emberekkel, milyen érzés lenne benned abban a pillanatban? Ha úgy éreznéd, hogy nagyon közel vagy az Úrhoz, és Ő nagyon bizalmas veled, akkor ez az érzés helytálló. Pontosan ezt az eredményt akarta elérni az Úr Jézus azzal, hogy a feltámadása után kenyeret és halat evett az összegyűlt emberek előtt. Ha az Úr Jézus csak a feltámadása után csak beszélt volna az emberekkel, ha nem érezték volna a húsát és a csontjait, hanem egy elérhetetlen Szellemnek érzékelték volna, hogyan érezték volna magukat? Vajon nem lettek volna csalódottak? Ha csalódottak lettek volna, nem érezték volna magukat elhagyatottnak az emberek? Nem éreztek volna távolságot maguk és az Úr Jézus Krisztus között? Milyen negatív hatást gyakorolt volna ez a távolság az emberek Istennel való kapcsolatára? Az emberek bizonyára féltek volna, nem mertek volna közel jönni Hozzá, ezért tiszteletteljes távolságtartással viszonyultak volna Hozzá. Ettől kezdve megszakították volna az Úr Jézus Krisztussal való bensőséges kapcsolatukat, és visszatértek volna az emberiség és a mennyei Isten közötti kapcsolathoz, ahogy az a Kegyelem Kora előtt volt. A szellemi test, amelyet az emberek nem tudtak megérinteni vagy érezni, az Istennel való bensőséges kapcsolatuk megszűnését eredményezte volna, továbbá azt, hogy a bensőséges kapcsolat, amely az Úr Jézus Krisztus testben töltött ideje alatt kialakult – amikor nem volt távolság közte és az emberek között –, megszűnt volna létezni. A spirituális test mindössze félelmet, elkerülést és szótlan bámulást váltott volna ki az emberekből. Nem mertek volna közel menni Hozzá, vagy beszédbe elegyedni Vele, nemhogy követni Őt, megbízni Benne vagy felnézni Rá. Isten nem kívánta látni az emberek effajta érzését Iránta. Nem akarta látni, ahogy az emberek elkerülik Őt vagy eltávolodnak Tőle; csak azt akarta, hogy az emberek megértsék Őt, közel kerüljenek Hozzá, és az Ő családját alkossák. Ha a saját családod, a gyermekeid látnának téged, de nem ismernének fel és nem mernének közeledni hozzád, hanem folyton kerülnének téged, és ha nem tudnád elnyerni a megértésüket mindazért, amit értük tettél, mit éreznél? Hát nem lenne fájdalmas? Nem szakadna meg a szíved? Pontosan ezt érzi Isten, amikor az emberek kerülik Őt. Az Úr Jézus ezért a feltámadása után továbbra is megjelent az embereknek hús-vér alakjában, és továbbra is evett s ivott velük. Isten családként tekint az emberekre, és azt akarja, hogy az emberiség is úgy tekintsen Rá, mint a számára legkedvesebbre; csak így nyerheti meg Isten igazán az embereket, és csak így szerethetik és imádhatják az emberek igazán Istent. Most már értitek a szándékomat, hogy a Szentírásnak miért e két passzusát vettem elő, amelyben az Úr Jézus a feltámadása után kenyeret eszik és a Szentírást magyarázza, illetve amelyben a tanítványok sült halat adnak neki enni?

Elmondható, hogy komolyan átgondolt volt mindazon dolgok sorozata, melyeket az Úr Jézus a feltámadása után mondott és tett. Ezek a dolgok tele voltak a kedvességgel és a szeretettel, amelyet Isten az emberiség iránt érzett, és tele voltak a dédelgetéssel és az aprólékos gondoskodással is, amelyet az emberiséggel a testben töltött ideje alatt kialakított bensőséges kapcsolata iránt érzett. Sőt, tele voltak a nosztalgiával és a vágyakozással is, amelyet az akkori élete iránt érzett, amikor követőivel együtt evett és élt a testben töltött ideje alatt. Isten tehát nem akarta, hogy az emberek távolságot érezzenek Isten és az ember között, és azt sem akarta, hogy az emberiség eltávolodjon Istentől. Sőt, nem akarta, hogy az emberiség úgy érezze, hogy feltámadása után az Úr Jézus már nem az az Úr volt, aki olyan bizalmas volt az emberekkel, vagy hogy már nem volt együtt az emberiséggel, mert visszatért a szellemi világba, visszatért az Atyához, akit az emberek soha nem láthatnak és nem érhetnek el. Nem akarta, hogy az emberek úgy érezzék, hogy bármilyen státuszbeli különbség keletkezett Közte és az emberiség között. Amikor Isten olyan embereket lát, akik követni akarják Őt, de tiszteletteljes távolságot tartanak Tőle, fáj a szíve, mert ez azt jelenti, hogy a szívük nagyon messze van Tőle, és nagyon nehéz lesz megnyernie a szívüket. Ha tehát szellemi testben jelent volna meg az embereknek, amelyet nem láthattak és nem érinthettek volna meg, az ismét eltávolította volna az embert Istentől, ami miatt az emberiség a feltámadása után tévesen úgy tekintett volna Krisztusra, mint aki magasztossá, az emberektől eltérővévált, és aki többé nem ülhet velük egy asztalhoz és nem étkezhet velük, mivel az emberek bűnösek, mocskosak, és soha nem kerülhetnek közel Istenhez. Az emberiség e félreértéseinek eloszlatása érdekében az Úr Jézus számos olyan dolgot tett, amit a Bibliában leírtak szerint korábban a testben is tett: „Vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta.” A Szentírást is magyarázta nekik, ahogy a múltban is tette. Mindezen dolgok, melyeket az Úr Jézus tett, éreztették minden emberrel, aki látta Őt, hogy az Úr nem változott, hogy Ő még mindig ugyanaz az Úr Jézus. Bár a keresztre szögezték és átélte a halált, feltámadt és nem hagyta el az emberiséget. Visszatért, hogy az emberek között legyen, és semmiben nem változott meg. Az emberek előtt álló Emberfia még mindig ugyanaz az Úr Jézus volt. A viselkedése és az, ahogy az emberekkel beszélgetett, nagyon ismerősnek tetszett. Még mindig tele volt szerető kedvességgel, kegyelemmel és elfogadással – még mindig ugyanaz az Úr Jézus volt, aki úgy szeretett másokat, mint saját Magát, aki hetvenszer hétszer képes volt megbocsátani az emberiségnek. Mint korábban mindig, most is együtt evett az emberekkel, beszélgetett velük a Szentírásról, és ami még fontosabb, most is húsból és vérből volt, akárcsak korábban, és érinthették és láthatták. Az Emberfia olyan volt, hogy lehetővé tette az emberek számára, hogy érezzék a meghittséget, hogy nyugalmat érezzenek és érezzék annak örömét, hogy visszanyertek valamit, ami elveszett. Nagy könnyedséggel, bátran és magabiztosan kezdtek el bízni ebben az Emberfiában és felnézni Rá, aki meg tudta bocsátani az emberiség bűneit. Habozás nélkül elkezdtek imádkozni is az Úr Jézus nevében, hogy elnyerjék a kegyelmét, az áldását, hogy békét és örömöt nyerjenek Tőle, hogy gondoskodást és védelmet nyerjenek Tőle, valamint az Úr Jézus nevében elkezdték gyógyítani a betegeket és kiűzni a démonokat.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)

Isten napi igéi  82. szemelvény

Abban az időben, amikor az Úr Jézus a testben munkálkodott, követőinek többsége nem tudta teljes mértékben ellenőrizni a kilétét és az Általa mondott dolgokat. Amikor a kereszthez közeledett, követőinek hozzáállása a megfigyelés volt. Aztán attól kezdve, hogy a keresztre szegezték, egészen addig, amíg a sírba tették, az emberek hozzáállása a csalódás volt. Ez idő alatt az emberek a szívükben lassan már nemcsak kételkedtek azokban a dolgokban, amelyeket az Úr Jézus a testben töltött ideje alatt mondott, hanem elkezdték egy az egyben tagadni azokat. Aztán, amikor kisétált a sírból, és egyenként megjelent az embereknek, azok többsége, akik saját szemükkel látták Őt, vagy hallották a feltámadásáról szóló híreket, hozzállásukat a tagadásról fokozatosan a szkepticizmusra változtatták. Csak akkor fogadták el igazán azt a tényt, hogy az Úr Jézus a testet öltött Krisztus, amikor Tamással az oldalára tetette a kezét, és amikor feltámadása után a tömeg előtt megtörte és megette a kenyeret, majd sült halat evett előttük. Úgy is mondhatnánk, hogy olyan volt, mintha ez a hús-vér szellemi test, amely ott állt az emberek előtt, mindannyiukat felébresztette volna egy álomból: az előttük álló Emberfia az ősidők óta létező Egyetlen volt. Volt alakja, volt teste és csontjai, és már régóta élt és evett együtt az emberiséggel... Ebben az időben az emberek úgy érezték, hogy az Ő létezése nagyon valóságos és csodálatos. Ugyanakkor nagyon vidámak és boldogok voltak, tele voltak érzelmekkel. Újbóli megjelenése lehetővé tette az emberek számára, hogy valóban lássák alázatát, érezzék közelségét és ragaszkodását az emberiséghez, és érezzék, hogy milyen sokat gondolt rájuk. Ez a rövid találkozás olyan érzést keltett az Úr Jézust látó emberekben, mintha egy egész élet telt volna el. Elveszett, zavarodott, félő, szorongó, vágyakozó és zsibbadt szívük vigaszt talált. Nem voltak többé kétkedők vagy csalódottak, mert érezték, hogy most már van remény és van mire támaszkodniuk. Az Emberfia, aki akkor előttük állt, minden időkre a hátvédjük lesz; erős bástyájuk és menedékük az örökkévalóságig.

Bár az Úr Jézus feltámadt, szíve és munkája nem hagyta el az emberiséget. Azáltal, hogy megjelent az embereknek, azt üzente nekik, hogy függetlenül attól, hogy milyen formában létezik, kíséri az embereket, mellettük jár és velük lesz minden időben és minden helyen. Elmondta nekik, hogy minden időben és minden helyen gondoskodni fog az emberiségről és pásztorolni fogja őket, lehetővé teszi számukra, hogy lássák és megérintsék Őt, továbbá ügyel rá, hogy soha többé ne érezzék magukat gyámoltalannak. Az Úr Jézus azt is szerette volna, hogy az emberek tudják, hogy nem egyedül élnek ezen a világon. Isten gondját viseli az emberiségnek, Isten velük van. Mindig támaszkodhatnak Istenre, és Ő minden egyes követőjének családtagja. Azzal, hogy Istenre támaszkodhat, az emberiség többé nem lesz magányos vagy gyámoltalan, és akik elfogadják Őt vétekáldozatuknak, azokat többé nem köti gúzsba a bűn. Emberi szemmel nézve az Úr Jézus munkájának ezek a részei, amelyeket a feltámadása után végzett, nagyon apró dolgok voltak, de ahogy én látom, minden egyes dolog, amit tett, nagyon értelmes, nagyon értékes, nagyon fontos és rendkívül jelentőségteljes volt.

Bár az Úr Jézus testben való munkálkodásának időszaka tele volt nehézségekkel és szenvedéssel, teljesen és tökéletesen elvégezte akkori munkáját a testben, hogy megváltsa az emberiséget hús-vér szellemi testében való megjelenése révén. Azzal kezdte a szolgálatát, hogy testet öltött, és azzal fejezte be a szolgálatát, hogy megjelent hús-vér alakjában az emberiségnek. Meghirdette a Kegyelem Korát, megkezdve az új kort Krisztus kilétén keresztül. Krisztusi kiléte révén végzett munkát a Kegyelem Korában, és erősítette meg és vezette valamennyi követőjét a Kegyelem Korában. Isten munkájáról elmondható, hogy amit elkezd, azt valóban befejezi. Vannak lépések és terv, a munka pedig tele van az Ő bölcsességével, mindenhatóságával, csodálatos tetteivel, szeretetével és irgalmával. Természetesen a fő szál, amely Isten minden munkáján végigvonul, az emberiséggel való törődése; az egészet áthatja az aggódás érzése, amit soha nem tud félretenni. A Biblia e verseiben minden dologban, amit az Úr Jézus a feltámadása után tett, Isten változatlan reményei és emberiség iránti aggodalma, valamint az emberiséget illető aprólékos törődése és dédelgetése mutatkozik meg. Mindez soha nem változott, egészen a mai napig – látjátok? Amikor ezt látjátok, nem húzódik a szívetek öntudatlanul is közelebb Istenhez? Ha abban a korban élnétek, és az Úr Jézus feltámadása után kézzelfogható formában megjelenne nektek, hogy lássátok, és leülne elétek, kenyeret és halat enne, magyarázná nektek a Szentírást és beszélne veletek, akkor mit éreznétek? Boldognak éreznétek magatokat? Vagy bűntudatot éreznétek? A korábbi félreértések és Isten kerülése, az Istennel kapcsolatos konfliktusok és kétségek – vajon nem tűnnének el? Nem válna normálisabbá és megfelelőbbé az Isten és az ember közötti kapcsolat?

A Biblia e néhány fejezetét értelmezve találtok hibát Isten természetében? Ráleltek Isten szeretetének bármilyen meghamisítására? Láttok bármilyen csalást vagy gonoszságot Isten mindenhatóságában vagy bölcsességében? Biztosan nem! Most már ki tudjátok biztosan jelenteni, hogy Isten szent? Tudjátok biztosan állítani, hogy Isten minden egyes érzelme az Ő lényegének és természetének kinyilatkoztatása? Remélem, hogy miután elolvastátok ezeket a szavakat, a belőlük nyert megértés segíteni fog nektek, és hasznotokra válik a beállítottságotok megváltoztatására és az istenfélelemre való törekvésetekben, és hogy gyümölcsöt terem bennetek, olyan gyümölcsöt, amely napról napra növekszik, így e törekvésetek során egyre közelebb kerültök Istenhez, egyre közelebb kerültök az Isten által megkövetelt mércéhez. Nem fogjátok többé unni az igazság keresését, és nem fogjátok többé úgy érezni, hogy az igazság keresése és a beállítottság megváltoztatása kellemetlen vagy felesleges dolog. Inkább Isten igaz természetének és Isten szent lényegének kifejeződésétől ösztönözve, vágyakozni fogtok a fény után, vágyakozni fogtok az igazság után, törekedni fogtok az igazságra, az Isten akaratának való megfelelésre, és Isten által megnyert emberré, valódi emberré váltok.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)