Isten napi igéi  1. szemelvény

Minden alkalommal újra meg kellene vizsgálnod, vajon életed során hogyan hittél Istenben, hogy lásd, vajon Isten követésének folyamatában valóban megértetted, valóban felfogtad, és valóban megismerted-e Istent, valóban tudod-e, hogyan viszonyul Isten, a különböző embertípusokhoz, és valóban érted-e, milyen munkát rendel neked Isten, és hogyan határozza meg minden egyes cselekedeted. Ezt az Istent, aki melletted áll, irányt szab a fejlődésednek, elrendeli a sorsod, és kielégíti szükségleteidet – vajon mennyire érted, amikor minden el lett mondva és megtörtént. Valójában mennyit tudsz erről az Istenről? Tudod, milyen munkát végez rajtad minden egyes nap? Ismered azokat az alapelveket és célkitűzéseket, amelyekre Ő minden tettét alapozza? Tudod, Ő vezet téged? Ismered annak módjait, ahogyan gondoskodik rólad? Ismered a módszereket, amelyekkel vezet téged? Tudod, mit szeretne kapni tőled, és mit szeretne elérni tebenned? Tudod, milyen hozzáállást tanúsít a különböző viselkedésmódjaidhoz? Tudod, hogy olyan valaki vagy-e, akit szeret? Ismered az Ő örömének, haragjának, bánatának és gyönyörűségének forrását, az ezek mögött meghúzódó eszméket, valamint az Ő lényegét? Végső soron tudod-e, milyen Isten ez az Isten, akiben hiszel? Ezek és a hozzájuk hasonló egyéb kérdéseket vajon soha nem értetted meg vagy soha nem gondolkodtál el rajtuk? Az Istenbe vetett hitedet gyakorolva vajon Isten szavainak valódi megbecsülése és megtapasztalása eloszlatta-e a vele kapcsolatos félreértéseidet? Isten fegyelmezésében és fenyítésében részesülve szert tettél őszinte engedelmességre és törődésre? Isten fenyítése és ítélete közepette felismerted az ember lázadó voltát és sátáni természetét, és egy cseppet megértetted Isten szentségét? Isten szavainak útmutatása és felvilágosítása nyomán elkezdtél-e új életszemléletet kialakítani? Érezted-e az Isten által küldött megpróbáltatások közepette az Ő türelmetlenségét az emberek vétkei iránt, valamint azt, hogy mit követel tőled, és hogyan ment meg téged? Ha nem tudod, mit jelent Istent félreérteni, vagy miként oszlasd el ezt a félreértést, akkor elmondható, hogy soha nem vállaltál igazi közösséget Istennel, és soha nem értetted meg Istent, vagy legalábbis elmondható, hogy soha nem kívántad megérteni Őt. Ha nem tudod, mi Isten fegyelmezése és fenyítése, akkor bizonyára azt sem tudod, mi az engedelmesség és a törődés, vagy legalábbis soha nem engedelmeskedtél igazán Istennek vagy törődtél Ővele. Ha soha nem tapasztaltad meg Isten fenyítését és ítéletét, akkor bizonyára azt sem tudod, mi az Ő szentsége, és még kevésbé lesz fogalmad arról, hogy mi az ember lázadása. Ha neked soha nem volt helyes életszemléleted vagy helyes életcélod, hanem még a tanácstalanság és a határozatlanság állapotában vagy az eljövendő életutad vonatkozásában, olyannyira, hogy tétovázol továbblépni, akkor bizonyos az, hogy soha nem részesültél Isten felvilágosodásában és útmutatásában, és az is elmondható, hogy valójában soha nem támogattak, illetve töltöttek fel téged újra Isten szavai. Ha még nem mentél át Isten próbatételein, akkor magától értetődik, hogy biztosan nem fogod tudni, mennyire türelmetlen az Isten az ember vétkeivel szemben, és azt sem érted, végső soron mit követel meg tőled Isten, és még kevésbé, hogy végső soron mi az Ő munkája, az ember irányításában és megmentésében. Nem számít, hány éven át hitt valaki Istenben, ha soha nem tapasztalt meg, illetve fogott fel semmit Isten szavaiból, akkor bizonyára nem az üdvösség felé vezető úton jár, az Istenbe vetett hite bizonyára valós tartalom nélküli, az Istenről való tudása is bizonyára nulla, és magától értetődik, hogy halvány fogalma sincs, miből áll Isten félelme.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Előszó)

Isten napi igéi  2. szemelvény

Isten tulajdonai és lénye, Isten lényege, Isten természete – mindezek az Ő emberiségnek szóló szavaiból váltak ismertté. Amikor az ember megtapasztalja Isten szavait, a gyakorlatba való átültetésük során megérti az Isten szavai mögött meghúzódó célt, megérti Isten szavainak forrását és hátterét, és megérti, valamint értékeli Isten szavainak szándékolt hatását. Az emberiség számára, ezek mind olyan dolgok, amelyeket az embernek meg kell tapasztalnia, fel kell fognia és el kell nyernie az embernek ahhoz, hogy elnyerje az igazságot és az életet, felfogja Isten szándékait, átalakuljon a beállítottsága, és képessé váljon arra, hogy engedelmeskedjen Isten szuverenitásának és intézkedéseinek. Amikor az ember megtapasztalja, felfogja és elnyeri ezeket a dolgokat, fokozatosan megérti Istent, és ekkor az Őrá vonatkozó tudás különböző fokozataira is szert tesz. Ez az értés és tudás nem az ember által elképzelt vagy megalkotott dologból származik, hanem abból, amit értékel, megtapasztal, érez és megerősít magában. Csupán e dolgok értékelése, megtapasztalása, érzése és megerősítése után lesz tartalma az ember Istenről való tudásának, csak az ember által ekkor szerzett tudás tényleges, valós és pontos és ez a folyamat – az Istenről való valódi megértés és tudás megszerzése az Ő szavainak értékelése, megtapasztalása, megéreztetése és megerősítése révén – nem más, mint az ember és Isten közötti valódi közösség. Az ilyesfajta közösség közepette az ember valóban megérti és felfogja Isten szándékait, valóban megérti és megismeri Isten tulajdonait és lényét, valóban megérti és megismeri Isten lényegét, fokozatosan megérti és megismeri Isten természetét, és valódi bizonyosságra, és helyes meghatározásra jut Isten egész teremtés feletti uralmának tényét illetően, és alapvető támpontot és ismeretet szerez Isten identitásáról és helyzetéről. Az ilyesfajta közösség közepette az ember lépésről lépésre megváltoztatja az Istentől alkotott elképzeléseit, már nem légből kapott az, ahogyan elképzeli Őt, nem enged teret a vele kapcsolatos gyanúinak, a Róla szóló félreértéseinek vagy kárhozatainak, megítélésének vagy kétségeinek. Így az embernek kevesebb vitája lesz Istennel, kevesebb összetűzése lesz Istennel, és kevesebb olyan alkalom, amikor az ember fellázad Isten ellen. Az ember törődése és Isten iránti engedelmessége viszont gyarapodni fog, istenfélelme valóságosabbá és behatóbbá válik. Az ilyesfajta közösségben az ember nem csupán igazságra tesz szert és az élet keresztségére, hanem ezzel egyidőben Isten valós ismeretére is. Az ilyesfajta közösségben az embernek nem csupán megváltozik a beállítottsága és üdvözül, hanem ezzel egyidőben a teremtett lény Isten iránti igazi félelmét és hódolatát is elnyeri. Miután az ember ilyen közösségben részesült, már nem üres lap, színlelt ígéret, vagy vak törekvés és bálványimádás az ember Istenbe vetett hite; kizárólag ilyen bensőséges kapcsolattal lesz napról napra egyre érettebb az ember élete, és csak ilyenkor változik meg fokozatosan a beállítottsága, az Istenbe vetett hite pedig lépésről lépésre homályos és bizonytalan hiedelemről hamisítatlan engedelmességre és törődésre, valódi istenfélelemre vált, az ember hozzáállása pedig Isten követésének folyamatában fokozatosan eljut a tétlenségtől a tevékenységig, a borúlátástól a derűlátásig. Csak az ilyesfajta közösség révén jut el az ember Isten valódi megértéséhez és felfogásához, Isten valódi megismeréséhez. Mivel az emberek nagy többsége soha nem lépett bensőséges kapcsolatra Istennel, az Istenről alkotott ismeretük megáll az elmélet szintjén, a szavak és tanok szintjén. Vagyis az emberek nagy többsége, függetlenül attól, hogy hány éve hisz már Istenben, ami Isten ismeretét illeti, még mindig ott van, ahonnan elindult, megrekedve a hódolat hagyományos formáinak alapjainál, a hozzájuk kapcsolódó feudális babonákkal és romantikus vonásokkal. Az, hogy az ember Istenről alkotott ismerete megreked a kiindulópontjánál, vagyis gyakorlatilag nem létezik. Eltekintve attól, hogy az ember megerősíti Isten helyzetét és kilétét, az Istenbe vetett hite még mindig a homályos bizonytalanság állapotában leledzik. Ha ez így van, akkor vajon mennyi valódi félelmet tud tanúsítani az ember Isten iránt?

Nem számít, mennyire szilárdan hiszel Isten létezésében, ez nem helyettesítheti Isten ismeretét, sem pedig Isten félelmét a részedről. Nem számít, mennyire élvezed az áldásait és a kegyelmét, ez nem helyettesítheti nálad Isten ismeretét. Nem számít, mennyire vagy hajlandó mindenedet Őneki szentelni és mindenedet Őrá fordítani, ez nem helyettesítheti az Istenről való tudásodat. Talán olyannyira megismerted már Isten kimondott szavait, vagy akár kívülről fújod és el tudod darálni őket, de ez nem helyettesítheti az Istenről való tudásodat. Bármennyire szándékozzon is Istent követni az ember, ha soha nem volt valódi közösségben Istennel, vagy volt valódi élménye Isten szavaiból, akkor az Istenről alkotott ismerete csupán vakfolt, avagy végtelen ábránd lesz; hiába dörgölőztél futólag Istenhez, vagy találkoztál vele szemtől szembe, az Istenről alkotott ismereted még mindig nulla lesz, és az istenfélelmed sem több üres szólamnál vagy idealizált fogalomnál.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Előszó)

Isten napi igéi  3. szemelvény

Sokan veszik kezükbe és olvassák napról napra Isten szavait, sőt, legféltettebb kincsükként gondosan megtanulják belőle kívülről az összes klasszikus szövegrészt, mindenhol prédikálva Isten szavait, ellátva és segítve azokkal másokat. Azt gondolják, hogy ezzel tanúságot tesznek Istenről, tanúságot tesznek az Ő szavairól, és ezt téve Isten útját követik. Azt gondolják, hogy ezzel Isten szavai szerint élnek, hogy ezzel behozzák az Ő szavait a saját valós életükbe, és ez lehetővé teszi számukra, hogy részesüljenek Isten dicséretében, üdvözüljenek és tökéletessé tétessenek. Azonban még Isten szavainak prédikálása közben sem tesznek eleget a gyakorlatban Isten szavainak, vagy próbálják meg összevetni magukat azzal, ami Isten szavaiban ki lett nyilatkoztatva. Ehelyett arra használják Isten szavait, hogy fortéllyal elnyerjék mások rajongását és bizalmát, hogy saját maguk irányítsanak, és elsikkasszák, ellopják Isten dicsőségét. Hiábavalóan azt remélik, hogy ki tudják használni az Isten szavainak terjesztéséből adódó lehetőséget, hogy hogy kiérdemeljék Isten munkálkodását és dicséretét. Vajon hány év telt már el, azonban ezek az emberek Isten szavainak prédikálása során nem csak arra voltak képtelenek, hogy kiérdemeljék Isten dicséretét és hogy felfedezzék az Isten szavairól való tanúságtétel során követendő utat, és nem csupán arról van szó, hogy mások Isten szavaival történő segítése és ellátása során nem segítettek maguknak vagy látták el magukat, valamint arról, hogy képtelenek voltak Isten megismerésére, illetve arra, hogy felkeltsék magukban a hamisítatlan istenfélelmet, miközben mindezen dolgokat tették, hanem inkább egyre csak elmélyültek az Istent illető tévképzeteik, egyre súlyosabbá vált a bizalmatlanságuk Őiránta, és egyre hiperbolikusabbá az Őrá vonatkozó képzeteik. Úgy tűnik, mintha az Isten szavait illető elméleteiktől fűtve és igazgatva teljesen a saját elemükben lennének, mintha erőfeszítés nélküli könnyedséggel használnák a képességeiket, mintha rátaláltak volna életük céljára és küldetésére, és mintha új életet nyertek és üdvözültek volna, mintha Isten szavai határozottan gördülnének le a nyelvükről a szónoklatban, mintha elnyerték volna az igazságot, felfogták volna Isten szándékait, és felfedezték volna az Isten ismeretéhez vezető utat, mintha Isten szavainak prédikálása során gyakran szemtől szembe kerültek volna Istennel. Mindemellett gyakran „jön rájuk” a sírás, gyakran az Isten szavaiban szereplő „Isten” vezeti őket, és úgy tűnik, mintha szüntelenül megragadnák az Ő hamisítatlan gondoskodását és kedves szándékát, és egyúttal felfogják, hogyan üdvözíti és igazgatja Isten az embert, megértik az Ő lényegét, és megértik az Ő igaz természetét. Úgy tűnik, ezen az alapon még szilárdabban hisznek Isten létezésében, még inkább tudomással bírnak az Ő felmagasztalt állapotáról, és még mélyebben átérzik az Ő fenséges és felsőbbrendű voltát. Úgy tűnik, mintha Isten szavainak felületes ismeretébe merülve gyarapodott volna a hitük, megerősödött volna a szenvedés elviselésére irányuló eltökéltségük, és alaposabban megismerték volna Istent. Kevéssé sejtik, hogy amíg valóban meg nem tapasztalják Isten szavait, addig saját sóvárgó képzelgéseikből és találgatásaikból ered minden Istenre vonatkozó ismeretük és elképzelésük. A hitük nem állna ki semmilyen Istentől érkező próbát, az úgynevezett lelkiségük és érettségük egyszerűen nem állná ki Isten próbáját vagy vizsgálatát, az eltökéltségük csupán homokra épült vár, és az Istent illető úgynevezett ismeretük nem több mint képzeletük szüleménye. Lényegében ezek az emberek, akik rengeteg erőfeszítést fektettek Isten szavaiba, soha nem ismerték fel, hogy mi a valós hit, mi a valós engedelmesség, mi a valós törődés, vagy mi Isten valós ismerete. Fogják az emberiség eszméjét, képzelgését, tudását, ajándékát, hagyományát, babonáját, sőt, erkölcsi értékeit, és az Istenbe vetett hit „tőkéjét” és „fegyverzetét” kovácsolják ezekből, sőt, az Istenbe vetett hitük, valamint az Ő követésének alapjaivá teszik ezeket. Ugyanakkor fogják ezt a tőkét és fegyverzetet, és mágikus talizmánokat gyártanak belőlük, amelyeken keresztül megismerhetik Istent, szembenézhetnek Isten vizsgálatával, próbatételeivel, fenyítésével és ítéletével, és megbirkóznak velük. Végül, amit begyűjtenek, az még mindig nem több Istenre vonatkozó, vallásos képzettársításokkal, feudális babonával, valamint mindazzal átitatott következtetéseknél, ami mind romantikus, groteszk és talányos. Isten ismeretének és meghatározásának módja az Ő esetükben ugyanazon földbe ágyazott, mint azoké, akik csupán a Fenti Mennyországban, vagy az Égi Aggastyánban hisznek, miközben Isten valósága, az Ő lényege, az Ő természete, az Ő tulajdonai és lénye stb. – mindaz, ami magára a valós Istenre vonatkozik – olyan dolgok, amelyeket nem fog fel az értelmük, amelyektől teljesen elvált a tudásuk, méghozzá olyan messzire, akár az északi és a déli sark. Ily módon, bár ezek az emberek Isten szavainak gondoskodása alatt élnek és azokból táplálkoznak, mégis képtelenek valóban Isten félelmének és a rossz kerülésének ösvényét taposni. Ennek valódi oka az, hogy soha nem ismerkedtek meg Istennel, és soha nem is volt hamisítatlan közösségük Ővele, így hát lehetetlen számukra kölcsönös megértésre jutni Istennel, vagy felébreszteni magukban az Istenbe vetett hamisítatlan hitet, az Ő követését vagy hódolatát. Mivel így tekintenek Isten szavaira, mivel így tekintenek Istenre, ez a szemléletmód és hozzáállás arra kárhoztatja őket, hogy üres kézzel térjenek vissza a törekvéseikből, arra kárhoztatja őket, hogy soha az egész örökkévalóságban ne tudják Isten félelmének és a rossz kerülésének ösvényét taposni. Az általuk kitűzött cél, a haladásuk iránya azt jelzi, hogy ők az örökkévalóságon át Isten ellenségei, és hogy soha nem lesznek képesek üdvözülni az örökkévalóságon át.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Előszó)

Isten napi igéi  4. szemelvény

Ha Isten meghatározása olyasvalaki esetében, aki már sok éve követi Istent és élvezi szavainak gondoskodását, alapvetően ugyanaz, mint azé, aki hódolattal borul földre bálványok előtt, az azt jelzi, hogy az illető nem nyerte el Isten szavainak valóságát. Ez azért van, mert egyszerűen nem lépett be Isten szavainak valóságába, és ezen oknál fogva az Isten szavaiban itt rejlő valóságnak, igazságnak, szándékoknak és az emberiségre vonatkozó követelményeknek egyáltalán semmi közük sincs az illetőhöz. Vagyis nem számít, milyen serényen dolgozik az ilyen személy Isten szavainak felületes jelentésén, mindez hiábavaló, hiszen ők puszta szavak után mennek, és amit kapnak, azok is szükségszerűen puszta szavak lesznek. Legyenek bár az Isten által elmondott szavak külső megjelenésükben egyszerűek vagy mélyenszántók, mind olyan igazságok, amelyek nélkülözhetetlenek az ember életbe való belépése számára; az élő víz forrásai ezek, amelyek képessé teszik az embert a lelki és a testi túlélésre. Megadják az embernek azt, amire szüksége van az életben maradáshoz, a mindennapi életvitelének alapelveit és krédóját; az üdvösséghez vezető ösvényt, annak célját és irányát; minden igazságot, amellyel teremtett lényként rendelkeznie kell Isten előtt; és minden arra vonatkozó igazságot, hogy miként engedelmeskedik az ember Istennek és hódol Neki. Szavatolják azt, ami az ember túlélését biztosítja, az ember mindennapi kenyerét adják, valamint azt a szilárd támaszt, amely képessé teszi az embert arra, hogy erős legyen és felálljon. Bővelkednek abban az igazságvalóságban, amellyel a teremtett emberiség megéli a normális emberi mivoltot, bővelkednek abban az igazságban, amely által az emberiség megszabadul a romlottságtól és elkerüli Sátán csapdáit, bővelkednek azon fáradhatatlan tanításban, intésben, buzdításban és vigasztalásban, amelyet a Teremtő ad a teremtett emberiségnek. Ők a fáklya, amely vezeti az embereket és megvilágosítja őket, hogy megértsék mindazt, ami pozitív, a garancia, amely biztosítja, hogy az emberek mindenképp átéljék és birtokba vegyék mindazt, ami igaz és jó. Ők a kritérium, melyhez minden ember, esemény és tárgy mérhető, valamint olyan navigációs jelzés, amely az üdvösségre és a világosság ösvénye felé vezeti az embereket. Csak Isten szavainak gyakorlati megtapasztalásában részesülhet az ember az igazságban és az életben; csakis ebben tudja megérteni az ember, hogy mi a normális emberi mivolt, mi a jelentőségteljes élet, mi a hamisítatlan teremtett lény, mi az Isten iránti valós engedelmesség; csakis ebben tudja megérteni az ember, hogyan törődjön Istennel, hogyan tegyen eleget a teremtett lény kötelességének, és hogyan legyen övé a valódi ember hasonlatossága; csakis ebben tudja megérteni, mit jelent a hamisítatlan hit és a hamisítatlan hódolat; csakis ebben tudja megérteni az ember, hogy ki a mennyek, a föld és minden dolog Uralkodója; csakis ebben tudja megérteni az ember, miként uralkodik, vezet és gondoskodik a teremtményeiről az, Aki minden teremtés Mestere; és csakis ebben tudja megérteni és felfogni az ember, hogyan létezik, nyilvánul meg és munkálkodik az, aki minden teremtés Mestere. Isten szavainak valós megtapasztalásától elszakítva az embernek nincs valós tudása vagy bepillantása Isten szavaiba és az igazságba. Az ilyen ember kétségtelenül élőhalott, egy kiteljesedett burok, és egyáltalán semmi köze nincs a Teremtőre vonatkozó tudás egészéhez. Isten szemében az ilyen ember soha nem hitt Őbenne, és soha nem is követte Őt. Ennélfogva Isten nem ismeri el Őt sem az Ő hívőjeként sem az Ő követőjeként, még kevésbé, mint hamisítatlan teremtett lényt.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Előszó)

Isten napi igéi  5. szemelvény

A hamisítatlan teremtett lénynek tudnia kell, ki a Teremtő, mi célt szolgál az ember teremtése, hogyan vigye véghez a teremtett lény feladatait, és hogyan hódoljon minden teremtés Urának. Meg kell értenie, fel kell fognia, ismernie kell a Teremtől szándékait, kívánságait és követelményeit, törődnie kell ezekkel, és a Teremtő útján kell cselekednie – félnie Istent és kerülnie a rosszat.

Mit jelent félni az Istent? És hogyan kerülhető a rossz?

Félni az Istent nem jelent leírhatatlan rémületet és borzalmat, sem kitérést, sem távolságtartást, sem bálványozást vagy babonaságot. Ez inkább csodálat, megbecsülés, bizalom, megértés, törődés, engedelmesség, odaadás, szeretet, valamint feltétel nélküli és panaszmentes hódolat, viszonzás és alávetettség. Isten őszinte ismerete nélkül az emberiségben nem lesz hamisítatlan csodálat, hamisítatlan bizalom, hamisítatlan megértés, hamisítatlan törődés vagy engedelmesség, hanem csupán rettegés és nyugtalanság, csupán kétely, félreértés, kitérés és elkerülés; Isten hamisítatlan ismerete nélkül az emberiségben nem lesz hamisítatlan odaadás és viszonzás; Isten hamisítatlan ismerete nélkül az emberiségben nem lesz hamisítatlan hódolat és alávetettség, csupán vak bálványozás és babonaság; Isten hamisítatlan ismerete nélkül az emberiség képtelen Isten útját követni, azaz félni Istent és kerülni a rosszat. Viszont az ember minden tevékenysége és viselkedése lázadással és ellenszegüléssel lesz tele, Őrá vonatkozó rágalmazó gyanúsításokkal és becsmérlő bírálatokkal, valamint az igazsággal és Isten szavainak valódi jelentésével szembemenő gonosz magatartással.

Ha az emberiség őszintén bízik Istenben, akkor hamisítatlanul követni fogják Őt és Őrá fognak támaszkodni. Az emberiség csak valós bizalommal és Istenre támaszkodással rendelkezhet hamisítatlan megértéssel és megértéssel. Isten igazi megértéséhez az Őiránta való valós törődés társul. Az emberiség csak Isten iránti hamisítatlan törődéssel lehet hamisítatlanul engedelmes. Az emberiség csak Isten iránti hamisítatlan engedelmességgel lehet hamisítatlanul odaadó. Az emberiség csak Isten iránti hamisítatlan odaadással tanúsíthat olyan viszonzást, amely feltétel nélküli és panaszkodás nélkül való. Az emberiség csak hamisítatlan bizalommal és Istenre támaszkodással, hamisítatlan megértéssel és törődéssel, hamisítatlan engedelmességgel, hamisítatlan odaadással és viszonzással ismerheti meg valóban Isten természetét és lényegét, és ismerheti meg a Teremtő kilétét. Az emberiség csak akkor ébreszthet fel magában hamisítatlan hódolatot és alávetettséget, ha valóban megismerte a Teremtőt. Az emberiség csak akkor lesz valóban képes gonosz útjai elhagyására, vagyis a rossz kerülésére, ha tényleg a Teremtőnek hódol és Őneki veti alá magát.

Ebből áll Isten félelmének és a rossz kerülésének teljes folyamata, és teljességgel ez a tartalma is Isten félelmének és a rossz kerülésének. Ezen az ösvényen kell járni ahhoz, hogy szert tegyünk Isten félelmére és a rossz kerülésére.

Isten félelme és a rossz kerülése, valamint Isten ismerete számtalan szálon kapcsolódik elválaszthatatlanul egymáshoz, és a köztük lévő kapcsolat magától értetődő. Ha valaki szeretne szert tenni a rossz kerülésére, akkor először is valóban félnie kell Istent; ha valaki szeretne szert tenni Isten valódi félelmére, akkor először valóban ismernie kell Istent; ha valaki szeretné valóban megismerni Istent, akkor először meg kell tapasztalnia Isten szavait, be kell lépnie Isten szavainak valóságába, meg kell tapasztalnia Isten feddését és fegyelmezését, az Ő fenyítését és ítéletét. Ha valaki meg szeretné tapasztalni Isten szavait, akkor először szemtől szembe kell kerülnie Isten szavaival, szemtől szembe kell kerülnie Istennel, és arra kell kérnie Istent, hogy adjon lehetőségeket Isten szavainak mindenféle környezetben történő megtapasztalására, bennük különböző emberekkel, eseményekkel és tárgyakkal. Ha valaki szemtől szembe szeretne kerülni Istennel és Isten szavaival, akkor először egyszerű és őszinte szívvel kell rendelkeznie, készen az igazság elfogadására, hajlandósággal a szenvedés elviselésére, eltökéltséggel és bátorsággal a rossz elviselésére, és a törekvéssel, hogy hamisítatlan teremtett lénnyé váljon... Ily módon lépésről lépésre előre haladva egyre közelebb fogsz kerülni Istenhez, a szíved egyre tisztábbá válik, az életed pedig, valamint annak értéke, hogy életben vagy, Isten megismerése nyomán egyre jelentőségteljesebbé válik és egyre ragyogóbb lesz. Mígnem egy napon azt érzed majd, hogy a Teremtő már nem rejtvény, hogy a Teremtő soha nem volt rejtve előled, hogy a Teremtő soha nem rejtette el előled az arcát, hogy a Teremtő egyáltalán nincs messze tőled, hogy a Teremtő már nem Olyasvalaki, akire állandóan áhítozol a gondolataidban, azonban az érzéseiddel nem érheted el, hanem valóban, ténylegesen őrt áll tőled balra és jobbra, táplálva életed és irányítva a sorsod. Nem a távoli láthatáron van, és magasan a felhők között sem rejtőzött el. Szorosan ott van melletted, mindened felügyeli, Ő minden, amid van, és Ő az egyetlen dolog, amid van. Az ilyen Isten megengedi neked, hogy szívből szeresd Őt, ragaszkodj Őhozzá, közel tartsd magadhoz, csodáld Őt, féld az elvesztését, és ne legyél többé hajlandó megtagadni Őt, ne legyél engedetlen Őiránta, és már ne kerüld vagy távolítsd el Őt. Már csak törődni akarsz Ővele, engedelmeskedni Neki, viszonozni mindazt, amit ad neked, és alávetni magad az Ő uralmának. Többé már nem utasítod vissza, hogy ő vezessen, gondoskodjon rólad, őrködjön feletted és megőrizzen. Már nem utasítod el azt, amit diktál és elrendel neked. Már csak követni akarod Őt, a társaságában akarsz lenni; már csak el akarod fogadni Őt egyetlen életedként, el akarod fogadni Őt az egyetlen Uradként, az egyetlen Istenedként.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Előszó)

Isten napi igéi  6. szemelvény

Az emberek hiedelmei nem vehetik át az igazság helyét

Egyesek képesek elviselni a nehézségeket, meg tudják fizetni az árát, a külvilág felé nagyon jól viselkednek, eléggé megbecsültek és élvezik mások csodálatát. Szerintetek az effajta viselkedés a külvilág felé az igazság gyakorlatba ültetésének tekinthető? Megállapítható az, hogy az ilyen emberek eleget tesznek Isten akaratának? Miért van az, hogy ilyen embereket látva az emberek újra és újra azt gondolják, hogy ők eleget tesznek Istennek, az igazság gyakorlatba ültetésének útját járják és követik Isten útját? Miért gondolkodnak egyesek így? Erre csak egy magyarázat van. Mi az a magyarázat? Arról van szó, hogy nagyon sok ember számára bizonyos kérdések – például, hogy mit jelent az igazság gyakorlatba való átültetése, mit jelent az Istennek való megfelelés és mit jelent az igazságvalóság hiteles birtoklása – nem igazán világosak. Így vannak olyan emberek, akiket gyakran megtévesztenek azok, akik a kívülről spirituálisnak, nemesnek, magasztosnak és nagyszerűnek tűnnek. Ami azokat az embereket illeti, akik ékesszólóan tudnak beszélni a szavakról és a doktrínákról, és akiknek beszéde és tettei csodálatra méltónak tűnnek, az ő cselekedeteik lényegét, a tetteik mögötti elveket, vagy azt, hogy mik a céljaik, soha nem vizsgálták meg azok, akiket megtévesztenek. Sőt, soha nem vizsgálták meg, hogy ezek az emberek valóban alávetik-e magukat Istennek, és azt sem állapították meg, hogy ezek az emberek valóban félik-e Istent és kerülik-e a gonoszt. Soha nem ismerték fel ezen emberek emberi mivoltának lényegét. Ehelyett a velük való megismerkedés első lépésétől kezdve, apránként eljutottak oda, hogy csodálják és tisztelik ezeket az embereket, akik végül a bálványaik lettek. Ráadásul egyesek fejében azok a bálványok, akiket imádnak – és akikről azt hiszik, hogy képesek elhagyni a családjukat és a munkájukat, és akikről a felszínen úgy tűnik, hogy képesek megfizetni az árat –, azok, akik valóban eleget tesznek Istennek, és akik valóban jó kimenetelt és jó rendeltetési helyet érhetnek el. Az ő elméjükben ezek a bálványok azok, akiket Isten dicsér. Mi készteti őket arra, hogy ilyesmit higgyenek? Mi a lényege ennek a kérdésnek? Milyen következményekkel járhat? Először is vitassuk meg ennek lényegét.

Lényegében ezeknek a kérdéseknek, amelyek az emberek nézeteire, gyakorlati módszereire és elfogadott gyakorlati elveire vonatkoznak, illetve arra, amire összpontosítani szoktak, semmi közük Isten emberiséggel szemben támasztott követelményeihez. Akár sekélyes dolgokra, akár mélyreható kérdésekre, akár szavakra és doktrínákra, akár a valóságra összpontosítanak az emberek, nem ahhoz tartják magukat, amihez leginkább kellene, és nem is tudják azt, amit leginkább tudniuk kellene. Ennek az az oka, hogy az emberek egyáltalán nem szeretik az igazságot; ilyeténképpen nem hajlandók időt és energiát fektetni az Isten kijelentéseiben található gyakorlati alapelvek felkutatásába és gyakorlatba ültetésébe. Helyette inkább rövidebb utat használnak, összegezve azt, amit ők jó gyakorlatnak és jó viselkedésnek értelmeznek és tartanak; ez az összegzés válik aztán saját elérendő céljukká, amelyet alkalmazandó igazságnak tekintenek. Ennek egyenes következménye, hogy az emberek az emberi jó viselkedést az igazság gyakorlatba ültetésének helyettesítőjeként alkalmazzák, ami kielégíti azon vágyukat is, hogy Istennek hízelegjenek. Ez tőkét ad nekik az igazsággal való vitatkozáshoz, és amelyet arra is felhasználnak, hogy okoskodjanak és versengjenek Istennel. Ugyanakkor az emberek gátlástalanul félreteszik Istent, és az általuk csodált bálványokat helyezik a helyére. Csak egyetlen alapvető ok van, ami az embereket ilyen tudatlan cselekedetekre és nézetekre, vagy egyoldalú véleményekre és gyakorlatokra készteti – és ma erről fogok nektek beszélni: az ok az, hogy bár az emberek talán követik Istent, mindennap imádkoznak Hozzá és mindennap olvassák az Ő kijelentéseit, valójában nem értik az Ő akaratát. Ebben rejlik a probléma gyökere. Ha valaki megértené Isten szívét, és tudná, hogy Ő mit szeret, mit utál, mit akar, mit utasít el, milyen embert szeret, milyen embert nem szeret, milyen mércét alkalmaz, amikor követelményeket támaszt az emberekkel szemben, és milyen megközelítést alkalmaz a tökéletesítésükhöz, akkor vajon lehetne annak az embernek továbbra is saját személyes véleménye? Az ilyen emberek el tudnának csak úgy menni és imádni valaki mást? Válhatna egy közönséges ember a bálványukká? Az Isten akaratát értő emberek ennél valamivel racionálisabb szemlélettel rendelkeznek. Nem fognak önhatalmúlag bálványozni egy romlott embert, és az igazság gyakorlatba ültetésének útján járva azt sem fogják hinni, hogy ha vakon betartanak néhány egyszerű szabályt vagy alapelvet, az egyenlő az igazság gyakorlatba ültetésével.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  7. szemelvény

Sokféle vélemény van arról a mércéről, amely alapján Isten meghatározza az emberek kimenetelét

Tekintettel arra, hogy minden ember a saját kimenetelével van elfoglalva, tudjátok, hogy Isten miként határozza meg ezt a kimenetelt? Milyen módon határozza meg Isten valakinek a kimenetelét? Sőt, milyen mércét alkalmaz ennek meghatározásához? Amikor egy ember kimenetele még nincs meghatározva, mit tesz Isten, hogy feltárja azt? Tudja valaki? Ahogy az imént mondtam, vannak, akik már nagyon hosszú időt töltöttek Isten szavainak kutatásával, hogy támpontokat keressenek az emberek kimeneteléről, azokról a kategóriákról, amelyekbe ezek a kimenetelek be vannak sorolva, és a különböző típusú emberekre váró különféle kimenetelekről. Abban is reménykednek, hogy megtudják, miként irányítja Isten szava az emberek kimenetelét, milyen mércét használ Ő, és pontosan hogyan határozza meg egy ember kimenetelét. Végül azonban ezeknek az embereknek soha nem sikerül választ találniuk. Valójában Isten kijelentései között igencsak kevés szó esik erről a kérdésről. Miért van ez így? Amíg az emberek kimenetele fel nem tárul, addig Isten nem akarja megmondani senkinek, hogy mi fog történni a végén, és nem akar senkit sem előre tájékoztatni a rendeltetési helyéről, mivel ez nem lenne hasznos az emberiség számára. Itt és most csak arról akarok nektek beszélni, hogy Isten milyen módon határozza meg az emberek kimenetelét, milyen elveket alkalmaz munkája során a kimenetelek meghatározásához és kinyilvánításához, továbbá milyen mérce alapján határozza meg, hogy valaki életben maradhat-e vagy sem. Nem ezek azok a kérdések, amelyek a leginkább foglalkoztatnak titeket? Nos tehát, mit hisznek az emberek, miként határozza meg Isten az emberek kimenetelét? Az imént részben említettétek: néhányan azt mondtátok, hogy ennek ahhoz van köze, hogy az ember hűségesen végzi a kötelességeit és feláldozza magát Istenért; néhányan azt mondták, hogy az Istennek való alávetettségről és a Neki való megfelelésről szól; néhányan azt mondták, hogy az egyik tényező az, hogy Isten kegyelmére vagyunk bízva; néhányan pedig azt mondták, hogy az a kulcs, ha tartózkodunk a feltűnéstől... Amikor ezeket az igazságokat a gyakorlatba ültetitek, és amikor az általatok helyesnek hitt alapelvek szerint gyakoroltok, vajon tudjátok, hogy mit gondol Isten? Gondoltatok valaha arra, hogy ha így folytatjátok, akkor eleget tesztek-e az Ő akaratának, vagy sem? Megfelel ez az Ő mércéjének? Megfelel az Ő igényeinek? Azt hiszem, hogy a legtöbb ember nem igazán gondolkodik el ezeken a kérdéseken. Csak mechanikusan alkalmazzák Isten szavának vagy a prédikációknak egy részét, vagy bizonyos szellemi alakok normáit, akiket bálványoznak, és kényszerítik magukat, hogy ezt vagy azt tegyék. Azt hiszik, hogy ez a helyes út, ezért szüntelenül ragaszkodnak hozzá, és ezt csinálják, nem számít, mi történik a végén. Egyesek azt gondolják: „Annyi éven át volt hitem, mindig is így gyakoroltam. Úgy érzem, hogy valóban eleget tettem Istennek, és úgy érzem, hogy sokat is kaptam ettől. Azért van így, mert ez idő alatt sok igazságot megértettem, és sok olyan dolgot is, melyeket korábban nem értettem. Konkrétan sok elképzelésem és nézetem megváltozott, az értékrendem óriási mértékben megváltozott, és most már elég jól értem ezt a világot.” Az ilyen emberek hisznek abban, hogy ez egyfajta aratás, és hogy ez Isten emberiségért végzett munkájának végső eredménye. A ti véleményetek szerint ezekkel a normákkal és az összes gyakorlatotokkal együtt eleget tesztek Isten akaratának? Néhányan közületek teljes bizonyossággal azt fogják mondani: „Természetesen! Isten szava szerint gyakorlunk; aszerint gyakorlunk, amit a Fennvaló hirdetett és közölt. Mindig teljesítjük a kötelességeinket, és folyamatosan követjük Istent, és soha nem hagytuk Őt el. Ezért teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy eleget teszünk Istennek. Nem számít, mennyire értjük meg az Ő szándékait, és nem számít, mennyit fogunk fel az Ő szavából, mindig is olyan úton jártunk, hogy igyekeztünk összeférhetőek lenni Istennel. Amennyiben helyesen cselekszünk és helyesen gyakorlunk, biztosan a megfelelő eredményt fogjuk elérni.” Mit gondoltok erről a nézőpontról? Vajon helyes? Lehetnek olyanok is, akik azt mondják: „Még soha nem gondolkoztam ezeken a dolgokon. Én csak azt gondolom, hogy amíg folyamatosan teljesítem a kötelességemet, és az Isten kijelentéseiben megfogalmazott követelményeknek megfelelően cselekszem, addig életben maradhatok. Soha nem töprengtem azon a kérdésen, hogy vajon eleget tudok-e tenni Isten szívének, és soha nem gondoltam arra sem, hogy megfelelek-e az Általa szabott mércének. Mivel Isten soha nem mondta nekem, illetve nem adott egyértelmű utasításokat, úgy gondolom, hogy amíg dolgozom, és nem hagyom abba, addig Isten elégedett lesz, és nem kellene további követeléseket támasztania velem szemben.” Vajon helyesek ezek a hiedelmek? Ami engem illet, a gyakorlásnak ez a módja, ez a gondolkodásmód és ezek a nézőpontok mind fantazmagóriákat, illetve némi vakságot hordoznak magukban. Talán amiatt, hogy ezt mondom, néhányan közületek kissé elcsüggednek és azt gondolják: „Vakság? Ha ez vakság, akkor a reményünk az üdvösségre és a túlélésre nagyon kicsi és bizonytalan, nem igaz? Azzal, hogy így fogalmazol, nem hideg vizet zúdítasz ránk?” Függetlenül attól, hogy mit hisztek, az Általam mondott és tett dolgoknak nem az a célja, hogy úgy érezzétek, mintha hideg vizet öntenék rátok. Inkább az a céljuk, hogy jobban megértsétek Isten szándékait, és jobban felfogjátok, mire gondol, mit akar elérni, milyen embereket szeret, mit utál, mit vet meg, milyen típusú embereket akar megnyerni és milyen embereket utasít el. Az a céljuk, hogy megvilágosítsák az elméteket és tisztán értsétek, mennyire eltávolodtak mindannyiótok cselekedetei és gondolatai az Isten által megkövetelt mércétől. Vajon nagy szükség van ezen témák megvitatására? Mert tudom, hogy olyan régóta hisztek, és olyan sok prédikációt hallgattatok végig, de pontosan ezek azok a dolgok, amelyekből leginkább hiányt szenvedtek. Bár minden igazságot feljegyeztetek a jegyzetfüzetetekbe, valamint megjegyeztetek és a szívetekbe véstetek pár dolgot, amelyeket személy szerint fontosnak tartotok, és bár azt tervezitek, hogy ezeket a dolgokat arra használjátok, hogy megfeleljetek Istennek a gyakorlásotok során, hogy használjátok őket, amikor szükséget szenvedtek, hogy átvészeljétek az előttetek álló nehéz időket, vagy egyszerűen csak hagyjátok, hogy ezek a dolgok elkísérjenek benneteket, miközben élitek az életeteket, ami engem illet – függetlenül attól, hogy hogyan csináljátok –, ha csináljátok, mindez nem olyan fontos. Akkor mi az, ami nagyon fontos? Az, hogy miközben gyakorolsz, mélyen belül, teljes bizonyossággal tudnod kell, hogy minden, amit teszel – minden egyes cselekedeted – összhangban van-e azzal, amit Isten akar vagy sem, illetve hogy minden cselekedeted, minden gondolatod, valamint minden eredmény és cél, amit el akarsz érni, ténylegesen eleget tesz-e Isten akaratának és megfelel-e az Ő igényeinek vagy sem, továbbá hogy Ő helyesli-e azokat vagy sem. Ezek azok, amik nagyon fontosak.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  8. szemelvény

Isten útját kövesd: féld Istent és kerüld a gonoszt

Van egy mondás, melyet le kell jegyeznetek. Úgy gondolom, hogy ez a mondás nagyon fontos, mert Nekem minden egyes nap számtalanszor eszembe jut. Miért van ez így? Azért, mert minden alkalommal, amikor szembe kerülök valakivel, minden alkalommal, amikor hallom valakinek a történetét, és minden alkalommal, amikor hallom valakinek a tapasztalatát vagy bizonyságát arról, hogy hisz Istenben, mindig ezt a mondást használom arra, hogy eldöntsem a szívemben, hogy ez az illető olyan ember-e, akit Isten akar, és olyan ember-e, akit Isten kedvel. Nos tehát: hogy szól ez a mondás? Most már mindannyian tűkön ültök. Amikor elárulom a mondást, talán csalódottak lesztek, mert vannak, akik már évek óta a levegőbe beszélve mondogatják. Én azonban soha, egyetlenegyszer se a levegőbe beszéltem. Ez a mondás az Én szívemben lakozik. Nos, mi ez a mondás? A következő: „Isten útját kövesd: féld Istent és kerüld a gonoszt.” Hát nem egy rendkívül egyszerű mondat ez? Mindazonáltal, egyszerűsége ellenére, azok az emberek, akik valóban mélyen megértik ezeket a szavakat, érezni fogják, hogy nagy súlyuk van, hogy ez a mondás nagyon értékes az ember gyakorlásához, hogy ez egy sor az élet nyelvéből, amely az igazságvalóságot tartalmazza, hogy ez egy életre szóló célt jelent azok számára, akik eleget akarnak tenni Istennek, és hogy ez egy életre szóló út, amelyet mindenkinek, aki tekintettel van Isten szándékaira, követnie kell. Szóval, mit gondoltok: ez a mondás nem az igazság? Van vagy nincs ilyen jelentősége? Továbbá, talán néhányan közületek elgondolkodnak ezen a mondáson és próbálják megfejteni, és talán vannak olyanok is, akik még kételkednek is benne: Vajon nagyon fontos ez a mondás? Nagyon fontos? Szükséges ezt ennyire kihangsúlyozni? Lehetnek köztetek olyanok is, akiknek nem nagyon tetszik ez a mondás, mert úgy gondoljátok, hogy Isten útját ebbe az egyetlen mondásba sűríteni túlságosan leegyszerűsítő. Fogni mindazt, amit Isten mondott, és egyetlen mondásra leszűkíteni – nem tennénk egy kissé túl jelentéktelenné ezzel Istent? Így van? Lehet, hogy a legtöbben közületek nem teljesen értik e szavak mély jelentőségét. Bár mindannyian feljegyeztétek, nem áll szándékotokban elraktározni ezt a mondást a szívetekben; egyszerűen csak leírtátok a jegyzetfüzetetekbe, hogy szabad időtökben újra felidézzétek és elgondolkodjatok rajta. Néhányan közületek még arra sem veszik a fáradságot, hogy megjegyezzék ezt a mondást, nemhogy megpróbálnák hasznosítani. Miért akarom mégis megemlíteni ezt a mondást? Függetlenül a nézőpontotoktól, és függetlenül attól, hogy mit gondoltok, meg kellett említenem ezt a mondást, mert rendkívül fontos a tekintetben, hogy Isten miként határozza meg az emberek kimenetelét. Függetlenül attól, hogy jelenleg hogyan értelmezitek ezt a mondást, vagy hogyan kezelitek, én akkor is ezt mondom nektek: ha az emberek képesek e mondás szavait a gyakorlatba ültetni és megtapasztalni, és meg tudják ütni az istenfélelem és a gonoszság kerülésének mércéjét, akkor biztosan túlélők lesznek, és bizonyosan jó kimenetelük lesz. Ha azonban nem tudod megütni az ebben a mondásban lefektetett mércét, akkor azt lehet mondani, hogy a kimeneteled ismeretlen. Vagyis, a saját mentális felkészülésetek érdekében beszélek nektek erről a mondásról, és azért, hogy tudjátok, milyen mércével mér benneteket Isten.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  9. szemelvény

Isten különböző próbatételeket alkalmaz annak ellenőrzésére, hogy az emberek félik-e Istent és kerülik-e a gonoszt

Isten munkájának minden korában átad néhány szót az embereknek, és közöl velük néhány igazságot. Ezek az igazságok alkotják az utat, amelyhez az embereknek ragaszkodniuk kell, az utat, amelyet követniük kell, és az utat, amely lehetővé teszi számukra, hogy féljék Istent és kerüljék a gonoszt, továbbá az utat, amelyet át kell ültetniük a gyakorlatba és be kell tartaniuk az életükben és életútjuk során. Ezen okok miatt nyilvánítja ki Isten ezeket a kijelentéseket az emberiségnek. Ezeket az Istentől származó szavakat az embereknek be kellene tartaniuk, és ha betartják, akkor életet kapnak. Ha valaki nem tartja be őket, nem ülteti őket a gyakorlatba, és nem éli meg Isten szavaitaz életében, akkor ez az ember nem ülteti át az igazságot a gyakorlatba. Továbbá, ha az emberek nem ültetik az igazságot a gyakorlatba, akkor nem félik Istent és nem kerülik a gonoszt, és eleget sem tudnak tenni Istennek. Azok az emberek, akik képtelenek eleget tenni Istennek, nem kaphatják meg az Ő dicséretét, és az ilyen embereknek nincs kimenetelük. Hogyan határozza meg tehát Isten az Ő munkája során az ember kimenetelét? Milyen módszereket használ Isten arra, hogy meghatározza egy ember kimenetelét? Lehet, hogy ez egy kicsit még most is homályos számotokra, de amikor elmondom nektek a folyamatot, akkor meglehetősen világossá válik, hiszen közületek sokan már magatok is megtapasztaltátok.

A munkája során, a kezdetektől fogva, Isten minden ember számára – vagy mondhatnánk, hogy minden Őt követő ember számára – próbatételeket szabott meg, és ezek különböző méretű próbatételek. Vannak, akik a családjuk által való elutasítás próbatételét tapasztalták meg, vannak, akik a kedvezőtlen környezet próbatételét, vannak, akik a letartóztatás és a kínzás próbatételét mások a választási lehetőségek próbatételét, és vannak, akik a pénz és a státusz próbatételét. Általánosságban elmondható, hogy mindegyikőtök szembenézett mindenféle próbatétellel. Miért így munkálkodik Isten? Miért bánik így mindenkivel? Milyen eredményre törekszik? Íme a lényeg, amit közölni szeretnék veletek: Isten látni akarja, hogy az adott ember olyan típus-e, aki féli Őt és kerüli a gonoszt. Ez azt jelenti, hogy amikor Isten próbatétel elé állít téged, és egyik vagy másik körülménnyel szembesít, akkor az a szándéka, hogy megvizsgálja, olyan ember vagy-e, aki féli Őt és kerüli a gonoszt. Ha valaki azzal a feladattal kerül szembe, hogy egy felajánlást kell őriznie, és ez a feladat oda vezet, hogy kapcsolatba kerül az Istenhez tartozó adománnyal, akkor azt mondanád, hogy ezt Isten rendezte el? Kétségtelenül igen! Minden, amivel találkozol, azt Isten rendezte el. Amikor szembesülsz ezzel a dologgal, Isten titokban megfigyel téged, figyeli, milyen döntéseket hozol, hogyan gyakorolsz és milyen gondolataid vannak. Ami Istent a legjobban érdekli, az a végeredmény, mivel ez az eredmény az, ami segít Neki felmérni, hogy megfeleltél-e az Ő mércéjének ebben a bizonyos próbatételben, vagy sem. Amikor azonban az emberek problémával találkoznak, gyakran nem gondolkodnak el azon, hogy miért szembesülnek vele, milyen mércének való megfelelést vár el tőlük Isten, mit akar látni bennük, vagy mit szeretne kapni tőlük. Amikor az ilyen emberek szembesülnek ezzel a problémával, csupán azt gondolják: „Ezzel kerültem szembe; óvatosnak kell lennem, nem pedig óvatlannak! Bármi is történik, ez az áldozat Istené, és én nem érhetek hozzá.” Ilyen leegyszerűsített gondolatokkal felvértezve az emberek azt hiszik, hogy eleget tettek kötelezettségeiknek. Vajon ennek a próbatételnek az eredménye elégedettséggel töltené el Istent vagy sem? Folytasd, és beszélj róla. (Ha az embereknek Istent félő szívük van, akkor ha olyan feladat elé kerülnek, amely lehetővé teszi számukra, hogy kapcsolatba kerüljenek az Istenhez tartozó adománnyal, majd elgondolkodnak azon, milyen könnyű lenne megsérteni Isten természetét, ez pedig arra készteti őket, hogy biztosan elővigyázatosan járjanak el.) A válaszod jó úton halad, de még nem egészen tart ott. Isten útját követni nem arról szól, hogy felszínes szabályokat tartasz be; inkább azt jelenti, hogy amikor egy problémával szembesülsz, akkor azt elsősorban olyan helyzetnek tekinted, amelyet Isten rendezett el, olyan felelősségnek, amelyet Ő ruházott rád, vagy olyan feladatnak, amelyet Ő bízott rád. Amikor ezzel a problémával szembesülsz, olyan próbatételként kellene tekintened rá, amelyet Isten szabott ki rád. Amikor ezzel a problémával találkozol, akkor kell hogy legyen egy mérce a szívedben, és azt kell gondolnod, hogy ez a dolog Istentől ered. El kell gondolkodnod azon, hogyan kezeld úgy, hogy teljesíteni tudd kötelességedet, miközben hűséges maradsz Istenhez, továbbá, hogy miként tedd meg anélkül, hogy feldühítenéd Őt vagy megsértenéd a természetét. Az imént a felajánlások megóvásáról beszéltünk. Ez a kérdés magában foglalja az adományokat, és érinti a kötelességedet és felelősségedet is. Ez a felelősség kötelez téged. Amikor azonban ezzel a problémával szembesülsz, vajon van kísértés? Van. Honnan ered ez a kísértés? Ez a kísértés a Sátántól ered és az emberek gonosz, romlott beállítottságából is. Tekintettel arra, hogy van kísértés, ez a kérdés magában foglalja a tanúságtételt, amelyben az embereknek meg kellene állniuk, ami szintén a te felelősséged és kötelességed is. Egyesek azt mondják: „Ez olyan jelentéktelen dolog; tényleg szükséges ekkora ügyet csinálni belőle?” Ennél szükségesebb nem is lehetne! Azért, mert ahhoz, hogy Isten útját kövessük, nem engedhetünk el semmit, ami velünk vagy körülöttünk történik, még az apró dolgokat sem; akár úgy gondoljuk, hogy oda kell figyelnünk rá, akár nem, amíg bármilyen dolog szembejön velünk, nem szabad elengednünk. Minden dologra, ami történik, úgy kell tekintenünk, mint egy próbára, amelyet Isten szabott ki ránk. Mit gondolsz erről a szemléletmódról? Ha ilyen a hozzáállásod, akkor ez egy tényt igazol: mélyen legbelül féled Istent és hajlandó vagy elkerülni a gonoszt. Ha megvan benned ez a vágy, hogy megfelelj Istennek, akkor amit átültetsz a gyakorlatba, nem lesz messze attól, hogy megfeleljen az istenfélelem és a gonosz elkerülése mércéjének.

Gyakran vannak olyanok, akik szerint azok a dolgok, amelyekre az emberek nem fordítanak nagy figyelmet és amelyeket többnyire nem is emlegetnek, csak apróságok, amelyeknek semmi közük az igazság gyakorlatba ültetéséhez. Amikor ezek az emberek ilyen kérdéssel szembesülnek, nem sokat gondolkodnak rajta, aztán annyiban hagyják. Valójában azonban ez a dolog egy lecke volt, melyet tanulmányoznod kellene – lecke arról, hogyan kell félni Istent és hogyan kell kerülni a gonoszt. Sőt, amivel még inkább foglalkoznod kellene, az az, hogy tudd, mit csinál Isten, amikor ez a dolog felmerül és szembesülsz vele. Isten melletted áll, figyeli minden szavadat és cselekedetedet, és figyel mindent amit teszel, valamint azt, hogy milyen változások mennek végbe a gondolataidban – ez Isten munkája. Egyesek azt kérdezik: „Ha ez igaz, akkor miért nem éreztem?” Azért nem érezted, mert nem ragaszkodtál az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útjához, mint elsődleges utadhoz; ezért nem érzékeled azt a finom munkát, amit Isten végez az emberekben, ami az emberek különböző gondolatai és cselekedetei szerint nyilvánul meg. Kelekótya vagy! Mi számít nagy dolognak? Mi kicsinek? Azok a dolgok, amelyek az Isten útjának követését foglalják magukban, nem oszlanak nagyobb és kisebb dolgokra, hanem mind nagy dolgok – el tudjátok ezt fogadni? (El tudjuk fogadni.) A mindennapi dolgok tekintetében vannak olyanok, amelyeket az emberek nagyon nagynak és jelentősnek tartanak, másokat pedig apróságnak. Az emberek gyakran nagyon fontosnak tartják ezeket a nagy dolgokat, és úgy vélik, hogy Isten küldte őket. Azonban amint ezek a fontos dolgok lejátszódnak, az emberek csekély érettségük és gyenge képességeik miatt gyakran nem képesek Isten akaratának teljesítésére, nem tudnak kinyilatkoztatásokat kapni és nem tudnak tényleges, értékes tudásra szert tenni. Ami a kisebb dolgokat illeti, ezeket az emberek egyszerűen figyelmen kívül hagyják, és engedik, hogy apránként kicsússzanak a kezükből. Így az emberek sok lehetőséget elveszítettek, hogy Isten előtt megmérettessenek, és Ő próbára tegye őket. Mit jelent az, ha mindig figyelmen kívül hagyod azokat az embereket, eseményeket, tárgyakat és helyzeteket, amelyeket Isten rendezett el számodra? Azt jelenti, hogy minden nap, sőt, minden pillanatban folyamatosan lemondasz arról, hogy Isten tökéletessé tegyen és vezessen téged. Valahányszor Isten egy helyzetet elrendez számodra, titokban figyel, a szívedbe tekint, figyeli a gondolataidat és a megfontolásaidat, figyeli, hogyan gondolkodsz, és várja, hogy miként fogsz cselekedni. Ha gondatlan ember vagy – olyan, aki soha nem vette komolyan Isten útját, szavait vagy az igazságot –, akkor nem leszel tudatában annak, vagy nem fogsz odafigyelni arra, amit Isten véghez akar vinni, vagy azokra a követelményekre, amelyeknek teljesítését elvárta tőled, amikor egy bizonyos környezetet elrendezett számodra. Azt sem fogod tudni, hogy az emberek, események és tárgyak, amelyekkel találkozol, hogyan kapcsolódnak az igazsághoz vagy Isten akaratához. Miután ilyen ismételt körülményekkel és ismételt próbatételekkel szembesülsz, Isten pedig nem lát benned semmilyen eredményt, vajon hogyan fog eljárni? Miután többször is szembesültél megpróbáltatásokkal, nem magasztaltad fel Istent a szívedben, és nem annak láttad az Isten által számodra elrendezett körülményeket, amik: próbatételeknek és vizsgáknak Istentől. Ehelyett egymás után utasítottad vissza a lehetőségeket, amelyeket Isten adományozott neked, és hagytad, hogy újra és újra kicsússzanak a kezedből. Hát nem szélsőséges engedetlenség ez, amit az emberek tanúsítanak? (De az.) Vajon Isten megbántódik emiatt? (Igen.) Tévedés, Isten nem fog megbántódni! Az, hogy ilyesmit hallotok Tőlem, ismét megdöbbentett titeket. Talán azt gondoljátok: „Nem azt mondták korábban, hogy Isten mindig megbántva érzi magát? Isten nem fog emiatt megbántódni? Hát akkor mikor bántódik meg?” Röviden, Isten nem fog ebben a helyzetben megbántódni. Akkor hát hogyan viszonyul Isten a fent vázolt viselkedésfajtához? Amikor az emberek elutasítják a próbatételeket és vizsgákat, amelyeket Isten küld nekik, és amikor kibújnak alóluk, akkor Isten csak egyféleképpen viszonyul az ilyen emberekhez. Hogyan viszonyul? Isten a szíve mélyéből megveti az ilyen embereket. A „megvetés” szónak két jelentésrétege van. Hogyan magyarázzam meg az Én szemszögemből? Mélyen legbelül a „megvetés” szó az utálat és a gyűlölet jelentéseit hordozza. Mi a helyzet a másik jelentésréteggel? Ez az a rész, amely azt jelenti, hogy lemondunk valamiről. Mindannyian tudjátok, hogy mit jelent a „lemondás”, igaz? Dióhéjban a „megvetés” olyan szó, amely Isten végső reakcióját és hozzáállását jelenti azokkal az emberekkel szemben, akik így viselkednek; szélsőséges gyűlölet és undor irántuk, ami azt a döntést eredményezi, hogy elhagyja őket. Ez Isten végső döntése egy olyan emberrel szemben, aki soha nem követte Isten útját, aki soha nem félte Istent és nem kerülte el a gonoszt. Most már mindannyian látjátok annak a mondásnak a fontosságát, amit korábban említettem?

Most már értitek, hogy Isten milyen módszerrel határozza meg az emberek kimenetelét? (Minden nap más-más körülményeket rendez.) Különböző körülményeket rendez el – olyasmi ez, amit az emberek érezhetnek és tapinthatnak. Mi tehát Isten indítéka, amiért ezt csinálja? Az a szándéka, hogy minden egyes embernek különféle próbatételeket adjon különböző időpontokban és különböző helyeken. Az ember milyen aspektusai vannak próbára téve a próbatételek során? A próbatétel meghatározza, hogy olyan embertípus vagy-e vagy sem, aki féli Istent és elkerüli a gonoszt minden olyan kérdésben, amellyel szembesülsz, amelyet hallasz, látsz és személyesen megtapasztalsz. Mindenkinek szembe kell néznie ezzel a fajta megpróbáltatással, mert Isten minden emberrel szemben igazságos. Néhányan azt mondjátok: „Sok éve hiszek Istenben, hogyhogy nem kellett még megpróbáltatásokkal szembenéznem?” Úgy érzed, hogy még nem szembesültél eggyel sem, mert valahányszor Isten körülményeket rendezett el számodra, nem vetted azokat komolyan, és nem akartad Isten útját követni. Így egyszerűen egyáltalán nem érzékeled az Isten általi megpróbáltatásokat. Egyesek azt mondják: „Szembesültem néhány próbatétellel, de nem tudom, hogyan gyakoroljak megfelelően. Még amikor gyakoroltam is, akkor sem tudom, hogy Isten próbatételei során szilárdan megálltam-e.” Az ilyesféle állapotban lévő emberek egész biztosan nincsenek kisebbségben. Mi tehát az a mérce, amellyel Isten az embereket méri? Pont ahogy az imént mondtam: az, hogy féled-e Istent és elkerülöd-e a gonoszt mindenben, amit teszel, gondolsz és kifejezel. Így lehet megállapítani, hogy olyan ember vagy-e, aki féli Istent és elkerüli a gonoszt. Egyszerű ez az elgondolás vagy nem? Elég egyszerű kimondani, de vajon könnyű-e átültetni a gyakorlatba? (Nem olyan könnyű.) Miért nem olyan könnyű? (Mert az emberek nem ismerik Istent, és nem tudják, hogyan teszi Isten tökéletessé az embereket, így amikor dolgokkal szembesülnek, nem tudják, hogyan keressék az igazságot, hogy megoldják a problémáikat. Különböző próbatételeken, finomításokon, fenyítéseken és ítéleteken kell keresztülmenniük, mielőtt övék lehetne az istenfélelem valósága.) Talán ti így fogalmaztok, de ami titeket illet, az istenfélelem és a gonosz elkerülése most nagyon könnyen megvalósíthatónak tűnik. Miért mondom ezt? Azért, mert sok prédikációt meghallgattatok és nem kevés öntözést kaptatok az igazságvalóságból; ez lehetővé tette számotokra, hogy elméletileg és intellektuálisan megértsétek, hogyan kell félni Istent és elkerülni a gonoszt. Ami azt illeti, hogy miként lehet ezt az istenfélelmet és a gonosz elkerülését a gyakorlatba átültetni, ez a tudás mind nagyon hasznos volt, és azt az érzést keltette bennetek, mintha egy ilyen dolog könnyen megvalósítható lenne. Akkor miért nem tudják az emberek igazából sohasem megvalósítani? Azért, mert az emberek természetlényege nem féli Istent és kedveli a gonoszt. Ez a valódi ok.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  10. szemelvény

Nem félni Istent és nem elkerülni a gonoszt annyi, mint szembeszállni Istennel

Hadd kezdjem azzal a kérdéssel, hogy honnan származik ez a mondás: „Féld Istent és kerüld el a gonoszt.” (Jób könyve.) Mivel már említettük Jóbot, beszéljünk róla. Jób idejében Isten az emberiség megmentésén és meghódításán munkálkodott? Nem. Nem így van? Továbbá, ami Jóbot illeti, mennyi tudása volt akkoriban Istenről? (Nem sok.) Több vagy kevesebb ismerete volt Jóbnak Istenről, mint nektek most? Miért van az, hogy nem mertek válaszolni? Erre a kérdésre nagyon könnyű válaszolni. Kevesebb! Ez biztos! Ezekben a napokban szemtől szembe álltok Istennel, és szemtől szembe álltok Isten szavaival; sokkal több ismeretetek van Istenről, mint Jóbnak volt. Miért hozom ezt fel? Mi a célom azzal, hogy ezeket a dolgokat mondom? Szeretnék elmagyarázni nektek egy tényt, de mielőtt ezt megtenném, szeretnék feltenni nektek egy kérdést: Jób nagyon keveset tudott Istenről, mégis képes volt félni Őt és elkerülni a gonoszt; miért van az, hogy manapság az emberek nem képesek erre? (Mélységesen romlottak.) Az, hogy mélységesen romlottak, a problémát okozó felszínes jelenség, de Én soha nem tekintenék így erre. Gyakran elővesztek sűrűn használt doktrínákat és szavakat, mint például „mélységes romlottság”, „Isten elleni lázadás”, „hűtlenség Istenhez”, „engedetlenség”, „nem kedvelni az igazságot” és így tovább, és ezekkel a szlogenekkel magyarázzátok meg minden egyes dolog lényegét. Ez a gyakorlás hibás módja. Ha ugyanazt a választ használjátok különböző természetű dolgok megmagyarázására, az elkerülhetetlenül istenkáromló gyanút kelt az igazsággal és Istennel kapcsolatban; nem szeretek ilyen válaszokat hallani. Gondolkodjatok el ezen hosszan és alaposan! Egyikőtök sem gondolkodott el ezen a kérdésen, de én minden egyes nap látom, és minden egyes nap érzem. Ezért, amíg ti cselekedtek, Én figyelek. Amikor csináltok valamit, nem érzitek a lényegét, de amikor Én nézem, látom a lényegét és érzem is a lényegét. Akkor mi ez a lényeg? Miért képtelenek manapság az emberek félni Istent és elkerülni a gonoszt? A válaszaitok messze nem képesek megmagyarázni ennek a problémának a lényegét, és nem is tudják megoldani azt. Azért van ez így, mert olyan forrása van, amelynek nem vagytok tudatában. Mi ez a forrás? Tudom, hogy hallani akartok róla, ezért elmondom nektek a probléma forrását.

Mióta Isten elkezdett munkálkodni, miként tekintett az emberi lényekre? Isten megmentette őket; úgy tekintett az emberekre mint családtagjaira, mint munkájának tárgyaira, mint azokra, akiket meg akar hódítani és menteni, és mint azokra, akiket tökéletessé akar tenni. Ez volt Isten hozzáállása az emberiséghez munkájának kezdetén. Mi volt ugyanakkor az emberiség hozzáállása Istenhez abban az időben? Isten ismeretlen volt az emberek számára, és ők idegennek tekintették Istent. Azt lehet mondani, hogy az Istenhez való hozzáállásuk nem hozott megfelelő eredményeket, és nem volt világos megértésük arról, hogyan kellene bánniuk Istennel. Így aztán úgy bántak Vele, ahogy nekik tetszett, és azt tettek, amihez csak kedvük szottyant. Volt bármilyen véleményük Istenről? Eleinte nem; az úgynevezett véleményeik csupán bizonyos elképzeléseket és feltételezéseket tartalmaztak Róla. Ami megfelelt az elképzeléseiknek, azt elfogadták, és ha valami nem felelt meg az elképzeléseiknek, akkor annak a felszínen engedelmeskedtek, de mélyen legbelül erősen vívódtak és ellenszegültek. Kezdetben ez volt a kapcsolat Isten és az emberek között: Isten családtagként tekintett rájuk, ők mégis idegenként kezelték Őt. Isten munkájának egy időszaka után azonban az emberek megértették, hogy mit próbál elérni, és tudták, hogy Ő az igaz Isten; azt is megtudták, hogy mit kaphatnak Istentől. Hogyan tekintettek az emberek Istenre ebben az időben? Mentőkötélnek tekintették Őt, és remélték, hogy megkapják kegyelmét, áldásait és ígéreteit. Hogyan tekintett Isten ebben az időben az emberekre? Meghódítása célpontjainak látta őket. Isten szavakkal akarta megítélni, próbára tenni és próbatételeknek alávetni őket. Ami azonban az akkori embereket illeti, Isten csak egy tárgy volt, amelyet saját céljaik elérésére használhattak. Az emberek úgy látták, hogy az Isten által nyújtott igazság meghódíthatja és megmentheti őket, hogy lehetőségük van arra, hogy megszerezzék azokat a dolgokat, amiket akartak Tőle, valamint elérjék a kívánt rendeltetési helyeket. Emiatt egy picike őszinteség alakult ki a szívükben, és hajlandóak lettek követni ezt az Istent. Telt-múlt az idő, és mivel szert tettek némi felszínes és elvi tudásra Istenről, még azt is mondhatnánk, hogy az emberek kezdtek „megismerkedni” Istennel és az Általa mondott szavakkal, az Ő igehirdetésével, az Általa előhozott igazságokkal és az Ő munkájával. Ezért abban a tévhitben éltek, hogy Isten már nem ismeretlen, és már ráléptek az Istennel való összeférhetőség útjára. Mostanra az emberek már sok prédikációt meghallgattak az igazságról, és sok mindent megtapasztaltak Isten munkájából. Mindazonáltal a sok különböző tényező és körülmény által okozott zavar és akadály miatt a legtöbb embernek nem sikerül átültetnie az igazságot a gyakorlatba, és megfelelni sem képesek Istennek. Az emberek egyre inkább lankadnak, és egyre inkább hiányzik belőlük a bizalom. Egyre inkább úgy érzik, hogy saját kimenetelük ismeretlen. Nem mernek túlzó ötletekkel előállni, és nem törekszenek az előrelépésre; csak vonakodva kullognak, lépésről lépésre haladnak előre. Az emberek jelenlegi állapotát tekintve hogyan viszonyul hozzájuk Isten? Ő csak azt kívánja, hogy megajándékozza őket ezekkel az igazságokkal és beléjük nevelje az Ő útját, majd elrendezzen különféle körülményeket annak érdekében, hogy különböző módokon próbára tehesse őket. Az Ő célja az, hogy ezeket a szavakat, ezeket az igazságokat és az Ő munkáját felhasználva olyan eredményt érjen el, amely által az emberek képesek lesznek félni Őt és elkerülni a gonoszt. A legtöbb ember, akit láttam, csak fogja Isten szavait és doktrínaként tekint rájuk, puszta szavakként, betartandó előírásokként. Tetteikben és beszédükben, vagy amikor próbatételekkel néznek szembe, nem úgy tekintenek Isten útjára, mint az egy útra, amihez tartaniuk kellene magukat. Ez különösen igaz akkor, amikor az emberek nagy próbatételekkel néznek szembe; soha nem láttam még, hogy az ilyen emberek közül akár egy is az istenfélelem és a gonosz elkerülésének irányában cselekedett volna. Ezért Isten hozzáállása az emberekhez tele van rendkívüli utálattal és ellenszenvvel! Annak ellenére, hogy ismételten, akár több százszor is próbatételek elé állította őket, továbbra sincs olyan egyértelmű hozzáállásuk, amellyel bizonyítani tudnák elszántságukat: „Félni akarom Istent és elkerülni a gonoszt!” Mivel az emberek nem rendelkeznek ezzel az elszántsággal, és nem ilyennek mutatkoznak, Isten jelenleg nem ugyanúgy viszonyul hozzájuk, mint a múltban, amikor irgalmat, toleranciát, hosszútűrést és türelmet tanúsított irántuk. Ehelyett rendkívül csalódott az emberiségben. Ki okozta ezt a csalódást? Kitől függ Isten hozzáállása az emberekhez? Minden egyes embertől függ, aki követi Őt. Sokéves munkája során Isten sok követelményt támasztott az emberekkel szemben, és sok körülményt rendezett el számukra. Függetlenül azonban attól, hogy hogyan teljesítettek, és függetlenül attól, hogy milyen a hozzáállásuk Istenhez, az emberek nem cselekedtek egyértelműen az istenfélelem és a gonosz elkerülésének céljával összhangban. Ezért ajánlok egy összegző mondatot, és ezzel a mondattal magyarázom el mindazt, amit az imént mondtunk arról, hogy az emberek miért nem tudják az istenfélelem és a gonosz elkerülésének Isten szerinti útját követni. Mi ez a mondat? Íme: Isten az embereket üdvössége és munkája tárgyának tekinti; az emberek Istent ellenségüknek és antitézisüknek tekintik. Most már tisztán érted ezt a dolgot? Nagyon egyértelmű, hogy mi az emberiség hozzáállása, mi Isten hozzáállása, és mi a kapcsolat az emberek és Isten között. Nem számít, hogy mennyi prédikációt hallgattatok meg, azok a dolgok, amelyekről levontátok saját következtetéseiteket, mint például hűségesnek lenni Istenhez, alávetni magatokat Istennek, keresni az Istennel való összeegyeztethetővé válás útját, a szándék, hogy az egész életeteket Istennek áldozzátok és Istennek éljetek – Számomra ezek a dolgok nem példák arra, hogy tudatosan Isten útját követitek, ami az istenfélelem és a gonosz elkerülése, hanem ehelyett egyszerűen csatornák, amelyeken keresztül elérhettek bizonyos célokat. Ahhoz, hogy ezeket elérjétek, vonakodva betartotok néhány szabályt, és pontosan ezek a szabályok azok, amelyek még távolabb viszik az embereket az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útjától, és amelyek ismételten szembeállítják Istent az emberiséggel.

A mai téma egy kicsit nehéz, de történjék bármi, mégis remélem, hogy amikor átmentek az elkövetkezendő tapasztalatokon és az eljövendő időkön, képesek lesztek megtenni azt, amit az imént mondtam nektek. Ne tekintsd Istent pusztán egy adag üres levegőnek – mintha csak akkor létezne, amikor hasznodra van, de nem létezik, amikor nem válik hasznodra. Ha már egyszer ilyen gondolat van a tudatalattidban, máris feldühítetted Istent. Talán vannak, akik azt mondják: „Én nem tekintem Istent pusztán üres levegőnek. Mindig imádkozom Hozzá és mindig megpróbálok megfelelni Neki, és minden, amit teszek, az az Isten által megkövetelt keretek, normák és alapelvek közé tartozik. Határozottan nem a saját elképzeléseim szerint gyakorlok.” Igen, ez a mód, ahogyan gyakorolsz, helyes. Mindazonáltal mire gondolsz, amikor szembesülsz egy problémával? Hogyan gyakorolsz, amikor egy problémával szembesülsz? Egyesek úgy érzik, hogy Isten létezik, amikor imádkoznak és könyörögnek Hozzá, de aztán amikor problémával találkoznak, előállnak a saját elképzeléseikkel és azokhoz akarnak ragaszkodni. Ez azt jelenti, hogy Istent csak egy adag üres levegőnek tekintik, és egy ilyen helyzet nemlétezővé teszi Istent az elméjükben. Az emberek úgy gondolják, hogy Istennek akkor kell léteznie, amikor szükségük van Rá, akkor viszont nem, amikor nincs Rá szükségük. Az emberek úgy gondolják, hogy elegendő a saját elképzeléseik alapján gyakorolni. Azt hiszik, azt tehetik, amit akarnak; egyszerűen nem hiszik el, hogy Isten útját kell keresniük. Ami azokat az embereket illeti, akik jelenleg efféle helyzetben vannak és megrekedtek ebben az állapotban, vajon ők nem a veszéllyel kacérkodnak? Egyesek azt mondják: „Akár kacérkodom a veszéllyel, akár nem, annyi éven át volt hitem, és hiszem, hogy Isten nem fog elhagyni engem, mert nem bírná elviselni.” Mások azt mondják: „Azóta hittem az Úrban, mióta anyám méhében voltam. Ez negyven vagy ötven évet jelent, tehát az időt tekintve én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy Isten megmentsen, és én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy életben maradjak. Ez alatt a négy-öt évtized alatt elhagytam a családomat és a munkámat, és lemondtam mindenről, amim volt – olyasmikről, mint pénz, státusz, élvezetek és a családommal töltött idő. Nem ettem sok finom ételt, nem szórakoztam sokat, nem jártam sok érdekes helyen, és még olyan szenvedést is átéltem, amit az átlagemberek nem tudnának elviselni. Ha Isten mindezek okán nem tud engem megmenteni, akkor igazságtalanul bánik velem, és én nem tudok hinni egy efféle Istenben.” Sokan vannak, akiknek ilyen nézeteik vannak? (Sokan.) Nos, akkor ma segíteni fogok nektek megérteni egy tényt: az ilyen nézeteket valló emberek mind lábon lövik magukat. Azért, mert saját képzeletükkel takarják el a szemüket. Pontosan ezek a képzelgések, valamint saját következtetéseik veszik át annak a mércének a helyét, amelynek betartását Isten megköveteli az emberektől, és ezek tartják vissza őket, hogy elfogadják Isten tényleges szándékait. Emiatt képtelenek érzékelni az Ő valódi létezését, és emiatt azt a lehetőséget is elveszítik, hogy Isten tökéletessé tegye őket, így lemondanak Isten ígéretének bármely részéről vagy hányadáról.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  11. szemelvény

Hogyan határozza meg Isten az emberek kimenetelét, és milyen mércével teszi ezt

Mielőtt bármilyen nézet vagy következtetés mellett kikötnél, először meg kell értened, hogy Isten miként viszonyul hozzád és mit gondol, s csak ezután döntheted el, hogy a saját gondolkodásod helyes-e vagy sem. Isten soha nem használta az időt mértékegységként egy ember kimenetelének meghatározásához, és soha nem alapozott egy ilyen meghatározást arra, hogy egy ember mennyit szenvedett. Mit használ hát Isten mérceként, hogy meghatározza egy ember kimenetelét? Az idő alapján történő meghatározás lenne az, ami leginkább megfelel az emberek elképzeléseinek. Ráadásul vannak olyan emberek – gyakran látjátok őket –, akik egy ponton nagyon sok mindent feláldoztak, sokat ráfordítottak, hatalmas árat fizettek és sokat szenvedtek. Ők azok, akiket – ahogy ti látjátok – Isten megmenthet. Mindaz, amit ezek az emberek bemutatnak és megélnek, pontosan megfelel az emberek elképzeléseinek azokról a mércékről, amelyeket Isten állított, hogy meghatározza egy ember kimenetelét. Bármit is hisztek, nem fogom ezeket a példákat egyenként felsorolni. Röviden, minden, ami nem Isten saját gondolkodásán belüli mérce, inkább az emberi képzeletből származik, és minden ilyen dolog emberi elképzelés. Ha vakon ragaszkodsz saját elképzeléseidhez és ábrándjaidhoz, mi lesz az eredmény? Teljesen nyilvánvaló, hogy ennek csak az lehet a következménye, hogy Isten megvet téged. Ez azért van, mert mindig az alkalmasságodat fitogtatod Isten előtt, versengsz Vele, vitatkozol Vele, és nem próbálod meg igazán megérteni a gondolkodását, és nem próbálod megérteni az akaratát vagy az emberiséghez való hozzáállását sem. Az efféle eljárás mindenekelőtt önmagadat dicsőíti; nem Istent magasztalja. Te önmagadban hiszel; nem Istenben. Isten nem akar ilyen embereket, és nem is fogja elhozni számukra az üdvösséget. Ha el tudod engedni ezt a fajta nézőpontot, továbbá helyre tudod hozni azokat a helytelen nézőpontokat, amelyeket a múltban képviseltél, ha Isten követelései szerint tudsz eljárni, ha ettől a ponttól kezdve gyakorolni tudod az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útját, ha sikerül Istent tisztelned, mint az Egyetlent, aki mindenben nagyszerű, és tartózkodni tudsz attól, hogy a saját személyes ábrándjaidat, nézeteidet vagy hiedelmeidet alkalmazd önmagad és Isten meghatározására, és ha mindezek helyett minden tekintetben Isten szándékait tudod keresni, ha eljutsz az emberiséghez való hozzáállásának felismeréséhez és megértéséhez, és eleget tudsz Neki tenni azáltal, hogy megfelelsz az Ő mércéinek, az csodálatos lesz! Ez fogja jelezni, hogy az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útjára készülsz lépni.

Ha Isten nem az emberek különböző gondolatait, elképzeléseit és nézeteit használja mérceként, hogy meghatározza kimenetelüket, akkor milyen mércét használ az emberek kimenetelének meghatározásához? Próbatételeket használ a kimenetelek meghatározásához. Két mércéje van annak, ahogy Isten a próbatételeket az emberek kimenetelének meghatározásához használja: az egyik a próbatételek száma, amelyeken az emberek keresztülmennek, a másik pedig az, hogy ezek a próbatételek milyen eredményeket érnek el az embereken. Ez a két mutató határozza meg egy ember kimenetelét. Most pedig fejtsük ki ezt a két mércét.

Kezdjük azzal, hogy amikor valaki Istentől kapott próbatétellel szembesül (ez a próbatétel lehet, hogy számodra jelentéktelen, említésre sem méltó), Ő egyértelműen világossá teszi számodra, hogy ez az Ő keze rajtad, és Ő rendezte el számodra ezt a körülményt. Amíg még éretlen vagy, Isten megpróbáltatásokat fog elrendezni, hogy próbára tegyen téged, és ezek a megpróbáltatások megfelelnek majd az érettségednek, annak, amit képes vagy megérteni és amit el tudsz viselni. Melyik részed lesz próbára téve? Az Istenhez való hozzáállásod. Nagyon fontos ez a hozzáállás? Természetesen fontos! Különös fontossággal bír! Az emberek ezen hozzáállása az az eredmény, amit Isten óhajt, tehát ami Őt illeti, ez a legeslegfontosabb dolog. Máskülönben Isten nem fordítaná erőfeszítéseit az emberekre azzal, hogy ilyen munkába bocsátkozik. E próbatételek révén Isten a Vele kapcsolatos hozzáállásodat akarja látni; azt akarja látni, hogy a helyes úton jársz-e vagy sem. Azt is látni akarja, hogy féled-e Istent és elkerülöd-e a gonoszt. Ezért akár sokat, akár keveset értesz az igazságból egy adott időpontban, mindenképp szembe kerülsz Isten próbatételeivel, és az általad megértett igazság mennyiségének növekedését követően Ő továbbra is megfelelő próbatételeket fog számodra elrendezni. Amikor újra próbatétel elé kerülsz, Isten látni akarja, hogy a nézőpontod, az elképzeléseid és a Hozzá való viszonyulásod fejlődött-e az eltelt idő alatt. Egyesek elgondolkodnak: „Miért akarja Isten mindig látni az emberek hozzáállását? Nem látta még, hogyan ültetik át az igazságot a gyakorlatba? Miért akarná még mindig látni a hozzáállásukat?” Ez esztelen badarság! Tekintve, hogy Isten így működik, az Ő akaratának benne kell lennie. Isten fél szemmel állandóan figyeli az embereket, figyeli minden szavukat és cselekedetüket, minden tettüket és mozdulatukat; sőt minden gondolatukat és elképzelésüket is megfigyeli. Isten mindent feljegyez, ami az emberekkel történik – a jótetteiket, hibáikat, vétkeiket, még lázadásaikat és árulásaikat is –, bizonyítékként, melynek segítségével meghatározza kimenetelüket. Lépésről lépésre, ahogy Isten munkája fokozódik, egyre több igazságot fogsz hallani, és egyre több pozitív dolgot és információt fogsz elfogadni, valamint egyre többet fogsz elnyerni az igazság valóságából. E folyamat során Isten követelményei is növekedni fognak veled szemben, és ahogy növekednek, Ő komolyabb próbatételeket fog elrendezni számodra. A célja, hogy megvizsgálja, hogy időközben fejlődött-e a Hozzá való viszonyulásod. Természetesen amikor ez megtörténik, az a nézőpont, amelyet Isten megkövetel tőled, meg fog felelni az igazságvalóságról alkotott felfogásodnak.

Ahogy az érettséged fokozatosan felépül, úgy fog növekedni az a mérce is, amelyet Isten elvár tőled. Amíg még éretlen vagy, addig nagyon alacsony mércét állít fel számodra; amikor az érettséged kicsit nagyobb lesz, akkor némileg magasabbra emeli a mércét. De mit fog tenni Isten, miután megértést nyertél az egész igazságról? Még nagyobb próbatételek elé fog állítani téged. Amit Isten e próbatételek közepette szeretne megkapni és látni tőled, az az Ő mélyebb ismerete és tényleges félelme. Ebben az időben az Ő veled szemben támasztott követelményei magasabbak és „keményebbek” lesznek, mint amikor még éretlenebb voltál (az emberek talán keménynek tekintik ezeket, de Isten igazából észszerűnek tekinti őket). Amikor Isten próbára teszi az embereket, milyen valóságot kíván teremteni? Folyamatosan azt kéri, hogy az emberek adják Neki a szívüket. Egyesek azt fogják mondani: „Hogy adhatnám oda? Teljesítettem a kötelességemet; elhagytam az otthonomat és a megélhetésemet, és feláldoztam magam. Ezek nem mind példák arra, hogy átadom a szívemet Istennek? Hogy másként adhatnám még a szívemet Istennek? Lehet, hogy amikor ezeket tettem, valójában nem is adtam Neki a szívemet? Mi Isten konkrét követelménye?” A követelmény nagyon egyszerű. Tulajdonképpen vannak olyanok, akik próbatételeik különböző szakaszaiban már különféle mértékben átadták a szívüket Istennek, de az emberek zöme soha nem adja át a szívét Istennek. Amikor Isten próbára tesz téged, látja, hogy a szíved Vele, a testtel vagy a Sátánnal van-e. Amikor Isten próbára tesz téged, látja, hogy szemben állsz-e Vele vagy pedig Vele összeegyeztethető helyzetben vagy-e, és azt is látja, hogy a szíved az Ő oldalán áll-e. Amikor éretlen vagy és próbatételek előtt állsz, kevés bizodalmad van, és nem tudod pontosan, mit kell tenned ahhoz, hogy eleget tégy Isten szándékainak, mivel megértésed az igazságról korlátozott. Ha azonban még mindig igazán és őszintén tudsz imádkozni Istenhez, és ha hajlandó vagy átadni Neki a szívedet, megteszed Őt uralkodóddá, valamint hajlandó vagy felajánlani Neki mindazt, amit a legértékesebbnek vélsz, akkor már átadtad a szívedet Istennek. Ahogy egyre több prédikációt hallgatsz és egyre többet értesz meg az igazságból, úgy fog fokozatosan növekedni az érettséged is. Ekkor Isten követelményeinek mércéje már nem ugyanaz lesz, mint amikor még éretlen voltál; magasabb mércét fog követelni tőled. Ahogy az emberek fokozatosan átadják szívüket Istennek, a szívük lassan közelebb kerül Hozzá; ahogy az emberek ténylegesen közelebb tudnak kerülni Istenhez, egyre inkább Istent félő szívük lesz. Isten éppen ilyen szívet akar.

Amikor Isten meg akarja szerezni valakinek a szívét, számos próbatétel elé állítja az embert. E próbatételek során, ha Isten nem kapja meg az illető szívét, vagy nem látja, hogy az illetőnek adott a hozzáállása – vagyis ha Isten nem látja, hogy az illető úgy gyakorol vagy úgy viselkedik, ami az Ő félelmét jelzi, és ha nem látja azt a hozzáállást és elhatározást sem az illetőben, hogy elkerülje a gonoszt, akkor – számos próbatétel után – Isten megvonja tőle a türelmét, és nem fogja többé megtűrni őt. Nem fogja többé próbára tenni ezt az embert, és nem fog többé munkálkodni rajta. Mit jelent ez ennek az embernek a kimenetelére nézve? Azt jelenti, hogy nincs kimenetele. Talán ez az ember nem tett semmi rosszat; talán nem tett semmi bomlasztót és nem okozott semmilyen zavart. Talán nem állt nyíltan ellen Istennek. Ennek az embernek a szíve azonban rejtve marad Isten előtt; soha nem volt egyértelmű hozzáállása és álláspontja Istennel kapcsolatban, és Isten nem látja világosan, hogy Neki adta-e a szívét, vagy hogy igyekszik-e félni Őt és elkerülni a gonoszt. Isten elveszíti türelmét az ilyen emberekkel szemben, és többé nem fizet értük semmilyen árat, nem részesíti őket kegyelemben és nem munkálkodik rajtuk. Az ilyen ember Istenbe vetett hitéletének már vége van. Ez azért van, mert a sok próbatétel összessége során, amit Isten adott neki, Isten nem kapta meg azt az eredményt, amit akar. Így van egy sor olyan ember, akikben soha nem láttam a Szentlélek megvilágosodását és megvilágosítását. Hogyan lehet ezt látni? Ezek az emberek talán sok éven át hittek Istenben, és a felszínen életerősen viselkedtek; sok könyvet olvastak, sok ügyet intéztek, megtöltöttek vagy egy tucatnyi jegyzetfüzetet és tökéletesen elsajátítottak rengeteg szót és doktrínát. Azonban soha nincs bennük látható növekedés, az Istenről alkotott nézeteik láthatatlanok maradnak és hozzáállásuk továbbra is tisztázatlan. Más szóval, nem lehet látni a szívüket; mindig be vannak burkolva és el vannak zárva: el vannak zárva Istentől. Ennek következtében Ő nem látta az igazi szívüket, nem látta ezekben az emberekben az Ő igazi félelmét, sőt, nem látta, hogyan követik ezek az emberek az Ő útját. Ha Isten mostanra még mindig nem nyerte meg az ilyen az embereket, vajon a jövőben meg tudja őket nyerni? Nem tudja! Vajon továbbra is erőltetni fog olyan dolgokat, amelyeket nem érhet el? Nem fog! Mi tehát Isten jelenlegi hozzáállása az ilyen emberekhez? (Megveti és semmibe veszi őket.) Semmibe veszi őket! Isten nem törődik az ilyen emberekkel; megveti őket. Nagyon gyorsan és nagyon pontosan megjegyeztétek ezeket a szavakat. Úgy tűnik, mintha megértettétek volna, amit hallottatok!

Vannak emberek, akik éretlenek és tudatlanok, amikor elkezdik követni Istent; nem értik az Ő akaratát, és nem tudják, mit jelent hinni Benne. Az Istenben való hitnek és Isten követésének egy ember által kigondolt és téves módját teszik magukévá. Amikor az ilyen emberek próbatételekkel szembesülnek, nem tudatosul bennük; érzéketlenek maradnak Isten útmutatása és megvilágosítása iránt. Nem tudják, mit jelent átadni a szívüket Istennek, vagy mit jelent szilárdan megállni egy próbatétel alatt. Isten korlátozott időt ad az ilyen embereknek, és ez idő alatt megérteti velük próbatátelei természetét, valamint azt, hogy mik az Ő szándékai. Ezután ezeknek az embereknek be kell mutatniuk álláspontjukat. Isten még vár azokra, akik ebben a szakaszban vannak. Ami pedig azokat illeti, akiknek van pár nézetük, de még ingadoznak, akik át akarják adni szívüket Istennek, de nem békültek meg ezzel, továbbá akik annak ellenére, hogy néhány alapvető igazságot átültettek a gyakorlatba, megpróbálnak elbújni és feladni, amikor nagyobb próbatételek elé kerülnek – őhozzájuk hogyan viszonyul Isten? Még mindig vár tőlük egy keveset, az eredmény pedig a hozzáállásukon és a teljesítményükön múlik. Ha az emberek nem fejlődnek aktívan, akkor mit tesz Isten? Lemond róluk. Ez azért van így, mert mielőtt Isten lemondana rólad, te már lemondtál saját magadról. Így nem hibáztathatod Istent, hogy ezt teszi. Helytelen, ha sérelmeket hordozol Istennel szemben.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  12. szemelvény

Amikor az emberek Istent követik, ritkán figyelnek az Ő akaratára, és ritkán veszik figyelembe az Ő gondolatait és az Ő hozzáállását az emberekhez. Az emberek nem értik Isten gondolatait, ezért amikor kérdéseket tesznek fel nekik az Ő szándékairól és természetéről, akkor összezavarodtok; mély bizonytalanságba estek, és akkor vagy találgattok, vagy hazardíroztok. Miféle gondolkodásmód ez? Egy tényt bizonyít: a legtöbb ember, aki hisz Istenben, úgy tekint rá, mint egy rakás üres levegőre, illetve olyasvalamire, ami az egyik percben látszólag létezik, a másikban pedig nem. Miért mondom ezt így? Mert valahányszor problémával találkoztok, nem ismeritek Isten akaratát. Miért nem tudjátok az Ő akaratát? Nemcsak most, hanem az elejétől a végéig nem ismeritek Isten hozzáállását ehhez a problémához. Nem tudsz rájönni, és nem tudod, hogy mi Isten hozzáállása, de gondolkodtál ezen sokat? Törekedtél arra, hogy megismerd? Vállaltál már vele közösséget? Nem! Ez megerősít egy tényt: a te hited Istenének nincs kapcsolata a valóság Istenével. A te Istenbe vetett hitedben csak a saját és vezetőid szándékain töprengsz; csupán Isten szavainak felszínes és elvi értelmén gondolkodsz, anélkül, hogy valóban meg akarnád ismerni vagy keresni Isten akaratát. Nem ez a helyzet? E dolog lényege egészen szörnyű! Ennyi év után sok olyan embert láttam, akik hisznek Istenben. Mivé alakította át a hitük Istent az elméjükben? Vannak, akik úgy hisznek Istenben, mintha Ő csak egy rakás üres levegő lenne. Ezeknek az embereknek nincs válaszuk az Isten létezésével kapcsolatos kérdésekre, mert sem a jelenlétét, sem a hiányát nem érzik és nem is érzékelik, nemhogy tisztán látnák vagy értenék. Tudat alatt ezek az emberek azt gondolják, hogy Isten nem létezik. Mások úgy hisznek Istenben, mintha Ő egy ember lenne. Ezek az emberek azt gondolják, hogy Ő képtelen mindarra, amire ők is képtelenek, és hogy úgy kellene gondolkodnia, ahogy ők gondolkodnak. Isten az ő definíciójuk szerint „egy láthatatlan és érinthetetlen személy”. Van egy olyan embercsoport is, akik úgy hisznek Istenben, mintha egy báb lenne; ezek az emberek úgy vélik, hogy Istennek nincsenek érzelmei. Úgy gondolják, hogy Isten egy agyagszobor, és hogy amikor egy kérdéssel szembesül, nincs hozzáállása, álláspontja vagy ötletei; úgy vélik, hogy ki van szolgáltatva az emberiség irgalmának. Az emberek egyszerűen úgy hisznek, ahogy hinni akarnak. Ha hatalmassá teszik Őt, akkor hatalamas; ha kicsinek állítják Őt be, akkor kicsi. Amikor az emberek bűnt követnek el, és szükségük van Isten irgalmára, elfogadására és szeretetére, akkor azt feltételezik, hogy Istennek ki kell terjesztenie az Ő irgalmát. Ezek az emberek feltalálnak egy „Istent” a saját elméjükben, majd ráveszik ezt az „Istent”, hogy teljesítse a követelményeiket és kielégítse minden vágyukat. Nem számít, hogy mikor és hol, és nem számít, hogy az ilyen emberek mit csinálnak, magukévá teszik ezt a fantazmagóriát az Istennel kapcsolatos bánásmódjukban és a hitükben. Még olyanok is vannak, akik, miután megkeserítették Isten természetét, továbbra is azt hiszik, hogy Ő meg tudja őket menteni, mert azt feltételezik, hogy Isten szeretete határtalan, természete igazságos, és hogy bármennyire is megsérti az ember Istent, Ő semmire sem fog emlékezni abból. Úgy gondolják, hogy mivel az emberi hibák, az emberi vétkek és az emberi engedetlenség az ember beállítottságának pillanatnyi megnyilvánulásai, Isten esélyt ad az embereknek, toleráns és türelmes lesz velük; úgy gondolják, hogy Isten ezután is úgy fogja szeretni őket, mint korábban. Így továbbra is nagy reményeket fűznek az üdvösség eléréséhez. Valójában nem számít, hogy az emberek hogyan hisznek Istenben, mindaddig, amíg nem törekednek az igazságra, Ő negatívan fog viszonyulni hozzájuk. Ennek az az oka, hogy az Istenbe vetett hited során, bár magadhoz vetted és kincsnek tekintetted Isten szavainak könyvét, továbbá minden nap tanulmányozod és olvasod, a valódi Istent mégis félreteszed. Úgy tekintesz Rá, mint puszta üres levegőre, vagy mint egy személyre – néhányan közületek pedig csak úgy tekintenek Rá, mint egy bábura. Miért mondom ezt így? Azért, mert ahogy én látom, akár egy problémával szembesültök, akár valamilyen körülménnyel találkoztok, azok a dolgok, amelyek a tudatalattidban léteznek, azok a dolgok, amelyeket belsőleg létrehozol, soha nem voltak kapcsolatban Isten szavaival vagy az igazságra való törekvéssel. Csak azt tudod, hogy te magad mit gondolsz, mi a saját nézőpontod, és aztán ráerőlteted a saját elképzeléseidet és véleményedet Istenre. A te elmédben ezek Isten nézőpontjaivá válnak, és te ezekből a nézőpontokból olyan normákat alkotsz, amelyeket rendíthetetlenül fenntartasz. Idővel ez az eljárás egyre távolabb és távolabb visz téged Istentől.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  13. szemelvény

Értsd meg Isten hozzáállását, és tegyél félre minden téves elképzelést Istenről

Pontosan miféle Isten az, akiben jelenleg hisztek? Gondolkoztatok már ezen valaha? Amikor látja, hogy egy gonosz ember gonosz cselekedeteket hajt végre, megveti azt? (Igen, megveti.) Hogyan viszonyul ahhoz, amikor azt látja, hogy tudatlan emberek hibákat követnek el? (Szomorú.) Amikor látja, hogy az emberek ellopják az adományait, milyen hozzáállást tanúsít? (Megveti őket.) Ez mind nagyon világos. Amikor Isten azt látja, hogy valaki összezavarodott a Benne való hitében, aki semmiképpen sem törekszik az igazságra, milyen Isten hozzáállása? Nem vagytok egészen biztosak benne, ugye? A „zavarodottság”, mint magatartás, nem bűn, nem is sérti Istent, és az emberek úgy érzik, hogy ez nem valamiféle súlyos hiba. Mondd meg hát – mi Isten hozzáállása ebben az esetben? (Nem hajlandó elismerni őket.) „Nem hajlandó elismerni” – miféle hozzáállás ez? Azt jelenti, hogy Isten lenézi és megveti ezeket az embereket! Úgy bánik az ilyen emberekkel, hogy közömbös irántuk. Isten megközelítése az, hogy félreállítja őket, nem végez rajtuk semmilyen munkát, és ez magában foglalja a megvilágosítás, a megvilágítás, a fenyítés és a fegyelmezés munkáját is. Isten a munkájában egyszerűen nem számol az ilyen emberekkel. Hogy viszonyul Isten azokhoz, akik megkeserítik az Ő természetét és megszegik az adminisztratív rendeleteit? Rendkívüli utálattal! Istent rettenetesen felbőszítik azok az emberek, akik bűnbánat nélkül megkeserítik az Ő természetét! A „felbőszült” nem több, mint egy érzés, egy hangulat; nem felel meg egy egyértelmű hozzáállásnak. Ez az érzés – ez a hangulat – azonban hozni fog egy kimenetelt az ilyen emberek számára: rendkívüli utálattal fogja eltölteni Istent! Mi a következménye ennek a szélsőséges utálatnak? Az, hogy Isten félreteszi ezeket az embereket, és egyelőre nem reagál rájuk. Majd vár, hogy az „ősz után” elrendezze őket. Mit jelent ez? Lesz még ezeknek az embereknek kimenetelük? Isten soha nem szándékozott az ilyen embereknek semmilyen kimenetelt adni! Ezért hát nem teljesen normális, hogy Isten most nem reagál az ilyen emberekre? (De, normális.) Mire készüljenek az ilyen emberek? Fel kell készülniük arra, hogy viseljék magatartásuk és az általuk elkövetett gonosz cselekedetek negatív következményeit. Ez Isten reakciója az ilyen emberre. Ezért most világosan mondom az ilyen embereknek: ne ragaszkodjatok tovább a téveszméitekhez, és ne tápláljatok többé hiú reményeket. Isten nem lesz a végtelenségig elfogadó az emberekkel szemben; nem fogja örökké elviselni a vétkeiket vagy az engedetlenségüket. Egyesek majd azt mondják: „Én is láttam pár ilyen embert. Amikor imádkoznak, úgy érzik, hogy Isten különösen megérinti őket, majd keservesen sírnak. Általában nagyon boldogok is; úgy tűnik, hogy velük van Isten jelenléte és Isten útmutatása.” Ne mondj ilyen ostobaságot! A keserű könnyek nem feltétlenül jelentik azt, hogy Isten megérintett valakit vagy azt, hogy az illető élvezi Isten jelenlétét, pláne Isten útmutatását. Ha az emberek dühítik Istent, Ő akkor is vezetni fogja őket? Röviden, amikor Isten eldöntötte, hogy elűz és magára hagy valakit, akkor annak az embernek már nincs kimenetele. Nem számít, mennyire ígéretesek az érzéseik, amikor imádkoznak, vagy mennyire hisznek szívükben Istenben, ennek már nem lesz következménye. Az a fontos, hogy Istennek nincs szüksége ilyen hitre; ezeket az embereket már elutasította. Az sem fontos, hogy a jövőben miként kell foglalkozni velük. Ami fontos, hogy abban a pillanatban, amikor ezek az emberek feldühítik Istent, a kimenetelük eldől. Ha Isten úgy döntött, hogy nem menti meg az ilyen embereket, akkor hátrahagyja őket, hogy megbűnhődjenek. Ez Isten hozzáállása.

Bár Isten lényegében benne van a szeretet eleme, és minden egyes emberrel szemben irgalmas, az emberek figyelmen kívül hagyták és elfelejtették azt a tényt, hogy az Ő lényegéhez a méltóság is hozzátartozik. Az, hogy van Benne szeretet, nem jelenti azt, hogy az emberek szabadon megsérthetik Őt anélkül, hogy érzéseket vagy reakciót váltanának ki Belőle, az a tény pedig, hogy irgalmas, nem jelenti azt, hogy nincsenek elvei arra vonatkozóan, ahogyan az emberekkel bánik. Isten él; Ő tényleg létezik. Ő nem egy elképzelt bábu és nem is valamilyen egyéb tárgy. Tekintettel arra, hogy Ő valóban létezik, mindenkor gondosan figyelnünk kell szívének hangjára, nagy figyelmet kell fordítanunk a hozzáállására és meg kell értenünk az érzéseit. Nem kellene emberi képzelgéseket használnunk Isten meghatározására, és nem kellene emberi gondolatokat vagy kívánságokat ráerőltetnünk, hogy Isten ezáltal emberi elképzelések alapján, emberi módon bánjon az emberekkel. Ha ezt teszed, akkor feldühíted Istent, megkísérted a haragját és megkérdőjelezed a méltóságát! Ezért, miután megértettétek az ügy súlyosságát, arra buzdítalak mindannyiótokat, hogy legyetek óvatosak és körültekintőek a tetteitekben. Legyetek óvatosak és megfontoltak a beszédetekben is – a tekintetben, hogy miként bántok Istennel, minél óvatosabbak és körültekintőbbek vagytok, annál jobb! Amikor nem érted, hogy mi Isten hozzáállása, tartózkodj attól, hogy meggondolatlanul beszélj, ne légy meggondolatlan a cselekedeteidben, és ne alkalmazz címkéket hanyag módon. Még fontosabb, hogy ne vonj le önkényes következtetéseket. Ehelyett inkább várj és keress; ezek a cselekedetek is az istenfélelem és a gonosz elkerülésének kifejeződései. Mindenekelőtt, ha ezt el tudod érni, és mindenekelőtt, ha rendelkezel ezzel a hozzáállással, akkor Isten nem fog téged hibáztatni az ostobaságodért, tudatlanságodért és a dolgok mögött rejlő okok megértésének hiányáért. Inkább az attól való félelmet, hogy megsérted Istent, az Ő szándékainak tiszteletét és a Neki való engedelmességre való hajlandóságot magában foglaló hozzáállásodnak köszönhetően Isten emlékezni fog rád, vezetni fog és meg fog világosítani téged, avagy eltűri éretlenségedet és tudatlanságodat. Ugyanakkor, ha a Vele szembeni hozzáállásod tiszteletlen lenne – úgy ítélkezel felette, ahogy akarsz vagy önkényesen találgatod és értelmezed az Ő elképzeléseit –, akkor Isten el fog ítélni téged, meg fog fegyelmezni, és még meg is büntet; vagy pedig megjegyzést tehet rólad. Ez a megjegyzés talán magában foglalja a kimeneteledet. Ezért szeretném még egyszer hangsúlyozni: mindegyikőtöknek óvatosnak és körültekintőnek kell lennie mindazzal kapcsolatban, ami Istentől ered. Ne beszéljetek meggondolatlanul, és ne legyetek meggondolatlanok a tetteitekben. Mielőtt bármit mondasz, állj meg és gondold át: vajon ez a cselekedetem feldühítené Istent? Félem vele Istent? Még az egyszerű dolgokban is meg kell próbálnod megfejteni ezeket a kérdéseket, és több időt kell rászánnod, hogy átgondold őket. Ha valóban ezen elvek mentén tudsz gyakorolni minden szempontból, minden dologban, minden időben, és ilyen hozzáállást teszel magadévá, különösen, amikor nem értesz valamit, akkor Isten mindig vezetni fog téged és biztosít neked egy követendő utat. Nem számít, hogy az emberek milyen színjátékot adnak elő, Isten tisztán és világosan látja őket, és pontos, megfelelő értékelést fog adni ezekről a megnyilvánulásaidról. Miután átestél a végső próbatételen, Isten az összes viselkedésedet fogja nézni és teljesen összegezni a kimeneteled meghatározásához. Ez az eredmény minden egyes embert minden kétséget kizáróan meggyőz majd. Amit itt mondani szeretnék nektek, az a következő: minden cselekedetetek, minden tettetek és minden gondolatotok dönt a sorsotokról.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  14. szemelvény

Ki határozza meg az emberek kimenetelét?

Van egy másik rendkívül fontos kérdés, amit meg kell beszélnünk, ez pedig az Istenhez való hozzáállásotok. Ez a hozzáállás rendkívül fontos! Ez határozza meg, hogy végül a pusztulás felé mentek-e majd, vagy arra a gyönyörű rendeltetési helyre, amelyet Isten készített elő számotokra. A Királyság Korában Isten már több mint húsz éve munkálkodik, és talán e két évtized alatt mélyen legbelül egy kicsit elbizonytalanodtatok, hogy hogyan teljesítettetek. Isten azonban az Ő szívében mindannyiótokról valós és igaz nyilvántartást készített. Attól kezdve, hogy minden ember elkezdte Őt követni és hallgatni a prédikációit, fokozatosan egyre többet megértve az igazságból, egészen addig, amikor minden ember elkezdte teljesíteni a kötelességeit, Isten nyilvántartást vezetett mindenféle viselkedésről, amely az egyes embereknek tulajdonítható. Mi az emberek hozzáállása kötelességeik teljesítése során, illetve miközben mindenféle környezetnek és próbatételnek vannak kitéve? Hogyan teljesítenek? Hogyan éreznek a szívükben Isten iránt?... Istennek mindezekről van feljegyzése; mindezekről van nyilvántartása. Lehet, hogy a ti szemszögetekből nézve ezek a kérdések zavarosak. Azonban onnan, ahol Isten áll, mind kristálytiszták, és hanyagságnak a legkisebb jele sem látszik. Ez egy olyan dolog, amely minden egyes ember kimenetelét magában foglalja, és minden egyes ember sorsát és jövőbeli kilátásait is érinti, sőt, mi több, Isten erre fordítja minden fáradságos munkáját, ezért Isten soha egy cseppet sem hanyagolná el, és nem tűr meg semmiféle hanyagságot. Isten feljegyzi az emberiség eme elszámolását, feljegyzi az emberek teljes útját, ahogy Istent követték a kezdetektől egészen a végéig. Az ebben az időszakban Iránta tanúsított hozzáállásod határozta meg a sorsodat. Nem így van ez? Elhiszed hát, hogy Isten igazságos? Helyénvalóak az Ő cselekedetei? Még mindig vannak más elképzeléseitek is a fejetekben Istenről? (Nincsenek.) Akkor azt mondanátok, hogy az emberek kimenetelét Istennek kell meghatároznia, vagy maguknak az embereknek? (Istennek kell meghatároznia.) Ki az, aki meghatározza őket? (Isten.) Nem vagy benne biztos, ugye? Hongkongi testvérek, szólaljatok meg – ki határozza meg őket? (Az emberek maguk határozzák meg őket.) Maguk az emberek határozzák meg őket? Akkor ez nem azt jelentené, hogy az emberek kimenetelének semmi köze Istenhez? Dél-koreai testvérek, szólaljatok meg! (Isten határozza meg az emberek kimenetelét az összes cselekedetük és tettük alapján, illetve azzal összhangban, hogy milyen úton járnak.) Ez egy nagyon objektív válasz. Van itt egy tény, amelyről mindannyiótokat tájékoztatnom kell: Isten megváltó munkája során felállított egy mércét az emberek számára. Ez a mérce az, hogy hallgatniuk kell Isten szavára és Isten útját kell követniük. Ez az a mérce, amely alapján mérlegelik az emberek kimenetelét. Ha Isten e mércéje szerint gyakorolsz, akkor jó kimenetelt érhetsz el; ha nem, akkor nem érhetsz el jó kimenetelt. Akkor szerinted ki határozza meg ezt a kimenetelt? Nem egyedül Isten határozza meg, hanem Isten és az emberek együtt. Ez így helyes? (Igen.) Miért van ez így? Azért, mert Isten az, aki aktívan részt kíván venni az emberiség megváltásának munkájában, és egy gyönyörű rendeltetési helyet akar előkészíteni az emberiség számára; az emberek képezik Isten munkájának tárgyát, és ez a kimenetel, ez a rendeltetési hely az, amelyet Isten előkészít számukra. Ha a munkájának nem lennének tárgyai, amelyeken dolgozhat, akkor nem kellene ezt a munkát végeznie; ha nem végezné ezt a munkát, akkor az embereknek nem lenne lehetőségük elnyerni az üdvösséget. Az embereket kell megmenteni, és bár a megmenekülés a passzív része ennek a folyamatnak, az ezt a szerepet játszók hozzáállása határozza meg, hogy Isten sikeres lesz-e az emberiség megmentésére irányuló munkájában vagy sem. Ha Isten nem adna neked útmutatást, akkor nem ismernéd az Ő mércéjét, és nem lenne célod sem. Ha rendelkezel ezzel a mércével, ezzel a céllal, de mégsem működsz együtt, nem ülteted a gyakorlatba vagy nem fizeted meg az árát, akkor nem fogod elérni ezt a kimenetelt. Ezért azt mondom, hogy az ember kimenetele nem választható el Istentől, és nem választható el az embertől sem. Most tehát tudjátok, hogy ki határozza meg az emberek kimenetelét.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  15. szemelvény

Az emberek hajlamosak a tapasztalatok alapján meghatározni Istent (válogatott szakasz)

Amikor Isten megismerésének témájáról beszéltek, észrevettetek valamit? Észrevettétek, hogy az Ő hozzáállása ezekben a napokban átalakult? Változatlan az Ő hozzáállása az emberekhez? Mindig így fog tűrni, a végtelenségig kiterjesztve minden szeretetét és irgalmát az emberekre? Ez a kérdés Isten lényegét is magában foglalja. [...] Mivel tudják, hogy Isten szereti az emberiséget, a szeretet szimbólumaként határozzák Őt meg: hiszik, hogy bármit is tesznek az emberek, bárhogyan is viselkednek, bárhogyan is bánnak Istennel, és bármennyire is engedetlenek, mindez nem igazán számít, mert Isten szeretettel teli, és az Ő szeretete korlátlan és mérhetetlen; Isten szeretettel teli, ezért elfogadó tud lenni az emberekkel szemben; és Isten szeretettel teli, ezért irgalmas tud lenni az emberekkel szemben, irgalmas tud lenni az éretlenségükkel, irgalmas a tudatlanságukkal és irgalmas az engedetlenségükkel szemben. Tényleg így van ez? Egyesek, miután egyszer vagy akár néhányszor megtapasztalták Isten türelmét, ezeket a tapasztalatokat tőkeként kezelik saját Isten-felfogásukban, és azt hiszik, hogy Ő örökké türelmes és irgalmas lesz velük szemben, majd életük során Isten effajta türelmét veszik alapul és ezt tekintik mércének, amely szerint Ő bánik velük. Vannak olyanok is, akik miután egyszer megtapasztalták Isten elfogadását, örökké toleránsnak fogják Őt elkönyvelni – és az ő elméjükben ez a tolerancia korlátlan, feltétel nélküli, sőt, teljesen elvtelen is. Helyesek az ilyen hiedelmek? Minden alkalommal, amikor Isten lényegével vagy Isten természetével kapcsolatos kérdések kerülnek szóba, bizonytalannak tűntök. Engem nagyon nyugtalanít, amikor ilyennek látlak titeket. Sok igazságot hallottatok már Isten lényegéről; sok vitát hallgattatok már meg az Ő természetéről is. Azonban az elmétekben ezek a kérdések és ezen aspektusok igazsága csak elméleten és írott szavakon alapuló emlék; a mindennapi életetekben egyikőtök sem képes olyannak megtapasztalni vagy látni Isten természetét, amilyen az valójában. Így mindannyian zavartak vagytok a hitetekben; vakon hisztek, olyannyira, hogy tiszteletlenül viszonyultok Istenhez, sőt félre is söpritek Őt. Mihez vezet az efféle hozzáállásotok Istennel szemben? Ahhoz vezet, hogy folyton következtetéseket vontok le Istenről. Ha már megszereztél egy kis tudást, akkor nagyon elégedettnek érzed magad, mintha megszerezted volna Istent az Ő teljességében. Utána arra a következtetésre jutsz, hogy Isten ilyen, és nem hagyod, hogy szabadon mozogjon. Továbbá, amikor Isten valami újat tesz, egyszerűen nem vagy hajlandó elismerni, hogy Ő Isten. Egy nap, amikor Isten azt mondja: „Nem szeretem többé az emberiséget; nem nyújtok többé irgalmat az embereknek; nincs Bennem többé elfogadás vagy türelem irántuk; csordultig vagyok kimondhatatlan utálattal és ellenszenvvel irántuk”, az ilyen kijelentések konfliktust fognak okozni az emberek szíve mélyén. Néhányan közülük még azt is mondják majd: „Nem vagy többé az én Istenem; nem vagy már az az Isten, akit követni akarok. Ha ezt mondod, akkor már nem vagy alkalmas arra, hogy az én Istenem légy, és nem kell tovább követnem Téged. Ha nem adsz nekem többé irgalmat, szeretetet és elfogadást, akkor nem követlek többé Téged. Ha a végtelenségig elfogadó vagy velem, mindig türelmes vagy velem, és hagyod, hogy lássam, hogy Te vagy a szeretet, Te vagy a türelem és Te vagy az elfogadás, csak akkor tudlak követni Téged, és csak akkor lesz bizalmam, hogy a végsőkig kövesselek Téged. Mivel enyém a Te türelmed és irgalmad, engedetlenségem és vétkeim a végtelenségig megbocsáthatók és elnézhetők, és bármikor és bárhol vétkezhetek, bármikor és bárhol meggyónhatok és megbocsátást nyerhetek, és bármikor és bárhol feldühíthetlek. Te nem alkothatsz véleményt vagy nem vonhatsz le következtetéseket rólam.” Bár talán egyikőtök sem gondolkodik ilyen szubjektíven vagy tudatosan az ilyen kérdésekről, de valahányszor Istent eszköznek tekinted, akit arra kell használni, hogy megbocsássa a bűneidet, vagy tárgynak, amit egy szép rendeltetési hely eléréséhez kell használnod, akkor az élő Istent ellenségedként finoman szembeállítottad magaddal. Én ezt látom. Mondogathatsz továbbra is olyan dolgokat, hogy „hiszek Istenben”, „az igazságra törekszem”, „meg akarom változtatni a beállítottságomat”, „meg akarok szabadulni a sötétség befolyásától”, „meg akarok felelni Istennek”, „alá akarom vetni magamat Istennek”, „hű akarok lenni Istenhez és jól akarom teljesíteni a kötelességemet”, és így tovább. Azonban bármennyire is jól hangzanak a szavaid, bármennyi elméletet is ismersz, és bármennyire is impozáns vagy méltóságteljes ez az elmélet, tény, hogy sokan vagytok, akik már megtanultátok, miként használjátok az általatok elsajátított szabályokat, doktrínákat, elméleteket arra, hogy következtetéseket vonjatok le Istenről, ezáltal természetesen szembeállítva Őt magatokkal. Bár lehet, hogy elsajátítottad a szavakat és a doktrínákat, de valójában nem léptél be az igazság valóságába, ezért nagyon nehéz számodra, hogy közel kerülj Istenhez, megismerd és megértsd Őt. Ez annyira siralmas!

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  16. szemelvény

Isten hozzáállása azokhoz, akik az Ő munkája során elszöknek

Mindenhol vannak ilyen emberek: miután meggyőződtek Isten útjáról, különféle okokból csendben, búcsú nélkül távoznak, hogy azt tegyék, amit a szívük kíván. Egyelőre nem fogunk belemenni abba, hogy ezek az emberek milyen okokból mennek el; először is megnézzük, hogy Isten hogyan viszonyul az ilyen emberekhez. Nagyon világos. Attól a pillanattól kezdve, hogy ezek az emberek elmennek, Isten szemében a hitük időtartama véget ért. Nem az egyén vetett véget neki, hanem Isten. Az, hogy ez az ember elhagyta Istent, azt jelenti, hogy már elutasította Istent, nem akarja Őt többé és nem fogadja el többé Isten üdvösségét. Mivel az ilyen emberek nem akarják Istent, vajon Ő akarhatja még őket? Továbbá, ha az ilyen emberek ilyen hozzáállással, ilyen nézettel rendelkeznek, és elszántak arra, hogy elhagyják Istent, akkor máris megkeserítették Isten természetét. Ez annak ellenére van így, hogy ezek az emberek talán nem gerjedtek haragra és nem átkozták meg Istent, és talán nem tanúsítottak aljas vagy túlzó viselkedést, továbbá annak a ténynek ellenére, hogy ezek az emberek azt gondolják: „Ha eljön a nap, amikor elég volt a kinti szórakozásból, vagy amikor még szükségem van Istenre valamiért, akkor majd visszajövök. Vagy ha Isten hív engem, akkor visszajövök”, vagy azt mondják, hogy „Ha odakint sérelem ér, vagy ha látom, hogy a külvilág túl sötét és túl gonosz, és nem akarok tovább sodródni az árral, akkor visszajövök Istenhez”. Még ha ezek az emberek ki is számolták a fejükben, hogy pontosan mikor fognak visszajönni, és még ha meg is próbálták nyitva hagyni az ajtót a visszatérésükhöz, nem veszik észre, hogy bármit is hisznek, vagy bárhogy is terveznek, mindez csak hiú ábránd. A legnagyobb hibájuk az, hogy nem világos számukra, hogy a távozás iránti vágyuk milyen érzéseket vált ki Istenből. Attól a pillanattól kezdve, hogy eldöntötték, hogy elhagyják Istent, Ő teljesen magukra hagyja őket; addigra már eldöntötte a szívében, hogy mi lesz az ilyen ember kimenetele. Miféle kimenetel az? Olyan, hogy ez az ember az egerek közé fog tartozni, ezért velük együtt fog elpusztulni. Így az emberek gyakran látnak efféle helyzetet: valaki elhagyja Istent, de aztán nem kap büntetést. Isten a saját elvei szerint tevékenykedik; egyes dolgok láthatóak, míg mások csak Isten szívében zárulnak le, így az emberek nem láthatják az eredményeket. Az emberek számára látható rész nem feltétlenül a dolgok igaz oldala, de a másik oldal – az, amelyiket te nem látod – valóban tartalmazza Isten valódi, szívből jövő gondolatait és következtetéseit.

Akik Isten munkája során elszöknek, azok elhagyják az igaz utat

Miért ad Isten ilyen súlyos büntetést azoknak az embereknek, akik az Ő munkája során elszöknek? Miért haragszik rájuk ennyire? Először is, tudjuk, hogy Isten természete a fenség és a harag; Ő nem egy bárány, akit bárki levághat, még kevésbé egy bábu, akit az emberek úgy irányíthatnak, ahogy csak akarnak. Nem is egy rakás üres levegő, akinek parancsolgatni lehet. Ha valóban hiszed, hogy Isten létezik, akkor istenfélő szíved kell, hogy legyen, és tudnod kellene, hogy az Ő lényegét nem szabad feldühíteni. Ezt a dühöt kiválthatja egy szó, egy gondolat, valamilyen aljas viselkedés, akár egy szelíd viselkedési forma, vagy az emberek szemében és etikája szerint elfogadható viselkedési forma is; vagy kiválthatja esetleg egy doktrína vagy elmélet. Azonban, ha már egyszer feldühítetted Istent, a lehetőséged elveszett és elérkeztek a végnapjaid. Ez egy szörnyű dolog! Ha nem érted meg, hogy Istent nem szabad megsérteni, akkor lehet, hogy nem félsz Tőle és talán rutinszerűen sértegeted Őt. Ha nem tudod, hogyan kell félni Istent, akkor képtelen vagy félni Istent, és nem fogod tudni, hogyan kezdd el Isten útját követni – félni Istent és elkerülni a gonoszt. Ha ráébredtél és már tudatában vagy annak, hogy Istent nem szabad megsérteni, akkor tudni fogod, hogy mit jelent félni Istent és elkerülni a gonoszt.

Az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útját követni nem feltétlenül arról szól, hogy mennyi igazságot tudsz, hány próbatételt éltél át, vagy mennyire lettél megfegyelmezve. Sokkal inkább attól függ, hogy milyen hozzáállás van a szívedben Isten iránt, és milyen lényeget fejezel ki. Az emberek lényege és szubjektív hozzáállása nagyon fontos, nagyon sarkalatos. Ami azokat illeti, akik megtagadták és elhagyták Istent, az Ő hitvány hozzáállásuk Istenhez és az igazságot megvető szívük már megkeserítette az Ő természetét, így a Maga részéről soha nem fog megbocsátani nekik. Ők tudtak Isten létezéséről, értesültek a hírről, hogy már megérkezett, és még Isten új munkáját is megtapasztalták. Távozásuk nem megtévesztésből vagy zavartságból történt, még kevésbé kényszerből. Inkább tudatosan és tiszta elmével döntöttek úgy, hogy elhagyják Istent. Távozásuk nem eltévedés volt, és nem is lettek elűzve. Ezért Isten szemében ők nem a nyájtól elkóborolt bárányok, még kevésbé tékozló fiúk, akik eltévedtek. Büntetlenül távoztak – és egy ilyen állapot, egy ilyen helyzet bosszantja Isten természetét, és ebből a bosszúságból kifolyólag ad nekik reménytelen kimenetelt. Hát nem félelmetes az effajta kimenetel? Ezért, ha az emberek nem ismerik Istent, megsérthetik Őt. Ez nem kis dolog! Ha az emberek nem veszik komolyan Isten hozzáállását, és továbbra azt hiszik, hogy örömmel várja a visszatérésüket, hiszen ők az Ő elveszett bárányai közé tartoznak, és Ő még mindig várja, hogy megváltozzon a szívük, akkor nincsenek messze büntetésük napjaitól. Isten nem pusztán megtagadja, hogy elfogadja őket – mivel ez a második alkalom, hogy megkeserítik a természetét, a dolog még ennél is szörnyűbb! Ezeknek az embereknek a tiszteletlen hozzállása már megsértette Isten admnisztratív rendeleteit. Vajon mégis elfogadja őket? Az Ő szívében Isten elvei ebben a kérdésben kimondják, hogy ha valaki bizonyosságot szerzett arról, hogy melyik az igaz út, mégis képes tudatosan és tiszta elmével elutasítani Istent és elhagyni Istent, akkor Ő lezárja az ilyen ember üdvösségéhez vezető utat, és ezen ember számára a királyságba vezető kapu ezentúl zárva lesz. Amikor ez az illető még egyszer kopogtat, Isten nem fogja kinyitni az ajtót; ez a személy örökre ki lesz zárva. Talán néhányan olvastátok Mózes történetét a Bibliában. Miután Isten felkente Mózest, a 250 vezető kifejezésre juttatta engedetlenségét Mózessel szemben a tettei és különféle egyéb okok miatt. Kinek nem voltak hajlandók alávetni magukat? Nem Mózesnek. Nem voltak hajlandók alávetni magukat Isten intézkedéseinek; nem voltak hajlandók alávetni magukat Isten munkájának ebben a kérdésben. A következőket mondták: „Túl sokat vesztek magatokra, hiszen az egész gyülekezet szent, mindegyikük, és Jahve közöttük van.” Ezek a szavak és sorok emberi szempontból nagyon súlyosak? Nem súlyosak. Legalábbis e szavak szó szerinti jelentése nem súlyos. Jogi értelemben nem sértenek semmilyen törvényt, mert a felszínen ez nem ellenséges nyelvezet vagy szóhasználat, még kevésbé van istenkáromló felhangja. Ezek csak hétköznapi mondatok, semmi több. Akkor miért van az, hogy ezek a szavak ilyen dühöt tudnak kiváltani Istenből? Azért, mert nem az emberekhez, hanem Istenhez szóltak. Pontosan az általuk kifejezett hozzáállás és beállítottság az, ami bosszantja Isten természetét, és megsérti Isten természetét, amit nem szabad megsérteni. Mindannyian tudjuk, hogy végül mi lett azoknak a vezetőknek a kimenetele. Az Istent elhagyó emberekkel kapcsolatban mi az ő nézőpontjuk? Milyen a hozzáállásuk? És miért van az, hogy az ő nézőpontjuk és hozzáállásuk miatt Isten így bánik velük? Ennek az az oka, hogy bár egyértelműen tudják, hogy Ő Isten, mégis úgy döntenek, hogy elárulják Őt, és ezért vannak teljesen megfosztva az üdvösségre való esélyüktől. Ahogy a Bibliában írva van: „Mert ha szándékosan vétkezünk, miután megismertük az igazságot, akkor nincs többé bűneinkért való áldozat” (Zsidók 10:26). Most már tisztán értitek ezt a dolgot?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  17. szemelvény

Az emberek sorsát az Isten iránt tanúsított hozzáállásuk dönti el

Isten egy élő Isten, és ahogyan az emberek különböző helyzetekben különbözőképpen viselkednek, úgy az Ő hozzáállása is más és más e viselkedések iránt, mert Ő nem egy bábu, és nem is egy rakás üres levegő. Isten hozzáállásának megismerése méltó törekvés az emberiség számára. Az embereknek meg kell tanulniuk, hogy Isten hozzáállásának megismerése által hogyan juthatnak el apránként Isten természetének megismeréséhez és szívének megértéséhez. Amikor fokozatosan megérted Isten szívét, nem fogod úgy érezni, hogy Őt félni és a gonoszt elkerülni olyan nehezen teljesíthető dolog. Sőt, ha megérted Istent, nem fogsz olyan könnyen következtetéseket levonni Róla. Ha már nem vonsz le következtetéseket Istenről, kevésbé valószínű, hogy megbántod Őt, és anélkül, hogy észrevennéd, Isten rá fog vezetni téged, hogy ismeretre tegyél szert Róla; ez pedig megtölti a szívedet az Ő félelmével. Akkor Istent többé már nem a doktrínák, szavak és elméletek alapján fogod meghatározni, amelyeket elsajátítottál. Ehelyett azáltal, hogy folyamatosan Isten szándékait keresed mindenben, öntudatlanul is olyan emberré válsz, aki Isten szíve szerint való.

Isten munkája az emberek számára láthatatlan és érinthetetlen, de ami Őt illeti, minden egyes ember cselekedetei – az Iránta tanúsított hozzáállásukkal együtt – nem csupán érzékelhetőek Isten számára, hanem láthatóak is. Ezt mindenkinek fel kellene ismernie és nagyon is tisztában kellene vele lennie. Talán folyton azt kérdezed magadtól: „Isten vajon tudja, hogy mit csinálok itt? Tudja, hogy most mire gondolok? Talán tudja, talán nem.” Ha efféle nézőpontot teszel magadévá, miszerint követed Istent és hiszel Benne, mégis kételkedsz a munkájában és a létezésében, akkor előbb-utóbb eljön a nap, amikor haragra gerjeszted, mert már most is veszélyes szakadék szélén tántorogsz. Láttam olyan embereket, akik sok éven át hittek Istenben, mégsem nyerték még el az igazságvalóságot, még kevésbé értették meg Isten akaratát. Ezek az emberek nem haladnak előre az életükben és érettségükben, csak a legfelszínesebb doktrínákhoz tartják magukat. Ez azért van, mert az ilyen emberek soha nem tekintették Isten szavát magának az életnek, soha nem néztek szembe az Ő létezésével és nem is fogadták azt el. Gondolod, hogy az ilyen emberek láttán Istent eltölti az öröm? Vigaszt nyújtanak Neki? Tehát az emberek sorsát az dönti el, hogy hogyan hisznek Istenben. Abban, hogy az emberek miként keresik és hogyan közelítik meg Istent, az emberek hozzáállása elsődleges fontosságú. Ne hanyagold el Istent, mintha Ő csak egy rakás üres levegő lenne, ami a fejedben lebeg; mindig úgy gondolj arra az Istenre, akiben hiszel, mint egy élő Istenre, egy valódi Istenre. Ő nem ücsörög odafent a harmadik mennyországban és henyél. Sőt, inkább állandóan vizsgálja mindenkinek a szívét, figyeli, hogy mire készülsz, figyeli minden apró szavadat és minden apró cselekedetedet, figyeli, hogyan viselkedsz, és látja, hogy milyen hozzáállást tanúsítasz Iránta. Akár hajlandó vagy átadni magad Istennek, akár nem, minden viselkedésed, legbelsőbb gondolatod és elképzelésed nyitott könyv Előtte, és Ő szemügyre veszi azokat. A viselkedésed, a cselekedeteid és az Iránta tanúsított hozzáállásod következtében Isten véleménye rólad és a hozzáállása irántad folyamatosan változik. Szeretnék pár tanácsot adni néhány embernek: ne bízzátok magatok csecsemőként Isten kezére, mintha dédelgetnie kellene titeket, mintha soha nem hagyhatna el titeket, és mintha az irántatok tanúsított hozzáállása állandó lenne, és soha nem változhatna meg. Azt javaslom továbbá, hogy hagyjátok abba az álmodozást! Isten minden egyes emberrel igazságosan bánik, és komolyan közelíti meg az emberek meghódításának és megmentésének munkáját. Ez az Ő irányítása. Minden egyes emberrel komolyan bánik, nem pedig úgy, mint egy háziállattal, akivel játszani lehet. Isten szeretete az emberek iránt nem dédelgető vagy kényeztető jellegű, az Ő irgalma és elfogadása az emberiség iránt pedig nem elnéző vagy figyelmetlen. Éppen ellenkezőleg, Isten szeretete az emberek iránt magában foglalja az élet megbecsülését, szánalmát és tiszteletét; irgalmassága és elfogadása kifejezi az emberekkel szembeni elvárásait, az embereknek pedig ezekre van szükségük a túléléshez. Isten él, Isten valóban létezik; az emberiséghez való hozzáállása elvi alapokon áll, egyáltalán nem dogmatikus szabályok halmaza, és meg is változhat. Az emberiséggel kapcsolatos szándékai fokozatosan változnak és átalakulnak az idő múlásával, a felmerülő körülményektől függően és minden egyes ember hozzáállásával együtt. Ezért teljesen egyértelműen tudnotok kell a szívetekben, hogy Isten lényege megváltoztathatatlan, és hogy az Ő természete különböző időpontokban és különböző összefüggésekben fog megjelenni. Lehet, hogy nem tartod ezt komoly dolognak, és lehet, hogy a saját személyes elképzeléseid segítségével képzeled el, hogyan kellene Istennek cselekednie. Vannak azonban olyan esetek, amikor a te nézőpontod szöges ellentéte igaz, és azzal, hogy a saját személyes elképzeléseidet használod arra, hogy megpróbáld felmérni Istent, máris feldühítetted Őt. Ez azért van, mert Isten nem úgy működik, ahogyan te gondolod, és nem is úgy fogja kezelni ezt az ügyet, ahogyan te mondod. Ezért emlékeztetlek téged, hogy óvatosan és körültekintően viszonyulj mindenhez, ami körülötted van, és tanuld meg, hogyan kell mindenben az Isten útja követésének alapelvét követni, vagyis félni Istent és elkerülni a gonoszt. Szilárd megértést kell kell kialakítanod az Isten akaratával és Isten hozzáállásával kapcsolatos dolgokban, találnod kell megvilágosodott embereket, akik közlik veled ezeket a dolgokat, és komolyan kell venned a keresést. Ne tekintsd a hited Istenét bábunak azáltal, hogy tetszés szerint ítélkezel Fölötte, önkényes következtetéseket vonsz le Róla és nem kezeled Őt a Neki kijáró tisztelettel. Miközben Isten elhozza számodra az üdvösséget és meghatározza a kimeneteledet, részesíthet téged irgalomban vagy elfogadásban, avagy ítéletben és fenyítésben, de az Ő hozzáállása irántad sohasem állandó. Ez a te Iránta tanúsított hozzáállásodtól függ, valamint attól, hogy milyen megértésed van Róla. Ne engedd, hogy az Istenről való tudásod vagy megértésed egyetlen múló aspektusa örökre meghatározza Őt. Ne egy halott Istenben higgy; higgy az élő Istenben. Emlékezz erre! Bár tárgyaltam itt néhány igazságot – igazságokat, amelyeket hallanotok kellett –, a jelenlegi állapototok és érettségetek fényében egyelőre nem támasztok veletek szemben nagyobb követelményeket, hogy ne törjem le a lelkesedéseteket. Ha ezt tenném, az túl sok sivársággal tölthetné el a szíveteket és túl nagy csalódást érezhetnétek Isten iránt. Ehelyett remélem, hogy tudjátok alkalmazni az istenszerető szívet, és tiszteletteljes hozzáállást tanúsítotok Isten iránt, amikor az előttetek álló úton jártok. Ne kezeld könnyelműen azt a kérdést, hogy miként higgy Istenben; kezeld úgy, mint az egyik legnagyobb kérdést, ami létezik. Helyezd a szívedbe, ültesd át a gyakorlatba és kösd össze a valós élettel; ne csak a levegőbe beszélj, mert ez élet-halál kérdése, és ez határozza meg a sorsodat. Ne kezeld ezt viccként vagy gyerekjátékként! Miután ma megosztottam veletek ezeket a szavakat, kíváncsi vagyok, vajon mennyi megértést aratott az elmétek. Van-e bármilyen kérdés, amit fel szeretnétek tenni azzal kapcsolatban, amit ma itt elmondtam?

Bár ezek a témák kicsit újak és kicsit távol állnak az nézeteitektől, a szokásos törekvéseitektől és attól, amire hajlamosak vagytok figyelni, úgy gondolom, hogy ha egyszer egy ideig közösséget vállaltatok velük, közös megértést fogtok kialakítani mindazzal kapcsolatban, amit itt elmondtam. Ezek a témák mind nagyon újak, és olyanok, amelyekkel még soha nem foglalkoztatok, ezért remélem, hogy semmilyen módon nem fogják növelni a terheiteket. Nem azért mondom ma ezeket a szavakat, hogy megijesszelek benneteket, és nem is azért használom őket, hogy így foglalkozzam veletek; inkább az a célom, hogy segítsek nektek megérteni a valós tényeket az igazságról. Mivel az emberiség és Isten között szakadék tátong, az emberek – bár hisznek Istenben – soha nem értették Őt meg, illetve nem ismerték meg a hozzáállását. Az emberek soha nem is aggodalmaskodtak túlzottan Isten hozzáállását illetően. Inkább vakon hittek és haladtak előre, és nem törődtek Isten megismerésével és megértésével. Ezért kötelességemnek érzem, hogy tisztázzam ezeket a kérdéseket számotokra, és segítsek nektek megérteni, hogy pontosan milyen Isten az az Isten, akiben hisztek, valamint hogy mit gondol, milyen a hozzáállása a különféle emberekkel való bánásmódjában, milyen messze vagytok az Ő követelményeinek teljesítésétől, és milyen nagy az eltérés a tetteitek és az Általa megkövetelt színvonal között. Azzal, hogy tájékoztatlak benneteket ezekről a dolgokról, az a célom, hogy adjak nektek egy mércét, amihez mérhetitek magatokat, illetve hogy tudjátok, milyen termést hozott az út, amelyen jártok, mi az, amit ezen az úton nem értetek el, és melyek azok a területek, amelyeket egyszerűen nem érintettetek. Miközben egymás közt kommunikáltok, többnyire néhány általánosan megvitatott témáról beszéltek, amelyek nagyon szűkkörűek és tartalmukban sekélyesek. Van egy távolság, egy szakadék az általatok megvitatottak és Isten szándékai között, valamint a ti eszmecseréitek és Isten követelményeinek hatóköre és színvonala között. Ha így folytatjátok, az idővel azt fogja eredményezni, hogy egyre messzebb kerültök Isten útjától. Ti csak fogjátok Isten jelenlegi kijelentéseit, imádat tárgyává teszitek és rituáléknak és előírásoknak tekintitek őket. Ez minden, amit csináltok! Valójában Istennek egyszerűen nincs helye a szívetekben, és soha nem is nyerte el igazán a szíveteket. Néhányan azt gondolják, hogy Istent nagyon nehéz megismerni, és ez az igazság. Nehéz. Ha az embereket ráveszik, hogy elvégezzék feladataikat, megtegyenek dolgokat a külvilág felé és keményen dolgozzanak, akkor azt fogják gondolni, hogy nagyon könnyű hinni Istenben, mert mindezek a dolgok az emberi képességek hatókörén belül vannak. Abban a pillanatban azonban, amikor a téma áttevődik Isten szándékaira és az emberiséghez való hozzáállására, akkor mindenki szemszögéből nézve a dolgok valóban egy kicsit nehezebbé válnak. Ez ugyanis az emberek igazságértelmezését és a valóságba való belépését érinti, így természetesen lesz egy bizonyos fokú nehézség! Mindazonáltal, amint átjutsz az első ajtón és elkezded elérni a belépést, a dolgok fokozatosan könnyebbé válnak.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  18. szemelvény

Az istenfélelem kiindulópontja az, hogy Istenként bánunk Vele

Nemrég valaki feltett egy kérdést: hogy lehet az, hogy bár többet tudunk Istenről, mint Jób, mégsem tudjuk félni Őt? Ezt a kérdést már korábban is érintettük valamelyest. Tulajdonképpen ennek a kérdésnek a lényegéről is beszéltünk már korábban, vagyis arról a tényről, hogy bár Jób akkoriban nem ismerte Istent, mégis Istenként kezelte Őt, és úgy tekintett Rá, mint a menny, a föld és minden dolgok Mesterére. Jób nem tekintette Istent ellenségnek, hanem imádta Őt mint minden dolgok Teremtőjét. Miért van az, hogy az emberek manapság annyira szembeszegülnek Istennel? Miért képtelenek félni Őt? Ennek egyik oka, hogy a Sátán mélyen megrontotta őket, és ezzel a mélyen beléjük ivódott sátáni természettel Isten ellenségévé váltak. Így, bár hisznek Istenben és elismerik Istent, mégis képesek ellenállni Neki és szembehelyezkedni Vele. Ez az emberi természetből fakad. A másik ok az, hogy az emberek az Istenbe vetett hitük ellenére egyszerűen nem bánnak Vele Istenként. Ehelyett az emberiséggel szemben állónak és ellenségüknek tekintik Őt, és úgy érzik, hogy kibékíthetetlenek Istennel. Ez ilyen egyszerű. Nem volt szó erről a kérdésről az előző ülésünkön? Gondolj bele: nem ez az oka? Lehet, hogy rendelkezel némi tudással Istenről, de pontosan mit foglal magában ez a tudás? Nem erről beszél mindenki? Nem ezt mondta neked Isten? Te csak az elméleti és elvi aspektusait ismered, de méltányoltad valaha is Isten valódi arcát? Van szubjektív tudásod? Van gyakorlati tudásod és tapasztalatod? Ha Isten nem mondta volna neked, akkor is tudnád? Az elméleti tudásod nem jelent valós tudást. Röviden, nem számít, hogy mennyit tudsz, vagy hogyan tudtad meg, amíg nem éred el Isten valódi megértését, addig Ő az ellenséged lesz, és amíg nem kezded el ténylegesen Istenként kezelni Istent, addig Ő szembe fog helyezkedni veled, mert a Sátán megtestesülése vagy.

Amikor együtt vagy Krisztussal, talán tudsz Neki napi háromszor ételt adni, vagy talán teát felszolgálni és gondoskodni élete szükségleteiről; úgy fog tűnni, hogy Istenként kezelted Krisztust. Amikor valami történik, az emberek nézőpontja mindig ellentétes Istenével; az emberek soha nem értik meg és nem fogadják el Isten nézőpontját. Bár az emberek a felszínen talán jól kijönnek Istennel, ez nem jelenti azt, hogy összeegyeztethetőek Vele. Amint történik valami, felbukkan az emberiség engedetlenségének igazsága, ami megerősíti az emberek és Isten között fennálló ellenségeskedést. Ez az ellenségeskedés nem arról szól, hogy Isten szemben áll az emberekkel, vagy hogy Isten ellenséges akar lenni velük, és nem is arról, hogy szembeállítja őket Önmagával, és aztán úgy is kezeli őket. Inkább arról van szó, hogy ez az Istennel ellentétes lényeg ott lappang az emberek szubjektív akaratában és tudatalattijában. Mivel az emberek minden Istentől származó dolgot kutatásuk tárgyának tekintenek, az Istentől származó dolgokra és mindenre, ami Istennel kapcsolatos, mindenekelőtt találgatással és kételkedéssal reagálnak, majd gyorsan olyan magatartást vesznek fel, amely ellenkezik és szembeszegül Istennel. Nem sokkal később negatív hangulatot visznek az Istennel folytatott vitákba vagy vetélkedésekbe, és odáig mennek, hogy még azt is kétségbe vonják, hogy érdemes-e egy ilyen Istent követni. Annak ellenére, hogy a józan eszük azt súgja nekik, hogy nem szabadna így folytatniuk, mégis úgy döntenek, hogy saját maguk ellenében is ezt teszik úgy, hogy habozás nélkül folytatják egészen a legvégsőkig. Például mi egyes emberek első reakciója, amikor pletykákat vagy rágalmakat hallanak Istenről? Az első reakciójuk az, hogy elgondolkodnak, vajon igazak-e ezek a híresztelések vagy sem, illetve hogy léteznek-e ezek a szóbeszédek vagy sem, majd várakozó álláspontra helyezkednek. Aztán azt gondolják: „Ezt sehogy sem lehet leellenőrizni. Tényleg megtörtént? Igaz ez a pletyka vagy sem?” Bár az ilyen emberek a felszínen nem mutatják ki, a szívükben már elkezdtek kételkedni és már elkezdték megtagadni Istent. Mi a lényege az effajta hozzáállásnak és nézőpontnak? Vajon nem árulás ez? Amíg nem szembesülnek ezzel a kérdéssel, addig nem láthatod, hogy mi ezeknek az embereknek a nézőpontja; úgy tűnik, mintha nem állnának konfliktusban Istennel és nem tekintenék Őt ellenségnek. Amint azonban egy problémával szembesülnek, azonnal a Sátán mellé állnak és szembefordulnak Istennel. Mit sugall ez? Azt sugallja, hogy az emberek és Isten szemben állnak egymással! Nem arról van szó, hogy Isten ellenségnek tekinti az emberiséget, hanem arról, hogy magának az emberiségnek a lényege ellenséges Istennel. Nem számít, hogy valaki milyen régóta követi Őt vagy milyen nagy árat fizetett, és függetlenül attól, hogy hogyan dicsőíti Istent, hogyan tud tartózkodni attól, hogy ellenálljon Neki, és attól is függetlenül, hogy milyen erélyesen ösztökéli magát, hogy szeresse Istent, soha nem sikerül Istent Istenként kezelnie. Vajon nem az emberek lényege határozze ezt meg? Ha Istenként kezeled Őt és valóban hiszed, hogy Ő Isten, akkor lehetnek még kétségeid Vele kapcsolatban? Rejthet a szíved még kérdőjeleket Vele kapcsolatban? Többé már nem, igaz? E világ tendenciái annyira gonoszak, és ez az emberi faj is az; hát hogyne lennének elképzeléseid róluk? Te magad is annyira gonosz vagy, hogy lehet, hogy nincs róla elképzelésed? És mégis, csak néhány szóbeszéd és pár rágalom ilyen óriási elképzeléseket szülhet Istenről, és oda vezethet, hogy csomó mindent elképzelsz, ami azt mutatja, hogy mennyire csekély az érettséged! Csak néhány szúnyog és visszataszító légy „zümmögése” – ennyi elég ahhoz, hogy megtévesszen téged? Miféle ember az ilyen? Tudod, mit gondol Isten az ilyen emberekről? Igazából a velük való bánásmódot illetően Isten hozzáállása nagyon is egyértelmű. Isten egyszerűen csak úgy bánik ezekkel az emberekkel, hogy közömbös irántuk – az a hozzáállása, hogy nem figyel rájuk és nem veszi komolyan ezeket a tudatlan embereket. Miért van ez így? Azért, mert Isten az Ő szívében soha nem tervezte, hogy megszerzi azokat az embereket, akik megfogadták, hogy a végsőkig ellenségesek lesznek Vele, illetve akik soha nem tervezték, hogy megkeresik a Vele való összeegyeztethetőség útját. Talán e szavak, melyeket kimondtam, megbántanak pár embert. Nos, hajlandóak vagytok mindig megengedni, hogy így megbántsalak titeket? Akár igen, akár nem, minden amit mondok, az az igazság! Ha mindig megbántalak benneteket és így feltárom a sebeiteket, az hatással lesz arra a magasztos istenképre, amit a szívetekben őriztek? (Nem lesz.) Egyetértek azzal, hogy nem, mert egyszerűen nincs is Isten a szívetekben. A magasztos Isten, aki a szívetekben lakozik – akit erősen védelmeztek és óvtok – egyszerűen nem Isten. Inkább az emberi képzelet szüleménye ő; egyszerűen nem létezik. Annál jobb tehát, ha felfedem a választ erre a rejtélyre; vajon nem ez tárja fel a teljes igazságot? Az igazi Isten nem az, aminek az emberek képzelik. Remélem, hogy mindannyian szembe tudtok nézni ezzel a valósággal, és ez segíteni fog nektek Isten megismerésében.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  19. szemelvény

Azok az emberek, akiket Isten nem ismer el

Vannak emberek, akiknek a hite soha nem talált elismerésre Isten szívében. Más szóval, Isten nem ismeri el, hogy ők az Ő követői, mert nem dicséri a hiedelmeiket. Függetlenül attól, hogy hány éve követik Istent, ezeknek az embereknek az elképzelései és nézetei soha nem változtak; olyanok ők, mint a hitetlenek, ragaszkodnak a hitetlenek elveihez és az emberekkel való interakcióik módszereihez, valamint a hitetlenek túlélési és hitbeli törvényeihez. Soha nem fogadták úgy Isten szavát, mint életüket, soha nem hitték el, hogy Isten szava igazság, soha nem akarták elfogadni Isten üdvösségét és soha nem ismerték el Istent Istenüknek. Az Istenbe vetett hitet valamiféle amatőr hobbinak tekintik, puszta szellemi táplálékként kezelik Őt; mivel ilyenek, nem gondolják, hogy érdemes próbálkozni Isten természetének vagy lényegének megértésével. Elmondható, hogy mindannak, ami összhangban van az igaz Istennel, semmi köze ezekhez az emberekhez; nem érdekli őket, és nem is akarnak odafigyelni rá. Ennek az az oka, hogy a szívük mélyén egy erős hang mindig azt mondja nekik: „Isten láthatatlan és érinthetetlen, és nem létezik.” Úgy gondolják, hogy nem érné meg az erőfeszítéseiket, ha megpróbálnák megérteni ezt a fajta Istent, és hogy csak saját magukat csapnák be ezzel. Azt hiszik, hogy nagyon okosak, amikor pusztán szavakkal elismerik Istent anélkül, hogy valódi álláspontot foglalnának el, vagy valódi tettekbe vetnék bele magukat. Hogyan tekint Isten az ilyen emberekre? Hitetleneknek tekinti őket. Egyesek azt kérdezik: „A hitetlenek olvashatják Isten szavait? Tudják teljesíteni a kötelességeiket? Ki tudják mondani e szavakat: »Istenért fogok élni«?” Amit az emberek legtöbbször látnak, azok az emberek felszíni megnyilvánulásai; nem látják az emberek lényegét. Isten azonban nem ezeket a felszínes megnyilvánulásokat nézi; Ő csak a belső lényegüket látja. Ezért viszonyul Isten ilyen módon ezekhez az emberekhez, és ezért határozza meg őket így. Ezek az emberek azt mondják: „Miért csinálja Isten ezt? Miért csinálja Isten azt? Nem értem ezt; nem értem azt; ez nem felel meg az emberi elképzeléseknek; el kell ezt megmagyaráznod nekem...” Erre válaszolva azt kérdezem: Valóban szükség van arra, hogy megmagyarázzam neked ezeket a dolgokat? Van egyáltalán ezeknek a dolgoknak bármi köze hozzád? Mit gondolsz, ki vagy te? Honnan jöttél? Valóban alkalmas vagy arra, hogy tanácsokat adj Istennek? Hiszel Őbenne? Elismeri Ő a te hitedet? Mivel a te hitednek semmi köze Istenhez, mi közöd van neked az Ő tetteihez? Nem tudod, hogy hol vagy Isten szívében, hogyan lehetsz hát alkalmas arra, hogy párbeszédet folytass Vele?

Figyelmeztető szavak

Nem érzitek magatokat kényelmetlenül, miután hallottátok ezeket a megjegyzéseket? Bár lehet, hogy nem akartok odafigyelni rájuk, vagy nem akarjátok elfogadni őket, de ezek mind tények. Mivel a munkának ezt a szakaszát Isten végzi, ha téged nem érdekelnek az Ő szándékai, nem törődsz az Ő hozzáállásával és nem érted meg az Ő lényegét és természetét, akkor végül te leszel az, aki veszíteni fog. Ne a szavaimat hibáztassátok, ha nehéz hallgatni őket, és ne őket hibáztassátok, ha letörik a lelkesedéseteket. Az igazat mondom; nem áll szándékomban elbátortalanítani titeket. Nem számít, hogy mit kérek tőletek, és nem számít, hogyan kell megtennetek azt, remélem, hogy a helyes úton jártok és Isten útját követitek, és hogy soha nem tértek le a helyes útról. Ha nem Isten szava szerint jársz el, vagy nem az Ő útját követed, akkor nem lehet kétséges, hogy lázadsz Isten ellen és letértél a helyes útról. Ezért úgy érzem, hogy van pár dolog, amit tisztáznom kell számotokra, és amit egyértelműen, világosan és a legkisebb bizonytalanság nélkül el kell hitetnem veletek, és segítenem kell nektek, hogy világosan megértsétek Isten hozzáállását, szándékait, azt, hogy miként tökéletesíti az embereket, illetve milyen módon határozza meg az emberek kimenetelét. Ha eljön egy olyan nap, amikor nem vagy képes elindulni ezen az úton, az nem az Én felelősségem, hiszen ezeket a szavakat már nagyon világosan elmondtam neked. Ami pedig azt illeti, hogy miként kezeled a saját kimeneteledet, az teljesen rajtad múlik. Ami a különböző típusú emberek kimenetelét illeti, Istennek különböző hozzáállásai vannak, megvan a saját mérlegelési módja, valamint a saját követelményszintje is velük szemben. Az emberek kimenetelének mérlegelésére felállított mércéje mindenki számára igazságos – ehhez kétség sem férhet! Ezért egyesek félelmei szükségtelenek. Most már megkönnyebbültetek?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan ismerhetjük meg Isten természetét és munkája eredményeit?)

Isten napi igéi  20. szemelvény

Isten természete valójában mindenki számára nyitott és nem rejtett, mert Isten soha nem került el tudatosan egyetlen embert sem, és soha nem próbált tudatosan elrejtőzni, hogy megakadályozza az embereket abban, hogy megismerjék vagy megértsék Őt. Isten természete mindig nyitott volt, és benne volt az, hogy minden emberrel őszintén szembenézzen. Isten irányításában Isten végzi az Ő munkáját, szembenézve mindenkivel, s a munkáját minden egyes emberen elvégzi. Miközben ezt a munkát végzi, folyamatosan feltárja a természetét, és szüntelenül alkalmazza az Ő lényegét, mindazt, amije van és ami Ő, hogy minden egyes embert vezessen és gondoskodjon róluk. Minden korban és minden szakaszban, függetlenül attól, hogy a körülmények jók vagy rosszak, Isten természete mindig nyitva áll minden egyes ember előtt, és az Ő javai és lénye mindig nyitva állnak minden egyes ember előtt, ahogyan az Ő élete is folyamatosan és szüntelenül ellátja és támogatja az emberiséget. Mindezek ellenére Isten természete egyesek számára rejtve marad. Miért? Mert bár ezek az emberek Isten munkáján belül élnek és követik Istent, soha nem törekedtek arra, hogy megértsék Istent, és soha nem is akarták megismerni Istent, nemhogy közelebb kerülni Istenhez. Ezeknek az embereknek Isten természetének megértése előrevetíti, hogy közeleg a végük; azt jelenti, hogy Isten természete hamarosan elítéli és elmarasztalja őket. Ezért soha nem vágytak arra, hogy megértsék Istent vagy az Ő természetét, és soha nem vágytak Isten akaratának mélyebb megértésére vagy megismerésére. Nem törekszenek arra, hogy tudatos együttműködéssel felfogják Isten akaratát – egyszerűen csak örökké örvendeznek, és soha nem fáradnak bele abba, hogy azt tegyék, amit akarnak; abban az Istenben hisznek, akiben hinni akarnak; abban az Istenben hisznek, aki csak a képzeletükben létezik, aki csak az elképzeléseikben létezik; és egy olyan Istenben hisznek, aki mindennapi életükben elválaszthatatlan tőlük. Amikor Magáról az igaz Istenről van szó, teljesen elutasítóak és nem vágynak arra, hogy megértsék Őt, vagy odafigyeljenek Rá, még kevésbé arra, hogy közelebb kerüljenek Hozzá. Csak arra használják az Isten által kifejezett szavakat, hogy felékesítsék és becsomagolják önmagukat. Számukra ez azt jelenti, hogy már sikeres hívők és olyan emberek, akiknek a szívében ott van az Istenbe vetett hit. A szívükben a képzelgéseik, az elképzeléseik, sőt, az Istenről alkotott személyes meghatározásaik vezérlik őket. Magának az igaz Istennek viszont egyáltalán semmi köze hozzájuk. Mert ha megértenék Magát az igaz Istent, megértenék Isten valódi természetét és megértenék, hogy Istennek mije van és Ő Maga mi, ez pedig azt jelentené, hogy a cselekedeteik, a hitük és a törekvéseik el lennének ítélve. Ezért vonakodnak megérteni Isten lényegét, valamint vonakodnak és nem hajlandóak aktívan arra törekedni, vagy azért imádkozni, hogy jobban megértsék Istent, jobban megismerjék Isten akaratát és jobban megértsék Isten természetét. Inkább azt szeretnék, ha Isten valami kitalált, üres és homályos dolog lenne. Inkább azt szeretnék, ha Isten olyasvalaki lenne, aki pontosan olyan, amilyennek elképzelték, valaki, aki a rendelkezésükre állhat, kimeríthetetlenül ellátja őket és mindig elérhető. Amikor élvezni akarják Isten kegyelmét, akkor arra kérik Istent, hogy legyen Ő az a kegyelem. Amikor szükségük van Isten áldására, akkor arra kérik Istent, hogy legyen Ő az az áldás. Amikor csapások érik őket, arra kérik Istent, hogy bátorítsa fel őket, legyen a védőpajzsuk. Ezeknek az embereknek az Istenről való tudása megrekedt a kegyelem és az áldás hatókörén belül. Az Isten munkájáról, Isten természetéről és Istenről Magáról való megértésük is csupán a képzelgéseikre, valamint szavakra és doktrínákra korlátozódik. Vannak azonban olyan emberek, akik buzgón meg akarják érteni Isten természetét, valóban látni akarják Magát Istent, és igazán meg akarják érteni Isten természetét, illetve azt, hogy mije van és Ő Maga mi. Ezek az emberek az igazság és az Isten általi üdvösség valóságát keresik, és arra törekszenek, hogy az Isten általi meghódításban, üdvösségben és tökéletesítésben részesüljenek. A szívük segítségével olvassák Isten szavát, a szívükkel értékelnek minden helyzetet és minden embert, eseményt és dolgot, amit Isten rendezett el számukra, valamint őszintén imádkoznak és keresnek. Leginkább Isten akaratát akarják megismerni, leginkább Isten igazi természetét és lényegét akarják megérteni, hogy többé ne sértsék meg Istent, és tapasztalataik révén többet lássanak meg Isten szeretetreméltóságából és igazi arcából. Azért is, hogy egy igazán valóságos Isten létezzen a szívükben és legyen helye Istennek a szívükben, hogy többé ne képzelgések és elképzelések közepette vagy homályban éljenek. Ezek az emberek azért éreznek sürgető vágyat arra, hogy megértsék Isten természetét és lényegét, mert Isten természetére és lényegére az emberiségnek pillanatról pillanatra szüksége van a tapasztalásuk során; az Ő természete és lényege látja el őket élettel egész életük során. Ha egyszer megértik Isten természetét, akkor képesek lesznek jobban félni Istent, jobban együttműködni Isten munkájával és jobban odafigyelni Isten akaratára, továbbá legjobb képességeik szerint teljesíteni kötelességüket. Ilyen az Isten természetéhez való hozzáállás a kétféle embertípusnál. Az első típus nem akarja megérteni Isten természetét. Bár azt mondják, hogy meg akarják érteni Isten természetét, meg akarják ismerni Magát Istent, látni akarják, hogy Istennek mije van és Ő Maga mi, továbbá őszintén méltányolni akarják Isten akaratát, legbelül mégis azt szeretnék, ha Isten nem létezne. Ez azért van, mert az ilyen típusú emberek következetesen engedetlenek és ellenállnak Istennek; saját szívükben harcolnak Istennel pozícióért, és gyakran kételkednek Isten létezésében, sőt tagadják azt. Nem akarják, hogy Isten természete vagy Maga a valódi Isten elfoglalja a szívüket. Csak a saját vágyaikat, képzelgéseiket és ambícióikat akarják kielégíteni. Tehát ezek az emberek talán hisznek Istenben, követik Istent, és lehet, hogy még a családjukat és a munkájukat is feladják Érte, de nem hagynak fel gonosz módszereikkel. Egyesek még a felajánlásokat is ellopják vagy elherdálják, vagy magukban elátkozzák Istent, míg mások esetleg arra használják a pozíciójukat, hogy ismételten bizonyságot tegyenek saját maguk mellett, felnagyítsák magukat és versengjenek Istennel emberekért és státuszért. Különféle módszereket és intézkedéseket alkalmaznak, hogy az emberek imádják őket, folyamatosan próbálják megnyerni és irányítani őket. Néhányan még szándékosan félre is vezetik az embereket, hogy azt higgyék, ők maguk az Isten, hogy úgy bánjanak velük, mint Istennel. Soha nem mondanák el senkinek, hogy ők meg lettek rontva – hogy ők is romlottak és arrogánsak, és ne imádják őket, s hogy bármennyire is jól teljesítenek, mindez Isten felmagasztalásának köszönhető, meg hogy amúgy is azt teszik, amit kell. Miért nem mondják ki ezeket a dolgokat? Mert mélyen félnek attól, hogy elveszítik helyüket az emberek szívében. Ezért az ilyen emberek soha nem magasztalják Istent, és soha nem tesznek tanúságot Isten mellett, mivel soha nem próbálták megérteni Istent. Vajon megismerhetik Istent anélkül, hogy megértenék Őt? Képtelenség! Így, bár az „Isten munkája, Isten természete és Isten Maga” témakörben szereplő szavak talán egyszerűek, minden ember számára más-más jelentéssel bírnak. Olyasvalaki számára, aki gyakran ellenszegül Istennek, ellenáll Istennek és ellenséges Istennel szemben, a szavak elítélést jeleznek; míg annak, aki az igazságvalóságra törekszik és gyakran jön Isten elé, hogy Isten akaratát keresse, az ilyen szavak olyanok lesznek, mint halnak a víz. Vannak tehát köztetek olyanok, akiknek megfájdul a fejük, amikor Isten természetéről és Isten munkájáról esik szó, a szívük megtelik ellenállással és rendkívül kényelmetlenül érzik magukat. De vannak köztetek olyanok is, akik úgy érzik, hogy ez a téma pontosan az, amire szükségük van, mert annyira hasznos számukra. Olyasvalami ez, ami nem hiányozhat az élettapasztalatukból; ez minden lényegi dolog veleje, az Istenbe vetett hit alapja, és olyasvalami, amit az emberiség nem vethet el. Ez a téma mindannyiótoknak egyszerre tűnhet közelinek és távolinak, ismeretlennek, mégis ismerősnek. De nem számít, ez egy olyan téma, amelyet mindenkinek meg kell hallgatnia, meg kell ismernie és meg kell értenie. Bárhogy is viszonyultok hozzá, bárhogy is tekintetek rá, vagy bárhogy is értitek meg, ennek a témának a fontosságát nem lehet figyelmen kívül hagyni.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)

Isten napi igéi  21. szemelvény

Isten azóta végzi a munkáját, amióta megteremtette az emberiséget. Kezdetben ez nagyon egyszerű munka volt, de egyszerűsége ellenére tartalmazta Isten lényegének és természetének kifejeződéseit. Míg Isten munkája mára felfokozódott, és az Ő szavának nagyszerű kifejeződésével ez a munka minden Őt követő emberen bámulatos és konkrét lett, addig Isten személye mindvégig rejtve maradt az emberiség elől. Bár kétszer is megtestesült, a bibliai beszámolók idejétől napjainkig ki látta valaha is Isten valódi személyét? A ti megértésetek szerint látta már valaki Isten valódi személyét? Nem. Senki sem látta még Isten valódi személyét, vagyis senki sem látta még Isten valódi énjét. Ebben mindenki egyetért. Tehát Isten valódi személye, vagyis Isten Lelke el van rejtve az egész emberiség elől, beleértve Ádámot és Évát, akiket Ő teremtett, és beleértve az igaz Jóbot, akit elfogadott. Egyikük sem látta Isten valódi személyét. De miért rejti el Isten tudatosan az Ő valódi személyét? Egyesek azt mondják: „Isten fél attól, hogy megijeszti az embereket.” Mások azt mondják: „Isten azért rejti el valódi személyét, mert az ember túl kicsi, Isten pedig túl nagy; az emberek nem láthatják Őt, különben meghalnak.” Vannak olyanok is, akik azt mondják: „Isten minden nap elfoglalt a munkája igazgatásával, és lehet, hogy nincs ideje megjelenni, hogy láthassák Őt.” Nem számít, mit hisztek, nekem van egy következtetésem. Mi ez a következtetés? Az, hogy Isten egyszerűen nem akarja, hogy az emberek meglássák az Ő valódi személyét. Isten szándékosan marad rejtve az emberiség elől. Más szóval, Isten szándéka, hogy az emberek ne lássák az Ő valódi személyét. Ennek mostanra már mindenki számára világosnak kellene lennie. Ha Isten soha senkinek nem tárta fel a személyét, akkor szerintetek létezik Isten személye? (Létezik.) Természetesen létezik. Isten személyének létezéséhez nem férhet kétség. De hogy milyen nagyszerű Isten személye, vagy hogy hogyan néz ki, vajon ezeket a kérdéseket meg kellene vizsgálnia az emberiségnek? Nem. A válasz nemleges. Ha Isten személye nem olyan téma, amit fel kellene fedeznünk, akkor mi az? (Isten természete.) (Isten munkája.) Mielőtt azonban elkezdenénk kommunikálni a hivatalos témáról, térjünk vissza ahhoz, amiről az imént beszéltünk: miért nem tárta fel Isten soha az Ő személyét az emberiségnek? Miért rejti el Isten szándékosan az Ő személyét az emberiség elől? Ennek egyetlen oka van, mégpedig ez: bár az ember, akit Isten teremtett, már több ezer éve tapasztalja az Ő munkáját, nincs egyetlen ember sem, aki ismeri Isten munkáját, Isten természetét és Isten lényegét. Az ilyen emberek Isten szemében szemben állnak Vele, és Isten nem mutatná meg Magát olyan embereknek, akik ellenségesek vele. Ez az egyetlen oka annak, hogy Isten soha nem fedte fel személyét az emberiség előtt, és ezért palástolja szándékosan személyét az emberiség elől. Most már világos számotokra, hogy mennyire fontos ismerni Isten természetét?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)

Isten napi igéi  22. szemelvény

Isten az Ő irányításának létezése óta mindig is teljes odaadással végezte munkáját. Annak ellenére, hogy személyét elfedte az ember elől, mindig is az ember oldalán állt, munkálkodott az emberen, kifejezte a természetét, az egész emberiséget vezette az Ő lényegével, és minden egyes emberen munkálkodott ereje, bölcsessége és hatalma által, így hozva létre a Törvény Korát, a Kegyelem Korát és a mai Királyság Korát. Bár Isten elrejti személyét az ember elől, de az Ő természete, lénye és tulajdonai, valamint az emberiségre vonatkozó akarata fenntartás nélkül feltárul az ember számára, hogy lássa és megtapasztalja azokat. Más szóval, bár az emberi lények nem láthatják vagy érinthetik Istent, az Ő emberiség által megtapasztalt természete és lényege teljes mértékben Magának Istennek a kifejeződései. Nem ez az igazság? Függetlenül attól, hogy Isten milyen megközelítési módot vagy szemszöget választ a munkájához, mindig az Ő valódi identitásán keresztül kezeli az embereket, elvégzi a Rá háruló munkát, és kimondja a szavakat, amelyeket ki kell mondania. Nem számít, milyen pozícióból beszél Isten – állhat a harmadik mennyben, vagy állhat testben, vagy akár hétköznapi emberként –, mindig teljes szívéből és teljes elméjéből szól az emberhez, mindenféle megtévesztés vagy rejtegetés nélkül. Amikor munkálkodik, Isten mindenféle fenntartás nélkül kifejezi a szavát és természetét, valamint kifejezi azt, amije van és ami Ő Maga. Vezeti az emberiséget az Ő életével, lényével és tulajdonaival. Így élt az ember a Törvény Korában – az emberiség bölcsőjének korszakában – a „láthatatlan és érinthetetlen” Isten vezetése alatt.

Isten a Törvény Kora után öltött először testet – ez a megtestesülés harminchárom és fél évig tartott. Egy emberi lény számára harminchárom és fél év hosszú idő? (Nem hosszú.) Mivel egy emberi lény élettartama általában sokkal hosszabb, mint harmincvalahány év, ez nem túl hosszú idő egy ember számára. De a megtestesült Isten számára ez a harminchárom és fél év valóban hosszú volt. Emberré vált – hétköznapi emberré, aki felvállalta Isten munkáját és megbízatását. Ez azt jelentette, hogy olyan munkát kellett magára vállalnia, amellyel egy közönséges ember nem tud megbirkózni, miközben olyan szenvedést is el kellett viselnie, amelyet közönséges emberek nem bírnak ki. Az Úr Jézus által a Kegyelem Korában elviselt szenvedés mennyisége munkájának kezdetétől a keresztre szögezéséig talán nem olyasmi, amit a mai emberek személyesen láthattak, de nem tudtok legalább egy képet alkotni róla a Biblia történeteiből? Függetlenül attól, hogy mennyi részlet van ezekben a feljegyzett tényekben, összességében Isten munkája ebben az időszakban tele volt nehézséggel és szenvedéssel. Egy romlott ember számára harminchárom és fél év nem hosszú idő; egy kis szenvedés semmiség. De a szent, makulátlan Isten számára, akinek el kellett hordoznia az emberiség összes bűnét, és együtt kellett ennie, aludnia és élnie bűnösökkel, ez a fájdalom hihetetlenül nagy volt. Ő a Teremtő, minden dolgok szuverén Ura és mindennek az Uralkodója, mégis, amikor eljött a világra, el kellett viselnie a romlott emberek elnyomását és kegyetlenségét. Annak érdekében, hogy befejezze munkáját és kimentse az emberiséget a nyomorúság tengeréből, az embereknek el kellett ítélniük Őt és hordoznia kellett az egész emberiség bűneit. A szenvedés mértékét, amelyen keresztülment, az átlagemberek nem tudják felfogni, sem méltányolni. Mit képvisel ez a szenvedés? Isten odaadását jelképezi az emberiség iránt. Azt a megaláztatást jelképezi, amelyet elszenvedett és azt az árat, amelyet Ő az emberek üdvösségéért, bűneik megváltásáért és munkája ezen szakaszának befejezéséért fizetett. Ez azt is jelenti, hogy az embert Isten megváltja a kereszttől. Ezt az árat vérrel, élettel fizette meg, és ezt az árat egyetlen teremtett lény sem engedhetné meg magának. Azért tudta elviselni ezt a fajta szenvedést és elvégezni ezt a fajta munkát, mert Őbenne megvan Isten lényege és birtokolja azt, ami Istennek van és ami Ő Maga. Ezt egyetlen Általa teremtett lény sem tudta volna elvégezni Helyette. Ez Isten munkája a Kegyelem Korában és az Ő természetének kinyilatkoztatása. Felfed ez valamit arról, hogy mije van Istennek, és mi Ő Maga? Érdemes az emberiségnek megismernie ezt? Abban a korban, bár az emberek nem látták Isten személyét, mégis elfogadták Isten vétekáldozatát, és Isten megváltotta őket a kereszttől. Az emberiség számára talán nem ismeretlen Isten munkája a Kegyelem Korában, de vajon ismeri-e bárki is azt a természetet és akaratot, amelyet Isten ebben az időszakban kifejezésre juttatott? Az ember csupán különböző korokban és különböző csatornákon keresztül tud Isten munkájának részleteiről, vagy ismer Istennel kapcsolatos történeteket, amelyek ugyanakkor történtek meg, amikor Isten végezte az Ő munkáját. Ezek a részletek és történetek nem többek, mint néhány információ vagy legenda Istenről, de semmi közük Isten természetéhez és lényegéhez. Tehát akárhány történetet is ismernek az emberek Istenről, ez nem jelenti azt, hogy mélyen megértik és ismerik Isten természetét vagy lényegét. Bár ahogy a Törvény Korában, úgy a Kegyelem Korában is közvetlen és bensőséges találkozást éltek át az emberek a megtestesült Istennel, gyakorlatilag mégsem volt tudásuk Isten természetéről és Isten lényegéről.

A Királyság Korában Isten még egyszer testet öltött, ugyanúgy, mint az első alkalommal. A munka ezen időszakában Isten továbbra is fenntartás nélkül kifejezésre juttatja a szavát, elvégzi a munkát, amit el kell végeznie, és kifejezi azt, amije van és ami Ő. Ugyanakkor továbbra is elviseli és eltűri az ember engedetlenségét és tudatlanságát. Vajon Isten nem fedi-e fel folyamatosan az Ő természetét, és nem juttatja-e kifejezésre az akaratát a munka ezen időszakában is? Ezért az ember teremtésétől kezdve egészen mostanáig Isten természete, lénye és tulajdonai, valamint akarata mindig is nyitva állt minden ember előtt. Isten soha nem rejtette el szándékosan az Ő lényegét, természetét vagy akaratát. Csakhogy az emberiséget nem érdekli, hogy Isten mit csinál, mi az Ő akarata – ezért van az, hogy az embernek ilyen szánalmas megértése van Istenről. Más szóval, miközben Isten elrejti a személyét, ugyanakkor minden pillanatban az emberiség mellett áll, és minden pillanatban nyíltan kivetíti akaratát, természetét és lényegét. Bizonyos értelemben Isten személye is nyitott az emberek előtt, de az ember vaksága és engedetlensége miatt soha nem képes meglátni Isten megjelenését. Ha tehát ez a helyzet, akkor Isten természetének és Magának Istennek a megértése nem kellene hogy könnyű mindenki számára? Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, ugye? Mondhatod, hogy könnyű, de miközben egyesek arra törekszenek, hogy megismerjék Istent, nem igazán tudják megismerni Őt, vagy nem tudnak tiszta képet kapni Róla – az mindig ködös és homályos. De ha azt mondod, hogy nem könnyű, az sem igaz. Mivel ilyen hosszú ideig Isten munkájának tárgyát képezték, tapasztalataik révén mindenkinek valódi kapcsolatban kellett volna lennie Istennel. Legalábbis valamilyen mértékben érzékelniük kellett volna Istent a szívükben, vagy szellemi érintkezésbe kellett volna kerülniük Istennel, és legalább valamilyen módon érzékelniük kellett volna Isten természetét, vagy valamilyen megértést kellett volna nyerniük Róla. Attól kezdve, hogy az ember elkezdte követni Istent, egészen mostanáig, az emberiség túl sokat kapott, de mindenféle okok miatt – az ember gyenge képessége, tudatlansága, lázadó mivolta és különféle szándékai miatt – az emberiség túl sokat el is vesztett belőle. Vajon Isten nem adott már épp eleget az emberiségnek? Bár Isten elrejti személyét az emberiség elől, mégis ellátja az embereket azzal, amije van, és ami Ő, valamint az Ő életével; az emberiség Istenről való tudásának nem csak annyinak kellene lennie, mint amennyi most. Ezért tartom szükségesnek, hogy további közösséget vállaljak veletek Isten munkájának, Isten természetének és Istennek Magának a témájában. A cél az, hogy az a több ezer éves gondoskodás és megfontolás, amellyel Isten az embert felruházta, ne érjen véget hiába, és hogy az emberiség valóban megértse és méltányolja Isten felé irányuló akaratát. Az a cél, hogy az emberek új szintre léphessenek Isten megismerésében. Ez Istent is visszahelyezi majd az emberek szívében elfoglalt igazi helyére; vagyis igazságot szolgáltat Neki.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)

Isten napi igéi  23. szemelvény

Isten parancsa Ádámnak

1Mózes 2:15-17  Fogta tehát Jahve Isten az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt. Ezt parancsolta Jahve Isten az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.

Mit szűrtök le ezekből a versekből? Milyen érzéseket kelt bennetek a Szentírásnak ez a része? Miért döntöttem úgy, hogy Isten Ádámnak adott parancsáról beszélek? Van most mindegyikőtök fejében egy kép Istenről és Ádámról? Megpróbálhatjátok elképzelni: ha ti lennétek a jelenet szereplői, mit gondoltok mélyen legbelül, milyen lenne Isten? Mit éreztek, ha erre gondoltok? Ez egy megható és szívmelengető kép. Bár csak Isten és ember szerepel benne, a köztük lévő meghittség csodálattal tölt el titeket: Isten túláradó szeretetét ingyen ajándékba kapja az ember, és az körülveszi őt; az ember ártatlan és tiszta, tehermentes és gondtalan, boldogan él Isten tekintete alatt; Isten törődik az emberrel, miközben az ember Isten védelme és áldása alatt él; minden egyes dolog, amit az ember tesz és mond, elválaszthatatlanul kapcsolódik Istenhez és nem különíthető el Tőle.

Ezt nevezhetjük Isten első parancsának az emberhez, miután megteremtette őt. Mit fejez ki ez a parancs? Kifejezi Isten akaratát, de az emberiséggel kapcsolatos aggályait is. Ez Isten első parancsa, és ez az első alkalom, amikor Isten aggodalmát fejezi ki az ember iránt. Ez azt jelenti, hogy Isten felelősséget érez az ember iránt attól a pillanattól kezdve, hogy megteremtette őt. Mi az Ő felelőssége? Meg kell védenie az embert, gondoskodnia kell róla. Reméli, hogy az ember képes bízni az Ő szavaiban és engedelmeskedni azoknak. Ez egyúttal Isten első elvárása is az emberrel szemben. Ezzel az elvárással Isten a következőket mondja: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.” Ezek az egyszerű szavak Isten akaratát képviselik. Azt is felfedik, hogy Isten a szívében elkezdett aggódni az emberért. Minden dolog közül egyedül Ádámot teremtette Isten a saját képmására; Ádám volt az egyetlen élő dolog, akinek Isten az orrába lehelte az élet leheletét; ő tudott Isten oldalán járni, Istennel beszélgetni. Ezért adta neki Isten ezt a parancsot. Isten nagyon világossá tette a parancsában, hogy az ember mit tehet meg és mit nem.

Ebben a néhány egyszerű szóban Isten szívét látjuk. De milyen szív mutatkozik meg? Vajon van szeretet Isten szívében? Van benne aggodalom? Ezekben a versekben Isten szeretetét és aggodalmát nemcsak méltányolni lehet, hanem bensőségesen érezni is. Nem értetek egyet? Miután hallottátok, hogy ezt mondom, még mindig azt hiszitek, hogy mindez csak néhány egyszerű szó? Mégsem olyan egyszerűek, ugye? Tisztában voltatok ezzel korábban? Ha Isten személyesen mondaná neked ezt a pár szót, mit éreznél belül? Ha nem lennél emberséges ember, ha a szíved jéghideg lenne, akkor nem éreznél semmit, nem értékelnéd Isten szeretetét és nem próbálnád megérteni Isten szívét. De lelkiismeretes és az emberi mivolt érzetével rendelkező emberként másképp éreznél. Melegséget éreznél, úgy éreznéd, hogy törődnek veled és szeretnek, és boldogságot éreznél. Nem így van? Amikor ezeket a dolgokat érzed, hogyan viselkedsz Istennel szemben? Úgy éreznéd, hogy kötődsz Istenhez? Szeretnéd és tisztelnéd Istent szíved mélyéből? Közelebb kerülne a szíved Istenhez? Ebből láthatod, mennyire fontos Isten szeretete az ember számára. De ami még ennél is döntőbb, az az, hogy az ember értékelje és megértse Isten szeretetét. Valójában nem mond Isten sok hasonló dolgot munkájának ebben a szakaszában? Vannak ma olyan emberek, akik értékelik Isten szívét? Tudjátok értékelni Isten akaratát, amiről az imént beszéltem? Nem tudjátok igazán értékelni Isten akaratát, ha az ilyen konkrét, kézzelfogható és valóságos. Ezért mondom, hogy nincs valódi tudásotok és megértésetek Istenről. Nem így van?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)

Isten napi igéi  24. szemelvény

Isten megteremti Évát

1Mózes 2:18-20  Azután ezt mondta Jahve Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat. Formált tehát Jahve Isten a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi. Így adott az ember nevet minden jószágnak, az égi madaraknak és minden vadállatnak, de az emberhez illő segítőtársat nem talált.

1Mózes 2:22-23  Az emberből kivett oldalbordát Jahve Isten asszonnyá formálta, és odavezette az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.

Van egy kulcsfontosságú sor a Szentírásnak ebben a részében: „minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi.” Ki adta tehát minden élőlénynek a nevét? Ádám volt az, nem Isten. Ez a sor egy tényt közöl az emberiséggel: Isten intelligenciát adott az embernek, amikor megteremtette. Vagyis az ember intelligenciája Istentől származik. Ez bizonyosság. De miért? Miután Isten megteremtette Ádámot, járt Ádám iskolába? Tudott olvasni? Miután Isten megalkotta a különféle élőlényeket, Ádám felismerte mindezen teremtményeket? Megmondta neki Isten, hogy mi a nevük? Természetesen Isten azt sem tanította meg neki, hogyan találja ki ezeknek a teremtményeknek a nevét. Ez az igazság! Honnan tudta tehát Ádám, hogyan és milyen neveket adjon ezeknek az élőlényeknek? Ez összefügg azzal a kérdéssel, hogy mit tett hozzá Isten Ádámhoz, amikor megteremtette őt. A tények azt bizonyítják, hogy amikor Isten megteremtette az embert, intelligenciát is adott neki. Ez egy kulcsfontosságú pont, ezért jól figyelj. Van még egy másik kulcsfontosságú pont is, amit meg kell értenetek: miután Ádám nevet adott ezeknek az élőlényeknek, ezek a nevek bekerültek Isten szókincsébe. Miért említem ezt? Mert ez Isten természetét is magában foglalja, és ezt a pontot jobban ki kell fejtenem.

Isten megteremtette az embert, az orrába lehelte az élet leheletét, és átadott neki valamennyit az intelligenciájából, a képességeiből, abból, amije van és ami Ő. Miután Isten mindezen dolgokat megadta az embernek, az ember képes lett néhány dolgot önállóan elvégezni és önállóan gondolkodni. Ha az, amit az ember kitalál és megtesz, Isten szemében jó, akkor Isten elfogadja és nem avatkozik közbe. Ha az, amit az ember tesz, helyes, akkor Isten hagyja, hogy megmaradjon. Mire utal tehát az a mondat, hogy „minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi.”? Ez azt jelzi, hogy Isten nem látta jónak, hogy megváltoztassa a különféle élőlényeknek adott neveket. Bármilyen nevet is adott Ádám egy teremtménynek, Isten azt mondta: „Így van”, megerősítve a teremtmény nevét. Kifejezésre juttatott Isten bármilyen véleményt a kérdésben? Nem, biztosan nem. Tehát, mire következtettek ebből? Isten adott intelligenciát az embernek, az ember pedig arra használta istenadta intelligenciáját, hogy megtegyen dolgokat. Ha az, amit az ember tesz, Isten szemében pozitív, akkor azt Isten megerősíti, elismeri és elfogadja mindenféle ítélet vagy kritika nélkül. Ez olyasvalami, amire egyetlen ember, gonosz szellem vagy a Sátán sem képes. Látjátok itt Isten természetének kinyilatkoztatását? Vajon megengedné egy emberi lény, egy romlott személy vagy a Sátán, hogy valaki más az ő nevében, az orra előtt tegyen valamit? Természetesen nem! Harcolnának ezért a pozícióért azzal a másik illetővel vagy más, tőlük eltérő erővel? Természetesen megtennék! Ha akkoriban egy romlott személy vagy a Sátán lett volna Ádámmal, akkor ők bizonyosan elutasították volna azt, amit Ádám tett. Annak érdekében, hogy bebizonyítsák, hogy képesek önállóan gondolkodni és saját, egyedi meglátásaik vannak, teljesen megtagadták volna mindazt, amit Ádám tett: „Te így akarod ezt elnevezni? Nos, én nem így fogom hívni, hanem amúgy; te Tomnak nevezted el, de én Harrynek fogom hívni. Meg kell mutatnom, milyen okos vagyok.” Miféle természet ez? Nem vadul arrogáns? És mi a helyzet Istennel? Ő is ilyen természetű? Volt Istennek valami szokatlan ellenvetése azzal szemben, amit Ádám tett? A válasz egyértelműen nem! Az Isten által kinyilatkoztatott természetben a legcsekélyebb nyomát sem találjuk az okoskodásnak, arroganciának vagy az önelégültségnek. Ennyi itt világosan látszik. Ez jelentéktelen pontnak tűnhet, de ha nem érted meg Isten lényegét, ha a szíved nem próbál rájönni, hogyan cselekszik Isten és mi Isten hozzáállása, akkor nem fogod megismerni Isten természetét, és nem fogod látni Isten természetének kifejeződését és kinyilatkoztatását. Nem így van? Egyetértetek azzal, amit épp most elmagyaráztam nektek? Ádám tetteire válaszul Isten nem hirdette ki magasztosan: „Jól tetted, helyesen cselekedtél, Én pedig egyetértek!” A szívében azonban Isten jóváhagyta, értékelte és megtapsolta, amit Ádám tett. A teremtés óta ez volt az első dolog, amit az ember Isten utasítására Istenért tett. Olyasvalami volt, amit az ember Isten helyett és Isten nevében tett. Isten szemében ez abból az intelligenciából fakadt, amellyel Ő felruházta az embert. Isten ezt jó és pozitív dolognak látta. Amit Ádám akkoriban tett, az Isten intelligenciájának első megnyilvánulása volt az emberben. Isten szemszögéből nézve ez egy szép megnyilvánulás volt. Azt akarom itt elmondani nektek, hogy Isten célja azzal, hogy átadott az embernek valamennyit abból, amije van és ami Ő, illetve az Ő intelligenciájából, az az, hogy az emberiség lehessen az az élő teremtmény, amely megjeleníti Őt. Az, hogy egy ilyen élő teremtmény az Ő nevében cselekedjen – pontosan ez volt az, amire Isten vágyott.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)

Isten napi igéi  25. szemelvény

Isten bőrruhát készít Ádámnak és Évának

1Mózes 3:20-21  Az ember Évának nevezte el a feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek. Jahve Isten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket.

„Jahve Isten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket.” Ebben a jelenetben milyen szerepben látjuk Istent, amikor Ádámmal és Évával van? Milyen módon nyilvánul meg Isten ebben a világban, ahol csak két ember van? Isten szerepében nyilvánul meg? Hongkongi testvéreim és nővéreim, kérlek, válaszoljatok! (A szülő szerepében.) Dél-koreai testvérek és nővérek, ti mit gondoltok, Isten milyen szerepben jelenik meg? (Családfő.) Tajvani testvérek és nővérek, ti mit gondoltok? (Valakinek a szerepében Ádám és Éva családjából, egy családtag szerepében.) Egyesek közületek úgy gondoljátok, hogy Isten Ádám és Éva családtagjaként jelenik meg, míg mások szerint Isten családfőként, megint mások szerint pedig szülőként. Mindegyik nagyon is helyénvaló. De értitek, mire akarok kilyukadni? Isten megteremtette ezt a két embert, és társaiként kezelte őket. Mint az egyetlen családtagjuk, Isten gondoskodott az életükről és az élelmükről, a ruházatukról és a menedék iránti szükségleteikről. Itt Isten úgy jelenik meg, mint Ádám és Éva szülője. Miközben Isten ezt csinálja, az ember nem látja, hogy Isten milyen magasztos; nem látja Isten felsőbbrendűségét, misztériumát és különösen haragját vagy fenségét. Csak Isten alázatosságát, szeretetét, az ember iránti aggodalmát, felelősségét és gondoskodását látja. Az a hozzáállás és az a mód, ahogy Isten Ádámmal és Évával bánt, hasonlít ahhoz, ahogy a szülők törődnek gyermekeikkel. Olyan, mint mikor a szülők szeretik, gondozzák és ápolják saját fiaikat és lányaikat: valóságos, látható és kézzelfogható. Ahelyett, hogy magas és tekintélyes pozícióba emelte volna Magát, Isten személyesen készített bőrből ruhát az ember számára. Nem számít, hogy ezt a szőrmebundát arra használta-e, hogy eltakarja a szemérmüket vagy megvédje őket a hidegtől. Az számít, hogy ezt az ember testét takaró ruházatot Isten személyesen, saját kezével készítette. Ahelyett, hogy egyszerűen a gondolatával alkotta volna meg a ruhát, vagy más csodás eszközt használt volna, ahogy az emberek talán elképzelik, hogy Isten tenné, Isten jogszerűen olyasmit tett, amiről az emberek azt gondolták volna, hogy Isten ilyet nem tenne és nem is kellene neki. Ez talán jelentéktelen dolognak tűnik – egyesek talán nem is tartják említésre méltónak –, de lehetővé teszi, hogy Isten bármely követője, akit homályos elképzelések gyötörtek Róla, betekintést nyerjen az Ő valódiságába és szeretetreméltóságába, és meglássa hűségét és alázatosságát. Ettől az elviselhetetlenül arrogáns emberek, akik magasztosnak és tekintélyesnek hiszik magukat, szégyenkezve meghajtják beképzelt fejüket Isten őszinteségével és alázatosságával szemben. Itt Isten őszintesége és alázatossága még inkább lehetővé teszi az emberek számára, hogy meglássák, mennyire szeretetreméltó is Ő. Ezzel szemben a „hatalmas” Isten, a „szeretetreméltó” Isten és a „mindenható” Isten, akit az emberek a szívükben hordoznak, jelentéktelenné és csúnyává vált, és a legkisebb érintésre is összeomlik. Amikor látod ezt a verset és hallod ezt a történetet, lenézed Istent, mert ilyesmit csinált? Néhányan talán igen, mások viszont ellenkezőleg fognak reagálni. Ők azt fogják gondolni, hogy Isten őszinte és szeretetreméltó, és éppen Isten őszintesége és szeretetreméltósága az, ami meghatja őket. Minél inkább látják Isten valódi oldalát, annál jobban tudják értékelni Isten szeretetének valódi létezését, Isten fontosságát a szívükben, és azt, ahogy Ő minden pillanatban mellettük áll.

Tereljük vissza beszélgetésünket a jelenre. Ha Isten meg tudta tenni ezeket a különféle apró dolgokat az emberekért, akiket a kezdet kezdetén teremtett, még olyan dolgokat is, amelyekre az emberek soha nem mernének gondolni vagy elvárni őket, akkor vajon Isten meg tudn tenni ilyen dolgokat a mai emberekért? Néhányan azt mondják: „Igen!” Miért van ez így? Mert Isten lényege nem megjátszott, és az Ő szeretetreméltósága sem megjátszott. Isten lényege valóban létezik, és nem olyasvalami, amit mások adnak Hozzá, és főleg nem olyasvalami, ami változik a különböző időkben, helyeken és korokban. Isten valódisága és szeretetreméltósága csak úgy tud igazán megmutatkozni, ha olyasmit tesz, amit az emberek jelentéktelennek és lényegtelennek tartanak – valami annyira mellékes dolgot, amiről az emberek nem is gondolnák, hogy Ő valaha is megtenné. Isten nem kérkedő. Nincs túlzás, álcázás, büszkeség vagy arrogancia az Ő természetében és lényegében. Soha nem dicsekszik, helyette szereti az Általa teremtett emberi lényeket, törődik velük, gondjukat viseli, valamint hűséggel és őszinteséggel vezeti őket. Bármennyire is kevéssé értékelik, érzik vagy látják az emberek azt, amit Isten tesz, Ő egészen biztosan így cselekszik. Befolyásolná az emberek Iránta érzett szeretetét, ha tudnák, hogy Istennek ilyen a lényege? Befolyásolná istenfélelmüket? Remélem, hogy amikor megérted Isten valódi oldalát, akkor még közelebb kerülsz majd Hozzá, és még jobban tudod értékelni az Ő emberiség iránti szeretetét és gondoskodását, valamint képes leszel Istennek adni a szívedet és megszabadulsz a Vele kapcsolatos gyanakvástól és kétségektől. Isten csendben mindent megtesz az emberért, és mindezt halkan teszi őszinteségén, hűségén és szeretetén keresztül. De soha nincs Benne félelem vagy megbánás azzal kapcsolatban, amit tesz, és soha nincs szüksége arra sem, hogy bárki bármilyen módon törlesszen Neki, illetve soha nem áll szándékában bármit is megszerezni az emberiségtől. Mindennek, amit valaha is tett, egyetlen célja az, hogy elnyerje az emberiség igaz hitét és szeretetét.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)

Isten napi igéi  26. szemelvény

Isten el akarja pusztítani a világot az özönvízzel és utasítja Noét, hogy építsen bárkát

1Mózes 6:9-14  Nóénak ez a története: Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Nóé. Nóé három fiút nemzett: Sémet, Hámot és Jáfetet. A föld pedig egyre romlottabb lett az Isten színe előtt, és megtelt a föld erőszakossággal. És látta Isten, mennyire megromlott a föld, mert minden ember rossz útra tért a földön. Akkor ezt mondta Isten Nóénak: Elhatároztam, hogy véget vetek minden élőlénynek, mert megtelt erőszakossággal miattuk a föld. Elpusztítom hát őket a földdel együtt. Csinálj magadnak bárkát góferfából, készíts rekeszeket a bárkában, és vond be kívül-belül szurokkal!

1Mózes 6:18-22  Veled azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid feleségeivel együtt! És vigyél be a bárkába minden élőlényből, mindenből kettőt-kettőt, hogy életben maradjanak veled együtt: hímek és nőstények legyenek! A madaraknak, a szárazföldi állatoknak és a föld minden csúszómászójának különböző fajtáiból, mindegyikből kettő-kettő menjen be hozzád, hogy életben maradjon! Vigyél magaddal mindenféle eledelt, ami csak ehető; gyűjtsd be magadhoz, hogy legyen ennivalótok, neked is, meg azoknak is! Nóé így is tett: mindenben úgy járt el, ahogyan Isten megparancsolta neki.

Van már egy általános képetek arról, hogy ki volt Noé, miután elolvastátok ezt a két szakaszt? Milyen ember volt Noé? Az eredeti szöveg így hangzik: „Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében.” A mai emberek felfogása szerint milyen ember volt akkoriban az „igaz ember”? Az igaz embernek tökéletes embernek kellett lennie. Azt vajon tudjátok, hogy ez a tökéletes ember az emberek szemében volt-e tökéletes vagy Isten szemében? Kétségtelen, hogy ez a tökéletes ember Isten szemében tökéletes ember volt, de az emberek szemében nem. Ez biztos! Ez azért van, mert az ember vak és nem lát, és csak Isten tekint le az egész földre és minden egyes emberre, továbbá csak Isten tudta, hogy Noé tökéletes ember. Ezért Isten terve, hogy özönvízzel elpusztítsa a világot, abban a pillanatban kezdődött, amikor felszólította Noét.

[...]

Az, hogy Noé felszólítást kapott, egyszerű tény, mondandónk lényege azonban – Isten természete, akarata és lényege ebben a feljegyzésben – nem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy megértsük Isten e több aspektusát, először meg kell értenünk, hogy Isten milyen embert kíván felszólítani, és ezen keresztül meg kell értenünk az Ő természetét, akaratát és lényegét. Ez kulcsfontosságú. Isten szemében milyen ember tehát az, akit felszólít? Olyan embernek kell lennie, aki képes meghallgatni az Ő szavait és aki képes követni az utasításait. Ugyanakkor olyan embernek is kell lennie, akinek van felelősségérzete, aki úgy hajtja végre Isten szavát, hogy azt felelősségként és feladatként kezeli, amelyet kötelessége teljesíteni. Akkor ennek a személynek olyannak kell lennie, aki ismeri Istent? Nem. Abban az időben Noé nem sokat hallott Isten tanításairól, és nem is tapasztalta meg Isten egyetlen munkáját sem. Ezért Noé nagyon keveset tudott Istenről. Bár itt fel van jegyezve, hogy Noé Istennel járt, de vajon látta valaha Isten személyét? A válasz határozottan nem! Mert azokban az időkben csak Isten küldöttei jártak az emberek között. Bár ők képviselhették Istent azzal, amit mondtak és tettek, csupán Isten akaratát és szándékait közvetítették. Isten személye nem jelent meg az embernek szemtől-szembe. A szentírásnak ebben a részében alapvetően csak azt látjuk, hogy mit kellett Noénak tennie, és mik voltak Isten utasításai a számára. Mi volt tehát a lényege annak, amit Isten itt kifejezésre juttatott? Minden, amit Isten tesz, pontosan meg van tervezve. Amikor lát egy dolgot vagy egy helyzetet bekövetkezni, van a szemében egy mérce, amelyhez mérten határozza meg, hogy elindít-e egy tervet a dolog kezelésére, illetve hogy milyen megközelítést alkalmaz a dolog vagy a helyzet kezelésére. Ő nem közömbös vagy érzelemmentes minden iránt. Valójában épp ellenkezőleg. Van itt egy vers, amely elmeséli, mit mondott Isten Noénak: „Elhatároztam, hogy véget vetek minden élőlénynek, mert megtelt erőszakossággal miattuk a föld. Elpusztítom hát őket a földdel együtt.” Amikor Isten ezt mondta, úgy értette, hogy csak az embereket pusztítja el? Nem! Isten azt mondta, hogy minden hús-vér élőlényt elpusztít. Miért akarta Isten a pusztulást? Van itt egy másik kinyilatkoztatása Isten természetének; Isten szemében van egy határa az Ő türelmének az ember romlottságával, valamennyi test szennyével, erőszakosságával és engedetlenségével szemben. Hol van az Ő határa? Ahogy Isten mondta: „És látta Isten, mennyire megromlott a föld, mert minden ember rossz útra tért a földön.” Mit jelent az a kifejezés, hogy „mert minden ember rossz útra tért a földön”? Azt jelenti, hogy minden élőlényt, beleértve azokat is, akik követték Istent, akik Isten nevét szólították, akik egykor égő áldozatokat mutattak be Istennek, akik szóban elismerték Istent, sőt dicsérték Őt – amint viselkedésük megtelt romlottsággal és ezt Isten meglátta, el kellett pusztítania őket. Itt volt Isten határa. Mennyire maradt hát Isten türelmes az emberrel és az összes test romlottságával szemben? Annyira, hogy már senki – akár Isten követői, akár hitetlenek – nem járt a helyes úton. Annyira, hogy az ember már nemcsak erkölcsileg volt romlott és gonoszsággal teljes, hanem már nem volt senki, aki hitt Isten létezésében, pláne aki hitt abban, hogy a világot Isten irányítja, és hogy Isten képes elhozni a világosságot és a helyes utat az embereknek. Annyira, hogy az ember már megvetette Isten létezését, és nem engedte, hogy Isten létezzen. Amikor az ember romlottsága elérte ezt a pontot, Isten nem tudta tovább elviselni. Mi lépett a helyébe? Isten haragjának és Isten büntetésének eljövetele. Vajon ez nem Isten természetének részleges kinyilatkoztatása volt? Ebben a jelenlegi korban nincsenek olyan emberek, akik igazak Isten szemében? Nincsenek olyan emberek, akik tökéletesek Isten szemében? Vajon ez egy olyan korszak, amelyben a földön élő minden test viselkedése romlott Isten szemében? Vajon ebben az időben és korban nem állítja minden hús-vér ember kihívás elé Isten türelmének határát – kivéve azokat, akiket Isten teljessé akar tenni, és azokat, akik képesek követni Istent és elfogadni az Ő üdvösségét? Minden, ami mellettetek történik – amit láttok a szemetekkel, hallotok a fületekkel, és amit személyesen megtapasztaltok mindennap ezen a világon – vajon nincs tele erőszakkal? Isten szemében egy ilyen világnak, egy ilyen kornak vajon nem kellene véget vetni? Bár a mai kor háttere teljesen különbözik Noé korának hátterétől, Isten érzései és haragja az ember romlottsága iránt pontosan ugyanaz maradt. Isten képes a munkája miatt türelmes lenni, de a körülmények és feltételek fényében Isten szemében ezt a világot már régen el kellett volna pusztítani. A körülmények messze meghaladják azokat, amelyek akkor voltak, amikor a világot elpusztította az özönvíz. De mi a különbség? Ez is olyan dolog, ami Isten szívét a legjobban elszomorítja, és amit talán egyikőtök sem tud méltányolni.

Amikor elpusztította a világot az özönvízzel, Isten meg tudta bízni Noét a bárka építésével és az előkészítő munkálatok egy részével. Isten egyetlen embert tudott segítségül hívni – Noét –, hogy elvégezze ezeket a dolgokat a Számára. A jelenlegi korban azonban Istennek senkije sincs, akit segítségül hívhatna. Miért van ez így? Valószínűleg minden egyes itt ülő ember nagyon jól érti és tudja az okát. Szükségetek van rá, hogy részletezzem? Ha hangosan kimondanánk, azzal lehet, hogy elveszítenétek a tekintélyeteket és mindenki dühös lenne. Néhányan talán azt mondanák: „Bár nem vagyunk igaz emberek és nem vagyunk tökéletes emberek Isten szemében, ha Isten utasítana minket valamire, akkor azért képesek lennénk megtenni. Korábban, amikor Ő azt mondta, hogy katasztrófa közeleg, elkezdtünk élelmiszert és olyan dolgokat előkészíteni, amelyekre szükségünk lenne egy katasztrófa esetén. Vajon mindez nem Isten elvárásainak megfelelően történt? Nem működtünk tényleg együtt Isten munkájával? Nem hasonlíthatók ezek a dolgok ahhoz, amit Noé tett? Nem valódi engedelmesség az, amit tettünk? Nem Isten utasításait követtük? Nem azt tettük, amit Isten mondott, mert hittünk Isten szavaiban? Akkor Isten miért szomorú még mindig? Miért mondja azt Isten, hogy nincs kit felszólítania?” Van különbség a te tetteid és Noé tettei között? Mi a különbség? (Az, hogy ma előkészítettünk élelmet a katasztrófára, a mi szándékunk volt.) (A mi cselekedeteink nem érhetnek fel az „igazsággal”, míg Noé igaz ember volt Isten szemében.) Amit mondtál, az nem áll messze a valóságtól. Amit Noé tett, az alapvetően különbözött attól, amit az emberek most tesznek. Amikor Noé azt tette, amire Isten utasította, nem tudta, hogy mik Isten szándékai. Nem tudta, hogy Isten mit akar megvalósítani. Isten csak egy parancsot adott neki és utasította, hogy tegyen meg valamit, Noé pedig különösebb magyarázat nélkül ment és megtette. Nem próbálta titokban kitalálni Isten szándékait, nem állt ellen Istennek és nem mutatott őszintétlenséget. Egyszerűen csak ment és megfelelően cselekedett, tiszta és egyszerű szívvel. Bármit is kért tőle Isten, ő megtette, az engedelmesség és az odafigyelés Isten szavára pedig alátámasztotta hitét abban, amit tett. Ilyen egyenesen és egyszerűen kezelte azt, amit Isten rábízott. A lényege – tetteinek lényege az engedelmesség volt, az, hogy nem kételkedett, nem állt ellen, sőt, nem is gondolt a saját személyes érdekeire vagy saját nyereségére és veszteségére. Továbbá, amikor Isten azt mondta, hogy el fogja pusztítani a világot egy özönvízzel, Noé nem kérdezte meg, hogy mikor, vagy hogy mi lesz a dolgok sorsa, és természetesen nem kérdezte Istentől, hogy miként fogja elpusztítani a világot. Egyszerűen csak tette, amit Isten parancsolt. Ahogy Isten akarta, hogy milyen legyen és miből legyen, ő pontosan azt tette, amit Isten kért és azonnal cselekedni is kezdett. Isten utasításai szerint cselekedett azzal a hozzáállással, hogy eleget tegyen Istennek. Vajon azért tette, hogy segítsen magán, és elkerülje a katasztrófát? Nem. Megkérdezte Istentől, hogy mennyi idő múlva pusztul el a világ? Nem kérdezte meg. Megkérdezte Istent, vagy tudta, hogy mennyi időbe telik a bárka megépítése? Ezt sem tudta. Egyszerűen csak engedelmeskedett, hallgatott Rá és aszerint cselekedett. A mostani emberek nem ugyanilyenek: amint egy kevés információ kiszivárog Isten szaván keresztül, amint az emberek megérzik a levelek puszta zizegését a szélben, azonnal akcióba lendülnek mindentől függetlenül és bármilyen áron, felkészülnek rá, hogy mit fognak enni, inni és használni a katasztrófa után, sőt még a menekülési útvonalakat is megtervezik arra az időre, amikor a katasztrófa bekövetkezik. Még érdekesebb, hogy ebben a kulcsfontosságú pillanatban az emberi agyak nagyon jók abban, hogy „elvégezzék a munkát”. Olyan körülmények között, amikor Isten nem adott semmilyen utasítást, az ember nagyon jól meg tud mindent tervezni. Az ilyen tervek jellemzésére használhatnánk a „tökéletes” szót. Az, hogy Isten mit mond, mik Isten szándékai vagy Isten mit akar, senkit nem érdekel, és azt senki nem próbálja méltányolni. Hát nem ez a legnagyobb különbség a mai emberek és Noé között?

Látjátok Isten természetének egy részét Noé történetének e feljegyzésében? Isten türelmének van határa az ember romlottságával, mocskosságával és erőszakosságával szemben. Amikor eléri ezt a határt, nem lesz többé türelmes, hanem belekezd új irányításába és új tervébe, elkezdi tenni, amit tennie kell, feltárja tetteit és a természetének másik oldalát. Ez a cselekedete nem azt hivatott demonstrálni, hogy az embernek soha nem szabad Őt megsértenie, vagy hogy Ő tele van hatalommal és haraggal, és nem is azt hivatott megmutatni, hogy képes elpusztítani az emberiséget. Arról van szó, hogy az Ő természete és szent lényege nem engedheti meg többé azt, és nem lehet többé türelme ahhoz, hogy ez a fajta emberiség az Ő szeme előtt és uralma alatt éljen. Vagyis, amikor az egész emberiség Ellene van, amikor az egész földön nincs senki, akit meg tudna menteni, akkor már nem lesz türelme az ilyen emberiséghez, és minden kétség nélkül végrehajtja a tervét – elpusztítja ezt a fajta emberiséget. Isten ilyen cselekedetét az Ő természete határozza meg. Ez szükségszerű következmény, olyan következmény, amelyet minden, Isten uralma alatt álló teremtett lénynek viselnie kell. Vajon nem azt mutatja ez, hogy ebben a jelenlegi korban Isten alig várja, hogy véghezvigye tervét és megmentse az embereket, akiket meg akar menteni? Ilyen körülmények között mi érdekli leginkább Istent? Nem az, hogy azok, akik egyáltalán nem követik Őt, illetve azok, akik amúgy is Ellene vannak, miként bánnak Vele, vagy hogyan állnak Neki ellen, vagy hogy az emberiség miként rágalmazza Őt. Csak az érdekli, hogy azok, akik követik Őt, üdvösségének tárgyai az irányítási tervében, teljessé váltak-e Általa, méltóvá váltak-e az Ő megelégedésére. Ami az Őt nem követő embereket illeti, csak időnként ad egy kis büntetést nekik, hogy kifejezésre juttassa haragját. Például: cunamik, földrengések és vulkánkitörések formájában. Ugyanakkor erősen védi azokat és vigyáz azokra, akik követik Őt és akiket meg fog menteni. Ez Isten természete: egyrészt rendkívül türelmes és toleráns tud lenni azokkal az emberekkel szemben, akiket teljessé akar tenni, és addig vár rájuk, amíg csak tud; másrészt Isten szenvedélyesen gyűlöli és utálja a sátáni típusú embereket, akik nem követik Őt és Ellene szegülnek. Bár nem érdekli, hogy ezek a Sátán-típusúak követik-e vagy imádják-e Őt, akkor is gyűlöli őket, miközben türelemmel van irántuk a szívében, és miközben meghatározza ezeknek a Sátán-típusúaknak a végét, várja irányítási terve lépéseinek elérkeztét is.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)

Isten napi igéi  27. szemelvény

Isten áldása Noéra az özönvíz után

1Mózes 9:1-6  Isten megáldotta Nóét és fiait, és ezt mondta nekik: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet! Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár, kezetekbe adom őket minden földi csúszómászóval és a tenger minden halával együtt. Minden, ami csak él és mozog, legyen a ti eledeletek! Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt. De ne egyétek a húst az éltető vérrel együtt! Bizony, számon kérem a benneteket éltető vért! Minden állattól számon kérem azt, és az embertől is számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét. Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a Maga képmására alkotta az embert.

Miután Noé elfogadta Isten utasításait, megépítette a bárkát és átélte azokat a napokat, amikor Isten az özönvízzel elpusztította a világot, és egész nyolcfős családja túlélte. Noé nyolcfős családján kívül az egész emberiség elpusztult, és minden élőlény a földön elpusztult. Noét Isten megáldotta, és mondott neki és fiainak néhány dolgot. Isten ezeket a dolgokat adományozta neki, és ezekkel áldotta meg őt. Ezt az áldást és ígéretet adja Isten annak, aki odafigyel Rá és elfogadja az utasításait, továbbá Isten ilyen módon jutalmazza meg az embereket. Ez azt jelenti, hogy függetlenül attól, hogy Noé tökéletes vagy igaz ember volt-e Isten szemében, és függetlenül attól, hogy mennyit tudott Istenről, röviden szólva, Noé és három fia mindannyian hallgattak Isten szavaira, együttműködtek Isten munkájával, és azt tették, amit Isten utasításai szerint tenniük kellett. Ennek eredményeként a világ özönvíz általi pusztulása után megőrizték az embereket és a különféle élőlényeket Isten számára, és ezzel nagyban hozzájárultak Isten irányítási tervének következő lépéséhez. Mindazért, amit tett, Isten megáldotta őt. A mai ember számára talán említésre sem méltó, amit Noé tett. Egyesek talán még azt is gondolják: „Noé nem tett semmit, Isten már elhatározta, hogy megkíméli őt, tehát biztos volt az életben maradása. Túlélése nem a saját teljesítményének volt köszönhető. Isten akarta így, hisz az ember passzív.” De Isten nem így gondolta. Istennek nem számít, hogy egy ember nagy vagy jelentéktelen, amíg hallgat Rá, engedelmeskedik az utasításainak és annak, amit rábíz, továbbá képes együttműködni az Ő munkájával, akaratával és tervével, hogy az Ő akarata és terve zökkenőmentesen megvalósulhasson, addig az a magatartás méltó arra, hogy Ő emlékezzen rá és megkapja az Ő áldását. Isten nagyra becsüli az ilyen embereket és nagyra tartja a tetteiket, valamint az Iránta érzett szeretetüket és ragaszkodásukat. Ez Isten hozzáállása. Miért áldotta meg tehát Isten Noét? Mert Isten így viszonyul az ilyen cselekedetekhez és az ember engedelmességéhez.

Arra, hogy Isten megáldotta Noét, egyesek azt mondják: „Ha az ember hallgat Istenre és eleget tesz Istennek, akkor Istennek meg kellene áldania az embert. Hát nem magától értetődő ez?” Mondhatjuk ezt? Egyesek azt mondják: „Nem.” Miért nem mondhatjuk ezt? Néhányan azt mondják: „Az ember nem méltó arra, hogy élvezze Isten áldását.” Ez nem teljesen igaz. Mert amikor egy ember elfogadja azt, amit Isten rábíz, Istennek van egy mércéje, amivel meg tudja ítélni, hogy a cselekedetei jók-e vagy rosszak, illetve hogy az illető engedelmeskedett-e és eleget tett-e Isten akaratának, továbbá hogy amit tesz, megfelel-e annak a mércének. Istent az ember szíve érdekli, nem pedig a felszíni cselekedetei. Nem arról van szó, hogy Istennek meg kellene áldania valakit, amíg az megtesz valamit, függetlenül attól, hogy hogyan teszi. Ez egy félreértés az emberek részéről Istennel kapcsolatban. Isten nem csak a dolgok végeredményét nézi, hanem nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy milyen az ember szíve, milyen a hozzáállása a dolgok alakulása során, és azt nézi, hogy van-e a szívében engedelmesség, megfontoltság és az Istennek való megfelelés vágya. Mennyit tudott akkoriban Noé Istenről? Annyit, mint amennyi doktrínát ti most tudtok? Az igazság olyan aspektusait tekintve, mint például az Istenről alkotott fogalmak és ismeretek, vajon kapott annyi öntözést és pásztorlást, mint ti? Nem, nem kapott! Egy tény azonban tagadhatatlan: a mai emberek tudatában, elméjében, sőt a szívük mélyén is, az Istenről alkotott fogalmaik és az Istenhez való viszonyulásuk homályos és kétértelmű. Azt is mondhatnánk, hogy az emberek egy része negatívan viszonyul Isten létezéséhez. De Noé szívében és tudatában Isten létezése abszolút és minden kétséget kizáró volt, így Isten iránti engedelmessége hamisítatlan volt és kiállta a próbát. Szíve tiszta és nyitott volt Isten felé. Nem volt szüksége túl sok doktrína ismeretére ahhoz, hogy meggyőzze magát Isten minden szavának betartásáról, és nem volt szüksége sok, Isten létezését bizonyító tényre sem annak érdekében, hogy képes legyen elfogadni, amivel Isten megbízta, és képes legyen elvégezni, amit Isten elvégeztetett vele. Ez a lényeges különbség Noé és a mai emberek között. Ez a valódi meghatározása annak is, hogy Isten szemében pontosan milyen a tökéletes ember. Isten olyan embereket akar, mint Noé. Ő az az embertípus, akit Isten dicsér, egyúttal pontosan az a fajta ember, akit Isten megáld. Kaptatok ebből valamilyen megvilágosodást? Az emberek kívülről nézik az embereket, míg Isten az emberek szívét és lényegét nézi. Isten nem engedi meg senkinek, hogy félszívvel vagy kételyekkel viseltessen Iránta, és azt sem engedi meg, hogy az emberek gyanakodjanak vagy próbára tegyék Őt bármilyen módon. Ezért, habár a mai emberek szemtől szemben állnak Isten szavával – azt is mondhatnánk, hogy szemtől szemben állnak Istennel –, valami miatt, ami mélyen a szívükben van, a romlott lényegük létezése és a Vele szembeni ellenséges hozzáállásuk miatt akadályoztatva vannak abban, hogy igaz hitük legyen Istenben, és gátolva vannak abban, hogy engedelmeskedjenek Neki. Emiatt nagyon nehéz elnyerniük ugyanazt az áldást, amit Isten megadott Noénak.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)

Isten napi igéi  28. szemelvény

Isten a szivárványt használja az emberrel kötött szövetségének jelképeként (Válogatott szakaszok)

1Mózes 9:11-13  Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet. Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amelyet most szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök.

A legtöbb ember tudja, mi az a szivárvány, és hallott már néhány szivárvánnyal kapcsolatos történetet. Ami a Bibliában szereplő szivárványról szóló történetet illeti, egyesek elhiszik, mások legendaként kezelik, megint mások egyáltalán nem hisznek benne. Bárhogy is van, a szivárvánnyal kapcsolatos minden esemény Isten munkája volt, és az ember Isten általi irányításának folyamata során történt. Ezek az események pontosan fel lettek jegyezve a Bibliában. Ezek a feljegyzések nem árulják el nekünk, hogy Isten milyen hangulatban volt akkoriban, vagy hogy milyen szándék volt a kimondott szavai mögött. Sőt, senki sem tudja felmérni, mit érzett Isten, amikor ezeket mondta. Azonban Isten lelkiállapota ezzel az egész eseménnyel kapcsolatban feltárul a szöveg sorai között. Olyan, mintha az akkori gondolatai leugranának a lapról Isten szavának minden egyes szaván és mondatán keresztül.

Az embereknek leginkább Isten gondolataival kellene foglalkozniuk, és azokat kellene a leginkább megpróbálniuk megismerni. Azért, mert Isten gondolatai elválaszthatatlanul kapcsolódnak az ember Istenről alkotott megértéséhez, és az ember Istenről alkotott megértése nélkülözhetetlen kapocs az ember életbe való belépéséhez. Mit gondolt tehát Isten akkor, amikor ezek az események zajlottak?

Eredetileg Isten olyan emberiséget teremtett, amely az Ő szemében nagyon jó volt és közel állt Hozzá, de miután fellázadtak Ellene, az özönvíz elpusztította őket. Vajon fájt Istennek, hogy egy ilyen emberiség csak úgy hirtelen eltűnt? Természetesen fájt! Hogyan juttatta kifejezésre ezt a fájdalmát? Hogyan jegyezte ezt le a Biblia? A Biblia ezekkel a szavakkal jegyezte le: „Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet.” Ez az egyszerű mondat feltárja Isten gondolatait. A világnak e pusztulása nagyon fájt Neki. Az ember szavaival élve, nagyon szomorú volt. El tudjuk képzelni: hogy nézett ki az egykor élettel teli föld, miután elpusztította az özönvíz? Hogy nézett ki akkoriban a föld, amely egykor tele volt emberekkel? Nincs emberi lakhely, nincsenek élőlények, mindenütt víz, és a víz felszínén teljes pusztulás. Vajon egy ilyen jelenet volt Isten eredeti szándéka, amikor megteremtette a világot? Természetesen nem! Isten eredeti szándéka az volt, hogy az egész földön életet lásson, hogy lássa, hogy az Általa teremtett emberi lények imádják Őt, nem pedig az, hogy Noé legyen az egyetlen, aki imádja Őt, vagy az egyetlen, aki válaszolni tudt a hívására, hogy elvégezze, amit rábízott. Amikor az emberiség eltűnt, Isten nem azt látta, amit eredetileg akart, hanem teljesen az ellenkezőjét. Hogyan is ne fájt volna a szíve? Amikor tehát kinyilatkoztatta a természetét és kifejezésre juttatta az érzelmeit, Isten hozott egy döntést. Milyen döntést hozott? Húzott egy ívet a felhőben (vagyis az általunk látott szivárványokat) szövetség gyanánt az emberrel, ígéretként, hogy Isten nem pusztítja el újra az emberiséget özönvízzel. Ugyanakkor azt is üzente az embereknek, hogy Isten azért pusztította el özönvízzel a világot, hogy az emberiség örökre emlékezzen arra, hogy Isten miért tett ilyet.

Vajon akarta Isten a világ akkori elpusztítását? Isten határozottan nem ezt akarta. Talán kis részben el tudjuk képzelni a föld szánalmas látványát a világ pusztulása után, de közel sem tudjuk elképzelni, hogy Isten szemében milyen volt az akkori színtér. Elmondhatjuk, hogy sem a mostani, sem az akkori emberek nem képesek elképzelni vagy értékelni, hogy mit érzett Isten, amikor meglátta azt a képet, a világ látványát az özönvíz általi pusztulás után. Isten az ember engedetlensége miatt kényszerült megtenni ezt, de az a fájdalom, amelyet Isten szíve átélt a világ özönvíz általi elpusztítása miatt, olyan valóság, amelyet senki sem tud felfogni vagy értékelni. Ezért kötött Isten szövetséget az emberiséggel, amellyel azt akarta üzenni az embereknek, hogy ne feledjék, hogy Isten egyszer már tett ilyesmit, és megesküdni nekik, hogy Isten soha többé nem pusztítja el a világot ilyen módon. Ebben a szövetségben meglátjuk Isten szívét – látjuk, hogy Isten szíve fájt, amikor elpusztította ezt az emberiséget. Az ember nyelvén szólva, amikor Isten elpusztította az emberiséget és látta az emberiséget eltűnni, a szíve sírt és vérzett. Talán nem így lehet a legjobban leírni? Az emberek ezeket a szavakat használják az emberi érzelmek illusztrálására, de mivel az emberi nyelv túlságosan hiányos, ezek használata Isten érzéseinek és érzelmeinek leírására Számomra nem tűnik túl rossznak, és nem is túlzó. Legalábbis nagyon élénk, nagyon találó megértést ad nektek arról, hogy milyen volt Isten hangulata abban az időben. Most majd mire fogtok gondolni, amikor megint szivárványt láttok? Legalább emlékezni fogtok arra, hogy Isten egyszer szomorú volt, amiért a világot elpusztította az özönvízzel. Emlékezni fogtok arra, hogy bár Isten gyűlölte ezt a világot és megvetette ezt az emberiséget, amikor elpusztította a saját kezével teremtett emberi lényeket, fájt a szíve, nehezen engedte el őket, vonakodott és nehezen viselte. Egyetlen vigasza Noé nyolcfős családja volt. Noé együttműködése volt az, ami miatt nem volt hiábavaló az Ő fáradságos erőfeszítése, hogy megteremtsen mindent. Egy olyan időszakban, amikor Isten szenvedett, ez volt az egyetlen dolog, ami kárpótolhatta Őt a fájdalmáért. Ettől kezdve Isten az emberiséggel kapcsolatos minden elvárását Noé családjára helyezte, remélve, hogy az áldásai és nem az átkai alatt élhetnek, remélve, hogy soha többé nem fogják látni, amint Isten elpusztítja a világot özönvízzel, és remélve azt is, hogy nem lesznek elpusztítva.

Isten természetének melyik részéről kellene ebből megtudnunk valamit? Isten megvetette az embert, mert az ember ellenséges volt Vele szemben, de szívében az emberiség iránti gondoskodás, aggodalom és irgalom változatlan maradt. Még akkor is, amikor elpusztította az emberiséget, a szíve változatlan maradt. Amikor az emberiség tele volt romlottsággal, és súlyos mértékben engedetlen volt Istennel szemben, Istennek az Ő természete és lényege miatt, az Ő alapelveivel összhangban el kellett pusztítania ezt az emberiséget. De Isten a lényege miatt mégis szánta az emberiséget, sőt, különféle módokon meg akarta váltani az emberiséget, hogy tovább élhessen. Az ember azonban szembeszállt Istennel, továbbra is engedetlen maradt Istennel szemben, és nem fogadta el Isten üdvösségét, vagyis nem volt hajlandó elfogadni az Ő jó szándékait. Bárhogyan is szólította és emlékeztette őket Isten, bármennyire is ellátta, segítette vagy eltűrte őket, az ember mindezt nem értette, nem értékelte és nem is figyelt rá oda. Isten még fájdalmában sem felejtette el megadni az embernek a maximális elfogadást, és várta, hogy az ember megfordítsa a dolgok menetét. Miután elérte tűréshatárát, habozás nélkül megtette, amit tennie kellett. Más szóval, volt egy meghatározott időszak és folyamat attól a pillanattól kezdve, amikor Isten eltervezte, hogy elpusztítja az emberiséget, odáig, hogy megkezdte az emberiség elpusztítására irányuló munkáját. E folyamat célja az volt, hogy lehetővé tegye az ember számára az irányváltást, és ez volt az utolsó lehetőség, amit Isten adott az embernek. Mit csinált tehát Isten ebben az időszakban, mielőtt elpusztította az emberiséget? Isten jelentős mennyiségű emlékeztető és figyelmeztető munkát végzett. Bármennyi fájdalom és bánat volt Isten szívében, Ő továbbra is felruházta az emberiséget gondoskodásával, törődésével és bőséges irgalmával. Mit látunk ebből? Kétségtelenül azt látjuk, hogy Isten emberiség iránti szeretete valódi és nem csupán szájhősködés. Valódi, kézzelfogható és érzékelhető, nem színlelt, hamisított, csalárd vagy megjátszott. Isten soha nem használ semmiféle megtévesztést és nem teremt hamis képeket, hogy az emberek szeretetreméltónak lássák Őt. Soha nem használ hamis tanúságtételt, hogy az emberek lássák az Ő szeretetreméltóságát, vagy hogy hivalkodjon szeretetreméltóságával és szentségével. Vajon Isten természetének ezen aspektusai nem méltóak az ember szeretetére? Nem érdemlik meg az imádatot? Nem érdemlik meg, hogy dédelgessük őket? Ezen a ponton szeretném megkérdezni tőletek: miután hallottátok ezeket a szavakat, úgy gondoljátok, hogy Isten nagysága csupán üres szavak egy papírlapon? Isten szeretetreméltósága csak üres szavak? Nem! Természetesen nem! Isten felsőbbrendűsége, nagysága, szentsége, toleranciája, szeretete és így tovább – Isten természete és lényege minden egyes különféle aspektusának minden egyes részlete gyakorlati kifejezésre jut minden alkalommal, amikor Ő munkálkodik, megtestesül az emberre vonatkozó akaratában, valamint be is teljesedik és tükröződik minden emberben. Függetlenül attól, hogy érezted-e már korábban, Isten minden lehetséges módon gondoskodik minden emberről, őszinte szívét, bölcsességét és különféle módszereit használva, hogy megmelengesse minden ember szívét és felébressze minden ember lelkét. Ez vitathatatlan tény.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)

Isten napi igéi  29. szemelvény

Isten a szivárványt használja az emberrel kötött szövetségének jelképeként (Válogatott szakaszok)

1Mózes 9:11-13  Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet. Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amelyet most szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök.

Isten teremtette az emberiséget; függetlenül attól, hogy romlottá váltak-e, vagy követik-e Őt, Isten úgy bánik az emberekkel, mint legkedveltebb szeretteivel – vagy ahogy az emberek mondanák, a számára legkedvesebb emberekkel – és nem úgy, mint a játékszereivel. Bár Isten azt mondja, Ő a Teremtő, az ember pedig az Ő teremtménye, ami úgy hangozhat, mintha lenne némi rangkülönbség köztük, a valóság az, hogy mindaz, amit Isten az emberiségért tett, messze túlmutat egy ilyen jellegű kapcsolaton. Isten szereti az emberiséget, törődik az emberiséggel és aggódik érte, valamint folyamatosan és szüntelenül gondoskodik az emberiségről. Soha nem érzi azt a szívében, hogy ez többletmunka vagy olyasmi, amiért nagy elismerést érdemel. Nem érzi azt sem, hogy az emberiség megmentése, ellátása és az, hogy mindent megad az embereknek, olyan hatalmas hozzájárulás az emberiséghez. Egyszerűen csak csendben és halkan gondoskodik az emberiségről a Maga módján, a saját lényegén, tulajdonain és lényén keresztül. Nem számít, hogy az emberiség mennyi gondviselést és segítséget kap Tőle, Isten soha nem gondolkodik ezen, vagy nem próbálja learatni a babérokat. Ezt Isten lényege határozza meg, és pontosan ez Isten természetének valódi kifejeződése is. Ezért van az, hogy – függetlenül attól, hogy a Bibliáról vagy bármely más könyvről van-e szó – soha nem találunk olyat, hogy Isten kifejezésre juttatja a gondolatait, és soha nem találunk olyat, ahol Isten leírja vagy kijelenti az embereknek – azzal a céllal, hogy hálássá tegye az emberiséget Maga iránt vagy elérje, hogy dicsérjék Őt –, hogy miért teszi ezeket a dolgokat, vagy miért törődik annyira az emberiséggel. Amikor fájdalmat érez, amikor a szíve rendkívül fáj, még akkor sem feledkezik meg az emberiséggel szembeni felelősségéről vagy az emberiség iránti aggodalmáról; mindvégig egyedül, csendben viseli ezt a kínt és fájdalmat. Ellenkezőleg, Isten továbbra is gondoskodik az emberiségről, ahogyan mindig is tette. Bár az emberiség gyakran dicsőíti Istent vagy tesz tanúbizonyságot Mellette, Isten ezen viselkedések egyikét sem követeli meg. Ennek az az oka, hogy Isten soha nem szándékozik az emberiségért tett jó dolgait hálára cserélni vagy visszafizettetni. Másrészt azok, akik képesek félni Istent és elkerülni a gonoszt, akik valóban tudják követni Istent, hallgatnak Rá és hűségesek Hozzá, és akik tudnak engedelmeskedni Neki – ők azok, akik gyakran részesülnek Isten áldásaiban, és Isten fenntartás nélkül részesíti őket ezekben az áldásokban. Ráadásul az áldások, amelyeket az emberek Istentől kapnak, gyakran meghaladják képzeletüket, és túlmutatnak mindazon, amit az emberi lények a tetteikkel vagy az általuk megfizetett árral igazolhatnak. Amikor az emberiség élvezi Isten áldásait, vajon érdekel bárkit is, hogy mit csinál Isten? Érdekel valakit, hogy Isten hogyan érzi Magát? Próbálja bárki is méltányolni Isten fájdalmát? A válasz egy határozott nem! Vajon bármely emberi lény, beleértve Noét is, fel tudja fogni azt a fájdalmat, amit Isten abban a pillanatban érzett? Fel tudja bárki mérni, hogy miért kötne Isten ilyen szövetséget? Nem tudják! Az emberiség nem azért nem tudja felmérni Isten fájdalmát, mert nem tudja megérteni azt, és nem az Isten és az ember közötti szakadék vagy a státuszbeli különbség miatt; hanem azért, mert az emberiséget egyáltalán nem érdeklik Isten érzései. Az emberiség azt hiszi, hogy Isten független – hogy Istennek nincs szüksége arra, hogy az emberek törődjenek Vele, hogy megértsék Őt vagy tekintettel legyenek Rá. Isten az Isten, ezért nincs fájdalma, nincsenek érzelmei; sosem lesz szomorú, nem érez bánatot, még csak nem is sír. Isten az Isten, ezért nincs szüksége semmilyen érzelmi megnyilvánulásra és nincs szüksége semmilyen érzelmi vigaszra. Ha bizonyos körülmények között mégis szüksége van ezekre a dolgokra, akkor egyedül is megbirkózik ezzel, és nem lesz szüksége az emberiség segítségére. Ezzel szemben a gyenge, éretlen emberek azok, akiknek szükségük van Isten vigasztalására, ellátására, bátorítására, sőt arra is, hogy vigaszt nyújtson érzelmeikre mindenkor és mindenhol. Az ilyen dolgok az emberiség szívének mélyén lapulnak: az ember az, aki gyenge; szükségük van arra, hogy Isten mindenféle módon gondoskodjon róluk, megérdemelnek minden gondoskodást, amit Istentől kapnak, és követelniük kell Istentől mindazt, ami szerintük jár nekik. Isten az, aki erős; Neki mindene megvan, és Neki kellene az emberiség gyámjának lennie, és Neki kellene áldásokat osztogatnia. Mivel Ő már Isten, ezért mindenható, és soha semmire nincs szüksége az emberiségtől.

Mivel az ember nem figyel Isten egyik kinyilatkoztatására sem, soha nem érezte Isten szomorúságát, fájdalmát vagy örömét. Fordítva viszont, Isten úgy ismeri az ember minden kifejeződését, mint a tenyerét. Isten mindenkor és mindenhol kielégíti mindenki szükségleteit, figyeli minden egyes ember változó gondolatait, így vigasztalva és bátorítva, vezetve és megvilágítva őket. Mindazon dolgok vonatkozásában, melyeket Isten az emberiséggel tett, és mindazon ár tekintetében, amit miattuk fizetett, vajon találnak az emberek olyan passzust a Bibliában vagy bármiben, amit Isten eddig mondott, ami egyértelműen kimondja, hogy Isten követelni fog valamit az embertől? Nem! Éppen ellenkezőleg, bármennyire is figyelmen kívül hagyják az emberek Isten gondolkodását, Ő mégis ismételten vezeti az emberiséget, ismételten gondoskodik az emberiségről és segíti őket, hogy képesek legyenek követni Isten útját, hogy elérjék azt a gyönyörű rendeltetési helyet, amelyet előkészített számukra. Ha Istenről van szó, illetve arról, amije van és ami Ő, az Ő kegyelméről, irgalmáról és minden jutalmáról – ezeket fenntartás nélkül megadja azoknak, akik szeretik és követik Őt. De soha senkinek nem tárja fel az elszenvedett fájdalmát vagy lelkiállapotát, és soha nem panaszkodik arra, hogy valaki nem veszi Őt figyelembe vagy nem ismeri az akaratát. Mindezt egyszerűen csendben elviseli, és várja azt a napot, amikor az emberiség képes lesz megérteni.

Miért mondom itt ezeket a dolgokat? Mit értetek az általam elmondottakból? Van valami Isten lényegében és temészetében, amit túlságosan könnyű figyelmen kívül hagyni, olyasvalami, amivel csakis Isten rendelkezik, de egyetlen ember sem, beleértve azokat is, akiket mások nagyszerű embereknek, jó embereknek vagy képzeletük Istenének tartanak. Mi ez a dolog? Isten önzetlensége. Amikor önzetlenségről beszélünk, azt gondolhatod, hogy te is nagyon önzetlen vagy, mert amikor a gyermekeidről van szó, soha nem alkudozol vagy kötözködsz velük, illetve azt gondolod, hogy akkor is nagyon önzetlen vagy, amikor a szüleidről van szó. Nem számít, mit gondolsz, neked legalább van valami fogalmad az „önzetlen” szóról, és pozitív szóként gondolsz rá, továbbá úgy véled, hogy önzetlennek lenni nagyon nemes dolog. Amikor önzetlen vagy, akkor nagyra becsülöd magad. De nincs senki, aki mindenben látja Isten önzetlenségét, emberekben, eseményekben és tárgyakban, valamint az Ő munkájában. Miért van ez így? Mert az ember túlságosan önző! Miért mondom ezt? Az emberiség anyagi világban él. Lehet, hogy követed Istent, de soha nem látod vagy értékeled azt, ahogy Isten gondoskodik rólad, szeret téged és törődik veled. Akkor mit látsz? A vérrokonaidat látod, akik szeretnek téged vagy rajonganak érted. Azokat a dolgokat látod, amelyek jótékony hatással vannak a testedre, azokkal az emberekkel és dolgokkal törődsz, akiket szeretsz. Ez az ember úgynevezett önzetlensége. Az ilyen „önzetlen” emberek azonban soha nem törődnek azzal az Istennel, aki életet ad nekik. Az ember önzetlensége Isten önzetlenségével szemben önzővé és megvetendővé válik. Az önzetlenség, amelyben az ember hisz, üres és irreális, hamis, Istennel összeférhetetlen és nincs köze Istenhez. Az ember önzetlensége önmagáért van, míg Isten önzetlensége az Ő lényegének igazi kinyilatkoztatása. Éppen Isten önzetlenségének köszönhető, hogy Ő folyamatosan gondoskodik az emberről. Lehet, hogy téged nem érint túl mélyen ez a téma, amiről ma beszélek, és csak helyeslően bólogatsz, de amikor megpróbálod értékelni Isten szívét a szívedben, akaratlanul is felfedezed azt, hogy az összes ember, ügy és dolog közül, amit érzékelsz ebben a világban, csak Isten önzetlensége valódi és konkrét, mert egyedül Isten irántad való szeretete feltétel nélküli és makulátlan. Istentől eltekintve bárki más úgynevezett önzetlensége színlelt, felszínes, hiteltelen; célja van, bizonyos szándékai vannak, kompromisszumot hordoz és nem állja ki a próbát. Azt is mondhatnánk, hogy mocskos és megvetendő. Egyetértetek ezekkel a szavakkal?

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)

Isten napi igéi  30. szemelvény

Isten a szivárványt használja az emberrel kötött szövetségének jelképeként (Válogatott szakaszok)

1Mózes 9:11-13  Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet. Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amelyet most szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök.

Noé történetének végén azt látjuk, hogy Isten szokatlan módszert használt, hogy kifejezze akkori érzéseit. Ez egy nagyon különleges módszer volt: szövetséget kötött az emberrel, amely deklarálta, hogy Isten véget vetett a világ özönvíz általi elpusztításának. A felszínen a szövetségkötés nagyon hétköznapi dolognak tűnhet. Nem más, mint két fél kötelezése szavakkal, illetve annak megelőzése, hogy megszegjék a megállapodásukat, mindkettőjük érdekeinek védelmében. Formailag nagyon hétköznapi dolog, de a mögötte megbúvó motivációk és Isten e dolgokhoz kötődő szándéka alapján ez Isten természetének és lelkiállapotának valódi kinyilatkoztatása. Ha egyszerűen félreteszed ezeket a szavakat és figyelmen kívül hagyod őket, ha soha nem mondom el nektek a dolgok igazságát, akkor az emberiség tényleg soha nem fogja megismerni Isten gondolkodását. Lehet, hogy a képzeletedben Isten mosolygott, amikor ezt a szövetséget megkötötte, vagy lehet, hogy az arckifejezése komoly volt, de függetlenül attól, hogy a legtöbb hétköznapi ember milyen arckifejezést képzel el Istennek, senki sem láthatta volna Isten szívét vagy fájdalmát, nemhogy a magányosságát. Senki sem tudja elérni, hogy Isten bízzon benne, vagy hogy méltó legyen Isten bizalmára, vagy olyasvalaki legyen, akinek Ő kifejezheti a gondolatait, vagy akire rábízhatja fájdalmát. Ezért nem volt Istennek más választása, minthogy ilyen dolgot tegyen. A felszínen Isten könnyedén intett búcsút az emberiségnek úgy, ahogy volt, lerendezve a múlt ügyeit, és tökéletesen véghez vitte a világ özönvíz általi elpusztítását. Isten azonban e pillanattól a szíve mélyére temette a fájdalmát. Abban az időben, amikor Istennek nem volt kiben bíznia, szövetséget kötött az emberiséggel, és azt mondta nekik, hogy nem fogja újra elpusztítani a világot özönvízzel. Amikor megjelent egy szivárvány, az arra emlékeztette az embereket, hogy egy ilyen dolog megtörtént, valamint figyelmeztette őket, hogy tartózkodjanak a gonosztól. Isten még ilyen fájdalmas állapotban sem feledkezett meg az emberiségről, és továbbra is nagy gondot fordított rájuk. Hát nem Isten szeretete és önzetlensége ez? De mire gondolnak az emberek, amikor szenvednek? Nem ilyenkor van a legnagyobb szükségük Istenre? Ilyenkor az emberek mindig előrángatják Istent, hogy nyújtson nekik vigaszt. Nem számít, mikor, Isten soha nem hagyja cserben az embereket, és mindig lehetővé teszi, hogy kijussanak szorult helyzetükből és a fényben éljenek. Bár Isten így gondoskodik az emberiségről, az ember szívében Isten nem több, mint egy nyugtató pirula, egy vigaszt nyújtó üdítő. Amikor Isten szenved, amikor a szíve sebzett, akkor az, hogy egy teremtett lény vagy bármely ember társaságot vagy vigaszt nyújtson Neki, kétségtelenül csak egy túlzó kívánság lenne Isten részéről. Az ember soha nem figyel oda Isten érzéseire, ezért Isten soha nem kéri és nem is várja el, hogy legyen valaki, aki megvigasztalja Őt. Ő csupán a saját módszereit használja arra, hogy kifejezésre juttassa a hangulatát. Az emberek nem gondolják, hogy Isten számára nagy megpróbáltatás, ha szenvedésen megy keresztül, viszont csak akkor tudod átérezni Isten nagyságát és önzetlenségét, ha valóban megpróbálod érteni Őt, ha őszintén értékelni tudod Isten komoly szándékait mindenben, amit tesz. Habár Isten szövetséget kötött az emberiséggel a szivárvány segítségével, soha senkinek nem mondta el, hogy miért tette ezt – miért hozta letre ezt a szövetséget –, vagyis soha senkinek nem mondta el az igazi gondolatait. Azért van így, mert senki sem tudja felfogni, hogy Isten milyen mélyen szereti a saját kezével teremtett emberiséget, és senki sincs, akifel tudja mérni, hogy mekkora fájdalmat szenvedett el a szíve, amikor elpusztította az emberiséget. Ezért, még ha el is mondaná az embereknek, hogyan érzi Magát, képtelenek lennének magukra vállalni ezt a bizalmat. Annak ellenére, hogy fáj Neki, mégis folytatja munkájának következő lépését. Isten mindig a legjobb oldalát és a legjobb dolgokat adja az emberiségnek, miközben csendben Ő Maga viseli az összes szenvedést. Isten soha nem tárja fel nyíltan ezeket a szenvedéseket. Ehelyett elviseli azokat és csendben vár. Isten kitartása nem hideg, nem érzéketlen vagy tehetetlen, és nem is a gyengeség jele. Isten szeretete és lényege mindig is inkább önzetlen volt. Ez az Ő lényegének és természetének természetes megnyilatkozása, és Isten mint az igazi Teremtő identitásának valódi megtestesülése.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)