Isten hatalma (II)

Ma folytatjuk közösségünket az „Isten Maga, az egyedülálló” témakörében. Már két közösséget tartottunk ebben a témában, az elsőt Isten hatalmáról, a másodikat pedig Isten igazságos természetéről. Miután meghallgattátok ezt a két közösséget, nyertetek új megértést Isten identitásáról, státuszáról és lényegéről? Segítettek nektek ezek a betekintések abban, hogy Isten létezésének igazságáról lényegesebb tudást és bizonyosságot szerezzetek? Ma az „Isten hatalma” témakört tervezem bővebben kifejteni.

Isten hatalmának megértése makro- és mikromegközelítésben

Isten hatalma egyedülálló. Ez Maga Isten identitásának jellegzetes kifejeződése és különleges lényege, olyan, amilyennel semmilyen teremtett vagy nem teremtett lény nem rendelkezik; csakis a Teremtő rendelkezik ilyen hatalommal. Vagyis csak a Teremtő – az Egyedülálló Isten – fejeződik ki ilyen módon, és rendelkezik ilyen lényeggel. Miért kellene tehát Isten hatalmáról beszélnünk? Miben különbözik Magának Istennek a hatalma attól a „hatalomtól”, ahogyan azt az ember az elméjében elképzeli? Mi a különleges benne? Miért különösen fontos, hogy itt beszéljünk róla? Mindannyiótoknak alaposan át kell gondolnia ezt a kérdést. A legtöbb ember számára „Isten hatalma” homályos elképzelés, amelynek megértéséhez nagy erőfeszítésre van szükség, és az arról szóló bármilyen vita valószínűleg elvont lesz. Ezért óhatatlanul szakadék tátong Isten hatalmának az ember által birtokba vehető ismeretei és Isten hatalmának lényege között. E szakadék áthidalása érdekében mindenkinek fokozatosan meg kell ismernie Isten hatalmát azokon az embereken, eseményeken, dolgokon és különféle jelenségeken keresztül, amelyek az emberek számára elérhetők és a valós életükben megérthetők. Bár az „Isten hatalma” kifejezés kifürkészhetetlennek tűnhet, Isten hatalma egyáltalán nem elvont. Ő az ember életének minden percében jelen van az emberrel, és minden napján végigvezeti. A való életben tehát minden ember szükségszerűen látja és megtapasztalja Isten hatalmának legkézzelfoghatóbb aspektusát. Ez a kézzelfogható aspektus elég bizonyíték arra, hogy Isten hatalma valóban létezik, és teljes mértékben lehetővé teszi az ember számára, hogy felismerje és megértse azt a tényt, hogy Isten ilyen hatalommal rendelkezik.

Isten teremtett mindent, és miután megteremtette, Ő uralkodik minden felett. Amellett, hogy minden dolgok felett uralkodik, mindent Ő irányít. Mit jelent az a gondolat, hogy „Isten mindent irányít”? Hogyan lehet ezt megmagyarázni? Hogyan alkalmazható a valós életre? Hogyan vezethet annak a ténynek a megértése, hogy Isten mindent irányít, az Ő hatalmának a megértéséhez? Már abból a kifejezésből, hogy „Isten mindent irányít”, látnunk kell, hogy amit Isten irányít, az nem a bolygók egy része, nem is a teremtés egy része, még kevésbé az emberiség egy része, hanem minden: a hatalmastól a mikroszkopikus dolgokig, a láthatótól a láthatatlanig, a kozmosz csillagaitól a földi élőlényekig, valamint a szabad szemmel nem látható mikroorganizmusokig és a más formákban létező lényekig. Ez a pontos meghatározása annak a „mindennek”, amit Isten „irányít”; ez az Ő hatalmának kiterjedése, szuverenitásának és uralmának mértéke.

Mielőtt ez az emberiség létrejött volna, a kozmosz – az összes bolygó és az összes csillag a mennyekben – már létezett. Makroszinten ezek az égitestek szabályosan keringtek Isten irányítása alatt, egész létezésük során, akárhány év is volt az. Melyik bolygó hová megy, mely adott időben; melyik bolygó milyen feladatot lát el, és mikor; melyik bolygó milyen pályán kering, és mikor tűnik el vagy cserélődik ki – mindezek a dolgok a legkisebb hiba nélkül zajlanak. A bolygók helyzete és a köztük lévő távolságok mind szigorú mintákat követnek, amelyek mind leírhatók pontos adatokkal; az útvonalak, amelyeken haladnak, a sebességük és pályájuk mintázatai, az időpontok, amikor különböző pozíciókban tartózkodnak – mindezek pontosan számszerűsíthetők és speciális törvényekkel leírhatók. A bolygók az örökkévalóság óta követik ezeket a törvényeket, a legkisebb eltérés nélkül. Semmilyen hatalom nem tudja megváltoztatni vagy megzavarni a pályájukat, vagy a mintákat, amelyeket követnek. Mivel a mozgásukat szabályozó különleges törvények és az azokat leíró pontos adatok a Teremtő hatalma által előre meghatározottak, a bolygók a Teremtő szuverenitása és ellenőrzése alatt maguktól engedelmeskednek ezeknek a törvényeknek. Makroszinten az embernek nem nehéz felfedeznie néhány mintát, néhány adatot és néhány furcsa és megmagyarázhatatlan törvényt vagy jelenséget. Bár az emberiség nem ismeri el Isten létezését, és nem fogadja el azt a tényt sem, hogy a Teremtő teremtett mindent, és uralkodik mindenek felett, sőt, nem ismeri el a Teremtő hatalmának létezését sem, az emberi tudósok, csillagászok és fizikusok mégis egyre inkább úgy találják, hogy a világegyetemben minden dolog létezését, valamint a mozgásukat meghatározó alapelveket és mintákat egy hatalmas és láthatatlan sötét energia irányítja és ellenőrzi. Ez a tény arra kényszeríti az embert, hogy szembenézzen azzal és elismerje azt, hogy van egy Hatalmasság ezen mozgásmintázatok középpontjában, aki mindent vezényel. Az Ő hatalma rendkívüli, és bár senki sem láthatja az Ő valódi arcát, Ő ural és irányít mindent, minden pillanatban. Semmilyen ember vagy erő nem nyúlhat túl az Ő szuverenitásán. Ezzel a ténnyel szembesülve az embernek fel kell ismernie, hogy a minden dolgok létezését szabályozó törvényeket nem irányíthatja az ember és nem változtathatja meg senki; azt is el kell ismernie, hogy az emberi lények nem képesek teljesen megérteni ezeket a törvényeket, és hogy azok nem a természetből fakadnak, hanem egy Legfőbb Úr diktálja őket. Ezek mind Isten hatalmának olyan kifejeződései, amelyeket az emberiség makroszinten érzékel.

Mikroszinten minden hegy, folyó, tó, tenger és szárazföld, amit az ember a földön láthat, minden évszak, amit megtapasztal, minden dolog, ami a földön él, beleértve a növényeket, az állatokat, a mikroorganizmusokat és az embereket, Isten szuverenitásának és ellenőrzésének van alávetve. Isten uralma és irányítása alatt minden dolog az Ő gondolatainak megfelelően jön létre vagy tűnik el; törvények születnek, amelyek a létezésüket szabályozzák, és ezekkel összehangban növekednek és szaporodnak. Egyetlen emberi lény vagy dolog sem áll e törvények felett. Miért van ez így? Az egyetlen válasz a következő: Isten hatalma miatt. Vagy, másképpen fogalmazva, Isten gondolatai és Isten szavai miatt; Magának Istennek a személyes cselekedetei miatt. Ez azt jelenti, hogy Isten hatalmából és Isten elméjéből fakadnak ezek a törvények, amelyek az Ő gondolatai szerint változnak és módosulnak, és ezek a módosulások és változások mind az Ő terve érdekében következnek be vagy halványulnak el. Vegyük például a járványokat. Figyelmeztetés nélkül törnek ki. Senki sem ismeri az eredetüket vagy a kitörésük pontos okait, és mindig, amikor egy járvány elér egy bizonyos helyet, az elítéltek nem menekülhetnek a szerencsétlenség elől. Az emberi tudomány úgy tudja, hogy a járványokat rosszindulatú vagy ártalmas mikrobák terjedése okozza, és terjedési sebességüket, hatósugarukat, valamint terjedési módjukat az emberi tudomány nem tudja megjósolni vagy kontrollálni. Bár az emberek minden lehetséges eszközzel küzdenek a járványok ellen, nem tudják szabályozni, hogy azok kitörésekor mely emberek vagy állatok válnak elkerülhetetlenül érintetté. Az egyetlen dolog, amit az emberek tehetnek, hogy megpróbálják a járványokat megelőzni, megpróbálnak ellenállni nekik és kutatni őket. De senki sem ismeri azokat a kiváltó okokat, amelyek megmagyarázzák az egyes járványok kezdetét vagy végét, és senki sem tudja szabályozni őket. A járványok kitörésével és terjedésével szembesülve az emberek első intézkedése a vakcina kifejlesztése, de a járvány gyakran magától lecseng, mielőtt a vakcina elkészülne. Miért fulladnak ki a járványok? Egyesek szerint a kórokozókat megfékezték, mások szerint az évszakok változása miatt csengenek le... Arra, hogy ezek a vad találgatások megalapozottak-e, a tudomány nem tud magyarázatot nyújtani és pontos választ adni. Az emberiségnek nemcsak ezekkel a találgatásokkal kell számolnia, hanem az emberiség járványokkal szembeni értetlenségével és félelmével is. Végső soron senki sem tudja, hogy miért kezdődnek és miért érnek véget a járványok. Mivel az emberiség csak a tudományban hisz, teljes mértékben arra támaszkodik, és nem ismeri el a Teremtő hatalmát, vagy nem fogadja el az Ő uralmát, soha nem fog választ kapni.

Isten szuverenitása alatt minden dolog az Ő hatalma és irányítása miatt születik, él és pusztul el. Egyes dolgok csendben jönnek és mennek, és az ember nem tudja megmondani, honnan jöttek, nem tudja felfogni a mintákat, amelyeket követnek, még kevésbé tudja megérteni az okokat, amiért jönnek és mennek. Bár az ember a saját szemével láthatja mindazt, ami a dolgok között megtörténik, és a fülével hallhatja, a testével tapasztalhatja; bár mindennek van hatása az emberre, és bár az ember tudat alatt felfogja a különböző jelenségek viszonylagos szokatlanságát, szabályosságát vagy épp furcsaságát, mégsem tud semmit arról, ami mögöttük áll, amik a Teremtő szándékai és gondolatai. E jelenségek mögött sok történet, sok rejtett igazság van. Mivel az ember messzire elkóborolt a Teremtőtől, és mivel nem fogadja el azt a tényt, hogy a Teremtő hatalma irányít mindent, soha nem fog tudni és megérteni mindent, ami a Teremtő hatalmának fennhatósága alatt történik. Isten irányítása és uralma többnyire meghaladja az emberi képzelet, az emberi tudás, az emberi megértés és az emberi tudomány által elérhető határokat; ez túlmutat a teremtett emberiség látókörén. Néhányan azt mondják: „Mivel te magad nem voltál tanúja Isten uralmának, hogyan hiheted, hogy minden az Ő hatalmának van alávetve?” A látás nem mindig hit, és nem is mindig felismerés és megértés. Honnan ered tehát a hit? Bizonyossággal állíthatom, hogy a hit abból fakad, amilyen mértékben és mélységben az emberek a dolgok valóságát és kiváltó okát felfogják és megtapasztalják. Ha hiszed, hogy Isten létezik, de nem tudod felismerni, még kevésbé érzékelni Isten minden dolgok feletti irányításának és uralmának tényét, akkor a szívedben soha nem fogod beismerni, hogy Istennek ilyen hatalma van, és hogy Isten hatalma egyedülálló. Soha nem fogod igazán elfogadni, hogy a Teremtő a te Urad és a te Istened.

Az emberiség sorsa és a világegyetem sorsa elválaszthatatlan a Teremtő szuverenitásától

Mindannyian felnőttek vagytok. Néhányan közületek középkorúak; néhányan már az öregkorba léptek. Az Isten iránti hitetlenségtől eljutottatok az Istenben való hitig, és az Istenben való hit kezdetétől az Ő szavának elfogadásáig és munkájának megtapasztalásáig. Mennyire ismeritek Isten szuverenitását? Milyen betekintést nyertetek az emberi sorsba? Elérhet az embert mindent, amire életében vágyik? Hány dolgot tudtatok úgy megvalósítani létezésetek néhány évtizede alatt, ahogyan szerettétek volna? Hány olyan dolog történt, amire nem számítottatok? Hány dolog ért kellemes meglepetésként? Hány dologra várnak még mindig az emberek azzal a reménnyel, hogy meghozzák gyümölcsüket – öntudatlanul várva a megfelelő pillanatot, várva az Ég akaratát? Hány dolog miatt érzik magukat az emberek tehetetlennek és csalódottnak? Mindenki tele van reményekkel a sorsát illetően, azt várva, hogy minden úgy alakul az életükben, ahogyan szeretnék, hogy nem fognak hiányt szenvedni élelemben vagy ruházatban, hogy a szerencséjük látványosan felível majd. Senki sem akar szegény és nyomorúságos életet, tele nehézségekkel és csapásokkal. De az emberek nem látják előre és nem irányíthatják ezeket a dolgokat. Lehet, hogy egyesek számára a múlt csak tapasztalatok összevisszasága; soha nem tudják meg, mi az Ég akarata, és nem is érdekli őket. Gondolkodás nélkül élik az életüket, mint az állatok, napról napra, nem törődve az emberiség sorsával, vagy azzal, hogy miért élnek az emberek, vagy hogyan kellene élniük. Az ilyen emberek úgy érik meg az öregkort, hogy nem értették meg az emberi sorsot, és haláluk pillanatáig fogalmuk sincs, miről szól az élet. Az ilyen emberek halottak; lélek nélküli lények; állatok. Bár az emberek a teremtésben élnek, és örömüket lelik abban, ahogy a világ sokféleképpen kielégíti anyagi szükségleteiket, és bár látják, hogy ez az anyagi világ folyamatosan fejlődik, saját tapasztalatuknak – amit a szívük és lelkük érez és tapasztal – semmi köze az anyagi dolgokhoz, és semmi anyagi nem helyettesíti a tapasztalatot. A tapasztalat egy felismerés mélyen az ember szívében, olyasvalami, amit szabad szemmel nem lehet látni. Ez a felismerés az emberi élet és az emberi sors megértésében és felfogásában rejlik. És gyakran vezet annak megértéséhez, hogy egy láthatatlan Legfőbb Úr rendez el és vezényel mindent az ember számára. Mindezek közepette az ember nem tehet mást, mint elfogadja a sors elrendezéseit és vezénylését; az ember nem tehet mást, mint elfogadja a Teremtő által kijelölt utat, a Teremtő szuverenitását az ember sorsa felett. Ez vitathatatlan tény. Nem számít, hogy az embernek milyen betekintése és hozzáállása van a sorsot illetően, ezen a tényen nem változtathat senki.

Hová fogsz menni minden nap, mit fogsz csinálni, kivel vagy mivel fogsz találkozni, mit fogsz mondani, mi fog veled történni – vajon megjósolható ezek közül bármi? Az emberek nem láthatják előre mindezeket az eseményeket, még kevésbé tudják befolyásolni, hogy hogyan alakulnak ezek a helyzetek. Az életben ezek az előre nem látható események állandóan megtörténnek; mindennaposak. Ezek a mindennapi viszontagságok és a kibontakozásuk módja, vagy az általuk követett minták folyamatosan emlékeztetik az emberiséget arra, hogy semmi sem történik véletlenszerűen, hogy az egyes események bekövetkezésének folyamatát, az egyes események elkerülhetetlen természetét emberi akarattal nem lehet megváltoztatni. Minden egyes esemény a Teremtő figyelmeztetését közvetíti az emberiség felé, ahogy azt az üzenetet is, hogy az emberi lények nem irányíthatják saját sorsukat. Minden esemény cáfolat az emberiség ambíciójára és vágyára, amely hasztalan reméli, hogy sorsát a saját kezébe vegye. Olyanok, mint erős pofonok az emberiség arcán, egyik a másik után, melyek arra kényszerítik az embereket, hogy átgondolják, végső soron ki irányítja és ellenőrzi a sorsukat. És ahogy ambícióik és vágyaik ismételten meghiúsulnak és összetörnek, az emberek természetes módon eljutnak annak tudat alatti elfogadásához, hogy mit tartogat a sors – elfogadják a valóságot, az Ég akaratát és a Teremtő szuverenitását. Ezektől a mindennapi viszontagságoktól kezdve teljes emberi életek sorsáig nincs semmi, ami ne tárná fel a Teremtő terveit és az Ő szuverenitását; nincs semmi, ami ne azt üzenné, hogy „a Teremtő hatalmát nem lehet túlszárnyalni”, ami ne azt az örök igazságot közvetítené, hogy „a Teremtő hatalma a legfőbb”.

Az emberiség és minden dolog sorsa szorosan összefonódik a Teremtő szuverenitásával, elválaszthatatlanul kötődik a Teremtő vezényléseihez; végső soron elválaszthatatlan a Teremtő hatalmától. Minden dolog törvényeiben az ember eljut a Teremtő vezényléseinek és szuverenitásának megértéséhez; minden dolog túlélési szabályaiban megpillantja a Teremtő kormányzását; minden dolog sorsából pedig arra következtet, hogy a Teremtő hogyan gyakorolja szuverenitását és irányítását felettük; továbbá az emberi lények és minden dolog életciklusában az ember valóban megtapasztalja a Teremtő minden dologra és élőlényre vonatkozó vezényléseit és elrendezéseit, és tanúja lesz annak, ahogy ezek a vezénylések és elrendezések felülírnak minden földi törvényt, szabályt és intézményt, minden más hatalmat és erőt. Mivel ez így van, az emberiség kénytelen felismerni, hogy a Teremtő szuverenitását egyetlen teremtett lény sem sértheti meg, hogy semmilyen erő nem zavarhatja vagy változtathatja meg a Teremtő által előre meghatározott eseményeket és dolgokat. Ezen isteni törvények és szabályok szerint élnek és szaporodnak az emberek és minden dolog, nemzedékről nemzedékre. Vajon nem ez a Teremtő hatalmának valódi megtestesülése? Bár az ember az objektív törvényekben látja a Teremtő szuverenitását és a minden eseményre és minden dologra vonatkozó rendelését, hány ember képes felfogni a Teremtő minden dolgok feletti szuverenitásának alapelvét? Hány ember képes valóban megismerni, felismerni, elfogadni és alávetni magát a Teremtő szuverenitásának és saját sorsa elrendezettségének? Azok közül, akik hisznek a Teremtő minden dolgok feletti szuverenitásának tényében, ki hiszi és ismeri el valóban, hogy a Teremtő az emberek sorsát is diktálja? Ki képes igazán megérteni azt a tényt, hogy az ember sorsa a Teremtő tenyerén nyugszik? Miféle magatartást kellene tanúsítania az emberiségnek a Teremtő szuverenitásával szemben, amikor szembesül azzal a ténnyel, hogy Ő irányítja és szabályozza az emberiség sorsát? Ezt a döntést minden emberi lénynek, aki most szembesül ezzel a ténnyel, magának kell meghoznia.

Az emberi élet hat fordulópontja

Élete során mindenki elérkezik egy sor kritikus ponthoz. Ezek a legalapvetőbb és legfontosabb lépések, amelyek meghatározzák az ember sorsát az életben. A következőkben röviden ismertetjük ezeket az útjelzőket, amelyeken minden embernek át kell haladnia élete során.

Az első fordulópont: születés

Hova születik valaki, milyen családba születik, milyen nemű, milyen külsejű és mikor jön a világra – ezek az emberi élet első fordulópontjának részletei.

Senki sem választhatja meg ennek a fordulópontnak bizonyos részleteit; azokat a Teremtő már mind eleve elrendelte. A külső környezet semmilyen módon nem befolyásolja őket, és semmilyen ember alkotta tényező nem változtathatja meg e tényeket, melyeket a Teremtő előre meghatározott. Az, hogy egy ember megszületik, azt jelenti, hogy a Teremtő már beteljesítette a sors első lépését, amelyet az adott személy számára elrendezett. Mivel Ő már jóval előre meghatározta ezeket a részleteket, senkinek sem áll hatalmában bármelyiket is megváltoztatni. Függetlenül az ember későbbi sorsától, a születés feltételei eleve elrendeltek, és úgy is maradnak; ezeket semmilyen módon nem befolyásolja az ember sorsának alakulása, és semmilyen módon nem befolyásolják a Teremtőnek az ember sorsa feletti szuverenitását sem.

1) Új élet születik a Teremtő terveiből

Az első fordulópont mely részleteit – a születési hely, a család, a nem, a fizikai megjelenés, a születés időpontja – választhatja meg az ember? Nyilvánvaló, hogy a születés passzív esemény. Az ember önkéntelenül születik meg, egy adott helyen, egy adott időben, egy adott családba, egy adott fizikai megjelenéssel; önkéntelenül válik egy bizonyos háztartás tagjává, egy bizonyos családfa ágává. Az embernek nincs választási lehetősége élete ezen első fordulópontján, hanem a Teremtő tervei szerinti konkrét környezetben születik meg, egy konkrét családba, konkrét nemmel és megjelenéssel, és egy konkrét időpontban, amely szorosan kapcsolódik az ember életútjához. Mit tehet az ember ezen a kritikus fordulóponton? Mindent egybevetve, az embernek nincs választási lehetősége a születésével kapcsolatos egyetlen ilyen részletet illetően sem. Ha nem lenne a Teremtő eleve elrendelése és az Ő vezetése, egy újonnan e világra született élet nem tudná, hová menjen, vagy hol lakjon, nem lennének rokonai, nem tartozna sehová, és nem lenne igazi otthona. De a Teremtő aprólékos intézkedései miatt ennek az új életnek van helye, ahol tartózkodhat, vannak szülei, tartozhat valahová, vannak rokonai, így ez az élet elindul a maga útjára. E folyamat során ennek az új életnek a materializálódását a Teremtő tervei határozzák meg, és mindent, amivel rendelkezni fog, a Teremtő adományoz neki. Egy szabadon lebegő, semmivel sem rendelkező testből fokozatosan hús-vér, látható, kézzelfogható emberi lénnyé válik, Isten egyik teremtményévé, aki gondolkodik, lélegzik, érzékeli a hideget és a meleget; aki részt vehet az anyagi világban a teremtett lények minden szokásos tevékenységében; és aki át fog esni mindazokon a dolgokon, amiket egy teremtett emberi lénynek az életben meg kell tapasztalnia. Az, hogy a Teremtő előre meghatározta egy ember születését, azt jelenti, hogy a Teremtő minden, a túléléshez szükséges dologgal megajándékozza ezt az embert; és hasonlóképpen, az a tény, hogy egy ember megszületik, azt jelenti, hogy a Teremtőtől megkapja a túléléshez szükséges dolgokat, és ettől kezdve más formában fog élni, a Teremtő által ellátva és a Teremtő szuverenitásának alávetve.

2) Miért születnek különböző emberi lények különböző körülmények között?

Az emberek gyakran szeretik elképzelni, hogy ha újjászületnének, akkor egy illusztris családba kerülnének; ha nők lennének, akkor úgy néznének ki, mint Hófehérke, és mindenki imádná őket, ha pedig férfiak lennének, akkor ők lennének a szőke herceg, akinek mindene megvan, és akinek az egész világ a rendelkezésére áll. Sokan vannak, akik a születésükkel kapcsolatban sok illúziót táplálnak, és nagyon elégedetlenek vele, neheztelnek a családjukra, a megjelenésükre, a nemükre, sőt még a születésük időpontjára is. De az emberek soha nem értik meg, hogy miért születtek egy bizonyos családba, vagy miért néznek ki egy bizonyos módon. Nem tudják, hogy függetlenül attól, hogy hová születtek vagy hogyan néznek ki, különböző szerepeket kell játszaniuk és különböző küldetéseket kell betölteniük a Teremtő irányítása alatt, és ez a cél soha nem fog változni. A Teremtő szemében a születési hely, az ember neme és a fizikai megjelenése mind átmeneti dolgok. Ezek aprócska pontok, pici szimbólumok sorozatai az egész emberiség Isten általi irányításának minden egyes fázisában. Egy ember valódi rendeltetési helyét és kimenetelét pedig nem a születése határozza meg bármely konkrét fázisban, hanem az a küldetés, amelyet életében teljesít, és a Teremtő róla hozott ítélete, amikor az Ő irányítási terve véget ér.

Azt mondják, hogy minden hatásnak van oka, és hogy nincs olyan hatás, amelynek ne lenne oka. Tehát az ember születése szükségszerűen kötődik mind a jelenlegi életéhez, mind az előző életéhez. Ha egy ember halálával véget ér a jelenlegi életciklusa, akkor a születése egy új ciklus kezdete; ha egy régi ciklus az ember előző életét képviseli, akkor az új ciklus természetesen a jelenlegi életét képviseli. Mivel az ember születése az előző életéhez és a jelenlegi életéhez is kapcsolódik, ebből következik, hogy a hely, a család, a nem, a megjelenés és más hasonló tényezők, amelyek az ember születéséhez kötődnek, szükségszerűen kapcsolódnak az ember előző és jelenlegi életéhez is. Ez azt jelenti, hogy az ember születésének tényezőit nemcsak az előző élete befolyásolja, hanem jelenlegi életének sorsa is meghatározza, ami megmagyarázza a különböző körülmények sokféleségét, amelyek közé az emberek születnek: egyesek szegény családba születnek, mások gazdag családba. Egyesek egyszerű származásúak, míg mások előkelő származásúak. Egyesek délen születnek, mások északon. Egyesek a sivatagban születnek, mások zöldellő vidéken. Egyesek születését ujjongás, nevetés és ünneplés kíséri, másoké könnyeket, szerencsétlenséget és bánatot hoz. Egyesek azért születnek, hogy becsben tartsák őket, mások pedig azért, hogy félresöpörjék őket, mint a gyomot. Egyesek szép vonásokkal születnek, mások girbe-gurba vonásokkal. Vannak, akikre jó ránézni, mások csúnyák. Egyesek éjfélkor születnek, mások a déli nap fénye alatt... A különféle emberek születését a Teremtő által számukra kijelölt sors határozza meg; születésük meghatározza sorsukat jelenlegi életükben, valamint azt, hogy milyen szerepet fognak játszani és milyen küldetést fognak betölteni. Mindez a Teremtő szuverenitásának van alávetve, Általa előre el van rendelve; senki sem menekülhet elrendelt sorsa elől, senki sem változtathatja meg a születését, és senki sem választhatja meg a sorsát.

A második fordulópont: felnőtté válás

Attól függően, hogy az emberek milyen családba születnek, különböző otthoni környezetben nőnek fel, és különböző leckéket tanulnak meg a szüleiktől. Ezek a tényezők határozzák meg azokat a feltételeket, amelyek között az ember felnőtté válik, és a felnőtté válás képviseli az ember életének második kritikus fordulópontját. Mondanom sem kell, hogy az embereknek ezen a fordulóponton sincs választási lehetőségük. Ez is rögzített, előre elrendezett.

1) A Teremtő megtervezte az egyes emberek felnőtté válásának rögzített feltételeit

Az ember nem választhatja meg, hogy milyen emberek, események vagy dolgok neveljék és befolyásolják felnőtté válása során. Nem választhatja meg, hogy milyen tudást vagy készségeket szerez, milyen szokásokat alakít ki. Az embernek nincs beleszólása abba, hogy kik a szülei és rokonai, milyen környezetben nő fel; az embernek nincs ráhatása, hogy milyen kapcsolata van a környezetében lévő emberekkel, eseményekkel és dolgokkal, és ezek hogyan befolyásolják a fejlődését. Akkor hát ki dönti el ezeket a dolgokat? Ki rendezi el őket? Mivel az embereknek nincs választásuk e kérdésekben, mivel nem dönthetnek maguk ezekről a dolgokról, és mivel ezek nyilvánvalóan nem természetes módon formálódnak, magától értetődik, hogy mindezen emberek, események és dolgok kialakítása a Teremtő kezében van. Természetesen, ahogy a Teremtő elrendezi minden ember születésének sajátos körülményeit, úgy rendezi el azokat a sajátos körülményeket is, amelyek között az ember felnő. Ha egy ember születése változásokat hoz a körülötte lévő emberek, események és dolgok számára, akkor az adott ember növekedése és fejlődése is szükségszerűen hatással lesz rájuk. Vannak például olyan emberek, akik szegény családba születnek, de gazdagsággal körülvéve nőnek fel; mások tehetős családba születnek, de miattuk a családjuk vagyona megcsappan, így szegény környezetben nőnek fel. Senki születését nem szabályozza kőbe vésett szabály, és senki sem elkerülhetetlen, rögzített körülmények között nő fel. Ezeket a dolgokat az ember nem tudja elképzelni vagy szabályozni; az ember sorsának termékei, és az ember sorsa határozza meg őket. Természetesen ezeket a dolgokat alapvetően az a sors határozza meg, amelyet a Teremtő minden egyes ember számára előre megszab; a Teremtő szuverenitása az adott személy sorsa és a vele kapcsolatos tervei felett az, ami meghatározza ezeket.

2) A különféle körülmények, amelyek között az emberek felnőnek, különböző szerepeket eredményeznek

Egy ember születésének körülményei alapvetően meghatározzák azt a környezetet és körülményeket, amelyben felnő, és azok a körülmények, amelyek között egy ember felnő, szintúgy a születésének körülményeiből fakadnak. Ez idő alatt az ember elkezd nyelvet tanulni, az elméje sok új dologgal találkozik és elsajátítja azokat, és e folyamat során szüntelenül gyarapodik. Amit az ember a fülével hall, a szemével lát és az elméjével befogad, az fokozatosan kitölti és megeleveníti a belső világát. Az emberek, események és dolgok, amelyekkel az ember kapcsolatba kerül, a józan ész, a tudás és a készségek, amelyeket megtanul, valamint az emberre ható gondolkodásmódok, amelyek az emberbe bevésődnek vagy amiket elsajátít, mind-mind irányítják és befolyásolják az ember sorsát az életben. A nyelv, amelyet az ember a felnőtté válása során megtanul, és a gondolkodásmódja elválaszthatatlan attól a környezettől, amelyben a fiatalkorát tölti, és ez a környezet a szülőkből és a testvérekből, valamint a körülöttük lévő többi emberből, eseményekből és dolgokból áll. Az ember fejlődésének menetét tehát az a környezet határozza meg, amelyben felnő, és függ azoktól az emberektől, eseményektől és dolgoktól is, amelyekkel az ember ebben az időszakban kapcsolatba kerül. Mivel a körülmények, amelyek között az ember felnő, már jó előre meg vannak határozva, természetesen az a környezet is előre meghatározott, amelyben az ember e folyamat során él. Nem az ember választása és preferenciái döntik el, hanem a Teremtő tervei, amelyeket az Ő gondos intézkedései és az ember életének sorsa feletti szuverenitása határoznak meg. Tehát az emberek, akikkel az ember a felnőtté válása során találkozik, és a dolgok, amelyekkel kapcsolatba kerül, mind-mind természetes módon kapcsolódnak a Teremtő vezényléseihez és elrendezéseiez. Az emberek nem láthatják előre az effajta összetett összefüggéseket, és nem tudják irányítani vagy megfejteni őket. Sok különböző dolog és ember befolyásolja azt a környezetet, amelyben egy ember felnő, és egyetlen emberi lény sem képes a kapcsolatok ilyen hatalmas hálóját elrendezni vagy levezényelni. A Teremtőn kívül egyetlen ember vagy dolog sem képes szabályozni az összes ember, dolog és esemény megjelenését, és nem tudja fenntartani azokat vagy irányítani az eltűnésüket, és éppen a összefüggések ilyen hatalmas hálója az, ami a Teremtő által előre meghatározott módon alakítja az ember fejlődését, és felépíti a különféle környezeteket, amelyekben az emberek felnőnek. Ez az, ami létrehozza a Teremtő irányítási munkájához szükséges különböző szerepeket, szilárd, erős alapokat teremtve az emberek számára, hogy sikeresen teljesíthessék küldetésüket.

A harmadik fordulópont: függetlenség

Miután az ember túljutott a gyermek- és serdülőkorán, és fokozatosan, elkerülhetetlenül eléri az érettséget, a következő lépés az, hogy teljesen megváljon ifjúságától, elbúcsúzzon a szüleitől, és önálló felnőttként nézzen szembe az előtte álló úttal. Ezen a ponton szembesülnie kell mindazokkal az emberekkel, eseményekkel és dolgokkal, amelyekkel egy felnőttnek szembe kell néznie, szembesülnie kell sorsa minden olyan részével, amely hamarosan megmutatkozik. Ez a harmadik fordulópont, amelyen egy embernek át kell haladnia.

1) A függetlenné válás után az ember elkezdi megtapasztalni a Teremtő szuverenitását

Ha az ember születése és felnőtté válása az életút „előkészítő szakasza”, amely lefekteti az ember életsorsának sarokkövét, akkor az ember függetlensége a sorsa nyitó monológja. Ha egy ember születése és felnőtté válása az életsorsára való felkészülés során felhalmozott vagyon, akkor az ember függetlensége az, amikor elkezdi elkölteni vagy gyarapítani ezt a vagyont. Amikor valaki elhagyja a szüleit és függetlenné válik, a társadalmi körülményeket, amelyekkel szembesül, valamint a számára elérhető munka és karrier fajtáját a sors határozza meg, és semmi köze a szüleihez. Vannak, akik jó szakot választanak a főiskolán, és a diploma megszerzése után kielégítő munkát találnak, amivel életútjuk első diadalmas lépését teszik meg. Vannak, akik sokféle készséget tanulnak meg és sajátítanak el tökéletesen, mégsem találnak megfelelő munkát, vagy soha nem találják meg a helyüket, nemhogy karriert csinálnának; életútjuk kezdetén minden lépésnél csalódnak, gondok gyötrik őket, kilátásaik sötétek, életük bizonytalan. Vannak, akik szorgalmasan tanulnak, mégis pont lecsúsznak minden esélyről, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek; úgy tűnik, az a sorsuk, hogy soha ne érjenek el sikereket, mivel életútjuk legelső törekvése a semmibe veszett. Mivel nem tudják, hogy az előttük álló út sima vagy rögös, először érzik meg, hogy az emberi sors mennyire változékony, ezért várakozással és rettegéssel tekintenek az életre. Vannak, akik annak ellenére, hogy nem túl képzettek, könyveket írnak és hírnevet szereznek; vannak, akik, bár szinte teljesen analfabéták, sok pénzt keresnek az üzleti életben, ezáltal képesek eltartani magukat... Milyen foglalkozást választ valaki, hogyan keresi meg a kenyerét: vajon van az embereknek bármilyen ráhatásuk arra, hogy ezekben a dolgokban jó vagy rossz döntést hoznak? Összhangban vannak ezek a dolgok az emberek vágyaival és döntéseivel? A legtöbb embernek a következő kívánságai vannak: kevesebbet dolgozni és többet keresni, nem a napon és esőben gürcölni, jól öltözködni, mindenhol ragyogni és tündökölni, mások fölé tornyosulni és megbecsülést szerezni felmenőiknek. Az emberek a tökéletességben reménykednek, de amikor megteszik első lépéseiket életútjukon, fokozatosan rájönnek, hogy mennyire tökéletlen az emberi sors, és először fogják fel igazán, hogy bár az ember merész terveket szőhet a jövőjével kapcsolatban és vakmerő fantáziákat dédelgethet, senkinek sincs meg a képessége vagy a hatalma, hogy megvalósítsa saját álmait, és senki sincs abban a helyzetben, hogy irányítsa saját jövőjét. Mindig lesz némi távolság az ember álmai és a valóság között, amellyel szembe kell néznie; a dolgok soha nem olyanok, mint amilyennek az ember szeretné, és az ilyen valósággal szembesülve az emberek soha nem lehetnek elégedettek vagy boldogok. Vannak, akik minden elképzelhető határig elmennek, nagy erőfeszítéseket tesznek és nagy áldozatokat hoznak a megélhetésük és jövőjük érdekében, hogy megpróbálják megváltoztatni saját sorsukat. De végül, még ha saját kemény munkájukkal meg is tudják valósítani álmaikat és vágyaikat, a sorsukon soha nem tudnak változtatni, és bármennyire is kitartóan próbálkoznak, soha nem tudják túlszárnyalni azt, amit a sors kijelölt számukra. Függetlenül a képességekben, az intelligenciában és az akaraterőben mutatkozó különbségektől, az emberek mind egyenlők a sors előtt, amely nem tesz különbséget nagyok és kicsik, magasak és alacsonyak, magasztosak és középszerűek között. Azt, hogy ki milyen foglalkozást űz, miből él és mekkora vagyont halmoz fel az életben, nem a szülei, a tehetsége, az erőfeszítései vagy az ambíciói döntik el, hanem a Teremtő határozza meg előre.

2) A szülők elhagyása és saját szerepünk eljátszásának megkezdése élesben az élet színházában

Amikor az ember eléri az érettséget, képes elhagyni a szüleit és a saját útját járni, és ekkor kezdi el igazán saját szerepét játszani, a köd felszáll, és fokozatosan világossá válik az életfeladata. Névlegesen az ember még mindig szorosan kötődik a szüleihez, de mivel a küldetésének és az életben betöltött szerepének semmi köze az anyjához és az apjához, lényegében ez a bensőséges kötelék elszakad, amint az ember fokozatosan függetlenné válik. Biológiai szempontból az emberek nem tehetnek róla, hogy tudat alatt még mindig függnek a szüleiktől, de objektív tekintetben, ha már teljesen felnőttek, akkor teljesen különálló életet élnek a szüleiktől, és az általuk vállalt szerepeket önállóan töltik be. A világra hozatalon és a gyermeknevelésen kívül a szülők felelőssége a gyermekeik életében csupán annyi, hogy formális környezetet biztosítanak számukra, amelyben felnőhetnek, mert a Teremtő eleve elrendelésén kívül semmi másnak nincs befolyása az ember sorsára. Senki sem tudja befolyásolni, hogy milyen jövője lesz valakinek; ez már jó előre el van döntve, és az ember sorsát még a szülei sem változtathatják meg. Ami a sorsot illeti, mindenki független, és mindenkinek megvan a saját sorsa. Tehát senkinek a szülei nem tudják meggátolni a sorsát az életben, vagy a legkisebb befolyást gyakorolni arra, hogy milyen szerepet játszik az életben. Azt mondhatnánk, hogy a család, amelybe az ember sorsa beleszületni, és a környezet, amelyben felnő, nem több, mint az életfeladat teljesítésének előfeltétele. Ezek semmilyen módon nem határozzák meg egy ember sorsát az életben, vagy azt, hogy az illető milyen végzet keretében teljesíti küldetését. Így tehát senkinek a szülei nem segíthetnek abban, hogy az életének küldetését teljesítse, és hasonlóképpen, a rokonok sem segíthetnek abban, hogy az illető magára vegye az életben betöltött szerepét. Azt, hogy valaki hogyan teljesíti küldetését, és milyen életkörnyezetben tölti be a szerepét, teljes mértékben az életsorsa határozza meg. Más szóval, semmilyen más objektív körülmény nem befolyásolhatja az ember küldetését, amelyet a Teremtő előre elrendelt. Minden ember abban az adott környezetben válik éretté, amelyben felnő; majd fokozatosan, lépésről lépésre elindul a saját életútján, és beteljesíti a Teremtő által számára eltervezett sorsot. Természetes módon, önkéntelenül belépnek az emberiség hatalmas tengerébe, és elfoglalják saját helyüket az életben, ahol teremtett lényként elkezdik teljesíteni kötelességeiket a Teremtő eleve elrendelése és az Ő szuverenitása miatt.

A negyedik fordulópont: házasság

Ahogy az ember idősödik és érik, egyre távolabb kerül a szüleitől és attól a környezettől, amelyben született és nevelkedett, helyette elkezd irányt keresni az életében, és a szüleitől eltérő stílusban követni saját életcéljait. Ebben az időszakban az embernek már nem a szüleire van szüksége, hanem egy olyan társra, akivel leélheti az életét, vagyis egy házastársra, egy olyan személyre, akivel a sorsa szorosan összefonódik. A függetlenség utáni első nagy életesemény tehát a házasság, a negyedik fordulópont, amelyen az embernek át kell esnie.

1) Az egyéni választás nem játszik szerepet a házasságban

A házasság kulcsfontosságú esemény minden ember életében; ez az az időszak, amikor az ember valóban elkezd különböző feladatokat vállalni és fokozatosan különböző küldetéseket teljesíteni. Az emberek sok illúziót dédelgetnek a házassággal kapcsolatban, mielőtt maguk is megtapasztalnák, és ezek az illúziók mind nagyon szépek. A nők azt képzelik, hogy a másik felük a szőke herceg lesz, a férfiak pedig azt, hogy Hófehérkét veszik feleségül. Ezek a fantáziák azt mutatják, hogy minden embernek vannak bizonyos elvárásai a házassággal szemben, saját igényei és normái. Bár ebben a gonosz korban az embereket folyamatosan torz üzenetekkel bombázzák a házasságról, amelyek még több plusz követelményt kreálnak, és mindenféle teherrel és furcsa hozzáállással ruházzák fel az embereket, minden ember, aki megtapasztalta a házasságot, tudja, hogy bárhogyan is értelmezzük, bárhogyan is viszonyulunk hozzá, a házasság nem egyéni döntés kérdése.

Az ember sok más emberrel találkozik életében, de senki sem tudja, hogy ki lesz a házastársa. Bár mindenkinek megvannak a saját elképzelései és személyes álláspontjai a házassággal kapcsolatban, senki sem láthatja előre, hogy ki lesz valóban és véglegesen a másik fele, és a saját elképzelései ebben a kérdésben vajmi keveset számítanak. Miután találkozol valakivel, aki tetszik neked, hajszolhatod őt; de hogy érdekled-e őt, hogy képes-e a társaddá válni, az nem a te döntésed. Vonzalmad tárgya nem feltétlenül az a személy, akivel képes leszel megosztani az életedet; közben valaki, akire sosem számítottál, csendben beléphet az életedbe, és a társaddá válhat, sorsod legfontosabb elemévé, a másik feleddé, akihez a sorsod elválaszthatatlanul hozzáköt. És így, bár több millió házasság van a világon, mindegyik más és más: sok házasság nem kielégítő, sok boldog; sok van, mely átível Kelet és Nyugat között, vagy Észak és Dél között; sok tökéletes pár van, sok azonos társadalmi rangú; sok boldog és harmonikus, sok fájdalmas és szomorú; sok házasság felkelti mások irigységét, sokat pedig félreértenek és rosszallnak; sok örömteli, sok pedig könnyekkel teli és kétségbeejtő... E számtalanféle házasságban az emberek hűséget és élethosszig tartó elkötelezettséget mutatnak a házasság iránt; szerelmet, ragaszkodást és elválaszthatatlanságot, vagy épp lemondást és meg nem értést. Egyesek elárulják a házasságukat, vagy akár gyűlöletet is éreznek iránta. Akár boldogságot, akár fájdalmat hoz a házasság, a Teremtő mindenkinek előre megszabta a házasságban betöltött küldetését, amely nem változik; ezt a küldetést mindenkinek be kell töltenie. Minden egyes ember sorsa, amely minden házasság mögött ott áll, változatlan és a Teremtő által már régen előre elrendelt.

2) A házasság mindkét partner sorsából születik

A házasság fontos fordulópont az ember életében. A házasság az ember sorsának terméke és az ember sorsának döntő fontosságú láncszeme; nem az egyén saját akaratán vagy preferenciáin alapul, és nem befolyásolják semmilyen külső tényezők, hanem teljes mértékben a két fél sorsa határozza meg, a Teremtőnek azon rendelkezései és eleve elrendelései, amelyek a pár mindkét tagjának sorsára vonatkoznak. A felszínen a házasság célja az emberi faj fenntartása, de valójában a házasság nem más, mint egy rituálé, amelyen az ember a küldetése teljesítése során átesik. A házasságban az emberek nem csupán a következő nemzedék felnevelésének szerepét játsszák; elfogadják a házasság fenntartásával járó összes különféle szerepet és a küldetéseket, amelyeket ezek a szerepek megkövetelnek tőlük. Mivel az ember születése befolyásolja az őt körülvevő emberek, események és dolgok változását, a házassága is elkerülhetetlenül hatással lesz ezekre az emberekre, eseményekre és dolgokra, sőt, különböző módokon át is alakítja őket mind.

Amikor az ember függetlenné válik, elindul a saját életútján, amely lépésről lépésre elvezeti őt azokhoz az emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz, amelyek kapcsolódnak a házasságához. Ugyanakkor a másik személy, aki abban a házasságban fog élni, lépésről lépésre közeledik ugyanezen emberek, események és dolgok felé. A Teremtő szuverenitása alatt két, egymástól független, de összefüggő sorsú ember fokozatosan belép egy házasságba, és csodával határos módon családdá válik: „egy hajóban eveznek”. Amikor tehát valaki házasságra lép, az életútja befolyásolja és érinti a másik felét, és ugyanígy a partner életútja is befolyásolja és érinti az ő sorsát az életben. Más szóval, az emberi sorsok összekapcsolódnak, és senki sem tudja teljesíteni az életfeladatát vagy betölteni a szerepét másoktól teljesen függetlenül. Az ember születése kapcsolatok hatalmas láncolatára van hatással; a felnőtté válás szintén kapcsolatok összetett láncolatát foglalja magában; és hasonlóképpen, egy házasság elkerülhetetlenül emberi kapcsolatok hatalmas és összetett hálójában létezik és működik, ami a háló minden tagját magában foglalja, és befolyásolja mindazok sorsát, akik annak részei. A házasság nem a két fél családjának, felnőtté válásuk körülményeinek, megjelenésüknek, életkoruknak, képességüknek, tehetségüknek vagy bármilyen más tényezőnek a terméke; sokkal inkább egy közös küldetésből és közös sorsból fakad. Ez a házasság eredete, a Teremtő által vezényelt és elrendezett emberi sors terméke.

Az ötödik fordulópont: utód

A házasságkötés után az ember elkezdi felnevelni a következő generációt. Az embernek nincs beleszólása abba, hogy hány és milyen gyermeke lesz; ezt is az ember sorsa határozza meg, amelyet a Teremtő eleve elrendelt. Ez az ötödik fordulópont, amelyen az embernek át kell haladnia.

Ha az ember azért születik, hogy betöltse valaki számára a gyermek szerepét, akkor a következő generációt azért neveli fel, hogy betöltse valaki számára a szülő szerepét. E szerepváltás miatt az ember az élet különböző szakaszait különböző perspektívákból tapasztalja meg. Ez különféle élettapasztalatokat is ad, melyek révén az ember megismeri a Teremtő szuverenitását, ami mindig azonos módon valósul meg, és amelyek révén találkozik azzal a ténnyel, hogy senki sem lépheti át vagy változtathatja meg a Teremtő eleve elrendelését.

1) Az embernek nincs befolyása arra, hogy mi lesz az utódaiból

A születés, a felnőtté válás és a házasság mind-mind különböző típusú és mértékű csalódásokkal jár. Vannak, akik elégedetlenek a családjukkal vagy a saját fizikai megjelenésükkel; vannak, akik nem kedvelik a szüleiket; vannak, akik neheztelnek vagy panaszkodnak a környezetre, amelyben felnőttek. És a legtöbb ember számára mindezen csalódások közül a házasság a legelszomorítóbb. Bármennyire is elégedetlen valaki a születésével, érettségével vagy házasságával, mindenki, aki átesett ezeken a dolgokon, tudja, hogy nem választhatja meg, hogy hol és mikor születik, hogy néz ki, kik a szülei és ki a házastársa, hanem egyszerűen el kell fogadnia az Ég akaratát. Mégis, amikor eljön az idő, hogy az emberek felneveljék a következő generációt, az összes olyan vágyat, amelyet életük első felében nem sikerült megvalósítaniuk, kivetítik az utódaikra, abban a reményben, hogy az utódok majd kárpótolják őket a saját életük első felének összes csalódásáért. Ezért az emberek mindenféle fantáziálgatásban ringatják magukat a gyermekeikről: a lányaikból lenyűgöző szépség, a fiaikból pedig daliás úriember lesz; a lányaik műveltek és tehetségesek lesznek, a fiaik pedig briliáns diákok és sztársportolók; a lányaik szelídek, erényesek és értelmesek lesznek, a fiaik pedig intelligensek, tehetségesek és fogékonyak. Remélik, hogy utódaik, akár lányok, akár fiúk, tisztelni fogják felmenőiket, tekintettel lesznek a szüleikre, mindenki szeretni és dicsérni fogja őket... Ezen a ponton az élettel kapcsolatban táplált remények újjáélednek, és új szenvedélyek gyúlnak az emberek szívében. Az emberek tudják, hogy tehetetlenek és reménytelenek ebben az életben, és nem lesz több esélyük vagy reményük arra, hogy kitűnjenek a tömegből, s nincs más választásuk, mint elfogadni a sorsukat. Ezért minden reményüket, meg nem valósult vágyaikat és eszményeiket kivetítik a következő generációra, remélve, hogy az utódaik segíthetnek nekik álmaik elérésében és vágyaik megvalósításában; hogy lányaik és fiaik dicsőséget szereznek a család nevének, fontosak, gazdagok vagy híresek lesznek. Röviden, azt szeretnék, hogy gyermekeik szerencséje szárnyaljon. Az emberek tervei és fantáziái tökéletesek; nem tudják, hogy a gyermekeik száma, gyermekeik külseje, képességei és a többi, nem az ő döntésük, hogy a gyermekeik sorsának egy morzsája sincs az ő kezükben? Az emberek nem urai saját sorsuknak, mégis azt remélik, hogy megváltoztathatják a fiatalabb generáció sorsát; nem menekülhetnek saját sorsuk elől, mégis megpróbálják irányítani fiaik és lányaik sorsát. Vajon nem értékelik túl magukat? Nem emberi ostobaság és tudatlanság ez? Az emberek bármeddig elmennek utódaik érdekében, de végül az ember tervei és vágyai nem szabhatják meg, hogy hány gyermeke legyen, vagy hogy milyenek legyenek azok a gyermekek. Vannak, akik nincstelenek, de sok gyermeket nemzenek; vannak, akik gazdagok, mégsem születik egyetlen gyermekük sem. Van, aki lányt szeretne, de nem teljesül ez a kívánsága; van, aki fiút szeretne, de nem sikerül fiúgyermeket nemzenie. Egyesek számára a gyermek áldás, mások számára átok. Vannak intelligens párok, akiknek lassú eszű gyermekeik születnek; vannak szorgalmas és becsületes szülők, de az általuk felnevelt gyermekek tunyák. Vannak kedves és tisztességes szülők, de gyermekeik ravaszok és rosszindulatúak lesznek. Vannak testileg és lelkileg egészséges szülők, akik mégis fogyatékos gyermekeket hoznak a világra. Vannak átlagos és sikertelen szülők, de gyermekeik mégis nagy dolgokat érnek el. Vannak alacsony státuszú szülők, mégis olyan gyermekeik vannak, akik magasan kiemelkednek...

2) A következő generáció felnevelése után az emberek a sors újfajta megértésére tesznek szert

A legtöbb ember, aki házasságot köt, harmincéves kora körül teszi ezt, egy olyan életszakaszban, amikor az ember még nem érti az emberi sorsot. De amikor az emberek elkezdenek gyermeket nevelni, és utódaik felnőnek, végignézik, ahogy az új generáció megismétli az előző generáció életét és minden tapasztalatát, és ahogy saját múltjukat látják tükröződni bennük, rájönnek, hogy a fiatalabb generáció által bejárt út, akárcsak az övék, nem tervezhető és nem választható. Szembesülve ezzel a ténnyel, nincs más választásuk, mint beismerni, hogy minden ember sorsa eleve elrendelt, és anélkül, hogy ezt teljesen felismernék, fokozatosan félreteszik saját vágyaikat, a szívükben lévő szenvedélyek pedig elporladnak és elhalnak... Az emberek ebben az időszakban, miután lényegében már túljutottak az élet fontos útjelzőin, már új életfelfogásra tettek szert, új hozzáállást vettek fel. Mennyit várhat egy ilyen korú ember a jövőtől, és milyen kilátások elé nézhet? Milyen ötvenéves nő álmodik még mindig a szőke hercegről? Milyen ötvenéves férfi keresi még mindig az ő Hófehérkéjét? Milyen középkorú nő reménykedik még abban, hogy rút kiskacsából hattyúvá válik? A legtöbb idősebb férfi ugyanolyan motivációval rendelkezik a karrierjében, mint a fiatalok? Összefoglalva, függetlenül attól, hogy valaki férfi vagy nő, bárki, aki megéli ezt a kort, valószínűleg viszonylag racionálisan és gyakorlatiasan viszonyul a házassághoz, a családhoz és a gyermekekhez. Az ilyen embernek lényegében nincs több választási lehetősége, nincs késztetése arra, hogy kihívja a sorsot. Ami az emberi tapasztalatokat illeti, amint valaki eléri ezt a kort, természetes módon kialakul benne egy bizonyos hozzáállás: „El kell fogadni a sorsot; a gyermekeinknek megvan a maguk sorsa; az emberi sorsot az Ég rendeli el.” A legtöbb ember, aki nem érti az igazságot, miután átvészelte e világ minden viszontagságát, csalódását és nehézségét, három szóban foglalja össze az emberi életről szerzett felismeréseit: „Ez a sors!” Bár ez a mondat összefoglalja a világi emberek felismerését az emberi sorsról és a következtetést, amelyre jutottak, és bár kifejezi az emberiség tehetetlenségét, és markánsnak és pontosnak mondható, messze áll a Teremtő szuverenitásának megértésétől, és egyszerűen nem helyettesíti a Teremtő hatalmának ismeretét.

3) A sorsban való hit nem helyettesíti a Teremtő szuverenitásának ismeretét

Miután annyi éven át követtétek Istent, van lényeges különbség a ti sorsról való tudásotok és a világi emberek tudása között? Igazán megértettétek a Teremtő eleve elrendelését, és valóban megismertétek a Teremtő szuverenitását? Vannak emberek, akik alaposan, mélyen átérzik a „ez a sors” kifejezést, de a legkevésbé sem hisznek Isten szuverenitásában; nem hiszik, hogy az emberi sorsot Isten rendezi el és vezényli, és nem hajlandók alávetni magukat Isten szuverenitásának. Az ilyen emberek olyanok, mintha az óceánon hánykolódnának, a hullámok taszigálják őket, sodródnak az árral, és nincs más választásuk, mint passzívan várakozni és beletörődni a sorsba. Mégsem ismerik fel, hogy az emberi sors Isten szuverenitásának van alávetve; nem képesek saját kezdeményezésükre megismerni Isten szuverenitását, és ezáltal eljutni Isten hatalmának megismeréséhez, alávetni magukat Isten vezényléseinek és intézkedéseinek, felhagyni a sorsnak való ellenállással, és Isten gondviselése, védelme és vezetése alatt élni. Más szóval a sors elfogadása nem ugyanaz, mint alávetni magunkat a Teremtő szuverenitásának; a sorsba vetett hit nem jelenti azt, hogy az ember elfogadja, elismeri és ismeri a Teremtő szuverenitását; a sorsba vetett hit csupán a sors igazságának és felszínes megnyilvánulásainak elismerése. Ez különbözik attól, mint amikor tudjuk, hogyan irányítja a Teremtő az emberiség sorsát, és attól, amikor felismerjük, hogy a Teremtő az uralom forrása minden dolog sorsa felett, és bizonyosan távol áll attól, amikor alávetjük magunkat a Teremtő emberiség sorsát érintő vezényléseinek és intézkedéseinek. Ha valaki csak hisz a sorsban – még ha mélyen át is érzi azt –, de nem képes általa megismerni és felismerni a Teremtő szuverenitását az emberiség sorsa felett, alávetni magát neki és elfogadni azt, akkor az élete mégis tragédia lesz, egy hiába élt élet, légüres tér; továbbra sem lesz képes behódolni a Teremtő uralmának, a szó legszorosabb értelmében teremtett emberi lénnyé válni és élvezni a Teremtő helyeslését. Aki valóban ismeri és megéli a Teremtő szuverenitását, annak aktív állapotban kell lennie, nem pedig negatív vagy tehetetlen állapotban. Bár az ilyen személy elfogadja, hogy minden dolog sorsszerű, ismernie kell az élet és a sors pontos meghatározását: minden élet a Teremtő szuverenitásának van alávetve. Amikor az ember visszatekint a megtett útra, amikor visszaemlékszik az út minden szakaszára, akkor látja, hogy minden lépésnél, akár fáradságos volt az utazás, akár sima, Isten vezette az útját, és megtervezte azt. Isten aprólékos intézkedései, gondos tervezése volt az, ami az embert – tudtán kívül – elvezette a mába. Képesnek lenni arra, hogy elfogadjuk a Teremtő szuverenitását, elfogadjuk az Ő üdvösségét – micsoda nagy szerencse ez! Ha valaki negatívan viszonyul a sorshoz, az azt bizonyítja, hogy ellenáll mindannak, amit Isten elrendezett számára, és nem engedelmes a hozzáállása. Ha valaki pozitívan viszonyul Isten emberi sors feletti szuverenitásához, akkor amikor visszatekint az útjára, és valóban megtapasztalja Isten szuverenitását, akkor már komolyabban vágyik arra, hogy alávesse magát mindannak, amit Isten elrendezett, nagyobb elszántsággal és bizalommal hagyja, hogy Isten vezényelje a sorsát, és nem lázad tovább Isten ellen. Mert az ember látja, hogy amikor nem érti a sorsot, amikor nem érti Isten szuverenitását, amikor valaki szándékosan tapogatózva halad előre, tántorogva és botladozva a ködben, az út túl nehéz, túl szívszorító. Tehát amikor az emberek felismerik Isten emberi sors feletti szuverenitását, az okosak úgy döntenek, hogy megismerik és elfogadják azt, búcsút intenek a fájdalmas napoknak, amikor saját kezűleg próbáltak jó életet építeni, és felhagynak a sors elleni küzdelemmel, valamint azzal, hogy a maguk módján hajszolják úgynevezett „életcéljaikat”. Ha az embernek nincs Istene, ha nem látja Őt, ha nem ismeri fel világosan Isten szuverenitását, akkor minden nap értelmetlen, értéktelen, nyomorúságos. Bárhol is van az ember, bármi legyen is a munkája, az életmódja és a céljaira való törekvése nem hoz mást, mint végtelen szívfájdalmat és megkönnyebbülés nélküli szenvedést, olyannyira, hogy az ember vissza sem bír tekinteni a múltjára. Az ember csak akkor kezd fokozatosan megszabadulni minden szívfájdalomtól, szenvedéstől és az élet minden ürességétől, amikor elfogadja a Teremtő szuverenitását, aláveti magát az Ő vezényléseinek és elrendezéseinek, és valódi emberi életre törekszik.

4) Csak azok érhetik el az igazi szabadságot, akik alávetik magukat a Teremtő szuverenitásának

Mivel az emberek nem ismerik el Isten vezényléseit és Isten szuverenitását, mindig dacosan és lázadó hozzáállással néznek szembe a sorssal, és mindig el akarják vetni Isten hatalmát és szuverenitását, és azt, amit a sors tartogat számukra, hiába remélve, hogy megváltoztathatják jelenlegi körülményeiket és sorsukat. De ez soha nem sikerülhet nekik, és minden lépésnél kudarcot vallanak. Ez a küzdelem, amely az ember lelke mélyén zajlik, mély, csontig hatoló fájdalommal jár, miközben az ember egész idő alatt csak az életét fecsérli. Mi az oka ennek a fájdalomnak? Isten szuverenitása miatt van, vagy azért, mert valaki szerencsétlennek született? Nyilvánvalóan egyik sem igaz. Alapvetően az emberek által választott utak okozzák, az, ahogyan az életüket élik. Lehet, hogy egyesek ezekre a dolgokra nem jöttek rá. De amikor valóban megtudod, amikor valóban felismered, hogy Isten szuverenitással rendelkezik az ember sorsa felett, amikor valóban megérted, hogy minden, amit Isten eltervezett és elhatározott számodra, az nagy előnyt és védelmet jelent, akkor érzed, hogy fájdalmad enyhülni kezd, és egész lényed ellazul, szabaddá és felszabadulttá válik. Az emberek többségének állapotából ítélve, objektív módon nem tudnak igazán megbirkózni a Teremtő emberi sors feletti szuverenitásának gyakorlati értékével és értelmével, még akkor sem, ha szubjektív szinten nem akarnak tovább úgy élni, ahogy korábban, és fájdalmaik enyhülését szeretnék; objektíven nem tudják igazán felismerni és alávetni magukat a Teremtő szuverenitásának, és még kevésbé tudják, hogyan leljenek rá és fogadják el a Teremtő vezényléseit és intézkedéseit. Ha tehát az emberek nem képesek valóban felismerni azt a tényt, hogy a Teremtő szuverenitással rendelkezik az ember sorsa és minden emberi dolog felett, ha nem képesek valóban alávetni magukat a Teremtő uralmának, akkor nehéz lesz számukra, hogy ne az a gondolat vezérelje és kösse őket béklyóba, hogy „az ember sorsa a saját kezében van”. Nehéz lesz számukra lerázni a sors és a Teremtő hatalma elleni intenzív küzdelmük fájdalmát, és mondanom sem kell, hogy nehéz lesz számukra az is, hogy valóban felszabaduljanak és szabaddá váljanak, hogy Istent imádó emberekké váljanak. Van azonban egy rendkívül egyszerű módja annak, hogy az ember megszabaduljon ettől az állapottól, mégpedig az, hogy búcsút vesz korábbi életmódjától; búcsút mond korábbi életcéljainak; összegzi és elemzi korábbi életmódját, életszemléletét, törekvéseit, vágyait és eszményeit; majd összeveti ezeket Isten szándékaival és emberrel szemben támasztott követelményeivel, és megnézi, hogy ezek közül bármelyik összhangban van-e Isten szándékaival és követelményeivel, hogy bármelyik az élet helyes értékeit közvetíti-e, elvezet-e az igazság jobb megértéséhez, és lehetővé teszi-e, hogy az ember emberi mivoltában és emberi lényhez való hasonlatossággal éljen. Amikor ismételten megvizsgálod és gondosan boncolgatod az emberek által hajszolt különféle életcélokat, és számtalanféle életmódjukat, azt fogod látni, hogy ezek közül egyik sem felel meg a Teremtő eredeti szándékának, amellyel az emberiséget teremtette. Ezek mindegyike eltávolítja az embereket a Teremtő szuverenitásától és gondoskodásától; mind olyan csapdák, amelyek az embereket züllötté teszik és a pokolba vezetik. Miután ezt felismered, az lesz a feladatod, hogy félretedd a régi életszemléletedet, távol maradj a különböző csapdáktól, hagyd, hogy Isten átvegye az irányítást az életed felett, és megszervezze a dolgaidat; csak próbáld meg alávetni magad Isten vezényléseinek és vezetésének, próbálj egyéni döntés nélkül élni, és olyan emberré válni, aki imádja Istent. Ez könnyűnek hangzik, de nehéz megtenni. Vannak, akik el tudják viselni ennek fájdalmát, mások nem. Vannak, akik hajlandóak engedelmeskedni, mások nem. Azokban, akik nem hajlandók, nincs meg a vágy és az elhatározás, hogy megtegyék; egyértelműen tisztában vannak Isten szuverenitásával, tökéletesen tudják, hogy Isten az, aki megtervezi és elrendezi az emberi sorsot, mégis rúgkapálnak és küzdenek, és továbbra sem békélnek meg azzal, hogy sorsukat Isten tenyerébe helyezzék és alávessék magukat Isten szuverenitásának; sőt, neheztelnek Isten vezényléseire és intézkedéseire. Mindig lesznek tehát olyan emberek, akik saját maguk akarják megtapasztalni, hogy mire képesek; saját kezükkel akarják megváltoztatni a sorsukat, vagy saját erejükből akarják elérni a boldogságot, hogy lássák, képesek-e átlépni Isten hatalmának határait, és Isten szuverenitása fölé emelkedni. Az ember tragédiája nem az, hogy boldog életre törekszik, nem az, hogy hajszolja a hírnevet és a vagyont, vagy hogy a ködben küzd saját sorsa ellen, hanem az, hogy miután meglátta a Teremtő létezését, miután megismerte azt a tényt, hogy a Teremtő szuverenitással rendelkezik az emberi sors felett, akkor sem képes rendbehozni a dolgait, nem tudja kihúzni lábát a mocsárból, hanem megkeményíti a szívét és kitart a hibái mellett. Inkább tovább vergődik a sárban, makacsul harcol a Teremtő szuverenitása ellen, dacol vele a keserű végig, mindezt a bűnbánat legcsekélyebb jele nélkül. Csak akkor dönt végre úgy, hogy feladja és visszafordul, amikor megtört és vérző testtel fekszik. Ez az igazi emberi bánat. Ezért azt mondom, hogy akik úgy döntenek, hogy alávetik magukat, bölcsek, azok pedig, akik a küzdelmet és a menekülést választják, tényleg bolondok.

A hatodik fordulópont: halál

Annyi sürgés-forgás, annyi frusztráció és csalódás, annyi öröm és bánat, annyi lent és fent, és annyi felejthetetlen év után, amikor az ember újra és újra végignézte az évszakok váltakozását, észrevétlenül átlépte az élet fontos útjelző tábláit, és egy szempillantás alatt élete alkonyán találja magát. Az idő nyomai rányomják bélyegüket az egész testre: az ember már nem tudja kihúzni magát, a haja megőszül, az egykor fényes és világos szemei homályosak és zavarosak lesznek, sima, rugalmas bőre pedig ráncos és foltos. Az ember hallása gyengül, fogai meglazulnak és kihullanak, reakciói lomhává válnak, mozgása lelassul... Ezen a ponton az ember már végleg elbúcsúzott ifjúsága szenvedélyes éveitől, és belépett élete alkonyába: az öregkorba. Ezután a halál következik, az emberi élet utolsó fordulópontja.

1) Csak a Teremtő rendelkezik az élet és halál hatalmával az ember felett

Ha valakinek a születését az előző élete rendelte el, akkor a halála ennek a sorsnak a végét jelzi. Ha valakinek a születése a küldetése kezdete ebben az életben, akkor a halála e küldetés végét jelzi. Mivel a Teremtő az ember születésének körülményeit meghatározta, magától értetődik, hogy halálának konkrét körülményeit is elrendezte. Más szóval, senki sem születik véletlenül, senkinek a halála sem hirtelen jön el, és mind a születés, mind a halál szükségszerűen kapcsolódik az előző és a jelenlegi életéhez. Az ember születésének és halálának körülményeit egyaránt a Teremtő határozza meg előre; ez az ember sorsa, az ember végzete. Ahogy egy ember születésére sokféle magyarázat van, az is igaz, hogy egy ember halála természetesen a maga sajátos, különféle körülményei között következik be. Ez az oka az emberek eltérő élettartamának és haláluk különböző módjának és időpontjának. Egyesek erősek és egészségesek, mégis fiatalon halnak meg; mások gyengék és betegesek, mégis megélik az öregkort és békésen távoznak. Vannak, akik természetellenes okokból halnak meg, mások természetes módon. Egyesek az otthonuktól távol fejezik be életüket, mások szeretteik körében hunyják le végleg a szemüket. Vannak, akik a levegőben halnak meg, mások a föld alatt. Egyesek a víz alá süllyednek, mások katasztrófák során vesznek el. Van, aki reggel, van, aki éjszaka hal meg... Mindenki fényes születésre, ragyogó életre és dicsőséges halálra vágyik, de senki sem léphet túl saját sorsán, senki sem menekülhet a Teremtő szuverenitása elől. Ez az emberi sors. Az ember mindenféle terveket készíthet a jövőjét illetően, de senki sem tervezheti meg. hogy miként születik meg, sem a világból való távozásának módját és idejét. Bár az emberek mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék a halál eljövetelét és ellenálljanak annak, mégis, tudtukon kívül, a halál csendesen közeledik. Senki sem tudja, mikor és hogyan fog meghalni, még kevésbé, hogy hol. Nyilvánvalóan nem az emberiség rendelkezik élet és halál felett, nem a természeti világ valamely lénye, hanem a Teremtő, akinek hatalma egyedülálló. Az emberiség élete és halála nem a természeti világ valamely törvényének a terméke, hanem a Teremtő hatalma szuverenitásának a következménye.

2) Aki nem ismeri a Teremtő szuverenitását, azt halálfélelem kísérti

Amikor az ember belép az öregkorba, a kihívás, amellyel szembesül, nem a családfenntartás vagy a nagy életcélok felállítása, hanem az, hogy miként búcsúzzon el az életétől, hogyan nézzen szembe élete végével, hogyan tegyen pontot élete mondatának végére. Bár a felszínen úgy tűnik, hogy az emberek kevés figyelmet fordítanak a halálra, senki sem kerülheti el a téma körüljárását, mert senki sem tudja, hogy a halál túlsó oldalán van-e egy másik világ; egy olyan világ, amelyet az emberek nem érzékelnek, nem éreznek, amelyről semmit sem tudnak. Emiatt az emberek félnek szembenézni a halállal, félnek szembesülni vele úgy, ahogyan kellene; ehelyett mindent megtesznek, hogy kerüljék a témát. Így ez minden embert halálfélelemmel tölt el, és az élet eme elkerülhetetlen tényét a titokzatosság fátylával vonja be, tartós árnyékot vetve minden ember szívére.

Amikor az ember érzi, hogy a teste egyre hanyatlik, amikor érzi, hogy közeledik a halálhoz, bizonytalan rettegést, kimondhatatlan félelmet érez. A halálfélelemtől egyre magányosabbnak és tehetetlenebbnek érzi magát, és ilyenkor felteszi magának a kérdést: Honnan jött az ember? Hová tart az ember? Így hal meg az ember, hogy az élete elrohant mellette? Ez az az időszak, amely az ember életének végét jelzi? Végül is mi az élet értelme? Végül is mit ér az élet? A hírnévről és a vagyonról szól? A családalapításról szól?... Függetlenül attól, hogy az ember elgondolkodott-e ezeken a konkrét kérdéseken, függetlenül attól, hogy mennyire fél a haláltól, minden ember szíve mélyén mindig ott él a rejtélyek feltárása iránti vágy, az értetlenség érzése az élettel kapcsolatban, és mindezek közé keveredve a világ iránti szentimentalitás, a vonakodás a távozástól. Talán senki sem tudja világosan megfogalmazni, hogy mi az, amitől az ember fél, mi az, amit az ember keres, mi az, ami miatt szentimentális, és mi az, amit nem szívesen hagy maga mögött...

Mivel az emberek félnek a haláltól, annyi aggodalmuk van; mivel az emberek félnek a haláltól, annyi mindenük van, amit nem tudnak elengedni. Amikor a halál küszöbén állnak, egyesek ezen vagy azon aggódnak; aggódnak a gyermekeikért, a szeretteikért, a vagyonukért, mintha az aggódással eltörölhetnék a szenvedést és a félelmet, amit a halál hoz, mintha az élőkkel való egyfajta bensőséges kapcsolat fenntartásával megmenekülhetnének a halállal járó tehetetlenségtől és magánytól. Az emberi szív mélyén bizonytalan félelem lakozik, a félelem attól, hogy elszakadunk szeretteinktől, hogy soha többé nem vethetünk pillantást a kék égre, soha többé nem tekinthetünk az anyagi világra. A magányos lélek, aki hozzászokott szerettei társaságához, nem szívesen engedi ezt el, hogy egyedül induljon el egy ismeretlen és szokatlan világba.

3) Aki a hírnév és vagyon hajszolásával tölti az életét, tanácstalanul áll a halállal szemben

A Teremtő szuverenitása és eleve elrendelése miatt egy magányos lélek, aki a semmiből indult, szülőket és családot kap, lehetőséget arra, hogy az emberi faj tagjává váljon, lehetőséget arra, hogy megtapasztalja az emberi életet és meglássa a világot. Ez a lélek esélyt kap arra is, hogy megtapasztalja a Teremtő szuverenitását, hogy megismerje a Teremtő teremtésének csodálatos mivoltát, és ami ennél is több, hogy megismerje a Teremtő hatalmát és megadja magát annak. A legtöbb ember azonban mégsem ragadja meg igazán ezt a ritka és múló lehetőséget. Az ember egy életen át a sors elleni harcban emészti fel energiáit, minden idejét azzal tölti, hogy serénykedik, a családját próbálja etetni, és ide-oda ingázik a vagyon és a státusz között. Az emberek a családot, a pénzt, valamint a hírnevet és a nyereséget tartják nagy becsben, és ezeket tekintik a legértékesebb dolgoknak az életben. Minden ember arra panaszkodik, hogy szerencsétlen a sorsa, mégis elméjük hátsó részébe szorítják azokat a kérdéseket, amelyeknek a vizsgálata és megértése a legfontosabb: miért él az ember, hogyan kellene élnie, mi az élet értéke és értelme. Egész életüket, bármeddig is tart, azzal töltik, hogy rohangálva hajszolják a hírnevet és a nyereséget, míg fiatalságuk el nem múlik, és ősz hajúak és ráncosak nem lesznek. Addig élnek így, míg rá nem jönnek, hogy a hírnév és a nyereség nem tudja megállítani a csúszásukat a szenilitás felé, hogy a pénz nem tudja betölteni a szív ürességét, hogy senki sem mentesül a születés, az öregedés, a betegség és a halál törvényei alól, hogy senki sem menekülhet meg attól, amit a sors tartogat számára. Csak amikor szembesülniük kell az élet végső fordulópontjával, akkor fogják fel igazán, hogy még ha hatalmas gazdagsággal és bőséges vagyonnal is rendelkeznek, még ha kiváltságosak és magas rangúak is, akkor sem menekülhetnek meg a haláltól, és vissza kell térniük eredeti helyzetükbe: magányos lelkek akiknek nincs semmijük. Amikor az embereknek vannak szüleik, azt hiszik, hogy a szüleik jelentenek mindent; ha az embereknek van vagyonuk, azt gondolják, hogy a pénz a legfőbb támaszuk, hogy ez az az eszköz, amiből élnek; ha az embereknek van státuszuk, akkor erősen ragaszkodnak hozzá, és az életüket is kockáztatnák érte. Amikor az emberek készülnek elengedni ezt a világot, csak akkor döbbennek rá, hogy azok a dolgok, amelyeknek a hajszolásával az életüket töltötték, nem mások, mint múló felhők, amelyekbe nem kapaszkodhatnak, amelyeket nem vihetnek magukkal, amelyek nem menthetik meg őket a haláltól és nem nyújthatnak társaságot vagy vigaszt egy magányos léleknek a visszaúton; és legkevésbé ezek a dolgok menthetik meg az embert, és tehetik lehetővé, hogy felülemelkedjen a halálon. Az anyagi világban szerzett hírnév és vagyon átmeneti elégedettséget, múló örömöt, a jólét hamis érzését nyújtja; miközben az ember eltéved általuk. Így az emberek, miközben békére, kényelemre és a szív nyugalmára sóvárogva az emberiség hatalmas tengerén hánykolódnak, hullámról hullámra elmerülnek. Amikor az embereknek még nem sikerült rájönniük, hogy mely kérdéseket a legfontosabb megérteniük – honnan jönnek, miért vannak életben, hová tartanak és így tovább –, akkor a hírnév és a vagyon elcsábítja, félrevezeti és irányítja őket, és visszavonhatatlanul elvesznek. Az idő repül, az évek egy szempillantás alatt elszállnak, és mielőtt az ember észrevenné, már búcsút is intett élete legszebb éveinek. Amikor az ember hamarosan távozik a világból, fokozatosan eljut a felismerésig, hogy a világon minden tovasodródik, nem ragaszkodhat többé a javakhoz, melyek eredetileg az övéi voltak; ekkor érzi igazán, hogy olyan, mint egy síró csecsemő, aki most jött a világra, és nincs még semmije. Ezen a ponton az ember kénytelen elgondolkodni azon, hogy mi mindent tett az életében, mit ér az élet, mit jelent az élet és ő miért jött a világra. És ez az a pont, amikor az ember egyre inkább tudni akarja, hogy valóban van-e következő élet, hogy valóban létezik-e Mennyország, hogy valóban van-e megtorlás... Minél közelebb kerül valaki a halálhoz, annál inkább meg akarja érteni, hogy miről is szól valójában az élet; minél közelebb kerül az ember a halálhoz, annál inkább üresnek tűnik a szíve; minél közelebb kerül az ember a halálhoz, annál tehetetlenebbnek érzi magát; így a halálfélelme napról napra nagyobb lesz. Két oka van annak, hogy a halálhoz közeledve ilyen érzések élednek az emberekben: először is, hamarosan elveszítik a hírnevet és a vagyont, amelytől életük függött, hamarosan maguk mögött hagyják mindazt, amit a szemük lát a világon; másodszor, hamarosan teljesen egyedül szembesülnek egy szokatlan világgal, egy titokzatos, ismeretlen birodalommal, ahová félnek betenni a lábukat, és ahol nincsenek szeretteik és támaszaik. E két okból kifolyólag mindenki, aki szembesül a halállal, nyugtalanságot érez, pánikba esik és soha nem ismert tehetetlenséget érez. Amikor valaki valóban eljut erre a pontra, csak akkor döbben rá, hogy ha valaki beteszi a lábát erre a földre, akkor az első dolog, amit meg kell értenie, hogy honnan jönnek az emberi lények, miért élnek az emberek, ki diktálja az emberi sorsot, ki gondoskodik az emberi létről és kinek van szuverenitása felette. Ez a tudás az igazi eszköz, amely segítségével él az ember, az emberi túlélés nélkülözhetetlen alapja – nem pedig az, hogy megtanulja, hogyan tartsa el a családját, vagy hogyan szerezzen hírnevet és vagyont, nem is az, hogy hogyan tűnjön ki a tömegből, vagy hogyan éljen gazdagabb életet, még kevésbé az, hogy hogyan tud jeleskedni és sikeresen versenyezni másokkal. Bár a különböző túlélési készségek, amelyek elsajátításával az emberek az életüket töltik, bőséges anyagi jólétet biztosíthatnak, de soha nem hoznak igazi békét és vigaszt az ember szívébe, helyette az emberek állandóan elveszítik az irányt miattuk, nehezen tudják kontrollálni magukat és elszalasztanak minden lehetőséget, hogy megtanulják az élet értelmét; ezek a túlélési készségek rejtett szorongást keltenek azzal kapcsolatban, hogyan nézzünk megfelelően szembe a halállal. Emberek élete megy így tönkre. A Teremtő mindenkivel igazságosan bánik, mindenkinek egy életre elegendő lehetőséget ad arra, hogy megtapasztalja és megismerje az Ő szuverenitását, az ember mégis csak a halál közeledtével, amikor annak réme fenyegeti, kezdi meglátni a fényt – és akkor már túl késő!

Az emberek egész életüket a pénz és a hírnév hajszolásával töltik; ezekbe a szalmaszálakba kapaszkodnak, azt gondolva, hogy ezek jelentik az egyetlen támaszt, mintha ezek birtokában a halál alól felmentve élhetnének tovább. De csak akkor veszik észre, hogy ezek a dolgok milyen távol állnak tőlük, milyen gyengék a halállal szemben, milyen könnyen összetörnek, milyen magányosak és tehetetlenek és nincs hová fordulniuk, amikor közel a vég. Rájönnek, hogy az életet nem lehet pénzzel vagy hírnévvel megvásárolni, hogy bármennyire is gazdag valaki, bármennyire is magas pozícióban van, a halállal szemben mindenki egyformán szegény és jelentéktelen. Rájönnek, hogy a pénzen nem lehet életet vásárolni, hogy a hírnév nem törölheti el a halált, hogy sem pénz, sem hírnév nem hosszabbíthatja meg az ember életét egyetlen perccel, egyetlen másodperccel sem. Minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban vágynak arra, hogy tovább éljenek; minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban rettegnek a halál közeledtétől. Csak ezen a ponton ismerik fel igazán, hogy az életük nem az övék, nem ők irányítják, és hogy az embernek nincs beleszólása abba, hogy él-e vagy hal – mindez kívül esik az ember irányításán.

4) Hódolj be a Teremtő uralmának, és nézz szembe nyugodtan a halállal!

Abban a pillanatban, amikor az ember megszületik, egy magányos lélek megkezdi a földi élet megtapasztalását, a Teremtő hatalmának megtapasztalását, azt, amit a Teremtő rendezett el számára. Mondanom sem kell, hogy az ember – a lélek – számára ez egy kiváló lehetőség arra, hogy megismerje a Teremtő szuverenitását, megismerje és személyesen megtapasztalja az Ő hatalmát. Az emberek a sors törvényei szerint élik az életüket, amelyeket a Teremtő fektetett le számukra, és egyetlen józan, lelkiismeretes ember számára sem nehéz dolog, hogy élete évtizedei során megbékéljen a Teremtő szuverenitásával és megismerje az Ő hatalmát. Ezért minden embernek nagyon könnyen fel kellene ismernie saját, több évtizedes élettapasztalatai révén, hogy minden emberi sors előre elrendeltetett, és könnyen meg kellene értenie vagy össze kellene foglalnia, hogy mit jelent életben lenni. Ahogy az ember elsajátítja ezeket az életleckéket, fokozatosan megérti, honnan ered az élet, felfogja, mire van igazán szüksége a szívnek, mi vezet az élet igazi útjára, és mi kell legyen az emberi élet küldetése és célja. Az ember fokozatosan fel fogja ismerni, hogy ha nem imádja a Teremtőt, ha nem hódol be az Ő uralmának, akkor amikor eljön a halállal való szembenézés ideje – amikor a lelke újra szembe fog nézni a Teremtővel –, akkor a szíve határtalan félelemmel és nyugtalansággal lesz telve. Ha valaki már több évtizede a világon van, de mégsem érti, honnan ered az emberi élet, és nem ismeri fel, hogy kinek a tenyerén nyugszik az ember sorsa, akkor nem csoda, hogy nem lesz képes nyugodtan szembenézni a halállal. Aki az emberi élet több évtizedes megtapasztalása során megismerte a Teremtő szuverenitását, az helyesen értékeli az élet értelmét és értékét. Az ilyen embernek mélyreható tudása van az élet céljáról, valódi tapasztalattal és megértéssel rendelkezik a Teremtő szuverenitásáról, és ezen túlmenően képes alávetni magát a Teremtő hatalmának. Az ilyen ember megérti annak jelentését, hogy a Teremtő miért teremtette az emberiséget, megérti, hogy az embernek imádnia kell a Teremtőt, továbbá hogy minden, amit az ember birtokol, a Teremtőtől származik, és egy nap, a nem túl távoli jövőben visszatér Hozzá. Az ilyen ember megérti, hogy a Teremtő rendezi el az ember születését, és szuverenitása van az ember halála felett, továbbá hogy mind az életet, mind a halált a Teremtő hatalma előre elrendelte. Ha tehát valaki valóban megérti ezeket a dolgokat, akkor természetesen nyugodtan szembe tud majd nézni a halállal, nyugodtan félre tudja tenni minden világi tulajdonát, boldogan elfogadja és aláveti magát mindannak, ami utána következik, és ahelyett, hogy vakon rettegne tőle és harcolna ellene, üdvözölni fogja az élet utolsó fordulópontját, amelyet úgy ahogy van, a Teremtő rendezett el. Ha valaki lehetőségként tekint az életre, hogy megtapasztalja a Teremtő szuverenitását, és megismerje az Ő hatalmát, ha valaki ritka lehetőségként tekint az életére, hogy végrehajtsa kötelességét teremtett emberi lényként és betöltse küldetését, akkor biztosan helyes életszemlélettel rendelkezik majd, biztosan a Teremtő által megáldott és vezérelt életet él, biztosan a Teremtő fényében jár, biztosan megismeri a Teremtő szuverenitását, biztosan megadja magát az Ő uralmának, és biztosan tanúja lesz az Ő csodálatos tetteinek, tanúja az Ő hatalmának. Mondanom sem kell, hogy az ilyen embert a Teremtő biztosan szeretni fogja és elfogadja, és csak az ilyen ember képes nyugodtan viszonyulni a halálhoz és örömmel fogadni az élet utolsó fordulópontját. Az egyik ember, aki nyilvánvalóan így viszonyult a halálhoz, Jób volt. Jób olyan helyzetben volt, hogy boldogan fogadta élete utolsó fordulópontját, és miután életútját zökkenőmentesen lezárta és teljesítette küldetését az életben, visszatért a Teremtő oldalára.

5) Jób az élete törekvései és eredményei révén nyugodtan néz szembe a halállal

A Szentírás azt írja Jóbról: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve” (Jób 42:17). Ez azt jelenti, hogy amikor Jób eltávozott, nem bánkódott, nem érzett fájdalmat, hanem természetes módon távozott ebből a világból. Mint azt mindenki tudja, Jób istenfélő ember volt, és kerülte a gonoszt, amíg csak élt. Isten dicsérte tetteit, mások pedig megemlékeztek róluk, és elmondható, hogy élete mindenki másét felülmúló értékkel és jelentőséggel bírt. Jób élvezte Isten áldásait, aki igaznak nevezte őt a földön, ugyanakkor próbára is tette őt Isten, és megkísértette a Sátán. Jób tanúságot tett Isten mellett, és kiérdemelte, hogy Ő igaz embernek nevezze. Az Isten általi megmérettetése utáni évtizedekben még értékesebb, értelmesebb, megalapozottabb és békésebb életet élt, mint azelőtt. Igazságos tettei miatt Isten próbára tette őt, és szintén igazságos tettei miatt Isten megjelent neki, és közvetlenül szólt hozzá. Így a megpróbáltatásait követő években Jób konkrétabban megértette és értékelte az élet értékét, mélyebb megértésre jutott a Teremtő szuverenitásáról, valamint pontosabb és határozottabb ismeretekre tett szert arról, hogy a Teremtő hogyan adja és veszi el áldásait. Jób könyve feljegyzi, hogy Jahve Isten még nagyobb áldásokkal ajándékozta meg Jóbot, mint korábban, és ezáltal Jób még jobb helyzetbe került, hogy megismerje a Teremtő szuverenitását, és nyugodtan nézzen szembe a halállal. Így amikor Jób megöregedett és szembenézett a halállal, bizonyára nem aggódott a vagyona miatt. Nem voltak gondjai, nem volt mit sajnálnia, és természetesen nem félt a haláltól sem, hiszen egész életében az istenfélelem és a gonoszság elkerülésének útján járt. Nem volt oka aggódni saját elmúlása miatt. Ma hány ember tudna úgy cselekedni, ahogyan Jób cselekedett, amikor szembesült saját halálával? Miért nem képes senki ilyen egyszerű külső magatartást tanúsítani? Ennek egyetlen oka van: Jób úgy élte az életét, hogy szubjektív módon törekedett az Isten szuverenitásában való hitre, annak elismerésére és arra, hogy alávesse magát neki, és ezzel a hittel, felismeréssel és alávetettséggel élte át életének fontos fordulópontjait, élte le utolsó éveit, és üdvözölte élete utolsó fordulópontját. Függetlenül attól, amit Jób megtapasztalt, az ő törekvései és életcéljai nem fájdalmasak, hanem boldogok voltak. Nemcsak a Teremtőtől kapott áldás vagy elismerés miatt volt boldog, hanem ami ennél is fontosabb, a törekvései és életcéljai miatt, a Teremtő szuverenitásának egyre jobb ismerete és valódi megértése miatt, amelyre az istenfélelem és a gonosz elkerülése révén jutott, továbbá a Teremtő szuverenitásának alanyaként Isten csodálatos tetteiről szerzett személyes tapasztalatai, valamint az ember és Isten együttélésének, ismeretségének és kölcsönös megértésének gyengéd, de felejthetetlen élményei és emlékei miatt. Jób boldog volt a Teremtő szándékainak ismeretéből fakadó vigasz és öröm miatt, és a félelem miatt, amely azután ébredt benne, hogy meglátta az Ő nagyszerű, csodálatos, szeretetreméltó és hűséges mivoltát. Jób képes volt szenvedés nélkül szembenézni a halállal, mert tudta, hogy a halálban visszatér a Teremtő oldalára. Az életben elért törekvései és nyereségei tették lehetővé számára, hogy nyugodtan nézzen szembe a halállal, lehetővé tették számára, hogy nyugodtan nézzen szembe azzal a kilátással, hogy a Teremtő visszaveszi az életét, sőt mi több, lehetővé tették számára, hogy szeplőtelenül és gondtalanul álljon a Teremtő elé. Vajon elérhetik az emberek manapság azt a fajta boldogságot, amelynek Jób a birtokában volt? Rendelkeztek az ehhez szükséges feltételekkel? Mivel manapság az emberek rendelkeznek ezekkel a feltételekkel, miért nem tudnak olyan boldogan élni, mint Jób? Miért nem tudnak megszabadulni a halálfélelem okozta szenvedéstől? Egyesek, amikor szembesülnek a halállal, kontrollálatlanul bevizelnek; mások reszketnek, elájulnak, ostorozzák az Eget és az embereket egyaránt; néhányan még jajonganak és sírnak is. Ezek semmiképpen sem természetes reakciók, amelyek hirtelen fellépnek, a halál közeledtekor. Az emberek főként azért viselkednek ilyen kínosan, mert szívük mélyén félnek a haláltól, mivel nem ismerik egyértelműen és nem értékelik Isten szuverenitását és az Ő rendelkezéseit, még kevésbé vetik alá igazán magukat ezeknek. Az emberek azért reagálnak így, mert nem akarnak mást, mint mindent maguk intézni és irányítani, uralni saját sorsukat, életüket és halálukat. Nem csoda tehát, hogy az emberek soha nem tudnak szabadulni a halálfélelemtől.

6) Csak a Teremtő szuverenitásának elfogadásával lehet visszatérni az Ő oldalára

Ha az embernek nincs egyértelmű tudása és tapasztalata Isten szuverenitásáról és az Ő intézkedéseiről, akkor a sorsról és a halálról való tudása szükségszerűen zavaros lesz. Az emberek nem látják tisztán, hogy minden Isten tenyerén nyugszik, nem ismerik fel, hogy minden Isten irányítása és szuverenitása alatt áll, nem jönnek rá, hogy az ember nem tudja lerázni magáról ezt a szuverenitást vagy elszökni előle. Ezért, amikor eljön az idő, hogy szembenézzenek a halállal, utolsó szavaiknak, aggodalmaskodásuknak és sajnálkozásuknak se vége, se hossza. Annyi teher nehezedik rájuk, annyi vonakodás, annyi zavarodottság. Ez okozza azt, hogy félnek a haláltól. Bárki számára, aki erre a világra születik, a születés szükségszerű, a halál pedig elkerülhetetlen; senki sem emelkedhet a dolgok ezen menete fölé. Ha valaki fájdalommentesen szeretne távozni ebből a világból, ha azt akarja, hogy vonakodás és aggodalom nélkül nézhessen szembe az élet utolsó fordulópontjával, annak egyetlen módja, ha nem marad benne megbánás. És az egyetlen módja annak, hogy megbánás nélkül távozzon, az a Teremtő szuverenitásának és hatalmának ismerete, és az, hogy alávesse magát ezeknek. Csak így lehet távol maradni az emberi viszálytól, a gonosztól, a Sátán rabságától, és csak így lehet olyan életet élni, mint Jób: a Teremtő által vezérelt és megáldott életet, szabad és felszabadult, értékkel és értelemmel bíró, őszinte és nyílt szívű életet. Az ember csak így vetheti alá magát Jóbhoz hasonlóan a Teremtő által kiszabott megpróbáltatásoknak és nélkülözésnek, illetve a Teremtő vezényléseinek és intézkedéseinek. Az ember csak így imádhatja egész életében a Teremtőt, és nyerheti el az Ő dicséretét, ahogy Jób, és hallhatja a hangját, láthatja Őt megjelenni. Csak így lehet boldogan élni és meghalni, mint Jób, fájdalom, aggodalom és megbánás nélkül. Csak így lehet fényben élni, mint Jób, és az élet minden egyes fordulópontján fényben áthaladni, zökkenőmentesen fejezni be az utat a fényben, sikeresen teljesíteni a küldetést – megtapasztalni, megtanulni és megismerni teremtett lényként a Teremtő szuverenitását –, majd eltávozni a fényben, és örökkön-örökké a Teremtő oldalán állni teremtett emberi lényként, Általa megbecsülve.

Ne hagyd ki a lehetőséget, hogy megismerd a Teremtő szuverenitását!

A fent leírt hat fordulópont a Teremtő által meghatározott döntő fontosságú fázis, amelyeken minden normális embernek át kell haladnia élete során. Emberi szemszögből nézve e fordulópontok mindegyike valóságos, egyiket sem lehet megkerülni, és mindegyik kapcsolatban áll a Teremtő eleve elrendelésével és szuverenitásával. Egy emberi lény számára tehát e fordulópontok mindegyike fontos ellenőrzőpont, és most mindannyian azzal a komoly kérdéssel szembesültök, hogy miként lehet mindegyiken sikeresen áthaladni.

Az a néhány évtized, amiből egy emberi élet áll, nem hosszú és nem is rövid. A születés és a nagykorúvá válás közötti mintegy húsz év egy szempillantás alatt eltelik, és bár az ember életének ezen szakaszában már felnőttnek számít, az ebben a korosztályban élők szinte semmit sem tudnak az emberi életről és az emberi sorsról. Ahogy egyre több tapasztalatot szereznek, fokozatosan belépnek a középkorba. A harmincas és negyvenes éveikben járó emberek már szereznek némi kezdeti tapasztalatot az életről és a sorsról, de az ezekről a dolgokról alkotott elképzeléseik még mindig nagyon homályosak. Csak negyvenéves korukban kezdik egyesek megérteni az emberiséget és a világegyetemet, amelyet Isten teremtett, és kezdik felfogni, miről szól az emberi élet, miről szól az emberi sors. Egyesek, bár régóta Isten követői és már középkorúak, még mindig nem rendelkeznek Isten szuverenitásának pontos ismeretével és meghatározásával, még kevésbé valós alávetettséggel. Vannak, akiket semmi más nem érdekel, mint az áldások megszerzésére való törekvés, és bár sok éven át éltek, a legkevésbé sem ismerik vagy értik a Teremtő szuverenitásának tényét az emberi sors felett, és még a legkisebb lépést sem tették meg az Isten vezényléseinek és elrendelésének történő engedelmesség gyakorlati leckéjében. Az ilyen emberek teljesen ostobák, és hiábavalóan élik az életüket.

Ha az emberi élet periódusait az emberek élettapasztalata és az emberi sorsról szerzett tudásuk szintje szerint osztjuk fel, akkor nagyjából három szakaszt kapunk. Az első szakasz az ifjúság, amely a születés és a középkor közötti éveket jelenti, vagyis a születéstől harmincéves korig. A második szakasz az érés, a középkorúságtól az öregkorig, vagy harminctól hatvanéves korig. A harmadik szakasz pedig az ember érett korszaka, amely az öregkor kezdetével, hatvanéves korban kezdődik, és addig tart, amíg az ember el nem távozik a világból. Más szóval, a születéstől a középkorúságig a legtöbb ember tudása a sorsról és az életről mások elképzeléseinek utánzására korlátozódik, és szinte semmilyen valódi, gyakorlati tartalommal nem rendelkezik. Ebben az időszakban az ember életszemlélete valamint a másokkal való interakcióinak módjai meglehetősen felszínesek és naivak. Ez a fiatalkori időszak. Csak miután az ember megízlelte az élet minden örömét és bánatát, akkor érti meg igazán a sorsot, és – tudat alatt, a szíve mélyén – fokozatosan elkezdi értékelni a sors visszafordíthatatlanságát, és lassan rájön, hogy a Teremtő emberi sors feletti szuverenitása valóban létezik. Ez az ember érési időszaka. Az ember akkor lép be az érett korszakába, amikor felhagy a sors elleni küzdelemmel, és már nem hajlandó többé viszályba keveredni, hanem ismeri a sorsát az életben, aláveti magát az Ég akaratának, összegzi az életben elért eredményeit és hibáit, és várja a Teremtő ítéletét az életéről. Figyelembe véve a különböző tapasztalatokat és nyereségeket, amelyeket az emberek e három időszak alatt megszereznek, normális körülmények között az embernek nincs túl nagy esélye arra, hogy megismerje a Teremtő szuverenitását. Ha valaki hatvanéves koráig él, akkor körülbelül csak harminc éve van arra, hogy megismerje Isten szuverenitását; ha valaki hosszabb időt szeretne, az csak úgy lehetséges, ha az élete elég hosszú ideig tart, ha képes egy évszázadig élni. Tehát azt mondom, hogy az emberi lét normális törvényei szerint, bár nagyon hosszú folyamat az, amikor az ember először találkozik a Teremtő szuverenitása megismerésének témakörével, egészen addig az időpontig, amikor képes felismerni e szuverenitás tényét, onnan pedig addig a pontig, amikor képes alávetni magát neki, ha ténylegesen megszámoljuk az éveket, nem több, mint harminc vagy negyven év az, amely alatt az embernek van esélye arra, hogy elnyerje ezeket a jutalmakat. És az embereket gyakran elragadják a vágyaik és az áldások megszerzésére irányuló ambícióik, így nem ismerik fel, hogy hol van az emberi élet lényege, és nem értik meg, milyen fontos megismerni a Teremtő szuverenitását. Az ilyen emberek nem becsülik meg azt az értékes lehetőséget, hogy belépjenek az emberi világba, hogy megtapasztalják az emberi életet és a Teremtő szuverenitását, és nem ismerik fel, hogy milyen értékes egy teremtett lény számára, hogy megkapja a Teremtő személyes útmutatását. Ezért azt mondom, hogy azok, akik azt akarják, hogy Isten munkája gyorsan véget érjen, akik azt kívánják, hogy Isten minél hamarabb rendezze el az ember végét, hogy azonnal megpillanthassák az Ő valódi személyét, és minél hamarabb áldásokat nyerjenek – ők bűnösök a legrosszabb engedetlenségben, és a végletekig ostobák. Eközben a bölcs emberek, a legnagyobb szellemi éleslátással rendelkezők azok, akik korlátozott idejükben meg akarják ragadni azt az egyedülálló lehetőséget, hogy megismerjék a Teremtő szuverenitását. Ez a két különböző vágy két nagyon különböző szemléletet és törekvést mutat: azok, akik az áldásokat keresik, önzőek és alantasak, és nem veszik figyelembe Isten szándékait, soha nem törekszenek arra, hogy megismerjék Isten szuverenitását, soha nem kívánják alávetni magukat neki, hanem egyszerűen csak úgy akarnak élni, ahogy nekik tetszik. Ők könnyelmű elfajzottak, és ez az az embertípus, amely el fog pusztulni. Azok, akik igyekeznek megismerni Istent, képesek félretenni vágyaikat, hajlandóak alávetni magukat Isten szuverenitásának és Isten elrendelésének, és igyekeznek olyan emberekké válni, akik alávetik magukat Isten hatalmának, és eleget tesznek Isten szándékainak. Az ilyen emberek a fényben és Isten áldásai közepette élnek, és Isten biztosan meg fogja őket dicsérni. Bármi is legyen, az emberi döntés haszontalan, és az embereknek nincs beleszólásuk abba, hogy Isten munkája mennyi ideig tart. Jobb, ha az emberek átadják magukat Isten irgalmának, és alávetik magukat az Ő szuverenitásának. Ha nem adod át magadat az Ő irgalmának, mit tehetsz? Vajon Isten elszenved bármi veszteséget emiatt? Ha nem adod át magad az Ő irgalmának, hanem megpróbálsz te magad irányítani, akkor ostoba döntést hozol, és végül te leszel az, aki veszteséget szenved. Az emberek számára csak akkor lesz remény, ha minél hamarabb együttműködnek Istennel, ha sietnek elfogadni az Ő vezényléseit, megismerik az Ő hatalmát, és megértik mindazt, amit értük tett. Csak így nem lesz hiábavaló az életük, és csak így érik el az üdvösséget.

Senki sem változtathatja meg azt a tényt, hogy Isten szuverenitással rendelkezik az emberi sors felett

Miután meghallgattátok mindazt, amit az imént mondtam, megváltozott a sorsról alkotott elképzelésetek? Hogyan értelmezitek Isten emberi sors feletti szuverenitásának tényét? Egyszerűen fogalmazva, Isten hatalma alatt minden ember aktívan vagy passzívan elfogadja az Ő szuverenitását és az Ő rendelkezéseit, és bármennyire is küzd valaki élete során, bármennyi görbe úton is jár, végül visszatér a sors pályájára, amelyet a Teremtő jelölt ki számára. Ez a Teremtő hatalmának felülmúlhatatlansága, és az a mód, ahogyan az Ő hatalma irányítja és kormányozza a világegyetemet. Ez a felülmúlhatatlanság, az irányításnak és kormányzásnak ez a formája felelős azokért a törvényekért, amelyek minden dolog életét meghatározzák, amelyek lehetővé teszik az emberek számára, hogy újra és újra újjászülessenek beavatkozás nélkül, illetve amelyektől a világ rendszeresen forog és halad előre, napról napra, évről évre. Tanúi voltatok mindezen tényeknek, és megértitek őket, akár felületesen, akár mélyen, megértésetek mélysége pedig az igazságról szerzett tapasztalataitoktól és ismereteitektől, valamint az Istenről való tudásotoktól függ. Hogy mennyire ismered az igazságvalóságot, mennyit tapasztaltál Isten szavaiból, milyen jól ismered Isten lényegét és természetét – mindezek jelzik, hogy milyen mélyen érted Isten szuverenitását és intézkedéseit. Vajon Isten szuverenitásának és intézkedéseinek léte függ attól, hogy az emberek alávetik-e magukat nekik? Azt a tényt, hogy Isten rendelkezik e hatalommal, vajon az határozza meg, hogy az emberiség aláveti-e magát neki? Isten hatalma a körülményektől függetlenül létezik. Minden helyzetben Isten diktál és rendez minden emberi sorsot és minden dolgot az Ő gondolatai és vágyai szerint. Az emberi változás eredményeként ez nem fog megváltozni; független az ember akaratától, nem változtatható meg az idő, a tér és a földrajz semmilyen változása által, mert Isten hatalma az Ő valódi lényege. Az, hogy az ember képes-e megismerni és elfogadni Isten szuverenitását, és képes-e alávetni magát neki – e megfontolások egyike sem változtat a legcsekélyebb mértékben sem Isten emberi sors feletti szuverenitásának tényén. Ez azt jelenti, hogy bárhogyan is viszonyul az ember Isten szuverenitásához, az egyszerűen nem változtathatja meg azt a tényt, hogy Istennek szuverenitása van az emberi sors és minden dolog felett. Még ha te nem is veted alá magad Isten szuverenitásának, Ő akkor is irányítja a sorsodat; még ha nem is ismered a szuverenitását, az Ő hatalma akkor is létezik. Isten hatalma és az emberi sors feletti szuverenitásának ténye független az emberi akarattól, és nem változik az ember preferenciái és döntései szerint. Isten hatalma mindenütt, minden órában, minden pillanatban jelen van. Az Ég és a föld elmúlik, de az Ő hatalma soha nem múlik el, mert Ő Maga Isten, Ő egyedülálló hatalommal rendelkezik, és az Ő hatalmát nem korlátozzák vagy gátolják emberek, események vagy dolgok, sem tér vagy földrajz. Isten mindenkor gyakorolja hatalmát, megmutatja erejét, folytatja irányítási munkáját, ahogyan mindig is tette; mindenkor mindent irányít, mindenről gondoskodik, mindent levezényel – ahogyan mindig is tette. Ezen senki sem változtathat. Ez tény; ez a változatlan igazság ősidők óta!

A megfelelő hozzáállás és gyakorlat annak, aki alá akarja vetni magát Isten hatalmának

Milyen hozzáállással kellene most az embernek ismernie és néznie Isten hatalmát és emberi sors feletti szuverenitásának tényét? Ez egy valós probléma, amellyel minden ember szembesül. Amikor valós életproblémákkal szembesülsz, hogyan kellene ismerned és értened Isten hatalmát és szuverenitását? Amikor szembesülsz ezekkel a problémákkal, és nem tudod, hogyan értsd, kezeld és éld meg őket, milyen hozzáállást kellene magadévá tenned, amely jelzi, hogy alá akarod vetni magad, hogy vágysz arra, hogy alávesd magad, és amely jelzi az Isten szuverenitásának és elrendeléseinek való alávetettséged valódiságát? Először meg kell tanulnod várni; aztán meg kell tanulnod keresni; majd meg kell tanulnod alávetni magad. A „várakozás” azt jelenti, hogy várod Isten idejét, várod azokat az embereket, eseményeket és dolgokat, amelyeket Ő rendezett el számodra, várod, hogy az Ő szándékai fokozatosan feltáruljanak számodra. A „keresés” azt jelenti, hogy megfigyeled és megérted Isten veled kapcsolatos átgondolt szándékait azokon az embereken, eseményeken és dolgokon keresztül, amelyeket Ő rendezett el, megérted rajtuk keresztül az igazságot, megérted, hogy az embereknek mit kell teljesíteniük és milyen utakat kell követniük, megérted, hogy Isten milyen eredményeket akar elérni az emberekben és milyen teljesítményeket akar véghez vinni bennük. Az „alávetés” természetesen arra utal, hogy elfogadod az Isten által vezényelt embereket, eseményeket és dolgokat, elfogadod az Ő szuverenitását, és azon keresztül megtudod, hogyan irányítja a Teremtő az ember sorsát, hogyan látja el az embert az Ő életével, hogyan munkálja az igazságot az emberben. Minden Isten elrendezése és szuverenitása alatt álló dolog engedelmeskedik a természeti törvényeknek, és ha elhatározod, hogy hagyod, hogy mindent Isten rendezzen el és diktáljon neked, akkor meg kell tanulnod várni, meg kell tanulnod keresni, és meg kell tanulnod alávetni magad. Ez az a hozzáállás, amelyet minden embernek el kell sajátítania, aki alá akarja vetni magát Isten hatalmának, ez az az alapvető tulajdonság, amellyel minden embernek rendelkeznie kell, aki el akarja fogadni Isten szuverenitását és rendelkezéseit. Ahhoz, hogy ilyen hozzáállással rendelkezz, hogy ilyen tulajdonsággal rendelkezz, keményebben kell dolgoznod. Ez az egyetlen módja annak, hogy beléphess az igazi valóságba.

Az üdvösség elérésének első lépése, hogy elfogadod Istent egyedüli Legfőbb UradnakMesterednek

Az Isten hatalmára vonatkozó igazságok olyan igazságok, amelyeket minden embernek komolyan kell vennie, meg kell tapasztalnia és meg kell értenie a szívével; mert ezek az igazságok hatással vannak minden ember életére; minden ember múltjára, jelenére és jövőjére; azokra a döntő fordulópontokra, amelyeken minden embernek át kell haladnia az életben; az ember Isten szuverenitásáról való tudására és arra a hozzáállására, amellyel viszonyulnia kell Isten hatalmához; és természetesen minden ember végső rendeltetési helyére. Ezért egy életen át tartó energiát igényel, hogy megismerd és megértsd ezeket. Amikor egyenesen Isten hatalmára tekintesz, amikor elfogadod az Ő szuverenitását, akkor fokozatosan felismered és megérted Isten hatalma létezésének igazságát. De ha soha nem ismered fel Isten hatalmát, és soha nem fogadod el a szuverenitását, akkor nem számít, hány évig élsz, a legcsekélyebb tudást sem fogod megszerezni Isten szuverenitásáról. Ha nem ismered és nem érted meg igazán Isten hatalmát, akkor, amikor az út végére érsz, még ha évtizedekig hittél is Istenben, akkor sem fogsz tudni semmit felmutatni az életedből, és természetesen a legkevésbé sem fogod ismerni Isten emberi sors feletti szuverenitását. Hát nem nagyon szomorú dolog ez? Tehát, függetlenül attól, hogy milyen messzire jutottál az életben, függetlenül attól, hogy hány éves vagy most, függetlenül attól, hogy milyen hosszú lesz a hátralévő utad, először fel kell ismerned Isten hatalmát, és komolyan kell venned, valamint el kell fogadnod azt a tényt, hogy Isten a te egyedülálló Legfőbb Urad. Az Isten emberi sors feletti szuverenitásával kapcsolatos eme igazságok világos, pontos ismerete és megértése mindenki számára kötelező lecke; ez a kulcsa az emberi élet megismerésének és az igazság elérésének. Ilyen az élet, ha ismered Istent, annak alapvető tananyagát, amellyel mindenkinek nap mint nap szembe kell néznie, és amely elől senki sem térhet ki. Ha valaki rövidebb utat szeretne választani e cél eléréséhez, akkor most mondom neked, hogy ez lehetetlen! Ha el akarsz szökni Isten szuverenitása elől, az még kevésbé lehetséges! Isten az ember egyetlen Ura, Isten az emberi sors egyetlen, Legfőbb Ura, ezért lehetetlen, hogy az ember maga irányítsa a sorsát, lehetetlen, hogy kilépjen belőle. Lehetnek bármilyen nagyszerűek az ember képességei, nem tudja befolyásolni – még kevésbé vezényelni, elrendezni, irányítani vagy megváltoztatni – mások sorsát. Egyedül Isten Maga, az egyedülálló, diktál mindent az ember számára. Mivel csak Isten Maga, az egyedülálló, rendelkezik azzal az egyedülálló hatalommal, amely szuverenitással bír az emberi sors felett, kizárólag a Teremtő az ember egyedülálló Legfőbb Ura. Isten hatalma nemcsak a teremtett emberiség felett rendelkezik szuverenitással, hanem a nem teremtett lények felett is, amelyeket az ember nem láthat, a csillagok felett, a világűr felett. Ez vitathatatlan tény, egy valóban létező tény, amelyet semmilyen ember vagy dolog nem változtathat meg. Ha valamelyikőtök még mindig elégedetlen a dolgok jelenlegi állásával, és azt hiszi, hogy rendelkezik valamilyen különleges készséggel vagy képességgel, és még mindig azt gondolja, hogy valamilyen szerencsével megváltoztathatja jelenlegi körülményeit, vagy más módon megmenekülhet tőlük; ha megpróbálod megváltoztatni saját sorsodat emberi erőfeszítéssel, hogy ezáltal megkülönböztesd magát társaidtól, és hírnevet és vagyont szerezz; akkor azt mondom neked, hogy magadnak nehezíted meg a dolgokat, csak a bajt keresed, a saját sírodat ásod! Egy nap, előbb vagy utóbb, rá fogsz jönni, hogy rosszul döntöttél, és az erőfeszítéseid kárba vesztek. Az ambíciód, a sors elleni küzdeni akarásod és saját pökhendi viselkedésed olyan útra fog vezetni, ahonnan nincs visszaút, és ezért keserves árat fogsz fizetni. Bár jelenleg még nem látod a következmények súlyosságát, ahogy egyre mélyebben megtapasztalod és értékeled azt az igazságot, hogy Isten az ember sorsának Legfőbb Ura, lassan rá fogsz jönni arra, hogy miről beszélek ma, és annak valódi következményeire. Az, hogy valóban van-e szíved és lelked, és olyan ember vagy-e, aki szereti az igazságot, attól függ, hogy milyen magatartást tanúsítasz Isten szuverenitásával és az igazsággal szemben. Természetesen ez határozza meg, hogy valóban megismerheted-e és megértheted-e Isten hatalmát. Ha soha életedben nem érezted Isten szuverenitását és az Ő intézkedéseit, még kevésbé ismerted fel és fogadtad el Isten hatalmát, akkor teljesen értéktelen leszel, és az általad választott út és a döntésed miatt Isten kétségkívül visszautasít majd. De azok, akik Isten munkájában el tudják fogadni az Ő próbatételét, el tudják fogadni az Ő szuverenitását, alá tudják vetni magukat az Ő hatalmának, és fokozatosan valódi tapasztalatot szereznek az Ő szavairól, azok elérték Isten hatalmának valódi ismeretét, szuverenitásának valódi értékelését; ők valóban behódoltak a Teremtőnek. Csak az ilyen emberek fognak valóban üdvözülni. Mivel megismerték Isten szuverenitását és elfogadták azt, valódi és helytálló az, ahogyan értékelik Isten emberi sors feletti szuverenitásának tényét, és az, ahogyan alávetik magukat annak. Amikor szembenéznek a halállal, Jóbhoz hasonlóan elméjüket nem rémíti meg a halál, és mindenben alávetik magukat Isten vezényléseinek és intézkedéseinek, egyéni döntés és egyéni kívánság nélkül. Csak az ilyen ember lesz képes visszatérni a Teremtő oldalára igazi teremtett emberi lényként.

2013. december 17.