Isten igazságos természete

Most, hogy már hallottátok az előző közlést Isten hatalmáról, biztos vagyok benne, hogy jó sok szóval fel vagytok szerelkezve ebben a témában. Hogy mennyit tudtok elfogadni, felfogni és megérteni, az mind attól függ, mennyi erőfeszítést szenteltek ennek. Remélem, hogy komolyan tudtok hozzáállni ehhez a témához; kelletlenül semmiképpen ne fogjatok bele! Nos hát, Isten hatalmának ismerete egyenlő Isten teljességének ismeretével? Azt mondhatná valaki, hogy Isten hatalmának ismeretével kezdődik Magának Istennek, az egyedülállónak a megismerése, és azt is mondhatná, hogy Isten hatalmának ismerete azt jelenti, hogy az ember már belépett Isten Maga, az egyedülálló lényege megismerésének kapuján. Ez a megértés az istenismeret egyik része. Mi tehát a másik rész? Ez a téma, amelyet ma szeretnék közölni: Isten igazságos természete.

Két szakaszt választottam a Bibliából, amelyek segítségével közöljük a mai témát. Az első arról szól, hogyan pusztította el Isten Szodomát Mózes első könyve 19:1-11 és 19:24-25 szerint; a második pedig arról, hogyan szabadította meg Isten Ninivét, amit Jónás könyvének harmadik és negyedik fejezetén kívül a Jónás 1:1-2-ben találunk. Gyanítom, már mind alig várjátok, hogy halljátok a mondanivalómat erről a két szakaszról. Amit mondok, természetesen nem kalandozhat el Maga Isten és az Ő lényege megismerésének témakörétől, de vajon mi áll majd a mai közlés középpontjában? Tudja bármelyikőtök? Isten hatalmáról szóló közlésemnek mely részei ragadták meg a figyelmeteket? Miért mondtam, hogy egyedül az Maga Isten, aki ilyen hatalommal és erővel rendelkezik? Mit akartam megvilágítani, amikor ezt mondtam? Mit szerettem volna, ha megtanultok belőle? Isten hatalma és tekintélye annak egy aspektusa, ahogy az Ő lényege kifejeződik? Ezek részei az Ő lényegének, olyan rész, amely az Ő identitását és státuszát bizonyítja? Ezekből a kérdésekből ítélve meg tudjátok állapítani, hogy mit fogok mondani? Hogy mit szeretnék, ha megértenétek? Gondoljátok ezt át alaposan.

Isten haragja elpusztítja az embert, amiért makacsul szembeszegül Istennel

Először is nézzük meg a Szentírás több részletét, amelyek Szodoma Isten általi elpusztítását írják le.

1Mózes 19:1-11 A két angyal estére Sodomába érkezett, Lót pedig éppen Sodoma kapujában ült. Amint meglátta őket Lót, fölkelt, eléjük ment, és arccal a földre borult. Ezt mondta: Térjetek be, uraim, szolgátok házába, töltsétek itt az éjszakát, mossátok meg a lábatokat! Reggel majd fölkelhettek, és utatokra indulhattok. De ők azt felelték: Nem, hanem itt a szabadban töltjük az éjszakát. Mivel azonban nagyon unszolta őket, betértek hozzá, bementek a házba. Ő pedig lakomát készített nekik, kovásztalan kenyeret süttetett, és ettek. Mielőtt azonban lefeküdtek volna, a város férfiai, a sodomaiak körülvették a házat: ifjak és öregek, az egész nép kivétel nélkül. Bekiáltottak Lótnak, és azt mondták neki: Hol vannak azok a férfiak, akik hozzád jöttek éjszakára? Hozd ki őket hozzánk, hadd háljunk velük! Lót kiment hozzájuk a bejárathoz, de az ajtót bezárta maga mögött, és ezt mondta: Ugyan, barátaim, ne tegyetek rosszat! Van két leányom, akiknek még nem volt dolguk férfival: kihozom őket hozzátok, és tegyetek velük, amit jónak láttok! De ezekkel a férfiakkal ne tegyetek semmit, mivel hajlékomban kerestek oltalmat! De azok így feleltek: Hordd el magad! És azt mondták: Ő az egyetlen jövevény köztünk, és ő akar törvényt szabni? Még jobban elbánunk veled, mint velük! Szorongatni kezdték magát Lótot, és már majdnem betörték az ajtót. De azok a férfiak kinyújtották a kezüket, behúzták Lótot magukhoz a házba, és bezárták az ajtót. Az emberek apraját-nagyját pedig, akik a ház bejárata előtt voltak, vaksággal verték meg, úgyhogy hiába igyekeztek, nem találták meg az ajtót.

1Mózes 19:24-25 Jahve pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, Jahvétól, az égből. Így pusztította el azokat a városokat és azt az egész környéket, a városok egész lakosságát, sőt a föld növényzetét is.

Ezekből a szakaszokból nem nehéz látni, hogy Szodoma gonoszsága és romlottsága már olyan szintet ért el, amely ember és Isten számára egyaránt gyűlöletes, és hogy ezért Isten szemében a város pusztulást érdemelt. De mi történt a városban, mielőtt elpusztult? Milyen inspirációt meríthetnek az emberek ezekből az eseményekből? Mit mutat az embereknek Isten hozzáállása ezekhez az eseményekhez az Ő természetéről? Hogy megértsük az egész történetet, olvassuk el figyelmesen, amit a Szentírás feljegyzett...

Szodoma romlottsága: dühítő az embernek, felháborító Istennek

Azon az éjszakán Lót Isten két hírnökét fogadta be, és lakomát készített nekik. Vacsora után, mielőtt nyugovóra tértek volna, az egész város népe körülvette Lót lakhelyét, és bekiabáltak hozzá. A Szentírás feljegyzi, hogy ezt mondták: „Hol vannak azok a férfiak, akik hozzád jöttek éjszakára? Hozd ki őket hozzánk, hadd háljunk velük!” Ki mondta ezeket a szavakat? Kinek mondták őket? Ezek voltak Szodoma népének szavai, amelyeket Lót lakhelye előtt ordítoztak, hogy Lót hallja. Milyen érzés ezeket a szavakat hallani? Dühös vagy? Rosszul vagy ezektől a szavaktól? Forr benned a harag? Hát nem a Sátántól bűzlenek ezek a szavak? Érzed belőlük, milyen gonosz és sötétség lakozott ebben a városban? Érzékeled ezen emberek viselkedésének a kegyetlenségét és barbárságát a szavaikon keresztül? Érzékeled a romlottságuk mélységét a magatartásukon keresztül? A beszédük tartalmából nem nehéz látni, hogy gonosz természetük és vad beállítottságuk olyan szintet ért el, amelyet már ők maguk sem tudtak kezelni. Lótot kivéve ebben a városban senki nem különbözött a Sátántól; egy másik ember puszta látványa is kiváltotta ezekből az emberekből azt a vágyat, hogy bántsák és elemésszék őket... Ezek nemcsak a város hátborzongató és rémisztő természetét és az azt körüllengő halált érzékeltetik, hanem annak gonosz és vérengző voltát is.

Ahogy szemtől szemben találta magát egy banda embertelen gonosztevővel, olyan emberekkel, akik tele voltak vad vággyal, hogy emberi lelkeket faljanak fel, mit felelt Lót? A Szentírás szerint: „Ugyan, barátaim, ne tegyetek rosszat! Van két leányom, akiknek még nem volt dolguk férfival: kihozom őket hozzátok, és tegyetek velük, amit jónak láttok! De ezekkel a férfiakkal ne tegyetek semmit, mivel hajlékomban kerestek oltalmat!” Lót ezekkel a szavakkal arra utalt, hogy kész volt lemondani két lányáról, hogy megvédje a hírnököket. Észszerű számítás szerint ezeknek az embereknek bele kellett volna egyezniük Lót feltételeibe, és békén kellett volna hagyniuk a két hírnököt; végül is a hírnökök vadidegenek voltak számukra, olyan emberek, akiknek egyáltalán semmi közük nem volt hozzájuk, és soha nem sértették az érdekeiket. Gonosz természetüktől sarkallva azonban nem hagyták annyiban a dolgot, inkább még fokozták is erőfeszítéseiket. Tessék, egy másik szóváltásuk kétségkívül további betekintést adhat ezeknek az embereknek az igazi, elvetemült természetébe, ugyanakkor pedig azt is lehetővé teszi, hogy az ember felfogja és megértse, miért kívánta Isten elpusztítani ezt a várost.

Mit mondtak hát ezután? Ahogy a Bibliában olvassuk: „Hordd el magad! És azt mondták: Ő az egyetlen jövevény köztünk, és ő akar törvényt szabni? Még jobban elbánunk veled, mint velük! Szorongatni kezdték magát Lótot, és már majdnem betörték az ajtót.” Miért akarták betörni Lót ajtaját? Azért, mert mindenáron kárt akartak tenni a két hírnökben. Mi szél hozta ezeket a hírnököket Szodomába? Odaérkezésük célja az volt, hogy megmentsék Lótot és családját, de a városbeliek tévesen azt gondolták, hogy hivatalos állások betöltésére jöttek. Anélkül, hogy megkérdezték volna a hírnökök érkezésének célját, a városbeliek pusztán találgatásokra alapozták vágyukat, hogy kegyetlenül elbánjanak ezzel a két hírnökkel; bántani akartak két embert, akiknek egyáltalán semmi közük nem volt hozzájuk. Világos, hogy ennek a városnak a népe teljesen elvesztette emberi mivoltát és józan eszét. Őrültségük és vadságuk foka már nem különbözött a Sátán aljas természetétől, amellyel bántja és felfalja az embereket.

Amikor azt követelték, hogy Lót adja ki nekik ezeket az embereket, mit tett Lót? A szövegből megtudjuk, hogy Lót nem adta ki őket. Ismerte Lót Istennek ezt a két hírnökét? Természetesen nem! Akkor miért volt képes megmenteni ezt a két embert? Tudta, miért jöttek? Bár nem ismerte jövetelük célját, azt tudta, hogy Isten szolgái, és ezért befogadta őket a házába. Az, hogy Istennek ezeket a szolgáit az „úr” címmel illethette, azt mutatja, hogy Lót Isten gyakorlott követője volt, nem úgy, mint Szodoma többi lakója. Ezért, amikor Isten hírnökei eljöttek hozzá, saját életét is kockára tette, hogy a házába fogadja ezt a két szolgát; sőt, még két lányát is felajánlotta cserébe azért, hogy ezt a két szolgát megvédhesse. Ez volt Lót igaz cselekedete; ez Lót természetlényegének kézzelfogható kifejeződése volt, és annak is ez volt az oka, hogy Isten elküldte az Ő szolgáit, hogy megmentsék Lótot. Amikor szembe kellett néznie a veszedelemmel, Lót védelmébe vette ezt a két szolgát, semmi mással nem törődve; még a két lányát is megpróbálta elcserélni a szolgák biztonságáért. Lóton kívül volt még bárki más a városban, aki ilyesmit tett volna? Ahogy a tények bizonyítják: nem, nem volt! Tehát mondani sem kell, hogy Szodomában Lótot leszámítva mindenki a pusztítás célpontja volt, nagyon is jogosan – megérdemelték.

Szodoma mindenestül megsemmisül, mert megsértette Isten haragját

Amikor Szodoma lakói látták ezt a két szolgát, nem kérdezték, miért jöttek, és azt sem kérdezte senki, azért jöttek-e, hogy Isten akaratát terjesszék. Épp ellenkezőleg, tömegbe verődtek, és magyarázatra nem is várva, vad kutyák vagy vérszomjas farkasok módjára eljöttek, hogy elkapják ezt a két szolgát. Nézte Isten, ahogy mindez megtörténik? Mit gondolt Isten az Ő szívében erről a fajta emberi viselkedésről, erről a fajta eseményről? Isten meghozta a döntést, hogy elpusztítja ezt a várost; hogy nem fog habozni vagy várni, és nem tanúsít több türelmet. Eljött az Ő napja, így hozzálátott a munkához, amelyet el kívánt végezni. Így ez áll a Mózes első könyve 19:24-25-ben: „Jahve pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, Jahvétól, az égből. Így pusztította el azokat a városokat és azt az egész környéket, a városok egész lakosságát, sőt a föld növényzetét is.” Ez a két vers mondja el, milyen módszerrel pusztította el Isten ezt a várost és mindazt, amit Isten elpusztított. Először is, a Biblia elbeszéli, hogy Isten tűzzel perzselte fel a várost, és hogy ennek a tűznek a kiterjedése elég volt ahhoz, hogy elpusztítsa az összes embert és mindent, ami a földön nőtt. Vagyis a mennyből aláhulló tűz nemcsak a várost pusztította el, hanem benne az összes embert és élőlényt is, míg egyetlen nyomuk sem maradt. Miután a város elpusztult, a föld ott maradt megfosztva az élőlényektől; nem volt többé élet, sem az életnek bármiféle jele. A városból pusztaság lett, egy üres hely, amelyre halálos csend telepedett. Ezen a helyen többé nem lesznek Isten ellen elkövetett gonosz tettek, nem lesz több mészárlás vagy vérontás.

Miért akarta Isten ennyire gyökerestül felperzselni ezt a várost? Mit láttok itt? Valóban végig bírná nézni Isten, hogy az emberiség és a természet, az Ő saját teremtményei így elpusztuljanak? Ha képes vagy meglátni Jahve Isten haragját a mennyből lesújtó tűzből, akkor nem nehéz belátni, milyen nagy volt az Ő dühe, abból ítélve, hogy mik voltak az Ő pusztításának célpontjai, és milyen mértékben semmisült meg ez a város. Amikor Isten megvet egy várost, lesújt arra büntetésével. Amikor Isten undorodik egy várostól, ismételt figyelmeztetéseket küld, hogy az emberek tudomására hozza haragját. Amikor azonban Isten úgy dönt, hogy véget vet egy városnak, és elpusztítja – vagyis amikor az Ő haragja és fensége szenvedett sérelmet –, akkor nem küld több büntetést vagy figyelmeztetést. Ehelyett minden további nélkül elpusztítja a várost. Nyomtalanul eltünteti a föld színéről. Ez Isten igazságos természete.

A város Istennel szembeni ismételt ellenséges magatartását és ellenállását követően Isten teljesen megsemmisíti Szodomát

Most, hogy már van egy általános megértésünk Isten igazságos természetéről, újra Szodoma városára irányíthatjuk figyelmünket – arra a helyre, amelyet Isten a bűn városának látott. Azáltal, hogy megértjük ennek a városnak a lényegét, azt is megérthetjük, miért akarta Isten elpusztítani, és miért pusztította el ennyire teljes mértékben. Ebből megismerhetjük Isten igazságos természetét.

Emberi szempontból Szodoma olyan város volt, amely képes volt tökéletesen kielégíteni az ember vágyát és az ember gonoszságát. Csábító és elbűvölő volt, zenével és tánccal éjszakáról éjszakára, gazdagsága lenyűgözte és megőrjítette az embereket. Gonoszsága kikezdte az emberek szívét, és romlottságba bűvölte őket. Olyan város volt ez, ahol elszabadultak a tisztátalan és gonosz szellemek; csordultig volt bűnnel és gyilkossággal, a levegőt pedig véres, rothadó bűz töltötte meg. Olyan város volt ez, amelytől megfagy az ember ereiben a vér, olyan város, amelytől az ember borzadva menekül. Ebben a városban senki – sem férfi, sem nő, sem fiatal, sem öreg – nem kereste az igaz utat; senki nem vágyakozott a fényre, és nem sóvárgott arra, hogy maga mögött hagyja a bűnt. A Sátán irányítása alatt, a Sátán romlottságában és csalárdságában éltek. Elvesztették emberi mivoltukat, elvesztették józan eszüket, és szem elől vesztették az emberi létezés eredeti célját. Az Istennel szembeni ellenállás számtalan gonosz cselekedetét követték el; elutasították az Ő útmutatását és szembeszegültek az Ő akaratával. Ezeket az embereket, a várost és benne minden élőlényt gonosz cselekedeteik sodorták lépésről lépésre lefelé a pusztulás útján.

Bár ez a két szakasz nem jegyez fel minden részletet a szodomaiak romlottságának mértékéről, hanem Isten két szolgájával szembeni viselkedésüket jegyzi fel, miután az utóbbiak a városba érkeztek, van egy egyszerű tény, amely felfedi, hogy Szodoma népe mennyire romlott és gonosz volt, és mennyire ellenszegült Istennek. Ezzel a város népének igazi arca és lényege is lelepleződik. Ezek az emberek nemcsak nem voltak hajlandók elfogadni Isten figyelmeztetéseit, de az Ő büntetésétől sem féltek. Épp ellenkezőleg, megvetették Isten haragját. Vakon ellenszegültek Istennek. Bármit is tett Ő, bárhogyan is tette, aljas természetük csak erősödött, és ismételten szembeszegültek Istennel. A szodomaiak ellenségesek voltak Isten létezésével, az Ő eljövetelével, az Ő büntetésével, de még inkább az Ő figyelmeztetéseivel szemben. Rendkívül arrogánsak voltak. Bántottak és elemésztettek mindenkit, akit csak lehetett, és Isten szolgáival sem bántak másként. A Szodoma népe által elkövetett összes gonosz cselekedetet tekintve az, hogy ártani akartak Isten szolgáinak, csak a jéghegy csúcsa volt, és az így feltáruló gonosz természetük valójában nem volt több, mint csepp a hatalmas tengerben. Ezért döntött úgy Isten, hogy tűzzel pusztítja el őket. Isten nem özönvizet használt a város elpusztítására, nem is hurrikánt, földrengést, cunamit vagy bármilyen más módszert. Mit jelentett az, hogy Isten tűzzel pusztította el ezt a várost? A város teljes megsemmisítését jelentette; azt jelentette, hogy a város nyomtalanul eltűnt a föld színéről, és megszűnt létezni. Itt az „elpusztítás” nem csupán arra utal, hogy eltűnt a város formája, felépítése vagy külső megjelenése; azt is jelenti, hogy a városban lévő emberek lelke megszűnt létezni, mert nyomtalanul ki lettek irtva. Egyszerűen fogalmazva a városhoz kötődő valamennyi ember, esemény és dolog megsemmisült. Ennek a városnak a lakói számára nem lesz következő élet vagy reinkarnáció; Isten mindörökre kigyomlálta őket az Ő teremtett világának emberiségéből. A tűz használata a bűn végét jelentette ezen a helyen, és hogy a bűn meg lett ott fékezve; ez a bűn megszűnik létezni és terjedni. Azt jelentette, hogy a Sátán gonoszsága elveszítette táptalaját és a temetőt is, amely lakó- és élőhelyet biztosított számára. Az Isten és a Sátán közötti háborúban, ha Isten tüzet használ, az az Ő győzelmének bélyege, amellyel megjelöli a Sátánt. Szodoma pusztulása nagy ballépés a Sátán arra irányuló törekvésében, hogy az emberek megrontása és felfalása által szegüljön szembe Istennel, ugyanakkor az emberiség fejlődésében egy olyan korszak megalázó jele, amikor az ember elutasította Isten útmutatását, és átadta magát a bűnnek. Továbbá Isten igazságos természetének igaz megnyilvánulását örökíti meg.

Amikor az Isten által a mennyből küldött tűz hamuvá égette Szodomát, ez azt jelentette, hogy a „Szodoma” nevű város ezek után megszűnt létezni, épp úgy, mint minden, ami a városban volt. Isten felindulása elpusztította, elpárolgott Isten haragjában és fenségében. Isten igazságos természete miatt érte utol Szodomát jogos büntetése és megérdemelt vége. Szodoma létezésének vége a város gonoszságának volt köszönhető, valamint Isten azon vágyának, hogy rá se kelljen többé néznie erre a városra vagy bármely lakójára vagy bármiféle életre, amely a városon belül nőtt. Isten „vágya, hogy rá se kelljen néznie többé a városra”, az Ő haragja és az Ő fensége. Isten azért perzselte fel a várost, mert annak bűne és gonoszsága miatt Ő haragot, undort és utálatot érzett iránta, és azt kívánta, bár soha többé ne látná azt, sem a benne lévő emberek vagy élőlények bármelyikét. Mihelyt a város lángjai lelohadtak, és csak hamu maradt utánuk, a város valóban megszűnt létezni Isten szemében; még az Ő emlékezetéből is eltűnt, kitörlődött. Ez azt jelenti, hogy a mennyből küldött tűz nemcsak Szodoma egész városát pusztította el, és nemcsak a városban lévő embereket pusztította el, akik annyira tele voltak bűnnel, és nemcsak mindazt a városon belül, amit bemocskolt a bűn; hanem mindezeken túlmenően a tűz az emberiség gonoszságának és Istennel szembeni ellenállásának emlékét is elpusztította. Ez volt Isten célja azzal, hogy porig égette a várost.

Ez az emberiség a végletekig megromlott. Ezek az emberek nem tudták, ki Isten, és honnan jöttek ők maguk. Ha megemlítetted nekik Istent, támadással, gyalázkodással és istenkáromlással válaszoltak. Még akkor is, amikor Isten szolgái eljöttek, hogy terjesszék az Ő figyelmeztetését, ezek a romlott emberek nem csupán a megbánás semmi jelét nem mutatták és nem hagyták el bűnös magatartásukat, hanem épp ellenkezőleg, szégyentelenül rátámadtak Isten szolgáira. Amit kifejeztek és felfedtek, az Isten iránt rendkívül ellenséges természetüklényegük volt. Láthatjuk, hogy ezeknek a romlott embereknek az Istennel szembeni ellenállása több volt, mint romlott beállítottságuk kinyilatkoztatása, mint ahogy több volt, mint egyszeri gyalázkodás vagy gúnyolódás, amely pusztán az igazság megértésének hiányából fakadt. Aljas viselkedésüket nem az ostobaság vagy a tudatlanság okozta; nem azért cselekedtek így, mert megtévesztés áldozatai lettek, és semmiképpen nem azért, mert valaki félrevezette őket. Magatartásuk elérte az Istennel való égbekiáltóan szégyentelen szembeszegülés, ellenkezés és szájaskodás szintjét. Kétség sem fért hozzá, hogy ez a fajta emberi magatartás feldühíti majd Istent, és feldühíti az Ő természetét – a természetet, amelyet nem szabad megsérteni. Ezért Isten nyíltan és közvetlenül szabadította rájuk haragját és fenségét; ez az Ő igazságos természetének igazi kinyilatkoztatása volt. Amikor egy bűntől túlcsorduló várossal került szembe, Isten a lehető leggyorsabban kívánta azt elpusztítani, hogy a lehető legteljesebb mértékben kiirtsa annak lakóit és azok összes bűnét, hogy elérje, hogy ennek a városnak a népe megszűnjön létezni, és megakadályozza, hogy ezen a helyen tovább sokasodjon a bűn. Ennek a leggyorsabb és legtökéletesebb módja a város tűzzel való felégetése volt. Isten hozzáállását Szodoma népéhez nem az elfordulás vagy a semmibevétel jellemezte. Ehelyett Ő a haragját, fenségét és hatalmát használta arra, hogy megbüntesse, lesújtsa és gyökerestül elpusztítsa ezeket az embereket. Irántuk tanúsított hozzáállása nemcsak fizikai elpusztításukat, hanem a lélek elpusztítását, az örök kiirtást is magában foglalta. Ez az igazi tartalma annak, mit ért Isten azalatt, hogy „megszűnik létezni”.

Bár Isten haragja az ember előtt rejtett és ismeretlen, mégsem tűr sérelmet

Isten bánásmódja az emberiség egészével, bármilyen ostoba és tudatlan is az emberiség, elsősorban az irgalomra és hosszútűrésre épül. Az Ő haragja azonban az idő és az események legnagyobb részében rejtve marad, és ismeretlen az ember előtt. Ebből következik, hogy az embernek nehéz meglátnia, amint Isten kifejezi az Ő haragját, és szintén nehéz az Ő haragját megértenie. Így aztán az ember nem veszi komolyan Isten haragját. Amikor az ember Isten ember iránti hosszútűrésének és megbocsátásának végső munkájával és lépésével szembesül – vagyis amikor Isten irgalmának utolsó megnyilvánulása és az Ő végső figyelmeztetése elérkezik az emberiség számára –, ha az emberek továbbra is ugyanazokkal a módszerekkel szegülnek szembe Istennel, és nem tesznek semmiféle erőfeszítést, hogy bűnbánatot tartsanak, jó útra térjenek és elfogadják az Ő irgalmát, akkor Isten többé nem ajándékozza meg őket hosszútűrésével és türelmével. Ellenkezőleg, Isten ezúttal visszavonja az Ő irgalmát. Ezt követően Ő már csak a haragját bocsátja ki. Ő különböző módokon tudja kifejezni haragját, ahogy az embereket is különböző módszerekkel tudja megbüntetni és elpusztítani.

Az, hogy Isten tűzzel pusztította el Szodoma városát, az Ő leggyorsabb módszere arra, hogy gyökerestül megsemmisítsen egy emberiséget vagy bármi egyebet. A szodomaiak elégetése nem csupán fizikai testüket pusztította el; elpusztította szellemük teljes egészét, a lelküket és a testüket, biztosítva, hogy a városbeliek megszűnjenek létezni mind az anyagi világban, mind abban a világban, amely az ember számára láthatatlan. Ez az egyik módja annak, ahogyan Isten felfedi és kifejezi az Ő haragját. A kinyilatkoztatásnak és kifejezésnek ez a módja Isten haragja lényegének egyik aspektusa, ahogy természetesen Isten igazságos természetének kinyilatkoztatása is. Amikor Isten elküldi az Ő haragját, többé nem nyilvánít ki irgalmat vagy szeretetteljes jóságot, és nem mutat többet türelméből vagy hosszútűréséből; nincs olyan személy, dolog vagy ok, amely rávehetné Őt arra, hogy tovább tűrjön, adja meg újra irgalmát, ajándékozza oda hosszútűrését még egyszer. Ezek helyett Isten pillanatnyi habozás nélkül kibocsátja haragját és fenségét, és megteszi, amire vágyik. Mindezt gyorsan és tisztán, saját kívánságainak megfelelően hajtja végre. Így küldi el Isten az Ő haragját és fenségét, amelyet embernek megsértenie nem szabad, és ez egyúttal az Ő igazságos természete egyik aspektusának kifejeződése. Amikor az emberek tanúi lesznek annak, hogy Isten törődést és szeretetet mutat az ember iránt, nem képesek érzékelni az Ő haragját, látni az Ő fenségét vagy érezni az Ő türelmetlenségét a sértés iránt. Ezek miatt az emberek mindig azt hitték, hogy Isten igazságos természete kizárólag irgalomból, hosszútűrésből és szeretetből áll. Amikor azonban azt látja valaki, hogy Isten elpusztít egy várost vagy gyűlöl egy emberiséget, az Ő dühe az ember elpusztításában és az Ő fensége lehetővé teszik, hogy az emberek megpillantsák az Ő igazságos természetének másik oldalát is. Ez Isten türelmetlensége a sértéssel szemben. Isten természete, amely sérelmet nem tűr, meghaladja minden teremtett lény képzeletét, a teremtetlen lények közül pedig senki nem képes beleavatkozni vagy befolyásolni azt; még kevésbé lehet utánozni vagy megszemélyesíteni. Így Isten természetének ez az aspektusa az, amelyet az emberiségnek a legjobban kellene ismernie. Csak Maga Isten rendelkezik ezzel a fajta természettel, és egyedül Magában Istenben van meg ez a fajta természet. Isten azért rendelkezik ezzel a fajta igazságos természettel, mert gyűlöli a gonoszságot, a sötétséget, a lázadó mivoltot és a Sátán gonosz tetteit – az emberiség megrontását és felfalását –, mert Ő gyűlöl minden bűnös, Neki ellenszegülő cselekedetet, valamint az Ő szent és makulátlan lényege miatt. Ezért nem tűri Ő, hogy bármely teremtett vagy teremtetlen lény nyíltan szembeszegüljön vagy vetélkedjen Vele. Még egy olyan egyénnek is, aki felé Ő egyszer már irgalmat mutatott, vagy akit Ő kiválasztott, csak provokálnia kell az Ő természetét és vétenie az Ő türelmének és hosszútűrésének alapelvei ellen, és Isten máris szemernyi irgalom vagy habozás nélkül rászabadítja és feltárja igazságos, sérelmet nem tűrő természetét.

Isten haragja a biztosítéka az igazságosság összes erőinek és minden pozitív dolognak

Azáltal, hogy megérted Isten beszédének, gondolatainak és cselekedeteinek e példáit, képes vagy megérteni Isten igazságos természetét, azt a természetet, amely nem tűri, hogy az ember megsértse? Röviden, bármennyit is érthet belőle az ember, ez Maga Isten természetének az egyik aspektusa, amely egyedül Rá jellemző. Isten türelmetlensége a sértéssel szemben az Ő egyedülálló lényege; Isten haragja az Ő egyedülálló természete, Isten fensége az Ő egyedülálló lényege. Az alapelv Isten haragja mögött az Ő identitásának és státuszának szemléltetése, amellyel kizárólag Ő rendelkezik. Mondani sem kell, hogy ez az alapelv Magának az egyedülálló Istennek a lényegét is szimbolizálja. Isten természete az Ő eredendő lényege, amely egyáltalán nem változik az idő múlásával, és a földrajzi hely változásai sem módosítják. Az Ő eredendő természete az Ő benső lényege. Bárkin végzi is el munkáját, az Ő lényege nem változik, sem az Ő igazságos természete. Amikor valaki megharagítja Istent, Isten az Ő eredendő természetét küldi ki; ekkor az Ő haragja mögötti alapelv nem változik, sem az Ő egyedülálló identitása és státusza. Ő nem azért gerjed haragra, mert az Ő lényegében változás állt be, vagy mert az Ő természetéből különböző elemek támadnak fel, hanem mert az ember ellenállása Vele szemben megsérti az Ő természetét. Az ember égbekiáltó provokációja Istennel szemben komoly kihívás Isten saját identitására és státuszára nézve. Isten nézőpontjából, amikor az ember kihívást intéz Hozzá, az ember megkérdőjelezi Őt és próbára teszi az Ő haragját. Amikor az ember szembeszegül Istennel, amikor az ember kétségbe vonja Istent, amikor az ember folyamatosan próbára teszi Isten haragját – ez pedig olyankor történik, amikor elszabadul a bűn –, Isten haragja természetes módon feltárul és megjelenik. Ezért amikor Isten kifejezésre juttatja haragját, az azt szimbolizálja, hogy minden gonosz erő megszűnik létezni, és azt szimbolizálja, hogy minden ellenséges erő el fog pusztulni. Ez Isten igazságos természetének és Isten haragjának egyedülálló volta. Amikor Isten méltóságát és szentségét megkérdőjelezik, amikor az igazságosság erői akadályoztatva vannak, és az ember számára láthatatlanok, akkor Isten elküldi az Ő haragját. Isten lényege miatt mindazon erők a földön, amelyek megkérdőjelezik Istent, szembeszegülnek Vele és vetélkednek Vele, gonoszak, romlottak és igazságtalanok; a Sátántól erednek, és hozzá tartoznak. Mivel Isten igazságos, a fényből való és makulátlanul szent, ezért minden gonosz, romlott és a Sátánhoz tartozó dolog semmivé lesz, amikor Isten haragja elszabadul.

Bár Isten haragjának túláradása az Ő igazságos természete kifejeződésének egyik aspektusa, Isten haragja a célpontját tekintve semmiképpen nem válogatás nélküli, és az elvszerűséget sem nélkülözi. Épp ellenkezőleg, Isten egyáltalán nem hirtelen haragú, és nem nyilvánítja ki egykönnyen haragját és fenségét. Továbbá Isten haragja meglehetősen kontrollált és kimért; egyáltalán nem hasonlítható ahhoz, ahogy az ember haragra szokott lobbanni, vagy kiadja a dühét. A Biblia sok beszélgetést örökít meg ember és Isten között. A beszélgetésekben részt vevő egyes emberek közül néhánynak a szavai sekélyesek, tudatlanok és gyerekesek voltak, Isten mégsem sújtotta le és nem is ítélte el őket. Különösen Jób próbatétele során hogyan bánt Jahve Isten Jób három barátjával és a többiekkel, miután hallotta, miket mondtak Jóbnak? Elítélte őket? Dühöngött ellenük? Semmi ilyesmit nem tett! Ehelyett azt mondta Jóbnak, hogy könyörögjön és imádkozzon értük, és Maga Isten sem vette a szívére a hibáikat. Ezek az esetek mind azt az elsődleges hozzáállást képviselik, amellyel Isten az emberiséget kezeli, bármilyen romlott és tudatlan is az. Ezért amikor Isten haragja elszabadul, az semmiképpen nem az Ő hangulatának kifejeződése, és nem is annak egy módja, hogy Ő kiadja magából az érzéseit. Az ember téves megértésével szemben Isten haragja nem holmi teljes dühkitörés. Isten nem azért szabadítja el haragját, mert nem képes kezelni a saját rosszkedvét, vagy mert a dühe elérte a forráspontot, és ki kell adnia Magából. Ellenkezőleg, az Ő haragja az Ő igazságos természetének megnyilvánulása és hiteles kifejeződése, és az Ő szent lényegének szimbolikus kinyilatkoztatása. Isten harag, és nem tűri el, ha megsértik – ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten haragja nem tesz különbséget az okok között, vagy hogy nem elvek alapján működik; az elvszerűtlen, véletlenszerű dühkitörésekre, az olyasfajta dühre, amely nem tesz különbséget az okok között, kizárólag a romlott emberiség formál jogot. Mihelyt egy ember státuszra tesz szert, gyakran nehezére esik uralni a hangulatát, így aztán örömmel kap az alkalmon, hogy kifejezze elégedetlenségét és kiadja magából érzelmeit; gyakran gurul dühbe látható ok nélkül, hogy felfedje rátermettségét és mások tudomására hozza, hogy az ő státusza és identitása különbözik az átlagemberekétől. Természetesen a státusszal nem rendelkező romlott emberek is gyakran elveszítik az irányítást maguk fölött. Haragjukat gyakran magánérdekeik sérelme okozza. Hogy megvédjék saját státuszukat és méltóságukat, gyakran adják ki magukból érzelmeiket, és tárják fel arrogáns természetüket. Az ember azért lobban haragra és adja ki magából az érzéseit, hogy megvédje és fenntartsa a bűn létezését, és ezek a cselekedetek adnak módot arra, hogy az ember kifejezze elégedetlenségét; csordultig vannak tisztátalanságokkal, cselszövéssel és ármánykodással, az ember romlottságával és gonoszságával, és mindennél inkább csordultig vannak az ember féktelen ambícióival és vágyaival. Amikor az igazságosság összecsap a gonoszsággal, az ember haragja nem lobban fel az igazságosság léte védelmében vagy fenntartására; épp ellenkezőleg, amikor az igazságosság erőit fenyegetik, üldözik és támadják, az ember hozzáállását a félrenézés, a kitérés vagy a visszahőkölés jellemzi. Amikor azonban a gonosz erőivel áll szemben, az ember hozzáállása alkalmazkodó, hajbókoló. Ezért amikor az ember kiadja magából az indulatait, az a gonosz erőknek biztosít kiutat, a testi ember fékezhetetlen, megállíthatatlan gonosz viselkedését juttatja kifejezésre. Amikor azonban Isten elküldi haragját, megfékez minden gonosz erőt, gátat szab minden bűnnek, amely árt az embernek, leleplez, elkülönít és átokkal sújt minden ellenséges erőt, amely akadályozza Isten munkáját, miközben a Sátán összes bűntársát, aki ellenszegül Istennek, megbünteti és gyökerestül kiirtja. A helyükön Isten munkája akadálytalanul halad majd előre, Isten irányítási terve lépésről lépésre továbbfejlődik az ütemterv szerint, Isten választott népe pedig megszabadul a Sátán zavaró tevékenységétől és csalárdságától, míg azok, akik Istent követik, Isten vezetésében és ellátásában részesülnek, nyugodt és békés környezetben. Isten haragja biztosíték, amely minden gonosz erőt megakadályoz abban, hogy sokasodjon és elszabaduljon, és olyan biztosíték is, amely megvédi minden igazságos és pozitív dolog létezését és terjedését, és örökké őrzi azokat az elnyomástól és felforgatástól.

Látjátok Isten haragjának lényegét Szodoma elpusztításában? Keveredik még valami az Ő dühébe? Isten dühe tiszta? Emberi szavakkal élve, Isten haragja hamisítatlan? Van bármiféle megtévesztés az Ő haragja mögött? Van benne valami összeesküvés? Vannak kimondhatatlan titkok? Elmondhatom nektek komolyan és ünnepélyesen: Isten haragjának nincs olyan része, amely kételkedésre vezethetne bárkit. Az Ő haragja tiszta, hamisítatlan harag, amely nem rejt egyéb szándékokat vagy célokat. Az Ő haragja mögötti okok tiszták, gáncs nélküliek és kritikán felül állók. Ez az Ő szent lényegének egy természetes feltárulása és megnyilvánulása; olyasmi, amivel az egész teremtett világban semmi nem rendelkezik. Isten egyedülálló igazságos természetének része, ugyanakkor megdöbbentő különbség a Teremtő és teremtésének lényege között.

Függetlenül attól, hogy mások előtt vagy a hátuk mögött haragszik meg valaki, mindenki haragjának más a szándéka és célja. Talán a presztízsüket építik, talán saját érdekeiket védik, az imázsukat tartják fenn, vagy egy megalázó helyzetet próbálnak elkerülni. Néhányan önuralmat gyakorolnak haragjukban, mások meggondolatlanabbak, és engedik, hogy dühük fellobbanjon, amikor csak akarják, a legkisebb önmérséklet nélkül. Röviden: az ember haragja romlott beállítottságából ered. Bármi is a célja, a testből és a természetből való; semmi köze az igazságossághoz vagy igazságtalansághoz, mert az ember természetlényegében semmi nem felel meg az igazságnak. Ezért a romlott emberiség temperamentumát és Isten haragját nem lehet egy napon említeni. A Sátán által megrontott ember viselkedése kivétel nélkül mindig a romlottság fenntartásának vágyával kezdődik, és valójában a romlottságon alapul; ezért van az, hogy az ember haragja nem említhető egy napon Isten haragjával, bármennyire is helyénvalónak tűnik elméletben az ember haragja. Amikor Isten elküldi dühét, a gonosz erők megállásra kényszerülnek és a gonosz dolgok elpusztulnak, míg az igazságos és pozitív dolgok Isten gondviselésében és védelmében részesülnek, és folytatódhatnak. Isten azért küldi el haragját, mert igazságtalan, negatív és gonosz dolgok akadályozzák, zavarják vagy teszik tönkre az igazságos és pozitív dolgok normális tevékenységét és fejlődését. Isten haragjának célja nem saját státuszának és identitásának védelme, hanem az igazságos, pozitív, szép és jó dolgok létezésének, az emberiség normális túlélési törvényeinek és rendjének védelme. Ez Isten haragjának legmélyebb oka. Isten dühe az Ő természetének nagyon is helyénvaló, természetes és igaz kinyilatkoztatása. Az Ő dühében nincsenek hátsó szándékok, nincs csalárdság vagy cselszövés, még kevésbé vágyak, ravaszság, rosszindulat, erőszak, gonoszság vagy a romlott emberiség bármely más közös vonása. Mielőtt Isten elküldi az Ő dühét, Ő már mindennek a lényegét tisztán és teljes mértékben észlelte, és már megfogalmazta pontos, világos definícióit és következtetéseit. Így Isten célkitűzése mindenben, amit tesz, kristálytiszta, éppúgy, mint az Ő hozzáállása. Ő nem zavaros fejű, vak, megfontolatlan vagy gondatlan, és semmiképpen sem elvtelen. Ez Isten haragjának gyakorlati aspektusa, és Isten haragjának e gyakorlati aspektusa miatt érte el normális létezését az emberiség. Isten haragja nélkül az emberiség abnormális életkörülmények közé süllyedne, és minden igazságos, szép és jó dolog elpusztulna és megszűnne létezni. Isten haragja nélkül a teremtett lények létezésének törvényeit és szabályait megszegnék, sőt fenekestül felforgatnák. Az ember megteremtése óta Isten folyamatosan használja az Ő igazságos természetét az emberiség normális létezésének biztosítására és fenntartására. Minthogy az Ő igazságos természete haragot és fenséget foglal magában, minden gonosz ember, dolog és tárgy, valamint minden, ami megzavarja és károsítja az emberiség normális létezését, büntetésben részesül, visszaszorul és megsemmisül az Ő haragjának eredményeként. Az elmúlt évezredek során Isten folyamatosan használta az Ő igazságos természetét, hogy lesújtson és elpusztítson mindenféle tisztátalan és gonosz szellemet, amely szembeszegül Istennel és a Sátán cinkosaként és talpnyalójaként cselekszik Istennek az emberiséget irányító munkájában. Így Isten munkája az ember üdvösségéért mindig is az Ő terve szerint haladt. Vagyis mondhatjuk, hogy Isten haragjának létezése miatt nem pusztultak el soha a legigazabb ügyek az emberiség körében.

Most, hogy van már megértésetek Isten haragjának lényegéről, biztosan még jobb megértéssel rendelkeztek arról, hogyan ismerjétek fel a Sátán gonoszságát!

Bár a Sátán emberségesnek, igazságosnak és erényesnek tűnik, a Sátán lényege kegyetlen és gonosz

A Sátán az emberek megtévesztése révén építi saját hírnevét, és gyakran az igazságosság élharcosaként és szerepmodelljeként tünteti fel magát. Az igazságosság védelmének hamis ürügyén árt az embereknek, felfalja a lelküket, és mindenféle eszközzel eltompítja, megtéveszti és felingerli az embert. Célja az, hogy az ember jóváhagyja és elfogadja az ő gonosz magatartását, hogy az ember csatlakozzon hozzá az Isten hatalmával és szuverenitásával szembeni ellenállásban. Amikor azonban valaki átlát a cselszövésein és ármánykodásain, meglátja ezek mögött az ő hitvány tulajdonságait, és amikor valaki többé nem hajlandó hagyni, hogy a Sátán megtapossa, elbolondítsa, nem akar többé a rabszolgája lenni, nem akar vele együtt bűnhődni és elpusztulni, akkor a Sátán lecseréli korábbi szenteskedő vonásait, letépi hamis maszkját, hogy felfedje igazi arcát, amely gonosz, aljas, rút és könyörtelen. Semmit nem szeretne jobban, mint kiirtani mindazokat, akik nem hajlandók követni őt, és akik ellenszegülnek gonosz erőinek. Ezen a ponton a Sátán többé nem képes megbízható úriember ábrázatát ölteni; ehelyett a báránybőr alatt feltárulnak igazi, rút és ördögi vonásai. Mihelyt a Sátán cselszövései napvilágra kerülnek, és igazi vonásai lelepleződnek, dühbe gurul, és felfedi barbárságát. Ezek után csak fokozódik a vágya arra, hogy embereknek ártson és felfalja őket. Azért van ez így, mert feldühödik, amikor az ember ráébred az igazságra, és hatalmas bosszúvágy támad benne az ember ellen, amiért az vágyakozni merészel a szabadságra, a fényre és a börtönéből való szabadulásra. Dühének célja gonoszságának megvédelmezése és fenntartása, és ez egyúttal kegyetlen természetének hiteles kinyilatkoztatása is.

A Sátán magatartása mindenben leleplezi gonosz természetét. Minden gonosz tett közül, amelyet a Sátán az emberen véghezvitt – korai erőfeszítéseitől kezdve, hogy csellel rábírja az embert, hogy kövesse őt, az ember kizsákmányolásán keresztül, amellyel belerángatja az embert gonosz tetteibe, egészen bosszúvágyáig az ember iránt, miután igazi vonásai napvilágra kerültek, az ember pedig felismerte azokat és elhagyta őt –, ezen cselekedetek között nincs, amely ne leplezné le a Sátán gonosz lényegét, és amely ne bizonyítaná azt a tényt, hogy a Sátánnak semmiféle kapcsolata nincs pozitív dolgokkal, viszont minden gonosz dolognak ő a forrása. Minden egyes cselekedete a gonoszságát biztosítja, gonosz tetteinek folyamatosságát tartja fenn, szembemegy az igazságos és pozitív dolgokkal, és tönkreteszi az emberiség normális létezésének rendjét és törvényeit. A Sátán ezen cselekedetei ellenségesek Istennel szemben, és Isten haragja elpusztítja őket. Bár a Sátánnak is megvan a maga dühe, az ő dühe pusztán egy módja annak, hogy szabad utat adjon gonosz természetének. A Sátán azért olyan ádáz és dühös, mert kimondhatatlan cselszövései napvilágra kerültek; ármánykodásait nem ússza meg egykönnyen szárazon; letörték és meggátolták féktelen ambícióját és vágyát, hogy Isten helyébe lépjen és Istenként cselekedjen; célja, hogy az egész emberiséget irányítása alá vonja, most megsemmisült, és soha többé nem valósulhat meg. Ami megakadályozta, hogy a Sátán cselszövései gyümölcsöt hozzanak, és ami rövidre zárta a Sátán gonoszságának terjedését és ámokfutását, az az, hogy Isten időről időre ismételten megidézi az Ő haragját. Ezért van az, hogy a Sátán egyszerre gyűlöli és féli Isten haragját. Valahányszor Isten haragja lesújt, nemcsak felfedi a Sátán valódi, hitvány külsejét, hanem egyúttal napvilágra hozza a Sátán gonosz vágyait is, és ennek folyamán feltárulnak a Sátán emberiség elleni dühének okai. A Sátán dühének kitörése az ő gonosz természetének igaz kinyilatkoztatása és cselszövéseinek napvilágra kerülése. Természetesen a Sátán minden egyes feldühödése gonosz dolgok pusztulásának és pozitív dolgok védelmének és folyamatosságának hírnöke; azt az igazságot hirdeti, hogy Isten haragja nem szenvedhet sérelmet!

Isten igazságos természetének megismerésében az ember nem támaszkodhat a tapasztalatra és a képzeletre

Amikor Isten ítéletével és fenyítésével találod szemben magad, azt mondod-e majd, hogy Isten szava szennyezett? Azt mondod-e, hogy Isten dühe mögött egy történet áll, és hogy az eltorzult? Fogod-e gyalázni Istent, mondván: nem biztos, hogy az Ő természete teljesen igazságos? Amikor Isten minden egyes cselekedetével foglalkozol, először is abban kell bizonyosnak lenned, hogy Isten igazságos természete mentes minden más elemtől, szent és makulátlan. Ezen cselekedetek közé tartozik az, amikor Isten lesújtja, megbünteti és elpusztítja az emberiséget. Istennek kivétel nélkül minden cselekedete szigorúan megfelel az Ő eredendő természetének és az Ő tervének, és semmit nem tartalmaz az emberiség tudásából, hagyományából és filozófiájából. Isten minden egyes cselekedete az Ő természetének és lényegének kifejeződése, amely nem kapcsolódik semmihez, ami a romlott emberiséghez tartozik. Az emberiségnek van egy olyan elképzelése, hogy csak Isten emberiség iránti szeretete, irgalma és hosszútűrése hibátlan, hamisítatlan és szent, és senki nem tud arról, hogy Isten dühe és haragja szintén torzítatlan; továbbá senki nem vett még fontolóra olyan kérdéseket, mint hogy Isten miért nem tűr el semmilyen sérelmet, vagy hogy miért olyan nagy az Ő dühe. Ellenkezőleg, egyesek összetévesztik Isten haragját a romlott emberiségre jellemző rossz temperamentummal, és Isten felindulását ugyanolyan dühként értelmezik félre, mint amilyen a romlott emberiség dühe. Még azzal a hibás feltételezéssel is élnek, hogy Isten dühe épp olyan, mint az emberiség romlott beállítottságának természetes feltárulása, és hogy Isten haragjának kibocsátása épp olyan, mint a romlott emberek haragja, amikor valami kedvezőtlen helyzettel kerülnek szembe, és azt hiszik, Isten haragjának kibocsátása az Ő hangulatának kifejeződése. Mostani közlésünk után remélem, hogy egyikőtöknek sem lesznek többé téves fogalmai, képzelgései vagy spekulációi Isten igazságos természetével kapcsolatban. Remélem, hogy miután hallottátok az Én szavaimat, igaz felismerés lehet majd a szívetekben Isten igazságos természetének haragjáról, hogy félre tudtok tenni minden korábbi hibás megértést Isten haragjáról, és hogy meg tudjátok változtatni saját téves hiedelmeiteket és nézeteiteket Isten haragjának lényegéről. Továbbá remélem, hogy szívetekben pontos meghatározással fogtok rendelkezni Isten természetéről, hogy nem lesznek többé kétségeitek Isten igazságos természetével kapcsolatban, és hogy nem fogtok emberi gondolkodásmódot vagy elképzeléseket ráerőltetni Isten igaz természetére. Isten igazságos természete Isten saját igaz lényege. Nem olyasmi, amit az ember ír vagy formál. Az Ő igazságos természete az Ő igazságos természete, és semmiféle kapcsolatban vagy összeköttetésben nem áll a teremtett világ bármely részével. Maga Isten Maga Isten. Ő soha nem lesz a teremtett világ része, és még ha a teremtett lények egyikévé válik is, az Ő eredendő természete és lényege nem változik. Ezért Isten ismerete nem ugyanaz, mint egy tárgy ismerete; Isten ismerete nem azt jelenti, hogy valamit ízekre szedünk, és nem is ugyanaz, mint megérteni egy személyt. Ha az ember azzal a koncepciójával vagy módszerével próbálja megismerni Istent, amellyel megismer egy tárgyat vagy megért egy személyt, akkor soha nem leszel képes eljutni Isten ismeretére. Isten ismerete nem a tapasztalaton vagy a képzeleten alapul, ezért soha nem erőltetheted rá Istenre a tapasztalatodat vagy a képzeletedet; legyen bármilyen gazdag a tapasztalatod vagy a képzeleted, akkor is behatárolt. Sőt, mi több: a képzeleted nem tényeknek felel meg, még kevésbé az igazságnak, és nem összeegyeztethető Isten igazi természetével és lényegével. Ha a képzeletedre hagyatkozol, hogy megértsd Isten lényegét, soha nem fog sikerülni. Ez az egyetlen út: fogadj el mindent, ami Istentől jön, majd fokozatosan tapasztald meg és értsd meg. Eljön a nap, amikor Isten megvilágosít téged, hogy valóban megértsd és megismerd Őt, amiért együttműködsz Vele, és amiért éhezed és szomjazod az igazságot. És ezzel zárjuk is le beszélgetésünknek ezt a részét.

Az emberiség őszinte bűnbánattal nyeri el Isten irgalmát és hosszútűrését

Most az a bibliai történet következik, amelyben „Isten megmenti Ninivét”.

Jónás 1:1-2 Így szólt Jahve igéje Jónáshoz, Amittaj fiához: Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj ellene, mert feljutott Hozzám gonoszságának híre!

Jónás 3 Jahve igéje másodszor is szólt Jónáshoz: Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott azt az üzenetet, amelyet Én mondok neked! Jónás elindult, és elment Ninivébe Jahve szava szerint. Ninive pedig nagy városa volt Istennek: három nap kellett a bejárásához. Elindult tehát Jónás befelé a városba egynapi járásra, és ezt hirdette: Még negyven nap, és elpusztul Ninive! Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja. Amikor ez a hír eljutott Ninive királyához, fölkelt a trónjáról, levetette magáról díszruháját, zsákruhát öltött magára, és hamuba ült. Azután kihirdették Ninivében a király és a főemberek parancsára: Az emberek és állatok, a marhák és juhok semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek, vizet se igyanak! Öltsön zsákruhát ember és állat, kiáltsanak teljes erővel Istenhez, térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel! Ki tudja, talán felénk fordul és megszán az Isten, megfékezi izzó haragját, és nem veszünk el! Amikor Isten látta, amit tettek, és hogy mindenki megtért a maga gonosz útjáról, megbánta Isten, hogy pusztulásba akarta dönteni őket, és nem tette meg.

Jónás 4 Ez azonban nagyon rosszul esett Jónásnak, és megharagudott. Így imádkozott Jahvéhoz: Ó, Jahve! Gondoltam én ezt már akkor, amikor még otthon voltam! Azért akartam először Tarsísba menekülni, mert tudtam, hogy Te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, szereteted nagy, és visszavonhatod még a veszedelmet. Most azért, Jahve, vedd el az életemet, mert jobb nekem meghalnom, mint élnem! Jahve azonban ezt kérdezte: Igazad van-e, hogy haragszol?! Azután kiment Jónás a városból, letelepedett a várostól keletre, készített ott magának egy kunyhót, és odaült az árnyékába, hogy lássa, mi történik majd a várossal. Jahve Isten pedig úgy rendelte, hogy nőjön ott egy bokor; az felfutott Jónás fölé, és árnyékot tartott a feje fölött, hogy megvédje a rosszulléttől. Jónás nagyon örült a bokornak. Isten azonban úgy rendelte, hogy másnap, amint hajnalodni kezdett, megrágja egy féreg a bokrot, és az elszáradjon. Amikor kisütött a nap, Isten úgy rendelte, hogy tikkasztó keleti szél támadjon. Jónás napszúrást kapott, ájuldozott, a halált kívánta magának, és azt mondta: Jobb nekem meghalnom, mint élnem! Akkor Isten ezt kérdezte Jónástól: Igazad van-e, amikor haragszol e miatt a bokor miatt? Ő így felelt: Igazam van! Haragszom mindhalálig! Jahve ezt mondta: Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél, amely egyik éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott az a sok állat is!

Ninive történetének összefoglalása

Bár a történet, amelyben „Isten megmenti Ninivét”, rövid, mégis bepillantást enged Isten igazságos természetének másik oldalába. Ahhoz, hogy pontosan megérthessük, miből áll ez az oldal, vissza kell térnünk a Szentíráshoz, és át kell tekintenünk Isten egyik cselekedetét, amelyet munkája folyamán hajtott végre.

Nézzük először a történet elejét: „Így szólt Jahve igéje Jónáshoz, Amittaj fiához: Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj ellene, mert feljutott Hozzám gonoszságának híre!” (Jónás 1:1-2). Mint a Szentírásnak ebből a szakaszából megtudjuk, Jahve Isten megparancsolta Jónásnak, hogy menjen Ninive városába. Miért parancsolta meg Jónásnak, hogy menjen ebbe a városba? A Biblia nagyon világosan fogalmaz: a városbeliek gonoszsága feljutott Jahve Isten elé, ezért Ő elküldte Jónást, hogy jelentse be nekik, mit szándékozik Ő tenni. Bár nincs olyan feljegyzés, amelyből megtudnánk, ki volt Jónás, ez természetesen nem kapcsolódik Isten ismeretéhez, ezért ezt az embert, Jónást nem kell megértenetek. Csak azt kell tudnotok, mit parancsolt Isten Jónásnak, és mik voltak Isten okai arra, hogy ezt tegye.

Jahve Isten figyelmeztetése eljut a niniveiekhez

Lépjünk tovább a második szakaszra, Jónás könyvének harmadik fejezetére: „Elindult tehát Jónás befelé a városba egynapi járásra, és ezt hirdette: Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” Ezeket a szavakat adta Isten tovább közvetlenül Jónásnak, hogy mondja meg a niniveieknek, így természetesen Jahve ezeket a szavakat akarta elmondani a niniveieknek. Ezek a szavak azt mondják el az embereknek, hogy Isten megutálta és meggyűlölte a város népét, mert gonoszságuk az Ő színe elé jutott, és ezért el kívánja pusztítani ezt a várost. Mielőtt azonban Isten elpusztítaná a várost, bejelentést tesz a niniveiek számára, és ugyanakkor alkalmat ad nekik, hogy megbánják gonoszságukat és mindent újrakezdjenek. Ez az alkalom negyven napig tart, és nem tovább. Más szóval: ha a városbeliek nem tartanak bűnbánatot, nem ismerik be bűneiket, és nem borulnak a földre Jahve Isten előtt negyven napon belül, Isten elpusztítja a várost, éppúgy, ahogy Szodomát elpusztította. Ezt akarta Jahve Isten elmondani Ninive népének. Világos, hogy ez nem egy egyszerű bejelentés volt. Nemcsak Jahve Isten haragját közvetítette, hanem a niniveiekkel szembeni hozzáállását is, ugyanakkor pedig ünnepélyes figyelmeztetésként szolgált a városban élő emberek számára. Ez a figyelmeztetés elmondta nekik, hogy gonosz tetteik kivívták Jahve Isten gyűlöletét, és hamarosan a saját megsemmisülésük szélére juttatják őket. Így Ninive minden lakosának élete közvetlen veszélyben forgott.

Éles ellentét Ninive és Szodoma reakciója között Jahve Isten figyelmeztetésére

Mit jelent az, hogy elpusztulni? Köznyelven szólva azt jelenti, hogy valami nem fog létezni többé. De hogyan? Ki tudna elpusztítani egy egész várost? Az ember számára természetesen lehetetlen volna egy ilyen cselekedet végrehajtása. Ninive népe nem volt ostoba; amint meghallották ezt a bejelentést, megértették, miről van szó. Tudták, hogy a bejelentés Istentől jött, tudták, hogy Isten el fogja végezni az Ő munkáját, és tudták, hogy a gonoszságuk feldühítette Jahve Istent és rájuk hozta az Ő haragját, így hamarosan el fognak pusztulni a városukkal együtt. Hogy viselkedtek a városbeliek, miután hallották Jahve Isten figyelmeztetését? A Biblia konkrét részletekkel írja le, hogyan reagált a nép, a királytól egészen a közemberekig. A Szentírás a következő szavakat jegyezte fel: „Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja. Amikor ez a hír eljutott Ninive királyához, fölkelt a trónjáról, levetette magáról díszruháját, zsákruhát öltött magára, és hamuba ült. Azután kihirdették Ninivében a király és a főemberek parancsára: Az emberek és állatok, a marhák és juhok semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek, vizet se igyanak! Öltsön zsákruhát ember és állat, kiáltsanak teljes erővel Istenhez, térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel [...]” (Jónás 3:5-9).

Miután hallották Jahve Isten bejelentését, Ninive népe olyan hozzáállást mutatott, amely szöges ellentétben állt a szodomaiakéval – míg a szodomaiak nyíltan szembeszegültek Istennel, a gonosztól a gonosz felé haladva, a niniveiek, miután hallották e szavakat, nem hagyták figyelmen kívül a dolgot, és nem is álltak ellen. Ehelyett hittek Istennek, és böjtöt hirdettek. Mit jelent itt az a szó, hogy „hittek”? Maga a szó hitet és alávetést sugall. Ha a szót a niniveiek tulajdonképpeni viselkedésével magyarázzuk meg, akkor azt jelenti: hitték, hogy Isten meg tudja és meg fogja tenni, amit mondott, és hogy hajlandóak voltak bűnbánatot tartani. Érzett félelmet Ninive népe a fenyegető katasztrófa miatt? A hitük ültette el a félelmet a szívükben. Mivel bizonyíthatjuk hát a niniveiek hitét és félelmét? Ahogy a Biblia mondja: „[...] böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja”. Ez annyit tesz, hogy a niniveiek igazán hittek, és ebből a hitből félelem fakadt, ami pedig rávette őket, hogy böjtöljenek és zsákruhát öltsenek. Így mutatták ki, hogy kezdik megbánni bűneiket. Éles ellentétben a szodomaiakkal, a niniveiek nemcsak, hogy nem szegültek szembe Istennel, hanem viselkedésükkel és cselekedeteikkel egyértelműen ki is mutatták bűnbánatukat. Ezt természetesen Ninive egész népe megtette, nemcsak a közemberek – a király sem volt kivétel.

Ninive királyának bűnbánata elnyeri Jahve Isten tetszését

Amikor Ninive királya meghallotta ezt a hírt, fölkelt a trónjáról, levetette magáról díszruháját, zsákruhát öltött, és hamuba ült. Ezután kihirdette, hogy a városban senki nem ízlelhet meg semmit, és hogy egy juh, ökör vagy egyéb jószág sem legelhet, vagy ihat vizet. Embereknek és állatoknak egyaránt zsákruhát kellett ölteniük, és az embereknek buzgó könyörgésekkel kellett Istenhez fordulniuk. A király azt is kihirdette, hogy minden egyes ember megtér a maga gonosz útjáról, és felhagy erőszakos tetteivel. Ebből a cselekvéssorból ítélve Ninive királyának szívében igaz megbánás volt. Az általa végrehajtott cselekedetek sora – felkel a trónjáról, leveti királyi díszruháját, zsákruhát ölt és hamuba ül – azt jelzi az emberek számára, hogy Ninive királya félretette királyi státuszát, és a közemberekkel együtt zsákruhát öltött. Ez annyit tesz, hogy Ninive királya, miután hallotta a Jahve Istentől származó bejelentést, nem maradt királyi posztján, hogy folytassa gonosz útját vagy erőszakos tetteit; hanem félretette az általa birtokolt hatalmat, és bűnbánatot tartott Jahve Isten előtt. Ebben a pillanatban Ninive királya nem királyként tartott bűnbánatot; Isten átlagos alattvalójaként járult Isten elé, hogy bűnbánatot tartson, és megvallja bűneit. Sőt, az egész várost felszólította, hogy tartsanak bűnbánatot és vallják meg bűneiket Jahve Isten előtt ugyanúgy, ahogy ő tette; továbbá konkrét terve is volt arra vonatkozóan, hogyan tegyék ezt, ahogy a Szentírásból látható: „Az emberek és állatok, a marhák és juhok semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek, vizet se igyanak! [...] kiáltsanak teljes erővel Istenhez, térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel!” A város uralkodójaként Ninive királya a legmagasabb státusszal és a legfőbb hatalommal bírt, és bármit megtehetett, amit csak akart. Amikor Jahve Isten bejelentésével került szembe, megtehette volna, hogy semmibe veszi a dolgot, vagy csak ő maga tart bűnbánatot és vallja meg bűneit, azzal pedig, hogy a városbeliek a bűnbánat mellett döntenek-e, egyáltalán nem törődik. Ninive királya azonban egyáltalán nem ezt tette. Nemcsak, hogy felkelt a trónjáról, zsákruhát öltött, hamuba ült, bűnbánatot tartott, és megvallotta bűneit Jahve Isten előtt, hanem a városban élő összes embernek és állatnak is megparancsolta, hogy ugyanígy tegyenek. Még azt is megparancsolta az embereknek, hogy „kiáltsanak teljes erővel Istenhez”. Ezzel a cselekvéssorral Ninive királya valóban úgy cselekedett, ahogy egy uralkodóhoz illik. Cselekedeteinek sora olyan, amelyet az emberiség történelmének bármelyik királya nehezen valósított volna meg, és valóban, ezeket egyetlen másik király sem tette meg. Ezek a cselekedetek az emberiség történetében példátlannak nevezhetők, és méltók arra, hogy az emberiség megemlékezzen róluk és egyúttal utánozza is őket. Az emberiség hajnala óta minden király arra vezette az alattvalóit, hogy ellenálljanak Istennek, és szembeszegüljenek Vele. Soha senki nem vezette az alattvalóit arra, hogy könyörögjenek Istennek, hogy megváltást keressenek gonoszságukból, elnyerjék Jahve Isten bocsánatát, és elkerüljék a küszöbönálló büntetést. Ninive királya azonban képes volt arra vezetni alattvalóit, hogy forduljanak Isten felé, ki-ki hagyja maga mögött gonosz útját és hagyjon fel erőszakos tetteivel. Sőt még arra is képes volt, hogy félretegye trónját, cserébe Jahve Isten meggondolta Magát és megbánást érzett, visszavonta haragját, és megengedte, hogy a városbeliek életben maradjanak, megőrizve őket a pusztulástól. A király cselekedeteit csak az emberi történelem ritka csodájának nevezhetjük, sőt mondhatni, modellértékű példája annak, hogy a romlott emberiség megtér, és megvallja bűneit Isten előtt.

Isten látja az őszinte bűnbánatot a niniveiek szíve mélyén

Isten bejelentésének hallatán Ninive királya és alattvalói egy cselekvéssort hajtottak végre. Mi volt a természete ezeknek a cselekedeteknek és az ő magatartásuknak? Más szóval: egészében véve mi volt az ő viselkedésük lényege? Miért tették, amit tettek? Isten szemében őszinte bűnbánatot tartottak, nemcsak mert komoly könyörgésekkel fordultak Istenhez és megvallották bűneiket az Ő színe előtt, hanem azért is, mert elhagyták gonosz viselkedésüket. Azért cselekedtek így, mert miután hallották Isten szavait, hihetetlenül megrémültek, és hitték, hogy Ő meg is teszi, amit mondott. A böjtöléssel, zsákruhaviseléssel és hamuba üléssel arra való készségüket akarták kifejezni, hogy megváltoztatják útjaikat és tartózkodnak a gonoszságtól, és imádkoztak Jahve Istenhez, hogy fékezze meg haragját, könyörögve Neki, hogy vonja vissza döntését és az ellenük készülő katasztrófát. Ha egész viselkedésüket megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy már megértették, hogy korábbi gonosz cselekedeteik gyűlöletesek voltak Jahve Isten számára, és azt is láthatjuk, hogy megértették, miért fogja Ő hamarosan elpusztítani őket. Ezért akartak mind teljes bűnbánatot tartani, megtérni a maguk gonosz útjáról, és felhagyni erőszakos tetteikkel. Más szóval: mihelyt tudomást szereztek Jahve Isten bejelentéséről, mindegyikük félelmet érzett szívében; abbahagyták gonosz viselkedésüket, és többé nem követték el azokat a cselekedeteket, amelyek oly gyűlöletesek voltak Jahve Isten számára. Továbbá könyörögtek Jahve Istennek, hogy bocsássa meg múltbeli bűneiket, és ne múltbeli cselekedeteik alapján bánjon velük. Készek voltak arra, hogy soha többé ne vegyenek részt gonoszságban, hanem Jahve Isten utasításai szerint cselekedjenek, ha lehetséges, hogy soha többé ne haragítsák meg Jahve Istent. Bűnbánatuk őszinte és alapos volt. A szívük mélyéről jött, színlelés nélkül, maradandó jelleggel.

Mihelyt Ninive egész népe, a királytól a közemberekig, megtudta, hogy Jahve Isten haragszik rájuk, Isten világosan és tisztán láthatta minden egyes további cselekedetüket és teljes magatartásukat, valamint minden egyes döntésüket és választásukat. Isten szíve a viselkedésük fényében megváltozott. Mi volt abban a pillanatban Isten hozzáállása? Ezt a kérdést megválaszolja neked a Biblia. A Szentírás a következő szavakat jegyezte fel: „Amikor Isten látta, amit tettek, és hogy mindenki megtért a maga gonosz útjáról, megbánta Isten, hogy pusztulásba akarta dönteni őket, és nem tette meg” (Jónás 3:10). Jóllehet Isten meggondolta Magát, hozzáállásában nem volt semmi bonyolult. Annyi az egész, hogy haragja kifejezésétől eljutott haragja lecsillapításáig, majd úgy döntött, nem hoz katasztrófát Ninive városára. Isten döntése, hogy megkíméli a niniveieket a katasztrófától, azért történt ilyen gyorsan, mert Isten megfigyelte Ninive minden lakójának a szívét. Látta, mi rejlik a szívük mélyén: őszinte megbánásuk és bűneik megvallása, őszinte hitük Benne, mélységes megértésük arról, mennyire megharagították gonosz cselekedeteik az Ő természetét, és az ebből következő félelmük Jahve Isten küszöbönálló büntetésétől. Ugyanakkor Jahve Isten hallotta imáikat is, amelyek a szívük mélyéről fakadtak, arra kérve Őt, ne haragudjon többé rájuk, hogy elkerülhessék ezt a katasztrófát. Amikor Isten mindezeket a tényeket megfigyelte, haragja apránként elenyészett. Bármekkora is volt előzőleg az Ő haragja, a szíve meghatódott, amikor látta az őszinte megbánást ezeknek az embereknek a szíve mélyén, ezért nem tudta rávenni Magát, hogy katasztrófával sújtsa őket, és megszűnt a haragja irántuk. Ehelyett továbbra is irgalmát és hosszútűrését nyújtotta feléjük, és továbbra is vezérelte őket és gondoskodott róluk.

Ha Istenbe vetett hited igaz, gyakran részesülsz az Ő gondoskodásában

Abban, ahogy Isten megváltoztatta Ninive népével kapcsolatos szándékait, nem volt habozás, sem kétértelműség vagy bizonytalanság. Inkább a tiszta haragból tiszta hosszútűrésbe való átalakulás volt. Ez Isten lényegének igaz kinyilatkoztatása. Isten sohasem határozatlan vagy tétova az Ő cselekedeteiben; a cselekedetei mögött álló elvek és célok mind világosak és átláthatók, tiszták és makulátlanok, semmiféle csel vagy ármány nem keveredik beléjük. Más szóval: Isten lényegében nincs sötétség vagy gonoszság. Isten azért haragudott meg a niniveiekre, mert gonosz cselekedeteik az Ő szeme elé kerültek; ekkor az Ő haragja az Ő lényegéből származott. Amikor azonban Isten haragja eloszlott, és Ő ismét megajándékozta Ninive népét hosszútűrésével, mindaz, amit Ő feltárt, továbbra is az Ő saját lényege volt. Ez a változás teljes egészében az ember Isten iránti hozzáállása megváltozásának volt köszönhető. Isten sérthetetlen természete egész idő alatt nem változott, Isten hosszantűrő lényege sem változott, és Isten szeretetteljes és irgalmas lényege sem változott. Amikor az emberek gonosz cselekedeteket követnek el, és megsértik Istent, Ő elhozza rájuk haragját. Amikor az emberek igaz bűnbánatot tartanak, Isten szíve megváltozik, és haragja megszűnik. Amikor az emberek továbbra is makacsul ellenszegülnek Istennek, az Ő dühe nem csillapodik, haragja pedig egyre inkább rájuk nehezedik, míg végül elpusztulnak. Ez Isten természetének lényege. Függetlenül attól, hogy Isten a haragját, irgalmát vagy szerető jóságát juttatja-e kifejezésre, az ember magatartása, viselkedése és Istenhez való hozzáállása a szíve mélyén az, ami meghatározza, mi fejeződik ki Isten természetének kinyilatkoztatásában. Ha Isten egy személyt folyamatosan az Ő haragjának vet alá, annak a személynek a szíve kétségkívül szemben áll Istennel. Mivel ez a személy sohasem tanúsított igaz megbánást, nem hajtotta meg a fejét Isten előtt, illetve sohasem volt igaz hite Istenben, ezért sohasem nyerte el Isten irgalmát és hosszútűrését. Ha valaki gyakran részesül Isten gondoskodásában, irgalmában és hosszútűrésében, akkor ez a személy kétségkívül igaz istenhittel rendelkezik a szívében, és a szíve nem áll szemben Istennel. Ez a személy gyakran tart igaz bűnbánatot Isten előtt; ezért, bár Isten fegyelmezése gyakran utoléri ezt a személyt, az Ő haragja nem sújt le rá.

Ez a rövid beszámoló lehetővé teszi, hogy az emberek meglássák Isten szívét, hogy meglássák lényegének valódiságát, hogy meglássák, hogy Isten haragja és szívének változásai nem ok nélkül valók. Az éles ellentét dacára, amelyet Isten tanúsított, amikor haragos volt, majd meggondolta Magát, és amely miatt az emberek azt hiszik, hogy Isten lényegének e két aspektusa – az Ő haragja és az Ő hosszútűrése – között nagy hézag vagy ellentét van, Isten hozzáállása a niniveiek bűnbánatához ismét lehetővé teszi, hogy az emberek meglássák Isten igazi természetének egy másik oldalát. Isten szívének változása valóban lehetővé teszi, hogy az emberiség újra meglássa Isten irgalmának és szerető jóságának valódiságát, és hogy meglássa Isten lényegének igaz kinyilatkoztatását. Az emberiségnek csak el kell ismernie, hogy Isten irgalma és szerető jósága nem mítosz és nem kitaláció. Azért van ez így, mert abban a pillanatban Isten érzése igaz volt, és Isten szívének megváltozása is igaz volt – Isten valóban újra megajándékozta az emberiséget irgalmával és hosszútűrésével.

Az igaz bűnbánat a niniveiek szívében elnyeri számukra Isten irgalmát és megváltoztatja kimenetelüket

Volt bármi ellentmondás Isten szívének megváltozása és az Ő haragja között? Természetesen nem! Azért nem, mert abban az adott időpontban Isten hosszútűrésének megvolt az oka. Mi lehet ez az ok? Az, ami a Bibliában szerepel: „Mindenki megtért a maga gonosz útjáról”, és „felhagyott erőszakos tetteivel”.

Ez a „gonosz út” nem egy maréknyi gonosz cselekedetre utal, hanem a gonosz forrásra, amelyből az emberek viselkedése fakad. Ha valaki „megtér a maga gonosz útjáról”, az azt jelenti, hogy az illető soha többé nem követ el ilyen cselekedeteket. Más szóval: soha többé nem fog ezen a gonosz módon viselkedni; cselekedeteinek módszere, forrása, célja, szándéka és alapelve mind megváltozott; soha többé nem használja majd ezeket a módszereket és alapelveket, hogy örömet és boldogságot hozzon a szívének. „Felhagyni” abban a részben, hogy „felhagy erőszakos tetteivel”, azt jelenti, hogy megválni tőlük vagy félredobni őket, teljesen szakítani a múlttal és soha vissza nem nézni. Amikor Ninive népe felhagyott erőszakos tetteivel, ez bizonyította és képviselte igaz bűnbánatukat. Isten az emberek külső megjelenését éppúgy figyeli, mint a szívüket. Amikor Isten megfigyelte az igaz, megkérdőjelezhetetlen megbánást a niniveiek szívében, és azt is megfigyelte, hogy megtértek gonosz útjukról és felhagytak erőszakos tetteikkel, meggondolta Magát. Ez annyit tesz, hogy ezeknek az embereknek a viselkedése, magatartása és különféle cselekvési módjai, valamint igaz bűnvallásuk és bűnbánatuk a szívükben elérte, hogy Isten meggondolja Magát, megváltoztassa szándékait, visszavonja döntését, és ne büntesse meg vagy pusztítsa el őket. Így Ninive népe elérte, hogy sorsának végkimenetele megváltozzon. Megváltották saját életüket, ugyanakkor elnyerték Isten irgalmát és hosszútűrését, és ekkor Isten is visszavonta haragját.

Nem Isten irgalma és hosszútűrése ritka, hanem az ember igaz bűnbánata

Bármennyire haragudott is Isten a niniveiekre, mihelyt azok böjtöt hirdettek, zsákruhát öltöttek és hamuba ültek, az Ő szíve elkezdett meglágyulni, és kezdte meggondolni Magát. Amikor bejelentette nekik, hogy elpusztítja a városukat – a bűnvallásukat és bűnbánatukat megelőző pillanatban –, még haragudott rájuk. Miután véghezvittek egy sor bűnbánó cselekedetet, Isten haragja Ninive népe iránt fokozatosan átalakult irántuk való irgalommá és hosszútűréssé. Nincs semmi ellentmondás abban, hogy ugyanazon esemény során Isten természetének ez a két aspektusa időben egyszerre tárul fel. Akkor hát hogyan értsük és ismerjük meg ezt az ellentmondás-mentességet? Isten egymás után mindkét, egymással szöges ellentétben álló lényegét kifejezte és feltárta, amikor Ninive népe bűnbánatot tartott, lehetővé téve, hogy az emberek meglássák Isten lényegének valódiságát és sérthetetlen voltát. Isten az Ő hozzáállása révén a következőket közölte az emberekkel: nem arról van szó, hogy Isten nem tűri az embereket, vagy hogy nem hajlandó irgalmat tanúsítani irántuk; inkább arról, hogy ők ritkán mutatnak igaz megbánást Isten előtt, és ritkán fordul elő, hogy emberek valóban megtérnek gonosz útjaikról és felhagynak erőszakos cselekedeteikkel. Más szóval: amikor Isten haragszik az emberre, azt reméli, hogy az ember képes lesz az igaz bűnbánatra, és Ő valóban reméli, hogy láthatja az ember igaz megbánását, ez esetben pedig Ő továbbra is bőkezűen ajándékozza irgalmát és hosszútűrését az embernek. Ez annyit tesz, hogy az ember gonosz viselkedése kivívja Isten haragját, míg Isten irgalmában és hosszútűrésében azok részesülnek, akik hallgatnak Istenre és igaz bűnbánatot tartanak Előtte, akik megtérnek gonosz útjaikról és felhagynak erőszakos cselekedeteikkel. Isten hozzáállása teljesen egyértelműen feltárult abban, ahogy a niniveiekkel bánt: Isten irgalmát és hosszútűrését egyáltalán nem nehéz elnyerni, hiszen Ő mindössze igaz bűnbánatot vár el az embertől. Amíg az emberek megtérnek a maguk gonosz útjairól, és felhagynak erőszakos tetteikkel, Isten meg fogja gondolni magát, és megváltoztatja hozzáállását velük kapcsolatban.

A Teremtő igazságos természete valóságos és eleven

Amikor Isten szíve megváltozott Ninive népe iránt, az Ő irgalma és hosszútűrése vajon csak álca volt? Természetesen nem! Akkor mit mutatott meg az átmenet Isten természetének e két aspektusa között, mialatt Isten ezt az egy helyzetet kezelte? Isten természete teljes egész – egyáltalán nem megosztott. Akár haragját, akár irgalmát és hosszútűrését fejezi ki az emberek iránt, ezek mind az Ő igazságos természetének kifejeződései. Isten természete létfontosságú és élénken szembetűnő, és Ő aszerint váltogatja gondolatait és hozzáállásait, ahogyan a dolgok alakulnak. Az Ő hozzáállásának átalakulása a niniveiek iránt azt mondja el az emberiségnek, hogy Neki megvannak a Maga gondolatai és eszméi; Ő nem robot vagy agyagfigura, hanem Maga az élő Isten. Képes volt haragudni Ninive népére, ahogy arra is képes volt, hogy hozzáállásuk miatt megbocsássa nekik múltjukat. Képes volt úgy dönteni, hogy balszerencsét hoz a niniveiekre, de ezt a döntését bűnbánatuk miatt képes volt meg is változtatni. Az emberek szeretik rugalmatlanul alkalmazni a szabályokat, és ezekkel a szabályokkal behatárolni és meghatározni Istent, ahogy képleteket is szeretnek használni, hogy így próbálják megérteni Isten természetét. Ezért, ami az emberi gondolkodás birodalmát illeti, Isten nem gondolkodik, és lényegi eszméi sincsenek. Valójában azonban Isten gondolatai a folyamatos átalakulás állapotában vannak a dolgok és környezetek változásainak megfelelően. Miközben ezek a gondolatok átalakulnak, Isten lényegének különböző aspektusai tárulnak fel. Ezen átalakulási folyamat közben, pontosan abban a pillanatban, amikor Isten meggondolja Magát, az emberiség számára az Ő életének valóságos létezését mutatja meg, valamint azt, hogy az Ő igazságos természete tele van dinamikus életerővel. Ugyanakkor Isten a saját igaz kinyilatkoztatásai segítségével bizonyítja be az emberiség számára az Ő haragja, irgalma, szerető jósága és hosszútűrése létezésének igazságát. Az Ő lényege bármikor és bárhol feltárulhat a dolgok alakulásának megfelelően. Őbenne megvan egy oroszlán haragja és egy édesanya irgalma és hosszútűrése. Az Ő igazságos természete nem engedi, hogy bárki megkérdőjelezze, megsértse, megváltoztassa vagy eltorzítsa. Minden ügy és minden dolog közepette Isten igazságos természete – azaz Isten haragja és Isten irgalma – bármikor és bárhol megnyilvánulhat. Ő létfontosságú kifejezést ad ezeknek az aspektusoknak az egész teremtett világ minden szegletében, és minden egyes pillanatban életerővel valósítja meg őket. Isten igazságos természetét nem korlátozza tér vagy idő; más szóval Isten igazságos természete nem mechanikusan, a tér vagy idő korlátainak megfelelően fejeződik ki vagy nyilvánul meg, hanem tökéletes könnyedséggel, bárhol és bármikor. Amikor látod, hogy Isten meggondolja Magát, nem fejezi ki többé haragját és nem pusztítja el Ninive városát, mondhatod-e, hogy Isten kizárólag irgalmas és szeretetteljes? Mondhatod-e, hogy Isten haragja csak üres szavakban merül ki? Amikor Isten vad haraggal tombol és visszavonja irgalmát, mondhatod-e, hogy nem érez igaz szeretetet az emberiség iránt? Ezt a vad haragot Isten az emberek gonosz cselekedeteire válaszul juttatja kifejezésre; az Ő haragja nem tökéletlen. Isten szíve megindul az emberek bűnbánatára, és ez a bűnbánat éri el, hogy Ő meggondolja Magát. Amikor Ő meghatódik, amikor meggondolja Magát, és amikor irgalmát és hosszútűrését mutatja az ember iránt, mindezek teljesen hibátlanok; tiszták, vegyítetlenek, makulátlanok és hamisítatlanok. Isten hosszútűrése pontosan ez: hosszútűrés, ahogy az Ő irgalma is irgalom, semmi más. Az Ő természete az ember bűnbánatának és az ember magatartásában beálló változásoknak megfelelően tárja fel haragját vagy irgalmát és hosszútűrését. Bármit is fed fel és fejez ki Ő, az mind tiszta és közvetlen; lényege különbözik bármi lényegétől a teremtett világon belül. Amikor Isten kifejezi az Ő cselekedetei mögött meghúzódó elveket, azok mentesek minden hibától és tökéletlenségtől, éppúgy, mint az Ő gondolatai, eszméi, minden egyes döntése és minden egyes cselekedete. Minthogy Isten így döntött, és minthogy így cselekedett, így viszi véghez vállalkozásait. Az Ő vállalásainak eredményei éppen azért helyesek és hibátlanok, mert forrásuk is makulátlan és kifogástalan. Isten haragja hibátlan. Ugyanígy Isten irgalma és hosszútűrése – amelyekkel az egész teremtett világban senki nem rendelkezik – szintén szent és hibátlan, és képes kiállni a gondos mérlegelés és tapasztalat próbáját.

Ninive történetéről alkotott megértésetek révén látjátok-e most már, milyen a másik oldala Isten igazságos természete lényegének? Látjátok Isten egyedülálló igazságos természetének másik oldalát? Az emberek közül rendelkezik bárki ilyen beállítottsággal? Rendelkezik bárki ilyen haraggal, Isten haragjával? Rendelkezik bárki olyan irgalommal és hosszútűréssel, mint amilyennel Isten rendelkezik? A teremtett világból ki képes ilyen nagy haragot megidézni és úgy dönteni, hogy elpusztítja az emberiséget, vagy katasztrófát hoz rá? És ki alkalmas arra, hogy irgalommal ajándékozza meg az embert, hogy hosszantűrő legyen és megbocsásson, és ezáltal megváltoztassa korábbi döntését, miszerint elpusztítja az embert? A Teremtő az Ő egyedülálló módszerei és alapelvei révén fejezi ki igazságos természetét, és nincs alávetve emberek, események vagy dolgok által ráerőltetett ellenőrzésnek vagy korlátozásoknak. Az Ő egyedülálló természetére való tekintettel senki nem képes megváltoztatni az Ő gondolatait és eszméit, és senki nem képes meggyőzni Őt és megváltoztatni bármelyik döntését. Az egész teremtett világban létező magatartás és gondolatok teljessége az Ő igazságos természetének ítélete alatt létezik. Senki nem irányíthatja, hogy Ő haragját vagy irgalmát gyakorolja-e; csak a Teremtő lényege – vagy más szóval a Teremtő igazságos természete – dönthet erről. Ilyen a Teremtő igazságos természetének egyedülálló jellege!

Annak elemzése és megértése révén, hogyan alakult át Isten hozzáállása Ninive népe iránt, képesek vagytok az „egyedülálló” szóval leírni az Isten igazságos természetében található irgalmat? Korábban azt mondtuk, hogy Isten haragja az Ő egyedülálló igazságos természete lényegének egy aspektusa. Most két aspektust fogok az Ő igazságos természeteként meghatározni: Isten haragját és Isten irgalmát. Isten igazságos természete szent; nem tűri, hogy megsértsék vagy megkérdőjelezzék; olyasmi ez, amivel a teremtett és teremtetlen lények közül senki nem rendelkezik. Egyedülálló és egyúttal kizárólag Istenre jellemző. Ez azt jelenti, hogy Isten haragja szent és sérthetetlen. Ugyanígy Isten igazságos természetének másik aspektusa, Isten irgalma is szent és meg nem sérthető. Egy teremtett vagy teremtetlen lény sem léphet Isten helyébe vagy képviselheti Őt cselekedeteiben, és senki sem léphetett volna az Ő helyébe vagy képviselhette volna Őt Szodoma elpusztítása vagy Ninive megmentése során. Ez Isten egyedülálló igazságos természetének igaz kifejeződése.

A Teremtő őszinte érzései az emberiség iránt

Az emberek gyakran mondják, hogy nem könnyű Istent megismerni. Én azonban azt mondom, hogy Istent megismerni egyáltalán nem nehéz, mert Isten gyakran mutatja meg az Ő tetteit az ember számára is láthatóan. Isten soha nem szüntette be párbeszédét az emberiséggel, és soha nem rejtette el Magát és nem rejtőzött el az ember elől. Gondolatait, eszméit, szavait és tetteit mind feltárta az emberiségnek. Ezért, amennyiben az ember meg kívánja ismerni Istent, mindenféle úton-módon eljuthat odáig, hogy megérti és megismeri Őt. Az ember azért gondolja vakon, hogy Isten szándékosan kerüli őt, szándékosan rejtőzött el az emberiség elől, és nem áll szándékában megengedni az embernek, hogy megértse és megismerje Őt, mert nem tudja, ki Isten, és nem is kívánja megérteni Istent. Sőt, még inkább azért, mert az ember nem törődik a Teremtő gondolataival, szavaival és cselekedeteivel... Őszintén szólva, ha valaki csak a szabadidejét arra fordítja, hogy a Teremtő szavaira vagy tetteire összpontosítson, és megértse azokat, és ha csak egy kis figyelmet is szentel a Teremtő gondolatainak és az Ő szíve hangjának, akkor nem lesz nehéz felismernie, hogy a Teremtő gondolatai, szavai és cselekedetei láthatók és áttekinthetők. Ugyanígy nem sok erőfeszítésébe telik majd felismerni, hogy a Teremtő mindig az emberiség körében van, mindig párbeszédben van az emberrel és az egész teremtett világgal, és mindennap új tetteket visz véghez. Az Ő lényege és természete fejeződik ki az emberrel folytatott párbeszédében; az Ő gondolatai és eszméi teljesen feltárulnak tetteiben; Ő mindenkor kíséri és figyeli az emberiséget. Néma szavaival csendesen szól az emberiséghez és az egész teremtéshez: „Ott vagyok a mennyben, és ott vagyok teremtett világomban. Őrködöm, várok, melletted vagyok...” Kezei melegek és erősek, léptei könnyedek, hangja lágy és kedves, alakja átjárja, körülfogja, átöleli az egész emberiséget; ábrázata szépséges és szelíd. Ő soha nem távozott el, soha nem tűnt el. Éjjel-nappal Ő az emberiség állandó társa, aki soha nem tágít mellőlük. Odaadó gondoskodása és különleges ragaszkodása az emberiséghez, valamint az ember iránti igaz törődése és szeretete apránként megmutatkozott, amikor megmentette Ninive városát. Különösen a Jahve Isten és Jónás közötti szóváltás fedte fel teljes mértékben a Teremtő gyengédségét az emberiség iránt, amelyet Ő Maga teremtett. E szavak által mély megértést nyerhetsz Isten őszinte érzéseiről az emberiség iránt...

A következő szakasz Jónás könyvében (4:10-11) szerepel: „Jahve ezt mondta: Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél, amely egyik éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott az a sok állat is!” Ezek Jahve Isten szavai, egy Isten és Jónás közötti párbeszédből feljegyezve. Bár ez a szóváltás rövid, csordultig tele van a Teremtő gondoskodásával az emberiség iránt és vonakodásával attól, hogy lemondjon az emberiségről. Ezek a szavak azt az igaz hozzáállást és érzéseket fejezik ki, amelyeket Isten őriz a szívében az Ő teremtése iránt. E szavak által, amelyek olyan világosak és pontosak, amilyet ember ritkán hallhat, Isten az emberiséggel kapcsolatos igazi szándékairól nyilatkozik. Ez a szóváltás Isten Ninive népéhez való hozzáállását képviseli – de miféle hozzáállás ez? Ez az a hozzáállás, amellyel Ő Ninive népének bűnbánata előtt és után fordult feléjük, és az a hozzáállás, amellyel Ő az emberiséget kezeli. E szavakban benne vannak az Ő gondolatai és az Ő természete.

Isten milyen gondolatai tárulnak fel e szavakban? Ha figyeltek a részletekre olvasás közben, nem lesz nehéz észrevennetek, hogy Ő a „szánni” igét használja; ennek a szónak a használata mutatja Isten igazi hozzáállását az emberiséghez.

A szó szerinti jelentés szintjén az emberek a „szánni” szót különbözőképpen értelmezhetik. Először is azt jelenti: „szeretni és védelmezni valamit, gyengédséget érezni valami iránt”, másodszor azt jelenti: „nagyon szeretni”, végül pedig ezt: „valaki nem akar bántani valamit, és nem bírja elviselni, ha így tesz”. Röviden: ez a szó gyengéd ragaszkodásra és szeretetre utal, valamint arra, hogy az illető nem hajlandó lemondani valakiről vagy valamiről; ott van benne Isten irgalma és hosszútűrése az ember iránt. Isten ezt a szót használta, amelyet az emberek is széles körben használnak, és amely mégis képes feltárni Isten szívének hangját és az Ő hozzáállását az emberiséghez.

Bár Ninive városa tele volt éppoly romlott, gonosz és erőszakos emberekkel, mint Szodoma lakói, megbánásuk miatt Isten meggondolta Magát, és úgy döntött, nem pusztítja el őket. Mivel az, ahogyan Isten szavait és utasításait kezelték, olyan hozzáállásról tett tanúbizonyságot, amely éles ellentétben állt Szodoma polgárainak hozzáállásával, és mivel őszintén alávetették magukat Istennek, és őszintén megbánták bűneiket, továbbá minden tekintetben igaz és szívből jövő magatartást tanúsítottak, Isten újra kifejezésre juttatta saját, szívből jövő szánalmát, és megajándékozta őket azzal. Amit Isten az emberiségnek ajándékoz, és a szánalmat, amelyet Ő tanúsít az emberiség iránt, senki nem képes utánozni, és lehetetlen, hogy bárki Isten irgalmával, hosszútűrésével vagy az emberiség iránti őszinte érzéseivel rendelkezzen. Van valaki, akit nagyszerű férfinak vagy nőnek tartasz, vagy akár emberfelettinek, aki valamiféle magaslatról, nagy emberként megnyilatkozva, vagy a csúcsponton ilyesfajta állítást tesz az emberiségnek vagy a teremtett világnak? Az emberek közül ki ismerheti az emberi élet állapotát úgy, mint a tenyerét? Ki viselheti a terhet és felelősséget az emberiség létezéséért? Ki jogosult arra, hogy bejelentse egy város elpusztítását? És ki jogosult arra, hogy megbocsásson egy városnak? Ki mondhatja, hogy megszánta a saját teremtését? Csakis a Teremtő! Csakis a Teremtőben van gyengédség ez iránt az emberiség iránt. Csakis a Teremtő mutat az emberiség iránt könyörületet és ragaszkodást. Csakis a Teremtőben van igaz, törhetetlen ragaszkodás az emberiség iránt. Hasonlóképpen csakis a Teremtő ajándékozhatja meg irgalmával ezt az emberiséget és szánhatja meg az Ő egész teremtését. Az Ő szíve repes és sajog az ember minden egyes cselekedetére: haragszik, aggódik és bánkódik az ember gonoszsága és romlottsága miatt; elégedett, örül, megbocsát és ujjong az ember megbánása és hite miatt; minden egyes gondolata és eszméje az emberiségért van és körülötte forog; ami Ő, és amije van, kizárólag az emberiség kedvéért fejeződik ki; az Ő érzelmeinek összessége az emberiség létezésével fonódik össze. Az emberiség kedvéért utazgat és lót-fut; némán elajándékozza életének minden egyes darabkáját, élete minden percét és másodpercét odaadja... Soha nem tudta, hogyan becsülje meg a saját életét, mégis mindig szánta az emberiséget, amelyet Ő Maga teremtett... Mindenét ennek az emberiségnek adja... Irgalmát és hosszútűrését feltétel nélkül, ellenszolgáltatás elvárása nélkül ajándékozza. Ezt csakis azért teszi, hogy az emberiség továbbra is életben maradjon az Ő szemei előtt, és megkapja az élet Tőle származó ellátását. Ezt csakis azért teszi, hogy az emberiség egy nap alávesse magát Neki, és felismerje, hogy Ő az, aki fenntartja az ember létezését, és táplálja az egész teremtett világ életét.

A Teremtő kifejezi igazi érzéseit az emberiség iránt

Ez a beszélgetés Jahve Isten és Jónás között kétségkívül a Teremtő emberiség iránti igazi érzéseinek kifejeződése. Egyfelől tájékoztatja az emberiséget arról, hogy a Teremtő érti a szuverén uralma alatt lévő egész teremtett világot; ahogy Jahve Isten mondta: „Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott az a sok állat is!” Más szóval: Isten megértése Ninivéről egyáltalán nem felületes volt. Nemcsak tudta a városban lévő élőlények számát (beleértve az embereket és a háziállatokat is), hanem azt is tudta, hogy hányan nem tudnak különbséget tenni a jobb és bal kezük között – vagyis, hogy hány gyermek és fiatal volt jelen. Ez konkrét bizonyítéka Isten átfogó megértésének az emberiséggel kapcsolatban. Másrészt ez a beszélgetés tájékoztatja az embereket a Teremtő emberiség iránti hozzáállásáról, vagyis arról, mennyi az emberiség súlya a Teremtő szívében. Pontosan úgy, ahogy Jahve Isten mondta: „Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél, amely egyik éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost [...]?” Ezek Jahve Isten megrovó szavai Jónáshoz, de mind igazak.

Bár Jónás arra kapott megbízást, hogy hirdesse Jahve Isten szavait Ninive népének, nem értette Jahve Isten szándékait, sem az Ő aggályait és elvárásait a városbeliekkel szemben. Ezzel a feddéssel Isten azt akarta tudatni vele, hogy az emberiség Isten saját kezeinek terméke, és hogy Ő fáradságos erőfeszítéseket szentelt minden egyes személynek; hogy minden egyes személy Isten elvárásait hordozza a vállán, és hogy minden egyes személy Isten életének ellátását élvezi; minden egyes személyért Isten fizette meg az árat fáradságos erőfeszítéseivel. Ez a feddés azt is elmondta Jónásnak, hogy Isten szánja az emberiséget, amely az Ő saját keze munkája, éppen annyira, amennyire Jónás szánta a bokrot. Isten semmiképpen nem hagyná el egykönnyen az emberiséget, vagy legalábbis az utolsó lehetséges pillanatig nem tenné, nem utolsósorban azért, mert a városban olyan sok gyermek és ártatlan háziállat volt. Amikor Isten teremtésének ezekkel a fiatal és tudatlan termékeivel került szembe, akik még a jobb és a bal kezük között sem tudtak különbséget tenni, még kevésbé volt elképzelhető, hogy Isten ilyen elhamarkodottan vessen véget életüknek és határozza meg kimenetelüket. Isten remélte, hogy láthatja őket felnőni; remélte, hogy nem ugyanazon az úton járnak majd, mint a felmenőik, hogy nem kell újra Jahve Isten figyelmeztetését hallaniuk, és hogy bizonyságot fognak tenni Ninive múltjáról. Mi több, Isten remélte, hogy láthatja Ninivét, miután megbánta bűneit, hogy láthatja Ninive jövőjét a megtérést követően, és ami még fontosabb: hogy láthatja, amint Ninive újra Isten irgalma alatt él. Ezért Isten szemében a teremtésnek azok a tárgyai, akik nem tudtak különbséget tenni a jobb és bal kezük között, ők voltak Ninive jövője. Ők vállalják majd fel Ninive megvetésre méltó múltját, ahogy ők vállalják majd fel azt a fontos kötelességet is, hogy egyaránt bizonyságot tegyenek Ninive múltjáról és jövőjéről Jahve Isten útmutatásával. Igazi érzéseinek ebben a kinyilvánításában Jahve Isten teljes egészében megmutatta a Teremtő irgalmát az emberiség iránt. Megmutatta az emberiségnek, hogy „a Teremtő irgalma” nem tartalmatlan frázis, és nem is üres ígéret; konkrét elvei, módszerei és célkitűzései vannak. Isten igaz és valóságos, nem használ hamisságokat és álcákat, és ugyanígy az Ő irgalmában is végtelen ajándékként részesül az emberiség minden korban és időben. Viszont mindmáig a Teremtő Jónással folytatott szóváltása az Ő egyetlen, kizárólagos szóbeli nyilatkozata arról, miért tanúsít irgalmat az emberiség iránt, hogyan mutat irgalmat az emberiség felé, milyen hosszantűrő az emberiséggel szemben, és melyek az Ő igazi érzései az emberiség iránt. Jahve Isten tömör szavai ebben a beszélgetésben az emberiség mint szerves egész iránti gondolatait fejezik ki; igaz kifejezései az Ő szíve hozzáállásának az emberiséghez, és konkrét bizonyítékai is annak, hogy Ő bőségesen ajándékozza irgalmát az emberiségnek. Az Ő irgalmában nemcsak az emberiség idősebb generációi részesülnek, hanem megadatik az emberiség fiatalabb tagjainak is, ahogy mindig is volt, nemzedékről nemzedékre. Bár Isten haragja rendszeresen lesújt az emberiség bizonyos szegleteire és korszakaira, Isten irgalma sohasem szűnt meg. Irgalmával teremtése egyik nemzedékét a másik után vezeti és vezéreli, a teremtés egyik nemzedékét a másik után látja el és táplálja, mert igazi érzései az emberiség iránt sohasem változnak. Ahogy Jahve Isten mondta: „Én pedig ne szánjam meg [...]?” Ő mindig is szánta az Ő saját teremtését. Ez a Teremtő igazságos természetének irgalma, és egyúttal a Teremtő teljes egyedülállósága!

Az öt embertípus

Egyelőre ennyiben hagyom Isten igazságos természetéről szóló közlésünket. A továbbiakban Isten követőit több kategóriába fogom csoportosítani aszerint, hogy milyen a megértésük Istenről, és hogy milyen megértéssel és tapasztalattal rendelkeznek az Ő igazságos természetéről, hogy megtudjátok, melyik stádiumban vagytok jelenleg, és hogy milyen a jelenlegi érettségetek. Ami az emberek istenismeretét és az Ő igazságos természetéről alkotott megértését illeti, az emberek által elért különböző stádiumok és érettségi szintek általánosságban öt típusra oszthatók. Ez a téma az egyedülálló Istennek és az Ő igazságos természetének ismeretén alapul. Ezért, ahogy a következő tartalmat olvassátok, próbáljátok figyelmesen megállapítani, hogy pontosan mennyi megértéssel és tudással rendelkeztek Isten egyedülálló voltáról és igazságos természetéről, aztán az eredmény segítségével ítéljétek meg, hogy igazából melyik stádiumba tartoztok, igazából mekkora az érettségetek, és igazából melyik embertípus vagytok.

Első típus: a pólyás csecsemő stádiuma

Mit jelent az, hogy „pólyás csecsemő”? A pólyás csecsemő egy csecsemő, aki nemrég jött világra, egy újszülött. Ez az a stádium, amelyben az ember a legéretlenebb.

Az ebben a stádiumban lévő emberek lényegében nem rendelkeznek tudomással vagy tudatossággal az Istenbe vetett hit dolgaival kapcsolatban. Zavartak és bizonytalanok, és semmiről nem tudnak semmit. Lehet, hogy ezek az emberek már régóta hisznek Istenben, vagy talán egyáltalán nem régóta, de zavart és tudatlan állapotuk és igazi érettségük a pólyás csecsemő stádiumába sorolja őket. A pólyás csecsemő helyzetének pontos meghatározása a következő: bármilyen régóta hisz Istenben ez a fajta ember, mindig is zavaros fejű, bizonytalankodó és együgyű lesz; nem tudja, miért hisz Istenben, és azt sem tudja, kicsoda Isten, vagy hogy ki az Isten. Bár Istent követik, a szívükben nincs pontos definíció Istenről, és nem tudják megállapítani, hogy Isten-e az, akit követnek, még kevésbé azt, hogy igazából érdemes-e hinniük Istenben és követniük Őt. Ez ennek az embertípusnak az igazi állapota. Ezeknek az embereknek a gondolatai homályosak, és egyszerűen szólva, a hitük zavaros. Mindig a döbbenet és a fogalmatlanság állapotában léteznek; állapotukat a „zavart fejűség”, „elbizonytalanodás” és „együgyűség” szavakkal lehet összegezni. Soha nem látták, nem is érezték Isten létezését, ezért az istenismeretről beszélni velük éppolyan haszontalan, mint egy hieroglifákkal írt könyvet olvastatni velük – sem megérteni, sem elfogadni nem fogják. Számukra Istent ismerni annyi, mintha egy fantasztikus mesét hallgatnának. Bár a gondolataik homályosak lehetnek, valójában szilárdan hiszik, hogy Isten megismerése kimondottan idő- és energiapazarlás. Ez az első embertípus: a pólyás csecsemő.

Második típus: az anyatejes csecsemő stádiuma

Egy pólyás csecsemőhöz képest ez az embertípus már elért némi előrehaladást. Sajnos még mindig nem rendelkeznek semmiféle megértéssel Istenről. Még mindig nincs világos megértésük Istenről és rálátásuk Istenre, és nincs túl világos fogalmuk arról, miért kellene hinniük Istenben, de a szívükben megvan a saját céljuk és a saját világos eszméik. Azzal nem törődnek, hogy helyes-e hinni Istenben. A cél és célkitűzés, amelyre az Istenbe vetett hit által törekednek, az, hogy élvezzék az Ő kegyelmét, örömöt és békét nyerjenek, kényelmes életet éljenek, élvezzék Isten védelmét és gondviselését, és Isten áldásai alatt élhessenek. Nem törődnek azzal, milyen mértékben ismerik Istent; nem sarkallja őket semmi arra, hogy Isten megértésére törekedjenek, és azzal sem törődnek, hogy mit csinál vagy mit kíván tenni Isten. Csak arra törekednek vakon, hogy az Ő kegyelmét élvezzék, és többet szerezzenek meg áldásaiból; százszoros nyereségre törekednek a jelen korban, az eljövendő korban pedig örök életre. Gondolataik, önfeláldozásuk mértéke, odaadásuk és szenvedésük mind ugyanarra a célra irányul: megszerezni Isten kegyelmét és áldásait. Semmi mással nem törődnek. Ez az embertípus csak abban biztos, hogy Isten képes megvédeni az embereket és megajándékozni őket kegyelmével. Azt lehet mondani, hogy nem érdekli őket és nincs túl sok fogalmuk arról, miért akarja Isten megmenteni az embert, vagy hogy milyen eredményt kíván Isten elérni szavaival és munkájával, és ez nem is érdekli őket. Soha nem tettek erőfeszítést azért, hogy megismerjék Isten lényegét és igazságos természetét, és nem is tudnak elég érdeklődést összeszedni ahhoz, hogy így tegyenek. Hiányzik belőlük a hajlam, hogy odafigyeljenek ezekre a dolgokra, és nem is kívánnak tudni róluk. Nem kívánnak kérdéseket feltenni Isten munkájáról, Isten követelményeiről az emberrel szemben, Isten akaratáról vagy bármi másról, ami Istennel kapcsolatos, és az arra való hajlam is hiányzik belőlük, hogy ezekről a dolgokról kérdezzenek. Azért van ez így, mert azt hiszik, ezeknek a dolgoknak semmi közük ahhoz, hogy élvezik-e Isten kegyelmét, és őket csak egy olyan Isten érdekli, aki a saját érdekeikkel közvetlen kapcsolatban létezik, és aki kegyelmet tud ajándékozni az embernek. Egyáltalán nem érdekli őket semmi más, így nem tudnak belépni az igazságvalóságba, akárhány éve is hisznek Istenben. Ha nincs senki, aki rendszeresen itatja vagy eteti őket, nehezükre esik továbbmenni az Istenbe vetett hit útján. Ha nem élvezhetik az eddigi örömöt, békét vagy Isten kegyelmét, akkor eléggé hajlamosak otthagyni az egészet. Ez a második embertípus: az a személy, aki az anyatejes csecsemő stádiumában létezik.

Harmadik típus: az elválasztott csecsemő, avagy a kisgyermek stádiuma

Ez az embercsoport már rendelkezik bizonyos mennyiségű világos tudatossággal. Tisztában vannak azzal, hogy Isten kegyelmének élvezete nem jelenti azt, hogy ők maguk igaz tapasztalással rendelkeznek, és azzal is tisztában vannak, hogy még ha fáradhatatlanul törekednek is az örömre és békére, a kegyelemre, vagy ha képesek is bizonyságot tenni azáltal, hogy megosztják tapasztalataikat Isten kegyelmének élvezetéről, vagy azáltal, hogy dicsőítik Istent az áldásokért, amelyeket nekik ajándékozott, mindez nem jelenti azt, hogy birtokában vannak az életnek, sem azt, hogy rendelkeznek az igazság valóságával. Attól kezdve, hogy ennek tudatára ébredtek, többé nem dédelgetnek vad reményeket arról, hogy őket csak Isten kegyelme fogja kísérni, hanem miközben Isten kegyelmét élvezik, egyúttal tenni is kívánnak valamit Istenért. Készen állnak megtenni kötelességüket, elviselni némi nehézséget és fáradságot, valamilyen szintű együttműködésbe kezdeni Istennel. Mivel azonban törekvésük Istenbe vetett hitükben túlságosan torzult, mivel az általuk dédelgetett egyéni szándékok és vágyak túl erősek, mivel beállítottságuk túl féktelenül arrogáns, nagyon nehéz kielégíteniük Isten vágyát vagy hűségesnek lenniük Istenhez. Ezért gyakran nem képesek felismerni saját egyéni kívánságaikat vagy betartani Istennek tett ígéreteiket. Gyakran egymásnak ellentmondó állapotokban találják magukat: nagyon szeretnének a lehető legteljesebb mértékben eleget tenni Istennek, mégis minden erejükkel ellenszegülnek Neki, és gyakran tesznek fogadalmakat Istennek, de esküjüket aztán hamar meg is szegik. Még gyakrabban más, egymásnak ellentmondó állapotokban találják magukat: őszintén hisznek Istenben, mégis megtagadják Őt és mindazt, ami Tőle származik; szorongva remélik, hogy Isten majd megvilágosítja, vezeti, ellátja és segíti őket, de közben továbbra is a saját kiútjukat keresik. Szeretnék megérteni és megismerni Istent, mégsem hajlandóak közeledni Hozzá. Ehelyett folyamatosan kerülik Istent, és a szívük zárva van Előtte. Bár rendelkeznek némi felületes megértéssel és tapasztalattal Isten szavainak szó szerinti jelentéséről és az igazságról, valamint felületes fogalommal Istenről és az igazságról, tudat alatt továbbra sem tudják megerősíteni vagy megállapítani, hogy Isten-e az igazság, sem megerősíteni azt, hogy Isten valóban igazságos-e. Isten természetének és lényegének valódiságát sem tudják meghatározni, még kevésbé az Ő igazi létezését. Istenbe vetett hitükben mindig vannak kételyek és félreértések, valamint elképzelések és képzelgések is. Miközben Isten kegyelmét élvezik, vonakodva megtapasztalnak vagy gyakorolnak néhány igazságot is, amelyeket teljesíthetőnek tartanak, hogy gazdagítsák hitüket, bővítsék tapasztalatukat az istenhitben, igazolják az Istenbe vetett hitről alkotott megértésüket, és kielégítsék hiúságukat azáltal, hogy a saját maguk által megszabott életúton járnak, és egy igazságos vállalkozást hajtanak végre az emberiségért. Ugyanakkor mindezt saját vágyuk kielégítésére is teszik, hogy áldásokat nyerjenek, mintegy egy fogadás keretében, amelyet annak reményében tesznek, hogy még nagyobb áldásokat kapnak az emberiség számára, továbbá azért, hogy véghezvigyék nagyra törő becsvágyukat és élethosszig tartó vágyukat arra, hogy ne nyugodjanak, amíg meg nem szerezték Istent. Ezek az emberek ritkán képesek elnyerni Istentől a megvilágosodást, mert vágyuk és szándékuk, hogy áldásokat nyerjenek, túlságosan fontos számukra. Semmi kedvük ezt feladni, sőt, nem is tudnák elviselni, hogy így tegyenek. Attól félnek, hogy az áldások elnyerésének vágya nélkül, a régóta dédelgetett ambíció nélkül, hogy ne nyugodjanak, amíg meg nem szerezték Istent, elveszítik a motivációt, hogy higgyenek Istenben. Ezért nem akarnak szembenézni a valósággal. Nem akarnak szembenézni Isten szavaival vagy Isten munkájával. Nem akarnak szembesülni Isten természetével vagy lényegével, még kevésbé megemlíteni Isten megismerésének témáját. Azért van ez így, mert mihelyt Isten, az Ő lényege és az Ő igazságos természete a képzelgéseik helyébe lép, az álmaik füstté válnak, és úgynevezett tiszta hitük és évek fáradságos munkájával felhalmozott „érdemeik” elpárolognak és semmivé lesznek. Ugyanígy összeomlás vár a saját kis „birodalmukra” is, amelyet vérrel és verejtékkel hódítottak meg az évek során. Mindez azt jelzi majd, hogy sok éves kemény munkájuk és erőfeszítéseik mind hiábavalóak voltak, és hogy a nulláról kell újrakezdeniük. Ez a legkeményebb fájdalom, amelyet a szívükben el kell viselniük, és ez az a végeredmény, amelyet a legkevésbé kívánnak látni, ezért vannak folyamatosan beleragadva ebbe a patthelyzetbe, mert nem hajlandóak visszafordulni. Ez a harmadik embertípus: az a személy, aki az elválasztott csecsemő stádiumában létezik.

A fent leírt háromféle ember, vagyis az ebben a három állapotban létező emberek nem rendelkeznek igaz hittel Isten identitásában és státuszában, sem az Ő igazságos természetében, sem világos, pontos felismeréssel vagy megerősítéssel ezekről. Ezért e három embertípus számára nagyon nehéz belépni az igazság valóságába, és szintén nehéz elnyerniük Isten irgalmát, megvilágosítását vagy megvilágítását, mivel az a mód, ahogyan Istenben hisznek és hibás hozzáállásuk Istenhez lehetetlenné teszi az Ő számára, hogy munkát végezzen szívükben. Kétségeik, félreértéseik és képzelgéseik Istennel kapcsolatban meghaladják Istenbe vetett hitüket és Róla alkotott ismeretüket. Ez a három embertípus nagy veszélyben forog, és mindhárom állapot nagyon veszedelmes. Amikor valaki kételkedő hozzáállást tart fenn Istennel, Isten lényegével, Isten identitásával szemben, vagy azzal kapcsolatban, hogy Isten-e az igazság, és az Ő létezésének valódiságával kapcsolatban, és amikor valaki nem képes ezeket bizonyosságként kezelni, az hogyan fogadhatja el mindazt, ami Istentől jön? Hogyan fogadhatja el azt a tényt, hogy Isten az igazság, az út és az élet? Hogyan fogadhatja el Isten fenyítését és ítéletét? Hogyan fogadhatja el Isten üdvösségét? Ez a fajta ember hogyan nyerheti el Isten igaz útmutatását és gondviselését? Azok, akik ebben a három stádiumban vannak, bármikor szembeszegülhetnek Istennel, ítéletet mondhatnak Istenről, káromolhatják vagy elárulhatják Istent. Bármikor letérhetnek az igaz útról és elhagyhatják Istent. Mondhatni, az ebben a három stádiumban lévő emberek egy kritikus időszakban léteznek, mivel nem léptek rá az istenhit helyes ösvényére.

Negyedik típus: a növekvő gyermek, avagy a gyermekkor stádiuma

Miután egy személy elválasztása megtörtént – vagyis miután bőséges mennyiségű kegyelemben részesült –, elkezdi felfedezni, mit jelent hinni Istenben, feltámad benne a vágy, hogy különböző kérdéseket megértsen, például, hogy miért él az ember, hogyan éljen az ember, és miért végzi Isten az Ő munkáját az emberen. Amikor ezek a homályos gondolatok és zavaros gondolati mintázatok felmerülnek és léteznek bennük, folyamatosan öntözésben részesülnek, és a kötelességüket is képesek teljesíteni. Ez idő alatt már nincsenek kétségeik Isten létezésének igazságával kapcsolatban, és pontos fogalommal rendelkeznek arról, mit jelent Istenben hinni. Erre az alapra építve fokozatosan istenismeretre tesznek szert, és fokozatosan válaszokat kapnak homályos gondolataikra és zavaros gondolati mintázataikra Isten természetével és lényegével kapcsolatban. Ami a beállítottságuk változásait és Istenről való ismeretüket illeti, az ebben a stádiumban lévő emberek kezdenek elindulni a helyes csapáson, és belépnek egy átmeneti időszakba. Ebben a stádiumban kezd az embereknek életük lenni. Az élet birtoklásának világos jele, ha valaki fokozatosan megoldja az Isten ismeretével kapcsolatos különféle kérdéseket a szívében – például félreértéseket, képzelgéseket, elképzeléseket, Istenről alkotott homályos definíciókat –, és nemcsak eljut odáig, hogy valóban higgyen, és felismerje Isten létezésének valódiságát, hanem lesz egy pontos definíciója Istenről, és a szívében a megfelelő hely lesz Isten számára, homályos hite helyébe pedig Isten igaz követése lép. Ebben a stádiumban az emberek fokozatosan felismerik téves fogalmaikat Istenről, hibás törekvéseiket és hitük helytelen módjait. Mohón vágyakozni kezdenek az igazság után, vágyakozni arra, hogy megtapasztalják Isten ítéletét, fenyítését és fegyelmezését, és arra, hogy beállítottságuk megváltozzon. Ebben a stádiumban fokozatosan maguk mögött hagynak mindenféle elképzelést és képzelgést Istenről, ugyanakkor pedig megváltoztatják és helyesbítik helytelen istenismeretüket, és helyes alapvető ismereteket szereznek Istenről. Bár annak az ismeretnek egy része, amelyet ebben a stádiumban birtokolnak az emberek, nem túl konkrét vagy pontos, legalább fokozatosan kezdik elhagyni Istenről alkotott elképzeléseiket, téves ismereteiket és félreértéseiket; többé nem tartják fenn saját elképzeléseiket és képzelgéseiket Istenről. Kezdik megtanulni az elhagyást – hogy miként hagyjanak el a saját elképzeléseik között talált dolgokat, az ismeretekből származó dolgokat és a Sátántól való dolgokat; kezdenek hajlandók lenni arra, hogy helyes és pozitív dolgoknak vessék alá magukat, sőt olyan dolgoknak, amelyek Isten szavaiból származnak és megfelelnek az igazságnak. Kezdik továbbá megkísérelni megtapasztalni Isten szavait, személyesen ismerni és végrehajtani az Ő szavait, az Ő szavait fogadni el cselekedeteik alapelveként és beállítottságuk megváltoztatásának alapjaként. Ez idő alatt az emberek öntudatlanul elfogadják Isten ítéletét és fenyítését, és öntudatlanul elfogadják életükként Isten szavait. Miközben Isten ítéletét, fenyítését és szavait elfogadják, egyre inkább tudatába kerülnek annak, és képesek lesznek érzékelni azt, hogy az Isten, akiben szívük mélyén hisznek, valóban létezik. Isten szavaiban, saját tapasztalataikban és életükben egyre inkább érzik, hogy Isten mindig is felügyelte az ember sorsát, mindig is vezette az embert, és gondoskodott róla. Istennel való társulásuk révén fokozatosan meggyőződnek Isten létezéséről. Ezért, mielőtt még ráébrednének, tudat alatt már jóváhagyták Isten munkáját, és elkezdtek szilárdan hinni benne, valamint Isten szavait is jóváhagyták. Mihelyt az emberek jóváhagyják Isten szavait és munkáját, szüntelenül megtagadják önmagukat, megtagadják saját elképzeléseiket, megtagadják saját ismereteiket, megtagadják saját képzelgéseiket, ugyanakkor pedig szüntelenül keresik, hogy mi az igazság, és mi Isten akarata. Az emberek ismerete Istenről a fejlődésnek ebben a szakaszában meglehetősen felszínes – még arra is képtelenek, hogy világosan szavakba foglalják ezt a tudást, és konkrét részleteket sem tudnak megfogalmazni –, és csak észlelésen alapuló megértéssel rendelkeznek; mégis, ha ezt az előző három stádium mellé állítjuk, ebben a szakaszban az emberek éretlen élete már öntözésben részesült, és megkapta ellátásként Isten szavait, így már elkezdett szárba szökkenni. Életük olyan, mint a földbe temetett mag; miután nedvességet és tápanyagokat kapott, áttör a talajon, és szárba szökkenése egy új élet születését jelenti. Ez a születés teszi lehetővé, hogy az ember megpillantsa az élet jeleit. Amikor az embereknek életük van, növekednek. Ezért ezeken az alapokon – fokozatosan eljutva az Istenbe vetett hit megfelelő ösvényére, elhagyva saját elképzeléseiket, elnyerve Isten útmutatását – az emberek élete elkerülhetetlenül, apránként növekedni fog. Minek alapján mérhető ez a növekedés? A mérés alapja az illető tapasztalata Isten szavaival és Isten igazságos természetéről alkotott igaz megértése. Bár nagyon nehezükre esik, hogy saját szavaikkal pontosan leírják Istenről és az Ő lényegéről alkotott ismeretüket ebben a növekedési időszakban, ez az embercsoport többé nem szándékozik szubjektíven az örömöt keresni Isten kegyelmének élvezete által, vagy azért hinni Istenben, hogy a saját célját hajszolja, ami nem más, mint az Ő kegyelmének megszerzése. Ehelyett egy Isten szavának megfelelően élt életre akarnak törekedni, valamint arra, hogy Isten üdvösségének tárgyai legyenek. Továbbá bizakodók, és készen állnak elfogadni Isten ítéletét és fenyítését. Ez fémjelzi a növekedés stádiumában járó embert.

Bár az ebben a stádiumban lévő embereknek van némi ismeretük Isten igazságos természetéről, ez az ismeret nagyon homályos és elmosódott. Bár nem tudják világosan megfogalmazni ezeket a dolgokat, érzik, hogy belül már elnyertek valamit, mert Isten fenyítése és ítélete révén már szert tettek bizonyos fokú tudásra és megértésre Isten igazságos természetéről. Mindez azonban meglehetősen felszínes, és még csak a kezdeti stádiumban jár. Ennek az embercsoportnak van egy konkrét nézőpontja, amellyel Isten kegyelméhez viszonyulnak, és amely annak megváltozásában fejeződik ki, hogy milyen célkitűzéseket hajszolnak, és hogyan teszik ezt. Isten szavaiból és munkájából, az Ő mindenféle, az emberrel szemben támasztott követelményéből és az emberrel kapcsolatos kinyilatkoztatásaiból már látták, hogy ha még mindig nem keresik az igazságot, ha még mindig nem törekednek arra, hogy belépjenek a valóságba, ha még mindig nem törekednek arra, hogy megfeleljenek Istennek és megismerjék Őt, miközben megtapasztalják az Ő szavait, akkor elveszítik az Istenbe vetett hit értelmét. Látják, hogy bármennyire is élvezik Isten kegyelmét, mégsem tudják megváltoztatni a beállítottságukat, nem tudnak megfelelni Istennek vagy megismerni Őt, és hogy ha az emberek folyamatosan Isten kegyelmében élnek, akkor sohasem fogják elérni a növekedést, elnyerni az életet, és nem lesznek képesek részesülni az üdvösségben. Összegzésként: ha egy személy nem képes igazán megtapasztalni Isten szavait, és képtelen Istent az Ő szavain keresztül megismerni, akkor örökké csecsemőstádiumban marad, és soha egy lépést sem fog tenni előre életének növekedésében. Ha örökké csecsemőstádiumban létezel, ha sohasem lépsz be Isten szavainak valóságába, ha Isten szava sohasem lesz az életeddé, ha sohasem rendelkezel igaz istenhittel és istenismerettel, akkor vajon van rá lehetőség, hogy Isten teljessé tegyen téged? Ezért bárki, aki belép Isten szavának valóságába, aki elfogadja életéül Isten szavát, aki kezdi elfogadni Isten fenyítését és ítéletét, bárki, akinek romlott beállítottsága változni kezd, és bárki, akinek az igazságra sóvárgó szíve van, akiben él a vágy, hogy megismerje Istent, és elfogadja Isten üdvösségét – ezek azok az emberek, akiknek valóban van életük. Való igaz, ez a negyedik embertípus, a növekvő gyermek, a gyermekkor stádiumában járó személy.

Ötödik típus: az élet érlelődése, avagy a felnőttkor stádiuma

Miután a gyermekkor stádiumát megtapasztalták az emberek, és végigtipegtek ezen a hullámvasútszerű növekedési stádiumon, az életük stabilizálódik, előrefelé tett lépéseik többé nem akadoznak, és senki nem képes akadályt gördíteni elébük. Bár az út előttük még mindig göröngyös és nehezen járható, ők már nem gyengék, nem félnek, nem botladoznak előrefelé menet, és nem veszítik el a fejüket. Alapjaik mélyen gyökereznek Isten szavának valódi megtapasztalásában, szívüket pedig Isten méltósága és nagysága vonzotta magához. Arra sóvárognak, hogy Isten nyomdokaiba lépjenek, hogy megismerjék Isten lényegét, hogy mindent megtudjanak Istenről.

Az ebben a stádiumban járó emberek már világosan tudják, kiben hisznek, és azt is világosan tudják, miért higgyenek Istenben, és mi az ő saját életük jelentősége, sőt azzal is tisztában vannak, hogy mindaz, amit Isten kifejezésre juttat, maga az igazság. Sok éves tapasztalatukkal felismerik, hogy Isten ítélete és fenyítése nélkül egy ember sohasem lesz képes megfelelni Istennek vagy megismerni Őt, és sohasem lesz igazán képes Isten színe elé járulni. Ezeknek az embereknek a szívében erős a vágy, hogy Isten próbára tegye őket, hogy a próbatétel folyamán láthassák Isten igazságos természetét, és egy tisztább szeretetet érjenek el, ugyanakkor pedig képesek legyenek hitelesebben megérteni és megismerni Istent. Az ebben a stádiumban járó emberek már teljesen elbúcsúztak a csecsemőstádiumtól és attól a stádiumtól, amelyben csak élvezik Isten kegyelmét, és teleeszik magukat kenyérrel. Többé nem fűznek túlzó reményeket annak eléréséhez, hogy Isten elviselje őket és irgalmat tanúsítson irántuk; inkább abban bíznak, hogy megkapják Isten szüntelen fenyítését és ítéletét, és ebben reménykednek, hogy így elválaszthassák magukat saját romlott beállítottságuktól és megfelelhessenek Istennek. Istenről való ismeretük és törekvéseik, vagy törekvéseik végső céljai, mind teljesen világosak a szívükben. Ezért a felnőttstádiumban járó emberek már teljesen búcsút mondtak a bizonytalan hit stádiumának, annak a stádiumnak, amelyben a kegyelemtől remélik az üdvösséget, az éretlen élet stádiumának, amely nem bírja kiállni a próbatételeket, a homályosság stádiumának, a tapogatózás stádiumának, annak a stádiumnak, amelyben gyakran eltűnik az út az ember lába alól, az instabil időszaknak, amelyben hirtelen hőség és hideg váltakozik, és annak a stádiumnak, amikor az ember bekötött szemmel követi Istent. Az ebbe a típusba tartozó emberek gyakran kapnak Istentől megvilágosodást és megvilágítást, és gyakran lépnek igaz társulásra és bocsátkoznak igazi kommunikációba Istennel. Mondhatni, az ebben a stádiumban élő emberek már felfogták Isten akaratának egy részét, képesek megtalálni az igazság alapelveit mindenben, amit tesznek, és tudják, hogyan kell eleget tenni Isten vágyának. Továbbá már megtalálták az Isten ismeretéhez vezető utat, és elkezdtek bizonyságot tenni istenismeretükről. A fokozatos növekedés folyamán fokozatosan megértést és ismeretet nyernek Isten akaratáról: Isten akaratáról az emberiség megteremtésében és Isten akaratáról az emberiség irányításában. Továbbá fokozatosan megértést és ismeretet szereznek Isten igazságos természetéről, ami az Ő lényegét illeti. Ezt az ismeretet nem pótolhatja semmiféle emberi elképzelés vagy képzelgés. Bár nem lehet azt állítani, hogy az ötödik stádiumban egy személy élete már teljesen érett, vagy hogy ez a személy igazságos vagy teljes, mégis, ez a személy már tett egy lépést az életben való érettség stádiuma felé, és már képes Isten elé járulni, szemtől szemben állni Isten szavával és Istennel. Mivel ez a fajta ember oly sokat megtapasztalt Isten szavából, számtalan próbatételen ment keresztül, számtalanszor esett át Isten fegyelmezésén, ítéletén és fenyítésén, Istennek való alávetettsége nem relatív, hanem abszolút. Istenismerete tudat alattiból világos és pontos tudássá alakult át, felszínesből mélyrehatóvá, homályosból és bizonytalanból aprólékossá és kézzelfoghatóvá. A buzgó tapogatózás és passzív keresés után továbblépett az erőfeszítés nélküli tudás és a proaktív bizonyságtétel felé. Mondhatni, az ebben a stádiumban járó emberek rendelkeznek Isten szava igazságvalósággal, és már ráléptek a tökéletesség felé vezető útra, mint amelyen Péter járt. Ez az ötödik embertípus, aki az érettség állapotában él – a felnőttkor stádiumában.

2013. december 14.