A meghódítottak ellenpontok, és az emberek csak akkor lehetnek az utolsó napok munkájának modelljeivé és mintáivá, ha már tökéletessé váltak. A teljessé válás előtt ellenpontok, eszközök, szolgálatra használt tárgyak. Azok, akiket Isten mélyrehatóan meghódított, az Ő irányítási munkájának kikristályosodásai, egyúttal modellek és minták is. Ezek a szavak, amelyekkel ma ezeket az embereket leírtam, talán nem túl figyelemre méltók, de sok érdekes történetet hoznak napvilágra. Ti, kishitűek mindig addig vitatkoztok egy-egy figyelemre sem méltó címen, míg egészen belevörösödtök, és ennek néha még a kapcsolataitok is kárát látják. Bár ez csak egy apró cím, a ti gondolkodásotok és hitetek szerint nemcsak sokkal több egy jelentéktelen címnél, hanem fontos dolog, amely a sorsotokat érinti. Így azok, akik nincsenek észnél, gyakran nagy veszteséget szenvednek ilyen triviális dolgok miatt – vagyis kis nyereségért sokat veszítenek. Egy jelentéktelen cím miatt képesek vagytok elmenekülni és soha vissza nem térni. Azért van ez így, mert nem tartjátok fontosnak az életet, és túl nagy jelentőséget tulajdonítotok annak, milyen néven neveznek benneteket. Ezért szellemi életetekben, sőt még gyakorlati életetekben is gyakran egy csomó bonyolult és furcsa történetet agyaltok ki a státusszal kapcsolatos elképzeléseitek miatt. Talán nem ismeritek ezt el, de elmondom nektek, hogy ilyen emberek tényleg léteznek a való életben, bár ti egyénileg még nem lettetek leleplezve. Ilyesmik mindegyikőtök életében történtek már. Ha nem hiszitek el, csak vegyétek szemügyre az alábbi kis jelenetet egy nővér (vagy testvér) életéből. Lehetséges, hogy ez a személy valójában te magad vagy, vagy pedig valaki, akit jól ismersz a saját életedből. Ha nem tévedek, ez a jelenet egy olyan tapasztalatot ír le, amelyet te is átéltél. A leírásból semmi nem hiányzik, egyetlen gondolat vagy eszme sem maradt ki, hanem mindet teljes egészében rögzíti ez a történet. Ha nem hiszed, olvasd el előbb.

Ez itt egy kis tapasztalat egy „szellemi embertől”.

Szorongás fogta el, amikor látta, hogy sok minden, amit gyülekezetbeli testvérei és nővérei tesznek, nincs összhangban Isten akaratával, ezért szidni kezdte őket, mondván: „Ti nyomorultak! Egyáltalán nincs lelkiismeretetek? Valójában miért csináltok lelkiismeretlen dolgokat? Miért nem keresitek az igazságot, ahelyett hogy azt teszitek, amihez kedvetek támad?... És mindezt nektek mondom, de ugyanakkor saját magamat gyűlölöm. Látom, hogy Isten türelmetlenségtől izzik, és érzem magamban a tüzet. Én valóban kész vagyok teljesen véghezvinni a munkát, amelyet Isten rám bízott, és valóban szolgálatotokra akarok lenni. Csak most olyan gyenge vagyok. Isten olyan sok időt fordított ránk, és olyan sok szót mondott, de mi még mindig ugyanazok vagyunk. A szívemben mindig úgy érzem, hogy olyan sokkal tartozom Istennek...” (Elsírta magát, így nem tudott többet mondani.) Ezután imádkozni kezdett: „Ó, Istenem! Könyörgök Neked, hogy adj nekem erőt, indíts meg jobban, mint valaha, és munkálkodjon bennem a Te Lelked. Kész vagyok Veled együttműködni. Ha Te dicsőséget nyersz a végén, én kész vagyok ebben a pillanatban teljes önmagamat Neked adni, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy az életemről kell lemondanom. Nagyszerű dicséreteket szeretnénk felajánlani, hogy testvéreink és nővéreink énekelhessenek és táncolhassanak örömükben, dicsérve a Te szent nevedet, dicsőítve Téged, kinyilvánítva Téged, bebizonyítva, hogy a Te munkád igaz, és minden gondoskodást megadva Neked a terhekért, amelyeket viselsz...” Így imádkozott buzgón, és a Szentlélek valóban terhet rótt rá. Ez idő alatt kivételes terhet hordozott, és egész napját olvasással, írással és figyelmes hallgatással töltötte. Olyan elfoglalt volt, amilyen csak lehetett. Szellemi állapota kitűnő volt, szívében pedig mindig energikus volt és terheket hordozott. Időnként elgyengült és falba ütközött, de nemsokára visszanyerte normális állapotát. Egy ilyen időszak után rohamos fejlődést mutatott, Isten sok szaváról sikerült némi megértést nyernie, és a himnuszokat is gyorsan tanulta – mindent összevetve a szellemi állapota kitűnő volt. Amikor látta, hogy a gyülekezetben sok minden nincs összhangban Isten akaratával, nyugtalan lett, ezért megrótta testvéreit és nővéreit, mondván: „Ez volna a kötelességetek iránti odaadás? Miért nem vagytok képesek megfizetni még egy ilyen csekély árat sem? Ha ti nem akarjátok megtenni, majd én megteszem...”

Amíg teher volt rajta, erősebbnek érezte magát hitében, ahogy a Szentlélek egyre többet munkálkodott. Időnként bizonyos nehézségekkel találta szembe magát, és negativitás vett erőt rajta, de képes volt ezeket leküzdeni. Vagyis mialatt megtapasztalta a Szentlélek munkáját, még amikor az állapota épp csodálatos volt, akkor sem tudta elkerülni, hogy bizonyos nehézségekbe ütközzön, vagy elgyengüljön valamelyest. Ilyesmi elkerülhetetlenül előfordul, de ő rövid idő alatt ki tudott vergődni ezekből az állapotokból. Amikor gyengeséget tapasztalt, imádkozott, és érezte, hogy saját érettsége valóban elégtelen, de hajlandó volt együttműködni Istennel. Bármit is tett Isten, ő kész volt eleget tenni az Ő akaratának és engedelmeskedni az Ő minden rendelkezésének. Egyeseknek megvolt róla a véleményük és az előítéleteik, ő azonban képes volt félretenni önmagát és proaktívan közösségben lenni velük. Ilyen az emberek állapota, amikor a Szentlélek az Ő normális munkáját végzi. Bizonyos idő múlva Isten munkája változni kezdett, és az emberek mind egy másik munkafázisba léptek be, amelyben Isten más követelményeket támasztott velük szemben. Így új szavak hangzottak el, amelyek új követelményeket támasztottak az emberekkel szemben: „... Csak gyűlölet van Bennem irántatok, áldások soha. Soha fel sem merült Bennem, hogy megáldjalak benneteket, sem az, hogy teljessé tegyelek titeket, mert túlságosan lázadók vagytok. Mivel becstelenek és csalárdak vagytok, és mivel hiányos a képességetek, a státuszotok pedig alacsony, sohasem voltatok sem a színem előtt, sem a szívemben. Az Én munkám kizárólag azzal a szándékkal folyik, hogy elítéljelek benneteket; sohasem volt távol tőletek sem az Én kezem, sem az Én fenyítésem. Folyamatosan megítéltelek és elátkoztalak benneteket. Mivel nincs megértésetek Rólam, a haragom mindig is rajtatok volt. Bár mindig köztetek munkálkodtam, ismernetek kellene hozzáállásomat irántatok. Nem más ez, mint undor – nincs más hozzáállás vagy vélemény. Csak azt akarom, hogy az Én bölcsességem és az Én nagy erőm ellenpontjaként szolgáljatok. Nem vagytok semmi több, mint az Én ellenpontjaim, mert az Én igazságosságom a ti lázadó mivoltotokon keresztül tárul fel. Úgy rendelem, hogy az Én munkám ellenpontjaként szolgáljatok, hogy az Én munkám függelékei legyetek...” Amint a nővér meglátta a „függelék” és „ellenpont” szavakat, elgondolkodott: „Hogyan maradhatnék követő e szavak fényében? Miután ilyen árat fizettem, még mindig csak ellenpont vagyok. Egy ellenpont nem szolgálattevő csupán? A múltban arról volt szó, hogy mi nem szolgálattevők, hanem Isten népe leszünk, de nem tartunk még ma is ugyanitt, a szolgálattevők szerepében? Vajon a szolgálattevőkből nem hiányzik az élet? Bármennyi szenvedést is tűrök el, Isten nem dicsér meg érte! Miután befejezem az ellenpontként való létet, talán nem lesz vége?...” Minél többet gondolkodott ezen, annál lehangoltabb lett. Még rosszabbul érezte magát, amikor eljött a gyülekezetbe, és látta a testvérei és nővérei állapotát: „Ti nem vagytok jól! Én sem vagyok jól! Negatív lettem. Uhh! Mit lehet tenni? Isten még mindig nem akar minket. Miközben ezt a fajta munkát végzi, lehetetlen, hogy ne tegyen minket negatívvá. Nem tudom, mi a baj velem. Még imádkozni sem akarok. Mindenesetre most nem vagyok jól, és egyáltalán nem tudom mozgósítani a belső motivációmat. Sokszor imádkoztam, de még mindig nem tudok, és nem vagyok hajlandó folytatni. Én ezt így látom. Isten azt mondja, ellenpontok vagyunk, az ellenpontok pedig nem szolgálattevők csupán? Isten azt mondja, ellenpontok vagyunk, nem az Ő fiai, és nem is az Ő népe. Nem vagyunk az Ő fiai, még kevésbé az Ő elsőszülött fiai. Semmi nem vagyunk, csak ellenpontok. Ha ez vagyunk, számíthatunk egyáltalán kedvező kimenetelre? Az ellenpontoknak nincs reménységük, mert életük sincs. Ha az Ő fiai, az Ő népe lennénk, abban lenne remény – akkor teljessé válhatnánk. Hordozhatják Isten életét ellenpontok? Képes Isten életet lehelni azokba, akik szolgálatot teljesítenek Érte? Ő azokat szereti, akikben megvan az Ő élete, és csak azok az Ő fiai, az Ő népe, akikben megvan az Ő élete. Bár én negatív és gyenge vagyok, remélem, hogy közületek senki nem negatív. Tudom, hogy az ilyen visszalépés és negativitás nem tehet eleget Isten akaratának, de én nem vagyok hajlandó ellenpont lenni. Félek ellenpont lenni. Mindenesetre nincs több energiám, és most nem tudom folytatni. Remélem, egyikőtök sem fog úgy tenni, ahogy én tettem, hanem képes lesz valamennyi inspirációt meríteni tőlem. Úgy érzem, akár el is mehetnék meghalni! Itt hagyok nektek néhány utolsó szót, mielőtt a halálba megyek – remélem, ti képesek vagytok mindvégig ellenpontként szolgálni; talán a végén Isten megdicséri majd az ellenpontokat...” Amikor a testvérek és nővérek ezt látták, felmerült bennük a kérdés: „Hogy lehet ilyen negatív? Hát nem teljesen jól volt az utóbbi napokban? Miért eresztett le hirtelen? Miért nem a normális önmaga?” Ő így szólt: „Ne mondjátok, hogy nem viselkedem normálisan. Valójában mindent tisztán látok a szívemben. Tudom, hogy nem tettem eleget Isten akaratának, de ez nem csupán azért van, mert nem vagyok hajlandó az Ő ellenpontjaként szolgálni? Én nem tettem semmi rosszat. Talán egy nap Isten majd megváltoztatja az »ellenpont« titulust »teremtményre«, sőt, az Ő olyan teremtményeire, akiket Ő fontos módokon használ. Hát nincs ebben egy kis remény? Remélem, nem lesztek negatívak, és nem bátortalanodtok el, hanem képesek vagytok továbbra is követni Istent és megtenni minden tőletek telhetőt, hogy ellenpontként szolgáljatok. Mindenesetre én ezt nem tudom folytatni. Ne engedjétek, hogy az én cselekedeteim korlátozzanak benneteket.” Mások hallották ezt, és így szóltak: „Még ha te nem is követed Őt tovább, mi folytatjuk, mert Isten soha nem bánt méltánytalanul velünk. Minket nem fog korlátozni a te negativitásod.”

Miután egy ideig ezen a tapasztalaton ment keresztül, még mindig negatív állapotban volt az ellenpont szerepével kapcsolatban, ezért Én így szóltam hozzá: „Nincs megértésed az Én munkámról. Nincs megértésed az Én szavaim benső igazságáról, lényegéről vagy szándékolt eredményeiről. Nem ismered sem az Én munkám céljait, sem bölcsességét. Nem fogod fel az Én akaratomat. Egy dolgot tudsz: visszavonulni, amiért ellenpont vagy – túl sokat foglalkozol a státusszal! Milyen ostoba vagy! Ezt már korábban is mondtam neked. Mondtam, hogy tökéletessé foglak tenni; elfelejtetted? Nem beszéltem a tökéletessé tételről, mielőtt még egyáltalán szóba hoztam volna az ellenpontokat?” „Várj csak, hadd gondolkozzak. Igen, valóban! Tényleg említetted ezeket, mielőtt szóba hoztad volna az ellenpontokat!” „Amikor a tökéletessé tételről beszéltem, nem mondtam, hogy az emberek csak a meghódítást követően lesznek tökéletesítve?” „De igen!” „Nem voltak őszinték a szavaim? Nem jóhiszeműleg mondtam őket?” „De igen! Te olyan Isten vagy, aki sohasem mondott semmi őszintétlent – ezt senki nem merészelheti tagadni. De Te olyan sok különféle módon beszélsz.” „Talán nem a munka különböző fázisai szerint változnak a beszédmódjaim? Talán azok a dolgok, amiket mondok, nem a szükségleteid szerint történnek és hangzanak el?” „Te az emberek szükségletei szerint munkálkodsz, és megadod nekik, amire szükségük van. Ebben van igazság!” „Akkor azok a dolgok, amiket neked mondtam, nem voltak jótékony hatásúak? Az Én fenyítéseim nem a te érdekedben történtek?” „Hogy mondhatod még mindig, hogy az én érdekemben? Majdhogynem halálra fenyítettél engem – nem akarok tovább élni. Ma ezt mondod, holnap azt. Tudom, hogy a saját érdekemben teszel engem tökéletessé, de nem tettél tökéletessé engem – Te ellenponttá teszel engem, és ezek után még tovább fenyítesz. Gyűlölsz engem, igaz? Senki nem mer hinni a szavaidnak, és csak most láttam meg világosan, hogy a Te fenyítésed csak arra szolgál, hogy feloldja a a szívedben lévő gyűlöletet, nem pedig az én megmentésemre. Korábban elrejtetted az igazságot előlem; azt mondtad, hogy tökéletessé fogsz tenni engem, és hogy a fenyítés az én tökéletessé tételemet szolgálja. Ezért mindig engedelmeskedtem a Te fenyítésednek; soha nem gondoltam volna, hogy ma az ellenpont címet fogom viselni. Isten, nem lenne jobb engedned, hogy bármi másként szolgáljak? Muszáj arra kényszerítened, hogy ellenpont legyek? Még azt is elfogadnám, hogy portás legyek a királyságban. Lótottam-futottam, feláldoztam magam, a végén pedig itt állok üres kézzel – egy fillérem sincs. De Te még most is azt mondod nekem, hogy azt várod tőlem, szolgáljak a Te ellenpontodként. Hogyne süllyednék el szégyenemben!” „Miről beszélsz? Olyan sok ítéletmunkát végeztem a múltban, és te nem érted? Van igazi megértésed önmagadról? Az »ellenpont« cím nem szóbeli ítélet is egyben? Úgy gondolod, hogy az ellenpontokról szóló összes beszédem is egy módszer, a te megítélésed egy módja? Akkor hogyan követnél Engem?” „Még mindig nem terveztem meg, hogyan kövesselek Téged. Először tudnom kell: ellenpont vagyok, vagy sem? Az ellenpontok is tökéletessé tehetők? Meg lehet változtatni az »ellenpont« címet? Tehetek hangzatos bizonyságot azáltal, hogy ellenpont vagyok, aztán lehet belőlem olyasvalaki, aki tökéletessé vált, aki az Isten iránti szeretet példája, és aki Isten bizalmasa? Teljessé válhatok? Mondd meg nekem az igazat!” „Nem vagy tisztában azzal, hogy a dolgok mindig fejlődnek, mindig változnak? Amíg jelenleg hajlandó vagy engedelmesnek lenni a jelenlegi ellenpontszerepedben, képes leszel megváltozni. Annak, hogy ellenpont vagy-e, semmi köze a sorsodhoz. A kulcskérdés az, hogy képes vagy-e olyasvalaki lenni, akinek az életfelfogásában változás áll be.” „Meg tudod nekem mondani, hogy tökéletessé tudsz-e tenni engem, vagy sem?” „Feltéve, hogy mindvégig követsz és engedelmeskedsz, garantálom, hogy tökéletessé tudlak tenni.” „És miféle szenvedést kell majd megtapasztalnom?” „Nehézségeket fogsz megtapasztalni, valamint a szavak ítéletét és fenyítését, elsősorban a szavak fenyítését, ami ugyanaz, mint az ellenpont-lét fenyítése!” „Ellenpontként is ugyanazt a fenyítést? Nos, ha Te tökéletessé tudsz tenni azáltal, hogy nehézségeken megyek keresztül, ha van remény, akkor rendben van. Még ha csak egy szikrányi is a remény, az is jobb, mint ellenpontnak lenni. Ez az »ellenpont« cím annyira borzalmasan hangzik! Nem vagyok hajlandó ellenpont lenni!” „Mi olyan szörnyű az ellenpontban? Egy ellenpont nem teljesen jó a maga nemében? Egy ellenpont méltatlan arra, hogy áldásokat élvezzen? Ha Én azt mondom, hogy ellenpontok is élvezhetnek áldásokat, akkor te is élvezhetsz majd áldásokat. Vajon nem igaz, hogy az emberek titulusa az Én munkám miatt változik? És mégis ennyire zavar téged egy puszta cím? Az a tény, hogy te ez a fajta ellenpont vagy, teljesen megérdemelt. Hajlandó vagy követni, vagy nem?” „Nos, teljessé tudsz tenni engem, vagy nem? Meg tudod engedni nekem, hogy az áldásaidat élvezzem?” „Hajlandó vagy mindvégig követni, vagy nem? Hajlandó vagy felajánlani önmagadat?” „Hadd gondoljam át. Egy ellenpont is élvezheti az áldásaidat, és teljessé tehető. Miután teljessé váltam, a bizalmasod leszek, teljes egészében érteni fogom akaratodat, és rendelkezni fogok azzal, amivel Te rendelkezel. Képes leszek azt élvezni, amit Te élvezel, és tudni fogom, amit Te tudsz... Miután keresztülmentem a nehézségeken és miután tökéletessé váltam, képes leszek áldásokat élvezni. Tehát pontosan milyen áldásokat fogok élvezni?” „Ne aggódj amiatt, hogy milyen áldásokat fogsz élvezni. Még ha el is mondanám neked, ezek a dolgok meghaladják a képzeletedet. Miután jó ellenpont voltál, meghódítalak, és sikeres ellenpont leszel. Ez a meghódított ember modellje és mintapéldánya, de természetesen csak akkor lehetsz modell és minta, miután meghódítottalak.” „Mi az, hogy modell és minta?” „Modell és minta minden pogány számára, vagyis azoknak, akik még nincsenek meghódítva.” „Ez hány embert jelent?” „Nagyon sok embert. Nemcsak ti négy- vagy ötezren vagytok benne – mindazokat meg kell hódítani, akik a világ minden táján elfogadják ezt a nevet.” „Tehát nem csak öt-tíz város!” „Emiatt most ne aggódj, és ne rágódj ezen túl sokat. Csak koncentrálj arra, hogyan nyerheted el most a belépést! Biztosítalak arról, hogy teljessé válhatsz.” „Milyen mértékben? És milyen áldásokat élvezhetek?” „Miért aggódsz ennyire? Biztosítottalak arról, hogy teljessé válhatsz. Elfelejtetted, hogy megbízható vagyok?” „Igaz, hogy megbízható vagy, de egyes beszédmódjaid mindig változnak. Ma azt mondod, biztosítasz arról, hogy teljessé válhatok, de holnap talán azt mondod majd, hogy ez bizonytalan. Néhány embernek pedig azt mondod: »Garantálom, hogy olyasvalaki, mint te, nem tehető teljessé.« Nem tudom, mi van a Te szavaiddal. Egyszerűen nem merem elhinni.” „Akkor fel tudod ajánlani magad, vagy sem?” „Mit kell felajánlanom?” „A jövődet és a reményeidet.” „Azokat könnyű elengedni! A fő gondom az »ellenpont« cím – azt nagyon nem akarom. Ha ezt a címet elveszed tőlem, akkor nyitott leszek mindenre, képes leszek bármit megtenni. Hát nem apróságok ezek csupán? El tudnád venni ezt a megjelölést?” „Könnyű lenne, nem igaz? Ha meg tudom adni neked ezt a címet, bizonyára el is tudom venni. De ennek nem most van itt az ideje. Először teljesen meg kell tapasztalnod a munkának ezt a lépését, csak azután nyerhetsz új címet. Minél inkább olyan valaki, mint te, annál nagyobb szüksége van arra, hogy ellenpont legyen. Minél jobban meg vagy rémülve attól, hogy ellenpont vagy, annál inkább ezt a címkét kapod tőlem. Egy olyan személlyel, mint te, foglalkozni kell, és szigorú fegyelmezésben kell részesíteni. Minél lázadóbb valaki, annál inkább szolgálattevő lesz, és végül nem nyer majd semmit.” „Tekintettel arra, hogy olyan buzgón törekszem, miért nem vethetem le az »ellenpont« nevet? Éveken át követtünk Téged, és nem kevés szenvedésben volt részünk. Sok mindent megtettünk Érted. Meneteltünk esőben, szélben; hamarosan véget ér az ifjúságunk. Nem házasodtunk meg, nem alapítottunk családot, akik pedig közülünk mégis megtették, azok is előléptek. Én kijártam a középiskolát, de mihelyt hallottam, hogy Te eljöttél, lemondtam a lehetőségről, hogy egyetemre menjek. Te pedig azt mondod, hogy ellenpontok vagyunk! Olyan sokat veszítettünk! Mi megtesszük mindezt, erre most kiderül, hogy csak a Te ellenpontjaid vagyunk. Mit fognak így gondolni rólam a volt osztálytársaim és a korombeliek? Amikor összetalálkozunk, és a pozíciómról és státuszomról kérdeznek, hogy mondhatom el nekik szégyenkezés nélkül? Először is, minden árat megfizettem, mert hittem Benned, miközben mindenki idiótának tartott és gúnyt űzött belőlem. De én akkor is követtelek, és vágyakoztam arra az időre, amikor majd eljön az én napom, és megmutathatom mindenkinek, aki nem hisz. Ehelyett Te ma azt mondod nekem, hogy ellenpont vagyok. Ha a legalacsonyabb címet adnád nekem, ha megengednéd, hogy egy legyek a királyság népéből, az rendben volna! Még ha nem is lehetnék a tanítványod vagy a bizalmasod, nekem elég lenne az is, ha csak a követőd lehetnék! Évek óta követünk Téged, lemondtunk a családunkról, és olyan nehéz volt mindig tovább keresni, egészen máig, és ezek után mindössze egy »ellenpont« címet tudunk felmutatni! Én mindent hátrahagytam Érted, minden földi javamról lemondtam. Azelőtt valaki bemutatott engem egy vőlegényjelöltnek. Nagyon jóképű és jól öltözött volt, egy magas rangú kormánytisztviselő fia. Akkoriban érdeklődtem iránta. De mihelyt meghallottam, hogy Isten megjelent és végzi az Ő munkáját, hogy Te elvezetsz majd bennünket a királyságba és tökéletessé teszel, és hogy azt kérted tőlünk, legyen meg bennünk az elszántság, hogy haladéktalanul hagyjunk magunk mögött mindent – mihelyt ezt meghallottam, beláttam, hogy teljesen hiányzik belőlem az elszántság. Akkor megacéloztam magamat, és visszautasítottam azt a lehetőséget. Ő ezután többször küldött ajándékokat a családomnak, de én rájuk sem néztem. Úgy gondolod, feldúlt voltam akkoriban? Olyan jó volt, és a végén semmi nem lett belőle. Hát persze, hogy feldúlt voltam! Napokon keresztül annyira fel voltam dúlva emiatt, hogy éjszakánként nem tudtam aludni, de végül mégiscsak elengedtem. Valahányszor imádkoztam, megindított a Szentlélek, aki így szólt: »Hajlandó vagy mindent feláldozni Értem? Hajlandó vagy odaadni magadat Értem?« Valahányszor ezekre a szavaidra gondoltam, zokogtam. Meghatódtam és sírtam bánatomban, nem is tudom, hányszor. Egy év múlva hallottam, hogy ez a férfi megnősült. Mondanom sem kell, milyen nyomorultul éreztem magam, de a Te kedvedért elengedtem ezt is. És akkor még meg sem említettem, hogy milyen szegényes a táplálkozásom és a ruházatom – feladtam azt a házasságot, feladtam mindezt, úgyhogy nem lenne szabad azt várnod tőlem, hogy ellenpontként szolgáljak! Feladtam a házasságomat, életem legfontosabb eseményét, csakis azért, hogy felajánljam magam Neked. Az ember egész élete nem szól másról, mint találni egy jó társat és boldog családban élni. Én elengedtem ezt, a legjobb dolgot minden közül, most pedig nincs semmim, és teljesen egyedül vagyok. Mit akarsz, hová menjek? Azóta szenvedek, hogy elkezdtelek követni Téged. Nem volt jó életem. Feladtam a családomat, a karrieremet, ahogy a test minden örömét is, és ez az áldozat, amelyet mindannyian meghoztunk, még mindig nem elég, hogy a Te áldásaidat élvezzük? Erre most itt ez az »ellenpont« dolog. Isten, túl messzire mentél! Nézz ránk – semmink nincs ezen a világon, amire támaszkodhatnánk. Néhányan lemondtunk a gyermekeinkről, néhányan a munkánkról, a házastársunkról^[a] és így tovább; minden testi örömről lemondtunk. Milyen remény van még számunkra? Hogyan maradhatunk továbbra is életben a világban? Az általunk hozott áldozatok egy fabatkát sem érnek? Te ezt egyáltalán nem látod? A státuszunk alacsony, a képességünk hiányos – ezt elfogadjuk, de mikor nem figyeltünk oda arra, amit vársz tőlünk? Most pedig könyörtelenül cserbenhagysz minket, és az »ellenpont« címmel »jutalmazol«? Erre volt jó az áldozatunk? Végül, ha az emberek megkérdezik tőlem, mit nyertem abból, hogy hittem Istenben, valóban az »ellenpont« szót kell megmutatnom? Hogyan nyithatnám ki a számat, hogy elmondjam: ellenpont vagyok? Ezt nem tudom elmagyarázni sem a szüleimnek, sem a régi vőlegényjelöltemnek. Olyan nagy árat fizettem, és azt kapom viszonzásul, hogy ellenpont vagyok! Ah! Annyira szomorú vagyok!” (Ütni kezdte a combját az öklével, és sírva fakadt.) „Ha most azt mondanám, hogy nem fogom az »ellenpont« címet adni neked, hanem ehelyett az Én népem tagjává teszlek, és arra utasítalak, hogy menj és terjeszd az evangéliumot, ha megadnám neked a státuszt ahhoz, hogy munkát végezz, képes lennél csinálni? Mit nyertél valójában ennek a munkának az egyes lépéseiből? Mégis itt vagy, és a történeteddel szórakoztatsz – nem szégyelled magad? Azt mondod, megfizetted az árát, de nem nyertél semmit. Lehet, hogy hanyagságból nem mondtam el neked, melyek az Én feltételeim, amelyek alapján megszerzek valakit? Kiért van az Én munkám? Tudod? Idejössz, és régi sérelmeket hánytorgatsz fel! Egyáltalán emberi lénynek számítasz még? Nem saját akaratodból vállaltál el minden szenvedést, amelyet átéltél? És nem azért vállaltad a szenvedést, hogy áldásokat nyerj? Teljesítetted az Én követelményeimet? Te semmi mást nem akarsz, csak áldásokat nyerni. Szégyentelen vagy! Mikor voltak kötelezőek a veletek szembeni követelményeim? Ha hajlandó vagy követni Engem, akkor mindenben engedelmeskedned kell Nekem. Ne próbálj alkudozni. Végtére is előre megmondtam neked, hogy ez az út a szenvedés útja. Tele van elkeserítő lehetőségekkel, és nem sok jót ígér. Elfelejtetted? Sokszor mondtam ezt. Ha hajlandó vagy szenvedni, akkor kövess Engem. Ha nem vagy hajlandó szenvedni, akkor állj meg. Én nem kényszerítelek – szabadon jöhetsz-mehetsz! Viszont Én így végzem a munkámat, és nem késleltethetem az egész munkámat a te egyéni lázadó mivoltod miatt. Te talán nem vagy hajlandó engedelmeskedni, de vannak mások, akik igen. Ti mind kétségbeesett emberek vagytok! Ti nem féltek semmitől! Velem alkudozol – életben akarsz maradni, vagy sem? A saját érdekedben tervezel, a saját hírnevedért és előnyödért kaparsz. Az Én munkám vajon nem teljesen értetek van? Vak vagy? Mielőtt testet öltöttem, nem láthattál Engem, így akkor még megbocsáthatóak lettek volna az imént elhangzott szavaid; most azonban már megtestesültem, és közöttetek munkálkodom, te pedig még mindig nem látsz? Mit nem értesz? Azt mondod, veszteség ért téged; én pedig azért öltöttem testet, hogy megmentselek benneteket, kétségbeesett embereket, és oly sok munkát végeztem, te pedig még most is panaszkodsz – talán nem mondanád, hogy Engem is veszteség ért? Talán nem mind értetek volt, amit tettem? Ezt a címet a jelenlegi érettségük alapján alkalmazom az emberekre. Ha téged »ellenpontnak« nevezlek, akkor azonnal ellenponttá is válsz. Ugyanígy, ha téged »Isten népéből valónak« nevezlek, akkor azonnal azzá válsz. Bárminek nevezlek, az vagy. Talán nem ajkaim néhány szavával valósítom meg mindezt? És ez a néhány szavam ennyire dühít téged? Akkor elnézést! Ha nem engedelmeskedsz most, a végén átok fog rád sújtani – akkor majd boldog leszel? Nem figyelsz az élet útjára, hanem csak a státuszodra és a címedre koncentrálsz; hát milyen az életed? Nem tagadom, hogy nagy árat fizettél, de vess egy pillantást a saját érettségedre és gyakorlatodra – és még most is, még mindig alkudozni próbálsz. Ez az az érettség, amelyet az elszántságod által nyertél? Van még benned bármi tisztesség? Van neked lelkiismereted? Én lennék az, aki valami rosszat tett? Tévesek voltak a veled szembeni követelményeim? Miről van hát szó? Azt szerettem volna, hogy néhány napig ellenpontként szolgálj, de te nem vagy hajlandó erre. Miféle elszántság ez? Mind akaratgyengék, mind gyávák vagytok! Az csak természetes, hogy most megbüntetem a magadfajtákat!” Miután ezt mondtam neki, egy szót sem szólt.

Most, amikor ezt a fajta munkát tapasztaljátok meg, valamelyest fel kell tudnotok fogni Isten munkájának lépéseit és az emberek átformálásában alkalmazott módszereit. Ez az egyetlen módja annak, hogy az átformálódásban eredményeket érjetek el. Keresésetek folyamán túl sok egyéni elképzelést, reményt és jövőképet dédelgettek. A jelenlegi munka arra szolgál, hogy a státusz iránti vágyatokkal és egyéb túlzó vágyaitokkal foglalkozzon. A remények, a státusz és az elképzelések mind a sátáni természet klasszikus megnyilvánulásai. Ezek a dolgok kizárólag azért léteznek az emberek szívében, mert a Sátán mérge folyamatosan emészti az emberek gondolatait, és az emberek sohasem képesek lerázni magukról a Sátán e kísértéseit. A bűn kellős közepén élnek, de nem hiszik, hogy ez bűn, és mindeközben így gondolkodnak: „Hiszünk Istenben, ezért Neki áldásokkal kell megajándékoznia minket, és mindent megfelelően el kell rendeznie számunkra. Hiszünk Istenben, ezért bizonyára felsőbbrendűek vagyunk másoknál, és bárki másnál magasabb státuszunk és nagyszerűbb jövőnk kell, hogy legyen. Mivel hiszünk Istenben, Neki korlátlan áldásokban kell részesítenie minket. Máskülönben ezt nem neveznénk istenhitnek.” Azok a gondolatok, amelyekre az emberek túlélésük érdekében támaszkodtak, sok éven át emésztették a szívüket, míg végül álnokok, gyávák és megvetendőek lettek. Nemcsak az akaraterő és az elszántság hiányzik belőlük, de mohókká, arrogánsakká és akaratosakká is váltak. Teljesen hiányzik belőlük bármiféle, az énjükön túlmutató elhatározás, sőt, mi több, egy csipetnyi bátorság sincs bennük, hogy lerázzák magukról e sötét befolyások kötelékeit. Az emberek gondolatai és élete olyannyira rothadt, hogy az Istenbe vetett hittel kapcsolatos perspektíváik még mindig elviselhetetlenül rútak, és még amikor az istenhittel kapcsolatos perspektíváikról beszélnek is egyesek, egyszerűen még hallani is elviselhetetlen. Az emberek mind gyávák, inkompetensek, megvetendőek és gyarlók. Nem éreznek undort a sötétség erői iránt, és nem éreznek szeretetet a világosság és az igazság iránt; ehelyett minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kiűzzék azokat. Hát nem épp ilyenek a mostani gondolataitok és perspektíváitok? „Mivel hiszek Istenben, egyszerűen záporozniuk kellene rám az áldásoknak, és biztosítva kellene legyen, hogy a státuszom soha nem inog meg és magasabb marad, mint a nem hívőké.” Nem csupán egy vagy két évig, de évek hosszú során át dédelgettétek magatokban ezt a fajta perspektívát. Túlfejlett az ügyletközpontú gondolkodásmódotok. Habár ma eljutottatok ehhez a lépéshez, még mindig nem engedtétek el a státuszt, hanem folyamatosan küszködtök, hogy erről érdeklődjetek és mindennap ezt figyeljétek, mélységes félelemmel, hogy egy nap a státuszotok elvész és a nevetek romba dől. Az emberek soha nem tették félre a gondtalanság iránti vágyukat. Tehát, minthogy ma így ítéllek meg benneteket, milyen fokú megértéssel fogtok a végén rendelkezni? Azt mondjátok majd, hogy bár a státuszotok nem magas, attól még Isten felemelt benneteket. Mivel alacsony származásúak vagytok, nincs státuszotok, de státuszt nyertek azért, mert Isten felemel benneteket – ez olyasmi, amit Ő ajándékozott nektek. Ma képesek vagytok személyesen megkapni Istentől a kiképzést, fenyítést és ítéletet. Ez még inkább az Ő felemelése. Képesek vagytok személyesen megkapni az Ő megtisztítását és égetését. Ez Isten nagy szeretete. Az idők során egyetlen személy sem volt még, aki részesült volna az Ő megtisztításában és égetésében, és egyetlen személy sem volt képes tökéletessé válni az Ő szavai által. Isten most szemtől szemben beszél veletek, megtisztítva benneteket, feltárva belső lázadó mivoltotokat – ez valóban az Ő felemelése. Milyen képességeik vannak az embereknek? Akár Dávid fiai, akár Móáb leszármazottai, összességében véve az emberek teremtett lények, akiknek semmi dicsekednivalójuk nincs. Mivel Isten teremtményei vagytok, egy teremtmény kötelességét kell elvégeznetek. Nincs más követelmény veletek szemben. Így imádkozzatok: „Ó, Istenem! Akár van státuszom, akár nincs, most már értem magamat. Ha a státuszom magas, az azért van, mert Te felemeltél, ha pedig alacsony, az azért van, mert Te így rendelted. Minden a Te kezedben van. Nekem nincs sem választásom, sem panaszom. Te rendelted el, hogy ebben az országban, ennek a népnek a körében szülessek meg, és mindössze annyi a teendőm, hogy teljesen engedelmes legyek a Te uralmad alatt, mert minden azon belül van, amit Te elrendeltél. Nem gondolok a státuszra; végtére is csak egy teremtmény vagyok. Ha Te a feneketlen mélységbe helyezel is engem, a tűz és kénkő tavába, én nem vagyok más, csak egy teremtmény. Ha Te használsz engem, teremtmény vagyok. Ha Te tökéletessé teszel engem, még mindig teremtmény vagyok. Ha nem tökéletesítesz engem, akkor is szeretni foglak, mert nem vagyok több, mint teremtmény. Semmi több nem vagyok, csak egy apró teremtmény, akit a teremtés Ura teremtett, csupán egy az összes teremtett ember közül. Te teremtettél engem, és most újra a kezedbe helyeztél engem, hogy azt tegyél velem, amit akarsz. Kész vagyok a Te eszközöd és a Te ellenpontod lenni, mert minden úgy van, ahogy Te elrendelted. Ezen senki nem változtathat. Minden dolog és esemény a Te kezedben van.” Amikor eljön az ideje annak, hogy nem gondolsz többé a státuszra, akkor megszabadulsz tőle. Csak akkor leszel képes magabiztosan és merészen keresni, és csak akkor lehet szabad a szíved mindenféle korlátozástól. Mihelyt az emberek kivergődtek ezekből a dolgokból, nem lesznek többé aggályaik. Milyen aggályai vannak a többségeteknek jelen pillanatban? Mindig a státusz korlátoz benneteket, és folyton a saját kilátásaitok miatt aggódtok. Mindig Isten kijelentéseit lapozgatjátok, mert az emberiség rendeltetési helyével kapcsolatos mondásokat szeretnétek olvasni, és tudni akarjátok, milyen kilátásaitok vannak, és mi lesz a rendeltetési helyetek. Így töprengtek: „Vannak egyáltalán kilátásaim? Talán Isten elvette őket? Isten csak azt mondja, ellenpont vagyok; akkor mik a kilátásaim?” Nehéz félretennetek a kilátásaitokat és a sorsotokat. Most követők vagytok, és nyertetek némi megértést erről a munkafázisról. Ámde még mindig nem tettétek félre a státusz iránti vágyatokat. Amikor a státuszotok magas, jól végzitek a keresést, de amikor a státuszotok alacsony, többé nem kerestek. Mindig a státusz áldásain jár az eszetek. Miért van az, hogy az emberek többsége nem tud kiszakadni a negativitásból? Nem minden esetben az a válasz, hogy a reménytelen kilátások miatt? Mihelyt Isten kijelentései megjelennek, ti már rohantok is megnézni, hogy valójában mi is a státuszotok és identitásotok. A státuszt és az identitást helyezitek a fontossági sorrend legelejére, a víziót pedig a második helyre száműzitek. A harmadik helyen valami olyasmi áll, amibe be kellene lépnetek, a negyedik helyen pedig Isten jelenlegi akarata. Először azt ellenőrzitek, hogy Isten nektek szánt címe, az „ellenpont” megváltozott-e, vagy sem. Olvastok és olvastok, és amikor látjátok, hogy az „ellenpont” cím megszűnt, boldogok lesztek, buzgón hálálkodtok Istennek, és dicsőítitek az Ő nagy hatalmát. De ha azt látjátok, hogy még mindig ellenpontok vagytok, bosszúsak leszek, és a szívetekből azonnal eloszlik a motiváció. Minél inkább így kerestek, annál kevesebbet fogtok aratni. Minél nagyobb egy személy vágya a státuszra, annál komolyabban kell vele foglalkozni, és annál inkább szüksége van arra, hogy nagy finomításon essen át. Az ilyen emberek értéktelenek! Foglalkozni kell velük, és megfelelően meg kell ítélni őket, hogy teljesen elengedjék ezeket a dolgokat. Ha mindvégig így törekedtek, semmit nem fogtok aratni. Akik nem törekednek az életre, azok nem formálhatók át, és akik nem szomjaznak az igazságra, nem nyerhetik el az igazságot. Te nem a személyes átformálódásra és a belépésre koncentrálsz, inkább a túlzó vágyakra és olyan dolgokra, amelyek korlátozzák Isten iránti szeretetedet és megakadályozzák, hogy közeledj Hozzá. Képesek ezek a dolgok átformálni téged? Képesek eljuttatni téged a királyságba? Ha törekvésed tárgya nem az igazság keresése, akkor akár ki is használhatod ezt az alkalmat, és visszatérhetsz a világba szerencsét próbálni. Tényleg nem érdemes erre pazarolni az idődet – miért kínoznád magad? Talán nem igaz, hogy odakint a szépséges világban mindenféle dolgot élvezhetnél? Pénz, gyönyörű nők, státusz, hiúság, család, gyerekek és így tovább – nem a világnak ezek a termékei a legjobb dolgok, amelyeket élvezhetsz? Mi haszna itt kóborolni és keresgélni egy helyet, ahol boldog lehetsz? Az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania, akkor neked hogyan lehetne olyan helyed, ahol könnyebbséged lehet? Hogyan teremthetne Ő számodra egy gyönyörű, nyugodt helyet? Lehetséges ez? Az Én ítéletemen kívül ma csak az igazsággal kapcsolatos tanításokat kaphatsz. Vigasztalást nem nyerhetsz Tőlem, és nem nyerheted el azt a könnyű életet sem, amely után éjjel-nappal sóvárogsz. Nem ajándékozom neked a világ javait. Ha őszintén törekszel, akkor hajlandó vagyok teljes egészében megadni neked az élet útját, hogy olyan légy, mint a vízbe visszaengedett hal. Ha nem törekszel őszintén, visszaveszek mindent. Nem vagyok hajlandó az Én számból való szavakat azoknak adni, akik mohón vágynak a kényelemre, akik olyanok, mint a disznók és kutyák!

Lábjegyzet:

a. Az eredeti szövegben ez áll: „feleségek”.