Az emberek mind olyan lények, akikből hiányzik az önismeret, és képtelenek önmaguk megismerésére. Ennek ellenére mindenki mást úgy ismernek, mint a tenyerüket, mintha mindent, amit mások tettek és mondtak, először ők „ellenőriztek” volna, közvetlenül előttük, és megkapták volna a jóváhagyásukat, mielőtt megtették volna. Ennek eredményeként, úgy tűnik, mintha teljes mértékben felmértek volna mindenki mást, egészen a lelkiállapotukig terjedően. Az emberi lények mind ilyenek. Akkor is, ha ma már beléptek a Királyság Korába, természetük változatlan marad. Előttem még mindig azt teszik, amit Én teszek, míg a hátam mögött elkezdik a saját, egyedi „ügyeiket” intézni. Utána azonban, amikor Elém lépnek, olyanok, mintha teljesen más emberek lennének, látszólag nyugodtak és rendíthetetlenek, higgadt ábrázattal és egyenletes pulzussal. Hát nem éppen ez teszi az embereket olyan megvetendőkké? Oly sok ember visel két teljesen különböző arcot – egyet, amikor Előttem van, és egy másikat, amikor a hátam mögött. Nagyon sokan közülük úgy viselkednek, mint az újszülött bárányok, amikor Előttem vannak, de amikor a hátam mögé kerülnek, vad tigrisekké változnak, később pedig úgy viselkednek, mint a hegyek között vidáman röpködő kismadarak. Oly sokan mutatnak céltudatosságot és elszántságot Velem szemben. Oly sokan jönnek Elém, szomjasan és vágyakozva keresve szavaimat, de amikor a hátam mögé kerülnek, idegenkednek azoktól, és lemondanak róluk, mintha kijelentéseim terhet jelentenének. Oly sokszor, amikor láttam, hogy az emberi fajt megrontotta az ellenségem, feladtam az emberekbe vetett reményemet. Oly sokszor, amikor láttam őket Elém járulni, könnyes szemmel bocsánatot kérve, önbecsülésük hiánya és makacs javíthatatlanságuk miatt mégis haraggal hunytam szemet tetteik felett, még akkor is, ha szívük igaz és szándékuk őszinte. Oly sokszor láttam már olyan embereket, akik elég magabiztosak ahhoz, hogy együttműködjenek Velem, akik, amikor Előttem vannak, úgy tűnik, mintha az ölelésemben lennének, tapasztalva annak melegét. Oly sokszor voltam tanúja választott népem ártatlanságának, elevenségének és imádnivalóságának – hogy is ne tudnék gyönyörködni ezekben a dolgokban? Az emberi lények nem tudják, hogyan élvezzék a kezemben levő, eleve elrendelt áldásaikat, mert nem értik, hogy pontosan mit is jelent az „áldás” és a „szenvedés”. Emiatt az emberek távol állnak attól, hogy őszintén keressenek Engem. Ha a holnap nem létezne, akkor közületek, akik Előttem álltok, ki lenne olyan tiszta, mint a fehér hó, és olyan makulátlan, mint a jáde? Talán az Irántam érzett szeretetetek csak valami olyasmi, amit el lehet cserélni egy finom ételre, egy előkelő ruhára vagy egy magas tisztségre vagy bőkezű fizetésre? Elcserélhető-e azzal a szeretettel, amit mások éreznek irántad? Lehetséges lenne, hogy a megpróbáltatások átélése arra sarkallja az embereket, hogy feladják az Irántam érzett szeretetüket? Vajon a szenvedés és a megpróbáltatások arra késztetik őket, hogy panaszkodjanak az Én intézkedéseim miatt? Senki sem értékelte még igazán azt az éles kardot, amely az Én számban van: csak a felszínes jelentését ismerik, anélkül, hogy igazán felfognák, mivel is jár. Ha az emberek valóban képesek lennének meglátni kardom élességét, akkor menekülnének, mint a patkányok az odúikba. Érzéketlenségük miatt az emberek semmit sem értenek szavaim valódi jelentéséből, és így fogalmuk sincs arról, hogy mennyire félelmetesek az Én kijelentéseim, vagy hogy mennyi mindent lelepleznek az emberi természetből, és hogy saját romlottságukat mennyire megítélik ezek a szavak. Emiatt, az Én szavaimról alkotott félkész elképzelései eredményeként a legtöbb ember lagymatag hozzáállást tanúsít.

A királyságon belül nem csak kijelentések hagyják el az ajkamat, hanem a lábam is mindenhol ünnepélyesen lépked szerte a földeken. Ily módon győzedelmeskedtem minden tisztátalan és mocskos hely felett, így nemcsak az ég változik, hanem a föld is átalakul, és ezt követően megújul. A kozmoszon belül minden újként csillog az Én dicsőségem ragyogásában, olyan szívmelengető látványt nyújtva, amely elragadja az érzékeket és felemeli az emberek lelkét, mintha most egy, az emberi képzelet által elgondolt, az egeken túli mennyországban létezne, amelyet a Sátán nem zavar, és amely mentes a külső ellenségek támadásaitól. A világegyetem legfelsőbb régióiban a számtalan csillag parancsomra elfoglalja kijelölt helyét, és a sötétség óráiban az asztrális régiókon keresztül sugározza fényét. Egyetlen lény sem mer ellenszegülő gondolatokat táplálni, és így, adminisztratív rendeleteim lényege miatt, az egész világegyetem jól szabályozott és tökéletes rendben van: Soha semmilyen zavar nem keletkezett, sem a kozmosz nem volt megosztott soha. Repülő ugrásokat hajtok végre a csillagok felett, és amikor a Nap kilövi sugarait, eltörlöm a melegüket, és hatalmas, libatoll nagyságú hópelyheket küldök, melyek a kezemből sodródnak le. Amikor azonban meggondolom magam, az összes hó folyóvá olvad, és egy szempillantás alatt mindenütt tavasz támad az ég alatt, és smaragdzöld színűvé változik az egész táj a földön. Az égbolt felett vándorlok, és a Föld azonnal koromfekete sötétségbe burkolózik alakom miatt: Minden figyelmeztetés nélkül elérkezett az „éjszaka”, és az egész világon olyan sötét lesz, hogy az ember nem látja a kezét az arca előtt. Amint a fény kialszik, az emberek megragadják ezt a pillanatot, hogy a kölcsönös pusztítás ámokfutásába kezdjenek, rabolva és fosztogatva egymást. Ekkor a földi nemzetek kaotikus viszályba zuhannak, és a sáros zűrzavar állapotába kerülnek, míg végül menthetetlenné válnak. Az emberek a szenvedés gyötrelmeiben küzdenek, fájdalmuk közepette nyögnek és sóhajtoznak, és szánalmasan jajgatnak kínjukban, vágyakozva arra, hogy a fény hirtelen újra eljöjjön az emberi világba, így véget vessen a sötétség napjainak, és visszaállítsa az egykor létező vitalitást. Én azonban már régen elhagytam az emberiséget, egy legyintéssel, hogy soha többé ne szánjam meg őket a világ igazságtalanságai miatt. Már régóta visszautasítom az egész föld népét, szemet hunytam az ottani állapotok felett, elfordítottam arcomat az ember minden mozdulatától és gesztusától, és többé már nem gyönyörködöm éretlenségében és ártatlanságában. Újabb tervbe kezdtem, hogy újjáteremtsem a világot, hogy ez az új világ hamarabb újjászülethessen, és soha többé ne merüljön el. Az emberek körében oly sok furcsa állapot vár arra, hogy rendbe hozzam őket, oly sok hiba van, amit személyesen Nekem kell megakadályoznom, oly sok por van, amit le kell söpörnöm, és oly sok rejtély van, amit fel kell tárnom. Az egész emberiség vár Engem, és vágyik az Én eljövetelemre.

A földön Maga a gyakorlati Isten vagyok, aki az emberek szívében lakozik; a mennyben pedig minden dolog Legfőbb Ura vagyok. Megmásztam hegyeket és átkeltem folyókon, szellőként jártam az emberek között. Ki merészel nyíltan szembeszállni Magával a gyakorlati Istennel? Ki merészel elszakadni a Mindenható szuverenitásától? Ki meri azt állítani, hogy Én minden kétséget kizáróan a mennyben vagyok? Továbbá, ki meri azt állítani, hogy Én vitathatatlanul a földön vagyok? Az emberek közül senki sincs, aki képes lenne minden részletében leírni, hol vagyok. Lehetséges-e, hogy amikor a mennyben vagyok, Maga a természetfeletti Isten vagyok, és amikor a földön vagyok, Maga a gyakorlati Isten vagyok? Azt, hogy Én vagyok-e Maga a gyakorlati Isten vagy sem, bizonyára nem határozhatja meg az, hogy Én vagyok az minden dolog Legfőbb Ura, sem az a tény, hogy megtapasztalom az emberi világ szenvedéseit, ugye? Ha ez lenne a helyzet, akkor vajon az emberek nem lennének-e reménytelenül tudatlanok? A mennyben vagyok, de a földön is vagyok; minden dolog között vagyok, és a számtalan ember között is. Az emberek mindennap kapcsolatba léphetnek Velem; mi több, mindennap láthatnak Engem. Ami az embert illeti, úgy tűnik, hogy néha rejtve vagyok, néha pedig látható; úgy tűnik, hogy valóban létezem, ugyanakkor úgy tűnik, hogy nem is létezem. Bennem az emberiség számára kifürkészhetetlen misztériumok rejlenek. Ez olyan, mintha minden ember mikroszkópon keresztül nézne Engem, hogy még több titkot fedezzen fel Bennem, remélve, hogy ezáltal eloszlathatják azt a kellemetlen érzést a szívükben. Azonban még ha röntgent használnának is, hogy tudnák felfedni az Általam őrzött titkok bármelyikét is?

Amikor az Én népem sokasága az Én munkám eredményeként dicsőséget nyer Mellettem, a nagy vörös sárkány búvóhelye azonnal feltárul, minden sár tisztára lesz törölve, és az oly sok év alatt felgyülemlett összes szennyezett víz kiszárad az Én égő tüzeimben, és nem lesz többé. Ezt követően a nagy vörös sárkány elpusztul a tűz és kénkő tavában. Valóban hajlandóak vagytok az Én szerető gondoskodásom alatt maradni, hogy a nagy vörös sárkány ne ragadjon el titeket? Valóban gyűlölitek a mesterkedéseit? Ki képes erős bizonyságot tenni Mellettem? Az Én nevem kedvéért, az Én Lelkem kedvéért és az Én teljes irányítási tervem kedvéért ki tudja felajánlani minden erejét? Ma a királyság az ember világában van, és ez az az idő, amikor Én személyesen leereszkedem az ember világába. Ha nem így lenne, ki tudna személyesen a csatatérre menni az Én kedvemért mindenféle rettegés nélkül? Azért, hogy a királyság formát ölthessen, hogy az Én szívem elégedett lehessen, és még inkább azért, hogy eljöhessen az Én napom, hogy eljöhessen az idő, amikor minden dolog újjáéled, hogy eljöhessen a nap, amikor minden dolog virágzik, hogy az ember megmenekülhessen a szenvedés tengeréből, hogy eljöhessen a holnap, hogy a holnap csodálatos lehessen, és a holnap gyarapodhasson és virágozhasson, és még inkább a jövőbeli élvezet kedvéért, minden ember teljes erejéből küzd, semmit sem kímélve abban, hogy feláldozza magát Értem. Hát nem pontosan ez a jele annak, hogy a győzelem már az Enyém? Hát nem pontosan ez a jele az Én tervem beteljesedésének?

Az emberek minél inkább az utolsó napokban élnek, annál inkább érzik majd a világ ürességét, és annál kevesebb bátorságuk lesz az élethez. Emiatt számtalan ember halt meg csalódásban, számtalan ember csalódott a keresésében, és számtalan más ember szenvedi el, hogy a Sátán keze manipulálja. Oly sok embert kimentettem és oly sokukat támogattam, és oly sokszor, amikor az emberek elvesztették a világosságot, visszavittem őket a fény helyére, hogy a fényben megismerjenek Engem, és boldogsággal körülvéve gyönyörködjenek Bennem. Világosságom eljövetele miatt a királyságomban lakó emberek szívében növekszik az imádat, mert olyan Isten vagyok az emberek számára, akit szerethetnek – egy Isten, akihez az emberiség szeretettel ragaszkodik –, és betölti őket az Én alakom maradandó benyomása. Mindazonáltal, mindent összevetve, senki sem érti, hogy ez a Lélek munkája vagy a test működése. Az embereknek egy egész életre lenne szükségük ahhoz, hogy ezt az egy dolgot részletesen megtapasztalják. Az emberek soha nem vetettek meg Engem a szívük legbelsőbb zugaiban; inkább ragaszkodnak Hozzám a lelkük mélyén. Bölcsességem csodálatot ébreszt bennük, az általam művelt csodák gyönyörködtetik a szemüket, és szavaim pedig felkavarják az elméjüket, mégis nagy becsben tartják őket. Az Én gyakorlatiasságom zavarba hozza az embereket, elképednek és tanácstalanok, és mégis hajlandóak elfogadni azt. Hát nem pontosan ez az emberek valódi fokmérője?

1992. március 13.