Amint a mai utat járod, vajon mi a legmegfelelőbb törekvés? A törekvésedben miféle embernek kellene látnod magad? Kötelességed megismerni, hogyan kellene hozzáállnod mindahhoz, amivel ma találkozol, legyenek azok próbatételek vagy nehézségek, átkozódás vagy irgalmatlan fenyítés. Mindezekkel a dolgokkal szembesülve alaposan meg kellene fontolnod mindegyiket. Miért mondom ezt? Azért mondom ezt, mert azok a dolgok, amelyekkel ma találkozol, végül is rövid ideig tartó próbatételek, amelyek újra és újra előfordulnak; talán, ami téged illet, ezek nem különösebben stresszesek, és ezért hagyod a dolgokat a maguk természetes útján sodródni, és nem tekinted őket a fejlődésre való törekvés értékes eszközének. Milyen meggondolatlan vagy! Olyannyira, hogy úgy gondolsz erre az értékes eszközre, mintha csak egy felhő lebegne a szemed előtt, és nem becsülöd meg ezeket a kemény csapásokat, amelyek újra meg újra lezúdulnak – a rövid és számodra nem túl súlyosnak tűnő csapásokat –, hanem inkább hűvös távolságtartással tekintesz rájuk, nem veszed őket a szívedre, és csupán úgy kezeled őket, mintha egy téglafalba ütköznél. Olyan arrogáns vagy! E vad támadások, a viharokhoz hasonló támadások iránt, amelyek időről időre lecsapnak, csak könnyelmű nemtörődömséget mutatsz; néha még odáig is elmész, hogy hűvös mosolyra húzod a szád, ami a teljes közöny megnyilvánulásáról árulkodik – ugyanis egyszer sem gondoltál arra, hogy miért szenvedsz folyton ilyen „szerencsétlenségeket”. Lehet, hogy szörnyen igazságtalan vagyok az emberrel? Vajon magamra vállalom-e, hogy bíráljalak? Még ha az azzal kapcsolatos problémák, amit gondolsz, talán nem is olyan súlyosak, mint amilyennek leírtam, külső higgadtságod révén már régóta tökéletes képet festesz a belső világodról. Nincs szükség Rám, hogy elmondjam neked, hogy a szíved mélyén csakis indokolatlan bántó szavak rejtőznek és a szomorúság halvány nyomai, amelyek mások számára aligha észrevehetőek. Mivel igazságtalannak érzed, hogy ilyen próbatételeket szenvedtél el, átkozódsz; és mivel e próbatételek a világ sivárságának érzetét váltják ki belőled, mélabú tölt el. Nem úgy tekintesz ezekre az ismétlődő csapásokra és fegyelmező cselekedetekre, mint a legjobb védelemre; az Ég értelmetlen bajkeverésének vagy pedig rád mért megtorlásnak látod őket. Oly tudatlan vagy! A jó időket irgalmatlanul a sötétség korlátai közé szorítod; a csodálatos próbatételek és fegyelmező cselekedetek újabb és újabb előfordulásait ellenségeid támadásainak tekinted. Nem tudod, hogyan alkalmazkodj a környezetedhez, és még kevésbé akarsz megpróbálkozni vele, mivel nem akarsz semmit sem nyerni ebből az ismétlődő – és számodra kegyetlen – fenyítésből. Nem próbálkozol sem kereséssel, sem felfedezéssel, és egyszerűen beletörődve a sorsodba, arra mész, amerre az vezet. A számodra talán kegyetlen fenyítésnek tűnő cselekedetek nem változtatták meg a szívedet, nem is foglalták el a szívedet; ehelyett szíven szúrnak. E „kegyetlen fenyítést” csupán ellenségednek tekinted ebben az életben, és így semmit sem nyertél. Oly önelégült vagy! Ritkán hiszed el, hogy azért szenvedsz el ilyen megpróbáltatásokat, mert túlságosan megvetendő vagy; ehelyett annyira szerencsétlennek tartod magad, ráadásul azt mondod, hogy Én bírállak. És most, hogy a dolgok idáig jutottak, vajon mennyit tudsz valójában arról, amit mondok és teszek? Ne hidd, hogy született zseni vagy, aki csak egy kicsit alacsonyabb az egeknél, de mérhetetlenül magasztosabb a földnél. Senkinél nem vagy okosabb – sőt, azt is mondhatnánk, hogy egyszerűen bámulatos, mennyivel ostobább vagy, mint bármelyik ember a földön, akinek van józan esze, mert túlságosan nagyra tartod magad, és soha nem volt benned kisebbrendűségi érzés, mintha a legapróbb részletekig képes lennél tisztán látni a tetteimet. Tulajdonképpen, egyszerűen nem olyan személy vagy, aki rendelkezik józan ésszel, mert fogalmad sincs arról, hogy mit szándékozom tenni, és még kevésbé vagy tisztában azzal, hogy mit teszek most. És ezért mondom, hogy még egy öreg földműveshez sem érsz fel, egy olyan földműveshez, akinek halvány fogalma sincs az emberi életről, és mégis minden bizalmát az Ég áldásaiba helyezi, miközben a földet műveli. Te mit sem törődsz a saját életeddel, még az elismertségről sem tudsz semmit, és még kevésbé van bármilyen öntudatod. Tényleg annyira „nagyszerű” vagy! Bizony, aggódom értetek, piperkőc ficsúrok és cicomás ifjú kisasszonykák: hogyan fogtok tudni ellenállni a még nagyobb viharok támadásának? Ezek a ficsúrok végtelenül közömbösek a helyzet iránt, amelyben találják magukat. Számukra ez jelentéktelen dolognak tűnik, ezért nem gondolnak róla semmit, és nem érzik magukat negatívnak, sem alantasnak nem tartják magukat; inkább ugyanúgy folytatják, mint eddig, legyezőiket lobogtatva lejtenek az utcákon. Ezeknek a „figyelemre méltó embereknek”, akik nem tanulnak és tudatlanok maradnak, fogalmuk sincs, hogy mi a csudáért mondanék nekik ilyen dolgokat; csupán egy felületes erőfeszítést tesznek önmaguk megismerésére, miközben az arcukra van írva a bosszúság, és utána folytatják, anélkül, hogy változtatnának gonosz viselkedésükön; amint elhagynak Engem, ismét ámokfutásba kezdenek a világban, és újfent hivalkodnak és csalnak. Milyen gyorsan megváltozik az arckifejezésed. Tehát ismét így próbálsz Engem becsapni – milyen merész vagy! Azok a kecses kicsi kisasszonykák még nevetségesebbek. Sürgető kijelentéseim áradatát hallva, és látva, hogy milyen helyzetben vannak, akaratlanul is könnyek csordulnak le az arcukon, testük ide-oda vonaglik, és úgy tűnik, hogy jelenetet rendeznek – milyen visszataszító! Felismerve saját helyzetüket, az ágyukra rogynak, és ott fekszenek, szüntelenül sírva, szinte mintha kilehelnék lelküket. És amikor ezek a szavak megmutatták nekik saját éretlenségüket és alantasságukat, annyira rájuk nehezedik a negativitás, hogy a fény kihuny a szemükből, nem panaszkodnak Rám és nem is gyűlölnek Engem, teljesen mozdulatlanná válnak negativitásukban, és ugyanúgy képtelenek tanulni, és tudatlanok maradnak. Miután elhagytak Engem, bolondoznak és játszadoznak, csengő nevetésük olyan, mint „Ezüstcsengettyű Hercegnőé”. Milyen törékenyek és mennyire hiányzik belőlük önmaguk szeretete! Ti mindannyian az emberiség tökéletlen kitaszítottjai vagytok – mennyire hiányzik belőletek az emberi mivolt! Nem tudjátok szeretni magatokat, vagy megóvni magatokat, nem érzékelitek a dolgokat, nem keresitek az igaz utat, nem szeretitek az igaz fényt, és legfőképpen nem tudjátok becsben tartani magatokat. Ami a tanításokat illeti, amelyeket újra és újra átadtam nektek, régóta a feledés homályába szorítottátok, olyannyira, hogy csupán játékszerként kezelitek őket, amelyekkel üres pillanataitokban elszórakoztathatjátok magatokat. Mindezeket mindig a saját személyes „talizmánotok” fényében szemlélitek. Amikor a Sátán vádol, imádkozol; rossz időkben mély álomba zuhansz; boldogság idején vadul rohangálsz; amikor megdorgállak, meghajolsz és feszengsz; majd amint távozol Tőlem, rosszindulatú örömmel nevetsz. Úgy érzed, hogy mindenki más felett állsz, de soha nem látod magadat a legdölyfösebbnek, mindig csak fennkölt, önelégült és kimondhatatlanul arrogáns vagy. Hogyan tekinthetnék az ilyen „fiatal urak”, „fiatal kisasszonyok”, „úrfiak” és „úrhölgyek”, akik nem tanulnak és tudatlanok maradnak, az Én szavaimat értékes kincsnek? Akkor megkérdezlek téged: Mit tanultál szavaimból és munkámból ilyen hosszú idő alatt? Talán azt, hogy még jobb képességekre tettél szert a megtévesztésedben? Vagy nagyobb kifinomultságra a testedben? Vagy nagyobb tiszteletlenségre az Irántam való hozzáállásodban? Egyenesen megmondom neked: ez az általam végzett összes munka tett téged merészebbé, aki korábban egy egér bátorságával rendelkeztél. Az Irántam érzett reszketésed minden egyes nappal csökken, mert Én túlságosan irgalmas vagyok, és soha nem szabtam ki erőszak útján büntetéseket a testedre. Talán, ahogy látod, csupán kemény szavakat mondok – de sokkal gyakrabban előfordul, hogy mosolygó ábrázatot mutatok neked, és szinte soha nem dorgállak meg szemtől szembe. Továbbá, mindig toleráns vagyok a gyengeségeddel szemben, és teljes mértékben ennek köszönhető, hogy ma úgy bánsz Velem, mint a kígyó tette a kedves gazdával. Mennyire csodálom az emberi faj megfigyelőképességében rejlő ügyesség és tisztánlátás rendkívüli fokát! Hadd mondjak el neked egy igazságot: ma már nagyon kevéssé számít, hogy rendelkezel-e istenfélő szívvel vagy sem; Engem ez nem nyugtalanít és nem is aggaszt. De ezt is el kell mondanom neked: te, ez a „tehetséges ember”, aki nem tanulsz és tudatlan maradsz, végül is az önelégült, kicsinyes okosságod miatt fogsz elbukni – te leszel az, aki szenvedni fog és meg lesz fenyítve. Én nem leszek olyan ostoba, hogy elkísérjelek téged, miközben továbbra is a pokolban szenvedsz, mert Én nem vagyok olyan, mint te. Ne felejtsd el, hogy teremtett lény vagy, akit megátkoztam, ugyanakkor tanítalak és megmentelek, és nincs benned semmi olyan, amitől vonakodnék megválni. Bármikor is végzem a munkámat, soha semmilyen személy, esemény vagy dolog nem befolyásol Engem. Az emberiséggel szembeni hozzáállásom és szemléletem mindig ugyanaz maradt. Nem vagyok jóindulatú veled szemben, mert csak egy tartozék vagy az irányításomban, és nem vagy különlegesebb, mint bármely más lény. Ez az Én tanácsom számodra: mindig emlékezz arra, hogy nem vagy más, mint teremtett lény! Bár a létezésedet megoszthatod Velem, mégis ismerned kell saját identitásodat; ne tartsd magadat túlságosan nagyra. Még ha nem is dorgállak meg, vagy nem metszelek meg, hanem mosolygó arccal üdvözöllek, ez még nem elég annak bizonyítására, hogy ugyanolyan vagy, mint Én. Neked – neked tudnod kell magadról, hogy olyan vagy, aki az igazságra törekszik, nem pedig az igazság maga! Mindig készen kell állnod arra, hogy a szavamnak megfelelően változz. Ez elől nem menekülhetsz. Arra sürgetlek téged, hogy ez alatt a drága idő alatt, amikor ez a ritka lehetőséged van, próbálj meg tanulni valamit. Ne csapj be Engem; nincs szükségem arra, hogy hízelkedéssel próbálj megtéveszteni Engem. Amikor Engem keresel, az nem teljesen az Én kedvemért történik, hanem inkább a sajátodért!