2020 novemberében vezetőként szolgáltam a gyülekezetben, az újonnan megválasztott Vang Csen nővér partnereként. Abban az időben a gyülekezet a KKP letartóztatásaival nézett szembe, néhány testvért elfogtak, és foglalkozni kellett az utómunkával, és mindezek miatt mindennap nagyon sok munkám volt. Nem volt nagyon jó a munkaképességem, és az egészségem gyenge volt, ezért nagy nyomást éreztem, és arra gondoltam: „Azzal a sebességgel, ahogy dolgozom, és a sok mindennap elvégzendő feladattal mennyi időt és energiát fog ez az egész igénybe venni? A testem gyenge, tudom-e ezt hosszú távon így folytatni?” Ennek tudatában kezdtem felületesen végezni a kötelességeimet, és nem fektettem annyi energiát azokba a feladatokba, amelyekkel foglalkoznom kellett volna. Elsősorban az evangelizációs és öntözési munkáért voltam felelős, és abban az időben művelnünk kellett az evangelizációs dolgozókat és az öntözőket. Tudtam, hogy ezt a munkát sürgősen végre kell hajtani, de mivel megfelelő dolgozókat kellett találnunk, és arra is rá kellett jönnünk, hogyan lehet hatékonyan beszélgetni velük és kiképezni őket, ami sok erőfeszítést és energiát igényelt, nem követtem nyomon a részleteket, és egyszerűen az evangelizációs és öntöző diakónusokra bíztam a munkát. Egyszer, amikor jelentést tettek a munkáról, észrevettem néhány eltérést és problémát, és tudtam, hogy gyorsan beszélnem kell róluk, és meg kell oldanom őket, hogy ne késlekedjen a munka. De amikor arra gondoltam, hogy a gyakorlás alapelveinek és a megoldásoknak a megtalálása minden egyes kérdésre sok időt és erőfeszítést igényelne, túlterheltnek éreztem magam, nem akartam ezzel szembenézni, és inkább egyszerűbb feladatokat választottam helyette. Később Vang Csen kezdeményezte, hogy beszéljünk róluk, és oldjuk meg őket, megelőzve a késedelmeket. Volt olyan tisztogatási munka is, amihez ellenőriznem kellett néhány anyagot az emberek kitakarításához, de nem akartam szenvedni, ezért, amikor csak tudtam, halogattam. Néha, amikor sok anyag volt, nem akartam sok energiát fordítani rájuk, se gondosan átnézni őket, és egyszer majdnem kitakarítottam valakit, aki nem felelt meg a kritériumoknak. Amikor olyan testvéreket láttam, akik egy feladatos kötelességeket végeztek, és nem kellett sokat dolgozniuk és kifárasztaniuk magukat, irigykedtem, és arra gondoltam, hogy vezetőnek lenni túl fárasztó és túl sok munka, és azon töprengtem, hogy vajon mit tennék, ha teljesen kimerülnék. Különösen, amikor egyre több nehézség adódott, még ingerültebb lettem, és legszívesebben elfutottam volna ezek elől a feladatok elől. Amikor láttam, hogy azok, akiket elbocsátottak, otthon végezhetik az áhítatukat, azon gondolkodtam, hogy mikor pihenhetek én is otthon, és így nem kellene többé ezeken a kérdéseken gondolkodnom, vagy elviselnem ezt a szenvedést. Arra gondoltam, hogy csak mi ketten vagyunk felelősek a gyülekezet munkájáért, hogy Vang Csent nemrég választották meg, és hogy nagyon sok munka van, amit el kell végezni. Ha azt mondanám, hogy nem végzem a kötelességemet, az megmutatná, hogy nincs lelkiismeretem. Erre gondolva kissé bűntudatom támadt. De amikor nagy volt a munka miatti nyomás, továbbra sem tudtam legyőzni a hús-vér testemet, és nem akartam végezni a kötelességemet. Egy nővérem meglátta, hogy nagyon passzív vagyok a kötelességeimben, ezért rámutatott, hogy nem vállalom fel a terhet, és a hús-vér testemmel törődök. Kissé elkeseredtem, arra gondoltam, hogy nem kellene így bánnom a kötelességeimmel, de utána továbbra is azon kaptam magam, hogy akaratlanul is leköt a hús-vér testem, és úgy éreztem, hogy ez a kötelesség túlságosan fájdalmas és fárasztó.

Később az egyik nővér jelentett engem, és miután a felső vezetés ellenőrizte és megvizsgálta a helyzetet, a tartós viselkedésemre hivatkozva elbocsátottak. A vezető felolvasott nekem egy passzust Isten szavaiból: „Ha az emberek Istenbe vetett hitükben nem adják Neki a szívüket, ha a szívük nincs Vele, és nem kezelik az Ő terhét sajátjukként, akkor nem tesznek mást, mint megcsalják Istent – a vallásos emberekre jellemző cselekedet, és ez nem fogja elnyerni Isten dicséretét. Isten semmit sem nyerhet az ilyen embertől; ők csak Isten munkájának ellenpontjaként szolgálhatnak. Ezek az emberek olyanok, mint díszlet Isten házában – foglalják a helyet, és szemetek, s Isten nem veszi hasznukat. Nem csak arra nincs lehetőség, hogy a Szentlélek munkálkodjon bennük, a tökéletesítésükben sem rejlik semmi érték. Ez a fajta ember valóságos két lábon járó hulla. Semmi sincs bennük, amit a Szentlélek használhatna – a Sátán teljesen uralja és mélyen megrontotta őket. Isten ki fogja iktatni ezeket az embereket” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Nagyon fontos, hogy normális kapcsolatot alakítsunk ki Istennel). Amikor megláttam, hogy Isten leleplezése az „ellenpont”, „díszlet” és „szemét” kifejezéseket használja, úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna, és elcsüggedtem. Amióta vezető lettem, soha nem fogadtam el igazán szívből a kötelességeimet, mindig a hús-vér testemmel törődtem, és sok konkrét feladatot elhanyagoltam. Csak egy névleges vezető voltam, aki semmilyen pozitív célt nem szolgált. Láttam, hogy szemét vagyok, egy hamis vezető, aki nem vállal valódi munkát. Elfogadtam a feladataimat, de felelőtlen voltam, mindig panaszkodtam a nehézségekre és a fáradtságra, nem voltam hajlandó bajlódni, és amikor egyre több munka lett, ellenállást éreztem. Nem teljesítettem a feladataimat, és nem végeztem jól a kötelességeimet. Ez késleltette a munkát. Ahogy a kötelességeimmel bántam, az Isten elárulása volt, és szembement Istennel! Még irigyeltem is azokat, akiket elbocsátottak, és arra gondoltam, hogy ha engem elbocsátanának, nem kellene annyira sokat dolgoznom. Most megkaptam, amit kívántam, és most, hogy elbocsátottak, otthon maradhattam, és nem kellett szenvednie a hús-vér testemnek. De a szívemet sötétség borította. Úgy éreztem, mintha Isten félretett volna, és el akart volna hagyni, és nagyon nyugtalan voltam. Ebben a pillanatban félni kezdtem, vissza akartam térni Istenhez.

Később, amikor Isten erre vonatkozó szavait kerestem, hogy egyem és igyam őket a problémáim megoldása érdekében, Isten szavainak két olyan passzusára bukkantam, amelyek mélyen megérintettek. Mindenható Isten azt mondja: „Ha valóban van felelősségérzeted, akkor az azt jelzi, hogy van lelkiismereted és józan eszed. Nem számít, hogy milyen nagy vagy kicsi a feladat, nem számít, hogy ki bízza rád ezt a feladatot, akár Isten háza bízza rád, akár egy gyülekezeti vezető vagy dolgozó, a hozzáállásodnak ilyennek kell lennie: »Ha ezt a kötelességet rám bízták, ez Isten felmagasztalása és kegyelme. Az igazságalapelvek szerint jól kell végeznem. Bár átlagos képességű vagyok, hajlandó vagyok vállalni ezt a felelősséget, és mindent megteszek, hogy jól végezzem. Ha silány munkát végzek, akkor vállalnom kell érte a felelősséget, ha pedig jó munkát végzek, az nem az én érdemem. Ezt kell tennem.« Vajon miért mondom azt, hogy elvi kérdés, hogyan bánik valaki a kötelességével? Ha valóban van felelősségérzeted és felelősségteljes ember vagy, akkor képes leszel a válladra venni a gyülekezeti munkát, és jól végezni a kötelességet, amit végezned kell. Ha nem veszed komolyan a kötelességedet, akkor az Istenbe vetett hitről alkotott nézeted helytelen, valamint problematikus az Istenhez és a kötelességedhez való hozzáállásod. Az a nézeted a kötelességed végzésével kapcsolatban, hogy felületesen végzed és csak úgy átvészeled valahogy, és akár olyasvalamiről van szó, amit hajlandó vagy megtenni, akár olyasvalamiről, amit nem, illetve akár jó vagy benne, akár nem, mindig ezzel a mindössze átvészelni akaró hozzáállással viszonyulsz hozzá, így hát nem vagy alkalmas arra, hogy vezető vagy dolgozó légy, és nem érdemled meg, hogy gyülekezeti munkát végezz. Mi több, nyersen fogalmazva elmondható, hogy a magadfajta emberek semmirekellők, arra vannak rendelve, hogy semmit se érjenek el, és egyszerűen csak hasznavehetetlen emberek” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). „A lusta emberek semmit sem tudnak csinálni. Két szóval összefoglalva: hasznavehetetlen emberek; másodrendű fogyatékosságuk van. Nem számít, mennyire jó képessége van a lusta embereknek, az nem egyéb, mint puszta kirakat; még ha jó képességűek is, semmi haszna. Túlságosan lusták – tudják, hogy mit kellene tenniük, de nem teszik, és még ha tudják is, hogy probléma valami, nem keresik az igazságot az eloszlatása végett, és noha tudják, hogy milyen nehézségeket kellene elszenvedniük azért, hogy hatékony legyen a munka, mégsem hajlandóak ilyen érdemleges szenvedést elviselni – így aztán nem nyerhetnek el semmilyen igazságot, és nem végezhetnek valóságos munkát. Nem szeretnék elviselni azokat a nehézségeket, amelyeket viselniük kellene az embereknek; csak a kényelemben való elmerülést, az örömteli idők és a szabadidő élvezetét, valamint a szabad és nyugodt élet élvezetét ismerik. Hát nem hasznavehetetlenek? Azok az emberek, akik nem tudnak nehézséget elviselni, nem érdemlik meg az életet. Akik folyton csak parazitaként akarnak élni, lelkiismeret és józan ész nélkül valók; vadállatok, és az ilyen emberek még munkavégzésre is alkalmatlanok. Mivel nem tudnak nehézséget elviselni, még ha végeznek is munkát, nem képesek jól végezni azt, és ha el szeretnék nyerni az igazságot, erre még kevesebb remény van. Az, aki nem tud szenvedni és nem szereti az igazságot, hasznavehetetlen ember; még munkavégzésre sem alkalmas. Vadállat, és szemernyi emberi mivolt sincs benne. Az ilyen embereket ki kell iktatni; csakis ez felel meg Isten szándékainak” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavai kétféle típusú embert és a kötelességeikhez való eltérő hozzáállásukat említik. Az egyik típusú ember figyelmen kívül hagyja a képességét, először kiigazítja a gondolkodásmódját, a szívébe helyezi a kötelességeit, és mindent megtesz, hogy együttműködjön, és Isten követelményei szerint végezze a kötelességeit. Ez egy emberi mivolttal és józan ésszel rendelkező személy. A másik típusú ember csak a fizikai kényelem csábítását ismeri. Nem akar semmilyen nehézséget elszenvedni, és amikor túl sok vagy túl fárasztó a munka, el akar menekülni és lazítani. Az ilyen emberek, még ha jó is a képességük, akkor sem tudják jól végezni a kötelességeiket. Ezeknek az egyéneknek jellemproblémáik vannak, képtelenek bármit is megcsinálni, puszta hulladékok, és végül Isten le fogja leplezni és ki fogja iktatni őket. Mikor a saját viselkedésemet ennek fényében szemléltem, megláttam, hogy egyike vagyok az Isten által leleplezett lusta és haszontalan embereknek. Mióta vezető lettem, amikor a munka miatti nyomás nőtt, erőfeszítést és áldozatot követelt, ingerült lettem, panaszkodtam, és aggódtam, hogy kimerítem a testemet. Felületesen álltam hozzá a kötelességeimhez, és halogattam, amennyire csak tudtam. Nem vállaltam terhet vagy felelősséget az evangelizációs és öntözési munkáért, amelyért elsősorban én voltam felelős, nem követtem nyomon és nem hajtottam végre az evangéliumi munkások és öntözők művelésének munkáját, ami késleltette az evangelizációs munka előrehaladását. A munkabeszámolókat illetően nem bajlódtam a gyakorlat alapelveinek keresésével, hogy beszéljek az általam felfedezett problémákról, és megoldjam őket. Felelőtlen is voltam, és a hús-vér testemmel törődtem, amikor együttműködtem a gyülekezet tisztogatási munkájában, és mivel nem néztem át alaposan az emberek kitakarítására vonatkozó anyagokat, majdnem kitakarítottam valakit, akit nem kellett volna. A kötelességeimben tanúsított tartós viselkedésem alapján valóban az a fajta ember voltam, akit Isten leleplezett, és akinek jellemproblémái vannak. Nem vettem figyelembe Isten szándékait, nem támogattam a gyülekezet érdekeit, és hamis vezető voltam, aki nem végzett valódi munkát. Függetlenül attól, hogy mennyire sok kötelességem volt, vagy mennyire fontos volt a munka, csak a hús-vér testemnek akartam eleget tenni. Ha a szokásosnál kicsit több munka volt, panaszkodtam és nyafogtam, és gyakran használtam a gyenge egészségi állapotomat ürügyként arra, hogy kibújjak a kötelességeim alól. Végül nem teljesítettem egyetlen kötelezettségemet sem, és késleltettem a munkát. Még a rutinmunkára tett erőfeszítéseim sem voltak megfelelő színvonalúak. Bár az egészségem nem volt túl jó, de nem volt semmilyen komoly betegségem, és ha szívvel-lélekkel végezném a kötelességemet, akkor azért boldogulnék vele. Amikor korábban megfelelően gondolkodtam a kötelességeimről, akkor tudtam Istenre támaszkodni, hogy együttműködjek a nehéz helyzetekben, képes voltam megoldani néhány kérdést a munkámban, és pontosan fel tudtam mérni a problémákat. Később azonban a hús-vér testemmel való törődés állapotában éltem, és amikor olyan feladatokkal találkoztam, amelyek erőfeszítést és áldozatot igényeltek, ki akartam bújni alóluk. Nem vállaltam fel az elvégzendő feladatokat, és fokozatosan egyre jobban eltompult a lelkem. Nemcsak hogy nem tudtam azonosítani a problémákat, hanem késleltettem is a munkát. Isten felhasználta a testvéreimet, hogy jelentsenek engem, és végül elbocsátottak; ez felfedte Isten igazságosságát. Teljesen elvesztettem az integritásomat és a méltóságomat – az emberek nem szerettek, Isten nem nézett jó szemmel, és még azokat a kötelességeimet sem tudtam végezni, amikre képes voltam. Igazán szemét és megbízhatatlan ember voltam.

Aztán tovább kerestem, azt kérdezve magamtól: „Miért engedek mindig a kényelemnek, és miért nem végzem rendesen a kötelességeimet? Mik lesznek a következményei annak, hogy túlságosan is tekintettel vagyok a hús-vér testemre?” Egy nap két olyan passzust olvastam Isten szavaiból, amelyek segítettek megtalálni ennek a problémának a gyökerét. Mindenható Isten azt mondja: „Amíg az emberek meg nem tapasztalták Isten munkáját, és meg nem értették az igazságot, addig a Sátán természete irányítja és uralja őket belülről. Konkrétan mit foglal magában ez a természet? Például miért vagy önző? Miért véded a saját pozíciódat? Miért vannak ilyen erős érzéseid? Miért élvezed ezeket az igaztalan dolgokat? Miért szereted ezeket a gonoszságokat? Mi az alapja annak, hogy ennyire odavagy az ilyesmikért? Honnan jönnek ezek a dolgok? Miért fogadod el őket ilyen boldogan? Mostanára már mind megértettétek, hogy mindezek mögött fő okként az áll, hogy a Sátán mérge ott van az emberben. Tehát mi is a Sátán mérge? Hogyan fejezhető ki? Például, ha azt kérdezed: »Hogyan kellene az embereknek élniük? Mi az, amiért az embereknek élniük kellene?« – egyesek azt felelik: »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« Ez az egyetlen mondat kifejezi a probléma gyökerét. A Sátán filozófiája és logikája vált az emberek életévé. Bármire is törekednek az emberek, saját magukért teszik – és így csak önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez az ember életfilozófiája, amely az emberi természetet is képviseli. Ezek a szavak már a romlott emberiség természetévé váltak, és igaz portrét festenek a romlott emberiség sátáni természetéről. Ez a sátáni természet már a romlott emberiség létezésének alapjává vált. Több ezer éve él a romlott emberiség a Sátán e mérge szerint, mind a mai napig” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan járjunk Péter útján?). „Minél inkább kielégíted a testet, az annál többet kíván; ha most kielégíted, legközelebb már többet követel. Ahogy ez folytatódik, az emberek még inkább megszeretik a testet. A testnek mindig féktelen vágyai vannak; mindig azt kéri, hogy elégítsd ki, és járj a kedvében belülről, akár abban, amit eszel, amit viselsz, vagy abban, hogy elveszíted az önuralmadat, vagy hogy saját gyengeségeidnek és lustaságodnak kedvezel... Minél inkább kielégíted a testet, annál nagyobbak lesznek a test vágyai, és annál kicsapongóbb ő maga, míg végül odáig fajul a dolog, hogy az emberek teste még mélyebb elképzeléseket dédelget, lázadozik Isten ellen, felmagasztalja önmagát, és kétségei támadnak Isten munkájával kapcsolatban. Minél inkább kielégíted a testet, annál nagyobbak a test gyengeségei; mindig úgy fogod érezni, hogy senki sincs tekintettel gyengeségeidre, mindig azt fogod hinni, hogy Isten túl messzire ment, és ezt mondod majd: »Hogy lehetett Isten ilyen kemény? Miért nem hagy már nyugtot az embereknek?« Amikor az emberek kielégítik és túlságosan dédelgetik a testet, saját magukat teszik tönkre. [...] Azt mondják, volt egyszer egy gazda, aki meglátott az úton egy megdermedt kígyót. A gazda felvette, és a keblére ölelte, a kígyó pedig, miután feléledt, halálra marta a gazdát. Az ember teste olyan, mint a kígyó: lényege, hogy ártson az ember életének – és amikor teljes mértékben megkapja, amit akar, oda az életed. A test a Sátáné. Féktelen vágyak laknak benne, csak magára gondol, kényelmet akar élvezni, és szórakozni a szabadidejében, lustaságban és tétlenségben dagonyázik, és ha egy bizonyos pontig kielégítetted, végül felfal téged. Ez azt jelenti, hogy ha most kielégíted, legközelebb még többet akar. Mindig vannak féktelen vágyai és új követelései, és kihasználja, ha cinkosa vagy a testnek, eléri, hogy még inkább dédelgesd, és kényelmében élj – és ha nem kerekedsz fölé, végül tönkreteszed magad” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Miután olvastam Isten szavait, megértettem, hogy azért éltem ilyen züllött módon, a testemmel törődve, mert mélyen gyökeret vertek bennem olyan sátáni mérgek, mint hogy „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, és „rövid az élet, élvezd ki, amíg lehet”. Életcélomnak tekintettem a hús-vér test kényelmének élvezetét, és úgy gondoltam, hogy az élet azt jelenti, hogy jól bánok magammal, és megengedem a hús-vér testemnek, hogy kényelmesen éljen. Amikor a kötelességeim némi nyomással jártak és több gondolkodást igényeltek, nem szívesen végeztem őket. Ellenálltam a szenvedésnek és a hús-vér testemre nehezedő terheknek is, mert úgy éreztem, hogy ezzel veszteséget szenvednék. Például az összegzés és a problémák megoldása időt és erőfeszítést igényelt, ezért ezeket a feladatokat félretettem, és könnyebb feladatokat választottam, egyáltalán nem gondolva arra, hogy ha nem foglalkozom ezekkel a problémákkal azonnal, az hatással lesz-e a munkára. Ugyanez vonatkozott a tisztogatási munkában való együttműködésre is. Mivel a hús-vér testemmel törődtem, nem ellenőriztem lelkiismeretesen az emberek kitakarítására vonatkozó anyagokat, és majdnem kitakarítottam valakit, akit nem kellett volna. Milyen módon végeztem így a kötelességemet? Egyszerűen gonoszságokat követtem el! De nem gondolkodtam el a problémáimon, és amikor a munka egyre több lett, panaszkodtam. Még abban is reménykedtem, hogy elbocsátanak, hogy ne kelljen olyan sokat bajlódnom és dolgoznom. Folyton kényeztettem magam, állandóan a hús-vér testemmel foglalkoztam. Láttam, milyen mélyen károsítottak a sátáni mérgek, miközben egyre züllöttebbé váltam. Önző és csalárd lettem, nem volt már emberi mivoltom. Lehetőségem volt arra, hogy vezető legyek, ami azzal járt, hogy több emberrel, eseménnyel és dologgal kerültem kapcsolatba, több igazságalapelvet kerestem, és többe léptem be, és azt is megtanultam, hogyan ismerjem fel az embereket. Ezzel együtt a romlottságom és a hiányosságaim is feltárultak volna, ami arra sarkallt volna, hogy gondolkodjak el magamon, gyakoroljam az igazságot, és változtassam meg a romlott beállítottságomat. De nem törekedtem az igazságra. A Sátán önző és aljas beállítottsága szerint éltem, kényelemben tobzódtam, felelőtlenül végeztem a kötelességeimet, és állandóan a hús-vér testemmel törődtem, halogatva a munkát. Amikor Isten arra használta a testvéreket, hogy kijavítsanak és beszélgessenek velem, én egyszerűen megmakacsoltam magam, és nem voltam hajlandó elfogadni azt. De nem végeztem jól az elsődleges munkámat sem vezetőként, és késleltettem a munkát. Az, ahogyan a kötelességeimmel bántam, vétkeket és gonosz tetteket eredményezett! Ebben a pillanatban rájöttem, hogy ha úgy végzem a kötelességemet, hogy közben a hús-vér testemmel törődök és a kényelemben tobzódok, az valóban árt nekem és másoknak is, és hogy ha nem oldom fel ezt a romlott beállítottságot, és továbbra is zavaros, felelőtlen módon végzem a kötelességeimet, mint korábban, mindig a kényelemre törekedve, akkor a végén csak még több gonoszságot követek el, és végül Isten visszautasít és kiiktat. Miután láttam, hogy amikor a kötelességeimben a kényelmet élvezem, az milyen kárt okoz és milyen következményekkel jár, imádkoztam Istenhez, kifejezve azt a vágyamat, hogy többé nem lázadok így, hanem bűnbánatot tartok Isten előtt.

Később az állapotom némileg javult, és újra megválasztottak gyülekezetvezetőnek. Tudtam, hogy ez egy Istentől kapott lehetőség, hogy bűnbánatot tartsak, és nagyon hálás voltam Istennek. Elhatároztam, hogy helyesen fogok gondolkodni, és jól fogom végezni a kötelességeimet. Akkoriban elsősorban az evangelizációs munkáért voltam felelős, és mivel épp csak megérkeztem egy új helyre, nem sokat tudtam az ottani munkatársi helyzetről, így ahhoz, hogy jól végezzem a munkát, nagyobb áldozatot kellett hoznom. Miután egy ideig együttműködtem, kissé feszült lettem, főleg mivel mindennap nagyon sok feladatot kellett nyomon követni. Amikor a hús-vér testem szenvedésére került sor, úgy éreztem, hogy egyszerűen jobb lenne egy feladattal foglalkozó munkát végezni, mert nem kellene annyi gondolkodást és erőfeszítést befektetnem. Amikor ezek a gondolatok felmerültek, rájöttem, hogy az állapotom nem jó, ezért tudatosan imádkoztam Istenhez. Később olvastam, hogy Isten szavai így szólnak: „Ha hisztek Istenben, és el akarjátok nyerni az Ő üdvösségét, akkor jól kell végeznetek a kötelességeteket. Először is, kötelességetek végzése során felelősségtudatot kell kifejlesztenetek, és meg kell tennetek minden tőletek telhetőt. Amikor Isten jó embernek lát benneteket, akkor már félúton jártok. Ha a kötelességetek végzése során képesek vagytok törekedni az igazságra, és attól függetlenül, hogy mennyi romlott beállítottság tárul fel, vagy mennyi nehézséggel néztek szembe, még mindig képesek vagytok keresni az igazságot, hogy megoldjátok azokat; valamint ha elfogadó és alávetett magatartást tanúsítotok, amikor foglalkoznak veletek, akkor töretlen lesz az a reményetek, hogy elnyeritek Isten üdvösségét. Hogy Isten olyasvalakinek tekintsen, aki az igazságra törekszik, az annyira magas követelmény, hogy talán még mindig nem tudsz megfelelni annak. Hiányzik belőled az akarat és az érettség, a hited pedig túl gyenge. Kezdd tehát azzal, hogy a körülötted lévő testvérek jó embernek lássanak, olyasvalakinek, aki igaz, aki viszonylag szereti a pozitív dolgokat, szereti a méltányosságot és az igazságosságot, és aki viszonylag egyenes. Ha hibákat követsz el, kijavítod azokat. Amikor felismered lázadó állapotodat, sietve változtatsz azon. Amint felfedezed romlott beállítottságodat, azonnal keresed az igazságot és társalogsz másokkal. Ha egyszer megértést nyertél, akkor képes vagy bűnbánatot gyakorolni. Ha így törekszel, akkor biztosan haladni fogsz. Először is hagyd, hogy a testvéreid jó embernek lássanak, olyasvalakinek, aki igaz, akinek van belépése az életbe. Majd lépésről lépésre igyekezz olyan emberré válni, aki szereti az igazságot, és törekszik az igazságra. Ha ezt gyakorlatba ülteted, könnyebb lesz belépést nyerni, és sokkal praktikusabb lesz számodra, hogy ilyen követeléseket támassz magaddal szemben. Mindenekelőtt el kell érned, hogy a testvéreid elismerjék, hogy jó ember vagy. Vajon melyek a kritériumai annak, hogy valaki jó ember legyen? Először is, meg kell vizsgálnod kötelességed végzését. Vajon hány normának és követelménynek kell megfelelned a kötelességed végzése során? Szorgalmasnak, felelősségteljesnek kell lenned, hajlandónak kell lenned arra, hogy elviseld a nehézségeket, hogy megfizesd az árat, és pontosnak kell lenned az ügyek intézésében, nem cselekedhetsz felületesen. Kissé magasabb szinten, képesnek kell lenned arra, hogy mindenben megtaláld a helyes alapelveket, és ezeknek az alapelveknek megfelelően cselekedj. Függetlenül attól, hogy ki beszél, még ha az a testvér is, akit a legkevésbé csodálsz, olyan alapelvet mond ki, ami helyes és összhangban van az igazsággal, meg kell hallgatnod azt, meg kell próbálnod elfogadni, és meg kell kísérelned fellázadni a saját véleményed és elképzeléseid ellen. Mit gondolsz erről a hozzáállásról? (Azt, hogy jó.) Könnyű annak szükségességéről beszélni, hogy jól végezd a kötelességed, könnyű ezt mondani; de az ember kötelességét nehéz ténylegesen megfelelő színvonalon végezni. Ehhez meg kell fizetned az árat, és le kell mondanod bizonyos dolgokról. Mit kell odaadnod? Alapjában véve bele kell fektetned némi időt és energiát. Mindennap több időt kell töltened, és több energiát kell beleadnod, mint másoknak. Egy kicsit tovább kell kitartanod, és kissé több erőfeszítést kell tenned. Ha felelősségérzetet akarsz kifejleszteni, és jól akarod végezni a kötelességedet, akkor folyamatosan azon kell gondolkodnod, hogyan teljesítsd megfelelően a kötelességedet. Meg kell fontolnod, hogy milyen igazságokkal kell felvértezned magad, és milyen problémákkal kell foglalkoznod. Majd ima által keresd az igazságot, kimondva Istennek a törekvéseidet, és komolyan könyörögj Istenhez, hogy világosítson meg, és vezessen téged. Míg éjszaka mások pihennek, neked több időt kell töltened azzal, hogy elgondolkodj az aznapi kötelességed végzése során felmerült problémákon, és azon, hogy milyen romlottságot tártál fel. El kell gondolkodnod ezeken a dolgokon, és csak akkor pihenned, ha már rájöttél a továbblépés módjára, hogy eredményesnek és ne kárba veszettnek bizonyuljon az a nap. Ha nem gondolkodsz azon, hogyan oldd meg ezeket a problémákat, akkor nem tudsz majd jól enni vagy aludni. Ez szenvedés, ez az az ár, amelyet megfizetsz. Több nehézséget kell elviselned, és nagyobb árat kell fizetned, mint másoknak, valamint több időt és energiát kell befektetned az igazságra való törekvésbe. Vajon gyakorlati ár-e ez? (Igen.)” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az szereti Istent, aki teljes szívével, elméjével és lelkével jól végzi a kötelességét). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy annak megítéléséhez, hogy egy ember jó-e, a fő kritériumok azok, hogy az illető szereti-e az igazságot, és törekszik-e rá, hogy képes-e keresni az igazságot, hogy megoldja a romlott beállítottságát, amint felismeri azt, és hogyan kezeli a kötelességeit – képes-e Isten követelményei és az igazság alapelvei szerint végezni a kötelességeit, lelkiismeretes és felelősségteljes-e, hajlandó-e szenvedni és áldozatot hozni, és képes-e keresni az igazságot, hogy megoldja a problémákat, amikor nehézségekkel találkozik. Ha valaki képes megfontolni ezeket a konkrét kérdéseket és rangsorolni a kötelességeit, a szíve figyelembe veszi Isten szándékait, és képes lázadni a hús-vér teste ellen, hogy az igazságot gyakorolja, akkor Isten úgy tekint az ilyen személyre, hogy jó emberi mivolttal rendelkezik és megbízható. Ha ezek fényében néztem magamra, láttam, hogy messze vagyok Isten követelményeitől, különösen, ha arra gondoltam, hogyan késleltettem a munkát, mert a hús-vér testemmel törődtem, és vétkeket idéztem elő. Most, hogy ismét lehetőségem nyílt egy ilyen fontos kötelesség végzésére, nem folytathattam úgy, ahogy korábban. Valóban meg kellett térnem. Nem volt elegendő a munkaképességem, ezért több időt, gondolkodást és erőfeszítést kellett befektetnem, Istenre hagyatkozva az együttműködésben, és közösséget keresve, amikor nem értettem a dolgokat. A további együttműködésem során volt olyan feladat, amiben nem voltam túl jó, és ami megkövetelte, hogy keményebben dolgozzak az igazság alapelvein, ezért több időt és energiát kellett befektetnem, mint a nővértársamnak. Amikor észrevettem a problémákat a testvérek életbe való belépésében és a munkájában, szintén komolyan elgondolkodtam, és kerestem a módját, hogy legjobb tudásom szerint segítsek megoldani ezeket a dolgokat. Amikor így gyakoroltam, nyugalmat és békét éreztem a szívemben.

A múltban mindig úgy gondoltam, hogy az élet azt jelenti, hogy jól bánok magammal, és nem értettem, hogyan éljek úgy, hogy az valóban értékes legyen. Később Isten szavait olvasva kezdtem megérteni néhányat ezek közül. Mindenható Isten azt mondja: „Mi az értéke egy ember életének? Pusztán annyi, hogy a testi örömöknek, például az evésnek, ivásnak és a szórakozásnak hódolhasson? (Nem.) Akkor mi? Kérlek, fejtsétek ki a gondolataitokat! (Egy embernek legalább annyit kell elérnie az életében, hogy teljesítse egy teremtett lény kötelességét.) Úgy van. Mondd meg Nekem, ha valakinek a mindennapi tettei és gondolatai egész életében csakis a betegség és a halál elkerülésére, a testi egészség és a betegségektől való mentesség megőrzésére, valamint a hosszú életre való törekvésre irányulnak, ez az az érték, amit az ember életének hordoznia kellene? (Nem, nem az.) Egy ember életének nem ezt az értéket kellene képviselnie. Akkor mi az az érték, amit egy ember életének hordoznia kell? [...] Egy tekintetben a teremtett lény kötelességének teljesítéséről van szó. Más tekintetben arról, hogy a képességeiteknek és adottságaitoknak megfelelően mindent tegyetek meg a lehető legjobban, legalább odáig jussatok el, ahol a lelkiismeretetek nem vádol titeket, ahol megbékéltek a saját lelkiismeretetekkel, és ahol mások szemében elfogadhatónak bizonyultok. Egy lépéssel továbbhaladva, egész életed során, függetlenül attól, hogy milyen családba születtél, milyen a tanulmányi háttered vagy a képességed, valamelyest meg kell értened azokat az alapelveket, amelyeket az embereknek fel kellene fogniuk az életben. Például, hogy az embereknek milyen úton kellene járniuk, hogyan kellene élniük, és hogyan kell értelmes életet élni – legalább egy kicsit meg kellene ismerned az élet igazi értékét. Az ember nem élheti ezt az életet hiába, és nem jöhet hiába erre a földre. Más tekintetben, életed során teljesítened kell a küldetésedet; ez a legfontosabb. Nem fogunk valami nagy küldetés, kötelesség vagy felelősség teljesítéséről beszélni, de legalább valamit el kell érned. Az egyházban például egyesek minden erőfeszítésüket az evangélium terjesztésének munkájába fektetik, ennek szentelik egész életük energiáját, nagy árat fizetnek érte és sok embert megnyernek. Emiatt úgy érzik, hogy nem hiába élték az életüket, és az értéket és vigaszt tartogat számukra. Amikor szembenéznek egy betegséggel vagy a halállal, amikor összegzik az életüket és felidézik mindazt, amit valaha tettek, az utat, amelyen jártak, vigaszt találnak a szívükben. Nem élnek át vádaskodást vagy megbánást. Egyesek nem sajnálják az erejüket, amikor az egyházban vezető szerepet vállalnak, vagy a munka egy bizonyos részéért felelősek. Minden potenciáljukat felszabadítják, minden erejüket beleadják, minden energiájukat ráfordítják és megfizetik a munkájuk árát. Öntözésükkel, vezetésükkel, segítségükkel és támogatásukkal sokaknak segítenek saját gyengeségeik és negativitásuk közepette megerősödni és szilárdan megállni, nem visszahúzódni, hanem visszatérni Isten jelenlétébe, sőt végül tanúságot tenni Mellette. Ezen túlmenően vezetésük ideje alatt számos jelentős feladatot megvalósítanak, nem kevés gonosz embert kitakarítanak, Isten választottai közül sokat megvédenek, valamint számos jelentős veszteséget helyrehoznak. Mindezen eredmények az ő vezetésük alatt történnek. Visszatekintve az általuk bejárt útra, felidézve az elvégzett munkájukat és az évek során fizetett árat, nem éreznek megbánást vagy vádaskodást. Nem éreznek lelkifurdalást amiért ezeket a dolgokat tették, és azt hiszik, értékes életet élnek, nyugodtság és vigasz van a szívükben. Milyen csodálatos ez! Hát nem ezt a gyümölcsöt nyerték? (De igen.) Ez a nyugodtság és vigaszérzés, a megbánás hiánya – ez az eredménye és a gyümölcse a pozitív dolgokra és az igazságra való törekvésnek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (6.)). Isten szavaiból megértettem, mi az értelmes élet. Teremtett lényként akkor élek értelmes életet, ha azért élek, hogy teljesítsem Isten megbízatását azzal, hogy jól végzem a kötelességemet. A kötelességek, amelyeket ma végzünk, azt szolgálják, hogy Isten királyságának evangéliuma szétterjedjen, és az, hogy teljesíthetjük a kötelességeinket és felajánlhatjuk a kis hozzájárulásunkat, olyasmi, amire Isten emlékszik, és a legértelmesebb dolog. Azokra a nem hívőkre gondoltam, akik csak azért élik az életüket, hogy jól egyenek és jól öltözzenek. Még ha testi élvezeteket élnek is meg, és nem szenvednek semmilyen nehézséget, és addig kényeztetik magukat, amíg kövérek és zsírosak nem lesznek, ebben a világban élve nem tudják, hogy mire való igazán az élet, vagy hogyan kell értelmesen élni. Az ilyen életnek nincs értéke, és hiábavaló. Visszagondolva arra, amikor a kötelességeimet végeztem, mindig a hús-vér testemmel foglalkoztam, és amikor problémákkal és nehézségekkel szembesültem, el akartam menekülni, és nem tettem meg, amit megtehettem volna. Bár a testem nem sokat szenvedett, jóvátehetetlen megbánás és adósság maradt így a szívemben. Láttam, hogy bármilyen nagy is az élvezet vagy a kényelem, ezek a dolgok nem hozhatnak igaz boldogságot, és csak a feladataink teljesítése és a jó kötelességvégzés teszi lehetővé, hogy békében és biztonságban éljünk. Erre gondolva megtaláltam a motivációt a kötelességeim végzéséhez. Amikor a kötelességvégzés a hús-vér testem szenvedését követelte, inkább arra gondoltam, hogy ez a kötelességem és a felelősségem, és hogy mindent meg kell tennem, hogy jól végezzem a kötelességemet. Néha, amikor sok munkám volt vagy fáradt voltam, megfelelő szüneteket tartottam, és a fizikai állapotomnak megfelelően megtettem mindent, ami tőlem telt, és nem éreztem, hogy a kötelességem túl nehéz vagy fájdalmas lenne. A kötelességeim során arra is rájöttem, hogy a vezetői léttel több gondot kell magunkra vennünk, de azáltal, hogy a munka során különböző kérdésekkel foglalkozom, vagy segítek a testvéreknek megoldani az állapotukban felmerülő nehézségeket, több igazságot értettem meg és nyertem el. Ezekben a dolgokban Isten nagy kegyben részesített engem. Az, hogy ezt megérthettem, és megtapasztaltam ezt az átalakulást, teljes egészében Isten kegyelme. Istennek legyen hála!