2023 februárjában a vezető megkeresett néhány problémával, amiket Vang Tao testvér, az öntöző diakónus vetett fel az evangélizációs munka kapcsán. Ő arról számolt be, hogy egyes evangéliumi prédikátorok felületesen végzik a munkájukat, átadják az újonnan érkezőket az öntözőknek anélkül, hogy érthetően beszélnének nekik a látomásokkal kapcsolatos igazságról, és feloldanák az elképzeléseiket, ami sok nehézséget okoz az öntözési munkában. Ráadásul az evangéliumi prédikátorok azt sem jegyezték fel világosan, hogy az újonnan érkezők mikor tudnak részt venni az összejöveteleken, ami megnehezítette az időpontok egyeztetését, és késleltette az új tagok összejöveteleit. Miután meghallgattam a vezetőt, elismertem, hogy ezek a problémák valóban léteznek, de látva azt, hogy Vang Tao testvér közvetlenül a vezetőnek jelentette őket, nehezen tudtam elfogadni a helyzetet. Bár voltak problémák az evangéliumi prédikátorokkal, az evangélizációs munkáért én voltam a felelős, így ha ilyen problémák merülnének fel, hogyan tekintene rám a vezető? Rájöttem, hogy felületes voltam a munkaellenőrzések során, az evangéliumi prédikátorok közösségvállalását és bizonyságtételét illetően, és azzal kapcsolatban, hogy az új tagok mennyire értik az igazságot a látomásokkal kapcsolatban. Nem tájékozódtam alaposan a munka ezen részleteiről. De ha elismerném ezeket a problémákat, nem azt mondaná-e a vezető, hogy alkalmatlan vagyok, és felelőtlenül és megbízhatatlanul végzem a kötelességeimet? Nem akartam beismerni, hogy ez az én problémám, de tudtam, hogy ez az állapot helytelen, és hogy ellenállok Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, ezért csendben imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy óvja meg a szívemet, hogy ne vitatkozzak, és képes legyek megfelelően elfogadni a testvérem jelzését. Az ima után kicsit megnyugodott a szívem, és beszéltem a csapatommal arról, hogy hogyan oldjuk meg ezeket a problémákat.

Nem sokkal később a vezető újra megszólított: „Vang Tao ismét problémákat jelentett az evangéliumi prédikátorokkal kapcsolatban, és más testvérek is problémákról számolnak be. Most hogyan végzik a kötelességeiket? Megoldódtak ezek a gondok?” Ahogy a vezető sorra tette fel nekem a kérdéseit, nagyon ideges lettem, és azt gondoltam: „A vezető biztos azt hiszi, hogy nem bírom a terhet, és nincsenek munkaképességeim, különben miért nem oldódtak még meg ezek a problémák? Biztosan mindenki rossz véleménnyel van rólam.” Nem tudtam megnyugodni, hogy újra elgondolkodjak a Vang Tao által jelzett problémákon. A lelkem mélyén folyton kifogásokat kerestem, sőt Vang Taót hibáztattam: „Miért nem közvetlenül nekem adsz visszajelzést? Miért kellett ezt a levelet a vezetőnek küldened? Ráadásul az újonnan érkezőknek rendezetlen vallási elképzeléseik vannak, nem tudnának az öntözők is közösséget vállalni azok megoldása érdekében? Néhány új tag összejöveteli idejét nem írták le egyértelműen, de ha az öntözők felvállalnák a terhet, nem léphetnének kapcsolatba az újonnan érkezőkkel, hogy jobban megismerjék őket? Miért nem oldod meg az öntözők problémáit ahelyett, hogy csak az evangéliumi prédikátorokkal foglalkozol?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál erősebb lett bennem a neheztelés és az ellenállás, és azon tűnődtem, hogy Vang Tao miért szállt ennyire ránk. Nagyon szerettem volna egy levélben rámutatni Vang Tao problémáira, és kiadni magamból az érzéseimet, de tudtam, hogy ezzel megbántanám őt. Ezért elfojtottam az érzéseimet, és nem írtam levelet. Amikor feltártam ezt az állapotot, némi félelem töltött el. A hozzáállásom nem volt megfelelő. Ezért vonakodva beismertem a hiányosságaimat. Így akartam megóvni a vezető szemében a rólam kialakult képet. Ezután folyton nagyon levertnek éreztem magam. Tudtam, hogy semmit sem tanultam ebből, és hogy ezzel megpróbálom becsapni a vezetőt. Akaratlanul is kifejeztem a Vang Tao iránti elfogultságomat a nővértársaim előtt, kiadva magamból mindent, ami a lelkemet nyomta. Ez a nővértársaimat arra késztette, hogy Vang Tao testvért forrófejűnek minősítsék. A nővérek támogató szavainak hallatán még jobban felhánytorgattam Vang Tao problémáit. Mindenkinek meg akatam mutatni, hogy nemcsak az evangéliumhirdetőkkel van gond, hanem Vang Taóval is, és hogy mindenkinek osztoznia kellene a felelősségen. De miután ezt kimondtam, erős bűntudatom támadt, mert tudtam, hogy csak a hibát keresem az emberekben és a dolgokban. Ám egyszerűen nem tudtam túllépni ezen az akadályon. Aztán elgondolkodtam azon, hogyan számolt be Vang Tao az evangéliumhirdetők problémáiról, hogy ezzel javítsa a munkát, én viszont ellenálltam és vitatkoztam, ami ellenkezett Isten szándékával. Ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, a testvérem levelében jelzett problémák indokoltak, de én ellenálltam, és nem voltam hajlandó elfogadni ezeket, végig a testvéremre koncentráltam. Istenem, szeretnék változtatni ezen az állapoton; kérlek, vezess engem!” Miután imádkoztam, elolvastam egy passzust Isten szavaiból: „Egy olyan dolgot, amely látszólag véletlenül történik, a következőképpen kell látnod a szívedben: »Ez nem véletlenül történt – Isten rendezte így. Okkal történt ez a dolog, és van egy fő oka; nem olyasvalami, amit emberek is elrendezhettek volna, hanem Istentől ered.« Hogyan kell hát szembenézned vele? Elég vajon, ha nem panaszkodsz, ha nem magyarázod meg, hanem egyszerűen csak aláveted magad? Isten szándékát kell keresned az adott dologban, keresned kell az igazságot, amelyet gyakorolnod kell, valamint azt is, hogy mit követel meg Isten, és hogy miként cselekedj Isten szándékával összhangban lévő módon” (Isten közössége). Isten szavaiból megértettem az Ő szándékát. Minden helyzetet, ami nap mint nap történik, akár valaki más tesz javaslatokat, akár engem metszenek meg, Isten azzal a céllal rendez el, hogy lássa, képes vagyok-e a hozzáállásommal alávetettséget tanúsítani ebben a folyamatban, és keresni az igazságot. Ha nem fogadom el ezeket a dolgokat Istentől, és továbbra is a hibát keresem az emberekben és a dolgokban, semmit nem fogok tanulni, és továbbra is csüggedt és lesújtott maradok. Amikor a testvérem rámutatott a problémáimra, én vagy elutasítottam, vagy ellenálltam, vagy egyszerűen csak visszavágtam, arra panaszkodva, hogy ránk szállt. Az igazság az volt, hogy nem egy konkrét személynek szegültem ellen, hanem valójában Istennel viaskodtam, és észszerűtlenül viselkedtem, nem voltam hajlandó alávetni magam ezeknek a helyzeteknek, és tanulni belőlük. Miután ezt felismertem, kicsit megnyugodtam, és hajlandó voltam komolyan elgondolkodni magamon, és keresni az igazságot.

Később olvastam egy másik részt Isten szavaiból. „És főként hogyan mutatkozik meg az igazságtól való idegenkedés beállítottsága? Abban, hogy az illető nem hajlandó elfogadni a metszést. A metszés el nem fogadása egyfajta állapot, amelyben ez a beállítottság megnyilvánul. Ezek az emberek a szívükben különösen ellenkeznek, amikor megmetszik őket. Ezt gondolják: »Nem akarom hallani! Nem akarom hallani!« – vagy: »Miért nem másokat metszel meg? Miért engem zaklatsz?« Mit jelent az igazságtól való idegenkedés? Az igazságtól való idegenkedés az, amikor valakit egyáltalán nem érdekel semmi, ami pozitív dolgokkal, az igazsággal, Isten szándékaival vagy azzal kapcsolatos, amit Isten kér. Néha elutasítóak ezekkel a dolgokkal szemben, néha távolságtartóak velük szemben, néha tiszteletlenek és közönyösek, és jelentéktelen dolgokként kezelik őket, őszintétlenek és felületesek ezek iránt, vagy nem vállalnak értük felelősséget. Az igazságtól való idegenkedés fő megnyilvánulása nem csupán az elutasítás érzése, amikor az emberek az igazságot hallják. Az is beletartozik, hogy nem hajlandók az igazságot gyakorolni, visszahúzódnak, amikor eljön az idő az igazság gyakorlására, mintha az igazságnak nem lenne semmi köze hozzájuk. [...] Ezek az emberek a szívükben nagyon is jól tudják, hogy Isten szavai az igazság, hogy azok pozitívak, és hogy az igazság gyakorlása változásokat képes okozni az emberek beállítottságában, és képessé teheti őket arra, hogy eleget tegyenek Isten szándékainak – de ők nem fogadják el és nem ültetik gyakorlatba azokat. Ez az igazságtól való idegenkedés. Kikben láttátok az igazságtól való idegenkedés beállítottságát? (Az álhívőkben.) Az álhívők idegenkednek az igazságtól, ez teljesen világos. Istennek nem áll módjában megmenteni az ilyen embereket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak a hatféle romlott beállítottság ismerete a valódi önismeret). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy függetlenül a helyzetektől, amelyekkel egy ember szembesül, vagy a problémáktól, amelyekre felhívják a figyelmét, ha mindig ellenáll és ellenkezik, és akkor sem hajlandó az elfogadásra, ha tényleg problémái vannak, akkor ez az igazságtól idegenkedő beállítottságot fed fel. Ez az álhívők megnyilvánulása. Akaratlanul is eltűnődtem azon, hogy miért nevezi Isten az igazságtól való idegenkedést az álhívők megnyilvánulásának. Ha valaki valóban hisz Istenben, és Isten a szívében van, akkor elhiszi, hogy minden, ami történik, Isten szuverenitásának és elrendezésének része, és képes alávetni magát, és levonni a tanulságokat. Az álhívők azonban nem hisznek Istenben, sem az Ő szuverenitásában és elrendezéseiben, ezért amikor valami történik velük, akkor vagy visszavágnak, vagy kifogásokat keresnek. Ezzel csak a nem hívők nézőpontjait tárják fel, és egyáltalán nem keresik az igazságot. Amikor erre gondoltam, eléggé megijedtem. Bár olvastam Isten szavait, és mindennap imádkoztam, amikor bizonyos dolgok megtörténtek, nem fogadtam el őket Istentől, és nem kerestem az igazságot. Nem az történt, hogy bár azt mondtam, hiszek Istenben, mégis Isten nélkül cselekedtem? Az efféle hitnek semmi köze Istenhez vagy az Ő szavaihoz. Hát nem álhívőként viselkedtem? Ez az állapot félelmetes volt! Elgondolkodtam azon, hogyan kezeltem Vang Tao levelét, amelyben rámutatott a problémákra. Nem azzal kezdtem, hogy elfogadtam, hogy elgondolkodjak magamon, vagy elemezzem a kötelességeimben mutatkozó eltéréseimet. Ehelyett folyton kifogásokat kerestem, mondván, hogy az öntözési munkával is gondok vannak, amelyért ő a felelős. Még arra is panaszkodtam, hogy Vang Tao testvér mindent elkövet, hogy megnehezítse a dolgomat, és azért jelenti a problémákat a vezetőnek, hogy megalázzon engem. Ezekben a helyzetekben nem fogadtam el a dolgokat Istentől, és továbbra is külső okokat kerestem. Egy hívőnek egyáltalán nem ilyen hozzáállással kellene szembenéznie a helyzetekkel. Ezek egy álhívő és egy nem hívő nézőpontjai voltak. Felidéztem, hogy a testvér már korábban is beszámolt nekem ezekről a problémákról, de mivel nem sikerült időben megoldanom őket, ezért jelentette ezeket a dolgokat a vezetőnek, én azonban ellenálló és elutasító voltam, sőt azt állítottam, hogy a testvér megpróbálja megnehezíteni az életemet. Rájöttem, hogy milyen észszerűtlenül viselkedtem, és tudtam, hogy ha így folytatom, akkor Isten végül visszautasít és kiiktat. Megijedtem, és csendben imádkoztam Istenhez, a segítségét kérve, hogy gyorsan változtathassak ezen az állapoton, és őszintén alávessem magam ennek a helyzetnek.

Később olvastam egy részletet Isten szavaiból. „Az antikrisztusok archetipikus hozzáállása a metszéshez az, hogy vehemensen elutasítják annak elfogadását, illetve elismerését. Nem számít, mennyi gonoszságot tesznek, illetve mennyi kárt okoznak Isten háza munkájának és Isten választott népe életbe való belépésének, a legcsekélyebb bűntudatuk sincs, illetve nem érzik úgy sem, hogy bármivel tartoznának. Ebből a szempontból vajon van az antikrisztusoknak emberi mivoltuk? Egyáltalán nincs. Mindenféle kárt okoznak Isten választott népének és ártanak a gyülekezet munkájának – Isten választott népe a napnál világosabban látja ezt, és látja az antikrisztusok gonosztetteinek sorát is. Az antikrisztusok azonban mégsem fogadják el és nem ismerik el ezt a tényt; makacsul megtagadják annak beismerését, hogy tévednek vagy hogy felelősek. Nem azt jelzi ez vajon, hogy idegenkednek az igazságtól? Az antikrisztusok ilyen mértékben idegenkednek az igazságtól. Bármennyi elvetemültséget követnek is el, makacsul megtagadják annak beismerését, és a végsőkig megingathatatlanok maradnak. Ez kellően bizonyítja, hogy az antikrisztusok soha nem veszik komolyan Isten házának munkáját, illetve nem fogadják el az igazságot. Nem jutottak el az Istenben való hitre, a Sátán csatlósai, akik azért jönnek, hogy megzavarják és akadályozzák Isten házának munkáját. Az antikrisztusok szívében csakis a hírnév és a státusz létezik. Úgy hiszik, hogy ha be kellene ismerniük a tévedésüket, akkor felelősséget kellene vállalniuk, és ezáltal a státuszuk és a hírnevük komoly veszélybe kerülne. Következésképp a »mindhalálig tagadni« hozzáállásával állnak ellen. Bárhogyan is leplezik le vagy boncolgatják őket az emberek, minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy tagadják. Akár szándékos, akár nem a tagadásuk, röviden szólva ezek a viselkedések egyrészt leleplezik az antikrisztusok természetlényegét, miszerint idegenkednek az igazságtól és gyűlölik az igazságot. Másrészt ez megmutatja, hogy mennyire nagy becsben tartják az antikrisztusok a saját státuszukat, hírnevüket és érdekeiket. Eközben milyen hozzáállást tanúsítanak a gyülekezet munkája és érdekei iránt? Megvetőek és felelőtlenek. Mindenféle lelkiismeret és értelem híján vannak. Vajon nem szemlélteti ezeket a problémákat az, hogy az antikrisztusok kibújnak a felelősség alól? A felelősség alóli kibújás egyrészt azt bizonyítja, hogy a természetlényegük idegenkedik az igazságtól és gyűlöli az igazságot, másrészt pedig azt mutatja meg, hogy hiányzik belőlük a lelkiismeret, az értelem és az emberi mivolt. Nem számít, mennyire károsítja a testvérek életbe való belépését a zavarásuk és a gonosz tetteik, nem éreznek szégyent, és ez sosem zaklatná fel őket. Miféle teremtmény az ilyen? Még a hibájuk részleges beismerése is úgy számítana, hogy van egy kevés lelkiismeretük és józan eszük, az antikrisztusokban azonban a legcsekélyebb emberi mivolt sincs. Nos, mit mondanátok, mik ők? Az antikrisztusok lényegében ördögök” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy az antikrisztusok hírnevük és státuszuk érdekében mások útmutatására és leleplezésére ellenállással és tiltakozással reagálnak. Még akkor is, ha tudják, hogy a mások által jelzett problémák helytállóak, és valóban befolyásolják és hátrányosan érintik a gyülekezet munkáját, valamint a testvérek belépését az életbe, akkor sem hajlandóak ezt elfogadni. Nem éreznek bűntudatot, és eszükbe sem jut, hogy változtassanak. Isten azt mondja, hogy az ilyen emberek a Sátán kegyencei és démonok! Elgondolkodtam azon, amit ez idő alatt feltártam. Amikor láttam, hogy Vang Tao jelentette a vezetőnek a munkámban és az evangéliumi prédikátorok munkájában mutatkozó eltéréseket, úgy éreztem, mindent elkövet, hogy megpróbáljon megalázni engem. A hírnevem és a státuszom védelme érdekében folyamatosan vitatkoztam, és próbáltam mentegetni magam, de nem gondolkodtam el magamon, és nem oldottam meg a munkával kapcsolatos problémákat. Később láttam, hogy a vezető nagyon komolyan veszi a Vang Tao által jelzett problémákat és eltéréseket, és amikor láttam, hogy a hírnevem és a státuszom sérült, arra gondoltam, hogy írok Vang Taónak, hogy megleckéztessem, és hangot adjak személyes sérelmeimnek, hogy ne merje újra jelenteni a problémáimat. Ezenkívül Vang Taót vádoltam és elítéltem nővértársaim előtt, álságos dolgokat állítva, hogy kibújjak a felelősség alól, elhitetve velük, hogy Vang Tao felelőtlen, és nem az igazságot keresi a kötelességében. Így próbáltam a nővéreket az én oldalamra állítani. Amikor a vezető írt, hogy emlékeztessen, kényszerűségből mondtam pár dolgot az önismeretemről, hogy megtévesszem a vezetőt, és megóvjam a hírnevemet és a státuszomat. Rájöttem, hogy milyen súlyos az igazságtól idegenkedő beállítottságom! Amikor a testvér rámutatott a kötelességemben mutatkozó eltéréseimre, ez azt jelentette, hogy Isten szándékait tartotta szem előtt, felelősségteljesen cselekedett, és volt igazságérzete. De mivel ez ütközött a büszkeségemmel és a státuszommal, nemcsak hogy nem fogadtam el a testvérem javaslatait, hanem össze is tévesztettem a helyest a helytelennel, megítéltem és leszóltam őt a nővértársaim előtt. Nem tűrtem, hogy bárki rámutasson a munkámban mutatkozó eltéréseimre, és ha valaki mégis megtette, sértve ezzel a személyes érdekeimet, nemcsak hogy nem ismertem el a hibáimat, de a másikat ellenségként ítéltem meg, felfedve az ádáz és igazságtól idegenkedő beállítottságomat. Láttam, hogy Isten leleplezi, hogy amikor az antikrisztusok kibújnak a felelősség alól, az nemcsak az igazság elfogadásának hiányát mutatja, hanem a gyülekezeti munka semmibe vételét és az emberi mivolt hiányát is. Belegondoltam, hogy mindvégig csak a személyes érdekeimet tartottam szem előtt, nem pedig a gyülekezet munkáját. Nem éreztem zaklatottságot vagy bűntudatot amiatt, hogy befolyásoltam az öntözési munkát, vagy késleltettem az új tagok összejöveteleit, és beláttam, hogy a személyes érdekeim miatt valóban önzővé és közömbössé váltam, és egyáltalán nem volt emberi mivoltom! Evangélizáló diakónusként el kellett volna fogadnom a testvérek felügyeletét, hogy jobban előmozdítsam az evangélizációs munkát. De a hírnevem és a státuszom kedvéért nemcsak hogy nem fogadtam el útmutatást vagy segítséget, hanem még a nővértársaimat is felhergeltem, hogy előítéleteket alakítsanak ki a testvéremmel szemben. Negatív szerepet vettem fel, és nem a gyülekezet javát szolgáltam! Ha nem változtatnék ezen, akkor Isten végül visszautasítana! Amikor elgondolkodtam ezeken a dolgokon, nagyon elkeseredtem, és rájöttem, hogy jó dolog, ha a testvérek felügyelnek a kötelességem végzésében, mivel mindezt segítő szándékkal tették, hogy azonnal ki tudjam javítani a kötelességemben mutatkozó eltéréseket, és jól végezzem a gyülekezeti munkát. Ha korábban elfogadtam volna a testvér javaslatait, akkor ezek a problémák már sokkal korábban megoldódtak volna.

Később még többet olvastam Isten szavaiból: „Amikor az igazságot keresed, keresd azt sokaknál. Ha valakinek mondanivalója van, hallgasd meg, és vedd komolyan minden szavát. Ne hagyd figyelmen kívül, és ne vedd semmibe, mert ennek köze van a kötelességed hatálya alá tartozó dolgokhoz, és komolyan kell venned. Ez a helyes hozzáállás és a helyes állapot. Ha a helyes állapotban vagy, és nem fedsz fel olyan beállítottságot, amely idegenkedik az igazságtól és gyűlöli az igazságot, akkor, ha ily módon jársz el, az ki fogja szorítani a romlott beállítottságodat. Ez az igazság gyakorlása. Ha ily módon gyakorlod az igazságot, az milyen gyümölcsöket terem? (A Szentlélek fog nekünk utat mutatni.) A Szentlélek útmutatásának az elnyerése az egyik vonatkozás. Időnként az ügy nagyon egyszerű lesz és a saját elmédet használva megvalósítható; miután mások megtették neked a javaslataikat és te megértetted azokat, orvosolni tudod a dolgokat és az alapelvek szerint tudsz cselekedni. Az emberek talán semmiségnek vélik ezt, azonban Isten számára nagy dolog. Miért mondom ezt? Mert ha így jársz el, akkor Isten számára olyasvalaki vagy, aki gyakorolni tudja az igazságot, aki szereti az igazságot, és aki nem idegenkedik az igazságtól – amikor Isten a szívedbe néz, a beállítottságodat is látja, és ez nagy dolog. Más szóval, amikor a kötelességed teszed, és Isten jelenlétében cselekszel, akkor mindaz, amit megélsz és kiárasztasz igazságvalóság, amivel az embereknek rendelkeznie kell. Isten számára a legfontosabb dolgok az általad birtokolt hozzáállások, gondolatok és állapotok mindenben, amit teszel, és Isten ezeket veszi tüzetes vizsgálat alá” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az embernek csak úgy lehet normális kapcsolata Istennel, ha gyakorta Előtte él). Isten szavainak e passzusából megértettem, hogy amikor a testvérek javaslatokat tesznek vagy megmetszenek, először is kereső hozzáállással meg kell hallgatnom őket, és nem tehetem meg, hogy figyelmen kívül hagyom őket, vagy csak a saját álláspontomat képviselem, vagy magamat védem. Ha valamit nem értek, akkor az igazság elfogadásának hozzáállásával kereshetek útmutatást a testvéreimtől. Valójában ezt jelenti az igazság szeretete. Minden, ami nap mint nap történik, Isten szándékát hordozza, és Isten nemcsak a tetteim helyes vagy helytelen voltát vagy a kötelességemben mutatkozó esetleges eltéréseket vizsgálja, hanem az igazsághoz és a kötelességemhez való hozzáállásomat is. Ezek azok a dolgok, amiket Isten látni akar. Ezt felismerve csendben megfogadtam magamban, hogy innentől kezdve, függetlenül attól, hogy milyen helyzetekbe kerülök, vagy milyen javaslatokat kapok másoktól, először elfogadom azokat, és keresem az igazságot. Nem vitatkozhatok többé, és nem fedhetek fel olyan beállítottságot, amely idegenkedik az igazságtól.

Az elkövetkező napokban folyton azon gondolkodtam, hogy bár közvetlenül én felelek az evangéliumi munkáért, és láttam az evangéliumhirdetők és az öntözők levelezését, mégsem oldottam meg soha ezeket a levelekben említett problémákat. Ez főként azért volt így, mert tényleg felületesen és felelőtlenül végeztem a kötelességeimet. Isten szavaiban ezt olvastam: „Mit gondoltok, milyen hozzáállás az, ha az emberek közönyösen teszik a kötelességüket, vagy mindig kótyagosak? Ez nem olyan mintha csak úgy túlesnének rajta? Ilyen-e a ti hozzáállásotok a kötelességetekhez? Vajon ez képességgel vagy beállítottsággal kapcsolatos probléma? Mindannyian tisztában kell lennetek ezzel. Miért felületesek az emberek, amikor a kötelességüket teszik? Miért nem hűségesek, amikor Istenért tesznek valamit? Van-e egyáltalán értelmük vagy lelkiismeretük? Ha valóban rendelkezel lelkiismerettel és értelemmel, akkor, amikor valamit teszel, egy kicsit több szívvel, egy kicsit több kedvességgel, felelősséggel és figyelemmel fogod tenni, és több erőfeszítésre leszel képes. Ha több erőfeszítést tudsz tenni, az általad végzett kötelességek eredményei javulni fognak. Az eredményeid jobbak lesznek, és ez eleget tesz mind a többi embernek, mind Istennek. Szívvel-lélekkel kell csinálnod! Nem lehetsz figyelmetlen, mintha a szekuláris világban dolgoznál, és csak a ráfordított időd alapján fizetnének. Ha ilyen a hozzáállásod, akkor bajban vagy. Nem tudod jól teljesíteni a kötelességed” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az életbe való belépés a kötelességvégzéssel kezdődik). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy ahhoz, hogy jól végezzem a kötelességemet, a legfontosabb dolog a felelősségtudat és a lelkiismeret, ami az emberi mivoltunkhoz kapcsolódik. Az emberi mivolttal rendelkezők, amikor a kötelességük teljesítésével kapcsolatban bárki felvet egy problémát, amíg az a gyülekezet érdekeit érinti, komolyan veszik és hatékonyan megoldják azt. Az emberi mivolt nélküliek azonban nem rendelkeznek ilyen tudatossággal a szívükben, önhittséggel viszonyulnak a dolgokhoz, és soha semmit nem vesznek komolyan, és nem törekednek a problémák gyors megoldására. A vezető és Vang Tao többször is megemlítették az evangelizációs munka problémáit, és gyorsan meg akarták oldani azokat, hogy ne késleltessék az evangélium munkáját. Én azonban nem sokat foglalkoztam ezzel. Arrogáns és önhitt voltam, és úgy éreztem, hogy ezeket a problémákat könnyű megoldani, és csak lazán beszélgettem róluk a csapattagokkal, anélkül, hogy erőfeszítéseket tettem volna a hatékony megoldásuk érdekében. Ez a problémák elhúzódásához vezetett, és késleltette a munkát. Most már láttam, hogy nemcsak a kötelességemet hanyagoltam el, hanem hiányzott belőlem az a hozzáállás, ami ahhoz szükséges, hogy szembenézzek a kötelességemben mutatkozó eltérésekkel. Teljesen hiányzott az emberi mivoltom! Ettől kezdve nem számított, hogy milyen javaslatokat tettek a testvérek, megtanultam elfogadni azokat, és kerestem az igazságot, hogy idejében kezeljem a dolgokat. Először írtam Vang Taónak, hogy megosszam vele a tanulságokat, amelyeket levontam, egyetértésre jutottunk, és harmonikusan együttműködtem vele. Az evangéliumi prédikátorokkal is elemeztem ezeket az eltéréseket, rámutatva a csapattagok hozzáállási problémáira a kötelességeikben. Miután ezt a gyakorlatba ültettem, láttam, hogy a munkával kapcsolatos problémák egy része megoldódott, és hogy az öntözőkkel való együttműködésünk jelentősen javult a korábbiakhoz képest.

Egy alkalommal a vezető rámutatott, hogy nem a sürgősség alapján priorizáltam az általam nyomon követett munkákat, és ennek hallatán összeszorult a szívem. Mivel az általam nyomon követett munkával gyakran voltak olyan problémák, amelyekre rá kellett mutatni, megalázva éreztem magam, és azon tűnődtem, hogy mit fog rólam gondolni a vezető. Össze is zavarodtam, mivel azt gondoltam, hogy ha egyszerre követem nyomon az összes munkát, akkor elkerülöm a munkával kapcsolatos késedelmeket. Akkor miért hozzák fel még mindig az én problémámat? Ebben a pillanatban rájöttem, hogy megint vitatkozni készülök, ezért csendben imádkoztam a szívemben, kérve Istent, hogy védje meg a szívemet, hogy ne a romlott beállítottságom szerint cselekedjek. Imádkozás után elolvastam egy részletet Isten szavaiból: „Ha valaki tesz neked egy javaslatot, amikor nem érted az igazságot, és elmondja, miként cselekedj az igazság szerint, akkor először fogadd el, és engedd, hogy mindenki közösséget vállaljon róla, figyeld meg, hogy helyes-e ez az ösvény, és megfelel-e az igazságalapelveknek vagy sem. Ha megbizonyosodsz róla, hogy az igazság szerint való, akkor gyakorold ily módon; ha azt állapítod meg, hogy nem felel meg az igazságnak, akkor ne gyakorold ily módon. Ez ilyen egyszerű” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az embernek csak úgy lehet normális kapcsolata Istennel, ha gyakorta Előtte él). Azzal a gondolattal, hogy ezt a helyzetet Isten rendezte el, tudtam, hogy tanulnom kell belőle, és hogy nem cselekedhetek a romlott beállítottságom szerint. A vezető rámutatott a kötelességemben mutatkozó eltérésekre, és ez jótékonyan hat a munkára, ezért először is el kellett ezt fogadnom, el kellett gondolkodnom, és keresnem kellett az igazságot. E dolgokat mérlegelve megértettem, hogy a vezető által felvetett problémák indokoltak, és hogy az összes munka egyidejű követése csak azt eredményezné, hogy a testvérek nem tudnának fontossági sorrendet felállítani a munkájukban, ez pedig könnyen késleltetné a kulcsfontosságú feladatokat. Ha követném a vezető javaslatait a munkák priorizálására, észszerű nyomon követésére és végrehajtására vonatkozóan, az sokkal előnyösebb lenne a munka szempontjából. Ezután megfogadtam a vezető javaslatait a munka követésére vonatkozóan. Az így végzett gyakorlás után sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, és a munka is haladt, én pedig igazán hálás voltam Istennek! Később, amikor más testvérek rámutattak a kötelességemmel kapcsolatos problémákra, én is képes voltam helyesen reagálni.

E tapasztalat révén valóban rájöttem, hogy bár a testvéreim útmutatása és leleplezése miatt megszégyenültem, az útmutatásuk által képes voltam meglátni, hogy még mindig sok hiányosság és tökéletlenség van a kötelességemben. Ez a helyzet felfedte sátáni beállítottságomat is, azt, hogy idegenkedem az igazságtól, és ellenállok a pozitív dolgoknak. Megéreztem, hogy a testvéreim útmutatása és segítsége valóban jó dolog, és rájöttem, hogy ez mennyire hasznos a munkám és az életbe való belépésem szempontjából!