Fiatalkoromban a családom igen szegény volt. A szüleim keményen dolgoztak, hogy megkeressék a pénzt az iskoláztatásom finanszírozására. Nem költöttek a saját egészségügyi szükségleteikre, amikor megbetegedtek, hanem arra összpontosítottak, hogy engem ellássanak étellel és ruhával. Amikor elvégeztem a kilencedik osztályt, a nagyapám azt mondta apámnak: „Ne költs többet a lányod iskoláztatására!” De az apám így felelt: „Ugyanúgy bánunk a gyerekeinkkel, akár lányok, akár fiúk.” Azt is hozzátette, hogy mivel nem jó az egészségem, nem végezhetek megerőltető munkát, és a tanulásra kell koncentrálnom. Emiatt nagyon hálás voltam a szüleimnek. Úgy éreztem, hogy sokat szenvedtek értem, és a gondoskodásuk nélkül nem tartanék ott, ahol tartok. Onnantól fogva elkezdtem szorgalmasan tanulni. Különösképp amikor ösztöndíjat kaptam, és láttam a szüleim boldog arckifejezését, akkor tényleg úgy éreztem, hogy nem hagytam őket cserben. Azt fogadtam meg magamban: „Ha valamire viszem a jövőben, hálás gyermeke leszek a szüleimnek, és viszonozni fogom a kedvességüket, hogy felneveltek.”

Amikor 19 éves lettem, a családom elfogadta Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Azáltal, hogy Isten szavait ettem és ittam, megértettem, hogy csak az igazságra való törekvés és a kötelesség megfelelő végrehajtása vezet el az értelmes élethez. Ezért abbahagytam a tanulmányaimat, és a kötelességeimnek szenteltem magamat. Egy nap, nem sokkal azután, hogy egy nővér érkezett az otthonunkba, a nagy vörös sárkány erői hirtelen berontottak hozzánk, és elvitték őt. Azután apámat és engem bevittek a rendőrőrsre kihallgatásra. Bár később kiengedtek minket, a Vallási Ügyek Hivatalának és a rendőrségnek az emberei eljöttek hozzánk, és megtiltották, hogy higgyünk Istenben. Hogy tudjam végezni a kötelességemet, el kellett mennem otthonról. Miközben egy másik vidéken végeztem a kötelességeimet, akárhányszor azt láttam, hogy a vendéglátó nővérek fiai és lányai gyermeki jámborságot mutattak a szüleik iránt, ez mély érzelmeket kavart fel bennem, és muszáj volt a saját szüleimre gondolnom. Olyan keményen dolgoztak, hogy felneveljenek, én mégsem lehetek ott, hogy ápoljam őket. Úgy éreztem, sokkal tartozom nekik.

2019-ben a nagy vörös sárkány nagyon sok embert letartóztatott abban a városban, ahol a kötelességemet végeztem, és mivel nem találtunk olyan biztonságos vendéglátó otthonokat, ahol meg lehetett volna szállni, a vezetők arra kértek minket, hogy egyelőre menjünk haza, és ott végezzük a kötelességeinket. Emiatt úgy döntöttem, hogy hazatérek. Akkoriban a szüleim nem voltak otthon, mert máshol béreltek lakást. Később, amikor találkoztam a szüleimmel, észrevettem, hogy anyám tekintete kicsit üres, és ugyanazokat a kérdéseket ismételgette. Az öcsém azt mondta, hogy anyám agyvérzést kapott, és kisagyi sorvadásban szenved, és csupán pár nappal korábban engedték ki a kórházból. Eszembe jutott, hogy észrevettem néhány tünetet az anyámnál pár évvel korábban, de nem szentelem ezeknek nagyobb figyelmet. Eltűnődtem: „Ha mellette lettem volna, és ápolom, és figyelmeztettem volna, hogy figyeljen az egészségére, vajon akkor is így elhatalmasodott volna rajta a betegsége?” Ez alatt az idő alatt azzal töltöttem a napjaimat, hogy az anyámra koncentráltam, olyan ételeket főztem, amik jót tettek az egészségének, elvittem tornázni, és megtanítottam neki, hogyan vigyázzon az egészségére. Minden energiámat annak szenteltem, hogy az anyámról gondoskodjak, és nem gondoltam a kötelességeimre. Két hónap múlt el egy szempillantás alatt, és egy nap levelet kaptam a vezetőktől, amelyben azt írták, hogy menjek el egy másik vidékre, és ott végezzem a kötelességeimet. Aznap eljött hozzám a nagynéném és a nagybátyám. Először, amikor látták, hogy még mindig otthon vagyok, és gondoskodom anyámról, nem szóltak semmit, de azután nekem szegezték a kérdést: „Pár nap múlva fogod magad, és elmész?” Amikor látták, hogy nem válaszolok, így dorgáltak: „Nem mehetsz el megint. Itt kell maradnod, és gondoskodnod kell a szüleidről. Ők támogattak fiatalkorodban, most meg, hogy már a hetvenes éveiket tapossák, nem érzed úgy, hogy neked kellene tenned valamit értük? Hát nem annak köszönheted, hogy ma hol tartasz, hogy a szüleid felneveltek és gondoskodtak rólad? Nem kellene ilyen önzőnek lenned!” A szavaik késként hasítottak a szívembe, és egy pillanatig azt sem tudtam, mit mondjak. Igazuk volt. Ha a szüleim nem gondoskodtak volna rólam, nem tartanék ott, ahol tartok. Ha csak élvezném a gondoskodásukat, de nem viszonoznám, az nem a hálátlanságom jele lenne? Fiatalkoromban azt láttam, hogy az unokatestvéremet csak a csak a saját testi örömei érdeklik, nem foglalkozott a szüleivel, amikor betegek voltak. Úgy éreztem, hogy valóban híján van az emberi mivoltnak, és hogy én nem lehetek ilyen ember. Most, hogy a szüleim megöregedtek, úgy éreztem, hogy ha nem tudok részt vállalni a gondozásukból, akkor hálátlan gyermekük lennék. Akkoriban nagyon szomorú voltam, és sokat tépelődtem, ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem! Tudom, hogy az a feladatom, hogy végezzem a kötelességeimet, de valahányszor azt látom, hogy a szüleim öregszenek és rossz az egészségük, nem tudok megnyugodni, és úgy érzem, hogy nincs szívem elmenni máshova a kötelességeimet végezni. Kérlek, vezess és világosíts meg, hogy kikerüljek ebből az állapotból!”

Egy nap olvastam egy passzust Isten szavaiból. „A világra hozatalon és a gyermeknevelésen kívül a szülők felelőssége a gyermekeik életében csupán annyi, hogy formális környezetet biztosítanak számukra, amelyben felnőhetnek, mert a Teremtő eleve elrendelésén kívül semmi másnak nincs befolyása az ember sorsára. Senki sem tudja befolyásolni, hogy milyen jövője lesz valakinek; ez már jó előre el van döntve, és az ember sorsát még a szülei sem változtathatják meg. Ami a sorsot illeti, mindenki független, és mindenkinek megvan a saját sorsa. Tehát senkinek a szülei nem tudják meggátolni a sorsát az életben, vagy a legkisebb befolyást gyakorolni arra, hogy milyen szerepet játszik az életben. Azt mondhatnánk, hogy a család, amelybe az ember sorsa beleszületni, és a környezet, amelyben felnő, nem több, mint az életfeladat teljesítésének előfeltétele. Ezek semmilyen módon nem határozzák meg egy ember sorsát az életben, vagy azt, hogy az illető milyen végzet keretében teljesíti küldetését. Így tehát senkinek a szülei nem segíthetnek abban, hogy az életének küldetését teljesítse, és hasonlóképpen, a rokonok sem segíthetnek abban, hogy az illető magára vegye az életben betöltött szerepét. Azt, hogy valaki hogyan teljesíti küldetését, és milyen életkörnyezetben tölti be a szerepét, teljes mértékben az életsorsa határozza meg. Más szóval, semmilyen más objektív körülmény nem befolyásolhatja az ember küldetését, amelyet a Teremtő előre elrendelt. Minden ember abban az adott környezetben válik éretté, amelyben felnő; majd fokozatosan, lépésről lépésre elindul a saját életútján, és beteljesíti a Teremtő által számára eltervezett sorsot. Természetes módon, önkéntelenül belépnek az emberiség hatalmas tengerébe, és elfoglalják saját helyüket az életben, ahol teremtett lényként elkezdik teljesíteni kötelességeiket a Teremtő eleve elrendelése és az Ő szuverenitása miatt” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). De valójában a szüleimen csak annyi múlott, hogy világra hoztak, felneveltek, és biztosították a növekedésemhez szükséges környezetet. Isten volt az, aki valóban életet adott nekem. Isten az, aki megadta nekünk az élet leheletét, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a mai napig életben maradjunk. Ezenkívül a sorsunk a Teremtő kezében van, és senki sem határozhatja meg egy másik ember sorsát. A szüleim nem irányíthatják a sorsomat, és én sem irányíthatom az övékét. Arra gondoltam, hogy anyám milyen hirtelen betegedett meg, és hogy a nagynéném el tudta őt vinni időben a kórházba kezelésre. Ez vajon nem Isten szuverenitása és intézkedése volt? Én nem dönthettem el, mikor fog megbetegedni az anyám, vagy milyen súlyos lesz a betegsége, és mindegy volt, hogy mennyit aggódom, egyáltalán nem enyhítettem ezzel az anyám szenvedésén. Még ha otthon is lennék vele, akkor sem tudnék megoldani semmit. Az elmúlt két hónapban szívemet-lelkemet beleadtam anyám gondozásába, még a kötelességeimet is elhanyagoltam. Ám anyám betegsége nemhogy javult volna, hanem rosszabbodott. Még az is eszembe jutott, hogy ha a szüleimmel lettem volna otthon, anyám talán nem betegedett volna meg. Ez nem az álhívők álláspontja? Olvastam, hogy Isten azt mondja: „Nem számít, mit teszel, mit gondolsz, vagy mit tervezel, ezek a dolgok nem fontosak. Az a fontos, hogy meg tudod-e érteni, és valóban el tudod-e hinni, hogy minden teremtett lény Isten kezében van. Néhány szülőnek abban az áldásban és sorsban van része, hogy élvezheti az otthon boldogságát valamint a nagy és virágzó család vidámságát. Ez Isten szuverenitása, és egy olyan áldás, amelyet Isten ad nekik. Egyes szülőknek nem ez a sorsuk; Isten nem ezt rendezte el számukra. Nincsenek megáldva azzal, hogy boldog családjuk legyen, vagy azzal, hogy élvezhessék, hogy a gyermekeik mellettük maradnak. Ez Isten vezénylése, és az emberek nem erőltethetik ezt” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Arra gondoltam, hogy milyen sok szülő öregszik meg anélkül, hogy mellette lennének a gyermekei. Így hozza a sors. Alá kellett vetnem magam Isten szuverenitásának és intézkedéseinek azt illetően, ahogy a szüleimmel bánok, és nem kényszeríthettem rá a saját akaratomat a helyzetre. Emlékeztem, hogy anyámnál fiatalon szívkoszorúér-betegséget diagnosztizáltak, de ő továbbra is keményen dolgozott, hogy pénzt keressen, és egyáltalán nem törődött az egészségével. Miután rátalált Istenre, rájött, hogy az a legfontosabb dolog, hogy az igazságra törekedjen, és jól végezze a kötelességeket, és ezt a megfelelő életcélt szem előtt tartva már nem dolgozta magát halálra, mint korábban, és fokozatosan javult az egészsége. Már az is kegyelem volt, hogy eddig életben maradt. Most, hogy a szüleim megöregedtek, jóllehet én nem tudtam gondoskodni róluk, a nagynénéim és nagybátyáim látogatták őket, és gondoskodtak az anyagi szükségleteikről. Hát ez nem Isten szuverenitása miatt volt? Amikor ezekre a dolgokra gondoltam, nem fájt annyira a szívem, és volt erőm menni és végezni a kötelességeimet. Körülbelül két hónappal később levelet kaptam apámtól, amelyben azt írja, hogy anyám egészsége sokat javult. Azt mondta, hogy anyám már tud főzni és bevásárolni, és nagyon szépen javul az állapota.

2021-ben egy júniusi napon levelet kaptam az egyháztól, amelyben azt írták, hogy az öcsémet követte és megfigyelte a nagy vörös sárkány, hogy nem sokkal a hazaérkezése után a rendőrség a szüleimet és őt is letartóztatta, és az én hollétem felől is érdeklődtek. Az egyház figyelmeztetett, hogy ne menjek haza. Miután megkaptam ezt a levelet, még jobban aggódtam a szüleim egészsége miatt. Anyámnak már így is voltak egészségügyi problémái, és nem tudta elviselni a félelmet és aggódást. Apámnak nem volt jó a szíve, ezért azon tűnődtem, vajon képes lesz-e ellenállni, ha a rendőrség megfélemlíti és fenyegeti. Mi történne, ha rohamot kapna? Nagyon szerettem volna hazamenni, hogy lássam őket, de a nagy vörös sárkány továbbra is vadászott rám, és ha visszamennék, egyenesen belesétálnék a csapdájába. Így tehát Istenhez imádkoztam, és a hitük megerősítését kértem Tőle, hogy bármilyen szenvedéssel is kelljen szembenézniük, ne árulják el az egyházat, hanem szilárdan meg tudjanak állni az Isten melletti bizonyságtételükben. A szüleimet két hét őrizet után szabadon engedték, de az öcsémről semmi hírem sem volt. Bár a szüleimet kiengedték, gyakran zaklatta őket a nagy vörös sárkány. A rendőrség ráadásul fenyegetéssel próbálta rávenni a szüleimet, beszéljenek rá arra, hogy minél előbb térjek haza és adjam fel magam. Akkoriban akárhányszor megálltam a munkában, a szüleimre gondoltam, és sokat aggódtam miattuk.

2022 decembere környékén megtudtam, hogy apám megbetegedett és kórházba került, és az otthoni rokonok arra buzdították a szüleimet, hogy hívjanak vissza engem. Azt gondoltam magamban: „A rokonaim biztos hálátlannak fognak nevezni.” Ezt megint felkavart, és azt gondoltam: „A szüleim annyi évet áldoztak arra, hogy felneveljenek, és én egyáltalán nem háláltam ezt meg nekik. Milyen lelkiismeretem van nekem?” Akkoriban egy új feladatot kezdtem végezni, és még nem voltam tisztában az ehhez szükséges készségekkel. Mindig eltérések és hibák voltak a munkámban, de nem kerestem megoldásokat, és nem foglaltam össze ezeket a dolgokat. Úgy éreztem azonban, hogy bár az állapotom rossz, mégsem hanyagoltam el a kötelességeimet, így az önigazolás állapotában éltem. Mivel az állapotom nem változott meg, végül már nem töltöttem be hasznos szerepet a kötelességeimben, és felmentettek. A felmentésem után nagyon szerettem volna minél hamarabb visszamenni a szüleimhez, de továbbra sem mehettem vissza. Akkoriban nagy lelki fájdalmakat éltem át, ezért Istenhez imádkoztam, arra kérve Őt, hogy világosítson meg, és vezessen, hogy kiszabadulhassak ebből az állapotból. Csak akkor kezdett megváltozni az állapotom, amikor egy nap elolvastam Isten szavainak egy passzusát. Mindenható Isten azt mondja: „Az embereket illetően tehát nem számít, hogy a szüleid pedánsan vigyáztak-e rád vagy nagy gondodat viselték-e, mindenesetre csak a felelősségüknek és kötelezettségüknek tettek eleget. Függetlenül attól az októl, amiért felneveltek téged, ez volt a felelősségük – mivel ők hoztak világra, felelősséget kell vállalniuk érted. Ennek alapján tekinthető-e kedvességnek mindaz, amit a szüleid érted tettek? Nem tekinthető, igaz? (Igaz.) Nem számít kedvességnek az, hogy a szüleid eleget tesznek a veled szembeni felelősségüknek, ezért ha egy virág vagy egy növény iránt tesznek eleget a felelősségüknek, öntözve és trágyázva azt, az vajon kedvességnek számít? (Nem.) Ez még távolabb áll a kedvességtől. A virágok és a növények jobban növekednek odakint – ha a földbe ültetik őket, széllel, nappal, esővízzel, akkor virágoznak. Ha odabent cserépbe ültetik őket, nem növekednek olyan jól, mint odakint, de bárhol is vannak, élnek, igaz? Nem számít, hol vannak, azt Isten rendelte el. Élő ember vagy, és Isten minden életért felelősséget vállal, lehetővé téve, hogy életben maradjon és kövesse azt a törvényt, amelyet minden teremtett lény betart. De emberként te abban a környezetben élsz, ahol a szüleid nevelnek téged, ezért abban a környezetben kell felnövekedned és létezned. Az, hogy abban a környezetben élsz, nagyobb mértékben Isten elrendelésének tulajdonítható, kisebb mértékben viszont annak, hogy a szüleid nevelnek téged, igaz? Mindenesetre a felneveléseddel a szüleid felelősséget és kötelezettséget teljesítenek. Felnőtté nevelni téged az ő kötelezettségük és felelősségük, és ez nem nevezhető kedvességnek. Ha nem nevezhető kedvességnek, akkor ez nem olyasvalami, amit élvezned kellene? (De igen.) Ez egyfajta jog, amit élvezned kellene. A szüleidnek kell felnevelniük téged, mivel mielőtt eléred a felnőttkort, az a szerep, amelyet játszol, a felnövő gyerek szerepe. Ezért a szüleid csupán egyfajta felelősségnek tesznek eleget veled szemben, te pedig csak elfogadod azt, de kegyelmet és kedvességet biztosan nem kapsz tőlük. A gyermekszülés és a gyerekgondozás, a szaporodás és a következő generáció felnevelése minden élőlény számára egyfajta felelősség. Például a madaraknak, a teheneknek, a birkáknak, sőt még a tigriseknek is gondoskodniuk kell az utódaikról, miután szaporodtak. Nincs olyan élőlény, amely ne nevelné az utódait. Lehetséges, hogy van néhány kivétel, de nem sok van belőlük. Ez egy természetes jelenség az élőlények létezésében, ez az élőlények ösztöne, és nem lehet kedvességnek tulajdonítani. Egyszerűen csak betartják azt a törvényt, amelyet a Teremtő írt elő az állatoknak és az emberiségnek. Ezért az, hogy a szüleid nevelnek téged, nem egyfajta kedvesség. Ezen az alapon elmondható, hogy a szüleid nem a hitelezőid. A veled szembeni felelősségüknek tesznek eleget. Mindegy, hogy mennyi erőfeszítést vagy pénzt fordítanak rád, nem kérhetik tőled, hogy ezt fizesd vissza nekik, mivel szülőként ez az ő felelősségük. Mivel ez felelősség és kötelezettség, ingyenesnek kell lennie, és nem szabadna ellentételezést kérniük. A szüleid egyszerűen csak a felelősségüket és kötelezettségüket teljesítették azáltal, hogy felneveltek téged, és ezt nem kell megfizetni és nem szabadna üzletnek lennie. Ezért nem kell az ellentételezés gondolata alapján közelítened a szüleidhez, illetve kezelned a velük való kapcsolatodat. Ha ilyen elgondolás szerint bánsz a szüleiddel, törlesztesz nekik, és kezeled a velük való kapcsolatodat, az embertelen. Ugyanakkor valószínű, hogy visszafog és megkötöz a testi érzéseid által, és nehéz lesz kikerülnöd ezekből a bonyodalmakból, olyannyira, hogy akár el is tévedhetsz. A szüleid nem a hitelezőid, ezért nem vagy köteles minden elvárásukat megvalósítani. Nem vagy köteles állni a számlát az ő elvárásaikért. Vagyis nekik meglehetnek a saját elvárásaik. Neked megvannak a saját választásaid, és az az életút és sors, amelyet Isten kijelölt a számodra, amelyeknek semmi köze a szüleidhez” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy minden olyan faj, amely szaporodik, mindent meg fog tenni a következő generáció felnevelése és gondozása érdekében. Ez egy olyan törvény és szabály, amelyet Isten állított fel minden élőlény számára. Ez egyfajta felelősség és kötelezettség, de nem tekinthető kedvességnek. Pont úgy, mint az állatvilágban, legyen szó vad tigrisekről vagy oroszlánokról, avagy szelíd szarvasokról vagy antilopokról, mindannyian felnevelik és etetik a kicsinyeiket a szaporodás után, néha akár maguk is éheznek, csakhogy a kicsinyeik időben élelemhez jussanak, és ez így megy a kicsinyek önállósodásáig. Ez egy ösztönös dolog. Az otthon nevelt baromfi is eszembe jutott. Miután kikeltek a csibék, a tyúk mindig megvédte és gondozta őket, és amikor kapirgált, a csibéket etette meg először. Ha veszély fenyegetett, a tyúk szaladt előre, és esős napokon, vagy amikor meleg volt, és nem volt menedék, ő nem bánta a szenvedést, csak hogy a kiscsibéit a szárnya alá vehesse. Amikor a csibék felnőttek, és képesek voltak önállóan boldogulni, értelemszerűen otthagyták a tyúkot, és a tyúk ezzel beteljesítette a feladatát. Láttam, hogy az utódok felnevelése olyan túlélési törvény, amelyet Isten az állatok és az emberek számára egyaránt meghatározott, és hogy ez egy feladat és kötelezettség. Egy önzetlen dolog, ami nem igényel viszonzást. Amikor ráébredtem ezekre a dolgokra, úgy éreztem, mintha a szüleim iránti tartozásom terhe hirtelen lekerült volna rólam. Mindig kedvességként tekintettem arra, hogy a szüleim felneveltek, úgy éreztem, hogy ez egy tartozás, ami vissza kell fizetnem az életem során. Ez nagyon nyomasztott, kimerültséget és fájdalmat okozott nekem. Isten szavainak olvasása után a felszabadultság érzése öntötte el a szívemet. Az, hogy a szüleim felneveltek, az ő feladatuk volt. Ezt nem lehetett kedvességnek tekinteni, és nem kellett viszonozni. Továbbá a szüleim csak gondoztak és felneveltek, de Isten volt az, aki igazán életet adott nekem. Ha Isten nem adta volna nekem az élet leheletét, nem maradtam volna életben. Visszagondoltam a gyerekkoromra, amikor gyenge volt az immunrendszerem. Gyakran megfáztam, belázasodtam, sőt, még tüdőgyulladást is kaptam. Az orvos azt mondta a szüleimnek, hogy nagyon vigyázzanak rá, nehogy megint megfázzak, mert egy újabb lázas állapot tuberkulózishoz vezethet. A szüleim tehetetlennek érezték magukat. De furcsamód ezután csak náthás voltam, és soha többé nem volt lázam. A szüleim alig akarták ezt elhinni. Az egészségem fokozatosan javult egy kicsit, és az immunrendszerem erősödött. Isten gondoskodása és oltalma nélkül nem biztos, hogy jó egészségnek örvendenék, még ha a szüleim jól is gondoskodnának rólam. Isten adott meg nekem mindent, és neki kell ezt visszafizetnem. De én nemcsak hogy nem voltam hálás, hanem szembefordultam Istennel, és ellentmondtam Neki azért, mert nem voltam képes gondoskodni a szüleimről. Egyáltalán nem volt szívem alávetni magam Istennek. Igazán lázadó voltam!

Később azt kérdeztem magamtól: „Hogy gyakoroljak megfelelően, amikor a kötelességek végzése ütközik a szüleim iránti gyermeki kötelességtudattal?” Két olyan passzust olvastam Isten szavaiból, amelyek segítettek megérteni a gyakorlás alapelveit ezzel kapcsolatban. Mindenható Isten azt mondja: „A »szülők megbecsülése« tulajdonképpen egyfajta felelősség, és elmarad az igazság gyakorlásától. Az Istennek való alávetettség az igazság gyakorlása, Isten megbízatásának elfogadása az Istennek való alávetettség megnyilvánulása, és azok Isten követői, akik mindenről lemondanak, hogy a kötelességüket tegyék. Összességében az előtted álló legfontosabb feladat az, hogy jól végezd a kötelességedet. Ez az igazság gyakorlása és ez az Istennek való alávetettség megnyilvánulása. Mi tehát az igazság, amelyet az embereknek most elsősorban gyakorolniuk kell? (A kötelességük végzése.) Így van. A hűséges kötelességvégzés az igazság gyakorlása. Ha valaki nem őszintén teszi a kötelességét, akkor csak munkát végez” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (4.)). „Ha az életkörülményed és a környezeted alapján a szüleid megbecsülése nem áll ellentétben azzal, hogy teljesítsd Isten megbízatását és a kötelességedet – vagyis, másképp fogalmazva, ha a szüleid megbecsülése nem befolyásolja a kötelességed hű végzését – akkor egyszerre mindkettőt gyakorolhatod. Nem kell formálisan elválnod a szüleidtől, és nem kell formálisan lemondanod róluk, illetve elutasítanod őket. Milyen helyzetben érvényes ez? (Amikor a szülők megbecsülése nem áll ellentétben az ember kötelességének végzésével.) Helyes. Vagyis, ha a szüleid nem próbálják akadályozni az Istenbe vetett hitedet, és ők maguk is hívők, és valóban támogatnak és bátorítanak abban, hogy hűen végezd a kötelességed és teljesítsd Isten megbízatását, akkor a szüleiddel való kapcsolatod nem a rokonok közötti testi kapcsolat a szó megszokott értelmében, hanem a gyülekezet testvérei közötti kapcsolat. Ebben az esetben amellett, hogy a gyülekezeti testvéreidként érintkezel velük, néhány gyermeki kötelességedet is teljesítened kell velük szemben. Némi plusz törődést is tanúsítanod kell irányukban. Amíg ez nincs hatással a kötelességed végzésére, vagyis ameddig nem korlátozzák a szívedet, felhívhatod a szüleidet, hogy megkérdezd, hogy vannak, illetve, hogy törődj velük egy kicsit, segíthetsz nekik megoldani pár nehézséget, és kezelheted néhány élettel kapcsolatos problémájukat, sőt az életbe való belépésüket illető nehézségek megoldásában is segítheted őket – mindezt megteheted. Azaz, ha a szüleid nem akadályozzák az istenhitedet, fenn kell tartanod ezt a kapcsolatot velük és teljesítened kell a kötelességeidet irántuk. És miért kell törődnöd velük, gondoskodnod róluk és érdeklődnöd a hogylétük felől? Mert a gyermekük vagy és megvan ez a kapcsolatod velük, másféle felelősséggel tartozol, és e felelősség okán egy kicsit többet kell kérdezősködnöd róluk, és érdemi segítséget kell nyújtanod nekik. Mindaddig, amíg az nem befolyásolja a kötelességed végzését, és amíg a szüleid nem akadályozzák és nem zavarják az istenhitedet és a kötelességed végzését, és nem is hátráltatnak, addig természetes és megfelelő, hogy teljesíted az irántuk való kötelességedet, és ezt oly mértékben kell tenned, hogy a lelkiismereted ne tegyen szemrehányást – ez a legalacsonyabb mérce, amelynek meg kell felelned. Ha a körülményeid hatása és akadályoztatása miatt nem tudod otthon biztosítani a szüleid számára a megbecsülést, akkor nem kell ragaszkodnod ehhez a szabályhoz. Isten vezénylésének irgalmára kell bíznod magad, és alá kell vetned magad az Ő rendezésének, s nem kell ragaszkodnod ahhoz, hogy becsüld a szüleidet. Isten elítéli ezt? Isten nem ítéli el ezt; nem kényszeríti az embereket arra, hogy ezt tegyék. [...] Ha az érzéseid közepette élve adod meg a szüleidnek a megbecsülést, akkor nem a kötelességedet teljesíted és nem tartod magad Isten szavaihoz, ugyanis elhagytad Isten megbízatását, és nem olyan ember vagy, aki Isten útját követi. Ha ilyen helyzettel találkozol, és az nem késlelteti a kötelességedet, illetve nem befolyásolja a kötelességed hű végzését, akkor megtehetsz néhány dolgot, ami módodban áll, hogy kifejezd gyermeki jámborságodat a szüleid iránt, és teljesítheted a kötelezettségeidet, amelyek teljesítésére képes vagy. Összegezve ez az, amit az embereknek meg kellene tenniük, és amit megtenni képesek az emberi mivolt körében. Ha az érzéseid csapdájába kerülsz és ez akadályozza a kötelességed végzését, akkor az teljességgel ellenkezik Isten szándékaival. Isten sohasem kívánta tőled, hogy ezt tedd, Isten csak azt követeli meg, hogy tegyél eleget a szüleid iránti felelősségednek – ez minden. Ezt jelenti a gyermeki jámborság” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (4.)). Olvastam, hogy Isten azt mondja: „A »szülők megbecsülése« tulajdonképpen egyfajta felelősség, és elmarad az igazság gyakorlásától. Az Istennek való alávetettség az igazság gyakorlása, Isten megbízatásának elfogadása az Istennek való alávetettség megnyilvánulása, és azok Isten követői, akik mindenről lemondanak, hogy a kötelességüket tegyék.” Isten szavai által rájöttem, hogy a teremtett lényként ránk rótt kötelesség végzése a legfontosabb dolog, fontosabb, mint bármi más. Tisztelhetem a szüleimet, amíg ez nem befolyásolja a kötelességemet, de nem számít, hogy mennyire tisztelem a szüleimet, csak a gyermeki feladatomat teljesítem, és ez nem tekinthető az igazság gyakorlásának. A szüleim mindketten hisznek Istenben, és támogatnak a kötelességemben, és az irántuk érzett aggodalmam és ragaszkodásom az emberi mivolt és a lelkiismeret határain belül van. Megfelelő körülmények között gondoskodnom kell róluk, amennyire csak tudok, ahogyan a legjobb tudásom szerint magamra vállaltam a házimunkát is, amikor hazatértem, és amikor a szüleim betegek voltak, ápoltam is őket. De amikor a körülmények nem engedik, alá kell vetnem magam Isten elrendezésének és intézkedéseinek, és nem szabad ragaszkodnom a saját akaratomhoz. Azokra a nyugati misszionáriusokra gondoltam, akik maguk mögött hagyják a családjukat, szüleiket és gyermekeiket, és több ezer kilométert utaznak Kínába, hogy hirdessék az Úr Jézus evangéliumát. Ők nem a szüleikre vagy a gyermekeikre gondoltak, hanem arra, hogy miként teljesítsék Isten megbízatását, és hogyan segítsenek minél több embernek abban, hogy elnyerjék Istentől a megváltást. Képesek voltak figyelembe venni Isten szándékait és jól végezni a kötelességeiket. Ezt jelenti a lelkiismeret és a józan ész. Arra is gondoltam, hogy a családunk képes volt elfogadni Isten utolsó napokbeli munkáját, és lehetőségünk van arra, hogy megmeneküljünk. Ha nem lettek volna testvérek, akik hirdetik nekünk az evangéliumot, hogyan tudtuk volna befogadni azt? Ha csak a testi ragaszkodás tenne elégedetté, és nem végezném a kötelességemet, akkor valóban önző ember lennék, és hiányozna belőlem az emberi mivolt, Isten pedig elítélne és megutálna.

Később olvastam Isten szavának egy másik passzusát, amely még jobban felvidította a szívemet. Isten azt mondja: „Érzelmileg a szülői kapcsolatot a legnehezebb kezelni valakinek, de valójában nem teljesen kezelhetetlen. Csakis az igazság megértése szolgálhat alapul az embereknek e kérdés helyes és racionális kezeléséhez. Ne az érzések felől közelítsd meg, és ne is a világi emberek meglátásaiból vagy perspektívájából indulj ki. Ehelyett kezeld megfelelően a szüleidet Isten szavai szerint. Milyen szerepet játszanak valójában a szülők, mit jelentenek valójában a gyermekek a szüleiknek, milyen magatartást kell tanúsítaniuk a gyermekeknek a szüleikkel szemben, és hogyan kell kezelni és megoldani a szülők és a gyermekek közti kapcsolatot? Nem az érzések alapján kellene szemlélniük az embereknek ezeket a dolgokat, és nem szabad, hogy téves elgondolások vagy az uralkodó vélekedések befolyásolják őket; Isten szavai alapján kell helyesen közelíteniük hozzájuk. Ha az Istentől rendelt környezetben nem sikerül teljesítened a kötelességeidet a szüleid irányában, vagy ha semmilyen szerepet nem játszol az életükben, az vajon hűtlenség? Vádolni fog a lelkiismereted? A szomszédaid, osztálytársaid és rokonaid mind szidalmazni és kritizálni fognak téged a hátad mögött. Hűtlen gyermeknek neveznek, és ezt mondják: »Annyi mindent feláldoztak érted a szüleid, annyit fáradságot és energiát fektettek beléd, és olyan sokat tettek érted kiskorod óta, te pedig, amilyen hálátlan gyermek vagy, csak úgy nyom nélkül eltűnsz, és még csak nem is üzensz haza, hogy jól vagy. Nemcsak Újévre nem jössz haza, de még csak nem is telefonálsz, és üdvözleted sem küldöd a szüleidnek.« Valahányszor efféle szavakat hallasz, vérzik és zokog a lelkiismereted, és kárhoztatva érzed magad. »Ó, igazuk van!« Elvörösödsz, a szíved pedig úgy reszket, mintha tűvel szurkálnák. Voltak már efféle érzéseid? (Régebben igen.) Igazuk van a szomszédaidnak és a rokonaidnak, amikor azt mondják, hogy hűtlen vagy? (Nem. Nem vagyok hűtlen.) [...] Először is, az emberek többsége részben olyan átfogó, objektív körülmények miatt dönt a hazulról való elköltözés mellett a kötelességei teljesítése végett, amelyek miatt szükség van arra, hogy elhagyják a szüleiket; nem tudnak a szüleik mellett maradni, hogy gondjukat viseljék és kísérgessék őket. Nem szándékosan döntenek a szüleik elhagyása mellett; ez az objektív ok. Másfelől – szubjektíven szólva – nem azért mész el végezni a kötelességeidet, mert el akartad hagyni a szüleidet és mert menekülsz a feladataid elől, hanem Isten hívása miatt. Ahhoz, hogy együttműködj Isten munkájával, elfogadd az Ő hívását és végezd egy teremtett lény kötelességeit, el kellett hagynod a szüleidet, nem volt más választásod; nem maradhattál mellettük, hogy kísérgesd őket és a gondjukat viseld. Nem azért hagytad el őket, hogy kibújj a feladataid alól, igaz? Azért hagyni el őket, hogy kibújj a feladataid alól vagy azért hagyni el őket, hogy válaszolj Isten hívására és végezd a kötelességeidet, két különböző természetű dolog, nem igaz? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, hogy nem Isten szavainak az igazsága szerint szemléltem az embereket és a dolgokat, és hogy a hagyományos kultúra befolyásolt. Az olyan mondásokat, mint „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”, és „aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat”, pozitív dolgoknak tartottam. Azt hittem, hogy ha nem tudok hazamenni, hogy a szüleimről gondoskodjak, miközben a kötelességemet végzem, akkor hiányzik belőlem a lelkiismeret és az emberi mivolt, és végtelenül hálátlan vagyok. Amikor a rokonok kritizáltak, mély bűntudatot éreztem a szívemben. Most már tudtam, hogy nem láttam át a dolog lényegét. Valójában nem azért nem tudtam a szüleimről gondoskodni, miközben a kötelességemet végeztem, mert hálátlan gyermekük voltam, hanem inkább azért, mert a KKP üldözött, és ez megakadályozta, hogy hazatérjek, és gondoskodjak róluk. Ha olyan körülmények között lennék, ahol ezt megtehetem, de közben csak a saját érdekeimet tartanám szem előtt, és elhanyagolnám a gyermeki feladataimat, akkor lennék igazából hálátlan gyermek. Rájöttem, hogy nincs meg bennem az igazság, és nem tudom megkülönböztetni a pozitívat a negatívtól. Olyan szánalmas voltam!

Felidéztem Isten szavainak egy passzusát. „Függetlenül attól, hogy valaki milyen kötelességet végez, ez a legmegfelelőbb dolog, amit tehet, a legszebb és legigazabb dolog az emberiség körében. Teremtett lényként az embereknek teljesíteniük kell a kötelességüket, és csak ekkor kaphatják meg a Teremtő jóváhagyását. A teremtett lények a Teremtő uralma alatt élnek, és elfogadnak mindent, amit Isten biztosít számukra, és mindent, ami Istentől származik, ezért teljesíteniük kell a feladataikat és a kötelezettségeiket. Ez teljesen természetes és jogos, és Isten rendelte el. Ebből látható, hogy az emberek számára a teremtett lény kötelességének teljesítése igazabb, szebb és nemesebb, mint bármi más, amit a földi élet során tesznek; az emberiség körében semmi sem értelmesebb és méltóbb, és semmi sem ad nagyobb értelmet és értéket a teremtett ember életének, mint a teremtett lény kötelességének végzése. A földön csak az emberek azon csoportja veti alá magát a Teremtőnek, akik igazán és becsületesen teljesítik a teremtett lény kötelességét. Ez a csoport nem követi a világi irányzatokat; Isten vezetésének és útmutatásának vetik alá magukat, csak a Teremtő szavaira hallgatnak, elfogadják a Teremtő által kifejezésre juttatott igazságokat, és a Teremtő szavai szerint élnek. Ez a legigazabb, leghangosabb bizonyságtétel, és ez a legjobb bizonyságtétel az Istenbe vetett hitről” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Miután elolvastam Isten szavait, a szívem sokkal derűsebb lett, és világosabban megértettem, hogy a kötelességeink végzése a legnagyobb feladat, ami emberként ránk hárul, és hogy ez fontosabb, mint bármi más, amit tehetünk. A kötelességeink végrehajtása jelenti életünk értékét és értelmét. Amikor ezt felismertem, úgy éreztem, hogy tartozom Istennek. Szorgalmasan kell végeznem a kötelességeimet, és a hagyományos kultúra nem köthet tovább gúzsba. Nem számít, hogy a rokonaim mennyire kritizálnak, a kötelességeimet kell előtérbe helyeznem. Rájöttem, hogy Isten már régen elrendezte a szüleim sorsát, és bár nem voltam mellettük, a rokonaim segítenek a gondozásukban, és néha a testvérek is eljönnek meglátogatni őket. A szüleimnek is meg kellett tanulniuk a leckét, szembesülve a betegséggel és azzal, hogy a nagy vörös sárkány üldözi őket, és Isten az ő bizonyságtételüket akarta. Hajlandó lettem rá, hogy a szüleimet Istenre bízzam, és mindenben alávessem magam Isten szuverenitásának és intézkedéseinek. Miután felismertem ezeket a dolgokat, a szívem megnyugodott és felszabadult, és fokozatosan elengedtem a szüleimmel kapcsolatos aggodalmaimat és félelmeimet. Hála Istennek!