Közreműködöm a gyülekezet megtisztítási munkájában, több év gyakorlás után felfogtam néhány alapelvet a kötelességeimmel kapcsolatban, és elértem néhány eredményt a kötelességeimben. A kérdések megvitatásakor a velem együttműködő vezetők, a diakónusok és a testvérek általában egyetértettek az álláspontommal. Gyakran fordultak hozzám közösségért, és elfogadták a véleményemet, amikor nem látták tisztán a dolgokat. Kezdtem egyfajta fölényt érezni, azt gondoltam, hogy jobb vagyok náluk. 2020 decemberében előléptettek, és egy másik régióban kellett végeznem a kötelességeimet. A velem együttműködő két nővér már régebben végezte ezt a kötelességet, mint én, és ők jobban felfogták az alapelveket. Néhányszor együtt elemeztük az emberek eltakarításához szükséges anyagokat, és a két nővér nagyon alaposan elemezte azokat az alapelvekkel összefüggésben. Szerettem volna megszólalni a közösségben, de úgy éreztem, hogy ők éppen azt mondták el, amit én is megértettem, és hogy néhány problémát, amire rámutattak, én észre sem vettem, ezért úgy gondoltam, jobb, ha nem szólok semmit, mert a hozzászólásomnak nem lenne jelentősége, és ettől csak alkalmatlannak tűnnék. Így hát hallgattam. Egy másik alkalommal egy dokumentumot elemeztünk egy gonosz ember kiközösítése ügyében. Nem tartottam az illetőt valóban gonosz embernek, ezért beszéltem a saját nézőpontomról. Ekkor az egyik nővér azt mondta, hogy ő úgy véli, ez az ember egy gonosz ember lényegével rendelkezik, és ezt az elemzését az illető gonosz tetteire és tevékenységének lényegére alapozva adta. A másik nővér is egyetértett vele. Miután meghallgattam őket, úgy gondoltam, hogy a nővérek közössége helyes és az alapelvekre épül, és hirtelen zavarba jöttem. Ezt gondoltam magamban: „Lejárattam magam. Mit fognak most gondolni rólam a nővérek? Azt fogják gondolni, hogy nem látok tisztán, és gyenge képességű vagyok?” Később, amikor újra együtt elemeztük az anyagokat, nem mertem csak úgy kiállni és elmondani a véleményemet, mert féltem, hogy mások milyennek fognak tartani, ha a közösségem helytelen. Korábban a velem együttműködő testvérek nem végezték olyan jól a kötelességeiket, mint én, de most a velem együttműködő nővérek minden tekintetben jobbak voltak nálam, így azt éreztem, én vagyok ott a legkevésbé alkalmas, hiányzott belőlem a jelenlét érzékelése, és gyakran elmerültem az elnyomottság érzésének állapotában. Akkoriban szörnyű állapotban voltam, és időnként még el is akartam menekülni ebből a helyzetből, és nem akartam többé ott végezni a kötelességeimet. Hamarosan a munka mennyiségének csökkenése miatt szükségessé vált a személyzet leépítése, a vezetők átlagosnak értékelték képességemet, és áthelyeztek.

Egy idő után a munkamennyiség növekedése miatt a vezetők írtak nekem, hogy a megtisztítási munkát egy másik régióban folytassam. Amikor megláttam a levelüket, ellenállást éreztem, és ezt gondoltam: „Azok a testvérek, akikkel ott együtt fogok dolgozni, mind jobb képességűek nálam, jobban beszélnek az igazságról, és jobban látják a dolgokat, mint én. Ott nem fogok kitűnni a kötelességeimben, és csak lejáratom magam. Nem akarok odamenni.” Így hát nemet mondtam, kifogásokkal éltem, mondván, hogy hiányos a képességem, és nem tudnám kezelni ezt a kötelességet. Ahogy a munka mennyisége nőtt, a vezetők és a dolgozók többször is írtak nekem a közösség keretében, de amikor arra gondoltam, hogy a másik régióban a testvérek milyen jó szellemi- és munkaképességekkel rendelkeznek, úgy éreztem, hogy ott nem lenne számomra hely, ezért folyamatosan elutasítottam a kéréseiket. Igazság szerint nagyon kellemetlenül éreztem magam, amiért kibújtam a kötelességeim alól, és bűntudatom volt, de aztán ezt gondoltam magamban: „Mindegy, hol végzem a kötelességeimet, és az itteni munkához is szükség van az emberek együttműködésére, így annyit tehetek, hogy keményebben dolgozom és jól végzem a kötelességeimet itt.”

Egy idő után egy nővér írt nekem egy levelet, amelyben a saját áthelyezésével kapcsolatos tapasztalatairól beszélt, hogy közösséget vállaljon velem, és rámutatott arra, hogy az, hogy vonakodom a kötelességeimet egy másik régióban végezni, talán azért van, mert a hírnevem és a státuszom korlátoznak. Arra is figyelmeztetett, hogy nézzek szembe a problémáimmal, és keressem az igazságot azok megoldásához. Mélyen meghatott, hogy a nővér így kiönti a szívét nekem a közösségben. Rádöbbentem, hogy többször is elutasítottam a kötelességeimet, és ez valóban lázadás volt Isten ellen! Tudtam, hogy ez egy újabb lehetőség, amit Isten adott nekem, hogy bűnbánatot tartsak, és hogy ezt meg kell ragadnom. Láttam, hogy a levélben van egy részlet Isten szavaiból, amit a nővér keresett meg nekem, hogy elolvassam: „Milyen állapot van az emberekben, amikor hajthatatlan beállítottságuk van? Leginkább arról van szó, hogy makacsak és önelégültek. Mindig ragaszkodnak a saját ötleteikhez, mindig azt gondolják, hogy amit ők mondanak, az a helyes, teljesen rugalmatlanok és önfejűek. Ez a hajthatatlanság hozzáállása. Olyanok, mint egy elromlott lemez, nem hallgatnak senkire, megváltoztathatatlanul leragadnak egy bizonyos eljárásnál, ragaszkodnak ahhoz, hogy azt végigcsinálják, akár helyes, akár helytelen; van ebben valami megtéretlenség. Ahogy a mondás tartja: »A döglött disznó nem fél a forró víztől.« Az emberek nagyon is jól tudják, mi a helyes cselekvés, és mégsem azt csinálják, hanem rendületlenül elutasítják az igazságot. Ez egyfajta beállítottság: hajthatatlanság. Miféle helyzetekben mutattok hajthatatlan beállítottságot? Gyakran vagytok hajthatatlanok? (Igen.) Nagyon gyakran! És mivel a hajthatatlanság a beállítottságod, ez elkísér létezésed minden napjának minden másodpercében. A hajthatatlanság meggátolja, hogy az emberek képesek legyenek Isten színe elé járulni, meggátolja, hogy képesek legyenek elfogadni az igazságot, és meggátolja, hogy képesek legyenek belépni az igazságvalóságba. Ha pedig nem vagy képes belépni az igazságvalóságba, történhet-e változás a beállítottságodnak ebben az aspektusában? Csak nagy nehézségek árán. Volt-e most bármi változás a hajthatatlan beállítottságotoknak ebben az aspektusában? És mennyi változás történt benne? Mondjuk, például, hogy régen rendkívül makacs voltál, de most történt benned egy kis változás: Amikor valamilyen problémával találkozol, van némi lelkiismeretesség a szívedben, és azt mondod magadnak: »Ebben a dologban igazságot kell gyakorolnom. Mivel Isten leleplezte ezt a hajthatatlan beállítottságot – mivel hallottam, és most már tudok róla –, ezért meg kell változnom. Amikor a múltban néhányszor ilyesmikkel találkoztam, a hús-vér testemet követtem és elbuktam, és ezzel nem vagyok elégedett. Most az igazságot kell gyakorolnom.« Ilyen elhatározással lehetséges az igazságot gyakorolni, és ez maga a változás. Amikor egy ideig így tapasztalod a dolgokat, és képes vagy több igazságot is gyakorlatba ültetni, ami nagyobb változásokhoz vezet, lázadó és hajthatatlan beállítottságod pedig egyre kevésbé mutatkozik meg, akkor vajon történt változás az életfelfogásodban? Ha lázadó beállítottságod láthatólag egyre jobban csökkent, és Isten iránti alávetettséged egyre nagyobb lett, akkor valódi változás történt. Tehát milyen mértékben kell megváltoznod, hogy elérd az igazi alávetettséget? Akkor értél el sikert, ha már a legcsekélyebb hajthatatlanság sincs benned, csakis alávetettség. Ez egy lassú folyamat. A beállítottság változásai nem egyik napról a másikra történnek, hanem hosszú tapasztalási időszakok kellenek hozzájuk, talán még egy egész emberélet is. Néha sok nagy nehézség elszenvedésére van szükség, olyan nehézségekre, amelyek hasonlók a halálhoz és a halálból való visszatéréshez, és amelyek fájdalmasabbak és nehezebbek, mint a csontjaidról lekapartatni a mérget” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak a hatféle romlott beállítottság ismerete a valódi önismeret). Isten pontosan az én állapotomat leplezte le. Hajthatatlan beállítottságú emberként éltem. Ez megakadályozott abban, hogy Isten elé járuljak az igazságot keresni, és hogy alá tudjam vetni magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. Visszagondoltam arra, hogy a vezetők úgy rendelkeztek, hogy egy másik régióban lássam el a kötelességeimet. Tudtam, hogy a gyülekezeti munkának kell elsőbbséget adnom, de aggódtam, hogy a nővérek, akikkel együtt kell majd dolgoznom, jobb képességűek és tisztábban látnak, mint én, és attól féltem, hogy a velük való együttműködés a kötelességeim során nemcsak hogy nem hoz majd nekem elismerést, hanem még alkalmatlannak is fogok tűnni, és úgy érzem majd, nem vagyok látható. Hogy megóvjam a hírnevemet és a státuszomat, többször is csökönyösen megtagadtam a kötelességeimet, és bármennyire is próbáltak mások beszélni velem, nem hallgattam rájuk. A szívem teljesen bezárult Isten előtt. Igazán hajthatatlan és makacs voltam! Tudtam, hogy abban a régióban sok munka van, és több segítőre van szükség, de ebben a kritikus pillanatban csak a büszkeségem és a státuszom érdekelt, és egyáltalán nem gondoltam a gyülekezet munkájára. Olyan önző, megvetendő és emberi mivolt nélküli voltam! Nagyon megbántam ezt, ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, a beállítottságom olyan makacs és hajthatatlan! Ismerem az igazságot, de nem gyakorlom. Hajlandó vagyok megváltoztatni ezt a lázadó állapotomat, és az igazságot keresni, hogy megoldjam a problémáimat. Kérlek, adj útmutatást és irányíts engem!” Ezután levelet írtam a vezetőknek, amelyben kifejeztem a hajlandóságomat, hogy egy másik régióban végezzem a kötelességeimet.

Később elgondolkodtam azon, korábban miért nem voltam hajlandó egy másik régióban végezni a kötelességeimet, és rájöttem, hogy azért, mert ez csorbította a hírnevemet és a státuszomat. Ezért tudatosan kerestem az igazságot e tekintetben. Elolvastam egy részletet Isten szavaiból: „Az antikrisztusok vonakodva végzik a kötelességüket, hogy áldásokhoz jussanak. Arról is érdeklődnek, hogy vajon ennek a kötelességnek a végzésével meg tudják-e majd mutatni magukat és felnéznek-e majd rájuk, valamint, hogy a Fennvaló vagy Isten tudni fogja-e, hogy teszik ezt a kötelességet. Ezeket a dolgokat mind figyelembe veszik, amikor kötelességet végeznek. Az első dolog, amit meg akarnak határozni, az, hogy milyen előnyöket kaphatnak egy kötelesség végzése révén, illetve, hogy áldottak lehetnek-e. Számukra ez a legfontosabb dolog. Arra sosem gondolnak, hogy miként legyenek tekintettel Isten szándékaira és viszonozzák Isten szeretetét, hogy miként hirdessék az evangéliumot és tanúskodjanak Isten mellett, hogy az emberek elnyerjék Isten üdvösségét és boldogságra tegyenek szert; még kevésbé törekednek bármikor is arra, hogy megértsék az igazságot, illetve keresik azt, hogy miként oszlassák el romlott beállítottságaikat és éljék meg az emberi hasonlatosságot. Ezeket a dolgokat sosem veszik fontolóra. Csak arra gondolnak, hogy áldottak lehetnek-e és előnyöket nyerhetnek-e, hogy miként vessék meg a lábukat, hogyan szerezzenek státuszt, hogyan érjék el, hogy az emberek felnézzenek rájuk, valamint hogyan különböztessék meg magukat és váljanak a legjobbá a gyülekezetben és a tömegben. Egyáltalán nem hajlandóak hétköznapi követők lenni. Mindig az elsők akarnak lenni a gyülekezetben, azt akarják, hogy övék legyen az utolsó szó, vezetővé akarnak lenni, és elérni, hogy mindenki rájuk hallgasson. Csak ekkor lehetnek elégedettek. Láthatjátok, hogy az antikrisztusok szíve ezekkel a dolgokkal van tele. Vajon őszintén áldozatot hoznak Istenért? Őszintén végzik a teremtett lényi kötelességüket? (Nem.) Akkor mit akarnak csinálni? (Hatalmat gyakorolni.) Így van. Ezt mondják: »Ami engem illet, a szekuláris világban mindenki máson felül akarok kerekedni. Minden csoportban nekem kell az elsőnek lennem. Nem vagyok hajlandó másodiknak lenni, és soha nem leszek szárnysegéd. Vezető akarok lenni, és azt akarom, hogy az enyém legyen az utolsó szó az emberek bármely csoportjában, amelyikben ott vagyok. Ha nem az enyém az utolsó szó, akkor minden lehetséges eszközzel megpróbálkozom, hogy mindannyiótokat meggyőzzelek, hogy elérjem, hogy mind felnézzetek rám, valamint, hogy megválasszatok vezetőnek. Amint van státuszom, enyém lesz az utolsó szó, mindenkinek hallgatnia kell majd rám. Az én módszerem szerint kell tennetek a dolgokat, és az irányításom alatt kell állnotok.« Bármilyen kötelességet is végeznek az antikrisztusok, meg fogják próbálni magas pozícióba emelni magukat, elsőbbségi helyzetbe kerülni. Soha nem tudnak megelégedni a hétköznapi követő helyével. És mi a legnagyobb szenvedélyük? Az, hogy az emberek előtt állva parancsokat osztogassanak és leszidják az embereket, elérve, hogy az emberek úgy cselekedjenek, ahogyan ők mondják. Soha nem gondolkodnak azon, hogyan végezzék megfelelően a kötelességüket – arról nem is beszélve, hogy a kötelességük végzése közben keresnék az igazságalapelveket, hogy gyakorolják az igazságot és eleget tegyenek Istennek. Helyette azon törik a fejüket, hogy miként tudnák megkülönböztetni magukat, elérni, hogy a vezetők nagyra tartsák és előléptessék őket, hogy belőlük is vezető vagy dolgozó válhasson és vezethessenek másokat. Az egész napot azzal töltik, hogy ezen gondolkodnak és ebben reménykednek. Az antikrisztusok nem hajlandóak arra, hogy mások vezessék őket, és hétköznapi követők sem akarnak lenni, arról nem is beszélve, hogy csendben, harsonaszó nélkül végezzék a kötelességüket. Bármi is a kötelességük, ha nem lehetnek elöl és a középpontban, ha nem állhatnak mások felett és nem vezethetik a többieket, akkor unalmasnak találják a kötelességtevést, negatívvá válnak és lazsálni kezdenek. Mások dicsérete és imádata nélkül az még kevésbé érdekes számukra, és még kevésbé vágynak a kötelességük végzésére. Ha azonban elöl és a középpontban lehetnek, miközben a kötelességüket végzik, és övék lesz az utolsó szó, akkor erősnek érzik magukat és bármilyen nehézséget elszenvednek. A kötelességük végzésében mindig ott vannak a személyes szándékaik, és mindig különbözni akarnak, kielégítendő abbéli igényüket, hogy legyőzzenek másokat, és eleget tegyenek a vágyaiknak és ambícióiknak. Miközben a kötelességüket végzik, amellett, hogy igen versengők – minden tekintetben versengenek, hogy kitűnjenek, hogy a csúcson legyenek, hogy mások fölé kerekedjenek – azon gondolkodnak még, hogy miként őrizzék meg az aktuális státuszukat, hírnevüket és tekintélyüket” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok, bárhol is végzik a kötelességeiket, azt a státusz iránti vágyuk kielégítése érdekében teszik. Ha ők kimagasló személyiségek vagy vezetők az emberek között, és képesek kitűnni és elnyerni a csodálatot, akkor mindenben, amit tesznek, rendkívül motiváltak. De ha nem tudnak kitűnni, és soha nem tudják megmutatni magukat, akkor nem is akarják végezni a kötelességeiket. Ezt a felfogást összehasonlítva a törekvésről alkotott nézeteimmel, rájöttem, hogy azok megegyeznek egy antikrisztus nézeteivel. Amikor egy másik régióba osztottak be kötelességem végzésére, és láttam, hogy a velem együttműködő nővérek jobb szellemi- és munkakaképességekkel rendelkeznek, mint én, alkalmatlannak és haszontalannak éreztem magam közöttük, és nem éreztem a jelenlétem értelmét. Emiatt gyakran a szomorúság és az elnyomottság állapotában éltem, nem gondoltam arra, hogyan végezzem jól a kötelességeimet, és gyakran vágytam arra, hogy elmeneküljek ebből a helyzetből. Miután áthelyeztek a kötelességemben, nem gondolkodtam el azon, hogy rossz útra léptem, és amikor a vezetők úgy rendelkeztek, hogy ismét egy másik régióban végezzem a kötelességeimet, kifogásokat kerestem, hogy azt megtagadjam, mert úgy éreztem, hogy nem fogok tudni kitűnni. Habár a testvérek sokszor beszélgettek velem, és tudtam, hogy abban a régióban sok a munka, és sürgősen szükség van több segítőre, mégis figyelmen kívül hagytam a gyülekezet munkáját. A hírnév és a státusz iránti aggodalmam mindent elborított. Mindig azt állítottam, hogy azért végzem a kötelességeimet, hogy eleget tegyek Istennek, és viszonozzam a szeretetét, de most beláttam, hogy az áldozataim, erőfeszítéseim és szenvedéseim mind a hírnév és a státusz kedvéért voltak. Egyáltalán nem végeztem a kötelességeimet, hanem inkább próbáltam kihasználni és becsapni Istent. Később megkérdeztem magamtól: „Miért tulajdonítok ilyen nagy jelentőséget a hírnévnek és a státusznak?” Ez azért volt, mert az olyan sátáni mérgek, mint például „jobb kis halnak lenni egy nagy tóban” és „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” gyökeret vertek a szívemben, ezekre a célokra törekedtem, és ezek lettek a túlélési szabályaim. Azt hittem, az élet azt jelenti, hogy kiemelkedünk és elnyerjük az emberek csodálatát, és hogy egy ilyen életnek van értelme és értéke. Ha soha nem tudtam kiemelkedni, és bárhová mentem, mindig lenéztek, akkor úgy éreztem, hogy szánalmas életet élek. Bár látszólag végeztem a kötelességeimet, belül csak arra összpontosítottam, hogyan tudok ismertté válni, hírnevet és státuszt szerezni, és amikor a gyülekezet munkájához szükség volt az együttműködésemre, kifogásokat kerestem, hogy megtagadjam azt, mert a hírnév és a státusz iránti vágyam nem teljesült. E sátáni mérgek szerint élve nagyon arrogáns és önző lettem, minden emberi hasonlatosság nélküli, akaratlanul is lázadozni kezdtem Isten ellen, és ellenálltam Neki. Akkoriban többször is megtagadtam a kötelességeimet, és gyakran éreztem félelmet és nyugtalanságot, mintha a veszély küszöbén állnék. A kötelességeim iránti ilyen hozzáállásom könnyen megsértheti Isten természetét, és ha nem tartok bűnbánatot Isten előtt, biztosan félreállít és kiiktat majd. Ezt felismerve nagyon megijedtem, és rájöttem, hogy a kötelességeim megtagadása komoly probléma. Bánat és bűntudat töltött el, és gyűlöltem magam azért, hogy képes vagyok így lázadni Isten ellen, vétkeket és szégyenfoltokat hagyva magam után. Olyan sokkal tartoztam Istennek! A hírnév és a státusz utáni törekvés egy olyan út, amelyen nincs visszatérés, és amely a pusztuláshoz vezet, ezért meg akartam változtatni az e törekvésről alkotott nézeteimet.

Később Isten szavaiban találtam meg a gyakorlás és a belépés útját. Mindenható Isten azt mondja: „Mivel békésen szeretnél Isten házában maradni annak tagjaként, először meg kellene tanulnod, hogy miként legyél jó teremtett lény, és miként teljesítsd az elfoglalt helyed szerinti kötelességeidet. Ez esetben olyan teremtett lény válna belőled Isten házában, aki méltó a nevéhez. A teremtett lény a külső identitásod és titulusod, ennek pedig konkrét megnyilvánulásokkal és tartalommal kellene járnia. Nem csak a titulus birtoklásáról van szó; mivel teremtett lény vagy, teljesítened kell egy teremtett lény kötelességeit. Mivel teremtett lény vagy, teljesítened kell az effajta felelősségeket. Nos, milyen kötelességek és felelősségek hárulnak egy teremtett lényre? Isten szava egyértelműen lefekteti a teremtett lények kötelességeit, kötelezettségeit és felelősségeit, nem igaz? Mától fogva Isten házának valódi tagja vagy, vagyis Isten egyik teremtett lényének vallod magad. Ebből kifolyólag mától fogva újra kell formálnod az életterveidet. Nem szabad többé azokon a törekvéseken, vágyakon és célokon igyekezned, amelyeket korábban az életedre vonatkozóan meghatároztál, hanem el kell engedned azokat. Helyettük meg kell változtatnod az identitásodat és a perspektívádat, annak érdekében, hogy megtervezd azokat az életcélokat és azt az irányt, amelyekkel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell. Először is, nem szabad azt a célt és irányt követned, hogy vezető legyél, hogy bármilyen iparágat vezess vagy jeleskedj benne, vagy hogy neves személyiség váljon belőled, aki egy adott feladatot hajt végre, vagy elsajátít egy bizonyos készséget. Az kell hogy legyen a célod, hogy elfogadd Istentől a kötelességedet, azaz megtudd, hogy most, ebben a pillanatban milyen munkát kell végezned, és megértsd, hogy milyen kötelességet kell végezned. Meg kell kérdezned, hogy mit követel meg tőled Isten, és milyen kötelességet határozott meg számodra az Ő házában. Meg kell értened és tisztán kell látnod az alapelveket, amelyeket tudomásul kell venned, meg kell ragadnod és be kell tartanod az adott kötelességre vonatkozóan. Ha nem tudod megjegyezni, akkor fel is jegyezheted őket egy papírra, vagy rögzítheted a számítógépeden. Szakíts időt az átnézésükre, és gondolkozz el rajtuk. Teremtett lényként az kell hogy legyen az elsődleges életcélod, hogy teremtett lényként teljesítsd a kötelességedet és alkalmas teremtett lény legyél. Ez a legalapvetőbb életcél, amellyel rendelkezned kell. A második, és konkrétabb dolog, hogy teremtett lényként miként teljesítsd a kötelességedet, illetve hogyan legyél alkalmas teremtett lény. Természetesen a hírnevedhez, státuszodhoz, hiúságodhoz, jövődhöz és hasonlókhoz kötődő bármely célt vagy irányt fel kell adnod” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). Isten szavai alapján megértettem, hogy teremtett lény vagyok, és hogy igyekeznem kell elvégezni a teremtett lényként rám háruló kötelességeket. Ez az én felelősségem. Nem szabad mindig arra összpontosítanom, hogy mások hogyan látnak engem, vagy versengenem másokkal, hogy kinek vannak jobb készségei. Azt kell tennem, hogy alávetem magam, a kötelességeimet Isten házának követelményei és alapelvei szerint, gyakorlatiasan teljesítem, többet imádkozom Istenhez azokról a dolgokról, amelyeket nem értek, közösséget keresek másokkal, és erőfeszítéseket teszek az igazságalapelvekért. Ez a gyakorlás helyes módja.

Most, hogy egy másik régióban végeztem a kötelességemet, néha még mindig rosszul ítéltem meg vagy számoltam ki a dolgokat, amikor az emberek eltakarításához szükséges anyagokat elemeztem. Amikor az eltakarításról írt döntéseim problémásak voltak, és a többiek javaslatokat és javításokat tettek, még mindig kissé kellemetlenül éreztem magam, és aggódtam, hogy mások hogyan látnak engem. Amikor ezek az érzések felszínre kerültek, felismertem, hogy ismét a hírnév és a státusz iránti vágyam köt és korlátoz, ezért imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy szembenézzek a hiányosságaimmal, elfogadjam a helyes javaslatokat, és végezzem a kötelességeimet az alapelvek szerint. Némi tapasztalat után felismertem, hogy bár még mindig sok hiányosságom van a kötelességeimben, fejlődést értem el az emberekkel kapcsolatos tisztánlátásban, és abban, hogy az embereket és dolgokat a társaimként működő testvérek útmutatásával, közösségével és segítségével szemlélem. A szóhasználatom is sokkal pontosabb lett, mint korábban. Ezek a dolgok valóban segítettek nekem pótolni sok hiányosságomat. Bár néha még mindig aggódom a hírnevem és a státuszom miatt, de tudok imádkozni Istenhez, hogy fellázadjak magam ellen, és ne korlátozzon annyira a hírnév és a státusz iránti vágyam. Hála Istennek, hogy megmentett!