2017 végén gyülekezetvezetőnek választottak. Kissé úgy éreztem, nyomás nehezedik rám, mert még soha nem végeztem ezt a kötelességet, de tudtam, hogy azzal, hogy ezt a kötelességet elvállalhatom, Isten felemel és kegyelemben részesít engem, ezért hajlandó voltam vállalni ezt a szerepkört. Kezdetben, amikor a testvérek problémákkal találkoztak, Istenre támaszkodtam, és az igazságalapelveket kerestem a megoldás érdekében. Néha késő éjszakáig dolgoztam, és mégsem éreztem, hogy ez nehéz vagy kimerítő lenne. Egy idő után a gyülekezeti munka különböző területein némi javulás történt, és kezdtem felfogni néhány, ezzel a kötelességgel kapcsolatos alapelvet, ami némileg enyhítette az általam érzett nyomást.

Repültek az évek, és 2021 márciusára a gyülekezeti tagok számának növekedése miatt fokozódott a munkaterhelés, és kezdtem úgy érezni, hogy nyomás alatt vagyok. Csing Jüan nővér, aki akkoriban együttműködött velem, újonnan érkezett tag volt, és még nem volt jó a munkában, hajlamos volt negatívvá válni, ha nehézségekkel szembesült, így a gyülekezeti munka legnagyobb része rám hárult. Eleinte helyesen tudtam megközelíteni a dolgokat, azt gondoltam, hogy mivel Csing Jüan még csak rövid ideje hívő, és nem tudja kezelni a munkát, így jó, ha én végzek többet. Napközben összejövetelekkel foglalkoztam, hogy a munkát végrehajtsam, és megoldjam a testvérek problémáit. Amikor este hazaértem, még össze kellett foglalnom a munkában jelentkező eltéréseket és problémákat. Miután ezt sokáig csináltam, kezdtem úgy érezni, vezetőnek lenni túl nehéz és fárasztó, és hogy nincs semmi szabadidőm. Az egészségi állapotom rossz volt, korábban rákos voltam, és csak az elmúlt néhány évben kezdtem gyógyulni, és az orvos azt mondta, hogy pihenjek sokat. Ezt gondoltam magamban: „Annyira elfoglalt vagyok mindennap – ha továbbra is így kimerítem magam, vajon nem újul ki a betegségem? Ha ez megtörténik, nemcsak szenvedni fog a testem, hanem talán meg is halok.” Erre gondolva nagyon aggódtam, és nem akartam többé vezetőként végezni a kötelességemet. Egy könnyebb kötelességre akartam váltani, hogy egy kicsit több időt adjak magamnak a pihenésre. Sokszor előfordult, hogy meg akartam írni a lemondólevelemet. Valahányszor ez a gondolat eszembe jutott, egy kis bűntudatom támadt. A gyülekezetben nem volt senki, aki alkalmas vezetőnek, mi történne akkor a gyülekezet munkájával, ha lemondanék? Később elmentem végrehajtani az evangelizációs munkát, és úgy találtam, hogy a testvéreknek sok téves nézete van, ami akadályozza őket. Eleinte tudtam energiát szánni a közösségvállalásra és a problémák megoldására, de az evangelizációs munka eredményei egy idő után még mindig gyengék voltak. Amikor arra gondoltam, hogy mennyi időt és energiát kell fordítanom az eltérések összegezésére és a problémák megoldására, és hogyan kell majd továbbra is nyomon követnem és megoldanom az evangélium lehetséges befogadóinak összes problémáját, és hogy mennyi elvégzendő munka vár rám, fáradtnak éreztem magam. Ezt gondoltam: „Már így is rengeteg munkám van. Hogyan kellene mindezt elintéznem? Mi lesz, ha a szervezetem összeomlik? A testem az enyém, nyugodtnak kell lennem, nem fáraszthatom ki magam így!” Ezért valahányszor találkoztam a testvérekkel, csak röviden megkérdeztem, hogy van-e olyan potenciális befogadója az evangéliumnak, akinek prédikálhatnék, aztán szóltam néhány doktrinális szót, és elmentem. Nem sokkal később a felsőbb vezetőség küldött egy levelet, amelyben az állt, hogy az evangelizációs munka bizonyára azért nem hozott eredményeket, mert a vezető nem végzett tényleges munkát. Eléggé feldúlt lettem, és erre gondoltam: „Az evangelizációs munka az én felelősségem, és az eredmények hiánya közvetlenül velem kapcsolatos.” Egy kicsit elnyomottnak is éreztem magam, azt gondoltam, jobb lenne valami egysíkú feladatot csinálni, mint például öntözni a gyülekezet újonnan érkezettjeit, így egy kicsit lazíthatnék, és nem fárasztanám ki magam annyira. Vezetőnek lenni nagyon kemény munka, és ha a munka nincs jól elvégezve, akkor vállalnom kell a felelősséget érte. Úgy éreztem, egyszerűen el kellene ismernem a felelősségemet, és le kellene mondanom. Ezért amikor találkoztam a felsőbb vezetővel, panaszkodtam a nehézségeimről és a megpróbáltatásaimról, mondván, hogy nem elég jó a képességem, ami ehhez a kötelességhez szükséges, és az, hogy vezetői pozíciót töltök be, késlelteti a testvérek életbe való belépését, és hatással van a gyülekezet munkájára, és hogy ezzel gonoszságot követek el. A vezető nem fogadta el a lemondásomat, ehelyett közösséget és segítséget ajánlott nekem. Felismertem, hogy nem hiányzik belőlem a képesség, hanem inkább az a baj, hogy túlságosan a saját hús-vér testemmel törődöm. És valahányszor arra gondolok, hogy fizikai szenvedést kell átélnem, mindig attól félek, hogy a szervezetem összeomlik, és azon tűnődöm, mi történne, ha a régi betegségem visszatérne, és meghalnék. Bár úgy tűnt, hogy végzem a kötelességemet, szenvedtem, és elnyomottnak éreztem magam. Később az evangelizációs munkáért felelős nővér ezt mondta nekem: „A gyülekezetedben folyó evangelizációs munka gyenge eredményei közvetlenül veled kapcsolatosak.” Nem gondolkodtam el magamon, ehelyett kifogásokat és indokolásokat találtam ki, mondván, hogy hiányzik a képességem, és nem tudok megbirkózni a munkával. Ezután továbbra is passzív voltam a kötelességemben.

2021 júniusának egyik napján letartóztatott a rendőrség egy összejövetelen. Akkor világosan felismertem, hogy ezzel Isten fenyített meg engem. Mindig is passzív voltam a kötelességemben, mindig a hús-vér testem miatt aggódtam, és le akartam mondani, nem akartam vezetői kötelességet végezni, és most elvesztettem az esélyt a kötelességem végzésére. Úgy éreztem, hogy Isten arra használja ezt a helyzetet, hogy visszavonja a kötelességem végzésére való alkalmasságomat, és a szívem tele volt gyötrelemmel. Később Isten oltalmának köszönhetően gyorsan szabadon engedtek. Hogy elkerüljem a rendőrség általi megfigyelést és letartóztatást, egy ideig bujkálnom kellett, és nem mehettem ki a kötelességemet végezni. Nagyon szenvedtem, és igen negatívan éreztem magam, azon tűnődtem, hogy ez a helyzet azt jelenti-e, hogy Isten felfed, és nem akar többé engem. Később elolvastam egy részletet Isten szavából, és megértettem Isten szándékát. Isten azt mondja: „Időnként Isten arra használ egy bizonyos ügyet, hogy felfedjen vagy fegyelmezzen téged. Akkor vajon ez azt jelenti, hogy kiiktatott téged? Azt jelenti-e, hogy elérkezett a véged? Nem. [...] Valójában az emberek aggodalma sok esetben saját önzésükből fakad. Általánosságban szólva, ez attól való félelem, hogy nem lesz kimenetelük. Mindig arra gondolnak: »Mi van, ha Isten felfed, kiiktat, és elutasít?« Ez a te félreértelmezésed Istenről; ezek csupán a te egyoldalú feltételezéseid. Rá kell jönnöd, hogy mi Isten szándéka. Amikor az embereket felfedi, nem azért teszi, hogy kiiktassa őket. Azért fedi fel az embereket, hogy leleplezze hiányosságaikat, hibáikat és természetlényegüket, hogy megismerjék önmagukat, és képessé váljanak az igazi bűnbánatra; ennélfogva az emberek felfedése azért történik, hogy segítse életük növekedését. Tiszta megértés nélkül az emberek hajlamosak félreérteni Istent, valamint negatívvá és gyengévé válni. Akár még kétségbe is eshetnek. Valójában az, hogy Isten felfed, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ki leszel iktatva. Azért van, hogy segítsen felismerni saját romlottságodat, és hogy megbánásra késztessen téged. Gyakran előfordul, hogy Istennek fegyelmeznie kell az embereket, mivel lázadnak, és nem keresik az igazságban a megoldást, amikor romlottságot tárnak fel. Ezért néha felfedi az embereket, leleplezve rútságukat és szánalmasságukat, megismertetve őket önmagukkal, ami segíti életük növekedését. Az emberek felfedése két különböző dologra utal. A gonosz emberek számára a felfedés azt jelenti, hogy ki vannak iktatva. Azok számára, akik képesek elfogadni az igazságot, ez egy emlékeztető és figyelmeztetés; arra készteti őket, hogy önvizsgálatot tartsanak, hogy meglássák valódi állapotukat, és hogy felhagyjanak az önfejűséggel és a vakmerőséggel, mert veszélyes lenne így folytatni. Az emberek ily módon való felfedése azért történik, hogy emlékeztesse őket arra, hogy kötelességük teljesítése során nehogy zavarodottakká és figyelmetlenekké váljanak, vegyék komolyan a dolgokat, ne elégedjenek meg csupán néhány eredménnyel, és ne gondolják azt, hogy elfogadható színvonalon teljesítették kötelességüket, holott valójában Isten követelményeihez mérten messze alulmaradtak, és mégis elbizakodottak, és azt hiszik, hogy jól csinálják. Ilyen körülmények között Isten fegyelmezni, figyelmeztetni és emlékeztetni fogja az embereket. Néha Isten felfedi a rútságukat – ami nyilvánvalóan emlékeztetőül szolgál. Ilyenkor önvizsgálatot kell tartanod. A kötelességed ily módon való teljesítése nem megfelelő, lázadó mivolt van benned, túl sok a negatív tényező, minden, amit teszel, felületes, és ha még mindig nem bánod meg, akkor meg kell büntetni téged. Amikor Isten olykor-olykor megfegyelmez, vagy felfed téged, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ki leszel iktatva. Ezt a dolgot helyesen kellene megközelíteni. Még ha ki is iktat, akkor is el kell fogadnod és alá kell vetned magad annak, és sietned kell, hogy elgondolkodj és megbánd” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság gyakorlásával és Istennek alávetve érhetünk el változást a beállítottságunkban). Isten szavai eloszlatták a Róla alkotott félreértésemet. Azt hittem, hogy amikor letartóztattak és elvesztettem a kötelességemet, Isten arra használta ezt a helyzetet, hogy felfedjen és kiiktasson engem, de valójában ez a helyzet Isten emlékeztetése és figyelmeztetése volt számomra, és arra ösztönzött, hogy elgondolkodjak magamon. Mindig is panaszkodtam a nehézségek és megpróbáltatások miatt, és kényelemre vágyakoztam ahelyett, hogy tényleges munkát végeztem volna a kötelességemben, amivel akadályoztam a munkát. Ha nem kerültem volna ilyen helyzetbe, akkor nem gondolkodtam volna el magamon, és továbbra is könnyelműen kezeltem volna a kötelességemet. Ez helyrehozhatatlan károkat okozott volna a munkának, és feldühítette volna Istent, ami biztosan a kiiktatásomat eredményezte volna. Tudtam, hogy alaposan el kell gondolkodnom magamon, és valódi bűnbánatot kell tartanom, mivel ez felel meg Isten szándékának. Nem érthettem többé félre Istent. Elkezdtem tehát gondolkodni, és imádkoztam Istenhez, kérve Őt, vezessen engem, hogy levonjam a tanulságot ebből az ügyből.

Később Isten következő szavait olvastam: „Az emberek kötelesség végzésekor mindig könnyű munkát választanak, olyan munkát, amely nem fárasztó, és amelyhez odakint nem kell dacolniuk az elemekkel. Ez a könnyű munka választása és a nehezek alól való kibújás, és ez a testi kényelmek utáni sóvárgás megnyilvánulása. És még micsoda? (Állandó panaszkodás, ha egy kissé nehéz, egy kissé fárasztó a kötelességük, ha árat kell fizetni érte.) (Az étellel és a ruházattal, valamint a testi gyönyörökkel való elsődleges foglalkozás.) Ezek mind a testi kényelmek utáni sóvárgás megnyilvánulásai. Amikor egy ilyen ember azt látja, hogy túl fáradságos vagy kockázatos egy feladat, valaki más nyakába varrják; ők maguk csak laza munkát végeznek, kifogásokat keresnek, mondván, hogy ők gyenge képességűek, nem elég rátermettek a munkára, és nem tudják elvállalni ezt a feladatot – miközben valójában azért tesznek így, mert a testi kényelmek után sóvárognak. Nem szeretnének szenvedni, bármilyen munkát vagy bármilyen kötelességet végeznek is. [...] Olyan is van, hogy folyton nehézségekre panaszkodnak az emberek a kötelességük végzése közben, amikor nem akarnak semennyi erőfeszítést tenni, és amint van némi leállás, mindjárt megpihennek, üres fecsegésbe fognak vagy szabadidős és szórakoztató tevékenységekbe kezdenek. Amikor pedig felgyorsul a munka, és megzavarja az életük ritmusát és megszokásait, boldogtalanok és elégedetlenek miatta. Zúgolódnak és panaszkodnak, és felületessé válnak a kötelességük végzésében. Ez a testi kényelmek után való sóvárgás, nem igaz? [...] Nem számít, mennyi munkája van a gyülekezetnek, vagy mennyire lefoglalják őket a kötelességeik, a rutinjukat és a normális életvitelüket ez soha nem akadályozza. Soha nem hanyagolják el a testi élet egyetlen apró részletét sem, és tökéletesen kontrollálják őket; nagyon szigorúak és komolyak. Amikor azonban Isten házának munkájával foglalkoznak, nem számít, milyen nagy dologról van szó – akár például a testvérek biztonságáról –, könnyelműen kezelik azt. Még azokkal a dolgokkal sem törődnek, amelyek Isten megbízatását vagy az általuk végzendő kötelességet érintik. Nem vállalnak felelősséget. Ez a testi kényelmekben való elmerülés, nem igaz? Alkalmasak kötelességvégzésre azok, akik a testi kényelmekben merülnek el? Amint valaki felhozza a kötelességük végzésének témáját, vagy az ár megfizetéséről és nehézségek elszenvedéséről beszél, egyre csak csóválják a fejüket. Túl sok problémájuk van, tele vannak panasszal, és tele vannak negativitással. Az ilyen emberek hasztalanok, nem alkalmasak a kötelességük végzésére, és ki kellene vetni őket” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (2.)). „Ez azért van így, mert az tükrözi a legszembetűnőbb módon a köteléket, amely összeköt téged Istennel, ahogyan az Isten által rád bízott ügyeket és az Általa rád bízott kötelességet kezeled, és amilyen hozzáállással viseltetsz. Ez az, ami a legjobban megfigyelhető és a leginkább gyakorlatias. Isten vár; látni akarja a hozzáállásodat. Ebben a döntő pillanatban sietned kell, Isten tudtára kell adnod az álláspontodat, el kell fogadnod az Ő megbízatását, és jól kell végezned a kötelességedet. Ha felfogtad ennek a pontnak a jelentőségét, és teljesítetted az Istentől kapott megbízatást, akkor a kapcsolatod Istennel normális lesz. Ha olyankor, amikor Isten rád bíz egy feladatot, vagy azt mondja, hogy végezz egy bizonyos kötelességet, a hozzáállásod felületes és közönyös, és nem veszed komolyan a kötelességedet, az nem éppen az ellenkezője a kötelesség teljes szívedből és minden erőddel való végzésének? Lehet-e így jól végezni a kötelességedet? Természetesen nem. Nem fogod megfelelő színvonalon végezni a kötelességedet. Tehát a kötelességed végzése során tanúsított hozzáállásod döntő fontossággal bír, csakúgy, mint az általad választott módszer és út. Nem számít, hány éve hisznek Istenben, azokat, akik nem végzik jól a kötelességeiket, kivetik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Elgondolkodva Isten szavain úgy éreztem, mintha a szívemet szúrták volna át, mintha Isten előttem állna, és megítélne engem. Isten megbízatásokat ad az embereknek abban a reményben, hogy ők teljes szívükkel és erejükkel teljesíteni tudják azokat, de én nagyon elutasítóan álltam hozzá a kötelességemhez, és egyáltalán nem láttam el a feladataimat. Amikor a kötelességeim kissé hektikussá váltak, vagy olyan nehézségek adódtak, amelyek megkövetelték, hogy gondolkodjak vagy áldozatot hozzak, kényelemre vágyakoztam, panaszkodtam, és nem voltam hajlandó elviselni a nehézségeket, sem áldozatot hozni. Sőt, még le is akartam mondani, és ki akartam bújni a kötelességeim alól. Visszagondoltam arra, amikor először vállaltam el a gyülekezetvezetői kötelességet. Bár sok volt a tennivaló, Istenre támaszkodtam, valódi áldozatot hoztam, Isten vezetett engem, és a munka némi előrehaladást ért el. Később, ahogy a gyülekezeti tagok száma nőtt, még több lett a tennivaló, és a nővér, akivel együtt dolgoztam, még újonnan érkezett tag volt, így a gyülekezeti munka legnagyobb része az én személyes közreműködésemet igényelte. Éjjel-nappal elfoglalt voltam, és úgy éreztem, hogy fizikailag szenvedek. Különösen aggódtam, hogy a rákom esetleg kiújul, ezért nem akartam többé a szívemet-lelkemet beleadni a kötelességeimbe. Mivel nem láttam előrehaladást az evangelizációs munkában, panaszkodtam a nehézségekről és a megpróbáltatásokról, azzal mentegetőztem, hogy nem tudok megbirkózni a munkával, mert hiányzik a képességem, mindig ki akartam bújni a felelősség alól egy könnyebb kötelességért. Az igazság az volt, hogy ha hajlandó lettem volna áldozatot hozni, akkor jól végezhettem volna a munkát, de féltem a fáradozástól, és nem akartam erőfeszítést tenni, hogy Isten szavát keressem a testvérek nehézségeinek megoldása érdekében. Féltem, hogy a szervezetem összeomlik, ezért csak néztem, hogy a munka lassan halad előre, nem törődve vele, ami azt eredményezte, hogy az evangelizációs munka hónapokig nem volt hatékony. Mindezt a túlzott kényelemvágyam okozta. Amikor a nővér megmetszett engem, még akkor sem gondolkodtam el, ehelyett megpróbáltam mentegetni magam. A kötelességeimhez való hozzáállásomat Isten gyűlölte, és undorodott attól. Isten arra használta ezt a helyzetet, hogy leállítsa a kötelességeimet, ezzel teljesen feltárva az Ő igazságos természetét. De én nem gondolkodtam el magamon, úgy gondoltam, hogy Isten arra használja ezt a helyzetet, hogy felfedjen és kiiktasson engem, és ebben a félreértésben éltem. Egyáltalán nem értettem Isten jó szándékát! Ezt felismerve végtelen hálát éreztem Isten iránt, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Nem teljesítettem a feladataimat, és amikor nehézségekkel szembesültem, panaszkodtam, csak a hús-vér testemmel törődtem, és féltem a kimerültségtől. Egyáltalán nem vettem figyelembe a Te szándékodat. Most felismerem lázadó mivoltomat, és hajlandó vagyok bűnbánatot tartani. Nem tudom, hogy a jövőben lesz-e lehetőségem kötelességeket végezni, de ha lesz, kész vagyok figyelembe venni a Te szándékodat, és nem keresem többé a testi kényelmet.”

Ezután megnyugodtam, olvastam Isten szavait, és imádkoztam Istenhez, elgondolkodtam azon, hogy miért nem vagyok hajlandó szenvedni és áldozatot hozni a kötelességeimben. Később elolvastam Isten szavainak egy részletét: „Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd kihívásokkal, megpróbáltatásokkal vagy a legcsekélyebb nehézséggel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind vadállatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? Hány szó hangzott el köztetek? Csak egy kevés munka valósult meg a körötökben? Mennyi mindent adtam nektek? Akkor miért nem nyertétek el? Mi okotok van panaszkodni? Vajon nem azért nem nyertetek el semmit, mert túlságosan szerelmesek vagytok a testbe? És nem azért, mert túlságosan szertelenek a gondolataitok? Nem azért, mert túlságosan ostobák vagytok? Ha képtelen vagy elnyerni ezeket az áldásokat, vajon hibáztathatod Istent, hogy nem ment meg téged? [...] Egy ilyen gyáva embernek, mint te, aki mindig a testi dolgokra törekszik: van neked szíved, van neked lelked? Nem pusztán vadállat vagy-e? Az igaz utat adom neked, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de mégsem törekszel rá. Azok közé tartozol, akik hisznek Istenben?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten leleplezi, hogy amikor az emberek nehézségekbe ütköznek a kötelességeikben, panaszkodnak, és nem hajlandóak elvégezni azokat, és hogy az ilyen emberek, akik kényelmet keresnek, olyanok, mint a disznók, csak azt tudják, hogy elteljenek étellel, itallal és alvással, minden pozitív törekvés nélkül. Isten szavain elgondolkodva láttam, hogy én is pont ilyen vagyok. A vezetői kötelesség egy lehetőség volt számomra a gyakorlásra, lehetővé tette számomra, hogy az igazságot keressem és felvállaljam a munkát, amikor nehézségek merülnek fel. De amikor láttam, hogy vezetőnek lenni sok gond és kemény munka vállalását jelenti, ellenállást éreztem, és amikor az evangelizációs munka nem volt eredményes, szenvedést és áldozathozatalt követelt tőlem, csak a testemmel törődtem, attól féltem, hogy a kimerültség miatt a rákom kiújul, ezért folyton kifogásokat kerestem, és le akartam mondani. Beláttam, hogy nincs lelkiismeretem és felelősségérzetem. Felelőtlen voltam a kötelességeimben, és félvállról vettem azokat, ami azt eredményezte, hogy az evangelizációs munka nem haladt előre, és a testvéreknek sem nyújtottam semmilyen segítséget. Bár nem merítettem ki magam, késleltettem a gyülekezet munkáját. Önző és megbízhatatlan ember voltam, hogyan ne gyűlölt volna engem Isten, és hogyan ne undorodott volna tőlem? Visszagondolva arra az időre, amikor a gyülekezetnek kevesebb tagja volt, bár sok feladat és néhány nehézség volt a munkában, a kellő áldozat meghozatalával a munka egy idő után a javulás jeleit mutatta, én pedig megértettem néhány igazságalapelvet. Ahogy a gyülekezeti tagok száma növekedett, és a munkában problémák merültek fel, nem voltam hajlandó áldozatot hozni, és keresni az igazságot, hogy megoldjam a problémákat, mert féltem attól, hogy a szervezetem összeomlik. Emiatt a munka sem volt hatékony, és én sem nyertem el semmilyen igazságot. Isten nagyon nagy áldozatot hozott értem, sok helyzetet rendezett el, hogy megtisztítsa és megváltoztassa romlott beállítottságomat, és Ő lehetőséget adott nekem, hogy a kötelességeim által elnyerjem az igazságot, de amikor fizikai szenvedéssel járó nehézségekkel szembesültem, visszahúzódtam. Ez azt jelentette, hogy nemcsak Isten fáradságos szándékát hagytam cserben, hanem a gyülekezet munkájának is veszteségeket okoztam, és vétkeket hagytam hátra magam után. Nagy bűntudatom volt, és a bűnbánat vágyával imádkoztam Istenhez.

Imádkozás után eszembe jutott Isten szavainak egy részlete: „Rendkívül fontos, hogy miként kezelitek Isten megbízatásait, ez nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten az emberekre bízott, akkor nem vagy alkalmas arra, hogy az Ő jelenlétében élj, és büntetést érdemelsz. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az embereknek teljesíteniük kell minden megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legfőbb kötelezettsége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha nem veszed komolyan Isten megbízatásait, akkor a legsúlyosabb módon árulod el Őt. Ez esetben szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Ez igaz volt. Elutasító voltam, ellenállást éreztem magamban, és nem vállaltam a terhet a kötelességeimben. Ez Isten súlyos elárulása volt, és én még Júdásnál is szánalmasabb voltam. Júdás eladta az Úr Jézust a saját érdekei miatt, és abban az időben Isten nem sokat prédikált neki. De én mára már Isten nagyon sok szavát olvastam, és megértettem néhány igazságot és Isten szándékait, hogy megmentse az embereket, mégis ahelyett, hogy mindent megtettem volna kötelességeim végzése érdekében, hogy viszonozzam Isten szeretetét, a hús-vér testemre figyeltem, és felelőtlen voltam a gyülekezet munkájával szemben. Nem voltak-e a tetteim visszataszítóbbak, mint Júdásé? A kötelességeimben csak a hús-vér testemre voltam tekintettel, mindig a könnyebbik utat választottam, és teljesen figyelmen kívül hagytam a gyülekezet munkáját. Viselkedésem Isten elárulását jelentette, és indokolttá tette, hogy Isten megátkozzon és megbüntessen. Az igazság az, hogy ha szorgalmasabb lettem volna a kötelességeimben, hajlandó lettem volna némi erőfeszítést tenni és áldozatot hozni érte, akkor az evangelizációs munka nem lett volna hónapokig eredménytelen. Könnyelműen bántam a kötelességeimmel, és késleltettem az evangelizációs munkát. Ez súlyos vétek volt! Ezt felismerve félelmet éreztem. Elgondolkodtam azon, hogy a kötelességeimhez való hozzáállásom valóban undorító és gyűlöletes volt Isten számára, és hogy megérdemeltem a megátkozást. De Isten nem a tetteim szerint bánt velem. Ehelyett azt használta fel, hogy a KKP letartóztatott, arra kényszerített, hogy az Ő színe elé járuljak, hogy elgondolkodjak a romlott beállítottságomon, és felismerjem azt, abban a reményben, hogy képes leszek lemondani a hús-vér testemről, és Hozzá fordulni. Hajlandó voltam elfogadni Isten ítéletét, és bűnbánatot tartani Isten előtt, és a jövőben, bármennyire is fárasztóak vagy nehezek legyenek a kötelességeim, nem fogok kibújni alóluk, és csak minden tőlem telhetőt meg akartam tenni, hogy végezzem őket.

Később, hogy kezeljem a testem összeomlásától való állandó félelemben és halálfélelemben lévő állapotomat, tovább olvastam Isten szavait, amelyek feloldották aggodalmaimat. Isten azt mondja: „Valójában, hogy ha valakinek csakugyan van a szívében istenhit, annak mindenekelőtt tudnia kell, hogy az ember életének hossza Isten kezében van. Isten eleve elrendeli minden ember születésének és halálának időpontját” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Amikor egyesek betegek lesznek, azon törik a fejüket, hogy különféle módszerekkel próbálják kezelni a betegségüket, de bármilyen gyógymódot alkalmazzanak is, nem tudnak meggyógyulni. Minél több kezelést kapnak, annál súlyosabbra fordul a betegségük. Ahelyett, hogy Istenhez imádkozva próbálnának rájönni, hogy pontosan mi is a helyzet a betegségükkel, valamint megkeresni a betegség fő okát, a maguk kezébe veszik a dolgokat. Végül aztán sokféle módszert bevetnek és igen sok pénzt elköltenek, ám ennek ellenére sem gyógyulnak meg a betegségükből. Amikor aztán feladják a kezelést, egy idő után váratlanul magától is meggyógyul a betegségük, és nem tudják, hogy történt. Némelyek jelentéktelen betegségbe esnek és nem is igazán törődnek vele, egy nap azonban rosszabbra fordul az állapotuk, és hirtelen meghalnak. Mi történik ilyenkor? Az emberek nem képesek felfogni, hogy ez Isten szemszögéből nézve valójában azért van, mert teljesült az illető e világi küldetése, ezért Isten elviszi az illetőt. Az emberek gyakran mondják: »Az emberek nem halnak meg, ha nem betegek.« Valóban így volna? Voltak olyanok, akiknél a kórházi kivizsgálás alkalmával semmilyen betegséget nem találtak. Rendkívül egészségesek voltak, de végül pár napon belül meghaltak. Ezt nevezik betegség nélküli halálnak. Sok ilyen ember van. Ez azt jelenti, hogy az illető elért az élete végére, és visszavitetett a szellemi birodalomba. Némelyek túlélték a rákot és a tuberkulózist, majd egészen a hetvenes vagy nyolcvanas éveikig éltek. Jó néhány ilyen ember van. Ez mind Isten rendeléseitől függ. Ez a fajta megértés igazi hit Istenben” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten kezében van az, hogy kiújul-e a betegségem, és hogy meg fogok-e halni, és hogy ezek nem olyan dolgok, amelyeket én irányíthatok. Ahogy a rákom sem az én akaratom eredménye volt, és azt, hogy mikor betegedtem meg és mikor gyógyultam meg, Isten mind eleve elrendelte. Azt kell tennem, hogy alávetem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és jól végzem a kötelességemet, és nem szabad hiába aggódnom az élet és a halál miatt. Mindig is aggódtam, hogy ha kimerítem magam a kötelességeimben, a betegségem kiújul, és meghalok, ezért nem vállaltam a terhet a kötelességeimben, és késleltettem a gyülekezet munkáját. Ekkor megértettem, hogy az ember élete és halála Isten kezében van, és hogy függetlenül attól, hogy a rákom kiújul-e, jól kell végeznem a kötelességeimet, és ha Isten megengedi, hogy a halál rám találjon, az elfogadás és az alávetettség magatartását kell tanúsítanom, ami megfelel Isten szándékának.

Arra is gondoltam, hogy Noé hogyan kezelte Isten megbízatását. Isten azt mondja: „A felmerülő mindenféle probléma, nehéz helyzet és kihívás ellenére Nóé nem hátrált meg. Amikor Nóé egyes nehezebb mérnöki feladatai gyakran kudarcba fulladtak és kárt szenvedtek, még ha feldúltnak és nyugtalannak is érezte magát a szívében, ha ilyenkor Isten szavaira gondolt, és eszébe jutott minden szó, amit Isten parancsolt neki, és hogy Isten felemelte őt, akkor gyakran rendkívüli motivációt érzett: »Nem adhatom fel, nem dobhatom félre azt, amit Isten parancsolt és rám bízott. Ez Isten megbízatása, és mivel elfogadtam, mivel hallottam Isten szavait és Isten hangját, és mivel Istentől fogadtam el ezt, teljes mértékben alá kell vetnem magam, ahogyan azt egy emberi lénynek tennie kell.« Így hát bármekkora nehézségekkel is szembesült, bármilyen gúnyolódás vagy rágalom is érte, bármennyire is kimerült a teste, bármennyire is elfáradt, nem hagyott fel azzal, amit Isten rábízott, és folyamatosan észben tartotta minden egyes szavát annak, amit Isten mondott és parancsolt. Bárhogyan is változott a környezete, bármekkora nehézséggel is kellett szembenéznie, bízott benne, hogy az nem tart örökké, hogy egyedül Isten szavai maradnak fenn örökre, és csak az valósul meg biztosan, amit Isten parancsolt. Nóéban megvolt az Istenbe vetett igaz hit és a kellő alávetettség, és folytatta a bárkaépítést, amit Isten kért tőle. Nóé napról napra, évről évre öregedett, a hite azonban nem gyengült, és nem változott a hozzáállása és az elszántsága aziránt, hogy teljesítse Isten megbízatását. Bár voltak időszakok, amikor a teste elfáradt és kimerült, megbetegedett, és a szívében gyengének érezte magát, az elszántsága és a kitartása nem csökkent Isten megbízatásának teljesítésével és az Isten szavainak való alávetettséggel kapcsolatban. A bárka építésének évei alatt Nóé gyakorolta az Isten szavaira való odafigyelést, és hogy alávesse magát azoknak, és gyakorolta azt a fontos igazságot is, hogy egy teremtett lénynek és egy hétköznapi embernek teljesítenie kell Isten megbízatását” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Harmadik exkurzus: Hogyan engedelmeskedett Noé és Ábrahám Isten szavainak, és hogyan vetették alá magukat Neki (Második rész)). Isten szavaiból láttam, hogy Noé képes volt tekintetbe venni Isten szándékát. Szembenézve a bárka építésének hatalmas nehézségével Noé, bár testének sok szenvedést kellett elviselnie, nem hátrált meg. Ehelyett kitartóan, nap mint nap, száz éven át végezte az Istentől kapott megbízatást, amíg a bárka meg nem épült. Összehasonlítva Noé gyakorlatát az enyémmel, nagyon szégyelltem és megalázva éreztem magam. Én nem tartottam ki a kötelességemben, hanem inkább panaszkodtam a nehézségek és megpróbáltatások miatt, és mindig csak a hús-vér testemre gondoltam. Semmiképpen sem voltam összehasonlítható Noéval, én csak egy lelkiismeret nélküli ember voltam. Rákos voltam, és Isten oltalma alatt meggyógyultam, és a kötelességem végzésének ezekben az éveiben a betegségem nem újult ki, de ahelyett, hogy megpróbáltam volna viszonozni Isten szeretetét, mindig a hús-vér testemre gondoltam, és azon aggódtam, hogy a rákom kiújul, és mindig a fizikai kényelmet kerestem. Többször még a kötelességem alól is ki akartam bújni. Nem volt bennem hűség Isten iránt, igazán önző és megvetendő voltam, minden emberi mivolt és észszerűség nélküli! Minél többet gondoltam erre, annál nagyobb bűntudatom volt, és úgy éreztem, nem vagyok méltó Isten felemelésére és üdvösségére. Követnem kellett Noé példáját, és nem foglalkozhattam továbbra is a hús-vér testemmel. Ha kapok valaha még egy lehetőséget, hogy végezzem a kötelességemet, azt meg kell becsülnöm.

Később a felsőbb vezetés megbízott azzal, hogy felügyeljem egy újonnan érkezettekből álló gyülekezet munkáját. Nagyon boldog voltam, mert tudtam, hogy Isten ezzel lehetőséget ad nekem arra, hogy bűnbánatot tartsak. Amikor megérkeztem az újonnan érkezettek gyülekezetébe, láttam, hogy a munka eredményei gyengék, különösen az evangelizációs munka nem halad előre, és a csapat létszáma hiányos. Ez azt az érzést keltette bennem, hogy a nehézségek valóban nagyok, és ezt gondoltam: „Az, hogy ezt a munkát jól végezzük, nagy erőfeszítést fog igényelni, valamint a munkával kapcsolatos különböző alapelvek tanulmányozását és elsajátítását. Az egészségem nem túl jó, mi van, ha a szervezetem összeomlik?” Nem akartam tehát áldozatot hozni. De felismertem, hogy rosszul gondolkodom, és ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, nem akarok többé a hús-vér testemre figyelni, amikor a gyülekezeti munka nehézségekbe ütközik, kell, hogy legyen lelkiismeretem és józan eszem, hogy együttműködjek Veled, kérlek, vezess engem! Hajlandó vagyok teljes összhangban dolgozni a testvérekkel, hogy jól végezzük a munkát.” Ezután, amikor láttam, hogy nincsenek összejöveteli helyek, erőfeszítéseket tettem, hogy megfelelő vendéglátó házakat találjak, hogy a testvérek gyülekezeti életet élhessenek. Akkor is nyugtalanságot éreztem, amikor láttam, hogy az evangéliumot hirdető testvérek nehézségek között élnek, de arra gondoltam, hogy az evangélium hirdetése Isten szándéka, és hogy nem húzódhatok vissza, amikor nehézségekkel szembesülök, ezért Isten szavait kerestem, hogy megoldjam a testvérek állapotát, és beszéltem arról, hogy Noé hogyan kezelte Isten megbízatását, lehetővé téve a testvérek számára, hogy megértsék az evangélium hirdetésének jelentőségét és Isten sürgető szándékát. A közösségem után a testvérek állapota javult, és hajlandóak voltak végrehajtani az evangelizációs munkát. Egy idő után az evangelizációs munka némi javulást mutatott a korábbiakhoz képest, ami mind Isten útmutatásának volt köszönhető!

Ezen a tapasztalaton keresztül megértettem a kényelem utáni vágyakozás lényegét és következményeit, és némileg megértettem Isten igazságos természetét is. Ma már képes vagyok kijavítani a hozzáállásomat, és felelősséget érzek a kötelességeim iránt. Ezt az eredményt Isten szavai idézték elő. Hála Istennek!