Miután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, mindig olyan testvérekkel jártam összejövetelekre, akik már régóta hittek Istenben. Amikor azt láttam, hogy mindenki tud arról a romlottságáról beszélni, amit az Isten szavaihoz való kapcsolódás során fedett fel, hogy Isten szavai szerint képesek megvizsgálni magukat, elgondolkodni magukon, és elemezni a romlottságukat, nagyon irigy lettem, és elkezdtem utánozni őket. Fokozatosan én is képessé váltam rá, hogy az összejöveteleken Isten szavai szerint vizsgáljam meg magamat, és elismerjem a romlottságomat. Azt gondoltam, ez az önismeret. Néhány testvér tisztában volt vele, hogy én csak két vagy három éve hiszek Istenben, de amikor az önismeretről beszéltem, azt igen összeszedett és mélyreható módon tettem, és ők csodálattal néztek rám. Nagyon büszke voltam, azt gondoltam, hogy jók a képességeim, tudom, hogyan kell megismerni magamat, és hogy ha továbbra is ez a törekvés jellemez, nem lesz távol tőlem a beállítottságom megváltoztatása és az üdvösség. Ezután arra összpontosítottam, hogy az önismeretemhez való kapcsolódásért tegyek erőfeszítéseket, önmagam felülvizsgálatára gyakran idézve Isten azon szigorú szavait, amelyek leleplezik az embereket, hogy ezáltal a többiek lássák, a megértésem mélyreható és alapos, és az életbe való belépésem jobb, mint másoké. Soha nem gondolkodtam el azon, hogy a megértésnek ez a módja helyes-e, csak később jöttem rá, miután többször megmetszettek, hogy az önismeretem teljességgel hamis.

2020 novemberében a testvérek által készített videókat vizsgáltam át két másik nővérrel. Abban az időben sok videót küldtek be, és a testvérek sok problémát vetettek fel, amelyek közül volt pár, amit nem tudtam hogyan kellene megoldani. Ezen a ponton felszínre került a felületes hozzáállásom. Azt gondoltam: „Több csoportért is felelek, tehát elég elfoglalt vagyok, és még mindig van pár videó, amit át kell néznem. Ha minden egyes videót alaposan átgondolok és értékelek az alapelvek alapján, és megpróbálok minden egyes problémát, amit a testvérek felvetettek, becsületesen megoldani, az jókora erőfeszítésbe fog kerülni. Mennyi szabadidőm maradna így? Egyelőre inkább félreteszek néhány olyan problémát, amit nem látok át. Ráadásul a velem együttműködő két nővér kicsit lassabb a videók átnézésében, így ha én gyorsan nézem át a videókat, azzal vajon nem csak ártok magamnak? Inkább csak tartom azt a tempót, amit mindenki más. Amúgy se tudja senki sem tökéletesen elvégezni a kötelességét. Sok igazság van, amit én sem értek teljesen. Lehetetlen minden problémát teljes mértékben megoldani, tehát pont jó lesz egy hozzávetőleges megoldás is.” Erre gondolva nem sok erőfeszítést tettem, hogy megoldjam a videókkal kapcsolatos egyes problémákat, vagy a testvérek zavarodottságát. Később befejeztem az összes videó átnézését, és mivel több videót néztem át, mint a velem együttműködő nővérek, némi önelégültséget éreztem, és úgy gondoltam, hogy elég szorgalmasan és felelősségteljesen végeztem el a kötelességemet. De valamivel később a felügyelő átnézte az általunk benyújtott videókat, és sok az alapelveket illető problémát talált, ezért írt egy szigorú levelet, hogy megmetsszen minket: „Olyan régóta végzitek ezt a kötelességet, mégis újra és újra felmerülnek ezek az alapvető problémák az alapelveket illetően. Ennek tényleg nem szabadna megtörténnie! Nem arról van szó, hogy nem értitek az alapelveket – itt inkább a felületes viselkedés súlyos esetével van dolgunk. Kellőképp át kell gondolnotok a kötelességetekhez való hozzáállásotokat!” A felügyelő szigorú megmetszését nem éreztem igazságosnak, és ellenállás ébredt bennem. Azt gondoltam: „Az utóbbi időben nem kevés energiát fektettem a kötelességembe. Miért nem említesz meg semmi pozitívat rólunk, és miért csak arra összpontosítasz, hogy leleplezd a problémáinkat? Egyébként senki sem tudja tökéletesen elvégezni a kötelességét, és mindig vannak hiányosságok. Felszínesen értjük az igazságot, és egyes problémákat nem látunk át, tehát normális, hogy az általunk beküldött videók némelyikével problémák adódnak – miért nem tudod ezt megérteni?” A szívem mélyén továbbra is ellentmondtam neki. Amikor beszélgettem a nővérekkel, akikkel együtt dolgoztam, végül akarva-akaratlanul kimondtam a véleményemet, miszerint: „A felügyelő túl sokat követel. Nincs olyan, hogy valami tökéletes. Mindegy, hányszor ellenőrzöl egy videót, mindig lesznek vele problémák...” Később, amikor láttam, ahogy a két nővér az elmélkedéseiről és ismereteiről ír, rájöttem, hogy teljes mértékben ellenálltam, vitatkozni akartam, amikor megmetszettek, és hogy ez egyáltalán nem önismeret! Ez a megmetszés Istentől jött, el kell fogadnom, el kell gondolkodnom rajta, és meg kell ismernem magamat. Tehát Isten azon szavait kerestem, amelyekkel kezelhetem a kötelességemben mutatkozó felületes állapotomat, és elgondolkodtam azon, hogyan írhatnék behatóbban az önreflexiómról. Idéztem Isten szigorúbb szavait, amelyek leleplezik az emberek felületességét, megemlítve például olyan dolgokat, hogy a kötelességemben megnyilvánuló hanyagság súlyos árulás Isten ellen, hogy a kötelességemben megnyilvánuló felületesség a gyenge emberi mivoltomra utal, és hogy a téveszmék terjesztése az emberek félrevezetése céljából fekete báránnyá tett. Miután leírtam ezeket, összehasonlítottam az elmélkedéseimet a két nővérével, és úgy éreztem, hogy az én elmélkedéseim behatóbbak. Eléggé meg voltam elégedve magammal, azt gondoltam, hogy el tudok gondolkodni magamon, és meg tudom ismerni magamat, miután megmetszenek, hogy behatóan tudom elemezni magamat Isten szavainak a fényében, és azt hittem, hogy tanultam a történtekből. Kicsit büszke is voltam, és azt gondoltam, hogy miután a felügyelő elolvassa az elmélkedéseimet, biztos úgy fogja érezni, hogy én, mint csapatvezető, mélyebb megértéssel rendelkezem, mint a nővérek, akikkel együtt dolgozom, és hogy jobb az életbe való belépésem, mint az övék. Ráadásul nagyon negatívan írtam magamról, így a felügyelő ezúttal nem szólhat semmit. De meglepetésemre néhány nappal később újabb levelet kaptam a felügyelőtől. Ez a levél még keményebb hangvételű volt, mint az előző. Feketén-fehéren az állt benne, hogy az önreflexióm és a tudásom felületes, hogy nem ismerem igazán önmagamat, hogy a téves nézeteim félrevezették a nővéreket, és mindenkit arra indítottak, hogy elhanyagolja az önismeretet. Azt is megemlítette, hogy ennek komolyak a következményei, és hogy tovább kell gondolkodnom. Nehezemre esett elfogadni ezeket a kemény, leleplező szavakat, és azt gondoltam: „Hogy lehet, hogy nem ismertem meg igazán önmagamat? Isten szavait használtam fel, hogy a romlottságomról elgondolkodjak, és elemezzem azt, és a megértésem behatóbb, mint a nővéreké, akikkel dolgozom. Ez nem valódi önismeret? Ha a nővérek nem ismerik önmagukat, hogy lehet, hogy én vezettem őket félre? Ez csak kötetlen csevej volt a részemről – hogy vezettem volna őket félre?” Több napon át az ellenállás érzése munkálkodott bennem, és úgy éreztem, nagy igazságtalanság ért, azt hittem, hogy a felügyelő célba vett, és megpróbálja megnehezíteni az életemet. Teljes mértékben rá összpontosítottam, nem gondolkodtam el megfelelően magamon, és nem is ismertem meg magamat. A szívemben egyre nőtt a sötétség és a levertség érzése, nem tudtam megnyugtatni a szívemet a kötelességemben, és az imáimban nem találtam meg Istent. Rájöttem, hogy valami nincs rendben az állapotommal. Ekkor felidéztem azt a levelet, amit korábban a felügyelőnek írtam. Jól írtam meg azt a levelet, beismertem, hogy negativitást terjesztettem, és rávettem a nővéreket, akikkel együtt dolgoztam, hogy mellém álljanak, és mutassanak elégedetlenséget a felügyelővel szemben, és azt is beismertem, hogy a téveszmék terjesztése és mások félrevezetése fekete báránnyá tett. De miért volt az, hogy amikor a felügyelő így leleplezett és megmetszett, képtelen voltam ezt elfogadni, és ilyen ellenállás költözött belém? Vajon ez nem azt jelentette, hogy a korábbi megértésem hamis volt? Ez nem volt igazi önismeret! Arra is ráébredtem, hogy csak azért kényszerítettem rá magamat, hogy írjak néhány szót saját magam vizsgálatáról és megismeréséről, hogy jó benyomást tegyek a felügyelőre. Vajon nem hamis és csalárd ez a fajta önismeret? Ekkor fokozatosan ráébredtem, hogy nem igazán fogadtam el a megmetszést, hogy nem volt bennem semmi valódi önismeret, és hogy azért volt a szívemben sötétség és levertség, mert Isten undorodott attól, amit tettem, és elrejtette előlem az arcát. Isten elé járultam imádságban, arra kérve Őt, hogy világosítson meg, hogy tisztán lássam a bennem rejlő problémákat.

Később két passzust olvastam el Isten szavaiból: „Amikor egyesek az önismeretükről beszélnek, az első mondat, ami elhagyja a szájukat, az, hogy »Én ördög vagyok, egy élő Sátán, olyasvalaki, aki lázad Isten ellen. Engedetlenkedem Vele szemben, és elárulom Őt; vipera vagyok, gonosz ember, akit átok kellene, hogy sújtson.« Vajon igazi önismeret ez? Csak általánosságokban beszélnek. Miért nem hoznak fel példákat? Miért nem hozzák napvilágra azokat a szégyenletes dolgokat, amelyeket tettek, hogy boncolgassák azokat? Néhány ítélőképesség nélküli ember hallja őket, és azt gondolja: »Nahát, ez igazi önismeret! Hogy ördögnek ismerik, sőt, még meg is átkozzák magukat – micsoda magasságokat értek el!« Sokan, különösen az új hívők, hajlamosak arra, hogy félrevezesse őket ez a beszéd. Azt gondolják, hogy a felszólaló tiszta, és van lelki megértése, hogy olyasvalaki, aki szereti az igazságot, és alkalmas a vezetésre. Ha azonban egy kis ideig kapcsolatba kerülnek vele, rájönnek, hogy ez nem így van, hogy az illető nem az, akinek elképzelték, hanem rendkívül hamis és csalárd, ügyesen színlel és álcázza magát, ami nagy csalódást okoz nekik. [...] Például lehet, hogy valaki tudja, hogy csalárd, hogy tele van kicsinyes cselszövésekkel és ármánykodással, és képes lehet megmondani azt is, ha mások csalárdságot tárnak fel. Ezért arra kellene figyelned, hogy valóban megbánja-e és leveti-e csalárdságát, miután beismerte, hogy csalárd. És ha újból csalárdságot tár fel, figyeld meg, hogy érzi-e a szemrehányást és a szégyent, amiért ezt tette, hogy őszintén bűnbánó-e. Ha nincs szégyenérzete, még kevésbé bűnbánata, akkor az önismerete felületes, felszínes dolog. Csak színleli; az ismerete nem igazi ismeret. Nem érzi, hogy a csalárdság nagyon gonosz és démoni dolog, bizonyára nem érzi azt sem, hogy a csalárdság milyen szégyentelen, aljas viselkedés. Azt gondolja: »Az emberek mind csalárdak. Csak a bolondok nem azok. Egy kis csalárdság miatt nem válok rossz emberré. Nem tettem gonoszságot, nem én vagyok a legcsalárdabb ember a világon.« Vajon ismerheti-e az ilyen ember igazán önmagát? Egészen biztos, hogy nem. Ugyanis nincs tudatában csalárd beállítottságának, nem irtózik a csalárdságtól, és mindaz, amit az önismeretről mond, csak színlelés és üres beszéd. Ha valaki nem ismeri fel saját romlott beállítottságait, az nem igazi önismeret. A csalárd emberek azért nem képesek igazán megismerni önmagukat, mert számukra nem könnyű elfogadni az igazságot. Így bármennyi szót és doktrínát képesek is szajkózni, nem fognak igazán megváltozni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazságra törekvésben csak az önismeret segít). „Hogyan lehet felismerni, hogy valaki szereti-e az igazságot? Egyrészt meg kell nézni, hogy az illető képes-e megismerni önmagát Isten szava alapján, képes-e önvizsgálatot tartani, és igazi bűnbánatot érezni; másrészt meg kell nézni, hogy képes-e elfogadni és gyakorolni az igazságot. Ha képes elfogadni és gyakorolni az igazságot, akkor olyasvalaki, aki szereti az igazságot, és aki képes alávetni magát Isten munkájának. Ha csak felismeri az igazságot, de soha nem fogadja el, és nem is gyakorolja azt, ahogyan némelyek mondják: »Minden igazságot értek, de nem tudom gyakorolni«, ez annak a bizonyítéka, hogy nem olyasvalaki, aki szereti az igazságot. Egyesek elismerik, hogy Isten szava az igazság, és hogy romlott beállítottságaik vannak, és azt is mondják, hogy hajlandóak bűnbánatot gyakorolni és újjáalakítani önmagukat, de azután egyáltalán nem történik változás. Szavaik és tetteik még mindig ugyanolyanok, mint korábban. Úgy beszélnek önmaguk megismeréséről, mintha viccet mondanának, vagy szlogent kiabálnának. Egyáltalán nem elmélkednek, és nem ismerik meg önmagukat a szívük mélyén; a fő probléma az, hogy nincs bűnbánó magatartásuk. Még kevésbé nyílnak meg őszintén a romlottságukról, hogy valóban önvizsgálatot tartsanak. Inkább tessék-lássék végigmennek a folyamaton, majd úgy tesznek, mintha ismernék önmagukat. Nem olyasvalakik, akik valóban ismerik önmagukat, és akik elfogadják az igazságot. Amikor az ilyen emberek önmaguk megismeréséről beszélnek, akkor csak színlelik a megismerést; ez álcázás, csalás és hamis spiritualitás. Egyesek csalárdak, és amikor látják, hogy mások az önismeretükről beszélnek, azt gondolják: »Mindenki más megnyílik, és boncolgatja a saját csalárdságát. Ha nem mondok semmit, mindenki azt fogja hinni, hogy nem ismerem önmagam. Így hát a forma kedvéért meg kell tennem nekem is!« Ezután a saját csalárdságukat nagyon súlyosként mutatják be, drámai módon illusztrálva azt, így önismeretük különösen alaposnak tűnik. Mindenki, aki hallja, úgy érzi, hogy valóban ismerik önmagukat, és ezért irigykedve néz rájuk, amitől viszont olyan érzésük támad, mintha dicsőségesek lennének, mintha éppen glóriával ékesítették volna fel magukat. Ha ezt a tessék-lássék módon elért önismeretet álcázással és csalással párosítják, az félrevezet másokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazságra törekvésben csak az önismeret segít). Isten szavainak leleplezése és önmagam ez alapján történő felülvizsgálata által rájöttem, hogy önismeretem nem más, mint képmutatás és csalárdság. Az önismeretem csak a látszatot szolgálta, hogy a felügyelőm kedvében járjak. Azt hittem, rámutatott a problémáinkra, miszerint felelőtlenül és felületesen végezzük a kötelességeinket, és ha a nővérek, akikkel együtt dolgoztam, mind elgondolkodnak önmagukon, de én nem ismerem meg önmagam, az úgy fog tűnni, hogy nem fogadom el a megmetszést. Ha az én elmélkedésem csoportvezetőként sekélyesebb, mint másoké, az vajon nem tüntetné fel rossz színben az életbe való belépésem? Ettől a gondolattól vezérelve, vonakodva írtam néhány szót az elmélkedésről és önismeretről, de ez nem valódi, szívből jövő tudás volt, sem az Isten szavai szerinti ítélet és fenyítés elfogadásából fakadó valódi megértés. Nem éreztem sem fájdalmat, sem lekötelezettséget. Ez csak azért volt, hogy a többiek lássák – csak szlogeneket és hangzatos szavakat skandáltam. Szóban elismertem a felületes hozzáállásomat, de a szívem mélyén nem igazán hittem el. Sőt, azt gondoltam: „Nem nagy ügy, ha vannak problémák vagy eltévelyedések a kötelességemben. Ki tudja problémák nélkül elvégezni a kötelességét? A felügyelő csak egy apró problémát ragad meg a kötelességemben, hogy megmetsszen, és elmarasztaljon. Túl sokat követel!” A felügyelő háta mögött még elégedetlenséget is szítottam vele szemben. Hogy lett volna ez valódi önismeret? Ami még rosszabb volt, hogy bár magamban nyilvánvalóan nem fogadtam el, hogy a felügyelő megmetszett, úgy tettem, mintha elfogadtam volna, és magamra alkalmaztam Isten szavait, amelyek az emberek felületességének leleplezéséről szólnak. Láttam, hogy a belső és a külső állapotom ellentmondásban van egymással, ezzel megtévesztettem másokat, és hamis benyomást keltettem bennük. Igazán csalárd voltam! Csak a tények kinyilatkoztatása győzött meg maradéktalanul. Tényleg nem volt igazi megértésem önmagamról. Az önismeretem csupán formális és üres szavakból állt, nem volt több, mint színlelés és csalárdság. Mindegy, milyen mélynek vagy alaposnak tűnt az elmélkedésem, az egész csak álságos és hamis volt. Ezt felismerve végre észhez tértem. Az évek során, amióta hiszek Istenben, mindig is beszéltem az önismeretről, és elemeztem magam az összejöveteleken, de még ennyi tudás mellett sem történt sok változás. Az önismeretem csak arra szolgált, hogy mások csodálatát és dicséretét elnyerjem, hogy az úgynevezett jó életbe való belépésemmel hivalkodjak, sőt, hogy titokban összehasonlítsam az összejöveteleken való közösségvállalásomat és a tudásomat a nővéreimével, hogy lássam, kinek van mélyebb és alaposabb megértése. Az önismeretem csak papíron létezett, és bár tele voltam impozáns szlogenekkel, és keményen lelepleztem magam, néha még azt is mondtam, hogy ördög, Sátán és antikrisztus vagyok, ez mégsem jelentette Isten szavainak valódi elfogadását, és nem szívből jött. Ehelyett csak idézeteket ragadtam ki Isten szavaiból, hogy mélyenszántóan hangzó, impozáns doktrínákat hangoztassak, de ezek igazából üresek voltak, és látszott, hogy nem igazán értem a romlott állapotomat. Ez a fajta önismeret becsapott másokat, engem pedig elvakított. Mindig azt hittem, hogy ha elismerem a romlottságomat, ha képes vagyok magamra vonatkoztatni azt, amit Isten szavai az emberek romlott lényegéről lelepleznek, azt jelenti, hogy valóban ismerem magamat, és ezért még csodáltam is magam. De valójában egyetlen igaz véleményt sem tudtam elfogadni, és amikor megmetszettek, visszavágtam, és megpróbáltam kimagyarázni magam. Ha így folytatom, még ha egész életemben hiszek is Istenben, és mindennap beszélek az önismeretről, nem fogok valójában megtérni vagy megváltozni, és végül a sátáni beállítottságom változatlan marad, engem pedig Isten minden bizonnyal el fog hagyni, és ki fog rekeszteni. Amikor ezt felismertem, láttam, hogy milyen ostoba vagyok, és milyen nagy veszélyben forgok.

Később elolvastam még egy passzust Isten szavaiból: „Néhány antikrisztus különösen ügyes a színlelésben, az emberek becsapásában és a látszatkeltésben. Amikor olyan emberekkel találkoznak, akik értik az igazságot, elkezdenek az önismeretükről beszélni – azt is mondják magukról, hogy ördögök, hogy ők a Sátán, hogy az emberi mivoltuk rossz, és hogy megérdemlik, hogy átkozottak legyenek. Tegyük fel, hogy megkérdezed tőlük: »Mivel azt mondod, hogy ördög és Sátán vagy, milyen gonosz tetteket követtél el?«. Azt fogják mondani: »Nem tettem semmit, de ördög vagyok. És nemcsak ördög vagyok, hanem Sátán is!« Ekkor megkérdezed tőlük: »Mivel azt mondod, hogy ördög és Sátán vagy, milyen ördögi és sátáni gonosz cselekedeteket követtél el, hogyan álltál ellen Istennek? El tudod mondani az igazságot azokról a gonosz dolgokról, amelyeket tettél?« Azt fogják mondani: »Nem tettem semmi gonoszságot!« Ekkor nem hagyod a dolgot, és megkérdezed: »Ha nem tettél semmi gonoszságot, akkor miért mondod, hogy ördög és Sátán vagy? Mit próbálsz elérni azzal, hogy ezt mondod?« Amikor ilyen komolyan beszélsz velük, akkor kifogynak a szóból. Valójában sok rossz dolgot tettek, de semmiképpen nem fogják megosztani veled az ezzel kapcsolatos tényeket. Csupán nagyokat fognak mondani és néhány doktrínát fognak szajkózni, hogy üres módon beszéljenek az önismeretükről. Ami azt illeti, hogy miként vonzottak be konkrétan embereket, hogyan csaptak be embereket, hogyan használtak ki embereket az érzéseik alapján, hogyan nem vették komolyan Isten házának érdekeit, hogyan mentek szembe a munkaszervezéssel, hogyan csapták be a Fennvalót, hogyan titkoltak el dolgokat a testvérek elől és mennyire károsították Isten házának érdekeit, ezekről a dolgokról egy szót sem fognak szólni. Igazi önismeret-e ez? (Nem.) Amikor azt mondják, hogy ők ördögök és a Sátán, nem színlelik-e az önismeretet, hogy felmagasztalják önmagukat és bizonyságot tegyenek önmagukról? Nem ezt a módszert alkalmazzák? (De igen.) Az átlagember nem lát át ezen a módszeren. [...] A Sátán néha azzal vezeti félre az embereket, hogy önmagát magasztalja fel és önmagáról tesz bizonyságot, néha pedig cirkalmas módon, amikor nincs más választása, képes beismerni a hibáit – mindez azonban csak látszat, és a célja az emberek szimpátiájának és megértésének elnyerése. Még azt is mondja: »Senki sem tökéletes. Mindenkinek vannak romlott beállítottságai és mindenki képes hibázni. Amíg az ember ki tudja javítani a hibáit, addig jó ember.« Amikor az emberek ezt hallják, úgy érzik, hogy ez így van rendjén, és továbbra is hódolnak a Sátánnak és követik. A Sátán módszere, hogy kezdeményező módon elismeri a hibáit és burkoltan felmagasztalja magát, emeli az emberek szívében elfoglalt pozícióját, hogy az emberek mindent elfogadjanak vele kapcsolatban – még a hibáit is –, majd pedig megbocsássák ezeket a hibákat, fokozatosan elfelejtsék őket, végül pedig teljesen elfogadják a Sátánt, halálukig hűségesek legyenek hozzá, soha ne hagyják el vagy fordítsanak neki hátat, és a végsőkig kövessék. Nem ez a Sátán módszere? Így cselekszik a Sátán, és az antikrisztusok is ezt a fajta módszert alkalmazzák, amikor a cselekedeteik célja, hogy beteljesítsék ambícióikat és céljaikat, azaz hogy az emberek hódoljanak nekik és kövessék őket. A következmények, amelyekhez ez vezet, ugyanazok, és egyáltalán nem különböznek annak a következményeitől, amikor a Sátán félrevezeti és megrontja az embereket” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot). Önmagamon elgondolkodva rájöttem, hogy pontosan olyan vagyok, mint amilyennek Isten leleplezett. Amikor megmetszettek, határozottan vitattam, és nem voltam hajlandó alávetni magam lélekben. Azonban azért, hogy mások azt mondják, el tudom fogadni az igazságot, és hogy a felügyelő negatív benyomása jó benyomássá változzon rólam, habozás nélkül elemeztem és felismertem a problémáimat, és kemény szavakkal illettem magam, olyanokkal, mint „hiányzik belőlem az emberi mivolt”, „félrevezetek másokat”, „megzavarom és akadályozom a gyülekezeti munkát”, csak hogy mások azt higgyék, behatóan és alaposan megértettem magam. Valójában egy lépést tettem hátra, hogy két lépést tegyek előre, a mulasztásom azonnali beismerését arra használva, hogy másokat elhallgattassak, hogy mindenki támogasson és csodáljon, és hogy azt mondják, képes vagyok elfogadni az igazságot, megvan bennem az életbe való belépés, és kijavítom a hibáimat, amint szembesülök velük. A látszatot és üres doktrínákat használtam arra, hogy jó színben tűnjek fel, amikor valójában csak fel akartam vágni, fel akartam magasztalni magam, és be akartam csapni másokat. Láttam, hogy a tudásom sok szégyenteljes indítékot és cselszövést rejt, amelyek célja az volt, hogy tisztára mossam magam, félrevezessek másokat, és elérjem, hogy csodáljanak. Igazán undorító voltam! Ráadásul valójában nem is gondoltam, hogy a problémáim olyan súlyosak lennének, mégis utálatosnak és megvetendőnek írtam le magamat. Lényegében, amit tettem, az hamis tanúzás volt, hogy félrevezessek másokat. Csak ezen a kinyilatkoztatáson keresztül láttam meg, hogy valójában mennyire csalárd a természetem, hogy még az önismeretemet is képes vagyok megjátszani és meghamisítani. Teljesen igaza volt a felügyelőnek, hogy megmetszett és leleplezett!

Később olvastam egy passzust Isten szavaiból, és megértettem, hogy milyen rossz úton jártam. Mindenható Isten azt mondja: „Az életet keresők között Pál olyasvalaki volt, aki nem ismerte a saját lényegét. Semmiképpen sem volt alázatos vagy engedelmes, sem a lényegét nem ismerte, ami ellentétben állt Istennel. S így olyasvalaki volt, aki nem élt át alapos tapasztalatokat, és olyasvalaki volt, aki nem ültette át az igazságot a gyakorlatba. Péter más volt. Ő teremtett lényként ismerte tökéletlenségeit, gyengeségeit és romlott beállítottságát, s így rendelkezett a gyakorlat útjával, amelyen keresztül változtathatott a beállítottságán; nem tartozott azok közé, akiknek csak a tanítás volt a birtokában, de nem bírtak a valósággal. Akik változnak, azok új emberek, akik üdvözültek, ők azok, akik képzettek az igazság követésében. Az emberek, akik nem változnak, azok közé tartoznak, akik természetüknél fogva elavultak; ők azok, akik nem üdvözültek, vagyis akiket Isten visszautasít. Isten nem fog emlékezni rájuk, bármilyen nagyszerű legyen is a munkájuk. Ha ezt összehasonlítod a saját törekvéseddel, magától értetődőnek kell lennie, hogy te végső soron afféle ember vagy-e, mint Péter vagy Pál. Ha még mindig nincs igazság abban, amit keresel, és ha még ma is olyan arrogáns és szemtelen vagy, mint Pál, és még mindig hozzá hasonlóan felületes és hencegő, akkor te kétségtelenül elfajzott vagy, aki elbukik. Ha ugyanarra törekszel, mint Péter, ha gyakorlatokra és valódi változásokra törekszel, és nem vagy gőgös vagy akaratos, hanem igyekszel teljesíteni a kötelességedet, akkor olyan teremtett lény leszel, aki elérheti a győzelmet. Pál nem ismerte a saját lényegét vagy romlottságát, még kevésbé ismerte a saját lázadó mivoltát. Soha nem említette megvetendő Krisztussal szembeni dacát, és nem is volt túlzottan megbánó. Csak rövid magyarázatot adott, és szíve mélyén nem adta át magát teljesen Istennek. Bár elesett a damaszkuszi úton, nem nézett mélyen magába. Megelégedett pusztán azzal, hogy tovább dolgozott, és nem tartotta a legfontosabb kérdésnek, hogy megismerje önmagát és változtasson régi beállítottságán. Megelégedett azzal, hogy pusztán az igazságot mondja, hogy másokat táplálva balzsamozza saját lelkiismeretét, és nem üldözvén tovább Jézus tanítványait, megvigasztalja magát és megbocsássa magának a múltbéli bűneit. A cél, amelyet követett, nem volt más, mint egy jövőbeli korona és mulandó munka, a cél, amelyet követett, a bőséges kegyelem volt. Nem kereste az elégséges igazságot, és nem is igyekezett mélyebbre jutni abban az igazságban, amelyet korábban nem értett meg. Önmagáról való tudása ezért hamisnak mondható, és nem fogadta el sem a fenyítést, sem az ítéletet. Az, hogy képes volt dolgozni, nem jelenti azt, hogy rendelkezett a saját természetének vagy lényegének ismeretével; csak a külső gyakorlatokra összpontosított. Amire ráadásul törekedett, az nem a változás, hanem a tudás volt. Munkája teljes mértékben Jézus damaszkuszi útján történt megjelenésének eredménye volt. Nem olyasmi, amit eredetileg elhatározott, hogy megtesz, és nem is olyan munka volt, amely azután következett, hogy elfogadta régi beállítottságának megmetszését. Bárhogyan is dolgozott, a régi beállítottsága nem változott, és így a munkája nem a múltbéli bűneit tette jóvá, hanem csupán egy bizonyos szerepet játszott az akkori gyülekezetek között. Egy ilyen ember számára, akinek régi beállítottsága nem változott meg – vagyis aki nem nyerte el az üdvösséget, és még inkább nélkülözte az igazságot –, teljesen alkalmatlan volt arra, hogy az Úr Jézus által elfogadottak közé kerüljön” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A siker vagy a kudarc attól függ, milyen úton jár az ember). Isten szavai leleplezik Péter és Pál útját. Péter istenhitének azért volt sikere, mert őszintén törekedett az igazságra, és az önismeretre összpontosított. Szigorúan magára vonatkoztatta az Úr Jézus emberiséget feltáró szavait, Isten szavainak a fényében gondolkodott el önmagán, és végül valódi önismeretre tett szert. Pál azért bukott el, mert nem ismerte saját romlott lényegét. Megelégedett az üres szavakkal, amikor bűnösnek és a bűnösök közül az elsőnek hívta magát. De soha nem elemezte, vagy mutatott rá nyíltan, hogy az Úr Jézus ellen lázad, és ellenáll Neki, vagy hogy milyen gonoszságot követett el. Az önismerete üres és hamis volt. Ez nemcsak hogy nem hozott változást az életfelfogásában, hanem még arrogánsabbá tette őt, és végül pimasz módon saját magáról tett tanúbizonyságot, mondván: úgy él, mint Krisztus. Isten szavai leleplezték előttem, hogy ugyanazon az úton járok, mint Pál. Az évek során, amióta hiszek Istenben, beszéltem az önismeretről az összejöveteleken és a testvérek előtt, azt mondtam, hogy arrogáns, önző, aljas, vagyok, akiből hiányzik az emberi mivolt, sőt, még azt is kijelentettem, hogy egy ördög vagyok, a Sátán. Az önismeret szavai könnyedén áramlottak a számból, és mindegy volt, hogy a romlott beállítottságom melyik aspektusát ismertem el, tíz-húsz percig is képes voltam beszélni róla. De a szívemben nem éreztem sem fájdalmat, sem szenvedést. Önkéntelenül is azt kérdeztem magamtól: „Ennyi önismerettel, ennyi év alatt, vajon tényleg elfogadtam Isten egyetlen ítélő szavát is? Tényleg meggyűlöltem magam? A romlott beállítottságom melyik aspektusa változott meg igazán?” Az összejövetelek során vagy olyankor, amikor a többiek lelepleztek, megvitattam valamilyen doktrinális tudást, csak hogy rutinszerűen végezzem a dolgom, de közben nem volt bűntudatom, és hála sem volt a szívemben, és utána sem gondoltam soha arra, hogy miként törekedjek a változásra. Minél többször mutatkoztam ilyennek, annál hanyagabb lettem, és elvesztettem a motivációmat, hogy haladjak a kötelességeimmel. Az önismeret egyáltalán nem hozott semmilyen változást bennem. Ehelyett önelégültté és önteltté tett. Azt gondoltam, hogy már elismertem a felületességemet, önzőségemet és alávalóságomat, és beismertem, hogy hiányzik belőlem az emberi mivolt. Sőt, azt gondoltam, hogy a megértésem mélyebb és alaposabb, mint másoké, és hogy ez azt jelenti, hogy már beléptem az igazságba. Ez a képmutató önismeret nemcsak hogy becsapta a többieket, de engem is félrevezetett, és végül én voltam az, aki veszteséget szenvedett. Valójában néhány testvér felismerte ezt az úgynevezett önismeretemet. Sőt, az egyikük azt mondta: „Az önismeret, amiről beszélsz, impozánsnak tűnik, és a legtöbb ember számára elérhetetlennek. Először csodáltam ezt, de az idők során nem láttam, hogy nagy változást vagy belépést értél volna el!” Ha jól belegondolok, ez igazán szánalomra méltó! Az évek során, miközben a kötelességeimet végeztem, Isten számos környezetet rendezett el a számomra, és sok metszéssel is szembesültem, de én elszalasztottam mindezeket a lehetőségeket, nem gondolkodtam el megfelelően, és nem ismertem meg magamat ezekben az ügyekben. Isten olyan sok szót fejezett ki, az emberek romlott beállítottságainak minden aspektusát leleplezte abban a reményben, hogy az emberek valóban elfogadják az Ő szavainak ítéletét, levetik romlott beállítottságaikat, és elérik az üdvösséget. De én csak eszközként használtam Isten szavait arra, hogy felvágjak, felszerelkezve egy halom doktrínával, de egyáltalán nem változtattam meg a romlott beállítottságomat. Pont olyan voltam, mint a képmutató farizeusok. Erre a gondolatra úgy éreztem, hogy válságba kerültem, és rájöttem, hogy nem folytathatom így tovább, ezért Istenhez imádkoztam arra kérve Őt, vezessen, hogy kijavítsam a helytelen törekvéseimet, és igazán megismerjem magam.

Az imádság és a keresés révén megtaláltam a gyakorlás útját és a belépést Isten szavaiba. Isten szavai azt mondják: „Ha önismereted csak a felszínes dolgok felületes felismerését jelenti – ha csupán azt mondod, hogy arrogáns és önigaz vagy, hogy lázadsz Isten ellen és ellenállsz Neki –, akkor ez nem igazi tudás, hanem doktrína. Bele kell integrálnod ebbe a tényeket: világosságra kell hoznod azokat a dolgokat, amelyekről téves szándékaid és nézeteid vagy torz véleményeid vannak, hogy beszélj azokról és ízekre szedd őket. Csak ez jelenti önmagad igazi megismerését. Ne pusztán a cselekedeteid alapján szerezz megértést önmagadról; a lényeget kell megragadnod, és a probléma gyökerét kell megoldanod. Egy bizonyos idő elteltével meg kell vizsgálnod magadat, és össze kell foglalnod, hogy mely problémákat oldottad meg, és melyek maradtak meg. Ugyanígy az igazságot is keresned kell, hogy megoldd ezeket a problémákat. Nem szabad passzívnak lenned, nem lehet mindig szükséged arra, hogy mások beszéljenek vagy vegyenek rá dolgokra, vagy hogy akár az orrodnál fogva vezessenek; meg kell legyen a saját utad az életbe való belépéshez. Gyakran meg kell vizsgálnod magad, hogy lásd milyen, az igazságnak ellentmondó dolgokat mondtál és tettél, mely szándékaid helytelenek, és milyen romlott beállítottságokat fedtél fel. Ha mindig ezen az úton gyakorolsz és lépsz be – ha szigorú követelményeket támasztasz önmagaddal szemben –, akkor fokozatosan képes leszel megérteni az igazságot, és lesz belépésed az életbe. Amikor igazán megérted az igazságot, látni fogod, hogy te valóban semmi vagy. Egyrészt, súlyosan romlott beállítottsággal rendelkezel; másrészt túl sok minden hiányzik belőled, és semmilyen igazságot nem értesz. Ha eljön a nap, amikor valóban rendelkezel ilyen önismerettel, akkor többé nem leszel képes az arroganciára, és sok kérdésben józan ésszel bírsz majd, és képes leszel az alávetettségre. Mi most a kulcskérdés? Az elképzelések lényegével kapcsolatos beszélgetés és boncolgatás révén az emberek megértették az okot, amiért elképzeléseket alkotnak; képesek megoldani néhány elképzelést, de ez nem jelenti azt, hogy minden elképzelés lényegét tisztán látják, csak azt jelenti, hogy van némi önismeretük, a tudásuk azonban még nem elég mély és nem elég világos. Más szóval, még mindig nem látják tisztán saját természetlényegüket, és azt sem látják, hogy milyen romlott beállítottságok vertek gyökeret a szívükben. Van egy határa annak, hogy az ember ily módon önismeretet szerezzen. Néhányan azt mondják: »Tisztában vagyok azzal, hogy a beállítottságom rendkívül arrogáns – ez nem azt jelenti, hogy ismerem magam?« Az ilyen tudás túl felszínes; nem képes megoldani a problémát. Ha valóban ismered önmagad, akkor miért törekszel még mindig a személyes fejlődésre, miért sóvárogsz még mindig státuszra és kitüntetésre? Ez azt jelenti, hogy arrogáns természeted még nem lett kiirtva. Ezért a változásnak a gondolataiddal és nézeteiddel, valamint a szavaid és tetteid mögött álló szándékokkal kell kezdődnie” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan lép át az ember az Új Korba?). Isten szavainak olvasása után tisztábban láttam az önismerethez vezető utat. Elgondolkodtam magamon, és felismertem magamat ebben a kérdésben, és azt kérdeztem magamtól: „Miért vagyok olyan felületes a kötelességemben? Miért nem vagyok hajlandó elfogadni, amikor a felügyelő leleplez és megmetsz a felelőtlenségemért? Milyen szándékok és szempontok vezérlik ezt?” Elmélkedésem során a következőre jöttem rá. Egyrészt túl nagy hangsúlyt fektettem a hús-vér testre, és csak elengedtem magam, amikor testi szenvedést kellett elviselnem. Továbbá az a hitvány gondolatom támadt, hogy mivel a kötelesség három ember között oszlik meg, ha én több videót néznék át, több erőfeszítést tennék, vagy többet szenvednék, mint nővértársaim, az bolondság lenne tőlem, és ezzel kárt okoznék magamnak. Úgy kezeltem a kötelességemet, mintha egy munkaadónak dolgoznék, mindig mérlegeltem a nyereséget és veszteséget, és úgy éreztem, hogy megrövidülnék, ha egy kicsivel többet dolgoznék, vagy egy kicsit többet szenvednék, mint a többiek. Úgy nézett ki, hogy elvégzem a kötelességemet, de valójában tele voltam elvetemült fondorkodással, és csak a saját hasznomra gondoltam. Nagyon önző és hitvány voltam! Sőt mi több, rájöttem, hogy egy másik téves nézetem is volt, az, hogy azt hittem, senki sem tökéletes, hogy senki sem tudja tökéletesen végezni a kötelességét, és hogy normális, ha vannak problémák vagy eltévelyedések, tehát amikor megmetszettek, nem gondolkodtam el magamon, vagy ismertem meg magamat, inkább csak azt gondoltam, hogy a felügyelő túl sokat követel. Amikor valóban elgondolkodtam magamon, és elemeztem magamat, rájöttem, hogy ez a nézet nincs összhangban az igazsággal. Bár Isten nem követeli meg tőlünk, hogy tökéletesen végezzük a kötelességeinket, azt azért reméli, hogy minden tőlünk telhetőt beleadunk a kötelességeinkbe. Ehhez az alapelvhez kell tartanunk magunkat a kötelességeinkben. De én téves nézeteket vallottam, és nem voltam hajlandó erőfeszítéseket tenni, még akkor sem, amikor egy kicsit több figyelemmel megelőzhetőek lettek volna a problémák. Nem tettem meg minden tőlem telhetőt, arról nem is beszélve, hogy a szívemet sem adtam bele. Ez egyre több problémához vezetett a kötelességemben, amelyek közvetlenül akadályozták a kötelességemet, és veszteségeket okoztak benne. Amikor rájöttem erre, egy keveset megértettem a belső állapotomról.

Épp amikor kezdtem megérteni a dolgokat, a felügyelő eljött, hogy összejövetelt tartson velünk, amelyen megkérdezte, mit értettük meg abból, amikor nemrégiben megmetszettek és lelepleztek minket. Elkezdtem összerakni a fejemben, hogy mit fogok mondani, így morfondírozva: „Hogyan beszélhetek úgy, hogy a felügyelő azt gondolja, van önismeretem? Hogyan kelthetem azt a látszatot, hogy behatóan értem a dolgokat? Ha túl sekélyesnek tűnik a megértésem, akkor vajon a felügyelő és a nővértársaim le fognak nézni, mert rossz az életbe való belépésem?” Amikor ezeket gondoltam, egyből világossá vált: „Hát még mindig mélyenszántó doktrínákkal akarom álcázni magam, hogy elnyerjem mások csodálatát?” Tudtam, hogy ez egy olyan lehetőség, amelyet Isten teremtett a számomra, hogy gyakoroljam az igazságot, és őszinte ember legyek, ezért a szívemben Istenhez imádkoztam elhatározva, hogy függetlenül attól, hogy a testvérek hogyan látnak engem, a szívemből jövő igazságot kell kimondanom, és annyit kell megosztanom, amennyit megértettem. Ezután közösséget vállaltam a magamat jó színben feltüntetni akaró és másokat félrevezető viselkedésemről, és az e mögött rejlő szándékokról. Azt is bevallottam, hogy abban a pillanatban csak azt ismertem fel, hogy korábbi megértésem színlelt és hamis volt, és tisztában vagyok azzal, hogy a szándékaim felületesek, de nem ismertem fel teljesen a felületességem természetét és következményeit. Miután kifejeztem a valódi gondolataimat és megértésemet, szívemben megnyugvást éreztem, mintha végre hagytam volna, hogy a többiek lássák a valódi énemet, és hogy nem kell többé törnöm magam, hogy jó színben tüntessem fel magam. Később gyakran ettem és ittam Isten ítélő és leleplező szavait a felületes állapotomról a kötelességemben, és elgondolkodtam az állapotomon és a viselkedésemen, és felismertem ezeket. Ha valamit nem értettem meg, a testvéreim segítségét kértem. A többiek iránymutatása és segítsége által valódi megértést nyertem magamról, és csökkent a felületességem, amikor ismét a kötelességemet végeztem. Amikor problémákba és nehézségekbe ütköztem a kötelességemben, és nem tudtam, hogyan oldjam meg ezeket, Istenhez imádkoztam ezekkel a problémákkal kapcsolatban, és Rá támaszkodtam, az idevágó igazságalapelveket keresve, vagy azokkal a nővérekkel vállaltam közösséget, akikkel együtt dolgoztam, vagy a felügyelő segítségét kértem, arra törekedve, hogy teljes mértékben megértsem és tisztázzam ezeket a kérdéseket. Bár ez a fajta gyakorlás több időt és erőfeszítést igényelt, és egy kicsit több szenvedést okozott a szokásosnál, a keresés és közösségvállalás által egyes igazságokat jobban megértettem, a problémák gyorsan megoldódtak, és fokozatosan javult a munka hatékonysága.

Ezen a tapasztalaton keresztül rátaláltam a gyakorlás egyes útjaira az önismerettel kapcsolatban. Arra is rájöttem, hogy csak akkor nyerhetem el a Szentlélek megvilágosítását, akkor láthatom meg a problémák természetét, akkor ismerhetem fel romlott beállítottságomat és lényegemet, akkor gyűlölhetem igazán magam, és akkor leszek hajlandó megtérni és megváltozni, ha felfogom a gondolataimat, a szándékaimat és a romlottságom megnyilatkozásait, és Isten szavainak a fényében gondolkodom el rajtuk, és értem meg őket. Az önmagunkra aggatott címkék, az előírások betartása és a képmutató önelismerés olyan dolgok, amelyeket azért teszünk, hogy másoknak imponáljunk, és nem vezetnek valódi bűntudathoz és bűnbánathoz. Ezek a dolgok legfeljebb szabálykövetést és önuralmat eredményeznek, de egy idő után a régi problémák ismét előjönnek. Ez olyan, mint amikor a vallásos emberek bűnt követnek el, majd meggyónják. Mindegy hány évig hisznek Istenben, nem fog megváltozni a beállítottságuk. Rájöttem, milyen kulcsfontosságú, hogy igazán ismerjük magunkat, mivel ez közvetlenül kapcsolódik ahhoz, hogy meg tudunk-e térni, meg tudunk-e változni, és megmenekülhetünk-e. Visszatekintve az istenhitben töltött éveimre úgy tűnt, hogy eszem és iszom Isten szavait, és mindennap elvégzem a kötelességeimet, pedig nem igazán fogadtam el Isten szavainak az ítéletét vagy fenyítését. A megmetszés e megtapasztalása nélkül még mindig a saját elképzeléseim és képzelődéseim között élnék, és nem ismerném magamat. Köszönöm Istennek, hogy elrendezte ezt a helyzetet, hogy helyrehozza a törekvéseimben mutatkozó eltévelyedéseket.