1991. február 11-én Isten megtette első kijelentését a gyülekezetben, és ez a kijelentés rendkívüli hatással volt minden egyes emberre, aki akkoriban a Szentlélek áramlatában élt. Ez a kijelentés megemlítette, hogy „Isten lakhelye megjelent”, és hogy „A világegyetem Feje, az utolsó napok Krisztusa – Ő a ragyogó Nap”. Ezekkel a mélyértelmű szavakkal minden ember egy új birodalomba került. Mindazok, akik olvasták ezt a kijelentést, érezték az új munka jelzését, azt a nagyszerű munkát, amelyet Isten elindítani készült. Ez a gyönyörű, könnyed és tömör kijelentés volt az, amely az egész emberiséget Isten új munkájába és egy új korba hozta, és lefektette Isten munkájának alapjait és megteremtette a színterét ebben a megtestesülésben. Mondhatnánk, hogy Isten mostani kijelentése olyan, amely áthidalja a korokat, hogy a Kegyelem Korának kezdete óta ez az első alkalom, hogy Isten nyilvánosan szólt az emberi fajhoz, ez az első alkalom, hogy kétezer évnyi rejtőzködés után beszélt, sőt, ez egy bevezető, döntő kiindulópont ahhoz a munkához, amelyet Isten a Királyság Korában vállalni készül.

Amikor Isten először szólalt meg, azt egy harmadik személy szempontjából történő dicséret formájában tette, olyan nyelvezetben, amely egyszerre volt elegáns és egyszerű, valamint egy életről szóló rendelkezés, amelyet simán és könnyen fel lehetett fogni. Ezzel fogta az embereknek ezt a kis csoportját, akik csak azt tudták, hogyan élvezhetik az Ő kegyelmét, miközben lelkesen várták az Úr Jézus visszatérését, és csendben bevezette őket Isten irányítási tervének egy újabb munkaszakaszába. Ilyen körülmények között az emberiség nem tudta, és még kevésbé merte elképzelni, hogy végül milyen munkát fog végezni Isten, vagy mi vár rá az előtte álló úton. Ezt követően Isten továbbra is több kijelentést tett, hogy lépésről lépésre bevezesse az emberiséget az új korba. Megdöbbentő módon, Isten minden kijelentése más-más tartalommal bír, ráadásul a dicséretnek és a kifejezésmódnak más-más formáját használja. Ezek a hangvételükben hasonló, de tartalmilag változatos kijelentések mindig Isten gondoskodásának és törődésének érzésével vannak feltöltve, és szinte mindegyik más-más tartalmú életre vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz, valamint Istentől az emberhez intézett emlékeztető, buzdító és vigasztaló szavakat. Ezekben a kijelentésekben ismételten felbukkannak ehhez hasonló szövegrészek: „Az egy igaz Isten testté lett, és Ő a mindenség Feje, aki minden dolgot irányít”; „A győzedelmes Király az Ő dicsőséges trónján ül”; „Kezében tartja a világegyetemet”; és így tovább. Egy üzenetet közvetítenek ezek a passzusok, vagy úgy is mondhatnánk, hogy ezek a részek egy üzenetet továbbítanak az emberi fajnak: Isten már eljött az emberi világba, Isten még nagyobb munkát fog elindítani, Isten királysága már leszállt egy bizonyos embercsoportba, és Isten máris dicsőséget szerzett és legyőzte ellenségei sokaságát. Isten minden kijelentése megragadja minden egyes emberi lény szívét. Az egész emberiség alig várja, hogy Isten még több új szónak adjon hangot, mert minden alkalommal, amikor Isten megszólal, gyökeréig megrázza az ember szívét, sőt, mi több, az ember minden mozdulatát és érzelmét irányítja és fenntartja, így az emberiség elkezd Isten szavaira támaszkodni, és még inkább csodálni Isten szavait... Ily módon, akaratlanul is, nagyon sokan lényegében elfelejtették a Bibliát, és még kevesebbet törődtek a régimódi prédikációkkal és szellemi személyek írásaival, mert nem találtak a múlt írásaiban semmilyen alapot Isten eme szavainak, és sehol sem tudták felfedezni, hogy Isten milyen szándékkal tette ezeket a kijelentéseket. Ha így van, mennyivel inkább illett volna az emberiségnek beismernie, hogy ezek a kijelentések Isten hangja, amelyet az idők kezdete óta nem láttak és nem hallottak, hogy minden Istenben hívő ember számára elérhetetlenek, és felülmúlnak bármit, amit bármely szellemi személy mondott a múltban, vagy Isten múltbeli kijelentéseit. Ezen kijelentések mindegyikétől ösztönözve az emberiség váratlanul belépett a Szentlélek munkájának aurájába, az új kor élvonalába tartozó életbe. Isten szavaitól ösztönözve az emberiség, tele várakozással, megízlelte annak édességét, hogy Isten szavai személyesen vezetik. Hiszem, hogy ez a röpke szakasz egy olyan időszak, amelyre minden ember kitartó emlékezettel fog visszatekinteni, holott az, amit az emberiség ebben az időszakban élvezett, nem volt több, mint a Szentlélek munkájának aurája, vagy úgy is nevezhetnénk, hogy a tablettát bevonó cukor édes íze. Ennek az az oka, hogy innentől kezdve, még mindig Isten szavainak vezetése alatt, még mindig a Szentlélek munkájának aurájában, az emberiség akaratlanul is Isten szavainak egy másik szakaszába került, amely Isten munkájának és kijelentéseinek első lépése volt a Királyság Korában – a szolgálattevők próbatétele.

A szolgálattevők próbatétele előtt kimondott szavak többnyire oktatás, figyelmeztetés, feddés és fegyelmezés formájában hangzottak el, és helyenként a Kegyelem Korában alkalmazott régi megszólítási formát használták – a „Fiaim” kifejezést azokra használva, akik azért követték Istent, hogy az emberiség könnyebben közeledhessen Istenhez, vagy hogy az emberiség szorosnak tekinthesse kapcsolatát Istennel. Ily módon bármilyen ítéletet is hozott Isten az emberiség önhittsége, arroganciája és más romlott beállítottságai felett, az ember képes volt azt kezelni és elfogadni a „fiú” identitásában, anélkül, hogy ellenséges érzülettel lenne az „Atya Isten” kijelentéseivel szemben, ráadásul soha nem volt kétséges az az ígéret, amelyet „Atya Isten” tett „fiainak”. Ebben az időszakban az egész emberiség olyan gondoktól mentes létet élvezett, mint egy csecsemőé, és ez elérte Isten célját, vagyis amikor „felnőtt korba” léptek, elkezdett ítéletet mondani felettük. Ez lefektette az emberi faj megítélésére irányuló munka alapjait is, amelyet Isten hivatalosan a Királyság Korában indít el. Mivel Isten munkája ebben a megtestesülésben főként az egész emberi faj megítélése és meghódítása, mihelyt az ember szilárdan a földre vetette a lábát, Isten azonnal belépett az Ő munkájának módjába – abba a munkába, amelyben megítéli és megfenyíti az embert. Nyilvánvaló, hogy a szolgálattevők próbatétele előtti minden kijelentés az átmenet átvészelésének érdekében hangzott el, a valódi cél pedig más volt, mint aminek látszott. Isten buzgó szándéka az volt, hogy a lehető leghamarabb hivatalosan is elindíthassa munkáját a Királyság Korában. Semmiképpen sem akarta az emberiséget továbbra is azzal csalogatni, hogy cukorral bevont tablettákkal eteti; sokkal inkább arra vágyott, hogy ítélőszéke előtt lássa minden emberi lény igaz arcát, és még inkább szerette volna látni azt a valódi hozzáállást, amelyet az egész emberiség tanúsít majd Iránta, miután elvesztette az Ő kegyelmét. Csak eredményeket akart látni, nem a folyamatot. De abban az időben nem volt senki, aki megértette volna Isten buzgó szándékát, mert az emberi szívet csak a rendeltetési helye és a jövő kilátásai foglalkoztatták. Nem csoda, hogy Isten ítélete újra és újra az egész emberi fajra irányult. Csak akkor változott meg Isten hozzáállása az emberiséghez, amikor az emberiség Isten irányítása alatt elkezdte az emberi lények normális életét élni.

1991 szokatlan év volt; nevezzük ezt az évet „aranyévnek”. Isten elindította a Királyság Korának új munkáját, és kijelentését az egész emberi fajra irányította. Ugyanakkor az emberiség soha nem látott melegséget élvezett, és még inkább átélte azt a fájdalmat, amely Isten példátlan emberítéletéből fakad. Az emberi faj megízlelte az addig ismeretlen édességet, és úgy érezte az addig szintén ismeretlen ítéletet és az elhagyatottságot, mintha elnyerte volna Istent, és ismét mintha elveszítette volna Istent. Szenvedés a birtoklásban és szenvedés a nélkülözésben – ezeket az érzéseket csak azok ismerik, akik személyesen átélték őket; ezek olyan dolgok, amiket az embernek sem képessége, sem eszköze nincs leírni. Az ilyen típusú sebekkel Isten minden embert megajándékozott a megfoghatatlan élmény és vagyon egy formájaként. Isten ebben az évben tett kijelentéseinek tartalma valójában két nagy részre oszlik: az első az, ahol Isten alászállt az emberek világába, hogy meghívja az emberiséget, hogy jöjjön az Ő trónja elé vendégként; a második az, ahol az emberiséget, miután jóllakott és eleget ivott, Isten szolgálattevőként alkalmazta. Természetesen magától értetődik, hogy az első rész az emberiség legkedvesebb és legkomolyabb kívánsága, annál is inkább, mivel az emberek már régóta hozzászoktak ahhoz, hogy Isten mindenének élvezetét a Benne vetett hit tárgyává tegyék. Ez az oka annak, hogy amint Isten hangot kezdett adni kijelentéseinek, az emberiség készen állt arra, hogy belépjen a királyságba, és ott várja, hogy Isten különböző jutalmakat adományozzon nekik. Az ilyen körülmények között élő emberek egyszerűen nem fizették meg a megfelelő árat beállítottságuk megváltoztatásával, arra törekedve, hogy eleget tegyenek Istennek, Isten szándékainak tiszteletben tartásával és így tovább. Felületes pillantásra úgy tűnt, hogy az emberi lények állandóan sürgölődtek, feláldozva magukat és munkálkodva Istenért, mialatt valójában szívük titkos bugyraiban számolgatták, hogy mi legyen a következő lépés, hogy áldásokat nyerjenek vagy királyként uralkodjanak. Mondhatnánk, hogy mialatt az emberi szív Istent élvezte, egyúttal megfontolt is volt Istennel szemben. Az emberiség ebben az állapotban találkozik Isten legmélyebb utálatával és gyűlöletével; Isten természete nem tűri, hogy bármely emberi lény megtévessze vagy használja Őt. De Isten bölcsessége elérhetetlen bármely emberi lény számára. Mindezen szenvedések elviselése közepette mondta ki kijelentéseinek első részét. Hogy mennyi szenvedést viselt el Isten, mennyi törődést és gondolatot áldozott ekkor, azt egyetlen ember sem tudja elképzelni. E kijelentések első részének célja, hogy feltárja a csúfság minden formáját, amelyet az ember mutat, amikor helyzettel és haszonnal szembesül, és feltárja az ember kapzsiságát és hitványságát. Noha beszédében Isten a szerető anya őszinte és komoly hangján fejezi ki szavait, a harag az Ő szíve mélyén úgy ég, mint a déli nap, mintha ellenségei ellen irányulna. Isten semmilyen körülmények között nem hajlandó beszélni olyan emberek csoportjával, akikből hiányzik az emberi fajhoz való normális hasonlatosság, és így amikor csak beszél, elfojtja a haragot a szívében, ugyanakkor arra kényszeríti Önmagát, hogy kifejezésre juttassa a szavait. Sőt, egy olyan emberi fajhoz beszél, amely mentes a normális emberi mivolttól, ész nélküli, a végletekig romlott, második természetévé vált kapzsisággal, és a végsőkig ellenálló Istennel szemben és lázadó Ellene. Könnyen elképzelhető, hogy milyen mélységbe süllyedt az emberi faj, és milyen mértékű Isten utálata és undora az emberi faj iránt; amit az emberi faj nehezen képzel el, az az a fájdalom, amit Istennek okoztak – azt szavakkal leírni lehetetlen. De éppen ilyen körülmények között – ahol senki sem volt képes felfedezni, hogyan szenvedett Isten szíve, sőt, senki sem fedezte fel, mennyire ésszerűtlen és javíthatatlan az emberi faj –, történt az, hogy minden egyes ember egy csepp szégyen és egyetlen aggály nélkül természetesnek tartotta, hogy Isten fiaként joga van megkapni mindazokat a jutalmakat, amelyeket Ő az embernek készített, olyannyira, hogy még versengtek is egymással, mert senki sem akart lemaradni, és mindannyian nagyon féltek, hogy kudarcot vallanak. Mostanra tudnod kell, milyen helyet foglaltak el az emberek akkoriban Isten szemében. Hogyan érheti el egy ilyen faj Isten jutalmát? De amit az ember Istentől kap, az mindenkor a legdrágább kincs, és fordítva, amit Isten az embertől kap, az a legnagyobb fájdalom. Isten és ember kapcsolatának kezdete óta mindig ezt kapta az ember Istentől, és mindig ezt adta Istennek cserébe.

Bármennyire is égett Isten az aggodalomtól, amikor meglátta az emberi lényeknek ezt a faját, amely velejéig romlott, nem volt más választása, mint a tűz tavába dobni, hogy megtisztuljon. Ez Isten kijelentéseinek második része, amelyben Isten a szolgálattevőjeként alkalmazta az emberiséget. Ebben a részben Isten szelídből szigorúba, kevésből sokba váltott, mind módszer, mind hosszúság tekintetében, az „Isten személye” pozíciót csaliként használva, hogy leleplezze az ember romlott természetét, ugyanakkor előtérbe helyezve a szolgálattevők, Isten népe és Isten fiai különböző kategóriáit^[a] is, hogy az emberiség válasszon. Bizony, ahogyan Isten megjósolta, senki sem választotta azt, hogy Isten szolgálattevője legyen, hanem mindenki arra törekedett, hogy Isten személyévé váljon. Annak ellenére, hogy ebben az időszakban Isten beszédének súlyossága olyasvalami volt, amire az emberi lények soha nem számítottak, és még kevésbé hallottak róla, mindazonáltal, mivel túlzottan törődtek a státusszal, és ráadásul lázasan lekötötte őket az áldások elnyerése, nem volt idejük, hogy elképzelést alkossanak Isten beszédhangjáról és az Ő beszédmódjáról, ehelyett mindig a saját státuszuk emésztette a gondolataikat, és az, hogy mit tartogathat a jövő. Ily módon Isten kijelentései által az emberiség – akaratlanul – bekerült abba a „labirintusba”, amelyet Ő állított fel számukra. A jövő és a sorsuk vonzása által akarva-akaratlanul is elcsábítva, az emberi lények tudták, hogy alkalmatlanok arra, hogy Isten személyévé váljanak, de vonakodtak attól, hogy az Ő szolgálattevőiként cselekedjenek. Ezen ellentmondásos mentalitások között őrlődve, öntudatlanul elfogadták azt a példátlan ítéletet és fenyítést, amelyet Isten kiszabott az emberiségre. Természetesen az ítéletnek és a finomításnak ez a formája olyan volt, amit az emberiség semmiképpen sem volt hajlandó elfogadni. Mindazonáltal egyedül Istennek van bölcsessége, és egyedül Neki van hatalma ahhoz, hogy szelíd engedelmességet kérjen ettől a romlott emberi fajtól, így akarva-akaratlanul végül mindannyian megadták magukat. Az emberiségnek nem volt más választása. Egyedül Isten mondja ki a végső szót, és egyedül Isten képes ilyen módszerrel igazságot és életet adni az embernek, és irányt mutatni neki. Ez a módszer Isten emberen végzett munkájának elkerülhetetlensége, és minden kétséget vagy vitát kizáróan az ember nélkülözhetetlen szükséglete is. Isten ilyen módszerrel beszél és munkálkodik, hogy közvetítse ezt a tényt az emberiség felé: Amikor Isten megmenti az emberiséget, ezt szeretetéből és irgalmából, valamint az Ő irányítása érdekében teszi; amikor az emberi faj elfogadja Isten üdvösségét, ezt azért teszi, mert leesett olyan szintre, ahol Isten nem tud mást tenni, mint személyesen szólni. Amikor az ember megkapja Isten üdvösségét, ez a legnagyobb kegyelem, és egyben különleges szívesség is; vagyis ha Isten nem adna hangot személyesen kijelentéseinek, az emberi faj sorsa a kihalás lenne. Miközben undorodik az emberi fajtól, Isten továbbra is kész és hajlandó bármilyen árat megfizetni az ember üdvösségéért. Eközben, mialatt az ember Isten iránti szeretetéről beszél és arról, hogy mindent Istennek szentel, lázad Isten ellen, és mindenféle kegyelmet kicsikar Istentől, ugyanakkor még bántja is Istent, és kimondhatatlan fájdalmat okoz a szívében. Ilyen éles az önzetlenség és az önzés kontrasztja Isten és ember között!

A munkában és a beszédben Isten nem kényszerül semmilyen konkrét módszert követni, hanem az eredmények elérését teszi céljául. Emiatt Isten kijelentéseinek ebben a részében arra törekedett, hogy ne fedje fel világosan saját kilétét, hanem csak néhány kifejezést tárjon fel, mint például „az utolsó napok Krisztusa”, „a világegyetem Feje” és így tovább. Ez semmiképpen sem befolyásolja sem Krisztus szolgálatát, sem az emberiség Isten-ismeretét, különösen azért, mert az emberiség azokban a korai időkben teljesen tudatlan volt a „Krisztus” és „a megtestesülés” fogalmairól, így Istennek meg kellett alázkodnia, hogy egy „különleges funkcióval” rendelkező személy legyen, hogy kifejezze kijelentéseit. Ez Isten fáradságos gondoskodása és törődése volt, mert az emberek akkoriban csak ezt a megszólítási formát tudták elfogadni. Bármilyen megszólítási formát is használ Isten, munkája eredményét ez nem érinti, mert Isten minden tevékenységének célja, hogy képessé tegye az embert a változásra, és képessé tegye az embert arra, hogy elérje Isten üdvösségét. Bármit is tesz Isten, Ő mindig az ember szükségleteit tartja szem előtt. Ez a szándék Isten munkája és beszéde mögött. Annak ellenére, hogy Isten olyan alaposan átgondolja az emberiség minden aspektusát, és annyira bölcs mindabban, amit tesz, ezt mondhatnám: Ha Isten nem tenne tanúságot Önmagáról, nem lenne a teremtett emberi lények fajában olyan, aki képes lenne felismerni Magát Istent, vagy felállni, hogy tanúságot tegyen Magának Istennek. Ha Isten továbbra is a „különleges funkciójú személyt” használta volna megszólítási formaként munkája során, akkor egyetlen emberi lény sem tudta volna Istent Istennek tekinteni – ez az emberiség bánata. Vagyis a teremtett emberi lények fajában nincs senki, aki képes lenne megismerni Istent, még kevésbé van olyan, aki szeresse Istent, törődjön Istennel és közeledjen Istenhez. Az ember hite kizárólag az áldások elnyerését szolgálja. Isten különleges funkciójú személyként való identitása minden egyes ember számára utalást adott: az emberiség könnyen tekinti Istent a teremtett emberi lények faja közül valónak; a legnagyobb fájdalom és megaláztatás, amit az emberiség Istennek okoz, éppen az, hogy amikor Ő nyíltan megjelenik vagy munkálkodik, Istent az ember még mindig elutasítja, sőt el is felejti. Isten a legnagyobb megaláztatást viseli el, hogy megmentse az emberi fajt; azzal, hogy mindent megad, az Ő célja az emberiség megmentése, az emberiség elismerésének elnyerése. Azt az árat, amit Isten fizetett mindezért, mindenkinek, akinek van lelkiismerete, meg kell tudnia becsülni. Az emberi faj elnyerte Isten kijelentéseit és munkáját, és elnyerte Isten üdvösségét. Ugyanakkor senkinek sem jutott eszébe ezt megkérdezni: Mit nyert Isten az emberiségtől? Isten minden egyes kijelentéséből az emberiség megszerezte az igazságot, sikerült megváltoznia, irányt talált az életben; de amit Isten nyert, az nem több, mint a szavak, amelyeket az emberiség használ, hogy kifejezze adósságát Istennek, és néhány halk dicsérő suttogás. Bizonyára nem ez az a jutalom, amit Isten követel az embertől?

Bár Isten sok kijelentése mostanra már kifejezésre jutott, az emberek nagy többsége Isten ismeretének és megértésének terén még mindig azon a szinten áll, amelyet Isten szavai jelentenek a kezdetben, és ahonnan nem haladt tovább – ez valóban egy fájdalmas téma. A „Krisztus kezdeti kijelentéseinek” eme része csupán az emberi szív felnyitásának kulcsa; itt megállni annyit jelent, mint messze elmaradni attól, hogy az ember eleget tegyen Isten szándékainak. Isten célja azzal, hogy kijelentéseinek ezt a részét elmondja, csak az, hogy az emberiséget a Kegyelem Korából a Királyság Korába hozza; semmiképpen sem kívánja, hogy az emberiség megtorpanjon kijelentéseinek ezen részénél, vagy akár irányadónak tekintse kijelentéseinek ezen részét, különben Isten jövőbeli kijelentései nem lennének sem szükségesek, sem jelentőségteljesek. Ha van valaki, aki még nem képes belépni abba, amit Isten megkövetel, hogy az ember elérjen az Ő kijelentéseinek ebben a részében, akkor az illető belépése ismeretlen marad. Isten kijelentéseinek ez a része a legalapvetőbb követelmény, amelyet Isten az emberrel szemben támaszt a Királyság Korában, és ez az egyetlen út, amelyen keresztül az emberiség a helyes útra lép. Ha te olyan ember vagy, aki semmit sem ért, akkor jobb, ha elkezded olvasni az ebben a részben található szavakat!

Lábjegyzet:

a. Az eredeti szöveg nem tartalmazza a „különböző kategóriáit” kifejezést.