Mindannyian próbatétel és finomítás közepette vagytok. Hogyan kell szeretnetek Istent a finomítás során? Miután megtapasztalták a finomítást, az emberek képesek igaz dicséretet ajánlani Istennek, a finomítás közepette pedig láthatják, milyen sok a hiányosságuk. Minél nagyobb a finomításod, annál inkább képes vagy lemondani a testről; minél nagyobb az emberek finomítása, annál nagyobb a szeretetük Isten iránt. Ez az, amit meg kell értenetek. Miért kell finomítani az embereket? Milyen hatást kíván ez elérni? Mi a jelentősége Isten finomító munkájának az emberben? Ha valóban keresed Istent, akkor, miután egy bizonyos pontig megtapasztaltad az Ő finomítását, érezni fogod, hogy az rendkívül jó és a legmesszebbmenőkig szükséges. Hogyan kell az embernek szeretnie Istent a finomítás alatt? Úgy, hogy az Isten iránti szeretet elhatározásával fogadja el az Ő finomítását: a finomítás során belül gyötrődsz, mintha kést forgatnának a szívedben, mégis hajlandó vagy megfelelni Istennek az istenszerető szíved segítségével, és nem vagy hajlandó a testtel törődni. Ezt jelenti az Isten iránti szeretet gyakorlása. Belül fájdalmad van, és a szenvedésed elért egy bizonyos pontot, de mégis hajlandó vagy Isten elé járulni és imádkozni, így szólván: „Ó, Istenem! Nem tudlak elhagyni. Bár sötétség van bennem, eleget kívánok tenni Neked; Te ismered a szívemet, és szeretném, ha többet fektetnél belém a szeretetedből.” Ez a gyakorlás a finomítás során. Ha az istenszerető szívedet használod alapként, a finomítás közelebb hozhat Istenhez és bizalmasabbá tehet Istennel. Mivel hiszel Istenben, át kell adnod a szívedet Isten előtt. Ha felajánlod és lehelyezed a szívedet Isten elé, akkor a finomítás során lehetetlen lesz számodra, hogy megtagadd vagy elhagyd Istent. Ily módon az Istennel való kapcsolatod egyre szorosabbá és normálisabbá válik, az Istennel való közösséged pedig egyre gyakoribb lesz. Ha mindig így gyakorolsz, akkor több időt fogsz Isten fényében tölteni, és több időt az Ő szavainak útmutatása alatt. A beállítottságodban is egyre több változás történik majd, tudásod pedig napról napra növekszik. Amikor eljön a nap, hogy Isten próbatételei hirtelen elérnek, nemcsak Isten mellett tudsz majd állni, hanem bizonyságot is tudsz tenni Róla. Akkor olyan leszel, mint Jób és mint Péter. Miután bizonyságot tettél Istenről, igazán szeretni fogod Őt és szívesen adod fel Érte az életedet; Isten tanúja leszel és olyan, akit Isten szeret. A finomítást megtapasztalt szeretet erős, nem gyenge. Függetlenül attól, hogy Isten mikor vagy hogyan vet alá az Ő próbatételeinek, képes vagy letenni azt illető aggályaidat, hogy élsz vagy meghalsz, örömmel félredobni mindent Istenért és boldogan elviselni bármit Istenért – a szereteted így tiszta, a hited pedig valódi lesz. Csak ekkor válsz olyasvalakivé, akit Isten igazán szeret és akit Isten igazán tökéletessé tett.

Ha az emberek a Sátán befolyása alá kerülnek, akkor nincs bennük szeretet Isten iránt, korábbi vízióik, szeretetük és elhatározásuk pedig eltűnik. A múltban az emberek érezték, hogy szenvedniük kell Istenért, ma azonban úgy vélik, hogy szégyenletes így tenni, és teli vannak panaszokkal. Ez a Sátán műve, annak jele, hogy az ember a Sátán hatalma alá került. Ha ezzel az állapottal találkozol, imádkoznod kell, és a lehető leghamarabb meg kell fordítanod a helyzetet – ez megvéd majd a Sátán támadásaival szemben. Az ember a keserű finomítás során kerülhet a legkönnyebben a Sátán befolyása alá; hogyan kell tehát szeretned Istent az ilyen finomítás során? Össze kell szedned az akaratodat, a szívedet Isten elé helyezve és minden idődet Neki szentelve. Nem számít, hogyan finomít Isten, képesnek kell lenned gyakorlatba ültetni az igazságot, hogy eleget tegyél Isten akaratának, és magadra kell vállalnod, hogy keresed Istent és keresed a közösséget. Minél passzívabb vagy az ehhez hasonló időkben, annál negatívabbá válsz, és annál könnyebben fogsz visszafejlődni. Amikor be kell töltened a helyedet, még ha nem is teljesíted jól a feladatodat, de megteszel minden tőled telhetőt, és ehhez semmi mást nem használsz istenszerető szíveden kívül; attól függetlenül, hogy mások mit mondanak – hogy azt mondják-e, hogy jól végezted vagy rosszul – a szándékaid helyesek és nem vagy önelégült, mivel Istenért cselekszel. Amikor mások félreértelmeznek, képes vagy Istenhez imádkozni és így szólni: „Ó, Istenem! Nem kérem, hogy mások elviseljenek vagy jól bánjanak velem, sem azt, hogy megértsenek vagy elfogadjanak. Csak azt kérem, hogy képes legyek a szívemben szeretni Téged, hogy nyugodt legyen a szívem, és hogy a lelkiismeretem tiszta legyen. Nem kérem, hogy mások dicsérjenek vagy tiszteljenek engem; csak arra törekszem, hogy megelégítselek a szívemből; úgy szolgálok a szerepemben, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, és bár ostoba, buta, gyenge képességű és vak vagyok, tudom, hogy Te szeretetre méltó vagy, és hajlandó vagyok mindenemet Neked szentelni.” Amint így imádkozol, istenszerető szíved felszínre tör, és a szívedben sokkal inkább megkönnyebbülsz. Ezt jelenti az Isten iránti szeretet gyakorlása. Ahogy tapasztalsz, kétszer elbuksz és egyszer sikerül, vagy ötször elbuksz és kétszer sikerül, és ahogy így tapasztalsz, csak a kudarc közepette tudod meglátni Isten szeretetreméltóságát és felfedezni, mi hiányzik belőled. Amikor legközelebb efféle helyzetekkel találkozol, figyelmeztetned kell magad, mérsékelned lépteidet és gyakrabban imádkoznod. Fokozatosan kifejleszted abbéli képességedet, hogy győzedelmeskedj az ilyen helyzetekben. Ha ez megtörténik, imádságaid eredményesek voltak. Amikor látod, hogy ezúttal sikerrel jártál, belül elégedett leszel, és amikor imádkozol, képes leszel érezni Istent és azt, hogy a Szentlélek jelenléte nem hagyott el – csak ekkor fogod tudni, hogyan munkálkodik benned Isten. Ha így gyakorolsz, utat kapsz a tapasztaláshoz. Ha nem ülteted gyakorlatba az igazságot, nélkülözni fogod bensődben a Szentlélek jelenlétét. Ha azonban a gyakorlatba ülteted az igazságot, amikor úgy találkozol a dolgokkal, ahogyan azok vannak, bár belül fáj, a Szentlélek a továbbiakban veled lesz, képes leszel érezni Isten jelenlétét, amikor imádkozol, lesz erőd Isten szavait gyakorolni, és a testvéreiddel és nővéreiddel való közösség során semmi sem terheli majd a lelkiismeretedet és nyugodtnak érzed magad, ily módon pedig képes leszel napvilágra hozni, amit tettél. Függetlenül attól, hogy mások mit mondanak, normális kapcsolatod lehet Istennel, a többiek nem korlátoznak, minden fölé emelkedsz – ezzel pedig szemlélteted majd, hogy eredményesen gyakoroltad Isten szavait.

Minél nagyobb Isten finomítása, annál inkább képes az emberek szíve szeretni Istent. A gyötrelem a szívükben az életük javát szolgálja, jobban meg tudnak békélni Isten előtt, szorosabb a kapcsolatuk Istennel, és jobban képesek meglátni Isten páratlan szeretetét és páratlan üdvözítését. Péter több száz alkalommal tapasztalta a finomítást, Jób pedig számos próbatételen ment keresztül. Ha azt kívánjátok, hogy Isten tökéletessé tegyen, több százszor át kell esnetek a finomításon; csak akkor váltok képessé eleget tenni Isten akaratának és Isten által tökéletességre jutni, ha keresztülmentek ezen a folyamaton és erre a lépésre támaszkodtok. A finomítás a legjobb eszköz, amivel Isten tökéletessé teszi az embereket; csak a finomítás és a keserű próbatételek képesek előhozni az Isten iránti igaz szeretetet az emberek szívében. Nehézség nélkül az emberekből hiányzik az igaz szeretet Isten iránt; ha nem teszik őket próbára belül, ha nem vetik alá igazán a finomításnak, akkor a szívük mindig odakinn kering majd. Ha egy bizonyos pontig eljutottál a finomításban, meg fogod látni a saját gyengeségeidet és nehézségeidet, látni fogod, mennyi a hiányosságod, és hogy képtelen vagy leküzdeni a sok problémát, amelyekkel találkozol, valamint azt is látni fogod, mily nagy az engedetlenséged. Az emberek csak a próbatételeken keresztül tudják igazán megismerni valódi állapotukat; a próbatételek alkalmasabbá teszik az embereket a tökéletesítésre.

Élete során Péter több száz alkalommal tapasztalta meg a finomítást, és számos fájdalmas megpróbáltatást kiállt. Ez a finomítás vált Isten iránti páratlan szeretete alapjává és egész életének legjelentősebb tapasztalatává. Az, hogy páratlan szeretettel tudott rendelkezni Isten iránt, bizonyos értelemben abbéli elhatározásának köszönhető, hogy szeresse Istent; ami azonban ennél is fontosabb, az a finomítás és a szenvedés, amin keresztülment. Ez a szenvedés lett vezetőjévé Isten szeretetének útján, és ez volt számára a legemlékezetesebb. Ha az emberek nem szenvedik el a finomítás fájdalmát, amikor Istent szeretik, akkor a szeretetük tele van tisztátalansággal és saját preferenciáikkal; az efféle szeretet a Sátán elképzeléseivel teli, és alapvetően képtelen eleget tenni Isten akaratának. Az elhatározás, miszerint szeretjük Istent, nem ugyanaz, mint igazán szeretni Istent. Még ha minden, amire a szívükben gondolnak, Isten szeretetét és megelégítését szolgálja is, és még ha úgy is tűnik, hogy gondolataikat teljességgel Istennek szentelik, és azok minden emberi elképzeléstől mentesek, mégis, amikor gondolataikat Isten elé tárják, Ő nem dicséri vagy áldja meg az ilyen gondolatokat. Még ha az emberek teljesen megértették is az összes igazságot – ha megismerték is mindet –, akkor sem mondhatjuk azt, hogy ez az Isten iránti szeretet jele, és azt sem, hogy ezek az emberek tényleg szeretik Istent. Annak ellenére, hogy számos igazságot megértettek, finomítás nélkül az emberek képtelenek ezeket az igazságokat a gyakorlatba ültetni; az emberek csak a finomítás során tudják megérteni eme igazságok valódi jelentését, és csak ekkor tudják őszintén megbecsülni belső értelmüket. Akkor, amikor ismét megpróbálják, már képesek megfelelően gyakorlatba ültetni az igazságokat, mégpedig Isten akaratával összhangban; akkor gyengülnek emberi elképzeléseik, emberi romlottságuk csökken és emberi érzelmeik csillapodnak; gyakorlatuk csak ekkor lesz az Isten iránti szeretet valódi megnyilvánulása. Az Isten iránti szeretet igazságának eredménye nem érhető el szóbeli tudással vagy szellemi hajlandósággal, sem a szóban forgó igazság puszta megértésével. Megkívánja, hogy az emberek megfizessék az árát, hogy sok keserűséget szenvedjenek el a finomítás során, és szeretetük csak ezután válik tisztává és Isten szívének tetszővé. Abbéli követelményében, hogy az ember szeresse Őt, Isten nem azt kéri, hogy az ember szenvedély vagy saját akarata révén szeresse Őt; az ember csak hűség és az Őt szolgáló igazság révén tudja igazán szeretni Istent. Az ember azonban romlottság közepette él, és így képtelen az igazságot és a hűséget Isten szolgálatába állítani. Vagy túl szenvedélyes Isten iránt, vagy túl hideg és érzéketlen; vagy a végletekig szereti Istent, vagy a végletekig gyűlöli Őt. Azok, akik romlottságban élnek, mindig e két véglet között élnek, mindig saját akaratuk szerint élve, mégis azt hiszik, hogy igazuk van. Bár többször is említettem ezt, az emberek képtelenek komolyan venni, képtelenek teljesen megérteni a jelentőségét, és így az önámítás hitében élnek, az Isten iránti szeretet téveszméjében, amely önfejűségükre támaszkodik. A történelem során, ahogy az emberiség fejlődött és a korok teltek, Isten egyre magasabb követelményeket támasztott az emberrel szemben, és egyre inkább megkövetelte, hogy az ember feltétlen legyen Iránta. Az ember tudása Istenről azonban egyre homályosabbá és elvontabbá vált, Isten iránti szeretete pedig ezzel egyidejűleg egyre tisztátalanabbá. Az ember állapota és minden, amit tesz, egyre inkább szöges ellentétben áll Isten akaratával, ugyanis az embert egyre mélyebben megrontotta a Sátán. Ez azt kívánja, hogy Isten az üdvösség több és nagyobb munkáját végezze. Az ember egyre magasabb követelményeket támaszt Istennel szemben, Isten iránti szeretete pedig egyre fogy. Az emberek engedetlenségben élnek, az igazság nélkül, az emberi mivoltot nélkülöző életet élve; nemcsak az Isten iránti legcsekélyebb szeretetet nélkülözik, hanem engedetlenségben és ellenállásban tobzódnak. Bár úgy gondolják, már megvan bennük a legnagyobb szeretet Isten iránt, hogy már nem is lehetnének készségesebbek Iránta, Isten nem hiszi, hogy ez így van. Tökéletesen tisztában van vele, mennyire fertőzött az ember szeretete Iránta, és sosem változtatta meg a véleményét az emberről azért, mert az ember a kedvében járt, és soha nem is viszonozta az ember jóindulatát odaadása eredményeképp. Az emberrel ellentétben Isten képes különbséget tenni: tudja, ki szereti Őt igazán és ki nem, és ahelyett, hogy eluralkodna Rajta a szenvedély és elvesztené a fejét az ember pillanatnyi késztetései miatt, annak lényege és viselkedése szerint bánik az emberrel. Isten végül is Isten, megvan a méltósága és az éleslátása; az ember végül is ember, és az ember szeretete nem fordítja el Isten fejét, ha szöges ellentétben áll az igazsággal. Épp ellenkezőleg, Ő mindent a helyén kezel, amit az ember tesz.

Az ember állapotával és Istennel szembeni hozzáállásával szembesülve Isten új munkát végzett, lehetővé téve az ember számára, hogy mind az Ő ismeretével és az Iránta való engedelmességgel, mind szeretettel és bizonysággal rendelkezzen. Ezért az embernek meg kell tapasztalnia Isten finomítását, ahogyan az Ő ítéletét, a foglalkozást és a metszést is, amelyek nélkül az ember sosem ismerné meg Istent, és sosem lenne képes igazán szeretni és tanúságot tenni Róla. Az ember Isten általi finomítása nem csupán egy egyoldalú hatásért, hanem egy sokrétű eredményért történik. Isten csak így végzi a finomítás munkáját azokban, akik hajlandóak az igazságot keresni, azért, hogy elhatározásukat és szeretetüket Isten tegye tökéletessé. Azok számára, akik hajlandóak az igazságot keresni és akik sóvárognak Isten után, semmi sem jelentőségteljesebb vagy nagyobb segítség, mint az efféle finomítás. Az ember nem oly könnyen ismeri vagy érti meg Isten természetét, hiszen Isten végül is Isten. Végső soron lehetetlen, hogy Istennek az emberrel azonos természete legyen, így aztán az ember nem könnyen ismeri meg az Ő természetét. Az ember nem rendelkezik eredendően az igazsággal, és azok, akiket a Sátán megrontott, nem könnyen értik meg; az ember nélkülözi az igazságot és az elhatározást, hogy gyakorlatba ültesse azt, és ha nem szenved, és nem finomítják vagy ítélik meg, akkor ez az elhatározás sosem válik tökéletessé. A finomítás mindenki számára gyötrelmes, és nagyon nehéz elfogadni – ugyanakkor Isten a finomítás során teszi világossá igaz természetét az ember előtt, és hozza nyilvánosságra az emberrel szemben támasztott követelményeit, valamint nyújt több megvilágosítást és több tényleges metszést és foglalkozást; a tények és a valóság összevetése révén nagyobb tudást ad az embernek önmagáról és az igazságról, és nagyobb megértést ad az embernek Isten akaratáról, ezzel lehetővé téve az ember számára, hogy Isten iránti szeretete igazabb és tisztább legyen. Ilyen céllal végzi Isten a finomítást. Isten emberben végzett összes munkájának megvan a maga célja és jelentősége; Isten nem végez értelmetlen munkát, sem olyat, ami nem szolgálja az ember javát. A finomítás nem jelenti az emberek eltávolítását Isten elől, sem pokolbéli elpusztításukat. Ehelyett az ember beállítottságának megváltoztatását jelenti a finomítás során, szándékainak, régi nézeteinek, Isten iránti szeretetének és egész életének megváltoztatását. A finomítás az ember valódi próbatétele és a valódi kiképzés egy formája, és az ember szeretete csak a finomítás során töltheti be eredendő szerepét.