Az imént beszéltünk az első kategóriába tartozó emberek, a hitetlenek életének és halálának körforgásáról. Most pedig beszéljünk a második kategória, a különböző hívő emberek körforgásáról. „A különféle hívő emberek életének és halálának körforgása” egy újabb nagyon fontos téma, és mindenképpen meg kell valamennyire értenetek. Először is beszéljünk arról, hogy a „hit” a „hívő emberekben” mely hitekre vonatkozik: az öt nagy vallásra: a judaizmusra, a kereszténységre, a katolicizmusra, az iszlámra és a buddhizmusra. A hitetlenek mellett az ebben az öt vallásban hívő emberek a világ népességének nagy részét teszik ki. Ebben az öt vallásban kevesen vannak, akik karriert csináltak a hitükből, mégis sok követője van ezeknek a vallásoknak. Ők máshova kerülnek, amikor meghalnak. Mármint kihez képest „máshova”? A hitetlenekhez – a hit nélküli emberekhez – képest, akikről az imént beszéltünk. Haláluk után az öt vallás hívői máshová kerülnek, máshová, mint a hitetlenek. Ez azonban továbbra is ugyanaz a folyamat; a szellemi világ ugyanúgy meg fogja ítélni őket mindazok alapján, amiket a haláluk előtt tettek, és utána ennek megfelelően foglalkoznak velük. De miért küldik ezeket az embereket egy másik helyre, hogy ott foglalkozzanak velük? Ennek fontos oka van. Mi az? Egy példával fogom elmagyarázni nektek. Mielőtt azonban megteszem, esetleg gondolkodjatok el: „Talán azért, mert egy kicsit hisznek Istenben! Nem teljesen hitetlenek.” Azonban nem ez az oka. Van egy nagyon fontos oka annak, hogy elkülönítik őket a többiektől.

Vegyük például a buddhizmust. Elmondok nektek egy tényt. A buddhista először is az, aki áttért a buddhizmusra, és ő egy olyan személy, aki tudja, hogy mi a hite. Amikor a buddhisták levágják a hajukat, és szerzetesek vagy apácák lesznek, az azt jelenti, hogy elszakadtak a világi világtól, maguk mögött hagyva az emberi világ zaját. Minden nap szútrákat szavalnak és a Buddhák nevét zengik, csak vegetáriánus ételeket esznek, aszketikus életet élnek, és napjaikat csak egy jakvajas mécses hideg, gyenge fénye kíséri. Egész életüket így töltik. Amikor egy buddhista fizikai élete véget ér, összefoglalja az életét, de a szívében nem tudja, hová fog menni a halála után, kivel fog találkozni, vagy mi lesz a kimenetele: mélyen legbelül nem lesz világos elképzelésük ezekről a dolgokról. Nem tesznek mást, mint egész életükön át vakon hordoznak egyfajta hitet, majd vak kívánságaikkal és eszméikkel együtt távoznak az emberi világból. Így ér véget egy buddhista fizikai élete, amikor elhagyja az élők világát; ezután visszatér eredeti helyére a szellemi világba. Az, hogy ez a személy reinkarnálódik-e, hogy visszatérjen a földre és folytassa az önművelést, a halála előtti viselkedésétől és gyakorlatától függ. Ha életében semmi rosszat nem tett, akkor hamarosan újjászületik, és ismét visszaküldik a földre, ahol ez az ember ismét szerzetes vagy apáca lesz. Azaz, a fizikai életük során gyakorolják az önművelést, annak megfelelően, ahogyan az első alkalommal gyakorolták, majd fizikai életük befejezése után visszatérnek a szellemi birodalomba, ahol megvizsgálják őket. Ezt követően, ha nem találnak problémát, akkor ismét visszatérhetnek az emberi világba, és ismét áttérhetnek a buddhizmusra, folytatva ezzel a gyakorlatukat. Három-hét újjászületés után még egyszer visszatérnek a szellemi világba, ahová minden egyes fizikai életük befejezése után kerülnek. Ha különféle képzettségük és viselkedésük az emberi világban összhangban volt a szellemi világ mennyei rendeleteivel, akkor innentől kezdve ott maradnak; nem fognak többé emberként újjászületni, és nem áll fenn annak a veszélye, hogy a földi gonoszságokért megbüntetik őket. Soha többé nem kell keresztülmenniük ezen a folyamaton. A körülményeiktől függően inkább a szellemi birodalomban foglalnak majd helyet. A buddhisták ezt úgy nevezik, hogy „a megvilágosodás elérése”. A megvilágosodás elérése elsősorban azt jelenti, hogy a szellemi világ tisztviselőjeként elérik a beteljesedést, és ezt követően nem reinkarnálódnak többé, s nem fenyegeti őket a büntetés veszélye. Sőt, azt is jelenti, hogy a reinkarnáció után nem kell többé szenvedni az emberi létből fakadó kínoktól. Tehát van még esélyük arra, hogy állatként reinkarnálódjanak? (Nincs.) Ez azt jelenti, hogy a szellemi világban maradva vállalnak szerepet, és nem fognak többé újjászületni. Ez a buddhizmusban a megvilágosodás elérésének egyik példája. Ami azokat illeti, akik nem érik el a beteljesülést, a szellemi világba való visszatérésük után az illetékes tisztviselő vizsgálata és ellenőrzése alá kerülnek, aki felfedezi, hogy amíg éltek, nem gyakorolták szorgalmasan az önművelést, és nem voltak lelkiismeretesek a szútrák szavalásában és a Buddhák nevének zengésében, ahogyan azt a buddhizmus előírja, hanem ehelyett sok gonosz cselekedetet követtek el, és sokszor gonosz viselkedést tanúsítottak. Ezután a szellemi világban ítéletet hoznak a gonoszságaikról, és ezt követően biztos, hogy megbűnhődnek. Ebben nincsenek kivételek. Így akkor mikor érheti el az ilyen ember a beteljesedést? Egy olyan életben, amelyben nem követ el semmi rosszat – amikor a szellemi világba való visszatérés után kiderül, hogy halála előtt semmi rosszat nem tett. Ekkor folytatja reinkarnációját, folytatja a szútrák szavalását és a Buddhák nevének zengését, a jakvajas mécses hideg, gyenge fényénél tölti napjait, tartózkodik minden élőlény megölésétől és húsevéstől. Nem vesznek részt az emberek világában, messze maguk mögött hagyják annak gondjait, és nem vitatkoznak másokkal. Ennek során, ha nem követtek el semmi rosszat, akkor miután visszatérnek a szellemi világba, és minden cselekedetüket és viselkedésüket megvizsgálták, ismét elküldik őket az emberi világba, egy olyan ciklusban, amely három-hét alkalommal ismétlődik. Ha ez idő alatt nem követnek el vétséget, akkor a megvilágosodás elérését nem befolyásolja semmi, és nem fog elhalasztódni. Ez minden hívő ember élet- és halálciklusának jellemzője: képesek „elérni a beteljesedést”, és elfoglalni helyüket a szellemi világban; ez az, ami megkülönbözteti őket a hitetlenektől. Először is, amíg még a földön élnek, hogyan viselkednek azok, akik képesek a szellemi világban pozíciót elfoglalni? Biztosnak kell lenniük abban, hogy egyáltalán nem követnek el semmi rosszat: nem szabad gyilkolniuk, gyújtogatniuk, megerőszakolniuk vagy kifosztaniuk valakit; ha csalásban, megtévesztésben, lopásban vagy rablásban vesznek részt, akkor nem érhetik el a beteljesülést. Más szóval, ha bármilyen kapcsolatuk vagy kötődésük van a gonoszsághoz, akkor nem menekülhetnek meg a szellemi világ által rájuk kiszabott büntetés elől. A szellemi világ megfelelő intézkedéseket hoz a megvilágosodást elérő buddhisták számára: megbízhatja őket azok igazgatásával, akik látszólag hisznek a buddhizmusban és az égi öregemberben – kijelölhet számukra egy illetékességi kört. Az is előfordulhat, hogy csak a hitetlenekért felelősek, vagy csak nagyon kis jelentőségű feladatokat látnak el. Az ilyen kijelölés a lelkük különféle természete szerint történik. Ez egy példa a buddhizmusra.

Az öt vallás közül, amelyekről beszéltünk, a kereszténység viszonylag különleges. Mi teszi a keresztényeket annyira különlegessé? Ők olyan emberek, akik hisznek az igaz Istenben. Hogyan sorolhatók ide azok, akik hisznek az igaz Istenben? Ha azt mondanánk, hogy a kereszténység egyfajta hit, akkor kétségtelenül csak a hithez lenne köze; csupán egyfajta szertartás, egyfajta vallás lenne, és teljesen más dolog lenne, mint azoknak a hite, akik valóban követik Istent. A kereszténységet azért soroltam az öt nagy vallás közé, mert a judaizmussal, a buddhizmussal és az iszlámmal egy szintre alacsonyították. A legtöbb ember itt nem hisz abban, hogy van Isten, vagy hogy Ő uralkodik mindenek felett; még kevésbé hisznek az Ő létezésében. Ehelyett csupán arra használják a Szentírást, hogy megvitassák a teológiát, a teológiát pedig arra használják, hogy megtanítsák az embereket arra, hogy legyenek kedvesek, viseljék el a szenvedést és tegyenek jó dolgokat. Ilyen vallássá vált a kereszténység: kizárólag teológiai elméletekre koncentrál, és egyáltalán nincs köze Isten embert irányító és megmentő munkájához. Olyan emberek vallásává vált, akik követik Istent, de akiket Isten valójában nem ismer el. Isten azonban az ilyen emberekhez is egy elv alapján közelít. Nem veszi őket félvállról, és nem is bánik velük tetszése szerint, mint ahogyan a hitetlenekkel teszi. Ugyanúgy bánik velük, mint a buddhistákkal: ha egy keresztény életében képes önfegyelmet gyakorolni, szigorúan betartani a Tízparancsolatot, továbbá a törvényeknek és a parancsolatoknak megfelelő követelményeket támasztani saját viselkedésével szemben, s egész életében ragaszkodni hozzájuk, akkor neki is ugyanannyi időt kell eltöltenie az élet és halál körforgásában, mielőtt valóban elérheti az úgynevezett „elragadtatást”. Miután elérik ezt az elragadtatást, a szellemi világban maradnak, ahol elfoglalnak egy pozíciót, és annak egyik tisztviselőjévé válnak. Hasonlóképpen, ha a földön gonoszságot követnek el – ha túlontúl bűnösek és túl sok bűnt követnek el –, akkor elkerülhetetlenül büntetésben részesülnek, és különféle mértékű szigorral fegyelmezik őket. A buddhizmusban a megvilágosodás elérése azt jelenti, hogy a Legnagyobb Boldogság Tiszta Földjére jutnak, de hogy hívják ezt a kereszténységben? Úgy hívják, hogy „belépés a mennybe” és „elragadtatás”. Azok, akik valóban elragadtatnak, háromszor-hétszer is átmennek az élet és a halál körforgásán, majd miután meghaltak, a szellemi világba érkeznek, mintha elaludtak volna. Ha megfelelnek az előírásoknak, akkor ott maradhatnak, hogy elfoglaljanak egy pozíciót, és a földi emberekkel ellentétben nem fognak egyszerű módon vagy szokás szerint reinkarnálódni.

Mindezen vallásokban a cél, amelyről beszélnek és amelyért küzdenek, ugyanaz, mint a buddhizmusban a megvilágosodás elérése; csakhogy ezt a „megvalósulást” más eszközökkel érik el. Mindannyian egyívásúak. E vallások követőinek ezen része számára, akik képesek viselkedésükben szigorúan betartani a vallási előírásokat, Isten megfelelő rendeltetési helyet, megfelelő helyet biztosít, és megfelelően bánik velük. Mindez észszerű, de nem úgy van, ahogy az emberek képzelik. Most, hogy hallottátok, hogy mi történik az emberekkel a kereszténységben, mit éreztek? Úgy érzitek, hogy a helyzetük igazságtalan? Együttéreztek velük? (Egy kicsit.) Nincs mit tenni; csak saját magukat hibáztathatják. Miért mondom ezt? Isten munkája igaz; Ő él és valóságos, munkája pedig az egész emberiségre és minden egyes emberre irányul. Akkor miért nem fogadják ezt el? Miért ellenzik és üldözik Istent olyan őrülten? Szerencsésnek kellene tartaniuk magukat, hogy egyáltalán ilyen kimenetelt érnek el, akkor hát miért sajnáljátok őket? Az, hogy ilyen bánásmódban részesülnek, nagy toleranciáról tanúskodik. Tekintettel arra, hogy milyen mértékben szállnak szembe Istennel, el kellene pusztítani őket, Isten azonban nem ezt teszi; ehelyett egyszerűen ugyanúgy kezeli a kereszténységet, mint bármely más vallást. Szükséges tehát részletesebben beszélnünk a többi vallásról? Mindezeknek a vallásoknak az az ethosza, hogy az emberek többet szenvedjenek, ne tegyenek rosszat, cselekedjenek jót, ne szidalmazzanak másokat, ne ítélkezzenek mások felett, határolódjanak el a vitáktól és legyenek jó emberek – a legtöbb vallási tanítás ilyen. Ezért, ha ezek a hívő emberek – a különféle vallások és felekezetek követői – képesek szigorúan betartani a vallási előírásaikat, akkor nem fognak nagy hibákat vagy bűnöket elkövetni a földön töltött idő alatt; és miután három-hét alkalommal reinkarnálódtak, ezek az emberek – akik képesek szigorúan betartani a vallási előírásokat – nagyjából maradni fognak, hogy elfoglalják helyüket a szellemi világban. Sok ilyen ember van? (Nem, nincs.) Mire alapozod a válaszod? Nem könnyű jót tenni és betartani a vallási szabályokat és törvényeket. A buddhizmus nem engedi az embereknek, hogy húst egyenek – meg tudnád ezt tenni? Ha szürke köntöst kellene viselned, és egész nap szútrákat kellene szavalnod és Buddhák nevét kellene zengened egy buddhista templomban, meg tudnád tenni? Nem lenne könnyű. A kereszténységben megvan a Tízparancsolat, a parancsolatok és a törvények; könnyű ezeket betartani? Nem az, ugye? Vegyük például azt, hogy ne szidalmazzunk másokat: az emberek egyszerűen képtelenek betartani ezt a szabályt. Képtelenek megállni, szitkozódnak – és miután szitkozódtak, nem tudják visszavonni a szavakat, ezért mit tesznek? Éjszaka meggyónják bűneiket. Néha, miután szidalmaztak másokat, továbbra is gyűlöletet táplálnak a szívükben, és még odáig is elmennek, hogy kitervelik, mikor fognak még többet ártani ezeknek az embereknek. Röviden, azoknak, akik e halott dogmák között élnek, nem könnyű tartózkodni a bűntől vagy a gonoszság elkövetésétől. Ezért minden vallásban csak egy maroknyi ember képes ténylegesen elérni a megvilágosodást. Feltételezitek, hogy mivel olyan sok ember követi ezeket a vallásokat, jó részük képes lesz maradni, hogy szerepet vállaljon a szellemi birodalomban? Nincsenek túl sokan, valójában csak kevesen képesek elérni ezt. Általában ez a hívő emberek életének és halálának körforgása. Ami megkülönbözteti őket, az az, hogy el tudják érni a megvilágosodást, ez különbözteti meg őket a hitetlenektől.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló X.)