Mennyire nagyok az akadályok Isten munkájának útjában? Tudta ezt valaha bárki is? Tekintve, hogy az embereket mélyen gyökerező babonás hatások zárják ketrecbe, ki képes megismerni Isten igazi arcát? Tekintve, hogy ez az elmaradott kulturális tudás oly sekélyes és abszurd, hogyan is foghatnák meg teljesen az Isten által mondott szavakat? Még akkor is, amikor szemtől szemben szólnak hozzájuk, és szájból szájba táplálják őket – hogyan érthetnék? Néha olyan, mintha Isten szavai süket fülekre találtak volna. Az emberek a legcsekélyebb reakciót sem mutatják, csak a fejüket csóválják, és nem értenek semmit. Hát hogyne lenne ez aggasztó? Ez a „távoli, ősi kulturális történelem és kulturális tudás” ilyen értéktelen embercsoportot nevelt ki. Ez az ősi kultúra – az értékes örökség – egy halom szemét! Már régen örök szégyenné vált, és említést sem érdemel! Megtanította az embereket az Istennel szembeni ellenállás trükkjeire és technikáira, és a nemzeti oktatás „rendezett, szelíd útmutatása” az embereket még lázadóbbá tette Istennel szemben. Isten munkájának minden része rendkívül nehéz, és a földön végzett munkájának minden lépése felzaklatta Istent. Milyen nehéz az Ő munkája a földön! Isten munkájának lépései a földön nagy nehézséggel járnak. Isten az ember gyengeségére, hiányosságaira, gyerekességére, tudatlanságára és mindenére aprólékos tervekkel és körültekintő megfontolással készül. Az ember olyan, mint egy papírtigris, amelyet nem ajánlatos csalogatni vagy feldühíteni; a legapróbb érintésre harapással válaszol, vagy összeesik és eltéved, és mintha a legcsekélyebb koncentrációzavarra is visszaesne, vagy pedig tudomást sem vesz Istenről, vagy szalad a szüleihez, a kutyákhoz és disznókhoz, hogy átadja magát teste tisztátalanságának. Mekkora akadály! Isten gyakorlatilag az Ő munkájának minden egyes lépésénél egy próbatételnek van kitéve, és szinte minden lépésnél nagy veszélyekkel néz szembe. Az Ő szavai őszinték és becsületesek, rosszindulat nélkül valók, mégis, ki hajlandó elfogadni őket? Ki hajlandó teljesen behódolni? Ez összetöri Isten szívét. Éjjel-nappal fáradozik az emberért, szorongás gyötri az ember életéért, és együttérez az ember gyengeségével. Munkája minden lépésében sok fordulatot viselt el, minden szóért, amelyet mond; Ő mindenkor a kalapács és az üllő között van, és egész nap, újra meg újra az ember gyengeségére gondol, továbbá lázadó mivoltjára, gyerekességére, sebezhetőségére... Ki tudta ezt valaha? Kiben bízhat meg Ő? Ki tudná megérteni? Ő mindenkor utálja az ember bűneit, az ember gerinctelenségét, hogy mennyire nincs tartása, és mindenkor aggódik az ember sebezhetősége miatt, és az ember előtt lévő utat szemléli. Mindig, amikor az ember szavait és tetteit szemléli, eltölti Őt az irgalom, valamint a harag, és ezeknek a dolgoknak a látványa mindig fájdalmat okoz az Ő szívének. Végül is az ártatlanok eltompultak; miért kell Istennek mindig megnehezítenie a dolgokat számukra? A gyarló ember teljesen híján van az állhatatosságnak; miért kell Istennek mindig ilyen kiapadhatatlan haraggal fordulni felé? A gyenge és erőtlen emberben többé a legcsekélyebb életerő sincs; miért szidja meg őt Isten mindig a lázadó mivoltjáért? Ki tud ellenállni a mennyei Isten fenyegetéseinek? Az ember végül is törékeny, és kétségbeejtő, Isten szorult helyzetben van; a szíve mélyére fojtotta haragját, hogy az ember lassan elkezdhessen önmagára reflektálni. De az ember, aki nagy bajban van, a legkevésbé sem értékeli Isten szándékait; az embert eltiporta az ördögök vén királya, de ő ezzel egyáltalán nincs tisztában, mindig Istennel állítja szembe magát, vagy pedig se nem hideg, se nem forró Istennel szemben. Isten oly sok szót mondott, de ki vette őket valaha is komolyan? Az ember nem érti Isten szavait, mégsem zavarja semmi, nem sóvárog, és soha nem ismerte igazán a vén ördög lényegét. Az emberek az alvilágban élnek, a pokolban, de azt hiszik, hogy a tengerfenéken álló palotában laknak; üldözi őket a nagy vörös sárkány, de azt hiszik, ők az ország „kegyeltjei”; az ördög nevetségessé teszi őket, de ők azt hiszik, hogy a hús-vér test legmagasabb rendű művészetét élvezik. Micsoda mocskos, alantas, nyomorult társaság! Az embert balszerencse érte, de nem tud róla, és ebben a sötét társadalomban egyik szerencsétlenség a másik után éri őt, de ő sohasem ébredt rá erre. Mikor szabadítja már meg magát ettől az önzéstől és rabszolga-beállítottságtól? Miért ennyire közönyös Isten szívével szemben? Talán csendben elnézi ezt az elnyomást és nehézséget? Nem vágyik a napra, amikor a sötétséget fénnyé változtathatja? Talán nem szeretné újra jóvátenni a méltányosság és az igazság ellen elkövetett sérelmeket? Hát hajlandó tétlenül nézni, ahogy az emberek elhagyják az igazságot és elferdítik a tényeket? Elégedett azzal, hogy folyamatosan ezt a rossz bánásmódot tűri? Hajlandó rabszolgának lenni? Hajlandó-e Isten keze által elpusztulni ennek a bukott államnak a rabszolgáival együtt? Hol az elhatározásod? Hol az ambíciód? Hol a méltóságod? Hol a feddhetetlenséged? Hol a szabadságod? Hajlandó vagy az egész életedet odaadni a nagy vörös sárkányért, az ördögök királyáért? Boldogan engeded, hogy halálra kínozzon? A mélység felszíne zavaros és sötét, míg a közemberek, akik ezt a csapást szenvedik, a Mennyhez kiáltanak és a földnek panaszkodnak. Mikor lesz már képes az ember emelt fővel járni? Az ember ványadt és csonttá aszott, hogyan tudna hát megmérkőzni ezzel a kegyetlen, zsarnok ördöggel? Miért nem adja az életét Istennek, amilyen hamar csak teheti? Miért habozik még mindig? Mikor tudja majd befejezni Isten munkáját? Így, céltalanul zaklatva és elnyomva, végül az egész élete hiába telik majd el; miért siet annyira megérkezni, és miért rohan annyira eltávozni? Miért nem tart meg valami értékeset, hogy Istennek adhassa? Hát elfelejtette a gyűlölet évezredeit?

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.))