Az öt embertípus

Isten követőit több kategóriába fogom csoportosítani aszerint, hogy milyen a megértésük Istenről, és hogy milyen megértéssel és tapasztalattal rendelkeznek az Ő igazságos természetéről, hogy megtudjátok, melyik stádiumban vagytok jelenleg, és hogy milyen a jelenlegi érettségetek. Ami az emberek istenismeretét és az Ő igazságos természetéről alkotott megértését illeti, az emberek által elért különböző stádiumok és érettségi szintek általánosságban öt típusra oszthatók. Ez a téma az egyedülálló Istennek és az Ő igazságos természetének ismeretén alapul. Ezért, ahogy a következő tartalmat olvassátok, próbáljátok figyelmesen megállapítani, hogy pontosan mennyi megértéssel és tudással rendelkeztek Isten egyedülálló voltáról és igazságos természetéről, aztán az eredmény segítségével ítéljétek meg, hogy igazából melyik stádiumba tartoztok, igazából mekkora az érettségetek, és igazából melyik embertípus vagytok.

Első típus: a pólyás csecsemő stádiuma

Mit jelent az, hogy „pólyás csecsemő”? A pólyás csecsemő egy csecsemő, aki nemrég jött világra, egy újszülött. Ez az a stádium, amelyben az ember a legéretlenebb.

Az ebben a stádiumban lévő emberek lényegében nem rendelkeznek tudomással vagy tudatossággal az Istenbe vetett hit dolgaival kapcsolatban. Zavartak és bizonytalanok, és semmiről nem tudnak semmit. Lehet, hogy ezek az emberek már régóta hisznek Istenben, vagy talán egyáltalán nem régóta, de zavart és tudatlan állapotuk és igazi érettségük a pólyás csecsemő stádiumába sorolja őket. A pólyás csecsemő helyzetének pontos meghatározása a következő: bármilyen régóta hisz Istenben ez a fajta ember, mindig is zavaros fejű, bizonytalankodó és együgyű lesz; nem tudja, miért hisz Istenben, és azt sem tudja, kicsoda Isten, vagy hogy ki az Isten. Bár Istent követik, a szívükben nincs pontos definíció Istenről, és nem tudják megállapítani, hogy Isten-e az, akit követnek, még kevésbé azt, hogy igazából érdemes-e hinniük Istenben és követniük Őt. Ez ennek az embertípusnak az igazi állapota. Ezeknek az embereknek a gondolatai homályosak, és egyszerűen szólva, a hitük zavaros. Mindig a döbbenet és a fogalmatlanság állapotában léteznek; állapotukat a „zavart fejűség”, „elbizonytalanodás” és „együgyűség” szavakkal lehet összegezni. Soha nem látták, nem is érezték Isten létezését, ezért az istenismeretről beszélni velük éppolyan haszontalan, mint egy hieroglifákkal írt könyvet olvastatni velük – sem megérteni, sem elfogadni nem fogják. Számukra Istent ismerni annyi, mintha egy fantasztikus mesét hallgatnának. Bár a gondolataik homályosak lehetnek, valójában szilárdan hiszik, hogy Isten megismerése kimondottan idő- és energiapazarlás. Ez az első embertípus: a pólyás csecsemő.

Második típus: az anyatejes csecsemő stádiuma

Egy pólyás csecsemőhöz képest ez az embertípus már elért némi előrehaladást. Sajnos még mindig nem rendelkeznek semmiféle megértéssel Istenről. Még mindig nincs világos megértésük Istenről és rálátásuk Istenre, és nincs túl világos fogalmuk arról, miért kellene hinniük Istenben, de a szívükben megvan a saját céljuk és a saját világos eszméik. Azzal nem törődnek, hogy helyes-e hinni Istenben. A cél és célkitűzés, amelyre az Istenbe vetett hit által törekednek, az, hogy élvezzék az Ő kegyelmét, örömöt és békét nyerjenek, kényelmes életet éljenek, élvezzék Isten védelmét és gondviselését, és Isten áldásai alatt élhessenek. Nem törődnek azzal, milyen mértékben ismerik Istent; nem sarkallja őket semmi arra, hogy Isten megértésére törekedjenek, és azzal sem törődnek, hogy mit csinál vagy mit kíván tenni Isten. Csak arra törekednek vakon, hogy az Ő kegyelmét élvezzék, és többet szerezzenek meg áldásaiból; százszoros nyereségre törekednek a jelen korban, az eljövendő korban pedig örök életre. Gondolataik, önfeláldozásuk mértéke, odaadásuk és szenvedésük mind ugyanarra a célra irányul: megszerezni Isten kegyelmét és áldásait. Semmi mással nem törődnek. Ez az embertípus csak abban biztos, hogy Isten képes megvédeni az embereket és megajándékozni őket kegyelmével. Azt lehet mondani, hogy nem érdekli őket és nincs túl sok fogalmuk arról, miért akarja Isten megmenteni az embert, vagy hogy milyen eredményt kíván Isten elérni szavaival és munkájával, és ez nem is érdekli őket. Soha nem tettek erőfeszítést azért, hogy megismerjék Isten lényegét és igazságos természetét, és nem is tudnak elég érdeklődést összeszedni ahhoz, hogy így tegyenek. Hiányzik belőlük a hajlam, hogy odafigyeljenek ezekre a dolgokra, és nem is kívánnak tudni róluk. Nem kívánnak kérdéseket feltenni Isten munkájáról, Isten követelményeiről az emberrel szemben, Isten szándékairól vagy bármi másról, ami Istennel kapcsolatos, és az arra való hajlam is hiányzik belőlük, hogy ezekről a dolgokról kérdezzenek. Azért van ez így, mert azt hiszik, ezeknek a dolgoknak semmi közük ahhoz, hogy élvezik-e Isten kegyelmét, és őket csak egy olyan Isten érdekli, aki a saját érdekeikkel közvetlen kapcsolatban létezik, és aki kegyelmet tud ajándékozni az embernek. Egyáltalán nem érdekli őket semmi más, így nem tudnak belépni az igazságvalóságba, akárhány éve is hisznek Istenben. Ha nincs senki, aki rendszeresen itatja vagy eteti őket, nehezükre esik továbbmenni az Istenbe vetett hit útján. Ha nem élvezhetik az eddigi örömöt, békét vagy Isten kegyelmét, akkor eléggé hajlamosak otthagyni az egészet. Ez a második embertípus: az a személy, aki az anyatejes csecsemő stádiumában létezik.

Harmadik típus: az elválasztott csecsemő, avagy a kisgyermek stádiuma

Ez az embercsoport már rendelkezik bizonyos mennyiségű világos tudatossággal. Tisztában vannak azzal, hogy Isten kegyelmének élvezete nem jelenti azt, hogy ők maguk igaz tapasztalással rendelkeznek, és azzal is tisztában vannak, hogy még ha fáradhatatlanul törekednek is az örömre és békére, a kegyelemre, vagy ha képesek is bizonyságot tenni azáltal, hogy megosztják tapasztalataikat Isten kegyelmének élvezetéről, vagy azáltal, hogy dicsőítik Istent az áldásokért, amelyeket nekik ajándékozott, mindez nem jelenti azt, hogy birtokában vannak az életnek, sem azt, hogy rendelkeznek az igazság valóságával. Attól kezdve, hogy ennek tudatára ébredtek, többé nem dédelgetnek vad reményeket arról, hogy őket csak Isten kegyelme fogja kísérni, hanem miközben Isten kegyelmét élvezik, egyúttal tenni is kívánnak valamit Istenért. Készen állnak megtenni kötelességüket, elviselni némi nehézséget és fáradságot, valamilyen szintű együttműködésbe kezdeni Istennel. Mivel azonban törekvésük Istenbe vetett hitükben túlságosan torzult, mivel az általuk dédelgetett egyéni szándékok és vágyak túl erősek, mivel beállítottságuk túl féktelenül arrogáns, nagyon nehéz eleget tenniük Isten szándékainak vagy hűségesnek lenniük Istenhez. Ezért gyakran nem képesek felismerni saját egyéni kívánságaikat vagy betartani Istennek tett ígéreteiket. Gyakran egymásnak ellentmondó állapotokban találják magukat: nagyon szeretnének a lehető legteljesebb mértékben eleget tenni Istennek, mégis minden erejükkel ellenszegülnek Neki, és gyakran tesznek fogadalmakat Istennek, de esküjüket aztán hamar meg is szegik. Még gyakrabban más, egymásnak ellentmondó állapotokban találják magukat: őszintén hisznek Istenben, mégis megtagadják Őt és mindazt, ami Tőle származik; szorongva remélik, hogy Isten majd megvilágosítja, vezeti, ellátja és segíti őket, de közben továbbra is a saját kiútjukat keresik. Szeretnék megérteni és megismerni Istent, mégsem hajlandóak közeledni Hozzá. Ehelyett folyamatosan kerülik Istent, és a szívük zárva van Előtte. Bár rendelkeznek némi felületes megértéssel és tapasztalattal Isten szavainak szó szerinti jelentéséről és az igazságról, valamint felületes fogalommal Istenről és az igazságról, tudat alatt továbbra sem tudják megerősíteni vagy megállapítani, hogy Isten-e az igazság, sem megerősíteni azt, hogy Isten valóban igazságos-e. Isten természetének és lényegének valódiságát sem tudják meghatározni, még kevésbé az Ő igazi létezését. Istenbe vetett hitükben mindig vannak kételyek és félreértések, valamint elképzelések és képzelgések is. Miközben Isten kegyelmét élvezik, vonakodva megtapasztalnak vagy gyakorolnak néhány igazságot is, amelyeket teljesíthetőnek tartanak, hogy gazdagítsák hitüket, bővítsék tapasztalatukat az istenhitben, igazolják az Istenbe vetett hitről alkotott megértésüket, és kielégítsék hiúságukat azáltal, hogy a saját maguk által megszabott életúton járnak, és igaz vállalkozást hajtanak végre az emberiségért. Ugyanakkor mindezt saját vágyuk kielégítésére is teszik, hogy áldásokat nyerjenek, mintegy fogadás keretében, amelyet annak reményében tesznek, hogy még nagyobb áldásokat kapnak az emberiség számára, továbbá azért, hogy véghezvigyék nagyra törő becsvágyukat és élethosszig tartó vágyukat arra, hogy ne nyugodjanak, amíg meg nem szerezték Istent. Ezek az emberek ritkán képesek elnyerni Istentől a megvilágosodást, mert vágyuk és szándékuk, hogy áldásokat nyerjenek, túlságosan fontos számukra. Semmi kedvük ezt feladni, sőt, nem is tudnák elviselni, hogy így tegyenek. Attól félnek, hogy az áldások elnyerésének vágya nélkül, a régóta dédelgetett ambíció nélkül, hogy ne nyugodjanak, amíg meg nem szerezték Istent, elveszítik a motivációt, hogy higgyenek Istenben. Ezért nem akarnak szembenézni a valósággal. Nem akarnak szembenézni Isten szavaival vagy Isten munkájával. Nem akarnak szembesülni Isten természetével vagy lényegével, még kevésbé megemlíteni Isten megismerésének témáját. Azért van ez így, mert mihelyt Isten, az Ő lényege és az Ő igazságos természete a képzelgéseik helyébe lép, az álmaik füstté válnak, és úgynevezett tiszta hitük és évek fáradságos munkájával felhalmozott „érdemeik” elpárolognak és semmivé lesznek. Ugyanígy összeomlás vár a saját kis „birodalmukra” is, amelyet vérrel és verejtékkel hódítottak meg az évek során. Mindez azt jelzi majd, hogy sok éves kemény munkájuk és erőfeszítéseik mind hiábavalóak voltak, és hogy a nulláról kell újrakezdeniük. Ez a legkeményebb fájdalom, amelyet a szívükben el kell viselniük, és ez az a végeredmény, amelyet a legkevésbé kívánnak látni, ezért vannak folyamatosan beleragadva ebbe a patthelyzetbe, mert nem hajlandóak visszafordulni. Ez a harmadik embertípus: az a személy, aki az elválasztott csecsemő stádiumában létezik.

A fent leírt háromféle ember, vagyis az ebben a három állapotban létező emberek nem rendelkeznek igaz hittel Isten identitásában és státuszában, sem az Ő igazságos természetében, sem világos, pontos felismeréssel vagy megerősítéssel ezekről. Ezért e három embertípus számára nagyon nehéz belépni az igazság valóságába, és szintén nehéz elnyerniük Isten irgalmát, megvilágosítását vagy megvilágítását, mivel az a mód, ahogyan Istenben hisznek és hibás hozzáállásuk Istenhez lehetetlenné teszi az Ő számára, hogy munkát végezzen szívükben. Kétségeik, félreértéseik és képzelgéseik Istennel kapcsolatban meghaladják Istenbe vetett hitüket és Róla alkotott ismeretüket. Ez a három embertípus nagy veszélyben forog, és mindhárom állapot nagyon veszedelmes. Amikor valaki kételkedő hozzáállást tart fenn Istennel, Isten lényegével, Isten identitásával szemben, vagy azzal kapcsolatban, hogy Isten-e az igazság, és az Ő létezésének valódiságával kapcsolatban, és amikor valaki nem képes ezeket bizonyosságként kezelni, az hogyan fogadhatja el mindazt, ami Istentől jön? Hogyan fogadhatja el azt a tényt, hogy Isten az igazság, az út és az élet? Hogyan fogadhatja el Isten fenyítését és ítéletét? Hogyan fogadhatja el Isten üdvösségét? Ez a fajta ember hogyan nyerheti el Isten igaz útmutatását és gondviselését? Azok, akik ebben a három stádiumban vannak, bármikor szembeszegülhetnek Istennel, ítéletet mondhatnak Istenről, káromolhatják vagy elárulhatják Istent. Bármikor letérhetnek az igaz útról és elhagyhatják Istent. Mondhatni, az ebben a három stádiumban lévő emberek egy kritikus időszakban léteznek, mivel nem léptek rá az istenhit helyes ösvényére.

Negyedik típus: a növekvő gyermek, avagy a gyermekkor stádiuma

Miután egy személy elválasztása megtörtént – vagyis miután bőséges mennyiségű kegyelemben részesült –, elkezdi felfedezni, mit jelent hinni Istenben, feltámad benne a vágy, hogy különböző kérdéseket megértsen, például, hogy miért él az ember, hogyan éljen az ember, és miért végzi Isten az Ő munkáját az emberen. Amikor ezek a homályos gondolatok és zavaros gondolati mintázatok felmerülnek és léteznek bennük, folyamatosan öntözésben részesülnek, és a kötelességüket is képesek teljesíteni. Ez idő alatt már nincsenek kétségeik Isten létezésének igazságával kapcsolatban, és pontos fogalommal rendelkeznek arról, mit jelent Istenben hinni. Erre az alapra építve fokozatosan istenismeretre tesznek szert, és fokozatosan válaszokat kapnak homályos gondolataikra és zavaros gondolati mintázataikra Isten természetével és lényegével kapcsolatban. Ami a beállítottságuk változásait és Istenről való ismeretüket illeti, az ebben a stádiumban lévő emberek kezdenek elindulni a helyes csapáson, és belépnek egy átmeneti időszakba. Ebben a stádiumban kezd az embereknek életük lenni. Az élet birtoklásának világos jele, ha valaki fokozatosan megoldja az Isten ismeretével kapcsolatos különféle kérdéseket a szívében – például félreértéseket, képzelgéseket, elképzeléseket, Istenről alkotott homályos definíciókat –, és nemcsak eljut odáig, hogy valóban higgyen, és felismerje Isten létezésének valódiságát, hanem lesz egy pontos definíciója Istenről, és a szívében a megfelelő hely lesz Isten számára, homályos hite helyébe pedig Isten igaz követése lép. Ebben a stádiumban az emberek fokozatosan felismerik téves fogalmaikat Istenről, csalóka törekvéseiket és hitük helytelen módjait. Mohón vágyakozni kezdenek az igazság után, vágyakozni arra, hogy megtapasztalják Isten ítéletét, fenyítését és fegyelmezését, és arra, hogy beállítottságuk megváltozzon. Ebben a stádiumban fokozatosan maguk mögött hagynak mindenféle elképzelést és képzelgést Istenről, ugyanakkor pedig megváltoztatják és helyesbítik helytelen istenismeretüket, és helyes alapvető ismereteket szereznek Istenről. Bár annak az ismeretnek egy része, amelyet ebben a stádiumban birtokolnak az emberek, nem túl konkrét vagy pontos, legalább fokozatosan kezdik elhagyni Istenről alkotott elképzeléseiket, csalóka ismereteiket és félreértéseiket; többé nem tartják fenn saját elképzeléseiket és képzelgéseiket Istenről. Kezdik megtanulni az elhagyást – hogy miként hagyjanak el a saját elképzeléseik között talált dolgokat, az ismeretekből származó dolgokat és a Sátántól való dolgokat; kezdenek hajlandók lenni arra, hogy helyes és pozitív dolgoknak vessék alá magukat, sőt olyan dolgoknak, amelyek Isten szavaiból származnak és megfelelnek az igazságnak. Kezdik továbbá megkísérelni megtapasztalni Isten szavait, személyesen ismerni és végrehajtani az Ő szavait, az Ő szavait fogadni el cselekedeteik alapelveként és beállítottságuk megváltoztatásának alapjaként. Ez idő alatt az emberek öntudatlanul elfogadják Isten ítéletét és fenyítését, és öntudatlanul elfogadják életükként Isten szavait. Miközben Isten ítéletét, fenyítését és szavait elfogadják, egyre inkább tudatába kerülnek annak, és képesek lesznek érzékelni azt, hogy az Isten, akiben szívük mélyén hisznek, valóban létezik. Isten szavaiban, saját tapasztalataikban és életükben egyre inkább érzik, hogy Isten mindig is felügyelte az ember sorsát, mindig is vezette az embert, és gondoskodott róla. Istennel való társulásuk révén fokozatosan meggyőződnek Isten létezéséről. Ezért, mielőtt még ráébrednének, tudat alatt már jóváhagyták Isten munkáját, és elkezdtek szilárdan hinni benne, valamint Isten szavait is jóváhagyták. Mihelyt az emberek jóváhagyják Isten szavait és munkáját, szüntelenül megtagadják önmagukat, megtagadják saját elképzeléseiket, megtagadják saját ismereteiket, megtagadják saját képzelgéseiket, ugyanakkor pedig szüntelenül keresik, hogy mi az igazság, és mik Isten szándékai. Az emberek ismerete Istenről a fejlődésnek ebben a szakaszában meglehetősen felszínes – még arra is képtelenek, hogy világosan szavakba foglalják ezt a tudást, és konkrét részleteket sem tudnak megfogalmazni –, és csak észlelésen alapuló megértéssel rendelkeznek; mégis, ha ezt az előző három stádium mellé állítjuk, ebben a szakaszban az emberek éretlen élete már öntözésben részesült, és megkapta ellátásként Isten szavait, így már elkezdett szárba szökkenni. Életük olyan, mint a földbe temetett mag; miután nedvességet és tápanyagokat kapott, áttör a talajon, és szárba szökkenése egy új élet születését jelenti. Ez a születés teszi lehetővé, hogy az ember megpillantsa az élet jeleit. Amikor az embereknek életük van, növekednek. Ezért ezeken az alapokon – fokozatosan eljutva az Istenbe vetett hit megfelelő ösvényére, elhagyva saját elképzeléseiket, elnyerve Isten útmutatását – az emberek élete elkerülhetetlenül, apránként növekedni fog. Minek alapján mérhető ez a növekedés? A mérés alapja az illető tapasztalata Isten szavaival és Isten igazságos természetéről alkotott igaz megértése. Bár nagyon nehezükre esik, hogy saját szavaikkal pontosan leírják Istenről és az Ő lényegéről alkotott ismeretüket ebben a növekedési időszakban, ez az embercsoport többé nem szándékozik szubjektíven az örömöt keresni Isten kegyelmének élvezete által, vagy azért hinni Istenben, hogy a saját célját hajszolja, ami nem más, mint az Ő kegyelmének megszerzése. Ehelyett egy Isten szavának megfelelően élt életre akarnak törekedni, valamint arra, hogy Isten üdvösségének tárgyai legyenek. Továbbá bizakodók, és készen állnak elfogadni Isten ítéletét és fenyítését. Ez fémjelzi a növekedés stádiumában járó embert.

Bár az ebben a stádiumban lévő embereknek van némi ismeretük Isten igazságos természetéről, ez az ismeret nagyon homályos és elmosódott. Bár nem tudják világosan megfogalmazni ezeket a dolgokat, érzik, hogy belül már elnyertek valamit, mert Isten fenyítése és ítélete révén már szert tettek bizonyos fokú tudásra és megértésre Isten igazságos természetéről. Mindez azonban meglehetősen felszínes, és még csak a kezdeti stádiumban jár. Ennek az embercsoportnak van egy konkrét nézőpontja, amellyel Isten kegyelméhez viszonyulnak, és amely annak megváltozásában fejeződik ki, hogy milyen célkitűzéseket hajszolnak, és hogyan teszik ezt. Isten szavaiból és munkájából, az Ő mindenféle, az emberrel szemben támasztott követelményéből és az emberrel kapcsolatos kinyilatkoztatásaiból már látták, hogy ha még mindig nem keresik az igazságot, ha még mindig nem törekednek arra, hogy belépjenek a valóságba, ha még mindig nem törekednek arra, hogy megfeleljenek Istennek és megismerjék Őt, miközben megtapasztalják az Ő szavait, akkor elveszítik az Istenbe vetett hit értelmét. Látják, hogy bármennyire is élvezik Isten kegyelmét, mégsem tudják megváltoztatni a beállítottságukat, nem tudnak megfelelni Istennek vagy megismerni Őt, és hogy ha az emberek folyamatosan Isten kegyelmében élnek, akkor sohasem fogják elérni a növekedést, elnyerni az életet, és nem lesznek képesek részesülni az üdvösségben. Összegzésként: ha egy személy nem képes igazán megtapasztalni Isten szavait, és képtelen Istent az Ő szavain keresztül megismerni, akkor örökké csecsemőstádiumban marad, és soha egy lépést sem fog tenni előre életének növekedésében. Ha örökké csecsemőstádiumban létezel, ha sohasem lépsz be Isten szavainak valóságába, ha Isten szava sohasem lesz az életeddé, ha sohasem rendelkezel igaz istenhittel és istenismerettel, akkor vajon van rá lehetőség, hogy Isten teljessé tegyen téged? Ezért bárki, aki belép Isten szavának valóságába, aki elfogadja életéül Isten szavát, aki kezdi elfogadni Isten fenyítését és ítéletét, bárki, akinek romlott beállítottsága változni kezd, és bárki, akinek az igazságra sóvárgó szíve van, akiben él a vágy, hogy megismerje Istent, és elfogadja Isten üdvösségét – ezek azok az emberek, akiknek valóban van életük. Való igaz, ez a negyedik embertípus, a növekvő gyermek, a gyermekkor stádiumában járó személy.

Ötödik típus: az élet érlelődése, avagy a felnőttkor stádiuma

Miután a gyermekkor stádiumát megtapasztalták az emberek, és végigtipegtek ezen a hullámvasútszerű növekedési stádiumon, az életük stabilizálódik, előrefelé tett lépéseik többé nem akadoznak, és senki nem képes akadályt gördíteni elébük. Bár az út előttük még mindig göröngyös és nehezen járható, ők már nem gyengék, nem félnek, nem botladoznak előrefelé menet, és nem veszítik el a fejüket. Alapjaik mélyen gyökereznek Isten szavának valódi megtapasztalásában, szívüket pedig Isten méltósága és nagysága vonzotta magához. Arra sóvárognak, hogy Isten nyomdokaiba lépjenek, hogy megismerjék Isten lényegét, hogy mindent megtudjanak Istenről.

Az ebben a stádiumban járó emberek már világosan tudják, kiben hisznek, és azt is világosan tudják, miért higgyenek Istenben, és mi az ő saját életük jelentősége, sőt azzal is tisztában vannak, hogy mindaz, amit Isten kifejezésre juttat, maga az igazság. Sok éves tapasztalatukkal felismerik, hogy Isten ítélete és fenyítése nélkül egy ember sohasem lesz képes megfelelni Istennek vagy megismerni Őt, és sohasem lesz igazán képes Isten színe elé járulni. Ezeknek az embereknek a szívében erős a vágy, hogy Isten próbára tegye őket, hogy a próbatétel folyamán láthassák Isten igazságos természetét, és egy tisztább szeretetet érjenek el, ugyanakkor pedig képesek legyenek hitelesebben megérteni és megismerni Istent. Az ebben a stádiumban járó emberek már teljesen elbúcsúztak a csecsemőstádiumtól és attól a stádiumtól, amelyben csak élvezik Isten kegyelmét, és teleeszik magukat cipókkal. Többé nem fűznek túlzó reményeket annak eléréséhez, hogy Isten elviselje őket és irgalmat tanúsítson irántuk; inkább abban bíznak, hogy megkapják Isten szüntelen fenyítését és ítéletét, és ebben reménykednek, hogy így elválaszthassák magukat saját romlott beállítottságuktól és megfelelhessenek Istennek. Istenről való ismeretük és törekvéseik, vagy törekvéseik végső céljai, mind teljesen világosak a szívükben. Ezért a felnőttstádiumban járó emberek már teljesen búcsút mondtak a bizonytalan hit stádiumának, annak a stádiumnak, amelyben a kegyelemtől remélik az üdvösséget, az éretlen élet stádiumának, amely nem bírja kiállni a próbatételeket, a homályosság stádiumának, a tapogatózás stádiumának, annak a stádiumnak, amelyben gyakran eltűnik az út az ember lába alól, az instabil időszaknak, amelyben hirtelen hőség és hideg váltakozik, és annak a stádiumnak, amikor az ember bekötött szemmel követi Istent. Az ebbe a típusba tartozó emberek gyakran kapnak Istentől megvilágosodást és megvilágítást, és gyakran lépnek igaz társulásra és bocsátkoznak igazi kommunikációba Istennel. Mondhatni, az ebben a stádiumban élő emberek már felfogták Isten szándékainak egy részét, képesek megtalálni az igazság alapelveit mindenben, amit tesznek, és tudják, hogyan kell eleget tenni Isten szándékainak. Továbbá már megtalálták az Isten ismeretéhez vezető utat, és elkezdtek bizonyságot tenni istenismeretükről. A fokozatos növekedés folyamán fokozatosan megértést és ismeretet nyernek Isten szándékairól: Isten szándékairól az emberiség megteremtésében és Isten szándékairól az emberiség irányításában. Továbbá fokozatosan megértést és ismeretet szereznek Isten igazságos természetéről, ami az Ő lényegét illeti. Ezt az ismeretet nem pótolhatja semmiféle emberi elképzelés vagy képzelődés. Bár nem lehet azt állítani, hogy az ötödik stádiumban egy személy élete már teljesen érett, vagy hogy ez a személy igazságos vagy teljes, mégis, ez a személy már tett egy lépést az életben való érettség stádiuma felé, és már képes Isten elé járulni, szemtől szemben állni Isten szavával és Istennel. Mivel ez a fajta ember oly sokat megtapasztalt Isten szavából, számtalan próbatételen ment keresztül, számtalanszor esett át Isten fegyelmezésén, ítéletén és fenyítésén, Istennek való alávetettsége nem relatív, hanem abszolút. Istenismerete tudat alattiból világos és pontos tudássá alakult át, felszínesből mélyrehatóvá, homályosból és bizonytalanból aprólékossá és kézzelfoghatóvá. A buzgó tapogatózás és passzív keresés után továbblépett az erőfeszítés nélküli tudás és a proaktív bizonyságtétel felé. Mondhatni, az ebben a stádiumban járó emberek rendelkeznek Isten szava igazságvalóságával, és már ráléptek a tökéletesség felé vezető útra, mint amelyen Péter járt. Ez az ötödik embertípus, aki az érettség állapotában él – a felnőttkor stádiumában.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.)