Az Úr Jézus példabeszédei

Példabeszéd a magvetőről (Máté 13:1-9)

Példabeszéd a konkolyról (Máté 13:24-30)

Példabeszéd a mustármagról (Máté 13:31-32)

Példabeszéd a kovászról (Máté 13:33)

A konkolyról szóló példabeszéd magyarázata (Máté 13:36-43)

Példabeszéd a kincsről (Máté 13:44)

Példabeszéd az igazgyöngyről (Máté 13:45-46)

Példabeszéd a hálóról (Máté 13:47-50)

Az első a magvető példabeszéde. Ez egy nagyon érdekes példabeszéd; a magvetés mindennapos esemény az emberek életében. A második a konkolyról szóló példabeszéd. Mindenki, aki vetett már gabonát, és bizonyára minden felnőtt ember tudja, hogy mi az a „konkoly”. A harmadik a mustármagról szóló példabeszéd. Ugye mindannyian tudjátok, mi az a mustár? Ha nem tudjátok, nézzetek utána a Bibliában. A negyedik példabeszéd a kovászról szóló példabeszéd. Nos, a legtöbb ember tudja, hogy a kovászt erjesztésre használják, és hogy olyasmi, amit az emberek a mindennapi életükben használnak. A további példabeszédek – köztük a hatodik, a kincsről szóló példabeszéd, a hetedik, az igazgyöngyről szóló példabeszéd és a nyolcadik, a hálóról szóló példabeszéd – mind az emberek valós életéből merítenek és származnak. Milyen képet festenek ezek a példabeszédek? Egy képet arról, ahogy Isten normális emberré válik és együtt él az emberiséggel, az élet nyelvét, az emberi nyelvet használja, hogy kommunikáljon az emberekkel és ellássa őket azzal, amire szükségük van. Amikor Isten testet öltött és hosszú ideig az emberiség körében élt, miután megtapasztalta az emberek különféle életmódjait és a tanúja volt ezeknek, e tapasztalatok váltak az Ő tananyagává, amelyen keresztül átalakította az Ő isteni nyelvét emberi nyelvvé. Természetesen ezek a dolgok, amelyeket Ő az életben látott és hallott, az Emberfia emberi tapasztalatait is gazdagították. Amikor azt akarta, hogy az emberek megértsenek bizonyos igazságokat, hogy megértsék Isten szándékainak egy részét, akkor a fentiekhez hasonló példabeszédekkel tudott mesélni az embereknek Isten szándékairól és az emberiséggel szemben támasztott követelményeiről. Ezek a példabeszédek mind az emberek életéhez kapcsolódtak; nem volt egyetlen olyan sem, amelyik ne érintette volna az emberi életet. Amikor az Úr Jézus az emberiséggel élt, látta a földműveseket, akik a földjeiket gondozták, és tudta, hogy mi a konkoly és mi a kovász; megértette, hogy az emberek szeretik a kincseket, ezért használta a kincs és az igazgyöngy metaforáit. Gyakran látott életében halászokat, akik kivetették a hálójukat; az Úr Jézus látta ezt, és más, az emberi élethez kapcsolódó tevékenységeket, és Ő is megtapasztalta ezt a fajta életet. Mint minden más normális emberi lény, Ő is megtapasztalta az emberek mindennapjait és a napi háromszori étkezést. Személyesen megtapasztalta egy átlagos ember életét, és megfigyelte másokét. Amikor mindezt megfigyelte és személyesen megtapasztalta, nem arra gondolt, hogyan lehetne jó élete, vagy hogyan élhetne szabadabban és kényelmesebben. Ehelyett az Úr Jézus a hiteles emberi életről szerzett tapasztalatai által meglátta a szenvedést az emberek életében. Látta a Sátán hatalma alatt élő emberek szenvedését, nyomorúságát és szomorúságát, ahogy a Sátán rontása alatt élik bűnös életüket. Miközben személyesen megtapasztalta az emberi életet, azt is megtapasztalta, hogy milyen tehetetlenek azok az emberek, akik romlottságban élnek, továbbá látta és megtapasztalta a bűnben élő emberek nyomorúságos körülményeit, akik teljesen irányt vesztettek a gyötrelem közepette, amelynek a Sátán és a bűn tette ki őket. Amikor az Úr Jézus látta ezeket a dolgokat, vajon az isteni vagy az emberi mivoltával látta? Emberi mivolta valóban létezett és nagyon is élő volt; mindezt megtapasztalhatta és láthatta. De ezeket a dolgokat természetesen az Ő lényegében is látta, ami az Ő isteni mivolta. Vagyis Maga Krisztus, az Úr Jézus, aki ember volt, látta ezt, és mindaz, amit látott, éreztette vele annak a munkának a fontosságát és szükségességét, amelyet ez idő alatt vállalt, amíg testben élt. Bár Ő Maga is tudta, hogy a felelősség, amelyet a testben vállalnia kell, hatalmas, és tudta, milyen kegyetlen fájdalommal kell szembenéznie; amikor látta az emberiség tehetetlenségét a bűnben, amikor látta életük nyomorúságát és a törvény alatti erőtlen küzdelmüket, egyre jobban elszomorodott és egyre jobban igyekezett, hogy megváltsa az emberiséget a bűntől. Nem számított, milyen nehézségekkel kell szembenéznie, vagy milyen fájdalmat kell elszenvednie, egyre eltökéltebbé vált, hogy megváltsa a bűnben élő emberiséget. E folyamat során, mondhatnánk, hogy az Úr Jézus egyre világosabban kezdte megérteni a munkát, amelyet el kellett végeznie és amit rábíztak. Egyre jobban vágyott arra is, hogy véghez vigye azt a munkát, amelyet elvállalt: hogy magára vegye az emberiség összes bűnét és vezekeljen az emberiségért, hogy többé ne éljenek bűnben, ugyanakkor a vétekáldozat miatt Isten ne emlékezzen az emberek bűneire, lehetővé téve Számára, hogy tovább folytassa az emberiség megmentésére irányuló munkáját. Azt lehet mondani, hogy az Úr Jézus a szívében hajlandó volt felajánlani Magát az emberiségért és feláldozni Magát. Arra is hajlandó volt, hogy vétekáldozatként lépjen fel, hogy a keresztre szögezzék, sőt, alig várta, hogy elvégezze ezt a munkát. Amikor látta az emberi élet nyomorúságos körülményeit, küldetését még inkább a lehető leggyorsabban, egyetlen perc vagy akár egyetlen másodperc késlekedés nélkül akarta teljesíteni. Ilyen sürgetést érezve nem gondolt arra, milyen nagy lesz a saját fájdalma, és azzal kapcsolatban sem táplált további félelmeket, hogy mennyi megaláztatást kell majd elviselnie. Csak egy meggyőződést hordozott a szívében: ha Ő feláldozza magát, ha vétekáldozatként a keresztre szegezik, akkor Isten akarata teljesül, és Isten új munkába kezdhet. Az emberiség élete és bűnben létezésének állapota teljesen átalakulna. Meggyőződése és eltökéltsége aziránt, amit tenni akart, az ember megmentéséhez kapcsolódott, és csak egyetlen célja volt: követni Isten akaratát, hogy Isten sikeresen megkezdhesse munkájának következő szakaszát. Ez járt akkoriban az Úr Jézus fejében.

A testben élő, megtestesült Istennek normális emberi mivolta volt; egy normális ember érzéseivel és racionalitásával rendelkezett. Tudta, mi a boldogság, mi a fájdalom, és amikor látta, hogy az emberiség ilyen életet él, mélyen átérezte, hogy pusztán az, ha ad az embereknek pár tanítást, ellátja őket valamivel vagy megtanítja őket valamire, nem lesz elég ahhoz, hogy kivezesse őket a bűnből. A parancsolatok betartatása sem válthatta meg őket a bűntől – csak amikor Magára vette az emberiség bűnét, és a bűnös test hasonlatosságává lett, akkor tudta elnyerni cserébe az emberiség szabadságát és Isten bocsánatát az emberiség számára. Miután tehát az Úr Jézus megtapasztalta az emberek bűnben élését és tanúja volt annak, heves vágy ébredt a szívében: lehetővé tenni az emberek számára, hogy megszabaduljanak a bűnben élés küzdelmeitől. Ettől a vágytól egyre inkább azt érezte, hogy a keresztre kell kerülnie, és minél hamarabb és minél gyorsabban magára kell vennie az emberiség bűneit. Ezek voltak az Úr Jézus gondolatai abban az időben, miután együtt élt az emberekkel, és látta, hallotta és érezte bűnös életük nyomorúságát. Az, hogy a megtestesült Istennek ilyen szándéka lehetett az emberiséggel kapcsolatban, hogy efféle természetet tudott kifejezésre juttatni és kinyilatkoztatni – olyasmi ez, amivel egy átlagember rendelkezhet? Mit látna egy átlagember, aki ilyen környezetben él? Mit gondolna? Ha egy átlagember mindezzel szembesülne, vajon egy magasabb szemszögből tekintene a problémákra? Biztosan nem! Bár a megtestesült Isten külső megjelenése pontosan olyan, mint egy emberé, és bár emberi tudást tanul, emberi nyelven beszél, sőt néha az emberiség saját módszereivel vagy beszédmódjával fejezi ki gondolatait, mégis, ahogy Ő látja az embereket és a dolgok lényegét, egyáltalán nem azonos azzal, ahogy a romlott emberek látják az emberiséget és a dolgok lényegét. Az Ő szemszöge és az a magaslat, amelyen Ő áll, egy romlott ember számára elérhetetlen. Ez azért van így, mert Isten az igazság, mert a test, amelyet Ő visel, szintén rendelkezik Isten lényegével, továbbá az Ő gondolatai és az, amit az Ő emberi mivolta kifejez, szintén az igazság. Amit Ő a romlott emberek számára a testben kifejezésre juttat, az az igazság és az élet átadása. Ezek a juttatások nemcsak egy embernek szólnak, hanem az egész emberiségnek. Bármely romlott ember szívében csak az a néhány ember van, akik kapcsolatban állnak vele. Ők csak ezzel a maroknyi emberrel törődnek és foglalkoznak. Amikor katasztrófa fenyeget, először a saját gyermekeikre, házastársukra vagy szüleikre gondolnak. Egy könyörületesebb ember is legfeljebb valamelyik rokonára vagy jó barátjára gondolna, de vajon messzebbre terjednek ennél még egy ilyen könyörületes ember gondolatai is? Nem, soha! Mivel az emberek mégiscsak emberek, és csak emberi magaslatból és nézőpontból tudnak szemlélni mindent. A megtestesült Isten azonban teljesen más, mint egy romlott ember. Nem számít, mennyire hétköznapi, mennyire normális, mennyire egyszerű Isten hús-vér teste, vagy milyen megvetéssel is néznek le Rá az emberek, az Ő gondolatai és az emberiséghez való hozzáállása olyasmi, aminek egyetlen ember sem lehet birtokában, amit egyetlen ember sem utánozhat. Ő mindig isteni mivolta szemszögéből, Teremtői pozíciójának magaslatáról fogja szemlélni az emberiséget. Mindig Isten lényegén és gondolkodásmódján keresztül fogja látni az emberiséget. Egyáltalán nem tudja az emberiséget egy átlagember szintjéről, vagy egy romlott ember nézőpontjából szemlélni. Amikor az emberek az emberiségre tekintenek, azt emberi látásmóddal teszik, és olyan dolgokat használnak mércéjükként, mint az emberi tudás, az emberi szabályok és elméletek. Ez azon a hatókörön belül van, amit az emberek a szemükkel látnak, és azon a hatókörön belül, amit a romlott emberek elérhetnek. Amikor Isten az emberiségre tekint, isteni szemmel néz, és az Ő lényegét, tulajdonait és lényét használja mérceként. Ebbe a hatókörbe olyan dolgok is beletartoznak, amelyeket az emberek nem láthatnak, és ez az, amiben a megtestesült Isten és a romlott emberek teljesen különböznek egymástól. Ezt a különbséget az emberek és Isten eltérő lényege határozza meg – ezek az eltérő lényegek határozzák meg identitásukat és helyzetüket, valamint azt a nézőpontot és magaslatot, ahonnan a dolgokat látják. Látjátok Magának Istennek a kifejeződését és kinyilatkoztatását az Úr Jézusban? Mondhatod, hogy amit az Úr Jézus tett és mondott, az az Ő szolgálatával és Isten saját irányítási munkájával függött össze, és hogy mindez Isten lényegének kifejeződése és kinyilatkoztatása volt. Bár volt emberi megnyilvánulása, isteni lényege és isteni mivoltának kinyilatkoztatása tagadhatatlan. Vajon ez az emberi megnyilvánulás valóban az emberi mivolt megnyilvánulása volt? Az Ő emberi megnyilvánulása lényegénél fogva teljesen különbözött a romlott emberek emberi megnyilvánulásától. Az Úr Jézus a megtestesült Isten volt. Ha valóban az átlagos, romlott emberek egyike lett volna, vajon láthatta volna isteni szemszögből az emberiség bűnös életét? Egyáltalán nem! Ez a különbség az Emberfia és a közönséges emberek között. A romlott emberek mind bűnben élnek, és ha valaki látja a bűnt, nincsenek különösebb érzései ezzel kapcsolatban; mindannyian egyformák, akárcsak a sárban élő disznók, akik egyáltalán nem érzik magukat kényelmetlenül vagy mocskosnak – ellenkezőleg: jól esznek és nyugodtan alszanak. Ha valaki kitakarítja a disznóólat, a disznó valójában kellemetlenül érzi magát, és nem marad tiszta. Nemsokára megint a sárban fog hemperegni, teljes kényelemben, mert egy mocskos teremtmény. Az emberek a disznókat mocskosnak látják, de ha kitakarítod a disznó lakhelyét, nem érzi magát jobban – ezért nem tart senki disznót a házában. Az emberek mindig másképp fogják látni a disznókat, mint ahogyan a disznók érzik magukat, mert az emberek és a disznók nem azonos fajtájúak. És mivel a megtestesült Emberfia nem azonos fajtájú a romlott emberekkel, csak a megtestesült Isten állhat Isten nézőpontjában, Isten magaslatán, ahonnan az emberiségre és mindenre tekint.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)