Napról napra figyelve állok a világegyetem fölött, és alázatosan elrejtőzöm a lakhelyemen, megtapasztalom az emberi életet, és közelről tanulmányozom az emberiség minden cselekedetét. Soha senki nem ajánlotta fel magát igazán Nekem; soha senki nem törekedett az igazságra. Soha senki nem volt még lelkiismeretes Irántam, vagy tett fogadalmakat Előttem, és aztán tartotta magát a kötelességéhez. Soha senki nem engedte meg Nekem, hogy benne lakozzam, és nem becsült úgy, mint az emberek a saját életüket. Soha senki nem látta a gyakorlati valóságban mindazt, ami az Én isteni mivoltom; soha senki nem volt hajlandó kapcsolatba kerülni Magával a gyakorlati Istennel. Amikor a vizek egészben elnyelik az embereket, Én megmentem őket az állóvizekből, és esélyt adok nekik arra, hogy újból éljenek. Amikor az emberek elveszítik az élethez szükséges önbizalmukat, Én kihúzom őket a halál torkából, bátorságot adva nekik a folytatáshoz, hogy Engem használhassanak létük alapjául. Amikor az emberek fellázadnak Ellenem, akkor lázadásukban ismertetem meg velük Magamat. Az emberiség régi természetének fényében és irgalmasságom fényében, ahelyett, hogy halálba juttatnám az embereket, megengedem nekik, hogy bűnbánatot gyakoroljanak és tiszta lappal induljanak. Amikor éhínségtől szenvednek, még ha egyetlen lehelet maradt is a testükben, elszakítom őket a haláltól, megakadályozva, hogy a Sátán ármányának áldozatául essenek. Oly sokszor látták már az emberek kezemet, oly sokszor voltak tanúi jóságos ábrázatomnak és mosolygó arcomnak, és oly sokszor látták fenségemet és haragomat. Bár az emberek soha nem ismertek Engem, nem ragadom meg gyengeségeiket lehetőségként arra, hogy szándékosan provokatív legyek. Az emberiség nehézségeinek megtapasztalása lehetővé tette számomra, hogy együtt érezzek az emberi gyengeséggel. Csak az emberek lázadására és hálátlanságára adott válaszként osztom ki a büntetések különböző fokozatait.

Elrejtőzöm, amikor az emberek elfoglaltak, és felfedem magam a szabadidejükben. Az emberek úgy képzelnek el Engem, mint aki mindent tud; úgy tekintenek Engem, mint Magát Istent, aki minden könyörgésnek eleget tesz. A legtöbben ezért csak azért jönnek elém, hogy Isten segítségét kérjék, nem pedig azért, mert vágynak megismerni Engem. Amikor betegség gyötri őket, az emberek sürgetve könyörögnek segítségemért. A megpróbáltatások idején minden erejükkel Rám bízzák nehézségeiket, hogy így jobban enyhíthessék szenvedéseiket. Azonban egyetlen emberi lény sem volt képes szeretni Engem a kényelem állapotában sem; egyetlen ember sem nyújtotta felém a kezét a béke és a boldogság idején, hogy részesülhessek örömükben. Amikor kis családjuk boldog és jól van, az emberek már réges-régen félrelöktek Engem, vagy rám csukták az ajtót, megtiltva Nekem, hogy belépjek, hogy élvezhessék családjuk áldott boldogságát. Az emberi elme túl szűk; túl szűk még egy olyan szeretetteljes, irgalmas és megközelíthető Isten befogadására is, mint amilyen Én vagyok. Oly sokszor utasítottak el az emberek az örömteli nevetés idején; oly sokszor támaszkodtak rám mankóként az emberek, amikor megbotlottak; oly sokszor kényszerítettek az orvos szerepére a betegségben szenvedő emberek. Milyen kegyetlenek az emberek! Végtelenül ésszerűtlenek és erkölcstelenek. Még azokat az érzéseket sem lehet érzékelni bennük, amelyekkel az emberek állítólag fel vannak ruházva; szinte teljesen nélkülözik az emberség minden nyomát. Gondolkodjatok el a múlton, és hasonlítsátok össze a jelennel: Történnek-e változások bennetek? Megszabadultatok-e néhány dologtól a múltatokból? Vagy azt a múltat még mindig fel kell váltani?

Hegyvidékeket és folyóvölgyeket jártam be, megtapasztalva az emberek világának magasságait és mélységeit. Közöttük barangoltam, és közöttük éltem sok-sok éven át, mégis úgy tűnik, hogy az emberiség beállítottsága alig változott. És mintha az emberek régi természete gyökeret eresztett volna és kicsírázott volna bennük. Soha nem képesek megváltoztatni ezt a régi természetet; csupán némileg javítanak annak eredeti alapján. Ahogy az emberek mondják, az anyag nem változott, de a forma sokat változott. Úgy tűnik, az emberek mind megpróbálnak becsapni és elkápráztatni Engem, hogy blöffölhessenek, és elnyerjék elismerésemet. Én nem csodálom és nem is figyelek az emberi mesterkedésre. Ahelyett, hogy dühbe gurulnék, inkább olyan magatartást veszek fel, hogy nézek, de nem látok. Azt tervezem, hogy bizonyos fokú mozgásteret biztosítok az emberiségnek, és ezután együtt foglalkozom minden emberrel. Mivel az emberek mind értéktelen nyomorultak, akik nem szeretik magukat, és akik egyáltalán nem becsülik magukat, miért lenne akkor egyáltalán szükségük Rám, hogy még egyszer irgalmat és szeretetet mutassak? Kivétel nélkül, az emberek nem ismerik önmagukat, és azt sem tudják, hogy mennyit érnek. Mérlegre kellene tenniük magukat, hogy megmérettessenek. Az emberek nem figyelnek Rám, ezért Én sem veszem őket komolyan. Nem figyelnek Rám, így Nekem sem kell keményebben dolgoznom rajtuk. Hát nem ez a legjobb mindkét világból? Hát nem ez jellemez titeket, Népem? Ki az közületek, aki tett már elhatározásokat Előttem, és utána nem vetette el azokat? Ki tett Előttem hosszú távú elhatározásokat, ahelyett, hogy gyakran rászánta volna magát a dolgokra? Az emberek mindig könnyű időkben tesznek elhatározásokat Előttem, majd a nehézségek idején mindet visszavonják; majd később újra előveszik a fogadalmaikat, és újra Elém hozzák azokat. Ennyire nem vagyok tiszteletreméltó, hogy lazán el is fogadnám ezt a szemetet, amit az emberiség a szemétdombról szedett össze? Kevés ember tartja magát az elhatározásaihoz, kevés az erkölcsös, és kevesen áldozzák fel Nekem a számukra legértékesebb dolgokat. Nem vagytok mindannyian ugyanilyenek? Ha nem vagytok képesek betartani kötelességeiteket, mint az Én népem tagjai a királyságban, akkor visszautasítalak benneteket!

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 14. fejezet)