Amikor Isten megfenyítette, Péter így imádkozott: „Ó, Istenem! A testem lázadó, s Te megfenyítesz és megítélsz engem. Örülök a Te fenyítésednek és ítéletednek, és még ha Te nem is akarsz engem, a Te ítéletedben én meglátom a Te szent és igazságos természetedet. Amikor ítélkezel felettem, hogy mások megláthassák a Te igazságos természetedet az ítéletedben, akkor én elégedett vagyok. Ha ez kifejezheti a Te természetedet, és lehetővé teszi, hogy a Te igazságos természetedet minden teremtett lény lássa, és ha ez tisztábbá teheti az Irántad érzett szeretetemet, hogy hasonlatossá válhassak egy igaz emberhez, akkor a Te ítéleted jó, mert ilyen a Te jóakaratod. Tudom, hogy még mindig sok a lázadás bennem, és hogy még mindig nem vagyok alkalmas arra, hogy Eléd jöjjek. Kívánom, hogy még inkább megítélj engem, akár ellenséges környezet, akár nagy nyomorúság által; bármit is teszel, az számomra értékes. A Te szereteted oly mélységes, én pedig hajlandó vagyok a legkisebb panasz nélkül kiszolgáltatni magam a Te vezénylésednek.” Ez Péter tudása, miután megtapasztalta Isten munkáját, és ez egyben tanúságtétel Isten iránti szeretetéről is. Mára már meg lettetek hódítva, de hogyan fejeződik ki bennetek ez a meghódítás? Egyesek azt mondják: „Az én meghódíttatásom Isten legfőbb kegyelme és magasztalása. Csak most értem meg, hogy az ember élete üres és jelentéktelen. Az ember azzal tölti az életét, hogy rohan, nemzedékről nemzedékre gyermekeket nemz és nevel, s végül nem marad semmije. Csak most láttam meg, miután Isten meghódított, hogy értéktelen így élni; ez valóban értelmetlen élet. Akár meg is halhatok, és ennyi volt!” Vajon az ilyen embereket, akik meg lettek hódítva, elnyerheti Isten? Lehet belőlük példakép és minta? Az ilyen emberek jelentik a negativitás tanulságát; nincsenek törekvéseik, és nem igyekeznek jobbá tenni magukat. Még ha meghódítottnak is számítanak, az ilyen negatív embereket képtelenség tökéletessé tenni. Élete vége felé, miután tökéletessé tétetett, Péter így szólt: „Ó, Istenem! Ha még néhány évet élhetnék, tisztább és mélyebb szeretetre törekednék Irántad.” Amikor a keresztre akarták szögezni, szívében így imádkozott: „Ó, Istenem! Elérkezett a Te időd; elérkezett az idő, amelyet Te előkészítettél számomra. Meg kell feszülnöm Érted, ezt a tanúságot meg kell tennem Melletted, és remélem, hogy szeretetem meg tud felelni a Te követelményeidnek, és tisztábbá tud válni. Ma az, hogy meghalhatok Érted, és a keresztre szögezhetnek Érted, vigasztaló és megnyugtató számomra, mert semmi sem kielégítőbb nekem, mint hogy keresztre feszíttethetek Érted, és teljesíthetem a Te kívánságaidat, Neked adhatom magam és felajánlhatom Neked az életemet. Ó, Istenem! Te olyan szeretetre méltó vagy! Ha megengednéd, hogy éljek, még inkább hajlandó lennék szeretni Téged. Amíg élek, szeretni foglak Téged. Szeretnélek még mélyebben szeretni Téged. Te megítélsz, megfenyítesz és próbára teszel engem, mert nem vagyok igaz, mert vétkeztem. És a Te igazságos természeted egyre nyilvánvalóbbá válik előttem. Ez áldás számomra, mert így mélyebben tudlak szeretni Téged, és hajlandó vagyok így szeretni Téged, még akkor is, ha Te nem szeretsz engem. Készséggel szemlélem a Te igazságos természetedet, mert ezáltal még inkább képes vagyok értelmes életet élni. Úgy érzem, hogy az életem most már értelmesebb, mert a keresztre feszíttettem Érted, és Érted meghalni értelmes dolog. Mégsem érzem magam elégedettnek, mert túl keveset tudok Rólad, tudom, hogy nem teljesíthetem maradéktalanul a kívánságaidat, és túl keveset törlesztettem Neked. Életemben képtelen voltam arra, hogy teljes egészében visszaadjam magam Neked; messze vagyok ettől. Ahogy visszatekintek erre a pillanatra, annyira lekötelezve érzem magam Neked, és csak ez a pillanat áll rendelkezésemre, hogy kárpótoljalak minden hibámért, és mindazért a szeretetért, amit nem viszonoztam Feléd.”

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről)