Jób 2:6 Jahve ezt felelte a Sátánnak: A kezedbe adom, csak az életét kíméld meg!

Ez a szemelvény Jób könyvéből való, és ezekben a szavakban a harmadik személy Jóbra utal. Ez a mondat rövid ugyan, de sok kérdést megvilágít. Egy bizonyos szóváltást ír le Isten és a Sátán között a szellemi világban, és elmondja nekünk, hogy Isten szavainak tárgya a Sátán volt. Azt is feljegyzi, hogy Isten konkrétan mit mondott. Isten szavai a Sátánnak adott parancs és utasítás voltak. Ennek a parancsnak a konkrét részletei Jób életének megkímélésével kapcsolatosak, valamint azzal, hogy hol húzta meg Isten a határt abban, ahogyan a Sátán Jóbbal bánt: a Sátánnak meg kellett kímélnie Jób életét. Az első, amit ebből a mondatból megtudunk, az, hogy ezeket a szavakat Isten mondta a Sátánnak. Jób könyvének eredeti szövege szerint ezeknek a szavaknak a hátterében a következő állt: a Sátán vádolni akarta Jóbot, ezért meg kellett szereznie Isten beleegyezését, mielőtt megkísérthette volna. Amikor Isten beleegyezett a Sátán kérésébe, hogy megkísérthesse Jóbot, Isten a következő feltételt támasztotta a Sátánnal szemben: „A kezedbe adom Jóbot, csak az életét kíméld meg!” Mi a természete ezeknek a szavaknak? Ez nyilvánvalóan egy parancs, egy utasítás. Miután megértetted ezeknek a szavaknak a természetét, természetesen azt is fel kell fognod, hogy Isten volt az, aki ezt a parancsot kiadta, az pedig, aki ezt a parancsot kapta és engedelmeskedett neki, a Sátán volt. Mondani sem kell, hogy ebből a parancsból az Isten és a Sátán közötti kapcsolat bárki számára nyilvánvaló, aki olvassa e szavakat. Természetesen ez egyúttal az Isten és a Sátán között a szellemi világban fennálló kapcsolat is, és a különbség Isten és a Sátán identitása és státusza között, amelyet a Szentírás az Isten és a Sátán szóváltásairól szóló feljegyzésekben megad, továbbá az Isten és a Sátán identitása és státusza közötti kifejezett különbség az, amiről az ember most tanulhat ebből a konkrét példából és szöveges feljegyzésből. Ezen a ponton azt kell mondanom, hogy az e szavakat megörökítő feljegyzés fontos dokumentum az emberiségnek Isten identitásáról és státuszáról alkotott tudásáról, és fontos információkat tartalmaz az emberiség istenismeretét illetően. A Teremtő és a Sátán szellemi világban folytatott szóváltásából az ember képes megérteni a Teremtő hatalmának egy másik konkrét aspektusát is. Ezek a szavak szintén bizonyságtételként szolgálnak a Teremtő egyedülálló hatalmáról.

Kívülről nézve Jahve Isten párbeszédet folytat a Sátánnal. Lényeg szempontjából az a hozzáállás, amellyel Jahve Isten beszél, és az a pozíció, amelyben Ő áll, magasabb, mint a Sátáné. Ez annyit tesz, hogy Jahve Isten egy parancs hangnemében utasítja a Sátánt, és azt mondja el neki, mit tegyen és mit ne, hogy Jób már a kezében van, és szabadon bánhat Jóbbal a kedve szerint – de nem veheti el Jób életét. Ennek alszövege az, hogy bár Jób a Sátán kezébe került, az élete nem adatott át a Sátánnak; senki nem veheti el Jób életét Isten kezéből, hacsak Isten meg nem engedi. Ez a Sátánnak adott parancs világosan megfogalmazza Isten hozzáállását, valamint kinyilvánítja és feltárja azt a pozíciót, amelyből Jahve Isten a Sátánnal társalog. Eszerint Jahve Isten nemcsak Isten státuszát tölti be, aki megteremtette a világosságot, a levegőt és minden dolgot és élőlényt, Isten státuszát, aki szuverenitást gyakorol minden dolog és élőlény fölött, hanem azét az Istenét is, aki parancsol az emberiségnek, parancsol az alvilágnak, Istenét, aki minden élőlény életét és halálát kézben tartja. A szellemi világban Istenen kívül ki merne ilyen parancsot kiadni a Sátánnak? És miért személyesen adta ki Isten a parancsát a Sátánnak? Mert az ember életét, Jóbét is beleértve, Isten irányítja. Isten nem engedte meg a Sátánnak, hogy kárt tegyen Jób életében, vagy elvegye azt, és még akkor is, amikor Isten megengedte a Sátánnak, hogy megkísértse Jóbot, Isten még mindig megemlékezett arról, hogy külön kiadjon egy ilyen parancsot, és ismét megparancsolta a Sátánnak, hogy ne vegye el Jób életét. A Sátán sohasem merészelt véteni Isten hatalma ellen, hanem mindig figyelmesen meghallgatta Isten utasításait és konkrét parancsait, és engedelmeskedett azoknak, sohasem merészelve szembeszegülni velük, és természetesen nem merészelve szabadon megmásítani Isten bármely utasítását. Ilyen korlátokat szabott Isten a Sátánnak, és így a Sátán soha nem merte ezeket a korlátokat áthágni. Ez talán nem Isten hatalmának nagysága? Ez nem bizonyságtétel Isten hatalmáról? A Sátán sokkal inkább tisztában van azzal, hogyan kell viselkedni Istennel szemben, és hogyan kell Istenre tekinteni, mint az emberiség, így a szellemi világban a Sátán nagyon is világosan látja Isten státuszát és hatalmát, és mélységesen tudatában van Isten hatalma nagyságának és az Ő hatalomgyakorlása mögött álló elveknek. Egyáltalán nem meri figyelmen kívül hagyni, sem bármilyen módon megszegni azokat, sem bármit tenni, ami vét Isten hatalma ellen, és semmilyen módon nem meri kihívni Isten haragját. Bár természete gonosz és arrogáns, a Sátán soha nem merte átlépni az Isten által neki szabott határokat és korlátokat. Több millió éven keresztül szigorúan betartotta ezeket a határokat, betartott minden parancsot és utasítást, amelyet Istentől kapott, és soha nem merészelt túlkapást elkövetni. Bár a Sátán rosszindulatú, sokkal bölcsebb, mint a romlott emberiség; ismeri a Teremtő identitását, és ismeri a saját határait. A Sátán „engedelmes” cselekedeteiből látható, hogy Isten hatalma és ereje mennyei rendeletek, amelyeket a Sátán nem hághat át, és pontosan Isten egyedülálló volta és hatalma az oka annak, hogy minden dolog rendezett módon változik és szaporodik, hogy az emberiség az Isten által megszabott pályán élhet és sokasodhat, és ezt a rendet egy személy vagy tárgy sem boríthatja fel, és egy személy vagy tárgy sem képes megváltoztatni ezt a törvényt – hiszen mind a Teremtő kezéből, a Teremtő rendjéből és hatalmából származnak.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.)