Aprólékosan és lelkiismeretesen tenni a dolgokat

A gondatlanság az emberi mivolt hibája. Nos akkor az aprólékosság és a lelkiismeretesség a dolgok végzésében, valamint az, hogy valaki képes felfogni a lényeget, a legfőbb pontokat, képes felismerni, hogy hol vannak problémák és átlátni a problémák lényegét – ez az emberi mivolt érdeme vajon? (Igen.) Az aprólékos emberek hozzáállása a dolgok végzéséhez egészen megfelelő; meglehetősen aprólékosak és alaposak a cselekvésben, képesek arra, hogy lecsendesedjenek és ne legyenek hirtelenek – ez az emberi mivolt érdeme. Bár az emberi mivolt eme érdemével bíró ember vállalhat munkát teljes munkaidőben, ha túl lassan végzi a dolgokat és nem hatékony a munkája, akkor az eredmények nem lesznek nagyon jók. Ebben mi játszik szerepet? A képesség, a veleszületett adottságok egyike. Azt hiszed, hogy bármelyik aprólékos ember magától értetődően jó munkát tud végezni? Ez nem helytálló nézet. Egyesek túlságosan aprólékosan végzik a dolgokat, olyannyira, hogy egy kissé neurotikussá válnak. Amikor például zöldségeket mosnak, előbb megmossák a levelek elülső oldalát, majd a hátulját, minden sárga levelet leszednek, és minden egyes rovarfúrást kivágnak, gondoskodva arról, hogy teljesen tisztára mossák a zöldségeket. Az aprólékosság a cselekvésben az emberi mivolt érdeme, ám ha valaki túlságosan aprólékos, olyannyira, hogy nem tiszteli az alapelveket és túlzottan jelentéktelen dolgokat csinál, akkor az szükségtelenné válik és nem lesz hatékony. Ez gyenge képességet jelez, a dolgok megvalósítására való képtelenséget és a munka felvállalására való alkalmatlanságot. Egyesek, akik aprólékosan végzik a dolgokat, felfogják az alapelveket, felfogják a lényeget, a legfőbb pontokat, fürgén és serényen cselekednek, gyors ítélőképességgel, és képesek gyorsan megoldani a problémákat – ez azt jelenti, hogy jó képességűek. Az, hogy valaki aprólékosan végzi a dolgokat, nem egyenlő azzal, hogy hatékonyan végzi a dolgokat, sem azzal, hogy jó eredményeket ér el a dolgok végzésében. Csupán azt jelenti, hogy képes türelmesen koncentrálni, csendes, nem hirtelen, nem hivalkodó és nem vakmerő. Ez legfeljebb csak az emberi mivolt érdeme, a jó képességtől azonban elmarad. Egyesek meglehetősen aprólékosan végzik a dolgokat, igen lelkiismeretesnek tűnnek, nem kapkodnak és nem is idegeskednek, és elég csendesek. Az ügyeket azonban nem intézik hatékonyan, képtelenek jelentőség és sürgősség alapján rangsorolni a dolgokat. Leragadnak valamilyen jelentéktelen feladatnál és vég nélkül dolgoznak rajta, amitől mások szoronganak és bosszúsak lesznek, és legszívesebben jól megrugdosnák őket. Túlságosan lassan dolgoznak, egyáltalán nem hatékonyak – egyszerűen semmirekellők! Egy normális túlélési képességgel bíró ember tízszer vagy hússzor gyorsabban dolgozik náluk. Túlságosan lassan teszik a dolgokat, és bármilyen sokat is tesznek, nem tudnak találni egy módszert, nem találnak alapelveket, nincs hozzá érzékük és nem hatékonyak. Egyórás feladat nekik egy egész napjukba telhet, egy egynapos feladat öt napot igényelhet tőlük, egy ötnapos feladat pedig tíz napig is eltarthat nekik, amitől dühös és bosszús is leszel, amint nézed őket. Vannak olyan nők, akik lomhán intézik a dolgokat. Bár igen jól tudják, hogy hamarosan el kell menniük otthonról, hogy elintézzenek valamit, akkor is ragaszkodnak ahhoz, hogy hajat mossanak. A hajmosásukban nem képesek módszerre lelni. Ahelyett, hogy egyszerre megmosnák az egész hajukat, tincsenként mossák, és még fél óra elteltével sincsenek készen. Hát nem bolondok? A hajmosás miatt végül késleltetik a fontos dolgokat. Minél sürgetőbbek az ügyek, ők annál kevésbé érzik a sürgetést, sőt a jelentéktelen ügyek intézésére összpontosítanak, a fontosakat pedig halogatják, anélkül, hogy idegeskednének vagy izgulnának. Ha sürgeted őket, még egy rakás kifogásuk is van: „Hogy hagynám elintézetlenül ezeket a fontos dolgokat?” Mit gondolsz magadban, amikor ilyen embereket látsz? Legszívesebben odarúgnál nekik egy nagyot. Hát nem rúgást érdemelnek az ilyen emberek? (De igen.) Ami az ilyeneket illeti, még ha van is tennivaló, nem szükséges azt rájuk bízni. Túl lassan dolgoznak és túlságosan alkalmatlanok! Aggódtok, amikor ilyen embereket láttok, akik csigatempóban végzik a dolgokat? (Igen.) Ezt mondják: „Aprólékosan végzem a munkámat!” Én ezt mondom: „Mi haszna az aprólékosságodnak? Mások nem sokkal kevésbé aprólékosak nálad, de több munkát végeznek, és jobban csinálják. Képes eredményeket elérni az aprólékosságod? Ez a lényeg. Ha aprólékosan végzed a dolgokat, és hatékony is vagy és jó eredményeket érsz el, akkor van értéke az aprólékosságodnak. Ha azonban csak aprólékosan végzed a dolgokat, és végül sem eredményes, sem hatékony nem vagy, az hasznos vajon? Az semmire sem jó!” Egyesek rendkívül aprólékosak a ruhakészítésben, ám sosem tudják eltalálni a méreteket. Nem tudják pontosan megítélni, hogy a ruha jól áll-e majd a tervezett viselőjének, nem tudják megmondani, hogy túl hosszú vagy túl rövid-e az ujja, vagy hogy a ruha túl szűk vagy túl bő-e, nem ismerik a normál mandzsettaszélességet és nem tudják, hogy megfelelő-e a gallér. Az ilyen emberek által varrt ruhák nyilvánvalóan nem lesznek megfelelő színvonalúak. Ha valaki aprólékos és elvhű is egyben, az valóban az emberi mivolt érdeme. Ha azonban az ember csak aprólékos és nincsenek alapelvei, képtelen felfogni a lényeges pontokat és mindig felhajtást csinál jelentéktelen dolgok körül és értelmetlenül rágódik rajtuk, az bosszantó. Az „aprólékos” szót általában a legtöbb ember pozitív fogalomnak tekinti, ám nem mindenféle aprólékosság érdem. A helyzettől függ. Egyesek vakon aprólékosak, mindenféle alapelvet nélkülözve. Ez nem aprólékosság, hanem neurotikus viselkedés és a lényeges pontok felfogására való képtelenség; gyenge képességet jelez, a dolgok végzéséhez való érzék hiányát és az alapelvek felfogására való képtelenséget. Ezért az Én álláspontom szerint, bár az aprólékosság mint megnyilvánulás vagy cselekvésmód az emberi mivolt érdeme, meg kell nézni az illető képességét is. Ha a képességet nem vesszük figyelembe, az aprólékos hozzáállás a dolgok végzéséhez akkor is jó. Ha valakinek képessége is van és hatékony is a dolgok végzése során, képes alapelveket követni, és ezenfelül aprólékos, akkor ez az aprólékosság valóban hab a tortán és valóban az emberi mivolt érdeme.

A dicsekvés szeretete

Beszéljünk egy másik megnyilvánulásról: a dicsekvés szeretetéről. Ez milyen kérdéskörbe tartozik? (A romlott beállítottságok közé.) Egyesek például nagyon gyorsan gépelnek. Azért, hogy ezt az erősségüket mások tudtára adják, szándékosan nagyon hangosan ütik a billentyűzetet, mintha ezt mondanák: „Csak hallgasd a gépelésem ritmusát, és megtudod, milyen gyorsan gépelek!” Néhányan egyetemet végeztek, ők általában ilyesmiket mondanak: „amikor még egyetemisták voltunk”, „az egyetemi tanáraink”, „az egyetemi campusunk” és így tovább. Milyen megnyilvánulás ez? (Dicsekvés.) Ezt dicsekvésnek hívják. Egyesek új autót vesznek és attól tartanak, hogy mások nem fogják tudni, hogy az csúcsminőségű híres márka. Miután kiszállnak az autóból, nem mennek tovább, hanem az egyik pillanatban még azt vizslatják, hogy nincsenek-e ujjlenyomatok az ablakokon, a következőben pedig azt ellenőrzik, hogy nincsenek-e karcolások a lakkozáson. Miért időznek az autó körül? Csak azért, hogy mások tudtára adják, hogy az autó az övék. Ez milyen megnyilvánulás? (Dicsekvés.) Egyeseknek csúcskategóriás telefonjuk van. Még akkor is úgy tesznek, mintha hívásban lennének, amikor a telefon le van merülve, hogy mások lássák. Minek hívjuk ezt? (Dicsekvésnek.) Miért dicsekednek? Hát nem a hiúság játszik itt szerepet? Egyesek nercbundát viselnek, és akkor sem veszik le, miután egy igen meleg helyiségbe lépnek. Amikor valaki megkérdezi őket, hogy nincs-e melegük, így válaszolnak: „Nincs. Nercbunda van rajtam – nagyon meleg!” Azt feltételezik, hogy mások erről semmit nem tudnak! Amikor leveszik, gondoskodnak róla, hogy megvillantsák a címkét, hogy bemutassák az embereknek: „Ez nemcsak egy nercbunda, hanem ennek és ennek a csúcskategóriás designer márkának a darabja. Te még csak nem is ismered!” Ha a többiek nem ismerik, minek dicsekedsz egyáltalán? Hát nem a semmiért dicsekedsz? Egyesek még Nekem is parádéznak, és ezt mondják: „Kacsatoll kabátot viselsz? Nercbundát kellene viselned – az nagyon meleg!” Én így szólok: „Meleg, de az a kabát nagyon nehéz!” Nercbundát viselnek, és még Előttem is fitogtatják magukat. Mondjátok meg Nekem, nem sekélyesek az ilyen emberek, akik szeretnek dicsekedni? Az emberi mivoltukat illetően két problémájuk van. Az egyik az, hogy rendkívül felszínesek. Amikor külső vagyontárgyakról és anyagi dolgokról van szó, mint például az étel, amit esznek, a ruházat, amit viselnek és az általuk használt tárgyak, mindegyiket mutogatni akarják. Képtelenek elnyomni a dicsekvés utáni vágyukat, és mindig mutogatni akarják ezeket a dolgokat másoknak, mások tudtára adva, hogy az általuk viselt ruhák és az általuk használt dolgok mind csúcsminőségűek és kivételesek. Mit számít, ha mások tudják? Még ha mások látják is, és nem tartják nagyra őket, ők akkor is mutogatják. Hát nem sekélyes dolog ez? (De igen.) Sekélyesek és gyerekesek – ez a másik probléma azokkal az emberekkel, akik szeretnek dicsekedni. Mondjátok meg Nekem, mit nyerhetnek abból, hogy így dicsekednek? Csak arról van szó, hogy éreztessék a jelenlétüket? Szükséges ez? Nem felesleges? (De igen.) A ’80-as és a ’90-es években, amikor valaki bőrcipőjének a talpa egyenetlenül kopott, vaskopogót szögelt rá, ami hangosan kopogott járás közben. Voltak, akiknek már azelőtt vaskopogót kellett szögelniük a vadonatúj bőrcipőre, mielőtt felvették, csak hogy mások tudtára adják, hogy van egy pár bőrcipőjük. Ez magabiztossággal ruházta fel és egyfajta élvezettel töltötte el őket. Így hitték: „Jó dolog, ha mások odafigyelnek az emberre. Azt bizonyítja, hogy van varázsom és hogy a létezésem igazolást nyer. Ezért mindenkivel meg kell osztanom az erősségeimet, az erős pontjaimat és az általam birtokolt jó dolgokat.” Valóban megosztás ez? Ezt hivalkodásnak nevezik. Hát nincs elég sok olyan ember ezen a világon, aki szeret hivalkodni? (De igen.) Az emberek mind azt gondolják, hogy ez igen normális, nem igaz? Senki sem veti meg az ilyen embereket, senki sem néz furcsán rájuk, mivel a világ tele van olyan emberekkel, akik mindenféle anyagi és pénzben kifejezhető örömök, valamint a státusz örömeinek megszállottjai. Ezért ez a világ dicsőíti ezeket a dolgokat. Isten házában az ilyen emberek irtózattal és megvetéssel töltik el a többieket. Miért? Azok, akik hisznek Istenben, az alapok lefektetésétől kezdve addig, amíg fokozatosan megértik az igazságot és az emberi lét értékét és értelmét, egyre kevésbé törődnek az anyagi örömökkel és egyes felszínes világi dolgokkal. A külsőséges javak hajszolása iránti belső késztetésük alábbhagy, megváltoznak a törekvésük céljai és iránya, és mások lesznek a belső világuk szükségletei. Kialakul bennük egy másféle szemlélet az anyagi szükségletekről, úgy érzik, hogy az efféle dolgok mind üresek, és nem tudják kielégíteni a szívük szükségleteit. Ezért csökken az abbéli hajlamuk, hogy mindenféle dologgal dicsekedjenek és hivalkodjanak. Milyen dolgokkal dicsekedhetnek vagy hivalkodhatnak leginkább az Istenben hívők? Hivalkodhatnak például a készségeikkel vagy az erősségeikkel. Például egyesek, akik szeretnek énekelni, mindig azt akarják, hogy mások hallják a hangjukat. Ezt mondják: „Hallgasd meg, milyen szép hangom van!” Attól tartanak, hogy mások nem fogják tudni, hogy ők szépen énekelnek, és folyamatosan dicsekedni akarnak ebben a tekintetben. Összefoglalva, a dicsekvés szeretete az emberi mivolt hibája. Az emberi mivolt éretlenségének, gyerekességének és sekélyességének egy megnyilvánulása. Amikor az emberek csak néhány szót és doktrínát értenek, és nem nyerték el valóban az igazságot, illetve nem léptek be az igazságvalóságba, igen valószínű, hogy megmutatkozik bennük a dicsekvés szeretetének hiányossága, és az emberi mivolt e hibáját nem könnyű leküzdeni. Ez azért van, mert mielőtt az emberek elnyerik az igazságot, a tőkéjük és a magabiztosságuk az életben az, amivel dicsekedhetnek és hivalkodhatnak. Csak azért magabiztos a magatartásod és azért van motivációd a dolgok végzéséhez, mert az életben afféle dolgokra támaszkodsz, mint a megjelenés, a tartás, az erősségek, az iskolai végzettség, a szakképesítések vagy a szakmai készségek. A legtöbb emberben ezért különböző mértékben megmutatkozik a dicsekvés szeretetének hiányossága, és ezt nem könnyű leküzdeni, nem könnyű lázadni ellene. Amikor az emberek megértik az igazságot és belépnek az igazságvalóságba, van bizonyos érettségük és kevesebbet törődnek az igazsághoz nem kapcsolódó dolgokkal, ráébrednek, hogy nem kell dicsekedni vagy hivalkodni, és hogy ezek a dolgok nem azt szemléltetik, hogy az illetőnek van emberi mivolta, sem azt, hogy érettsége van; és természetesen még kevésbé jelzik azt, hogy az illető üdvözült vagy képes alávetni magát az igazságnak és Istennek. Ezért néhány olyan ember esetében, akik egykor szerettek dicsekedni, ez a vágy fokozatosan elhalványul, az emberi mivolt e hibája pedig öntudatlanul legyőzetik és eltűnik, amint megértik az igazságot és belépnek az igazságvalóságba. Vegyünk például valakit, aki egy kissé drága pólót visel. Amikor az véletlenül egy kicsit piszkos lesz, az illető nagyon idegeskedni kezd. Valaki más így szól hozzá: „Miért vagy olyan ideges? Nem lesz jó, ha egyszerűen kimosod?” Ő így válaszol: „Tudod, hogy ez a póló 200 jüanba került?” Ragaszkodik az ár említéséhez, hogy mások tudtára adja; csak ekkor elégedett. Ha az illető érti az igazságot, helyénvalóan tudja megközelíteni az efféle kérdéseket, amikor ismét szembesül velük. Nem fogja említeni az árat, és ezen a ponton valamelyest megfékezi a hiúságát. Hát nem azt mutatja ez majd, hogy az emberi mivolta viszonylag éretté vált és többé nem olyan sekélyes és gyerekes? (De igen.) Ily módon legyőzetik a dicsekvés iránti szeretete, az emberi mivoltának ez a hibája.

A szegények megvetése és a gazdagok kegyeinek keresése

A következő megnyilvánulás a szegények megvetése és a gazdagok kegyeinek keresése. Egyesek, amikor azt látják, hogy valaki jómódú, azonnal keresik a kegyeit, efféléket mondva: „Szép a bőröd. Jól nézel ki. Olyan nemes vagy, még amit kiköpsz, az is többet ér, mint mi csóró emberek!” Kivételesen gyengédek, amikor gazdagokkal, valamint ranggal és státusszal bíró emberekkel beszélnek. Amikor azonban egy földművessel találkoznak, mindig gúnyt akarnak űzni belőle, a szavaik pedig közvetve vagy közvetlenül becsmérlik őt. Teljesen másképp viszonyulnak a szegényekhez és a gazdagokhoz. A gazdagok igényeit hajlandóak kielégíteni, olyannyira, hogy önként a rabszolgáik lesznek. A szegényekkel azonban más a helyzet – amikor a szegények nehézségekkel néznek szembe vagy segítséget kérnek, semmibe veszik őket. Teljesen máshogy bánnak az alacsony rangú és alacsony társadalmi státuszú emberekkel, mint a magas társadalmi státusszal rendelkezőkkel. Ez a szegények megvetése és a gazdagok kegyeinek keresése. Ez milyen probléma? (Az emberi mivolt hibája.) Az emberi mivolt hibája? Milyen probléma az emberi mivoltban? (Alantas jellem.) Ez a jellem problémája az emberi mivolton belül – alantas jellem. Amikor az ilyen emberek gazdagokkal találkoznak, engedelmes alárendeltekké válnak, akik túlságosan szolgalelkűen viselkednek. Amikor szegényekkel találkoznak, úgy akarnak viselkedni, mintha ők lennének az urak. Miféle alakok ezek? Az, hogy így bánnak az emberekkel, azt mutatja, hogy nincsenek alapelveik! A szegényeknek csak egy kicsit kevesebb a pénzük és kicsit rosszabbak az életkörülményeik – mivel sértettek meg téged? A szegény embereknek szükségszerűen rossz az emberi mivoltuk? A gazdag embereknek feltétlenül jó az emberi mivoltuk? Az igazságalapelvek alapján mérnek és szemlélnek másokat azok, akik megvetik a szegényeket és a gazdagok kegyeit keresik? Nyilvánvalóan nem. Azt hiszik, hogy bárki, akinek pénze van, nemes és nagyszerű, és bárki, aki szegény, alacsonyrendű és alárendelt. A pénz alapján mérik az embereket. Jó emberek az ilyenek? Milyen az emberi mivoltuk? (Rossz az emberi mivoltuk.) Amikor egy gazdag emberrel találkoznak, behízelgően vigyorognak; amikor egy szegény emberrel találkoznak, azonnal elborul az arcuk – oly gyorsan megváltozik az arckifejezésük! Egy gazdag ember számára akár egy éjjeliedényt is hajlandók elvinni, ám egy szegénynek még egy pohár vizet sem hajlandóak önteni. Miféle alakok ezek? Hát nem alantas jelleműek? (De igen.) Jó, ha ilyen emberek vezetők? (Nem.) Miért nem? Milyen módon alkalmatlanok a vezetői szerepre? (Nincsenek alapelveik arra vonatkozóan, ahogyan az emberekkel bánnak, és nem az igazságalapelvek alapján választják ki és használják az embereket, hanem az alapján, hogy valakinek van-e társadalmi státusza és pénze. Ha vezető lesz belőlük, a státusszal és a pénzzel bírókat fogják előléptetni. Ha gonosz emberek azok, akiket előléptetnek, akkor gonosz emberek fognak hatalmat gyakorolni a gyülekezetben, az pedig katasztrófa lesz.) Az ilyen emberek nem alkalmasak arra, hogy vezetők legyenek. Egyrészt alantas a jellemük és nincs lelkiismereti normájuk abban, amit csinálnak. Másrészt, ha vezetővé tennék őket, a gyülekezetet valami olyasmivé változtatnák, mint a társadalom – az általuk vezetett gyülekezet egy társadalmi csoporttá válna. Azokat léptetnék elő, akik jómódúak és befolyásosak, akiknek van rangjuk, státuszuk és kapcsolataik, és akik jól boldogulnak a társadalomban, csapatvezetővé és felügyelővé téve őket, miközben eltipornák azokat a földműveseket, szegény embereket, és azokat, akiknek alacsony a végzettségük és nem tudnak kellemesen hangzó szavakat szólni, akiknek jó az emberi mivoltuk, van képességük és törekednek az igazságra, ám alacsony a társadalmi státuszuk. Hát nem épp olyanná tenné ez a gyülekezetet, mint amilyen a társadalom? Mi lenne a különbség? A társadalomban nem azok gyakorolnak hatalmat, akik jómódúak és van státuszuk? Nem azok rendelkeznek státusszal és állnak a reflektorfényben a társadalom minden szintjén, területén és csoportjában, akiknek van rangjuk, kapcsolataik, erejük és befolyásuk? Isten háza vajon akkor is Isten háza lenne, ha olyan lenne, mint a társadalom? Nem lenne többé Isten háza és nem lehetne gyülekezetnek nevezni – egy társadalmi csoport lenne. Pontosan ez a következménye annak, ha olyan emberekből lesznek vezetők, akik megvetik a szegényeket és a gazdagok kegyeit keresik. Az ilyen emberek inasai lesznek bárkinek, akinek van státusza. Mondjátok meg Nekem, van bármilyen alapelvük azoknak az embereknek, akik inasként viselkednek? Vannak határaik a magaviseletükben? (Nincsenek.) Az ilyen emberek magaviseletében nincsenek alapelvek és határok. Amikor veszélyes környezettel szembesülnek, Júdássá válhatnak. Ha az országuk elbukna, árulók lennének belőlük. Ha kormányzati vezetők lennének, hazaárulókká válnának. Pontosan ilyen alakok ők! Ezért nem alkalmasak arra, hogy vezetők legyenek. Ez azért van, mert nem végeznének valódi munkát és ártanának a testvéreknek, eltipornák mindazokat, akik igazán törekednek az igazságra és van emberi mivoltuk, miközben előléptetnék a gonosz emberi mivolttal rendelkezőket, akiknek státuszuk van és kiemelkedőek és befolyásosak a társadalomban; ez szöges ellentétben áll Isten házának az emberek előléptetésére vonatkozó alapelveivel. Ha Isten házában ilyen emberek uralkodnának és gyakorolnának hatalmat, zökkenőmentesen és akadálymentesen folyhatna vajon a gyülekezet munkája? (Nem.) A gyülekezet munkája és Isten választott népe tönkremenne ezeknek az embereknek a kezében. Ezek az emberek összejátszanának, egymást használnák és egymást támogatnák. Az igazságra törekvő testvéreket kiközösítenék és kirekesztenék – akár az is lehet, hogy mindegyiküket B csoportba sorolnák vagy kitakarítanák, nem hagyva számukra kiutat. Nem lehet, hogy ez lenne a helyzet? (De igen.) Milyen a kapcsolat ezek között az emberek között? Amikor összejönnek, cimborának hívják, megölelik egymást és a társadalomban megélt dicső múltjukkal büszkélkednek, arról beszélnek, hogy mit tehetnek egymásért, majd megkérdezik, hogy a másik mit tehet értük, kölcsönösen kihasználva egymást. Miben mások ezek az emberek a társadalomban élő embereknél? Amikor együtt vannak, nem eszik és isszák Isten szavát, nem beszélgetnek az igazságról, nem beszélnek a személyes tapasztalati megértésükről, nem beszélnek önmaguk megismeréséről és nem boncolgatják a romlott beállítottságaikat. Ehelyett csak arról beszélnek, hogy milyen sikeresen mentek a dolgaik a társadalomban, az általuk tett dolgokról, amelyek révén reflektorfénybe kerültek, a dicsőséges történeteikről, hogy mely tisztviselőkkel borozgattak és vacsoráztak együtt, mely tisztviselők kegyeit keresték – csak ezekről beszélnek. Istenhívők ezek az emberek? Versengenek egymással a státusz, a háttér, a képességek és az eszközök tekintetében, miközben összejátszanak és kihasználják egymást – ilyenek a kapcsolataik. Ha hétköznapi ember vagy, vagy földműves, aki mit sem tehet értük, értéktelennek tekintenek, olyannak, aki teljesen észrevétlen a számukra, és félretolnak. Miről beszélnek, amikor együtt vannak? Megvitatják, hogy melyik ruhamárka adott ki új darabot, milyen új autót dobtak piacra, ki vett többkarátos gyémántot, kinek az ingatlanát bocsátották árverésre, kinek a részvényei estek vagy emelkedtek, kinek a cége került tőzsdére, ki hízelegte be magát kormánytisztviselőknek, ki melyik bandával játszott össze, ki hány ajándékot adott és mennyi pénzt költött valaminek az elintézésére – csak ezekről van szó. Mondjátok meg Nekem, hát nem undorító ez? Ha folyton ezekről a dolgokról beszélnek a gyülekezetben, vajon nem zavarnák meg és nem tennék tönkre a gyülekezeti életet és a gyülekezet munkáját? Mondjátok meg Nekem, megválaszthatók vezetőnek az ilyen emberek? (Nem.) Ők opportunisták. Ha egyszer ilyen embereket fedeztek fel a gyülekezetben, le kell lepleznetek és el kell takarítanotok őket – Isten háza nem tart meg ilyen embereket. Az opportunisták csak azért vannak Isten házában, hogy elevickéljenek és áldásokat csaljanak ki. Egyáltalán nem fogadják el az igazságot és semmilyen pozitív dolgot nem fogadnak el. Ráadásul ezek az emberek mindenfajta őszinteség nélkül végzik a kötelességüket; egyáltalán nem akarják feláldozni magukat és csak előnyök szerzésére pályáznak. Ha nincsenek előnyök, nem csinálnak semmit. Míg a testvérek a kötelességeik végzésére összpontosítanak és szorgalmasan dolgoznak, ők félreteszik a kötelességeiket és személyes ügyekkel foglalatoskodnak, sőt az evésnek, ivásnak és a szórakozásnak is átadják magukat. Gyakran interneteznek is, és sok időt töltenek a számukra legkedvesebb vagy leginkább vágyott dolgok kutatásával, mint például a divat, a szépség és a hajformázás, valamint csúcsminőségű egészségügyi termékek. Akárhová mennek, hetvenkednek és megtévesztenek másokat; a saját fajtájukat keresik, és amikor találnak valaki hasonlót, azonnal összebarátkoznak vele. Az igaz testvérekkel nem tudnak kijönni, összeférhetetlenek és nem emberek a gyülekezetben. Amikor ilyen embereket láttok, távol kell tartanotok magatokat tőlük. Továbbá, ha a legtöbb ember vagy a vezetőitek nem látnak tisztán, és továbbra is igaz hívő testvéreknek tekintik őket, elő kell lépnetek, hogy leleplezzétek és eltakarítsátok őket. Most már értitek? Miért kell eltakarítani az ilyen embereket? (Azért, mert az ilyen emberek könnyen zavarásokat okoznak a gyülekezetben, negatív légkört teremtenek, és befolyásolhatnak másokat a kötelességük végzésében és az igazságra való törekvésben.) Pontosan, rombolják a gyülekezet légkörét. Ők maguk nem törekednek az igazságra és másokra is hatással vannak, visszatartva őket. Egy egy dollárt érő munka elvégzéséért tíz dollárnyi bért követelnek. Ilyen embereket használni még annyit sem ér, mint kutyát nevelni. A kutya legalább tudja őrizni a házat és hűséges a gazdájához! Nem ármánykodik a háttérben, és nem kell azon aggódnod, hogy a későbbiekben bajt okoz. Milyen következményekkel járna, ha a gyülekezet engedélyezné azokat, akik megvetik a szegényeket és a gazdagok kegyeit keresik? Segíthetnék ők Isten választott népét? Hasznára lehetnének másoknak? (Nem.) Ha egyszer a többiek felfedik őket és átlátnak rajtuk, el kell takarítani őket. Ha megengedik nekik, hogy maradjanak, csak bomlasztani és zavarni fognak, csak bajt csinálnak, és csak veszedelmet hoznak a gyülekezetre. Ha megvárjátok, amíg komoly csapást okoznak, és csak azután takarítjátok el a rendetlenséget, az nagyon bajos lenne. Nem akarunk bajt; inkább megkíméljük magunkat az aggodalomtól. Sok feladat és kötelesség van, amit az embereknek el kell végezniük – ne hozzátok magatokra ezeket a bajokat.