Van egy hatalmas titok a szívedben, amelynek soha nem voltál a tudatában, mivel ez idáig világosság nélküli világban éltél. A szívedet és a lelkedet elragadta a gonosz. A szemedet elhomályosította a sötétség, és sem a napot nem látod az égen, sem az éjszaka fénylő csillagát. A füledet megtévesztő szavak torlaszolják el, és nem hallod sem Jahve mennydörgő hangját, sem a trónból fakadó vizek hangját. Mindent elvesztettél, ami jogosan a tiéd, mindent, amit a Mindenható rád ruházott. A nyomorúság végtelen tengerére jutottál, nincs erőd, hogy megmentsd magad, nincs reményed a túlélésre, csak küszködsz, és ide-oda futkosol... Attól a pillanattól kezdve arra voltál kárhoztatva, hogy a gonosz sanyargasson téged, távol a Mindenható áldásaitól, kívül a Mindenható gondoskodásán, egy olyan úton haladva, ahonnan nincs visszatérés. Még egymillió hívó szó sem indítja meg a szíved és a lelked. Mélyen szunnyadsz a gonosz kezében, aki egy irányzék és útjelzés nélküli, végtelen térségbe csalogatott téged. Attól kezdve elvesztetted eredeti ártatlanságodat és tisztaságodat, és elkezdted kerülni a Mindenható gondoskodását. A szíved mélyén a gonosz vezérel téged mindenben, és ő lett az egész életed. Már nem félsz tőle, nem kerülöd őt, és nem kételkedsz benne; helyette istenként bánsz vele a szívedben. Elkezdted isteníteni és imádni őt, és ti ketten olyan elválaszthatatlanok lettetek egymástól, mint a test az árnyékától; elköteleztétek magatokat, hogy együtt éltek-haltok. Fogalmad sincs, honnan jöttél, miért születtél, vagy miért halsz meg. Idegenként tekintesz a Mindenhatóra; nem ismered az Ő eredetét, azt pedig végképp nem tudod, mi mindent tett érted. Minden, ami tőle származik, gyűlöletessé lett előtted: nem becsülöd meg, és nem ismered az értékét. A gonosz oldalán jársz attól a naptól kezdve, hogy megkaptad a Mindenható gondoskodását. Több ezer évnyi vihart és zivatart vészeltél át a Gonosszal, és mellette állsz Istennel szemben, aki pedig az életed forrása volt. Mit sem tudsz a bűnbánatról, és még kevesebbet arról, hogy a pusztulás peremén egyensúlyozol. Elfelejtetted, hogy a gonosz elcsábított és sanyargatott téged; elfelejtetted, honnan indultál. Ekképpen sanyargatott téged a gonosz az út minden egyes lépésénél egészen a mai napig. A szíved és a lelked eltompult és szétmállott. Már abbahagytad a panaszkodást az ember világának bosszúságai miatt; és már nem hiszed, hogy a világ igazságtalan lenne. És még ennél is kevésbé törődsz azzal, hogy a Mindenható létezik-e. Ez azért van, mert már régóta a gonoszt tartod az igazi atyádnak, és nem tudsz tőle elválni. Ez a szívedben rejlő titok.

Amikor eljön a hajnal, keleten felragyog egy hajnali csillag. Ez a csillag korábban még nem jelent meg, de most bevilágítja a nyugodt, fénylő égboltot, és újra fellobbantja az emberek szívében kialudt világosságot. E világosságnak köszönhetően, amely egyformán ragyog rád és másokra, az ember többé már nem magányos. Mégis egyedül csak te alszol tovább mélyen a sötét éjszakában. Nem hallod a hangokat, és nem látod a fényt; nem veszed észre egy új menny és föld eljövetelét, egy új korét, mert az atyád azt mondja neked: „Gyermekem, ne kelj fel, túl korán van még. Hideg az idő, ne menj ki, nehogy kard és dárda fúródjon a szemedbe.” Te csak az atyád intelmeiben bízol, mert azt hiszed, hogy csak a te atyádnak van igaza, mivel az atyád idősebb, mint te vagy, és nagyon szeret. Az efféle intelmek és az efféle szeretet arra indít téged, hogy többé ne higgy a legendában, miszerint létezik világosság a világban; ezek távol tartanak téged attól, hogy érdekeljen, vajon létezik-e még igazság ebben a világban. Már nem mersz abban reménykedni, hogy megment a Mindenható. Megelégszel a megszokott állapottal, már nem várod a világosság eljövetelét már nem várod, hogy a Mindenható eljöjjön, ahogyan a legendák elbeszélik. Úgy véled, mindaz, ami gyönyörű, már nem kelthető újra életre, már nem létezhet. A te szemedben az ember holnapja, az ember jövője egyszerűen eltűnik, eltöröltetett. Minden erőddel az atyád ruhájába csimpaszkodsz, készen arra, hogy osztozz a nehézségeiben, mélységesen félve attól, hogy elveszíted az útitársad, és elvéted távoli utazásod irányát. Az emberek hatalmas és ködös világa formált sokatokat, akik rezzenéstelenül és rettenthetetlenül töltitek be a világ különböző szerepeit. Sok olyan „harcost” alkotott, akik nem félnek a haláltól. Sőt, egyik csapat eltompult és lebénult emberi lényt alkotta meg a másik után, akik nem ismerik a teremtetésük célját. A Mindenható szeme figyeli a keményen sanyargatott emberi faj minden egyes tagját. Hallja a szenvedők jajgatását, látja a sanyargatottak szégyentelenségét, és érzi annak az emberi fajnak a tehetetlenségét és rettegését, amely elvesztette az üdvösség kegyelmét. Az emberiség, amely úgy döntött, hogy a saját útját járja, elutasítja Isten gondoskodását, és megpróbálja elkerülni fürkésző pillantását, inkább az ellenség társaságában ízlelgetvén a mélységes tenger keserűségét egészen az utolsó cseppig. Az emberiség már nem hallja meg a Mindenható sóhajtását; a Mindenható keze pedig már nem hajlandó megsimogatni ezt a tragikus emberiséget. Újra meg újra visszahódítja, és újra meg újra elveszíti azt, és így ismétlődik a munkája. Attól a pillanattól kezdve fáradni kezd, elcsigázottnak érzi magát, félbehagyja a kezében lévő munkát, és nem jár többé az emberek között... Az emberiség egyáltalán nincs tudatában ezeknek a változásoknak, a Mindenható érkezésének és távozásának, szomorúságának és mélabújának.

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A Mindenható sóhajtása)