Isten minden egyes szava egy-egy halálos pontunkat sújtja, sebet ejt rajtunk és rettegéssel tölt el bennünket. Leleplezi elképzeléseinket, képzelgéseinket és romlott beállítottságunkat. Kezdve mindattól, amit mondunk és teszünk, egészen minden egyes gondolatunkig és elképzelésünkig, természetlényegünk feltárul a szavaiban, a félelem és reszketés állapotába helyezve bennünket, ahol nincs hová elrejtenünk szégyenünket. Egyenként elmondja nekünk minden cselekedetünket, céljainkat és szándékainkat, még azt a romlott beállítottságot is, amelyet mi magunk soha nem fedeztünk fel, és úgy érezzük, hogy minden nyomorult tökéletlenségünkben védtelenek vagyunk, sőt, teljesen legyőzöttek. Megítél minket, amiért szembeszálltunk Vele, megfenyít, amiért káromoltuk és elítéltük Őt, és érezteti velünk, hogy az Ő szemében egyetlen megváltó tulajdonságunk sincs, hogy mi élő Sátánok vagyunk. Reményeink szertefoszlottak, nem merünk többé ésszerűtlen követeléseket támasztani Vele szemben, vagy bármilyen tervet táplálni Vele szemben, és még az álmaink is egyik napról a másikra eltűnnek. Ez egy olyan tény, amelyet egyikünk sem tud elképzelni, és egyikünk sem tudja elfogadni. Egy pillanat alatt elveszítjük belső egyensúlyunkat, és nem tudjuk, hogyan haladjunk tovább az előttünk álló úton, vagy hogyan folytassuk hitünket. Úgy tűnik, mintha a hitünk visszazökkent volna a kiindulópontra, és mintha soha nem találkoztunk volna az Úr Jézussal, vagy nem ismertük volna meg Őt. Minden, ami a szemünk előtt van, tanácstalansággal tölt el bennünket, és határozatlanságra késztet bennünket. Döbbentek, csalódottak vagyunk, és szívünk mélyén fékezhetetlen harag és szégyenérzet lakozik. Megpróbáljuk levezetni érzéseinket, kiutat találni, és ami még fontosabb, továbbra is várni Megváltó Jézusunkra, hogy kiönthessük Neki szívünket. Bár vannak idők, amikor külsőleg úgy tűnik, hogy kiegyensúlyozottak vagyunk, nem vagyunk sem gőgösek, sem alázatosak, de a szívünkben olyan veszteségérzés gyötör, amit még soha nem éreztünk. Bár néha kívülről szokatlanul nyugodtnak tűnünk, a lelkünkben a gyötrelem úgy kavarog, mint a viharos tenger. Az Ő ítélete és fenyítése megfosztott minket minden reményünktől és álmunktól, véget vetett extravagáns vágyainknak, és nem akarjuk elhinni, hogy Ő a mi Megváltónk, és képes megmenteni minket. Ítélete és fenyítése szakadékot nyitott köztünk és közte, olyan mélyet, hogy senki sem hajlandó átkelni rajta. Ítélete és fenyítése az első alkalom, hogy ilyen nagy visszaesést, ilyen nagy megaláztatást szenvedtünk el életünkben. Ítélete és fenyítése arra késztetett bennünket, hogy valóban értékeljük Isten tiszteletét és intoleranciáját az emberi sértésekkel szemben, amihez képest mi rendkívül alantasak, rendkívül tisztátalanok vagyunk. Ítélete és fenyítése először döbbentett rá bennünket arra, hogy mennyire gőgösek és önhittek vagyunk, és hogy az ember soha nem lesz egyenlő Istennel, vagy egyenrangú Istennel. Ítélete és fenyítése arra késztetett bennünket, hogy ne éljünk többé ilyen romlott beállítottsággal, hogy minél előbb megszabaduljunk ettől a természetlényegtől, és hogy megszűnjünk utálatosnak és undorítónak lenni az Ő számára. Ítélete és fenyítése miatt boldogan alávetjük magunkat és engedelmeskedünk a szavainak, és nem lázadunk többé vezetése és intézkedései ellen. Ítélete és fenyítése újra vágyat adott nekünk a túléléshez, és boldoggá tett minket, hogy elfogadjuk Őt Megváltónknak... Kiléptünk a hódító munkából, a pokolból, a halál árnyékának völgyéből... Mindenható Isten elnyert minket, ezt az embercsoportot! Győzedelmeskedett a Sátán felett, és legyőzte ellenségeinek sokaságát!

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. 4. függelék: Szemlélni Isten megjelenését ítéletében és fenyítésében)