Az ember érti egy kicsit a jelen és a jövő munkáját, de nem érti a rendeltetési helyet, ahova az emberiség belép majd. Mint teremtett lénynek, az embernek a teremtett lény kötelességét kell teljesítenie: az embernek Istent kell követnie mindenben, amit Ő tesz; úgy kell eljárnotok, ahogy én mondom nektek. Nincs módod arra, hogy te magad irányítsd a dolgokat, és nincs hatalmad magad felett; mindent Isten irgalmára kell bízni, és minden az Ő kezében van. Ha Isten munkája előre megadna az embernek egy végpontot, egy csodálatos rendeltetési helyet, és ha Isten ezt arra használná, hogy az embert kecsegtesse és arra késztesse, hogy kövesse Őt – ha alkut kötne az emberrel –, akkor ez nem hódítás lenne, és nem is az ember életének megmunkálása. Ha Isten arra használná az ember végcélját, hogy irányítsa őt és megnyerje a szívét, akkor ezzel nem tökéletesítené az embert, és nem is tudná megnyerni őt, hanem a rendeltetési helyet használná arra, hogy irányítsa. Az embert semmi sem érdekli jobban, mint a jövőbeli végcél, a végső rendeltetési hely, és hogy van-e valami jó, amiben reménykedhet, vagy nincs. Ha az ember a hódítás munkája során szép reményt kapna, és ha az ember a meghódítása előtt megfelelő célt kapna, melyet követhet, akkor nemcsak az ember meghódítása nem érné el a hatását, hanem a hódítás munkájának hatása is befolyásolva lenne. Vagyis a hódítás munkája úgy éri el a hatását, hogy elveszi az ember sorsát és kilátásait, valamint megítéli és megfenyíti az ember lázadó beállítottságát. Ezt nem úgy éri el, hogy alkut köt az emberrel, vagyis áldást és kegyelmet ad neki, hanem úgy, hogy megmutatja az ember hűségét azáltal, hogy megfosztja „szabadságától” és felszámolja kilátásait. Ez a hódítás munkájának lényege. Ha az ember már az elején szép reményt kapna, és a fenyítés és az ítélet munkájára csak ezután kerülne sor, akkor az ember ezt a fenyítést és ítéletet az alapján fogadná el, hogy voltak kilátásai, és végül nem valósulna meg a Teremtő iránti feltétel nélküli alávetettség és imádat minden teremtett lénye részéről; csak vak, tudatlan alávetettség lenne, vagy pedig az ember vakon követelőzne Istentől, és lehetetlen lenne az ember szívét teljesen meghódítani. Következésképpen lehetetlen lenne, hogy a hódítás ilyen munkája megnyerje az embert, sőt, hogy tanúságot tegyen Isten mellett. Az ilyen teremtett lények képtelenek lennének teljesíteni kötelességüket, és csak alkudoznának Istennel; ez nem hódítás lenne, hanem irgalom és áldás. Az emberrel az a legnagyobb baj, hogy semmi másra nem gondol, csak a sorsára és a kilátásokra, és ezeket bálványozza. Az ember a sorsa és kilátásai miatt követi Istent, nem pedig az iránta érzett szeretet miatt imádja Istent. Az ember meghódítása során tehát az ember önzését, kapzsiságát és mindazon dolgokat, amelyek leginkább akadályozzák az Isten iránti imádatát, meg kell metszeni, és ezáltal meg kell szüntetni. Így az ember meghódításának hatásai megvalósulnak. Ennek eredményeként az ember meghódításának első szakaszaiban meg kell tisztítani az embert vad ambícióitól és legvégzetesebb gyengeségeitől, és ezen keresztül fel kell tárni az ember istenszerető szívét, valamint meg kell változtatni az emberi életről való tudását, Istenről alkotott nézetét és létezésének értelmét. Ily módon az ember istenszerető szíve megtisztul, vagyis az ember szíve meg lesz hódítva. Ám Isten minden teremtett lény iránti hozzáállásában nemcsak a hódítás kedvéért hódít, hanem azért, hogy megnyerje az embert saját dicsőségéért, és hogy helyreállítsa az ember legkorábbi, eredeti hasonlatosságát. Ha csak a hódítás kedvéért hódítana, akkor a hódítás munkájának jelentősége elveszne. Vagyis, ha az ember meghódítása után Isten mosná kezeit az ember tekintetében, és nem törődne az ember életével vagy halálával, akkor ez nem az emberiség irányítása lenne, és az ember meghódítása nem az üdvösségéért történne. Az üdvösség teljes munkájának középpontjában csak az ember meghódítás utáni megnyerése és végső megérkezése áll egy csodálatos rendeltetési helyre, és csak ez képes elérni az ember üdvösségének célját. Más szóval, csak az ember csodálatos rendeltetési helyre való megérkezése és nyugalomba való bemenetele az a kilátás, amellyel minden teremtett lénynek rendelkeznie kell, és az a munka, amelyet a Teremtőnek kell elvégeznie. Ha az embernek kellene végeznie ezt a munkát, akkor túlságosan korlátozott lenne: el tudná vinni az embert egy bizonyos pontig, de nem lenne képes elvinni az embert az örök rendeltetési helyre. Az ember nem képes eldönteni az ember sorsát, sőt, nem képes biztosítani az ember kilátásait és jövőbeli rendeltetési helyét sem. Az Isten által végzett munka azonban más. Mivel Ő teremtette az embert, Ő vezeti; mivel Ő menti meg az embert, teljes mértékben megmenti, és teljesen elnyeri majd őt; mivel Ő vezeti az embert, Ő viszi a megfelelő rendeltetési helyre; és mivel Ő teremtette és irányítja az embert, Neki kell felelősséget vállalnia az ember sorsáért és kilátásaiért. Ez a Teremtő munkája. Bár a hódítás munkája azáltal valósul meg, hogy az embert megtisztítja a kilátásaitól, az embert végül is el kell juttatni a megfelelő rendeltetési helyre, amelyet Isten készített a számára. Éppen azért van az embernek rendeltetési helye, és azért biztosított a sorsa, mert Isten megmunkálja az embert. Az említett megfelelő rendeltetési hely itt nem az ember elmúlt időkben megtisztított reményei és kilátásai; a kettő különbözik egymástól. Mindaz, amit az ember remél és követ, a test kicsapongó vágyainak hajszolásából eredő sóvárgás, nem pedig az embernek kijáró rendeltetési hely. Amit Isten eközben az ember számára készített, azok az áldások és ígéretek, amelyek járnak az embernek, miután megtisztult, amelyeket Isten a világ teremtése után készített az ember számára, és amelyeket nem szennyeznek be az ember döntései, elképzelései, képzelete vagy teste. Ez a rendeltetési hely nem egy bizonyos személy számára készült, hanem az egész emberiség pihenőhelye. Így ez a rendeltetési hely a legmegfelelőbb az emberiség számára.

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére)