Isten természete olyan téma, mely mindenki számára nagyon elvontnak tűnik, sőt senki számára sem könnyű elfogadni, mert az Ő természete nem hasonlatos az emberi személyiséghez. Istennek is megvannak a maga érzelmei, az öröme, haragja, bánata és boldogsága, ám ezek az érzelmek különböznek az emberétől. Isten az, ami, és az Övé, amije van. Minden, amit Ő kifejez és kinyilatkoztat, az Ő lényegének és identitásának ábrázolása. Ami Ő és amije van, akárcsak az Ő lényege és identitása olyan dolgok, amelyek nem helyettesíthetők ember által. Az Ő természete magában foglalja szeretetét az emberiség iránt, az emberiség vigasztalását, az emberiség iránti gyűlöletét, és még inkább az emberiség alapos ismeretét. Az ember személyisége azonban lehet optimista, élénk vagy érzéketlen. Isten természete olyan természet, amely minden dolog és élőlény Legfőbb Urához tartozik, az egész teremtés Urához. Az Ő természete tiszteletet, hatalmat, méltóságot, nagyságot és mindenekelőtt felsőbbrendűséget képvisel. Az Ő természete a tekintély jelképe, jelképe mindannak, ami igazságos, és jelképe mindannak, ami szép és jó. Sőt, ez az Ő jelképe, akit nem tud legyőzni vagy elrontani a sötétség, sem bármilyen ellenséges erő, valamint jelképe Őneki, akit semmilyen teremtett lény nem sérthet meg (sem nem tűri, hogy megsértsék). Az Ő természete a legfőbb hatalom jelképe. Nincs olyan ember, sem emberek, akik képesek megzavarni vagy megzavarhatnák az Ő munkáját vagy természetét. Az ember személyisége azonban nem több, mint pusztán az ember állat fölötti csekély felsőbbrendűségének jelképe. Az embernek önmagában és önmagától nincs hatalma, nincs autonómiája, és önmagán túllépni sem képes, ellenben lényegét tekintve kiszolgáltatott mindenféle embereknek, eseményeknek és dolgoknak. A gonosz pusztítása és sötétsége miatt Isten öröme az igazságosság, és a világosság létezéséből és megjelenéséből fakad. Örömét leli abban, hogy elhozza az emberiségnek a világosságot és a jó életet; az Ő öröme igazságos öröm, minden pozitív dolog létezésének jelképe, és még inkább, jelképe a kedvező kimenetelnek. Isten haragja a kár miatt van, melyet az igazságtalanság létezése és zavaró hatása okoz az Ő emberiségének, a gonoszság és a sötétség létezése miatt, az igazságot elűző dolgok létezése miatt, és még inkább az olyan dolgok létezése okán, melyek szembeszegülnek azzal, ami jó és szép. Az Ő haragja annak jelképe, hogy minden negatív dolog megszűnik létezni, és még ennél is inkább jelképe az Ő szentségének. Szomorúságát az emberiség okozza, kikhez reményeket fűz, ám akik mégis sötétségbe zuhantak, és az, hogy az emberen végzett munkája nem felel meg az Ő szándékainak, mivel az emberiség, amelyet szeret, képtelen mind a világosságban élni. Szomorúságot érez az ártatlan emberiségért, a becsületes, ám tudatlan emberért és a jó, de a saját nézeteiben hiányt szenvedő emberért. Szomorúsága jelképe az Ő jóságának és irgalmának, a szépségnek és a kedvességnek. Boldogsága természetesen abból fakad, hogy legyőzi ellenségeit, és elnyeri az emberek jóhiszeműségét. Mi több, az összes ellenséges erő elűzéséből és elpusztításából ered, és abból, hogy az emberiség jó és békés életben részesül. Isten boldogsága nem hasonlatos az ember öröméhez; sokkal inkább a jó gyümölcsök szüretelésének az érzése, mely érzés még az örömöt is felülmúlja. Az Ő boldogsága jelképe annak, hogy az emberiség ettől az időtől kezdve megszabadul a szenvedéstől, és jelképe annak, hogy az emberiség belép a fény világába. Az emberiség érzelmei ellenben mind saját érdekből támadnak, nem igazságosságért, világosságért vagy a szépért, legkevésbé pedig a Menny által adományozott kegyelemért. Az emberiség érzelmei önzők és a sötétség birodalmához tartoznak. Nem az akarat kedvéért léteznek, még kevésbé Isten tervéért, és ezért embert és Istent soha nem lehet egy napon említeni. Isten mindörökké mindenek felett álló és tiszteletre méltó, míg az ember örökké alantas és örökké értéktelen. Ez azért van így, mert Isten örökösen áldozatot hoz, és odaadja Magát az emberiségnek; míg az ember örökké csak elvesz és csakis önmagáért törekszik; Isten örökösen fáradozik az emberiség fennmaradásáért, ám az ember soha nem tesz semmit az igazságosságért vagy a világosságért. Még ha az ember tesz is erőfeszítést egy darabig, az egyetlen fuvallatnak sem állhat ellen, mert az ember erőfeszítése mindig a saját érdekében történik, nem pedig másokért, az ember mindig önző, míg Isten örökké önzetlen; Isten a forrása mindannak, ami igazságos, jó és szép, míg az ember az, aki minden rútságot és rosszat átvesz és kifejezésre juttat. Isten soha nem fogja megváltoztatni az Ő igazságos és szép lényegét, az ember azonban tökéletesen képes bármikor és bármilyen helyzetben elárulni az igazságosságot, és eltávolodni Istentől.

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Igen fontos megérteni Isten természetét)