A Teremtő őszinte érzései az emberiség iránt

Az emberek gyakran mondják, hogy nem könnyű Istent megismerni. Én azonban azt mondom, hogy Istent megismerni egyáltalán nem nehéz, mert Isten gyakran mutatja meg az Ő tetteit az ember számára is láthatóan. Isten soha nem szüntette be párbeszédét az emberiséggel, és soha nem rejtette el Magát és nem rejtőzött el az ember elől. Gondolatait, eszméit, szavait és tetteit mind feltárta az emberiségnek. Ezért, amennyiben az ember meg kívánja ismerni Istent, mindenféle úton-módon eljuthat odáig, hogy megérti és megismeri Őt. Az ember azért gondolja vakon, hogy Isten szándékosan kerüli őt, szándékosan rejtőzött el az emberiség elől, és nem áll szándékában megengedni az embernek, hogy megértse és megismerje Őt, mert nem tudja, ki Isten, és nem is kívánja megérteni Istent. Sőt, még inkább azért, mert az ember nem törődik a Teremtő gondolataival, szavaival és cselekedeteivel... Őszintén szólva, ha valaki csak a szabadidejét arra fordítja, hogy a Teremtő szavaira vagy tetteire összpontosítson, és megértse azokat, és ha csak egy kis figyelmet is szentel a Teremtő gondolatainak és az Ő szíve hangjának, akkor nem lesz nehéz felismernie, hogy a Teremtő gondolatai, szavai és cselekedetei nyíltak és áttekinthetők. Ugyanígy nem sok erőfeszítésébe telik majd felismerni, hogy a Teremtő mindig az emberiség körében van, mindig párbeszédben van az emberrel és minden dologgal, és mindennap új tetteket visz véghez. Az Ő lényege és természete fejeződik ki az emberrel folytatott párbeszédében; az Ő gondolatai és eszméi teljesen feltárulnak tetteiben; Ő mindenkor kíséri és figyeli az emberiséget. Néma szavaival csendesen szól az emberiséghez és minden dologhoz: „Ott vagyok a mennyben, és ott vagyok minden dolog között. Őrködöm, várok, melletted vagyok...” Kezei melegek és erősek, léptei könnyedek, hangja lágy és kedves, alakja átjárja, körülfogja, átöleli az egész emberiséget; ábrázata szépséges és szelíd. Ő soha nem távozott el, soha nem tűnt el. Éjjel-nappal Ő az emberiség állandó társa, aki soha nem tágít mellőlük. Odaadó gondoskodása és különleges ragaszkodása az emberiséghez, valamint az ember iránti igaz törődése és szeretete apránként megmutatkozott, amikor megmentette Ninive városát. Különösen a Jahve Isten és Jónás közötti szóváltás fedte fel teljes mértékben a Teremtő gyengédségét az emberiség iránt, amelyet Ő Maga teremtett. E szavak által mélyen megbecsülöd Isten őszinte érzéseit az emberiség iránt...

A következő szakasz Jónás könyvében (4:10-11) szerepel: „Jahve ezt mondta: Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél, amely egyik éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott az a sok állat is!” Ezek Jahve Isten szavai, egy Isten és Jónás közötti párbeszédből. Bár ez a szóváltás rövid, csordultig tele van a Teremtő gondoskodásával az emberiség iránt és vonakodásával attól, hogy lemondjon az emberiségről. Ezek a szavak azt az igaz hozzáállást és érzéseket fejezik ki, amelyeket Isten őriz a szívében az Ő teremtett lényei iránt. E szavak is Isten nyilatkozatát jelentik az emberiséggel kapcsolatos igazi szándékairól, olyan világos nyelven, amelyet az ember ritkán hall. Ez a szóváltás Isten Ninive népéhez való hozzáállását képviseli – de miféle hozzáállás ez? Ez az a hozzáállás, amellyel Ő Ninive népének bűnbánata előtt és után fordult feléjük, és az a hozzáállás, amellyel Ő az emberiséget kezeli. E szavakban benne vannak az Ő gondolatai és az Ő természete.

Isten milyen gondolatai tárulnak fel e szavakban? Ha figyeltek a részletekre olvasás közben, nem lesz nehéz észrevennetek, hogy Ő az „oltalmazni” igét használja; ennek a szónak a használata mutatja Isten igazi hozzáállását az emberiséghez.

A szó szerinti jelentés szintjén az emberek az „oltalmazni” szót különbözőképpen értelmezhetik. Először is azt jelenti: „szeretni és védelmezni valamit, gyengédséget érezni valami iránt”, másodszor azt jelenti: „nagyon szeretni”, továbbá pedig ezt: „valaki nem akar bántani valamit, és nem bírja elviselni, ha így tesz”. Röviden: ez a szó gyengéd ragaszkodást és gyengéd szeretetet fejez ki, valamint azt, hogy az illető nem hajlandó lemondani valakiről vagy valamiről; ott van benne Isten irgalma és hosszútűrése az ember iránt. Bár Isten ezt a szót használta, amelyet általában az emberek is széles körben használnak, amikor kimondta, az Ő szívének hangja és az emberiséghez való hozzáállása teljesen leplezetlenné vált.

Bár az emberek, akik megtöltötték Ninive városát, éppoly romlottak, elvetemültek és erőszakosak voltak, mint Sodoma lakói, megbánásuk miatt Isten meggondolta Magát, és úgy döntött, nem pusztítja el őket. Mivel az, ahogyan Isten szavait és utasításait kezelték, olyan hozzáállásról tett tanúbizonyságot, amely éles ellentétben állt Sodoma polgárainak hozzáállásával, és mivel őszintén alávetették magukat Istennek, és őszinte megbánást tanúsítottak, továbbá minden tekintetben igaz és szívből jövő magatartást tanúsítottak, Isten irántuk érzett megbecsülése újra előjött a szívéből, és megajándékozta őket azzal. Amit Isten az emberiségnek ajándékoz, és ahogy Ő az emberiséget dédelgeti, senki nem képes utánozni, és senki nem rendelkezik Isten irgalmával, toleranciájával vagy az emberiség iránti őszinte érzéseivel. Van valaki, akit nagyszerű férfinak vagy nőnek tartasz, vagy akár emberfelettinek, aki valamiféle magaslatról, nagy emberként megnyilatkozva, vagy a csúcsponton ilyesfajta állítást tesz az emberiségnek vagy a teremtett lényeknek? Az emberek közül ki ismerheti az emberi élet állapotát úgy, mint a tenyerét? Ki viselheti a terhet és felelősséget az emberiség létezéséért? Ki jogosult arra, hogy bejelentse egy város elpusztítását? És ki jogosult arra, hogy megbocsásson egy városnak? Ki mondhatja, hogy oltalmazza a saját teremtését? Csakis a Teremtő! Csakis a Teremtő érez gyengéd szeretetet ez iránt az emberiség iránt. Csakis a Teremtő mutat az emberiség iránt gyengéd ragaszkodást. Csakis a Teremtő ápol igaz ragaszkodást az emberiség iránt, amelyet nehéz megszakítani. Hasonlóképpen csakis a Teremtő ajándékozhatja meg irgalmával ezt az emberiséget, és csak Ő becsüli meg az Ő összes teremtett lényét. Az Ő szíve együtt mozdul az ember minden egyes cselekedetével: haragszik, aggódik és bánkódik az ember elvetemültsége és romlottsága miatt; elégedett, örül, megváltozik a szíve és ujjong az ember megbánásának, hitének és alávetettségének; minden egyes gondolata és eszméje az emberiségért van és körülötte forog; ami Ő, és amit Ő birtokol, az teljességgel az emberiség kedvéért fejeződik ki; az Ő érzelmeinek összessége az emberiség létezésével fonódik össze. Az emberiség kedvéért utazgat és lót-fut; némán elajándékozza életének minden egyes darabkáját, élete minden percét és másodpercét odaadja... Soha nem tudta, hogyan tartsa becsben a saját életét, mégis mindig megbecsülte az emberiséget, amelyet Ő Maga teremtett... Mindenét ennek az emberiségnek adja... Irgalmát és toleranciáját feltétel nélkül, ellenszolgáltatás elvárása nélkül ajándékozza. Ezt csakis azért teszi, hogy az emberiség továbbra is életben maradjon az Ő szemei előtt, és az élet Tőle származó ellátása alatt. Ezt csakis azért teszi, hogy az emberiség egy nap megadja magát Előtte, és felismerje, hogy Ő az, aki táplálja az ember létezését, és ellátja az egész teremtett világ életét.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.)