Vannak olyanok a gyülekezetben, akik már sok éve hisznek Istenben, de még egyáltalán nem törekednek az igazságra, és folyton a státuszt és a hírnevet hajszolják? Melyek ezeknek az embereknek a megnyilvánulásai? Mondanátok, hogy azok, akik mindig kirakatba helyezik önmagukat, akik hajlamosak eredeti gondolatokkal előállni és hangzatos elgondolásokat szajkózni, ilyen emberek? Miféle dolgokat tesznek gyakran? (Valaki kifejezi a nézőpontját, és az mindenki más számára helyesnek tűnik, de hogy megmutassa, mennyire zseniális, ez az illető egy másik nézőponttal áll elő, amelyet az emberek még helyesebbnek éreznek majd, és amely tagadja az első személy nézőpontját, ezzel mutatva, hogy milyen zseniális az illető.) Ezt felvágásnak nevezik. Elutasítja mások nézeteit, majd előáll a saját egyedi nézőpontjával, amelyet még ő maga sem érez valóságosnak vagy érvényesnek – puszta szlogen –, ám meg kell mutatnia az embereknek, hogy milyen zseniális is ő, és el kell érnie, hogy mindenki őrá hallgasson. Mindig másnak kell lennie, mindig eredeti gondolatokkal kell előállnia, mindig hangzatos elgondolásokat szajkóz, és nem számít, mennyire megvalósítható és kivitelezhető az, amit mások mondanak, neki le kell szavaznia azt, és különféle indokokat és kifogásokat kell találnia, hogy elvesse más emberek nézőpontjait. Ezek a leggyakoribb viselkedésformái azoknak az embereknek, akik megpróbálnak eredeti gondolatokkal előállni és hangzatos elgondolásokat szajkóznak. Függetlenül attól, hogy valakinek mennyire helyesek vagy helyénvalóak voltak a tettei, elutasítják és figyelmen kívül hagyják azokat. Még ha világosan tudják is, hogy az illető helyénvalóan cselekedett, akkor is azt mondják, hogy nem voltak helyénvalóak a tettei, és úgy állítják be, mintha ők jobb munkát tudtak volna végezni, és egyáltalán nem lennének másodrendűek az illetőhöz képest. Az ilyen emberek úgy vélik, hogy senki sem oly jó, mint ők, hogy ők minden szempontból jobbak másoknál. Számukra minden helytelen, amit mások mondanak; a többi ember értéktelen, és csak ők maguk jók minden szempontból. Még ha valamit rosszul csinálnak is és megmetszik őket, akkor sem lesznek hajlandóak alávetni magukat, egyáltalán nem fogják elfogadni az igazságot, és kifogások tömkelegével is előállhatnak, minek következtében a többiek úgy gondolják, hogy nem hibáztak és hogy nem kellett volna megmetszeni őket. Azok az emberek, akik szeretnek eredeti gondolatokkal előállni és hangzatos elgondolásokat szajkózni, ily módon arrogánsak és önelégültek. Az ilyen emberek jelentős többségéből valójában hiányzik a valódi tehetség, és semmit sem tudnak jól csinálni; bármit is tesznek, az teljes zűrzavarrá válik. Nekik azonban nincs öntudatuk, és azt hiszik, hogy jobbak másoknál, és bármit is tesznek mások, bele mernek szólni és bele mernek avatkozni, valamint folyamatosan hangzatos elgondolásokat szajkóznak, állandóan azt akarva, hogy mások becsüljék őket és hallgassanak rájuk. Bármi is legyen a helyzet, illetve bármilyen csoportban legyenek is, csak azt akarják, hogy mások szolgálják őket és hallgassanak rájuk; ők senki mást nem akarnak szolgálni és senki másra nem akarnak hallgatni. Hát nem antikrisztusok ezek? Ilyen arrogánsak és önelégültek az antikrisztusok; ennyire híján vannak a józan észnek. Csakis tetszetős doktrínákról beszélnek, ha pedig mások rámutatnak a hibáikra, ki kell forgatniuk a szavakat és a logikát, és hamis, tetszetősen hangzó módon beszélni, hogy az emberek úgy érezzék, nekik van igazuk. Nem számít, mennyire helyes valaki másnak a véleménye, az antikrisztusok ékesszóló módon fogják elérni, hogy az tévesen hangozzon, és mindenki az ő saját véleményüket fogadja el. Az antikrisztusok efféle emberek – kivételes tehetséggel vezetnek félre másokat, egészen addig a pontig félre tudják vezetni őket, hogy azok összezavarodjanak és irányt tévesszenek, és többé ne tudják megkülönböztetni a jót a rossztól. Ezek az antikrisztusok végül alaposan félrevezetik és foglyul ejtik mindazokat, akikből hiányzik a tisztánlátás. A legtöbb gyülekezetben vannak olyan emberek, akik így félrevezetik a többieket. Amikor Isten választott népe közli az igazságot vagy megosztja a tapasztalati tanúságtételét, az antikrisztusok mindig felállnak és kifejezik a saját nézeteiket. Nem nyitják meg a szívüket, hogy őszintén beszéljenek a tapasztalati tudásukról, hanem folyton rámutatnak dolgokra, és kritikus, felelőtlen megjegyzéseket tesznek mások tapasztalati tudására, hogy a saját eszességükkel kérkedjenek, valamint elérjék abbéli céljukat, hogy mások megbecsüljék őket. Az antikrisztusok igen ügyesek abban, hogy szavakról és doktrínákról beszéljenek; valódi tapasztalati tanúságtételt sosem tudnak megosztani, és soha nem beszélnek önismeretről. Helyette mindig problémákat keresnek más emberekben és nagy hűhót csapnak körülöttük. Azt soha nem látod, hogy az antikrisztusok nyitott elmével elfogadnák mások véleményét, vagy hogy proaktívan beszélnének a saját romlott beállítottságaikról és felfednék magukat mások előtt. Biztosan nem látod őket, amint arról beszélnek, hogy milyen téves és abszurd nézeteket rejtegettek, és hogy hogyan fordítottak azokon, és egyáltalán nem hallod őket, amint elismerik az általuk elkövetett hibákat és a hiányosságaikat... Függetlenül attól, hogy mennyi ideig állnak kapcsolatban az antikrisztusok másokkal, mindig azt éreztetik velük, hogy bennük egyáltalán nincs romlottság, hogy ők szentnek és tökéletes embernek születtek, és hogy másoknak imádniuk kellene őket. Azok, akikben igazán van értelem, nem akarják, hogy mások becsüljék vagy imádják őket. Ha mások valóban becsülik és imádják őket, szégyenteljesnek találják ezt, mivel tudják, hogy ők romlott emberek romlott beállítottságokkal, és hogy nincsenek az igazságvalóságok birtokában. Ismerik a saját korlátaikat, így hát bármilyen romlottságot fednek is fel és bármilyen téves nézetekkel állnak is elő, őszintén tudnak beszélni ezekről a dolgokról és képesek mások tudtára adni őket, ettől pedig igen nyugodtnak, felszabadultnak és boldognak érzik magukat. Egyáltalán nem érzik úgy, hogy nehéz ezt megtenni. Még ha mások meg is ítélik őket, lenézik őket és ostobának nevezik vagy megvetik őket, akkor sem érzik túl zaklatottnak magukat. Épp ellenkezőleg: úgy érzik, hogy ez nagyon is normális, és helyesen tudják megközelíteni. Mivel az embereknek romlott beállítottságaik vannak, természetszerűleg romlottságot tárnak fel. Függetlenül attól, hogy elismered-e ezt vagy sem, ez tény. Ha fel tudod ismerni a saját romlottságodat, az jó dolog, és még jobb, ha mások világosan láthatják azt – így nem fognak imádni vagy becsülni. Azok az emberek, akik értik az igazságot és van bennük némi józan ész, meg tudják nyitni a szívüket és tudnak beszélni önmaguk megismeréséről, nem találják nehéznek ezt. Az antikrisztusok számára azonban ez nagyon nehéz. Idiótáknak tekintik azokat, akik tiszta módon megnyílnak, és ostobának tekintik azokat, akik az önismeretükről beszélnek és őszintén szólnak. Az antikrisztusok ezért teljességgel lenézik ezeket az embereket. Ha valaki képes megérteni az igazságot, és mindenki különösképp helyesli őt, az antikrisztusok szemében szálka, az oldalukban tövis lesz az illető, és megítélik és elítélik őt. Tagadni fogják az illető birtokában lévő helyes gyakorlatokat és pozitív dolgokat, és elérik, hogy azok téves és eltorzult megértésnek hangozzanak. Ha bárki tesz valamit, ami a gyülekezet és a testvérek javát szolgálja, az antikrisztusok meg fogják találni a módját, hogy becsméreljék, gúnyolják és kinevessék az illetőt. Bármennyire jó dolgot tett is az illető, bármennyire hasznára vált is az embereknek, az antikrisztusok nem fogják említésre méltónak tartani azt, elbagatellizálják és lekicsinylik, egészen addig a pontig zsugorítva, hogy teljességgel értéktelennek tűnik. Mindeközben, ha az antikrisztusok tesznek valami aprócska jó dolgot, mindent beleadnak, hogy eltúlozzák és felnagyítsák, hogy mindenki lássa, tudja, hogy ők tették, és hogy az az ő dicséretes szolgálatuk volt – hogy a testvérek különleges tisztelettel tekintsenek rájuk, állandóan szem előtt tartsák őket, legyenek igen hálásak nekik, és emlékezzenek rá, hogy mi a jó bennük. Az összes antikrisztus képes így viselkedni, ahogyan azok is, akik az antikrisztusok beállítottságával rendelkeznek. Ebből a szempontból az antikrisztusok nem különböznek az álszent farizeusoktól; valójában rosszabbak náluk. Ezek az antikrisztusok leggyakoribb és leginkább nyilvánvaló jellegzetes megnyilvánulásai.

Milyen hozzáállást tanúsítanak az antikrisztusok, amikor dolgokat tesznek? Mások előtt jó dolgokat akarnak tenni, titokban pedig rosszakat. Azt akarják, hogy mindenki tudjon az általuk tett jó dolgokról, az összes rossz dolgot pedig el akarják rejteni, hogy senki se jöjjön rá ezekre, egészen addig a pontig, hogy egyetlen szó se szivárogjon ki belőle, és kényszerítve érzik magukat, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek az elrejtése érdekében. Undorító az antikrisztusoknak ez a beállítottsága, nem igaz? Mi az antikrisztusok célja azzal, hogy így viselkednek? (Az, hogy megőrizzék a hírnevüket és a státuszukat.) Így van. A felszínen úgy tűnik, mintha nem versengenének a státuszért, illetve nem a státusz kedvéért mondanának bármit is, ám minden, amit tesznek és mondanak, a státuszuk megóvása és megtartása kedvéért, valamint a nagy tekintély és a jó hírnév birtoklása kedvéért történik. Néha még egy csoporton belül is küzdenek a státuszért, anélkül, hogy bárkinek látni engednék, hogy ezt teszik. Még ha ajánlást tesznek is valaki számára, vagyis elvégeznek párat az elvégzendő dolgok sorából, azt akarják, hogy az általuk ajánlott személy igen hálás legyen nekik, és tudtára akarják adni, hogy csakis az ő ajánlásuk miatt volt lehetősége elvégezni ezt a kötelességet. Az antikrisztusok soha nem fognak kihagyni egy ilyen lehetőséget. Azt gondolják: „Bár ajánlottalak téged, attól még én vagyok a vezetőd, tehát nem múlhatsz felül.” Az antikrisztusok szenvedélye a státusz és a hírnév iránt eléggé nyilvánvaló. A státuszért folyó versengés és a státusz megőrzése érdekében egyetlen pillantást és egyetlen elejtett szót sem hagynak figyelmen kívül senkitől, és még kevésbé bármit, ami valamelyik sarokban történik. Az antikrisztusok észreveszik mindezeket a dolgokat, akár nagyok, akár kicsik, és újra meg újra lejátsszák az elméjükben a mások által elmondott szavakat. Mi a céljuk ezzel? Élvezik a pletykálkodást? Nem. Arról van szó, hogy mindebben utat és lehetőséget akarnak találni a saját státuszuk megóvására. Nem akarják, hogy a státuszuk vagy a hírnevük némi pillanatnyi hanyagság vagy gondatlanság miatt veszteséget szenvedjen. A státusz kedvéért megtanulták, hogyan tegyenek szert „betekintésre” mindenbe; amikor egy testvér olyasmit mond, amit tiszteletlennek éreznek, illetve a sajátjukkal ütköző véleménynek ad hangot, nem hagyják annyiban; komolyan veszik, részletes kutatást és mélyreható elemzést végeznek, majd megtalálják a megfelelő választ, hogy elbánjanak az általa mondottakkal, egészen addig a pontig, ahol a saját státuszuk mindenki fejében szilárd alapokra kerül és tökéletesen megingathatatlan lesz. Abban a pillanatban, amikor a nevüket sérelem éri, vagy pár olyan szót hallanak, amelyek hátrányosan érintik azt, gyorsan felkutatják a forrását, és megpróbálnak kifogásokat és magyarázatokat találni, hogy feloldozzák magukat. Ezért aztán nem számít, milyen kötelességeket végeznek az antikrisztusok, függetlenül attól, hogy vezetőként és dolgozóként tevékenykednek-e vagy sem, minden egyes dolog, amivel foglalkoznak, és minden egyes szó, amelyet kiejtenek, a saját státuszuk érdekét szolgálja, és nem választható el abbéli vágyuktól, hogy megóvják az érdekeiket. Az antikrisztusoknak a szívük mélyén egyáltalán nincs fogalmuk az igazság gyakorlásáról és Isten háza érdekeinek megóvásáról. Az antikrisztusok lényege ezért a következőképpen határozható meg pontosan: ők Isten ellenségei; ördögök és Sátánok falkája, akik azért jöttek, hogy megzavarják, akadályozzák és tönkretegyék Isten házának munkáját. A Sátán szolgái ők, nem olyan emberek, akik Istent követik, nem is tagjai Isten házának, és Isten üdvösségének sem tárgyai.

Megindított titeket bármi, amiről ma beszélgettünk? Melyik rész indított meg? (Az utolsó rész, vagyis amikor Isten az antikrisztusok versengő természetét boncolgatta.) Nem jó dolog állandóan versengeni. Ez a viselkedés az antikrisztusokhoz és a pusztításhoz kapcsolódik. Ez nem jó út. Mit kellene tenniük az embereknek, amikor ilyen megnyilvánulásaik és megnyilatkozásaik vannak? Milyen döntést kellene hozniuk? Hogyan kellene elkerülniük ezeket a dolgokat? Ezek azok a problémák, amelyekről az embereknek most a legtöbbet kellene gondolkodniuk és töprengeniük, és olyan problémák is ezek, amelyekkel az emberek mindennap találkoznak. Hogyan tartózkodhatnak a versengéstől, amikor dolgok történnek, és hogyan kellene eloszlatniuk a szívükben lévő fájdalmat és nyugtalanságot a versengést követően – ez egy olyan probléma, amellyel mindenkinek szembe kell néznie. Az embereknek romlott a beállítottsága, így hát mind versengenek a tekintélyért, a nyereségért és a presztízsért, és nehéz tartózkodniuk a versengéstől. Akkor, ha valaki nem verseng, az azt jelenti, hogy megszabadult az antikrisztusok beállítottságától és lényegétől? (Nem, ez csak egy felszíni jelenség. Ha a belső beállítottságát illető probléma nem oldódott meg, akkor nem oldható meg az abbéli problémája, hogy az antikrisztusok útját járja.) Hogyan oldható meg tehát az a probléma, hogy az antikrisztusok útját járja? (Egyrészről meg kell értenie ezt a dolgot, és Isten elé kell járulnia, hogy imádkozzon, amikor a státuszért való küzdelem gondolatai mutatkoznak nála. Továbbá fel kell fednie magát a testvéreknek, majd tudatosan fel kell lázadnia ezek ellen a helytelen gondolatok ellen. Arra is meg kell kérnie Istent, hogy ítélje, fenyítse, metssze meg és fegyelmezze őt. Ezután képes lesz rálépni a helyes útra.) Ez egy egész jó válasz. Ám ezt nem könnyű megvalósítani, azok számára pedig még nehezebb, akik túlságosan szeretik a hírnevet és a státuszt. Nem egyszerű elengedni a hírnevet és a státuszt – az emberek csak az igazságra való törekvés révén érhetik ezt el. Csak az igazság megértése által juthat el valaki önmaga megismerésére és láthatja tisztán a hírnév, nyereség és státusz keresésének ürességét, valamint az emberiség romlottságának igazságát. Csak akkor tudja valaki elhagyni a státuszt és a hírnevet, ha igazán megismeri önmagát. Nem könnyű levetni a romlott beállítottságot. Ha felismerted, hogy híján vagy az igazságnak, tele vagy hiányosságokkal, és túl sok romlottságot társz fel, mégsem teszel erőfeszítést az igazságra való törekvésre, hanem álcázod magad és képmutatásba kezdesz, elhitetve az emberekkel, hogy bármit meg tudsz tenni, akkor ez veszélybe fog sodorni téged – és előbb vagy utóbb el fog jönni az idő, amikor akadályba ütközöl és elbuksz. El kell ismerned, hogy nem rendelkezel az igazsággal, és elég bátornak kell lenned ahhoz, hogy szembenézz a valósággal. Vannak gyengeségeid, romlottságot fedsz fel, és tele vagy mindenféle hiányossággal. Ez normális, mivel átlagos ember vagy, nem vagy emberfeletti vagy mindenható, és ezt fel kell ismerned. Amikor más emberek semmibe vesznek vagy gúnyt űznek belőled, ne reagálj azonnal ellenszenvvel csak azért, mert amit mondanak, kellemetlen, és ne állj ellen neki azért, mert rátermettnek és tökéletesnek hiszed magadat – nem kellene, hogy ilyen legyen a hozzáállásod az efféle szavakhoz. Milyennek kellene lennie hát a hozzáállásodnak? Azt kellene mondanod magadnak: „Megvannak a hibáim, minden, ami velem kapcsolatos, romlott és hibás, én pedig egyszerűen csak egy közönséges ember vagyok. A megvetésüket és csúfolódásukat leszámítva van-e ebben valami igazság? Ha egy része igaz annak, amit mondanak, akkor el kell fogadnom azt Istentől.” Ha ilyen a hozzáállásod, akkor ez azt bizonyítja, hogy képes vagy helyesen kezelni a státuszt, hírnevet és amit mások mondanak rólad. A státuszt és a hírnevet nem könnyű félretenni. Azok számára, akik valamelyest tehetségesek, van valamilyen fokú képességük, illetve valamennyi munkatapasztalatuk, még nehezebb félretenni ezeket a dolgokat. Bár időnként talán azt állítják, hogy félretették őket, a szívükben nem tudják megtenni ezt. Amint a helyzet engedi és van rá lehetőségük, továbbra is küzdeni fognak a hírnévért, a nyereségért és a státuszért, ahogyan korábban is tették, hiszen minden romlott ember szereti ezeket a dolgokat; csak arról van szó, hogy azokban, akiknek nincsenek adottságaik vagy tehetségük, egy kissé gyengébb a státuszra való törekvés iránti vágy. A tudással, tehetséggel, jó külsővel és különleges tőkével rendelkezőkben különösen erős a hírnév és a státusz iránti vágy, oly mértékig, hogy eltölti őket ez az ambíció és vágy. Ezt a legnehezebb félretenniük. Amikor nincs státuszuk, a vágyuk a születés szakaszában van. Amint státuszt szereznek, amikor Isten háza megbízza őket valamilyen fontos feladattal, és különösen akkor, ha sok éven át dolgoztak, és sok tapasztalatuk és tőkéjük van, a vágy többé nem születőben van, hanem már gyökeret eresztett, kivirágzott, és hamarosan gyümölcsöt terem. Ha valakiben állandó a vágy és az ambíció, hogy nagy dolgokat tegyen, hogy híressé váljon, hogy valami nagy alak legyen belőle, akkor amint elkövet egy nagy gonoszságot, és annak következményei hatni kezdenek, az illetőnek teljesen vége lesz és kiiktatják. És így, mielőtt ez nagy szerencsétlenséghez vezetne, gyorsan fordítania kell a helyzeten, amíg még van idő. Bármit is teszel bármikor és bármilyen összefüggésben, az igazságot kell keresned, gyakorolnod kell, hogy olyan ember légy, aki becsületes és engedelmes Istennek, és félre kell tenned a státusz és a hírnév hajszolását. Ha állandóan a státuszért való versengés gondolata és vágya él benned, akkor rá kell jönnöd arra, hogy ez a fajta állapot milyen káros következményekhez fog vezetni, ha megoldatlan marad. Ne vesztegesd tehát az időt, hanem keresd az igazságot, győzd le a státuszért való versengésre irányuló vágyadat, amíg az még kialakulóban van, és helyettesítsd azt az igazság gyakorlásával. Ha gyakorlod az igazságot, abbéli vágyad és ambíciód, hogy a státuszért versengj, csökkenni fog, és nem fogod a gyülekezet munkáját megzavarni. Ily módon Isten emlékezni fog a cselekedeteidre és el fogja ismerni azokat. Mit próbálok tehát hangsúlyozni? Ezt: meg kell szabadulnod a vágyaidtól és az ambícióidtól, mielőtt azok kivirágoznak, meghozzák a gyümölcsüket és nagy szerencsétlenséghez vezetnek. Ha nem foglalkozol velük, amíg még gyerekcipőben járnak, nagy lehetőséget szalasztasz el; és ha már nagy szerencsétlenséghez vezettek, túl késő lesz megoldani őket. Ha még az elhatározás is hiányzik belőled, hogy fellázadj a hús-vér test ellen, igen nehéz lesz rálépned az igazságra való törekvés útjára; ha a hírnévre, nyereségre és státuszra való törekvésedben kedvezőtlen fordulatokkal és kudarccal találkozol, és nem térsz észhez, akkor ez veszélyes: megvan a lehetősége, hogy ki fognak rekeszteni. Amikor az igazságot szeretők a hírnevük és a státuszuk vonatkozásában egy-két kudarccal és kedvezőtlen fordulattal találják szemben magukat, világosan látják, hogy a hírnévnek, a nyereségnek és a státusznak egyáltalán nincs értéke. Képesek teljesen lemondani a státuszról és a hírnévről, és elhatározzák azt, hogy még ha soha nem is lesz státuszuk, akkor is folytatni fogják az igazságra való törekvést és megfelelően végzik a kötelességüket, valamint megosztják a tapasztalati tanúságtételüket, és ezáltal elérik azt az eredményt, hogy tanúságot tesznek Isten mellett. Még ha átlagos követők is, akkor is képesek a végsőkig követni, és csak annyit akarnak, hogy megkapják Isten elismerését. Csak ezek az emberek szeretik őszintén az igazságot, és csak bennük van elhatározás. Isten háza már sok antikrisztust és gonosz embert kiiktatott, és néhányan, akik törekednek az igazságra, miután látták az antikrisztusok bukását, elgondolkodnak azon az úton, amelyen azok az emberek jártak, valamint elgondolkodnak magukon is és megismerik önmagukat. Ebből megértést nyernek Isten szándékáról, elhatározzák, hogy közönséges követők lesznek, és arra összpontosítanak, hogy az igazságra törekedjenek, és jól tegyék a kötelességüket. Még ha Isten azt is mondja, hogy ők szolgálattevők vagy alantas senkik, számukra az is rendben van. Egyszerűen megpróbálnak majd alázatos emberek lenni, kicsiny, jelentéktelen követők Isten szemében, akiket végül megfelelő színvonalú teremtett lényeknek hív majd Isten. Az ilyenek a jó emberek és azok, akiket Isten elismer.

Isten azokat az embereket szereti, akik az igazságra törekednek, és amit a legjobban utál az emberekben, az a hírnévre, nyereségre és státuszra törekvés. Egyesek igazán nagy becsben tartják a státuszt és a hírnevet, és mélységesen ragaszkodnak hozzájuk, nem bírják elviselni, hogy feladják őket. Mindig úgy érzik, hogy státusz és hírnév nélkül nincs öröm és remény az életben, hogy csak akkor van remény ebben az életben, ha a státuszért és a hírnévért élnek, és még ha van is egy kis renoméjuk, akkor is folytatják a küzdelmet, soha fel nem adva. Ha ilyen gondolatod és nézeted van, ha a szívedet ilyen dolgok töltik meg, akkor képtelen vagy szeretni az igazságot és törekedni rá, hiányzik a helyes irány és a helyes célok az Istenbe vetett hitedben, és képtelen vagy törekedni önmagad megismerésére, levetni a romlottságot és megélni az emberi hasonlatosságot; hagyod elcsúszni a dolgokat a kötelességed végzése során, semmiféle felelősségérzet nincs benned, és megelégszel csupán azzal, hogy nem követsz el gonoszságot, nem okozol zavarást és nem takarítanak el. Tudhatják-e az ilyen emberek megfelelő színvonalú módon végezni a kötelességüket? És vajon meg tudja-e őket menteni Isten? Lehetetlen. Amikor a hírnév és a státusz kedvéért cselekszel, még erre is gondolsz: „Amennyiben az, amit csinálok, nem gonosztett és nem jelent zavarást, akkor még ha helytelen is az indítékom, senki sem láthatja, illetve senki sem ítélhet el.” Nem tudod, hogy Isten mindent átvizsgál. Ha nem fogadod el, illetve nem gyakorlod az igazságot, és Isten visszautasít, akkor számodra mindennek vége. Mindazok, akiknek nincs istenfélő szívük, okosnak gondolják magukat; valójában azt sem tudják, hogy mikor sértették meg Őt. Egyesek nem látják világosan ezeket a dolgokat; ezt gondolják: „Csak azért törekszem hírnévre és státuszra, hogy többet tegyek, hogy több felelősséget vállaljak. Ez nem jelent akadályozást és zavarást a gyülekezet munkája számára, és biztosan nem árt Isten háza érdekeinek. Ez nem egy súlyos probléma. Egyszerűen szeretem a státuszt és óvom a státuszomat, ez azonban nem gonosztett.” A felszínen egy ilyen törekvés talán nem tűnik gonosztettnek, de mihez vezet végezetül? El fogják az ilyen emberek nyerni az igazságot? El fogják érni az üdvösséget? Egyáltalán nem. Ezért a hírnév és a státusz hajszolása nem a helyes út – pontosan az igazságra való törekvéssel ellentétes irányba halad. Összegezve, függetlenül attól, hogy mi törekvésed iránya vagy célja, ha nem gondolkodsz el a státuszra és a hírnévre való törekvésen, és ha nagyon nehéznek találod félretenni ezt, akkor ezek befolyásolni fogják az életbe való belépésedet. Ameddig szívedben helye van a státusznak, addig képes lesz teljesen irányítani és befolyásolni az életed irányát és a törekvésed céljait, mely esetben nagyon nehéz lesz számodra bemenni az igazságvalóságba, nem beszélve arról, hogy változásokat érj el a beállítottságodban; az pedig, hogy végül el tudod-e majd nyerni Isten jóváhagyását, természetesen már szóba sem kerül. Mi több, ha soha nem vagy képes feladni a státusz utáni törekvésedet, akkor ez befolyásolni fogja azt a képességedet, hogy oly módon tedd a kötelességed, ami megfelelő színvonalú, ami nagyon meg fogja nehezíteni számodra azt, hogy olyan teremtett lénnyé válj, aki megfelelő színvonalú. Miért mondom ezt? Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszra törekednek, mivel a státusz hajszolása egy sátáni beállítottság, rossz út, a Sátán romlottságából született, olyasmi, amit Isten elítél, és pontosan az a dolog, amit Isten megítél és megtisztít. Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszt hajszolják, te mégis csökönyösen versengsz a státuszért, hűségesen dédelgeted és óvod, mindig megpróbálod megszerezni magadnak. Nincs-e ebben egy kis Istennel ellentétes minőség? A státuszt nem Isten rendelte el az emberek számára; Isten biztosítja az igazságot, az utat és az életet az emberek számára, hogy végül megfelelő színvonalú teremtett lénnyé váljanak, egy kicsi és jelentéktelen teremtett lénnyé – ne pedig olyasvalakivé, akinek státusza vagy tekintélye van, és akit emberek ezrei tisztelnek. Így pedig, bármilyen szempontból tekintünk is rá, a státusz hajszolása zsákutca. Nem számít, mennyire észszerű is a mentséged a státusz hajszolására, ez az út akkor is rossz, és Isten nem hagyja jóvá. Bármilyen keményen próbálkozol és bármilyen nagy árat fizetsz is, ha státuszra vágysz, Isten nem fogja neked megadni azt; ha Isten nem adja meg, elbuksz a megszerzéséért folytatott harcban, ha pedig tovább harcolsz, csak egy kimenetel lesz: felfednek és kiiktatnak majd, és zsákutcába fogsz jutni. Érted ezt, ugye?

2020. március 7.