A Szentlélek munkájának minden szakasza megkívánja az ember tanúságtételét is. Minden egyes munkaszakasz egy csata Isten és a Sátán között, a csata célpontja pedig a Sátán, míg az, aki e munka által tökéletességre jut majd, az ember. Az, hogy Isten munkája gyümölcsöt teremhet-e vagy sem, attól függ, hogy az ember mi módon tesz bizonyságot Istenről. Isten ezt a bizonyságtételt várja el azoktól, akik Őt követik; ez a Sátán előtt tett bizonyságtétel, valamint az Ő munkája hatásainak is bizonyítéka. Isten teljes irányítása három szakaszra oszlik, és minden szakaszban ahhoz illő követelmények vannak az emberrel szemben. Továbbá, ahogy a korok múlnak és fejlődnek, Isten követelményei az egész emberiségtől egyre magasabbak lesznek. Így Isten irányításának e munkája lépésről lépésre tetőfokára hág, amíg az ember meg nem pillantja az „Ige testben való megjelenésének” tényét, és ily módon az emberrel szemben támasztott követelmények még magasabbak lesznek, ahogy az ember tanúságtételével kapcsolatos követelmények is. Minél inkább képes az ember igazán együttműködni Istennel, Isten annál inkább dicsőséget nyer. Az ember együttműködése az a bizonyságtétel, amelyet tennie kell, a bizonyságtétel pedig, amit tesz, az ember gyakorlata. Ezért az, hogy Isten munkája elérheti-e a kívánt hatást vagy sem, és az, hogy létezhet-e igaz tanúbizonyság, elválaszthatatlanul összefüggenek az ember együttműködésével és bizonyságtételével. Amikor a munka véget ér, vagyis amikor Isten teljes irányítása a végéhez ért, az embertől megkövetelik majd, hogy magasabb szintű bizonyságot tegyen, amikor pedig Isten munkája véget ér, az ember gyakorlata és belépése elérik csúcspontjukat. A múltban az embertől azt követelték, hogy tegyen eleget a törvénynek és a parancsolatoknak, és elvárták tőle, hogy türelmes és alázatos legyen. Ma az elvárás az embertől az, hogy Isten valamennyi rendelkezésének alávesse magát, Isten iránt egy mindenek felett való szeretettel bírjon, és végső soron még a megpróbáltatások közepette is szeresse Istent. Ez a három szakasz olyan követelményeket jelent, amelyeket Isten lépésről lépésre támaszt az emberrel szemben az Ő teljes irányítása során. Isten munkájának mindegyik szakasza mélyebbre hatol az előzőnél, és az emberrel szembeni követelmények minden szakaszban magasabbak az előzőnél, és ily módon Isten teljes irányítása fokozatosan alakot ölt. Pontosan azért, mert az emberrel szemben támasztott követelmények egyre magasabbak, az ember beállítottsága egyre közelebb kerül az Isten által megkövetelt normákhoz, és csak ekkor kezd az egész emberiség fokozatosan eltávozni a Sátán befolyásától egészen addig, míg végül – amikor Isten munkája teljesen véget ér – a teljes emberiség megmenekül majd a Sátán befolyásától. Amikor ez az idő elérkezik, Isten munkája már a végéhez ért, és az ember együttműködése Istennel annak érdekében, hogy változások menjenek végbe a beállítottságában, nem lesz többé, és az emberiség teljessége Isten fényében fog élni, és onnantól kezdve nem lesz lázadó mivolt és szembenállás Istennel. Isten sem fog követelni semmit az embertől, és egy harmonikusabb együttműködés jön létre ember és Isten között, olyan, amely az ember és Isten közös élete lesz, az az élet, amely Isten irányításának teljes befejeződése után következik, és azután, hogy Isten teljességgel kiszabadította az embert a Sátán karmai közül. Azok, akik nem tudják közelről követni Isten lépteit, képtelenek egy ilyen élet elérésére. Ők majd leereszkednek a sötétségbe, ahol sírni fognak és fogaikat csikorgatják; olyan emberek ők, akik hisznek Istenben, de nem követik Őt, akik hisznek Istenben, de nem vetik alá magukat valamennyi munkájának.

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája és az ember gyakorlata)