Isten azért lett testté, mert munkájának tárgya nem a Sátán szelleme vagy bármely testetlen dolog, hanem az ember, aki a testből való, és akit megrontott a Sátán. Isten pontosan azért tette munkája tárgyává a testi embert, mert az ember teste megromlott; továbbá azért tette Isten az embert munkája egyetlen tárgyává az Ő üdvözítő munkájának valamennyi szakaszában, mert a megrontás tárgya is az ember. Az ember halandó lény, testből és vérből való, és Isten az Egyetlen, aki képes megmenteni az embert. Így Istennek ahhoz, hogy munkáját elvégezhesse, olyan testté kell lennie, amely ugyanazokkal a jellemzőkkel rendelkezik, mint az ember, hogy munkája jobb hatásokat érhessen el. Istennek éppen azért kell testté lennie munkája elvégzéséhez, mert az ember a testből való, és képtelen leküzdeni a bűnt vagy levetkőzni magáról a testet. Bár a megtestesült Isten lényege és identitása nagymértékben eltér az ember lényegétől és identitásától, megjelenése mégis megegyezik az emberével; egy normális személy külsejével rendelkezik, egy normális személy életét éli, és akik látják Őt, nem tudják megkülönböztetni egy normális személytől. Ez a normális megjelenés és normális emberi mivolt elég Neki ahhoz, hogy normális emberi mivoltában végrehajtsa isteni munkáját. Teste lehetővé teszi Számára, hogy normális emberi mivoltában végezze munkáját, és segít elvégeznie munkáját az emberek között, ráadásul normális emberi mivolta is segít véghezvinnie az üdvösség munkáját az emberek között. Jóllehet az Ő normális emberi mivolta nagy felzúdulást keltett az emberek között, ez a felzúdulás nem befolyásolta munkájának normális hatásait. Röviden: az Ő normális testének munkája a legelőnyösebb az ember számára. Bár a legtöbb ember nem fogadja el az Ő normális emberi mivoltát, az Ő munkája mégis képes eredményeket elérni, és ezeket az eredményeket normális emberi mivoltának köszönhetően éri el. Efelől semmi kétség. Az Ő testben végzett munkájából az ember tízszer, sőt több tucatszor többet nyer, mint az emberek között elterjedt elképzelésekből az Ő normális emberi mivoltával kapcsolatban, és ezeket az elképzeléseket végül mind elnyeli az Ő munkája. A hatás pedig, amelyet az Ő munkája elért, vagyis az ember tudása Őróla, messze felülmúlja az ember Róla alkotott elképzeléseit. Nem lehet sem elképzelni, sem felmérni a munkát, amelyet Ő a testben végez, mivel az Ő teste nem olyan, mint bármely testi emberi lényé; bár a külső burok megegyezik, a lényeg nem ugyanaz. Az Ő teste sok elképzelésnek ad tápot az emberek között Istenről, de az Ő teste azt is lehetővé teheti az ember számára, hogy sok tudást szerezzen, sőt még meg is hódíthatja bármelyik személyt, aki hasonló külső burokkal rendelkezik. Ő ugyanis nem pusztán ember, hanem Isten egy külső emberi burokkal, és senki nem képes teljesen kifürkészni vagy megérteni Őt. Egy láthatatlan és megfoghatatlan Istent mindenki szeret és szívesen fogad. Oly könnyű az embernek hinnie Istenben, ha Isten csak egy Lélek, aki láthatatlan az ember számára. Az emberek szabad folyást engedhetnek képzeletüknek, tetszésük szerint választhatnak ki bármilyen képet Isten képmásául, hogy a saját kedvükben járjanak, és boldoggá tegyék saját magukat. Így az emberek aggályok nélkül megtehetnek bármit, ami a saját Istenüknek tetszik és amit Ő kíván, hogy megtegyenek. Sőt, mi több: az emberek hisznek abban, hogy senki nem hűségesebb és odaadóbb Isten iránt, mint ők, mindenki más pedig Istenhez hűtlen, pogány kutya. Mondhatni, ezt keresik azok, akiknek Istenbe vetett hite homályos és doktrínán alapul; ők nagyjából, kis különbségekkel mind ugyanazt keresik. Csupán a képzelgéseikben szereplő istenképek térnek el egymástól, de a lényegük tulajdonképpen ugyanaz.

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A romlott emberiségnek a megtestesült Isten üdvösségére van nagyobb szüksége)