A sorsban való hit nem helyettesíti a Teremtő szuverenitásának ismeretét

Miután annyi éven át követtétek Istent, van lényeges különbség a ti sorsról való tudásotok és a világi emberek tudása között? Igazán megértettétek a Teremtő eleve elrendelését, és valóban megismertétek a Teremtő szuverenitását? Vannak emberek, akik alaposan, mélyen átérzik a „ez a sors” kifejezést, de a legkevésbé sem hisznek Isten szuverenitásában; nem hiszik, hogy az emberi sorsot Isten rendezi el és vezényli, és nem hajlandók alávetni magukat Isten szuverenitásának. Az ilyen emberek olyanok, mintha az óceánon hánykolódnának, a hullámok taszigálják őket, sodródnak az árral, és nincs más választásuk, mint passzívan várakozni és beletörődni a sorsba. Mégsem ismerik fel, hogy az emberi sors Isten szuverenitásának van alávetve; nem képesek saját kezdeményezésükre megismerni Isten szuverenitását, és ezáltal eljutni Isten hatalmának megismeréséhez, alávetni magukat Isten vezényléseinek és intézkedéseinek, felhagyni a sorsnak való ellenállással, és Isten gondviselése, védelme és vezetése alatt élni. Más szóval a sors elfogadása nem ugyanaz, mint alávetni magunkat a Teremtő szuverenitásának; a sorsba vetett hit nem jelenti azt, hogy az ember elfogadja, elismeri és ismeri a Teremtő szuverenitását; a sorsba vetett hit csupán a sors igazságának és felszínes megnyilvánulásainak elismerése. Ez különbözik attól, mint amikor tudjuk, hogyan irányítja a Teremtő az emberiség sorsát, és attól, amikor felismerjük, hogy a Teremtő az uralom forrása minden dolog sorsa felett, és bizonyosan távol áll attól, amikor alávetjük magunkat a Teremtő emberiség sorsát érintő vezényléseinek és intézkedéseinek. Tegyük fel, hogy valaki csak hisz a sorsban, és még mélyen át is érzi azt, de nem képes általa megismerni és elismerni a Teremtő szuverenitását az emberiség sorsa felett, alávetni magát neki és elfogadni azt. Ez esetben az élete tragédia lesz; mégis egy hiába élt élet, egy légüres tér lesz. Ő továbbra sem lesz képes megadni magát a Teremtő uralmának, a szó igazi értelmében teremtett emberi lénnyé válni és kiérdemelni a Teremtő elismerését. Aki valóban ismeri és megtapasztalja a Teremtő szuverenitását, annak pozitív állapotban kell lennie, nem pedig negatív vagy rezignált állapotban. Miközben elismeri, hogy minden dolog sorsszerű, a szívében meglesz az élet és a sors pontos meghatározása, miszerint az ember élete teljes egészében a Teremtő szuverenitása alatt áll. Amikor visszatekint a megtett útra, amikor visszaemlékszik az életútja minden szakaszára, akkor látja, hogy minden lépésnél, akár fáradságos volt az utazás, akár könnyű, Isten mutatta az útját, és Ő rendezte el azt neki. Isten aprólékos tervezése és az Ő gondos elrendezései vezették el őt tudtán kívül a mába. Felismeri, hogy képesnek lenni arra, hogy elfogadja a Teremtő szuverenitását, elfogadja az Ő üdvösségét – ez a legnagyobb áldás egy ember életében! Ha valaki negatívan áll hozzá a sorshoz, az azt bizonyítja, hogy ellenáll mindannak, amit Isten elrendezett számára, és nem alávetett a hozzáállása. Ha valaki pozitívan áll hozzá Isten emberi sors feletti szuverenitásához, akkor amikor visszatekint az útjára, és valóban megtapasztalja Isten szuverenitását, akkor már őszintébben vágyik arra, hogy alávesse magát mindannak, amit Isten elrendezett, nagyobb elszántsággal és hittel hagyja, hogy Isten vezényelje a sorsát, és nem lázad tovább Isten ellen. Ez azért van, mert látja, hogy amikor az emberek nem tudnak semmit arról, hogy mi a sors, vagy nem értik Isten szuverenitását, akkor csak küszködnek és botladoznak a ködben a saját akaratuk szerint; az az út pedig túl fáradságos és túl sok szívfájdalmat okoz. Tehát amikor az emberek felismerik, hogy Isten szuverén az emberi sors felett, az okosak úgy döntenek, hogy megismerik és elfogadják Isten szuverenitását, és búcsút intenek azoknak a fájdalmas napoknak, amikor „a saját két kezükkel próbáltak jó életet építeni,” ahelyett, hogy tovább küzdenének a sors ellen, és a maguk módján törekednének az úgynevezett életcéljaikra. Amikor valaki Isten nélkül van, amikor nem képes látni Őt, amikor nem képes valóban és világosan megismerni Isten szuverenitását, akkor minden nap értelmetlen, értéktelen és leírhatatlanul fájdalmas. Nem számít, hol van az ember és hogy mi a munkája, a túlélési eszközei és a célok, amelyekre törekszik, nem hoznak mást számára, mint végtelen szívfájdalmat és olyan fájdalmat, amelyen nehéz túljutni, olyannyira, hogy vissza sem bír tekinteni a múltjára. Az ember csak akkor tud fokozatosan megszabadulni minden szívfájdalomtól és fájdalomtól, és fokozatosan megszabadulni az emberi élet minden ürességétől, ha elfogadja a Teremtő szuverenitását, aláveti magát az Ő vezényléseinek és elrendezéseinek, és valódi emberi élet elérésére törekszik.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.)