Sokan veszik kezükbe és olvassák napról napra Isten szavait, sőt, legféltettebb kincsükként gondosan megtanulják belőle kívülről az összes klasszikus szövegrészt, mindenhol prédikálva Isten szavait, ellátva és segítve azokkal másokat. Azt gondolják, hogy ezzel tanúságot tesznek Istenről, tanúságot tesznek az Ő szavairól, és ezt téve Isten útját követik. Azt gondolják, hogy ezzel Isten szavai szerint élnek, hogy ezzel behozzák az Ő szavait a saját valós életükbe, és ez lehetővé teszi számukra, hogy részesüljenek Isten dicséretében, üdvözüljenek és tökéletessé tétessenek. Azonban még Isten szavainak prédikálása közben sem tesznek eleget a gyakorlatban Isten szavainak, vagy próbálják meg összevetni magukat azzal, ami Isten szavaiban ki lett nyilatkoztatva. Ehelyett arra használják Isten szavait, hogy fortéllyal elnyerjék mások rajongását és bizalmát, hogy saját maguk irányítsanak, és elsikkasszák, ellopják Isten dicsőségét. Hiábavalóan azt remélik, hogy ki tudják használni az Isten szavainak terjesztéséből adódó lehetőséget, hogy kiérdemeljék Isten munkálkodását és dicséretét. Vajon hány év telt már el, azonban ezek az emberek Isten szavainak prédikálása során nem csak arra voltak képtelenek, hogy kiérdemeljék Isten dicséretét és hogy felfedezzék az Isten szavairól való tanúságtétel során követendő utat, és nem csupán arról van szó, hogy mások Isten szavaival történő segítése és ellátása során nem segítettek maguknak vagy látták el magukat, valamint arról, hogy képtelenek voltak Isten megismerésére, illetve arra, hogy felkeltsék magukban a hamisítatlan istenfélelmet, miközben mindezen dolgokat tették, hanem inkább egyre csak elmélyültek az Istent illető tévképzeteik, egyre súlyosabbá vált a bizalmatlanságuk Őiránta, és egyre hiperbolikusabbá az Őrá vonatkozó képzeteik. Úgy tűnik, mintha az Isten szavait illető elméleteiktől fűtve és igazgatva teljesen a saját elemükben lennének, mintha erőfeszítés nélküli könnyedséggel használnák a képességeiket, mintha rátaláltak volna életük céljára és küldetésére, és mintha új életet nyertek és üdvözültek volna, mintha Isten szavai határozottan gördülnének le a nyelvükről a szónoklatban, mintha elnyerték volna az igazságot, felfogták volna Isten szándékait, és felfedezték volna az Isten ismeretéhez vezető utat, mintha Isten szavainak prédikálása során gyakran szemtől szembe kerültek volna Istennel. Mindemellett gyakran „jön rájuk” a sírás, gyakran az Isten szavaiban szereplő „Isten” vezeti őket, és úgy tűnik, mintha szüntelenül megragadnák az Ő hamisítatlan gondoskodását és kedves szándékát, és egyúttal felfogják, hogyan üdvözíti és igazgatja Isten az embert, megértik az Ő lényegét, és megértik az Ő igaz természetét. Úgy tűnik, ezen az alapon még szilárdabban hisznek Isten létezésében, még inkább tudomással bírnak az Ő felmagasztalt állapotáról, és még mélyebben átérzik az Ő fenséges és felsőbbrendű voltát. Úgy tűnik, mintha Isten szavainak felületes ismeretébe merülve gyarapodott volna a hitük, megerősödött volna a szenvedés elviselésére irányuló eltökéltségük, és alaposabban megismerték volna Istent. Kevéssé sejtik, hogy amíg valóban meg nem tapasztalják Isten szavait, addig saját sóvárgó képzelgéseikből és találgatásaikból ered minden Istenre vonatkozó ismeretük és elképzelésük. A hitük nem állna ki semmilyen Istentől érkező próbát, az úgynevezett lelkiségük és érettségük egyszerűen nem állná ki Isten próbáját vagy vizsgálatát, az eltökéltségük csupán homokra épült vár, és az Istent illető úgynevezett ismeretük nem több mint képzeletük szüleménye. Lényegében ezek az emberek, akik rengeteg erőfeszítést fektettek Isten szavaiba, soha nem ismerték fel, hogy mi a valós hit, mi a valós alávetettség, mi a valós törődés, vagy mi Isten valós ismerete. Fogják az emberiség eszméjét, képzelgését, tudását, ajándékát, hagyományát, babonáját, sőt, erkölcsi értékeit, és az Istenbe vetett hit „tőkéjét” és „fegyverzetét” kovácsolják ezekből, sőt, az Istenbe vetett hitük, valamint az Ő követésének alapjaivá teszik ezeket. Ugyanakkor fogják ezt a tőkét és fegyverzetet, és mágikus talizmánokat gyártanak belőlük, amelyeken keresztül megismerhetik Istent, szembenézhetnek Isten vizsgálatával, próbatételeivel, fenyítésével és ítéletével, és megbirkóznak velük. Végül, amit begyűjtenek, az még mindig nem több Istenre vonatkozó, vallásos képzettársításokkal, feudális babonával, valamint mindazzal átitatott következtetéseknél, ami mind romantikus, groteszk és talányos. Isten ismeretének és meghatározásának módja az Ő esetükben ugyanazon földbe ágyazott, mint azoké, akik csupán a Fenti Mennyországban, vagy az Égi Aggastyánban hisznek, miközben Isten gyakorlatiassága, az Ő lényege, az Ő természete, az Ő tulajdonai és lénye stb. – mindaz, ami magára a valós Istenre vonatkozik – olyan dolgok, amelyeket nem fog fel az értelmük, amelyektől teljesen elvált a tudásuk, méghozzá olyan messzire, akár az északi és a déli sark. Ily módon, bár ezek az emberek Isten szavainak gondoskodása alatt élnek és azokból táplálkoznak, mégis képtelenek valóban Isten félelmének és a rossz kerülésének ösvényét taposni. Ennek valódi oka az, hogy soha nem ismerkedtek meg Istennel, és soha nem is volt hamisítatlan közösségük Ővele, így hát lehetetlen számukra kölcsönös megértésre jutni Istennel, vagy felébreszteni magukban az Istenbe vetett hamisítatlan hitet, az Ő követését vagy hódolatát. Mivel így tekintenek Isten szavaira, mivel így tekintenek Istenre, ez a szemléletmód és hozzáállás arra kárhoztatja őket, hogy üres kézzel térjenek vissza a törekvéseikből, arra kárhoztatja őket, hogy soha az egész örökkévalóságban ne tudják Isten félelmének és a rossz kerülésének ösvényét taposni. Az általuk kitűzött cél, a haladásuk iránya azt jelzi, hogy ők az örökkévalóságon át Isten ellenségei, és hogy soha nem lesznek képesek üdvözülni az örökkévalóságon át.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Előszó)