Bár Isten irányítása mély értelmű, mégsem felfoghatatlan az ember számára. Ez azért van így, mert Isten minden munkája kapcsolódik az Ő irányításához és az emberiség megmentéséért végzett munkájához, és az emberiség életét, fennmaradását és rendeltetési helyét érinti. A munka, amelyet Isten az emberek között és az embereken végez, mondhatjuk, rendkívül gyakorlatias és jelentőségteljes. Az ember ezt láthatja és tapasztalhatja, hiszen ez korántsem valami elvont dolog. Ha az ember képtelen elfogadni mindazt a munkát, amelyet Isten végez, akkor mi a jelentősége az Ő munkájának? Továbbá hogyan vezethet ez az irányítás az ember üdvösségéhez? Sokan, akik Istent követik, csak azzal törődnek, hogyan nyerhetnek áldásokat, illetve hogyan háríthatják el a katasztrófát. Mihelyt Isten munkája és irányítása kerül szóba, elhallgatnak, és minden érdeklődésüket elveszítik. Úgy gondolják, az ilyen unalmas dolgok megértése nem segít az ő életük gyarapodásában, és nem jár semmiféle haszonnal. Következésképpen, bár hallottak már Isten irányításáról, komolytalanul közelítik meg azt. Nem úgy látják, mint valami értékes dolgot, amit el kell fogadni, még kevésbé fogadják el úgy, hogy életük részévé teszik. Az ilyen embereknek Isten követésében csak egyetlen egyszerű céljuk van, ez a cél pedig az, hogy áldásokhoz jussanak. Az ilyen emberek nem veszik a fáradságot, hogy bármire figyelmet fordítsanak, ami nem közvetlenül erre a célra irányul. Számukra nincs jogosabb cél, mint Istenben hinni, hogy áldásokban részesüljenek – ebben áll az ő hitük értéke. Ha valami nem járul hozzá ehhez a célhoz, akkor az teljesen hidegen hagyja őket. Ez a helyzet a legtöbb emberrel, aki manapság Istenben hisz. Céljuk és szándékuk jogosnak tűnik, mert amikor hisznek Istenben, áldozatot is hoznak Istenért, Istennek szentelik magukat, és megteszik a kötelességüket. Feladják fiatalságukat, elhagyják családjukat és karrierjüket, sőt akár éveket töltenek távol az otthonuktól, buzgón foglalatoskodva. Végső céljuk kedvéért megváltoztatják saját érdeklődésüket, életszemléletüket, sőt akár az irányt is, amelyet keresnek; de az Istenbe vetett hitük célját nem tudják megváltoztatni. Lótnak-futnak, hogy a saját ideáljaik irányítását intézzék; nem számít, milyen messze van az út, nem számít, mennyi nehézségbe és akadályba ütköznek útközben, mindvégig kitartanak, és nem félnek a haláltól. Miféle hatalom kényszeríti őket erre a folyamatos odaadásra? A lelkiismeretük? Nagyszerű és nemes jellemük? Az elhatározásuk, hogy a végsőkig küzdjenek a gonosz erői ellen? A hitük, hogy jutalom keresése nélkül tanúságot tegyenek Istenről? A hűségük, hogy készek feladni mindent Isten akaratának teljesítéséért? Vagy az odaadó szellemük, hogy mindenkor lemondanak a túlzott személyes igényekről? Egyszerűen csoda, hogy olyasvalaki, aki sohasem értette Isten irányításának munkáját, ennek ellenére ilyen sokat ad! Egyelőre ne beszéljünk arról, mennyit adtak ezek az emberek. A viselkedésük azonban nagyon is megérdemli, hogy boncolgassuk. Leszámítva a mindezekhez oly szorosan társuló előnyöket, lehet-e valami más oka annak, hogy olyan emberek, akik egyáltalán nem értik Istent, ilyen sokat adnak Érte? Itt egy korábban nem azonosított problémát fedezhetünk fel: az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Egy ilyen érdekeken alapuló kapcsolatban nincs szeretet, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és könyörület. Nincs megértés, csak reménytelen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék. Most, hogy idáig jutottak a dolgok, ki fordíthatja vissza ezt az irányt? És hány ember képes igazán megérteni, milyen szörnyűvé vált ez a kapcsolat? Azt hiszem, hogy amikor az emberek elmerülnek az áldott lét örömében, egyikük sem tudja elképzelni, hogy milyen csúf és kínos egy ilyen kapcsolat Istennel.

Az emberiség Istenbe vetett hitével kapcsolatban az a legszomorúbb, hogy az ember Isten munkája közepette intézi a saját irányítását, és mégsem törődik Isten irányításával. Az ember legnagyobb kudarca abban áll, hogy miközben igyekszik alávetni magát Istennek és Őt imádni, az ember a saját ideális rendeltetési helyét építgeti, és azt tervezgeti, hogyan kaphatná meg a legnagyszerűbb áldást és a legjobb rendeltetési helyet. Még ha valaki fel is fogja, hogy ő mennyire szánalmas, megvetésre méltó és kisszerű, hányan lennének készek elhagyni saját ideáljaikat és reményeiket? És ki képes megállítani saját lépteit és többé nem csak saját magára gondolni? Istennek azokra van szüksége, akik hajlandók szorosan együttműködni Vele, hogy beteljesítsék az Ő irányítását. Azokra van szüksége, akik készek alávetni magukat Neki azáltal, hogy teljes elméjüket és testüket az Ő irányítási munkájának szentelik. Olyan emberekre nincs szüksége, akik mindennap csak a markukat tartják, hogy kolduljanak Tőle, olyanokra pedig még kevésbé, akik adnak egy keveset, aztán várják a jutalmat. Isten megveti azokat, akik egy apró hozzájárulás után csak ülnek a babérjaikon. Gyűlöli azokat a hidegvérű embereket, akik nehezményezik az Ő irányítási munkáját, és csak arról hajlandók beszélni, hogyan jutnak a mennybe és nyernek áldásokat. Még nagyobb utálat él Benne azok iránt, akik kihasználják a lehetőséget, amelyet az emberiség megmentéséért végzett munkája jelent. Ez azért van, mert ezek az emberek sohasem törődtek azzal, hogy Isten mit kíván megvalósítani és megszerezni az Ő irányítási munkája révén. Csakis az érdekli őket, hogyan használhatják ki az Isten munkája által teremtett alkalmat arra, hogy áldásokat nyerjenek. Nem veszik fontolóra Isten szívét, teljesen lefoglalják őket a saját kilátásaik és a saját sorsuk. Azok, akik nehezteléssel tekintenek Isten irányítási munkájára, és hiányzik belőlük a legcsekélyebb érdeklődés is az iránt, hogy Isten hogyan menti meg az emberiséget, és mik az Ő szándékai, csak azt csinálják, ami nekik örömet szerez, oly módon, aminek semmi köze Isten irányítási munkájához. Az ő viselkedésükről Isten nem emlékezik meg, nem helyesli azt – és még kevésbé tekint rá kegyesen.

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg)