Az emberek élettapasztalataik során gyakran gondolják magukban: „Feladtam a családomat és a karrieremet Istenért, és Ő mit adott nekem? Összegeznem kell, és meg kell erősítenem: vajon részesültem mostanában áldásokban? Sokat adtam ez idő alatt, sokat futottam és futottam, sokat szenvedtem – Isten vajon adott cserébe bármilyen ígéretet? Emlékezett a jótetteimre? Mi lesz számomra a vég? Megkaphatom Isten áldását?...” Minden ember folyamatosan ilyen számításokat végez a szívében, és olyan igényeket támaszt Istennel szemben, amelyek hordozzák a motivációit, ambícióit és üzleti mentalitását. Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén az ember állandóan próbára teszi Istent, állandóan terveket sző Istennel kapcsolatban, állandóan vitatkozik Istennel a saját egyéni sorsa ügyében, és megpróbál nyilatkozatot kicsikarni Istentől, hogy lássa, meg tudja-e adni neki, amit akar, vagy sem. Miközben az ember keresi Istent, nem kezeli Őt Istenként. Az ember mindig is megpróbált alkudozni Istennel, szüntelenül követeléseket támasztva Vele szemben, sőt minden lépésnél nyomást gyakorolva Rá, s megpróbál egy kilométert megszerezni, miután egy centimétert kapott. Miközben az ember alkudozni próbál Istennel, vitatkozik is Vele, sőt vannak olyanok, akik, amikor próbatételek érik őket, vagy bizonyos helyzetekbe kerülnek, gyakran gyengék, negatívak és hanyagok lesznek a munkájukban, és folyton panaszkodnak Istenre. Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg Isten felelőssége az ember megvédése, gondozása és ellátása. Ez az „Istenbe vetett hit” alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hitük fogalmának legmélyebb megértése. Kezdve az ember természetlényegétől, egészen a szubjektív törekvéséig, nincs semmi, ami az istenfélelemhez kapcsolódna. Az ember istenhitének célja semmiképpen sem kapcsolódhat Isten imádásához. Vagyis az ember soha nem gondolkozott azon, és nem is értette meg, hogy az Istenbe vetett hit megköveteli az istenfélelmet és Isten imádását. Ilyen körülmények fényében az ember lényege nyilvánvaló. Mi ez a lényeg? Az, hogy az ember szíve rosszindulatú, árulást és csalást rejt magában, nem szereti a méltányosságot és az igazságot, és azt, ami pozitív, továbbá hitvány és kapzsi. Az ember szíve nem is lehetne zártabb Isten előtt; egyáltalán nem adta azt oda Istennek. Isten soha nem látta az ember igazi szívét, és az ember soha nem imádta Őt. Bármilyen nagy árat fizet is Isten, bármennyi munkát is végez, vagy bármilyen sokat nyújt is az embernek, az ember vak és teljesen közömbös marad mindezzel szemben. Az ember soha nem adta oda a szívét Istennek, csak ő maga akar a szívével törődni, a saját döntéseit meghozni – emögött az rejlik, hogy az ember nem akarja követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját, nem akarja alávetni magát Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, és nem akarja Istenként imádni Istent. Ilyen ma az ember állapota.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)